15. fejezet
A magyar nyomdászat kezdetei


Legnagyobb uralkodónk, Mátyás király trónra lépését mintegy tíz esztendővel megelőzte a könyvnyomtatás feltalálása. Mátyás, akárcsak a többi reneszánsz kori nagy könyvgyűjtő, a művészi gonddal kiállított drága kéziratos könyvekben nyilván nagyobb gyönyörűségét lelte, mint a könyvnyomtató sajtó egyszerűbb, szerényebb termékeiben. Ez időben sok híres könyvgyűjtő - így Federigo da Urbino is - helyet sem adott gyűjteményében nyomtatott könyvnek; ha annak tartalma érdekelte, könyvmásolójával inkább leíratta, s illumináltatta esetleg könyveit. Mátyás könyvtárában is voltak olyan kéziratos kötetek, amelyeket nyomtatott könyvekről másoltak le, de szép számmal voltak nyomtatott könyvek is. Marsilius Ficinus olasz filozófus 1461-ben Bázelben megjelent kétkötetes munkáját maga küldte meg a királynak, s Taddeo Ugoletti írja a királynak, hogy a Budára induló Bonfinival néhány Rómában nyomtatott könyvet küld neki könyvtára számára.

A királyi udvar humanista vendégei közül többen is voltak, akik az új mesterség, a könyvnyomtatás iránt érdeklődéssel viseltettek, így: Regiomontanus, a kiváló tudós, aki visszatérvén hazájába, Nürnbergben nyomdát állított fel; Taddeo Ugoletti, a király könyvtárosa pedig hazatérvén Pármába, bátyja nyomdájában korrektoroskodott. De maga Beatrix királyné is, akinek édesapja, a nápolyi király, Nápoly városa nyomtatómestereinek legfőbb pártfogója s istápolója volt. Nem tudjuk, mi lehetett az oka, hogy például Regiomontanust hosszabb budai tartózkodása alatt nem foglalkoztatta egy budai nyomda felállításának gondolata. Mátyás uralkodásának első tizenöt esztendejében Budán nyomda még nem működött. Bizonyos, hogy tudatában volt a század nagy találmánya jelentőségének, de a királyt túlságosan is igénybe vették és lekötötték háborús vállalkozásai, a törökökkel vívott hadjáratai, s a Csehország koronájáért indított harcai - ez utóbbi nem járt sikerrel. Mátyás ez okból bizalmas külföldi küldetésekben már részt vett, meghitt emberét küldte el Rómába, a pápához segítségért.

Karai László budai prépost, alkancellár, Mátyás király követe 1470 novemberében érkezett Rómába, hogy Mátyás Podjebrad cseh király elleni háborújához II. Pál pápa támogatását kieszközölje. Küldetése két és fél hónapig tartott és teljes sikerrel járt, mert a pápa pénzbeli segítséggel állt Mátyás király mellé. Római tartózkodása alatt ismerkedett meg Karai László a korszak nagy találmányával, a nyomtatómesterséggel. A Subiacóból Rómába költözött Sweynheym és Pannartz nyomda ekkor már harmadik éve működött Rómában. Fraknói Vilmos megállapítása szerint Karai itt ismerkedett meg Hess Andrással, akit 1471 márciusában, Budára visszaérkezésekor magával hozott. "Budán - írja Fraknói - Hess András a betűit Sweynheym és Pannartz betűinek mintájára budai ötvösökkel vésette, de ezek a betűk kezdetlegesek voltak, Mátyás királynak és az elkényeztetett humanistáknak nem tetszettek. Mátyás különben sem barátkozott meg a nyomdászattal, s ezen az ellenszenven a nyomda hamarosan megbukott."

Igen nagy érdeme Karai László budai prépostnak, hogy idejében felismerte a könyvnyomtatás igazi jelentőségét, és Hess András Budára való meghívásával meghonosította Magyarországon a könyvnyomtatást, amikor Európa legtöbb országában, így Ausztriában és Angliában is ez a mesterség még ismeretlen volt. Igaz ugyan, hogy a budai nyomda kezdettől fogva nehézségekkel küzdött, és kellő érdeklődés hiányában még Mátyás uralkodása alatt befejezte rövid életét.

Hess Andrásnak mindössze két könyve maradt fenn az utókor számára, amely a nyomda székhelyeként Budát jelöli meg. A Chronica Hungarorum (Magyarok krónikája) s a Magni Basilii de Legendis Poeticis (Basilius Magnus A költői legendákról), amelynek első része ógörög költők műveiről szól, s a második része Xenophón Apologia Socratisát foglalja magában, amely Platón különböző munkáiból szerkesztett története Szókratész fenséges tragédiájának. Hess András neve csak a Chronica Hungarorum kolofonjában szerepel, míg a Basilius kolofonjában csak a két kezdőbetű H. A. van feltüntetve.

