a) Azték írás

Az aztékok nem őslakói Mexikónak; eredetmondáik szerint keletről jöttek, az óceánban fekvő boldog szigetről, ahol fehér és fekete bőrű népekkel együtt éltek jólétben és békességben, de egy nagy özönvíz kivándorlásra kényszerítette őket. Annyi bizonyos, hogy Mexikóba (azték néven: Mesika) honfoglalók gyanánt érkeztek; hódító, katonafajta voltak, legyőzték a toltékokat (akiket szintén megelőzött már egy igen kultúrált nép), de átvették műveltségüket, s vele együtt - a jelek szerint - az írást is. Hitük szerint a vallásalapító Kecalkoatltól (Tollas Kígyó) kapták. Láttuk, mily nehéz ma már ezekben a dolgokban igazságot tenni, nagyrészt azért, mert Cortezék feldúltak minden feldúlhatót, könyvkincseiket máglyára dobták, s a fennmaradt feliratos műemlékek száma is csekély.[14] Igaz, hogy az indiánok maguk is viseltek pusztító háborúkat egymás ellen. Végeredményben mintegy harminc azték és maja kódex menekült meg a pusztulásból, és szétszóródott Európa múzeumaiban. A "legújabb" maja kéziratot Liberec, csehországi város múzeumában fedezték fel 1955-ben; 18 lapból áll, színes rajzokkal, köztük hieroglif szövegekkel teleróva.

Kőre, bőrre s növényi anyagokból (agávérostból) készült papirosra írtak, technikájuk - képírásról lévén szó - festés, tarka, élénk színű, s minthogy ők is kánont követtek az írásban, a színek megismétlődnek: egyes fajta figurákat mindig ugyanazzal a fekete, sárga vagy vörös színnel ábrázolnak. Jellemző erejük a rajzban kiváló, gyakran az egyiptomiakéra emlékeztet, de nem oly érett és fölényes, inkább kissé gyermekes, naiv. Amikor Cortez Veracruznál partra szállt, Moctezuma (1466-1520), "a haragos úr", (spanyolosan: Montezuma), hírszerzőket küldött eléjük, s Cortezék ámulva látták, hogy az azték "írnokok" mily ügyes, gyors jellemző készséggel festik le őket és viselkedésüket; a király így pontos vizuális képet nyert a jövevényekről. Írásuk egyébként a kép- és a szóírás keveréke, azonban a képekkel való ábrázolás a túlnyomó. Egészen a 16. századig használták, ekkor azonban azt a kényelmesebb, gyakorlatiasabb latin ábécé kiszorította.

A kevés maradványon nem lehet fejlődést megállapítani; a könyv "szövege" általában csupa képsorozat, de közben-közben szójegyeket is találunk, s ezek rendesen tulajdonneveket, rangot, időegységet vagy elemi fogalmakat (tűz, víz) jelentenek. Ilyen visszatérő jelek például a húsz napból álló hónap napjainak jegyei, neveik Humboldt nyomán ezek: 1. Szipaktli, tengeri szörny - 2. Eheketl, szél - 3. Kalli, ház - 4. Kuecpaliz, gyík, - 5. Koatl, kígyó - 6. Mictli, halálfej - 7. Mazatl, kecske vagy szarvas - 8. Tocstli, házinyúl - 9. Atl, víz - 10. Ickuintli, kutya - 11. Ozomatli, majom - 12. Malimatli, káposzta - 13. Akatl, nád - 14. Oszeloti, tigris - 15. Kuauhtli, sas - 16. Korzkakusuhtli, keselyűk királya - 17. Olintonatiuh, a Nap egy évi útja - 18. Tekpatl, tűzkő - 19. Kuiszhuitl, eső - 20. Socsitl, virág.

A napok nevét könnyű volt ábrázolni, mert tárgyakról, állatokról stb. voltak elnevezve. Nehezebb az eset az elvont fogalmaknál, s itt aztán jelképes, de mindig szóértékű az ábrázolás, vagyis ezek nem képek már, hanem szójegyek; így például a halál szó jegye: halálfej, az özvegységé: könnyező szem, a háborúé íj és nyíl, vagy pedig - érthető képzettársítással - a víz és a tűz (a pusztulás) egybekapcsolt jegye. Hasonlóképp érthető jegye a sírásnak egy emberalak arca elé rajzolt könnycseppek, a beszédé a nyitott száj és elé rajzolt nyelv, a járásé lábnyomok.

