10. fejezet
Gutenberg működésének előzményei


A Gutenberg korszakalkotó találmányát megelőző időknek talán legkeresettebb könyve a biblia volt. Ezt másolták a kolostorok magányában a legnagyobb gondossággal és buzgalommal. De nemcsak az illuminatorok és miniatorok munkájával készült, hanem a csak éppen lemásolt s egy-két iniciáléval ellátott példány is költséges voltánál fogva megszerezhetetlen volt. A drága, kézzel írott kódexek csak dúsgazdag emberek, királyok, főurak vagy kolostorok, egyetemi könyvtárak részére voltak hozzáférhetők. Dante Isteni Színjátéka, Boccaccio elbeszélései, Petrarca szonettjei, Chaucer Canterbury meséi és a világbirodalom akkori más nagy alkotásai ismeretlenek voltak kortársaik túlnyomó többsége előtt, akik nagy íróik, költőik, gondolkodóik, a régi klasszikusok munkáihoz nem juthattak hozzá.

Gutenberget állandóan foglalkoztatta az a gondolat, hogy miképpen juttathatná kortársait a kódexekhez hasonlóan szép, de könnyebben hozzáférhető könyvek birtokába. A könyvek sokszorosítását nyomtatási eljárással, találmányának tökéletesítésével igyekezett megoldani, s ezt tizenhét esztendei kísérletezéssel s vagyonának feláldozásával érte el.

Beszéltünk már arról, hogy a kínai nép sok évszázaddal Gutenberg előtt már ismerte a könyvnyomtatást. Főképpen a táblanyomatok készítése terén ért el nagy eredményeket. A táblanyomtatás módszereinek megismerését voltaképpen a játékkártyák elterjedésének köszönhetjük. Kínában már közel 2000 évvel ezelőtt ismerték a játékkártyákat. Nem tudjuk biztosan, hogy milyen úton jutott el a játékkártya Európába. Lehetséges, hogy arab-mór közvetítéssel a Pireneusi-félsziget volt a továbbadó, vagy pedig - és ez a legvalószínűbb - az olaszok közvetítésével jutott el hozzánk. Egy azonban biztos: a kártyajáték a XIII. század közepén válik általánosan ismertté és népszerűvé.

Eleinte kézzel festették az egyes lapokat, de a XIV. században már fába vésték a figurákat, s ezekről a fatáblákról dörgölés útján készítették a nyomatokat.

Az aránylag olcsón hozzáférhető kártya rohamos gyorsasággal terjedt el az egész kontinensen, annak ellenére, hogy a papok minden lehetőt elkövettek a kártyajáték megakadályozására. Prédikációikban a játékosoknak az elkárhozást helyezték kilátásba. Ám közben felfigyeltek a kártya technikai előállításában rejlő lehetőségekre. Azonos eljárással szentképeket kezdtek készíteni. A szentek képét fába metszették, a kimetszett fát befestették tintával, majd ráhelyezték a papirost, dörgölő labdával erősen végigdörgölve annak felületét, előállították a nyomatot. A dörgölő labda bőrből készült, lószőrrel és posztódarabkákkal tömték keményre. A fametszetű szentképeket vásárokon, búcsúkon árusították. Később a szentképek alá rövid szövegeket is metszettek. Ilyen az 1423-ból származó Szent Kristóf képe (18. ábra).

A táblanyomatok készítése mind nagyobb és szélesebb körre terjedt ki. Már nemcsak egyháziak, hanem világiak is művelték, és nemcsak egylapos nyomtatványt készítettek így, hanem könyveket is. Fába metszették a bibliai jeleneteket, és a többi lapból álló levonatokat kötetbe gyűjtve árusították. Táblanyomatos eljárással készültek iskoláskönyvek is. Ezek a könyvek képek nélkül csupán szöveget tartalmaztak. Legnépszerűbbek voltak közöttük a Donatusok. Aelius Donatus, Hieronymus tanítómestere, a IV. században, Rómában élt, és az elemi oktatásra kitűnően bevált latin nyelvkönyveket írt. Nyelvkönyve a középkorban a leghasználatosabb tankönyv volt a XV. század végéig.

A fatáblákról való sokszorosítással kezdődött Európában a mechanikus úton előállított könyvek készítése. Az eljárást azonban még nem nevezhetjük könyvnyomtatásnak, mert, mint láttuk, nem könyvnyomdai sajtóval, hanem a papirosnak a fatábla kiemelkedő felületeihez való dörgölése útján sokszorosították. Minthogy a betűk és illusztrációk képe ennek következtében erősen benyomódott a papiros felületébe, s így a papiros hátán a túloldali nyomás tetemesen kidomborodott, csak egyik oldalára nyomtak, és az üresen maradt oldalakat összeragasztották. A kutató tudósok a nyomatokat görög néven anopisztografikus (egyoldalas) nyomatoknak nevezték.

Mintegy 50 ilyen nyomat maradt ránk, amelyek legtöbbnyire vallásos tárgyú vagy pedig népies históriákat tartalmaznak. A Biblia Pauperum (Szegények Bibliája) című könyv gyönyörű képkompozícióval, temérdek figurájával és artisztikus szövegelhelyezéseivel magas színvonalú szöveg a tipográfiai szabályok szigorú betartásával készült.

Magas színvonalú táblanyomatú könyv a 24 lap terjedelmű Ars moriendi (A meghalás művészete) is (19. ábra), amelynek két lapja az előszót tartalmazza, míg a további lapok egyik oldalán kép, a másik, szemben fekvő oldalán pedig a vonatkozó szöveg van. Nevezetes még az Ars memorandi (Az emlékezés művészete) is.