A Chronica Hungarorum előszavában Hess ajánló sorokat szentel pártfogójának "A tisztelendő László úrnak". Latin nyelvű ajánlásában ezeket mondja: "...amikor elsajátítottam az emberiség javát-díszét előmozdító nyomtatás mesterségét, a Te kegyelmedből Magyarországra jöttem... Nem kevés ideig munka nélkül voltam, míg végre igen nagy és sok napot igénybe vevő munkába fogtam, Pannónia krónikájának kinyomtatásába... Azt hittem, ezzel minden magyar embert megörvendeztethetek, ugyanis szülőföldjét mindenki más országoknál jobban szereti s többre becsüli, mindenki vágyakozik rá, hogy elődei életét megismerje, azok jeles emlékezésre méltó cselekedeteit utánozhassa, a szerencsétlenségeket pedig, melyek őket érték, okultan kerülhesse... Mikor pedig arról elmélkedtem s hosszan tépelődtem, kinek ajánljam e néhány nappal ezelőtt befejezett első munkámat - másra mint Rád, igen tisztelt Uram, nem gondolhattam, minthogy e munkát sem megkezdeni, sem befejezni nem tudtam volna nélküled hiszen e munka elindítója Te voltál - tehát eredményeiben is részesedj." Nem tudjuk, ki volt e krónikás-könyv írója. Ez a könyv, az első hazai nyomdatermék 1473-ban jelent meg. Hatvanhét, oktáv alakú számozatlan levélből áll. Címlapja nincs, a szöveg közvetlenül a Hess-féle ajánlólevéllel kezdődik. Betűi az egykorú olasz könyvek betűihez hasonlóak, gömbölyű vágásúak, de nem oly tökéletes metszésűek, nem oly határozott élességűek, mint az olaszoké. Egy-egy lapon harminchárom sor foglal helyet, terjedelmes margókkal. Az iniciálék helyét üresen hagyták, hogy így a könyv vásárlója tetszése szerint gondoskodhassék egyszerűbb vagy díszesebb kezdőbetűről. A kódexekhez hasonlóan egyes betűket és sorokat kézzel megvont vörös vonalakkal élénkítettek. A könyv végén latinul ez a mondat áll: "Befejeztetett Budán az Úr M.CCCC.LXXIII. esztendejében, pünkösd szombatján, Hess András által" (46. ábra).

Az első budai nyomtatómester személye, származása és működése körül teljes a homály. Két megjelent kiadványa az egyedüli forrás, amelyhez a kutató tudósok fordulhattak, s az ezekből levont következtetésekből igyekeztek a nyomda alapítójának múltjára és működésére némi fényt vetni.

A Hess-kérdés feltárására két kutató tudósunk vállalkozott. Fraknói Vilmos volt az első, akinek ez irányú kutatásai terén a legnagyobb érdeme, hogy a korábban élt tudósok téves megállapítását a krónika előszavában említett "László úr" személyét illetően helyreigazította. Fraknóit megelőző kutatóink, sőt kezdetben maga Fraknói is Geréb László erdélyi püspökben vélték Hess András pártfogóját megtalálni, s csak a vatikáni levéltárban végzett kutatásai során akadt rá II. Pál pápának egy Mátyás királyhoz intézett levelére, amelyben szó esik Karai Lászlóról is, mint Mátyás római követéről. Fraknói a továbbiakban már csak következtetésekre volt utalva, amikor megállapította, hogy Karai László a Sweynheym és Pannartz nyomdában ismerkedett meg Hess Andrással.

Fitz József Hess András, a budai ősnyomdász című, 1932-ben megjelent könyvében vitába száll Fraknói Vilmos feltételezéseivel. Fitz József szerint: "Fraknói kutatásai óta harmincnégy esztendő telt el, s ez alatt az idő alatt az ősnyomtatványokra vonatkozó ismeretek gyökerestől megváltoztak. Új adatok merültek fel, s a vizsgálódási módszerek teljesen átalakultak. Az adatok rendszerezése és a módszerek megállapítása folyamán külön ősnyomtatvány-tudomány keletkezett, s ennek a világításánál a XV. századi nyomdászatot és benne Hesst is egészen másként látjuk, mint láttuk Fraknói idejében."