De a szóíráson felül megtaláljuk a szótagírás, azaz a hangírás néhány példáját is, ahol már nem a szó jelentése, hanem csupán a hangzása az írás alapja. Ez különösen elnevezések leírásánál fordul elő; így ezt a nevet: Teokaltitlan (a templom emberei) az ábrán látható formában a következő hangcsoportok jeleivel írták le (a zárójelbe tett -ntli, -tli betűk csak erősítő suffixumok, nem hangzanak): a kép bal alsó sarkában látható az ajak jele: Te(-ntli), mellette a lábnyomokkal jelzett úté: o(-tli), fölöttük a ház jele: kal(-li), e mellett jobbra a fogé: tlan(-tli); vagyis a negyedik, a ti szótag kivételével az összes szótagot más, egész szavak jegyeivel le tudták rögzíteni: Teokal(ti)tlan. Hogy azután miért nem mentek tovább ezen az úton a teljes szótagírás és végül a betűírás felé, homályban van előttünk.

Hogy tisztább képet kapjunk az azték írásmódokról, közöljük először a keveretlen képírás, azután a kevert kép-hang írás egy-egy mutatványát. A képírás egy három képsorból álló, színezett kódexlap másolata; a legfelső sor figurái balról jobbra: 1. visznatl, állami tisztviselő, illetve ítélet végrehajtó; 2. ítélet végrehajtó, szája előtt a nyelv rajza, tehát beszél; 3. kacika, azaz kormányzó, akin az ítéletet végrehajtják (megfojtják); 4. ítélet végrehajtó, szintén beszél; 5. felül a kacika felesége, megkötözve, nyakán kalodával; 6. alatta a fiuk, hasonló állapotban. A képeket nem nehéz értelmezni, vagyis az írást elolvasni: valamely város kacikája bűnt követett el (államellenes bűnt, valószínűleg fellázadt a főhatalom ellen); bűnéért halállal lakolt, feleségét, fiát bebörtönözték. - A második képsor még könnyebben olvasható; figurái szintén balról jobbra: a kacika katonái (lándzsás alakok) megölik és kirabolják a vándor kereskedőket, áruik is rajta vannak a képen, az alakok fölött. Ámde jobboldalt már megérkeznek (lábnyomok!) az ítélet végrehajtók, s közlik az ítéletet a széken ülő kacikával. - A harmadik képsor ismét valami visszaélést tárgyal, amely háborúsággá fajult: az állami közegek távoznak valahonnan (lábnyomok), még pedig sietve, minthogy a kacika katonái üldözik őket; a kacika itt már úgy látszik nyilván szembeszállt a hatalommal. Feltűnő azonban, hogy ha az olvasást nem felül kezdjük, hanem az alsó képsoron balról jobbra, logikus egymásutánban lepergő történetet, kerek elbeszélést kapunk: a kacika és katonái visszaéléseket követnek el, elkergetik az állami közegeket, kereskedőket rabolnak ki és ölnek meg, amire azután a kormányzót elítélik, végrehajtják rajta az ítéletet, családját pedig bebörtönzik. Nyilván így kell olvasni a képsorozatot, mert a többi effajta leírásnál is így alakul ki a zökkenőtlen mese. Ez volt tehát az azték sorvezetés: alulról felfelé és balról jobbra. Hogy aztán miért feketék az állami közegek és miért sárga a többi ember, nem tudom; bizonyos, hogy jelentése van, mert a színhasználat a kódexekben rendesen következetes, kánonszerű.