A táblanyomtatás elterjedésére jellemző, hogy művelői a XV. században már céhekbe tömörültek. Ennek az új mesterségnek elsősorban Németország és Hollandia volt a hazája, és vitathatatlan, hogy ez volt az utolsó lépés a könyvnyomtatás feltalálása felé.

Gutenberg neve ma már mindenütt egybeforrott a könyvnyomtatás feltalálásának fogalmával, pedig volt idő, amikor a nagy feltaláló érdemét kétségbe vonták. Évszázadokon keresztül sok heves vita folyt erről a kérdésről. Egyesek azt állították, hogy a táblanyomtatásból fejlődött ki a könyvnyomtatás, mások - különböző nemzetek tudósai - saját nemzetüknek tulajdonították ezt a nagy jelentőségű találmányt. A következőkben látni fogjuk, hogy Gutenberg érdemét már életében is vitássá akarták tenni. Volt idő - a XVI. és XVII. században -, amikor majdnem feledésbe merült a feltaláló neve. Végül is szorgos kutatás után diadalra segítették az igazságot, és ma az egész világ elismeri, hogy a könyvnyomtatás feltalálása egyedül Gutenberg érdeme.

Hajdanában két város versengett a dicsőségért, hogy Homérosz szülőföldjének nevezhesse magát. Nem csodálható, hogy a könyvnyomtatás bölcsőjének nevére is sok város és sok ország tartott igényt. Közülük azonban csak azt az egyet érdemes megemlíteni, amelynek szülöttével komoly és legtöbbször jóhiszemű tudósok évszázadokon át igyekeztek Gutenberg nevét elhomályosítani.

A hollandiai Haarlem városáról van szó. Itt született Lourens Janszoon Coster, aki évszázadokon keresztül úgy élt, különösen a holland nép tudatában, mint a könyvnyomtatás mesterségének feltalálója. Hálás nemzete 1856-ban még szobrot is emelt Haarlemben emlékezetére.

A Coster-legendának Hadrian de Jonghe (latinul Adrianus Junius) hollandi orvos és történetíró 1566 és 68 között megjelent Batavia című könyve adott tápot. A szerző hosszadalmasan elbeszéli, hogy 1438-ban élt Haarlemben egy Lourens Janszoon Coster nevű sekrestyés, aki egy erdei sétája alkalmával a fák kérgéből - csak úgy időtöltésből - betűalakokat faragott ki, mégpedig tükörfordítottan. Ezeket szavakká egyenesítette, majd unokái mulatságára tintával lenyomatot készített róluk. A közönséges tinta azonban nem volt alkalmas nyomásra, amiért is vejének segítségével jobb, sűrűbb festéket készített. Ennek felhasználásával a fára metszett képeket és a köréjük állított mozgatható betűket már sikerült lenyomtatnia. Ilyen módon egy egész könyvet készített, amelyet állítólag Junius maga is látott.

A fából faragott betűkről Coster lassan áttért az öntött ólombetűkre. Ez az új találmány széltében-hosszában nagy tetszést aratott, s a nyomtatott könyveknek sok vevője akadt. A feltaláló gazdag ember lett. A mindinkább szaporodó munka arra késztette Costert, hogy munkásai számát növelje. Az új jelentkezők között volt egy Johannes (János) nevű, aki azonban megbízhatatlan legénynek bizonyult. Mihelyt látta, hogy a betűöntés, a szedés és nyomás mesterségében kellő jártasságra tett szert, felhasználta a kedvező alkalmat, amikor a gazda és háza népe karácsony estéjén a templomban ájtatoskodott, belopódzott a műhelybe, szerszámokat, betűket, minden mozgatható holmit összeszedett és megszökött. Először Amszterdamba, majd Kölnbe ment, és végül Mainzban telepedett le. Itt már teljes biztonságban érezte magát, nyomdát rendezett be, és busás jövedelemre tett szert.

Junius hangsúlyozza, hogy a történetet idős emberektől hallotta, akik koruk, de hivatalos tisztségük alapján is nagy tekintélynek örvendtek.

Eddig tart Adrianus Junius elbeszélése. Feltűnő, hogy míg a korabeli komoly holland történelemkönyvek említést sem tesznek Costerről, akadtak neves tudósok, akik elhitték ezt a mesét, sőt terjesztették is. Miközben a Coster-legenda körül a harc javában folyt, 1869-ben van der Linde a Nederländische Spectator hasábjain több cikket írt e tárgyban. A cikkeket kibővítve, 1870-ben A haarlemi Coster-legenda címen könyv alakban is kiadta. Ezt követte főműve: Gutenberg, avagy a valóság és a mese. Ez a könyv egyebek között kimutatja, hogy a legelső haarlemi nyomtatású könyv, Dat leiden Jesu (Jézus szenvedése), 1485-öt tüntet fel nyomtatási idejének. Ezzel szemben Aalstban, Flandriában (akkoriban Hollandia egy része) már 1473-ban nyomtattak könyveket. Haarlem tehát még csak arra sem formálhat jogot, hogy Hollandiának az első nyomdával rendelkező városa lett volna. De Haarlem városának nincs is szüksége a könyvnyomtatás feltalálásának a maga számára igényelt, vitatható dicsőségére, minthogy Haarlem városát a XVIII. század egyik legkiválóbb nyomdászának, Johann Enschedének ottani működése is elég híressé tette. A nyomda még ma is áll, s a világ legkitűnőbb nyomdái közé tartozik.


kilencedik fejezet - kezdőlap - tizenegyedik fejezet