14. fejezet
A könyvnyomtatás elterjedése Európában


Az európai országok közül Olaszország az elsők között volt, amely a könyvnyomdászatnak hajlékot adott, ahol az nagymértékben tökéletesedett. Akárcsak a képzőművészeteknek, a költészetnek is hazája volt ez az ország, amely ebben az időben már Dantéval, Boccaccióval, Petrarcával ajándékozta meg a világot. A Mediciek Firenzében, az Este hercegek Ferrarában teremtették meg az olasz műveltség gócpontjait. Konstantinápolynak 1453-ban történt eleste után a menekülő görög tudósok közül számosan léptek olasz földre, akiket az olasz fejedelmek szívesen fogadtak. A görög tudósoknak komoly szerepük volt abban, hogy a klasszikus irodalom iránti érdeklődés egyre fokozódott. Iskolákat, könyvtárakat alapítottak a tudomány és irodalom ápolására, és lefordították a régi görög klasszikusok műveit.

Olaszországban tehát a nyomdai művészet számára a talaj kedvező volt. Már 1480-ban negyven város nyomdáiban foglalkoztak a klasszikusok kiadásával, holott ugyanakkor a könyvnyomtatás hazájában, Németországban főként imakönyveket és más vallásos tárgyú könyveket nyomtattak.

Conrad Sweynheym és Arnold Pannartz német könyvnyomtatók, a Fust és Schöffer nyomda tanítványai, Benedek-rendi szerzetesek meghívására az olaszországi Subiacóba mentek, ahol 1464-ben felállították az első nyomdát. Subiaco városka nehezen megközelíthető hegyvidéken fekszik, Róma város közelében. Messze a várostól magas, csupasz sziklákon emelkedik a nehezen megközelíthető kolostor. A két német nyomdász első munkája egy Donatus-kiadvány volt, majd pedig Lactantius De divinis institutionibus (Az istenes oktatásokról) (1465), Szt. Ágoston De civitate dei (Isten országáról) (1467) és Cicero De oratore (Az ékesszólásról) című műve. A Lactantius volt az első olasz könyv, amelyet antiqua betűkkel nyomtattak. Látva a német nyomdászok szép munkáját, két tudós testvér, Pietro és Francesco Marquis de Maximis meghívták őket Rómába. A nyomdászok a meghívásnak eleget tettek, és 1467-ben, a két olasz tudós palotájában felállították nyomdájukat. Első római munkájuk Cicero levelei című kiadványuk volt, majd ezt követte a Speculum humanae vitae (Az emberi életnek tüköre) (39. ábra). Sweynheym és Panuartz a következő években anyagi erejüket meghaladó munkák elvégzésére vállalkoztak. Több latin klasszikust adtak ki, közöttük Liviust (1469), de amily arányban növekedett könyvkészletük, olyan arányban csökkent tőkéjük, mert bár Róma a tudósok gyülekezőhelye volt, távol esett a nagyobb közlekedési utaktól, s ezért könyvkereskedelme nem fejlődhetett. Amikor Nicolas de Lyra bibliamagyarázatainak ötödik kötetét nyomták, már teljesen pénz nélkül állottak. Ekkor barátjuk, Andrea Bussi püspök, a mű kiadója IV. Sixtus pápa kegyeibe ajánlotta őket, de minden eredmény nélkül. A pápához beadott kérvényük a nyomdászat történetének szempontjából azért érdekes, mert megtudjuk belőle, hogy a könyvek átlagos példányszáma akkoriban 275, a népszerű könyveké ennek duplája volt. Amikor a nyomda a tönk szélére jutott, a társas viszony megszűnt. Sweynheym betűmetszésre tért át, de 1473 után már nem hallunk felőle. Pannartz 1476-ig dolgozott, azután az ő neve is letűnt.

Egy bíbornok meghívására Rómában állított fel nyomdát 1469-ben Georg Lauer is.

Ugyancsak egy bíbornok, Turrecremata hívta Ingolstadtból Rómába Ulrich Hahnt, hogy Meditationes (Elmélkedések) című munkáját kinyomja. Hahn fametszetekkel ékesítette kiadványait.