Másik fennmaradt feljegyzés hosszú történetet regél el, a nyolc azték törzs kivándorlását az őshazából, Asztlánból. (Asztlán feltehetően azonos a regés Atlantisszal, mondják Atszlánnak is.) A város baloldalt látható, vonallal bekerítve, tehát szigeten fekszik; hat ház-jel (tehát írásjel) ábrázolja, köztük áll a teokalli, azaz templompiramis, tetején a víz jelével, amely a papság szimbóluma is; lent maga alá húzott lábakkal ül a király és a királyné. A szigetről bárkában álló alak evez át a tengeren a szárazföldre, a törzsek átkelését jelezve. A partról rögtön továbbvonulnak (lábnyomok) a "Szarvhegy" (Kolvakán) felé. Ez az első állomásuk a tengeri utazás után; a nyelvjelekből gondolhatóan itt tanácskozást tartanak, s valami szenthelyfélét alapítanak, talán ezt jelzi a hegyre rajzolt kép. Innen továbbvonul a nyolc törzs (a nyolc ház, azaz törzs jele egymás alatt, mindegyik mellett a maga külön névjegye, s egy beszélő emberalak, a szószóló főnök.). Elindulnak, s mint a következő négy asszonyfigura mutatja, gyalogszerrel haladnak, hátukon a motyójuk, fejük fölött rúdon valami jelvény, talán totem. Hatalmas fákból álló erdőhöz érkeznek el; a fák olyan nagyok, hogy az ember nem tudja átkarolni őket; de lehet, hogy csak egy ligethez, s a hat fekete pont a fák számát jelzi. Mindenesetre emlékezetes hely volt (Tamoancshán a neve), mert a fákat kidöntötték, hogy hozzájussanak a gyümölcséhez, amelyből áldozati lakomát rendeznek; erre vall az oltár a fa mellett, odább a gyümölccsel megrakott asztal, a háromlábú edény és az öt evő alak. Itt határoztak további sorsukról is: a nyolc törzs (házak) ismét összegyűl, mint a Szarvhegynél, s a tanácskozás eredményeképp (két "nyelvelő" figura) két részre oszlik, négy erre, négy amarra folytatja útját. Ezt jelzi a negyedik és ötödik törzsjel közül kivezető pontozott vonal. Alant ismét áldozatot tartanak, mégpedig emberáldozatot, mint az öt figura közt álló oltárra helyezett emberfej mutatja. A négy törzs, amelyről a továbbiakban szó van, útra kel, különböző vidékeken halad át, eljut a "Könnyek hegyéhez", innen a "Kígyóhegyhez", ahol végre letelepedik és 28 esztendeig él (a 28 időjegy szerint). További történetükről, kép híján, nem számolhatunk be.






b) A maja írás

A maják hazája a Yucatan-félsziget, de birodalmuk valaha Hondurasig és Mexikóig ért. Ők voltak Amerika görögjei. Műveltségükről pompás épületeik, romvárosaik tanúskodnak, miket dzsungel takar el; különösen a számtan tudományában és az időszámításban (csillagászatban) értek el kiváló eredményeket, művészetük pedig az összes indián népét felülmúlja.

Az írást természetesen Icamna[15] nevű istenüktől, a nappalok és éjszakák irányítójától kapták. Eddig ellenállt minden megfejtő kísérletnek, csupán annyi bizonyos, hogy kép-szó írás, azaz hieroglif. Ezt bizonyítják Jurij Valentinovics Knorozov orosz tudós kutatásai is. Emlékei kőbe vésve, cserépre festve vagy stukkószerűen megmintázva maradtak fenn, írva pedig összesen három kódexben. A többi indián írástól az különbözteti meg, hogy minden jegye tojásdad vagy négyzetes alakú keretbe foglalt, s hogy az eredetileg ábrázolt tárgyak rajza már vázlatossá, sokszor felismerhetetlenné vált. Senki sem tudja elolvasni őket, s azért a megfejtési kísérletek leírását el is hagyjuk. Mindössze a 18 hónap jegyét és nevét ismerjük bizonyossággal, továbbá a hónapot kitevő 20 napét, az első húsz számát, aztán a színek, világtájak, istenek jegyeit. Végül pedig most már igen pontosan ismerjük csillagászati jegyeiket, feljegyzéseiket: Hans Ludendorff, a potsdami asztrofizikai obszervatórium igazgatója fejtette meg őket, hosszú évek fáradságos munkájának eredményeképpen.