Érdekes és hitelesnek elfogadható, ahogyan Fitz József tanulmányában Fraknói Vilmos feltevéseit cáfolja. Szerinte "a XV. század nyomdászattörténetére irányuló kutatás három forrásból merít: oklevelekből, ősnyomtatványokban található adatokból s a könyvkészítésnél követett nyomdai gyakorlat megfigyeléséből. A nyomdákat (a múltban) egymástól elszigetelten tárgyalták, s az országhatárok által többszörösen is elválasztott nyomdák közt fűződő szálakat vizsgáló szem nem követte. Ma éppen az egymástól oly távol eső nyomdászszékhelyeknek tanulmányozása után tudjuk, hogy Hess András nyomdája lényegében nem különbözhetett az 1470-es évek többi ősnyomdájától. A Hessre vonatkozó adatok hiányát tehát pótolják az analógiák."

Fitz József kutatásában fontos szerepet szán a Basilius kolofonjának, amelyben Hess a Chronica Hungarorumtól eltérően csak nevének kezdőbetűivel jelöli a könyv nyomtatóját. Conrad Haeblerre hivatkozik, a XX. század ősnyomtatvány-kutatójára, aki csak nyolcvan ősnyomtatványról tud, melynek zárósoraiban a nevet kezdőbetűk vagy kezdőszótagok helyettesítik. Megállapítható, hogy ez római helyi szokás volt, amellyel azok a nyomdászok éltek, akik mesterségüket Subiacóban vagy Rómában tanulták.

Négy római nyomdát vesz szemügyre Fitz, hogy megállapítsa, melyikből került hozzánk Hess András. Sweynheym és Pannartz, Ulric Han, Philippo de Lignamine és Georgius Lauer nyomdáját. Alapos érvek felsorakoztatásával kizárja annak lehetőségét, hogy Hess az első három nyomdában tanulta volna mesterségét, és megállapítja, hogy a Lauer nyomda alkalmazottja volt, és - mint ahogy több ősnyomdában szokás volt - a magát önállósítani szándékozó, kilépő legényt mestere felszerelte betűtípusokkal. Mikor Lauer 1472-ben az Antonius Florentinus Confessionale c. munkájának nyomtatásával elkészült - annak betűtípusaival megajándékozta a Budára induló Hesst -, ő maga ettől kezdve két új típusú antiquával dolgozott. Fitz érvelésének, hogy Hess a Lauer nyomda alkalmazottja volt, döntő érveként bemutatja egymás mellett Lauer Confessionalejának verses kolofonját és Hess Chronica Hungarorumának egy verses részletét, amelyet Fitz könyvéből mi is közlünk (47. és 47a. ábra). A két szöveg betűtípusai teljesen egyezőek, vagyis Hess a Lauertól kapott betűtípusokat öntötte meg s használta nyomtatásánál a budai nyomdában.


Fitz József megállapítása szerint a budai nyomda személyzete a mesteren kívül tizennégy főből állt: "négy szedőből, a három sajtót kezelő hat nyomtatóból, egy festékkeverőből, egy szolgából, egy korrektorból és egy rubrikátorból. Lehetséges, hogy Hess már Rómából hozott magával egy-két embert - betűöntéshez is értő tanult szedőt s hihetőleg a szolgáját -, a személyzet túlnyomó részét azonban Budán fogadta fel, s betanításukkal veszítette el azt a nyolc-tíz hónapra terjedő, nem kevés időt, mely alatt munka nélkül volt."

A Chronica Hungarorum kéziratának származása felől eltérőek a vélemények. A XVIII. századbeli kutatók, akik először foglalkoztak a Chronicával, Thuróczy János történetírónknak tulajdonítják, akinek nagyobb terjedelmű magyar krónikája később külföldön, egyszerre két helyen is - mégpedig az első Brünnben, 1488 tavaszán, a második Augsburgban, 1488 nyarán - került nyomtatásra. Más kutatók, így Fraknói is azt állítják, hogy a Chronica kézirata nem kortárstól származik, hanem valamelyik régi kódex alapján készült, amelyet Hess a későbbi események rövid betoldásával még kiegészített. Kollár Ádám a XVIII. században a Kézai-krónika egyik bécsi kódexéről állapítja meg annak Hess könyvével való hasonlóságát. Fitz József szerint Bécsben nincs is Kézai-kézirat, mert amit Kollár Kézai-kéziratnak nevez, az Sambucus-Zsámboki János krónikája, amely ugyan az előszót és a bevezetést Kézai krónikájából vette át, de szövegének nagy része egyezik Hess Chronicájának szövegével. A bécsi, úgynevezett Acephalus-kódexben lemásolt budai minorita krónikának is több része megegyezik Hess Chronicájának szövegével. Fitz megállapítása szerint a Róbert Károlyig terjedő részt a budai minorita krónikából, Nagy Lajostól kezdve Küküllei János krónikájából vette át Hess Chronicája.