Velence nyomdászata csak 1469-ben kezdődött, de e nagy tengeri hatalom, a világkereskedelem egyik legjelentősebb kikötővárosa, ahol a tudomány és művészet is virágzott, e téren is egykettőre túlszárnyalta Olaszország többi városát. Itt is németek voltak az első könyvnyomtatók. Johannes de Spyra (Johann von Speyer) 1469-ben alapított nyomdát, de már 1470-ben meghalt. Spyra társaságában érkezhettek Velencébe Nicolas Jenson és Johannes de Colonia, akik Spyra halála után nyomban megkezdték velencei működésüket. Jenson francia származású volt, és Párizsban, a pénzverdében mint vésnök dolgozott, majd VII. Károly francia király Mainzba küldte, hogy Gutenbergtől megtanulja a betűmetszés és könyvnyomtatás mesterségét. Jenson nyilván azért nem ment vissza Franciaországba, mert királyi pártfogója meghalt, s nem volt reménye, hogy utóda is pártfogója lesz. Jenson feltevése, mit látni fogjuk, nem volt helyénvaló, mert XI. Lajosban a nyomdai művészet lelkes barátjára lelt. Jenson velencei működése 1470-től 1481-ig tartott. Nevéhez fűződik az első tökéletes antiqua betűk metszésének érdeme (40. ábra).

Schöffer Mainzban, Adolf Rusch Strasbourgban, Sweynheym és Pannartz Rómában ugyan már Velencét megelőzően is használtak antiqua betűt, de ezek még nem voltak tökéletesek. Velence elsősorban Jensonnak köszönheti, hogy nyomdai alkotásai előbb a rómait, majd később a németekét is túlszárnyalták. Az antiqua betűn kívül szép gótikus betűt is metszett. Jenson később Johannes de Coloniával társult. Velencében telepedett le Erhard Ratdolt augsburgi nyomdász is (1476-1486), a Thuróczy-krónika Augsburgban készült kiadásának kitűnő nyomdásza. Könyveiben már díszített címoldalt, nyomtatott iniciálékat alkalmazott. 1486-ban díszes betűmintakönyvet adott ki, amelyet ugyan még Augsburgból keltezett, de csak Velencében hozott nyilvánosságra.

A velencei nyomdászok betűit egész Európában már a XV. században mintaképnek tekintették. Könyvkiadók úgy ajánlották könyveiket, hogy azok "carattere Veneto" (velencei stílusban) készültek.

Forliból Velencébe telepedett át a Giovanni és Gregori de Gregoriis testvérpár, akiknek nyomdájában művészien illusztrált könyvek készültek (41. ábra). 1492-ben kiadták Boccaccio Dekameronját, fametszetekkel. Az 1494-ben megjelent Hérodotosz-kiadványukban az első oldal keretdíszítése a régi római falfestmények stílusát idézi.

A velencei könyvművészet legmagasabb fokát a XV. század végén érte el, amikor Olaszország s az akkori idők egyik legnagyobb nyomtatómestere, Aldus Manutius kezdte meg működését. Ez a fellendülés már a XVI. század elejére esik. Ott fogunk tehát Aldus személyével és munkásságával foglalkozni.

Franciaországban Párizs volt az első város, ahol a nyomdászat otthonra talált. Mielőtt azonban itt sajtót állítottak volna fel, már 1444-ben (!) bizonyos Prokop Waldfoghel prágai aranyműves érdekes kísérlettel próbálkozott. Titkos mestersége volt, akárcsak Gutenbergnek, s ezt a művészi írás módszerének nevezte. Műhelyt állított fel, amelynek felszerelése két acél ábécéből, két vasformából és egyéb hozzávalókból állott. Lehetséges, hogy Waldfoghel már előzőleg olyan emberekkel társult, akik Mainzban vagy Strasbourgban Gutenberggel álltak összeköttetésben. És talán a Gutenberg-Dritzehn-perben szereplő Andreas Ditzehn bátyja, Georg és Walter Riffe várnagy árulták el jó pénzért Gutenberg titkát Waldfoghelnek, aki, úgy látszik, nem tudta a találmányt gyakorlatilag megvalósítani, mert 1446 után már nem folytatta tovább kísérleteit.