Mutatványul ábránkon láthatók a napok jegyei. Ezekhez csak annyit jegyzünk meg, hogy a napok közül a hatodik, a tizenegyedik és a tizenhatodik nap neve egyúttal a világtájakat is jelentette: kan=dél, muluk=kelet, is=észak, kauak=nyugat, de ezenkívül a világ sorát igazgató négy szellemét is, kiknek neve bakab volt. Zsúfolt, vaskos ábrázolásmódjukat jól szemlélteti a hírneves "palenquei kereszt" kőreliefje. A kereszt jelentése nem tisztázott, talán a négy világtáj, azaz a mindenség jele volt. Egyébként a kereszt tisztelete a világ sok népénél megtalálható már a kereszténység előtti időkben is. A képen jobboldalt álló pap pólyába burkolt csecsemőt mutat be a kereszten trónoló istenség (kecal-madár) előtt, baloldalt az anya áll, hosszú hajfonata előrevetve csüng, kezében virágot tart, amely az egyiptomiaknál is az asszonyi állapot jelképe volt. A körös körül futó rajzok írásjegyek, hieroglifák, de sok köztük a csillagászati kép, ahogyan Ludendorff megállapította. Ilyen például a kereszt talpa: a vízszintes vonal alatt levő oblongum a lemenő Nap (?), fölötte balról az Állatkör és a Tejút keresztezési pontja (az állócsillagos ég nullpontja), jobbról a tavaszpont konstelláció (az esztendő nullpontja). - A dombormű hieroglifjei közül igen érdekes a képen bemutatott jelcsoport: a maja időszámítás kezdőnapját jelöli: Kr. e. 3113. október 15-ét. - Érdekes másfelől, hogy e tudományok műveléséhez olyan számrendszert használtak, mely mindössze két alapegységből állt: egy pontból és egy vonalból, s evvel a két jellel hihetetlenül bonyolult számításokat végeztek el.






Kína

Az írás tudományát a kínai hagyomány szintén isteni eredetűnek tartja; a nyolc ősi írásjelet: trigrammát (pa-kva) egy sárkány vagy táltos ló közölte Fu-hszi császárral, a kínai nép mitikussá vált törvényhozójával (Kr. e. 2852-2738 közt). Egyébként magát Fu-hszit is sárkányalakkal ruházta fel a hálás utókor. Más monda szerint Huang-ti császár két titkára találta fel (Kr. e. 2700 körül), s ezek utóbb az írás istenségeivé, ce-senné lettek. A vizsgálódás természetesen más eredményekre jutott, noha a legutóbbi időkig ez is olyan utakon bolyongott, hogy az igazságtól való eltérése nagyobb volt, mint a legendáké. Így például a kínaiakat Nyugat-Ázsiából vagy egyenesen Egyiptomból kivándorolt népnek tartották, s mindjárt az írást is onnan hozták volna magukkal - amely elmélet a 16-18. századi jezsuita hittérítők Bibliatisztelő buzgalmában bírta gyökerét. De a szaktudósok is, mint a francia Terrien de Lacouperie, az angol C. J. Ball, a német F. von Richthofen, bizonyítani igyekeztek a kínai nép babiloni, illetve nyugat-ázsiai származását. Feltevéseik a francia Chavannes s főképp a német Conrady vizsgálatai alapján végleg megdőltek. Igazoltnak vehetjük, hogy a kínai nép és műveltsége - a felderíthetetlen homályba vesző kezdetek óta - autochton.

Bennszülött, nem bevándorolt nép, azonban korántsem egyfajtájú, s a néppé válás folyamatának kezdetét az újabb kutatások a Kr. e. az 2000. év tájára teszik. Ez egyúttal a történeti idő kezdete is. A hagyományok természetesen sokkal messzebbre nyúlnak vissza, s kétségtelen, hogy az ekkor uralkodó dinasztiáknak már voltak elődeik, de mindebből semmi sem dokumentálható. A földrajzilag két részre osztható Kína népeit ekkoriban még nem lehet néven nevezni, de mind az északi, mind a déli részen tájanként felismerhető kultúrákat találunk, s ezeket ma olyan népek nevével jelölik, amelyeknél némely jellemvonásuk fennmaradt. Egyik az északkeleti "előtunguz", "prototunguz" félnomád, sertéstenyésztő és vadászkultúra; ettől nyugatra éltek az északi nomád marhatenyésztő és vadász "protomongol" kultúra hordozói; evvel rokon az északnyugati, főként lótenyésztő, szintén nomád "prototürk" kultúra. Ezek a népek marha és ló mellett természetesen szamarat, juhot és tevét is tartottak, ahol mire mód volt, s valamelyikük révén terjedt el a bronzöntés a későbbi Kína területén. Nyugaton a "prototibeti" kultúra megteremtői valószínűleg a Tibet északi részén ma élő tangutok ősei voltak, juhtenyésztők, úgy látszik lazább törzsi szervezettel, mint az előbbiek. E népeknél a "nomád" kifejezést nem szabad kizárólagos, mintegy képletszerű értelemben használni, éppúgy mint a délieknél az "ültetvényes" szót; akkortájt még semmi sem ment "nagyban", mint a történetileg kialakult nemzetek és birodalmak idejében.