Gutenberg új találmányának hírére az országból kivándorolt magyarországi fiatalok közül jó néhányan külföldi nyomtatóműhelyekben kitanulták a nyomtatás mesterségét, és egytől egyig kitűnő mesterekké váltak. Ezek voltak többek között a nagyszebeni Thomas Cibinum Mantuában (1472) és Modenában, a brassói Andreas de Corona Velencében (1476), Bernhard Transsilvanus Velencében és Páduában (1478), a feketehalmi Martinus Zeiden Velencében (1484), Petrus Hungarus Lyonban (1482).

A budai nyomda időben hét évvel megelőzte Londont, négy évvel Antwerpent, öt évvel Prágát, nyolc évvel Lipcsét, és kilenc évvel Bécset. Nem fér kétség ahhoz, hogy Mátyás király kultúra iránti szeretetének híre csábította elsősorban Hess Andrást Budára, ahol azonban nem találta meg számítását. Kitetszik ez a Chronica Hungarorum előszavából is, de legfőképpen a nyomda foglalkoztatottságának hiányából.

Mátyás király birodalmában a Hess nyomdán kívül még más nyomdák is működtek: az egyik Brünnben, mely szintén egy Chronica Hungarorumot adott ki (a Thuróczy-krónika első kiadását), a másik Bécsben (Stephan Koblinger, a Rókus-legenda nyomdásza). Hessnek egyéb nyomtatványokat is tulajdonítanak.

Fraknói véleményét ma már nincs módunkban elfogadni. Szó sem lehet róla, hogy Hess nyomdája Mátyás ellenszenvén vagy közömbösségén bukott volna meg. A budai nyomda megszűnésének okait és körülményeit vizsgálva állapítja meg Fitz, hogy ez a felfogás teljességgel téves, sőt azt mondja, hogy Hess Andrást Karai a király parancsára hívta meg Budára. Ha meggondoljuk, hogy Mátyás király a maga korának legműveltebb fejedelmei közé tartozott, nem valószínű, hogy a könyvnyomtatás, a reneszánsz legnagyszerűbb találmánya, a kultúra terjesztésének leghatásosabb eszköze iránt nem viseltetett volna érdeklődéssel. Ami Hesst illeti, elhihetjük, hogy sietett Budára, minthogy Rómában a kéziratmásolók kilátásait tönkretette a sok nyomda, s a nyomdákét pedig az egymás közt való versengés. Több nyomda keletkezett, mint amennyit Róma elbírt, és kinyomtatott munkáik eladhatatlanokká váltak. A budai nyomda megszűnése után Hess eltűnt Budáról, s további sorsáról semmit sem tudunk.

Hogy Mátyás király nem viseltetett ellenszenvvel a könyvnyomtatás iránt - olvassuk Fitz könyvében -, mutatja, hogy mikor Karai 1471-ben visszatért Budára, nemsokára visszatért Rómából Blandius, Mátyás király egyik könyvfestője is, aki azért járt ott, hogy könyveket vásároljon Mátyás könyvtára számára. Többek közt egy ősnyomtatványt hozott Mátyás királynak, Silius Italicus Punica című hőskölteményét, mely akkoriban jelent meg Rómában, s melyet a nyomtatvány kiadó-korrektora, Pomponius Laetus küldött meg ajándékképpen a királynak. Mátyás meg is köszönte Pomponius Laetusnak a könyvet: "Boldog, boldogtalan hangoztatja a közmondást - írja -, inter arma silent Musae. Mi azonban, jóllehet egymást érő háborúkba vagyunk keveredve, ami kevés időt szakíthatunk, örömest szenteljük a tudományoknak. Innen van az, hogy a tőled nyert ajándékot is oly kedvesen és szívbeli örömmel fogadtuk, és hogy az általad mostanában Rómában annyi gonddal és ékesen kinyomtatott Silius Italicust a legközelebbi napokban már többször átforgattuk. Ifjúkorunkban is kedves olvasmányunk volt ez, mivel harcról, háborúról énekel, annyival kedvesebb, mivel magunk is hadviselésben töltjük életünket. Ez azonban nem tarthat vissza annak megvallásától, hogy szánalomra méltónak tartjuk a királyok sorsát, akik kénytelenek háborút folytatni... Szerencsések vagytok ti, akik nem vérontás és országok után áhítoztok, hanem a tudományoknak élhettek, s munkáitok által a gondokkal küzdő királyokkal is felejtethetitek a hadilármát."

Egyébként Pomponius Laetus, a Lauer nyomda tudós korrektora volt, akihez a nagy király ezeket a sorokat intézte.


tizennegyedik fejezet - kezdőlap - tizenhatodik fejezet