A párizsi nyomdászat kezdő esztendeje 1470. Guillaume Fichet, a teológia doktora és Johannes Heynlein (más néven de La Pierre vagy Lapideus), a Sorbonne két professzora, Svájcból nyomdászokat hívott Párizsba. Az egyiknek, Ulrich Geringnek előzőleg Beromünsterben volt nyomdája, a másik, Michael Friburger, a freiburgi egyetemen volt diák. Martin Kranz volt a harmadik. A két utóbbi a Sorbonne épületében kapott elhelyezést, Fichet és Pierre szobái közelében. Fichet rövid idő múlva Rómába utazott, Pierre pedig Bázelbe, a karthauziak kolostorába vonult. A nyomdászok ekkor otthagyták a Sorbonne-t, és házat béreltek a nyomda számára a Rue St. Jacques-on. Ez az utca attól kezdve máig a könyvek utcája maradt. Franciaország első nyomdászai kezdetben antiqua betűkkel nyomtattak, később azonban áttértek a gótikus betűre, mert a XV. században Franciaországban is kedveltebb volt ez az Allemand-nak vagy szögletes alakja miatt "lettres de forme"-nak nevezett betű. Legszebb alkotásuk az 1476-ban megjelent biblia, lekerekített gótikus betűkkel.

Kranz és Friburger 1477-ben visszatértek Németországba, és Gering egyedül maradt Párizsban. Két új betűtípust alkotott, mindkettő román jellegű volt. A kisebb betűből két teológiai könyvet, a nagyobbikból egy Vergiliust és egy Sallustiust nyomtatott. Gering munkáját XI. Lajos oly sokra becsülte, hogy idegen létére megadta neki azt a jogot, hogy végrendeletében a nyomdászattal szerzett nagy vagyona fölött szabadon rendelkezhetett. Gering 1510-ben bekövetkezett halálával vagyonát a Sorbonne-ra hagyta.

Az első francia nyelvű, Franciaországban nyomtatott könyv, a Les grandes chroniques de la France, nem Gering nyomdájából való, hanem 1476-ban Pasquier Bonhomme nyomtatta. A nyomdászmesterség gyors iramban terjedt Párizsban, és a század végén már 66 nyomda működött.

Lyonban, a másik nyomdavárosban Bartholomeus Buyer alapította az első nyomdát. A század végén a lyoni nyomdák száma már elérte az ötvenet.

A XV. századbeli francia könyvek a kivitelezés szempontjából finom ízlésről tanúskodnak. A könyvek díszítései és betűi teljes összhangban vannak. E korszak könyveinek kivitelezésére legjellemzőbbek a Livre d'Heures (Órák könyve) című imádságoskönyvek, amelyekben már a könyvmásolások idején remekeltek a franciák. A nyomtatott Livre d'Heures könyveik is remekművek voltak. Alkotóik, Antoine Vérard, Philippe Pigouchet és Simon Vostre örök dicsőséget szereztek velük a francia nyomdászatnak (42. ábra).

Az 1473-as esztendő a németalföldi nyomdászat kezdete. Ekkor nyomtatja Dirk Martens az első könyvet Aalstban, Flandriában. Őt követték még ugyanazon évben Nicolaus Ketelaer és Gerhard de Leempt Utrechtben. Az első hollandi könyvek betűi durva jellegű gótikus típusok voltak. Richard Paffroet készíti az első szép holland betűt. Johannes Veldener, aki Löwenben kezdte pályafutását (1476-1478), 1481-ben Culenburgba költözött. Az itt készült Fasciculum temporuma az első könyv, amelynek címlapján és belül is levelekből és virágokból összeállított keretdíszeket találunk. Az ilyen keretdíszeket később Franciaországban, minthogy e díszítések kezdetben szőlőindákat utánzó vonalakból álltak, "vignettes"-nek nevezték. A kis alakú keretdíszeknek ezt az elnevezését azóta is mindenütt használják.