Dél-Kína népei tehát általánosságban ültetvényesek; főcsoportjuk a "tai"-népek elődje ("proto-tai kultúra"), völgylakók, laza faluközösségekben élnek, főként rizstermelésből; nyelvük a kínai és a sziámi nyelv szülője; a történeti idők kezdetén már dél felé szivárognak. - A hegyekben élnek a jao népek elődei, erdőégetők, főveteményeik gumós növények. A Jangce és egyéb folyók mentén élt egyik alcsoportjuk, a jüeh nép, de korán kivándorolt Dél-Koreába, Dél-Japánba és Annamba, a Viet-nam név első tagjában a jüeh szó rejtőzik, jelentése "déli jüeh". Jao nép volt az is, mely vízi életre, halászatra, hajózásra specializálta magát, s amelyet ma "protomalájinak" neveznek. Dél-Nyugaton a dél-tibeti csoportok élnek ekkor, hegyes hazájukhoz illően leginkább juhtenyésztésből és egyszerűbb földművelésből. Végül délen a liaok primitív vadásznépe, íj és nyíl nélkül.

A kínai magas műveltség erjesztő fazeka az a terület, ahol az északi és a déli kultúrák találkoznak (Honan, Kelet-Senhszi, Nyugat-Santung, Dél-Hopei, Dél-Sanhszi). Itt leljük az első történeti uralkodókat, s így a hagyomány valószínűleg igazat beszél, amikor azt mondja, hogy az első predinasztikus császár, Jao, Dél-Sanhsziban székelt. A harmadik király, Jü, alapította a hagyomány szerint az első, úgynevezett Hszia-dinasztiát, utána még 17 uralkodót sorolnak fel a későbbi történeti munkák, s a tudomány is elismer annyit, hogy e hagyományoknak Dél-Dél-Nyugat-Sanhsziban konkrét alappal kell bírniuk, noha írásos emlékek híján a dolog nem bizonyítható. Annyi kétségtelen, hogy az első, újszerűen rétegezett társadalmak itt alakultak ki, s ezt az új társadalmi vagy életformát illették az ősrégi "huan", azaz "virágos" jelzővel, amely a mai kínai nyelvben is kifinomultat, műveltet jelent. Mondható, hogy a kínaiakban ekkor született meg a nemzeti érzés, a népi öntudat.

A történetileg dokumentált idő a 2. évezred első felében kezdődik a Sang-dinasztiákkal. A fentebb említett területeken házakat, palotákat, sírokat tárt fel az ásó, s ebből az időből származnak az első fennmaradt írásos emlékek is, az úgynevezett orákulum-csontok. Ezek felirataiból tudjuk, hogy a királyság örökletes volt, s egyúttal a legfőbb papi méltóság viselését is jelentette. A király mellett főhivatalnokok működtek: "a Ház főnöke", "a marhák főnöke", "miniszter", "írnok" stb. Az ország hűbérekre oszlott, mégpedig a dinasztia uralmának vége felé 26 fejedelemségre (fang), 15 hercegségre (po), 27 grófságra (heu) és 7 egyébfajta hűbérre (ce, nan, t'ien). A hűbéresek szuverének voltak, de hadiszolgálatra és adózásra kötelesek; ez utóbbi inkább csak jelképes ajándékokból, a hűbéri tartományok jellegzetes, értékes terményeiből állt. A nagy, reprezentatív építményeket is vert agyagból emelték, teraszokra, s szalmával födték; a köznép félig földbe vájt putrikban lakott. Az anyagi műveltség magas fokon állt (selyem, gyolcs, prém, finom kerámia, még finomabb bronzművesség, elefántcsont-faragás, mindez igen fejlett, művészi ornamentikával). Az ipar családok vagy klánok kezében specializálódott. A parasztgazdálkodás főterményei a rizs, a köles, a búza. Vajon a parasztság egyéni birtokon vagy közösen gazdálkodott-e, vagy pedig jobbágysorban? Nem tisztázódott, csak annyi bizonyos, hogy nem volt bérlő, sem rabszolga. Házi és állami rabszolgák voltak, talán hadifoglyok és bűnözők. Az a tény, hogy gyakran feláldozták őket, mutatja, hogy a gazdasági életben, a termelésben nem vittek szerepet. Ezt az utóbbi megállapítást főként Eduard Erkes, lipcsei szinológus hangoztatja legújabban (1953), s okfejtésében a régi kínai írásjegyek döntő szerepet játszanak. Szembeszáll Sztyepugina, orosz kutatónő felfogásával, aki szintén az írásjelek értelmezése alapján a rabszolga-gazdálkodás egykori megvoltára következtet. Hasonló álláspontot foglal el Kuo Mo-zso, a Kínai Népköztársaság minisztertanácsának elnökhelyettese (1951), szerinte az első történeti királyok, a Sang-dinasztia idejében a rabszolga-gazdálkodás és -társadalom már fennállt. - Erkes szerint a rabszolgákra vonatkozó minden írásjel nőket jelöl meg, akiknek szolgaállapota a családi élet valaminő történet előtti átalakulásából eredett. Az intenzíven művelt, öntözéses gazdálkodás azonban nem nyugodhatott az ő munkájukon, ez az egész érdekelt nép közös feladata volt, s éppen ez adja meg Kína gazdasági és társadalomtörténetének a nyugatitól eltérő jellegét. A rabszolgák nem vettek részt a gazdasági és a társadalmi életben. A vita nem zárult le, Erkesnek még nem volt módjában Kuo Mo-zso munkájával foglalkoznia; minthogy azonban mind a három kutató a történeti materializmus alapján áll, az írástörténeti dokumentumok értékeléséből érdekes eredmények várhatók.

Ebből az időből maradtak fenn tehát a legrégibb ismert írásos emlékek, az orákulum-csontok, valamint a Csou-dinasztia idejéből bronzedények feliratai. Hogy az írásnak előzményei voltak, romlandó anyagon, a magunk részéről természetesnek tartjuk; bizonyítja az is, hogy régebbi cserépedényeken szkématizált jelképek ábráit és írásjegyszerű rajzokat találunk. Az orákulum-csontokkal való jóslás a király feladata volt, vagyis fontos állami funkció: teknőchéjakba, marhacsontokba lyukakat égetett, s az így támadt repedések jelentését kellett kiolvasnia. (Ennek a jóslásnak sokfelé, máig fennmaradt formája a lapockaégetés.) A csontokon található írás már eléggé fejlett, az írásjegyek nemcsak a tárgyak képét jelölik, hanem jelképeket és összetételeket is, melyek egyik fele a hangzást, a másik a jelentést adja meg. De volt az írásnak más formája is, mint mindjárt látni fogjuk, ezenkívül mitikus eredethagyománya. Ez utóbbival a tudomány nem foglalkozik, mi azonban itt is, a többi népnél is, ismertetni fogjuk, mert jól jellemzi a népek gondolkodásmódját s azt a szerepet, amelyet az írás az életükben játszott.

Eszerint a kínai írás kezdetkorának vizsgálatánál nem elegendő pusztán a képírás emlékeivel foglalkoznunk. Valószínű azonban, hogy a csomózott írás, illetve a belőle állítólag átírt vonalas jelek: trigrammák és hexagrammák (hármas és hatos jelek) semmi kapcsolatban sincsenek a későbbi írásrendszerrel. Megerősítik ezt Astley kutatásai: "Ami a kínai írás eredetét illeti, a jelek a császárság előtti időkben kis fonalakból s rajtuk tovamozgatható csomókból állottak, melyek közül mindegyiknek megvolt a maga jelentése, s az egész az üzleti, hivatalos érintkezés megkönnyítésére szolgált. Használatukat megmagyarázza két kínai nyelvű táblázat: a Ho-tu és a Lo-su. Az összes irodalmi termék, amit az első telepesek, Sze-csuan lakosai, felmutatni tudtak, néhány számadás volt, kis fonalakból csomózva, és azoknak a gyöngyfüzéreknek utánzata, amelyeken üzleti számításaikat szokták végezni."