Haarlemben, amely Coster személyében évszázadokon keresztül magának tulajdonította a könyvnyomtatás feltalálásának dicsőségét, csak 1483-ban állította fel az első nyomdát Jakob Bellaert. Brüggében Colard Mansion nyomtatott (1476-1484).

A németalföldi könyvnyomtatás a XV. században még nem érte el azt a fokot, mint a korabeli német, olasz vagy francia nyomdászat, de a XVI. században, a Plantin, Elzevir, Blaeu nyomdák megjelenésével valamennyi nemzet élére került.

*

Angliában William Caxton honosította meg a nyomdászatot, 1476-ban. Caxton 1421-ben Kent grófságban született, egyik londoni posztókereskedőnél tanult, majd később Brüggébe költözött. 1464-ben IV. Edward követe lett Burgundia hercege, Jó Fülöp mellett. Merész Károly felesége, Yorki Margit őt bízta meg Raoul le Fevre udvari káplán Recueil des histoires des Troyes (Trójai történetek gyűjteménye) című művének angolra fordításával. Közben Németországban tett látogatást, és a fordítást 1471-ben Kölnben fejezte be. E fordítás nyomtatása folyamán tanulta meg Caxton a nyomdászmesterséget. Könyve 1474-ben készült el. A kutatók sokáig abban a hitben voltak, hogy a könyv Ulrich Zell kölni nyomdájából származott, de nagyon sok jel arra mutat, hogy Colard Mansion brüggei nyomdájában készült (43 ábra).

Caxton harmincöt esztendei távollét után tért vissza Londonba, s magával hozott egy teljes könyvnyomdai berendezést is. Műhelyét a Westminster apátság épületében rendezte be, s itt nyomta The Dictes and Sayings of Philosophers (Filozófusok beszélgetései) című könyvét, olyan betűfajtával, amely már az angol betűtípus jellegét mutatja. Caxton nyomtatta ki először Chaucer Canterbury tales (Canterbury mesék) című könyvét, amely egymást követő két kiadásban is megjelent. Ezt követte két legfőbb kiadványa, a The noble history of King Arthur (Arthúr király széphistóriája) és a The golden legend (Az aranylegenda). Ez utóbbit fametszetekkel díszítette. A könyvek technikai kivitele még kezdetleges volt, tele sajtóhibákkal, fametszeteik művészi tekintetben gyengék voltak.

Kiadványaiból kitűnik, hogy Caxton nem tartozott Gutenberg lelkes követői közé, akik életüket és minden gondolatukat a tipográfia művészetének áldozták. Elsősorban üzletember volt, aki józan számítással, praktikus előrelátással vezette vállalatát. Olyan könyveket nyomtatott, amelyeknek nagy kelendőségére számíthatott, és kellő haszonra lehetett kilátása. 1491-ben bekövetkezett halála után nyomdáját Wynkyn de Worde nevű munkása vette át és vezette tovább. Ő fejezte be Caxton több félbemaradt munkáját, egyebek között Chaucer Canterbury tales című művét is. Később, 1499-ben, a Westminsterből átköltözött nyomdájával az "Arany Nap"-hoz címzett házba, St. Bride-ba, ahol sok könyve látott napvilágot. Szép betűit maga öntötte. Egyik legszebb könyve a Polychronicon (1495). Meghalt 1534-ben, de még 1535-ben az ő nevével jelent meg egy Aesopus-kiadás.

A legnagyobb angol ősnyomdász, Richard Pynson, ugyancsak Caxton munkásai közül került ki, s nagy tiszteletet és megbecsülést szerzett a XV. századbeli londoni nyomdászatnak. Betűit Franciaországból és Hollandiából hozatta. Két legszebb kiadványa a Horae ad Usum Sacrum (Szent imádságoknak órái) és a Sacrum Missale (Szent misekönyv). Mindkettő franciaországi származású betűkből készült (44. ábra). A két könyv kiállítása nagy mesterségbeli tudásra és finom ízlésre vall. Pynsont annyira kedvelték a királyi udvarnál, hogy VII. Henrik udvari nyomdászának nevezte ki.


tizenharmadik fejezet - kezdőlap - tizenötödik fejezet