Akár innen származtak a trigrammák, akár nem, használatuk és történeti szerepük figyelmet érdemel, mert az írás sokértelműsége, jelképes, mágikus eredete belőlük is kiviláglik. Az egész írásjegy-sor három-három egész vagy szaggatott vonalka kombinációiból áll - ezek a trigrammák. (A hexagrammák, azaz hatvonalas jegyek csak további, kibővített változatok.) Az ősrégi Ji Csing ("a változások kánoni könyve") végig e jelek 64 változatával van írva. Az eredeti alapjelek száma nyolc, s ezek - mint miden "titkos", mágikus jel - többértelműek: a világot magyarázzák, a dolgok rendjét, titkos kapcsolatait foglalják magukba, az alapelemeket, melyek a Ke-t vagyis a "leget", az űrt, a teret betöltik. "A Ke nyolc alakkal bír - mondja a kínai magyarázat -: menny, föld, mennydörgés, szél, víz, tűz, hegy, harmat (pára). Az ég és a föld a nagyatya és a nagyanya, a többi hat a gyermekük, közülük három fiú, három leány. A fiúk a menny megháromszorozódásai: harmat, tűz és mennydörgés; a leányok a földé: hegy, víz, szél." A hímnemű alakok természetesen kedvezőek, alkotók, a nőneműek kedvezőtlenek, tétlenek, oldók vagy rombolók. Ekképp a jelek nemcsak a dolgokat foglalják magukba, hanem jelzőkként is használhatók más dolgok mellett; jelentésük pedig igen megsokszorozódik. Így foglalhatók össze:

csien: menny és mennyei "anyag"; Jang, az első princípium, minden dolog nemzője, éter, folyékony, nedves;

tuj: nedvesség, hegyi források, tavak, felszálló pára, könnyű;

li: tűz, szépen fénylő elem, hőség mint tevékeny erő, erő, forró;

csen: mennydörgés, kigőzölgés, tüzes, villám és hőség, kemény;

szun: szél, gőzölgés, könnyű szellő, mozgékony, behatoló, fa, hajlékony;

kan: víz, folyékony anyag, hűvös, hideg;

ken: hegy, vastagság, mozgást gátló, nyugalom, súlyosság;

kvun: föld és földi anyag; Jin, a második princípium, pusztító, sötétség.

Ezeknek a főelemeknek az elhelyezése a Ke-ben megszabja a kozmosz rendjét, azaz megadja a nyolc világtájat. A kínai szélrózsa a nyolc egymással szembehelyezett trigrammából áll, középen a Jang-Jin jellel, az elemek egyensúlyát és egymásra hatását ábrázoló szimbólummal. Ez a Tao, az Út, a tökéletes összhang ősrégi jelképe a kínaiaknál, mely a kozmosz: a szellemi-anyagi élet minden törvényét magába tömöríti. Az összhangot két erőnek, két alapelvnek az egyensúlya teremti meg. Az egyik, mint láttuk, Jang: páratlan, meleg, fényes és tevékeny - vagyis a hímerő eleve; a másik Jin: páros, hideg, sötét, nedves, befogadó - azaz nőnemű elv. Önmagában egyik sem jó, sem rossz; a rosszat, a károsat, a hátráltatót az egyik erő másik feletti túltengése idézi elő; minden, ami helyes, termékeny, alkotó, a kettő egyensúlyából születik. Mind a szellemi, mind az anyagi világ minden jelensége e két elv valamelyikének a csoportjába tartozik, s a tökéletes összhang minden módját magukban hordják. A kozmosz egységes, de e nagy egységen belül a Jang és a Jin viszonya, diszharmóniája okozza az élet harcait.

Mindezt Fu-hszi császár fedte föl: "Mikor szemeit a magasba emelte, látta a menny alakzatait; amikor lebocsátotta, látta a mintákat, amelyeket a földön utánozni kellett: megszemlélte a madarak és a négylábúak formáit, valamint a föld sajátságait és különböző termékeit, s ugyancsak a közelben levő testeket, melyeket megragadhatott. Ezután hozzáfogott, és megvonta a nyolc kva-t, vagyis a rajzok jelképeit, hogy áthatoljon az isteni bölcsesség igazságain; miképpen mozdulatlan vagy mozgékony a természet, onnan kezdve, ahol megszűnik engedékeny lenni, odáig ahol a hidegeknek már ellenáll, és bennük a közbeeső helyeken minden létezőnek a sajátságait meghatározta, a tengerek, a hegyek, a szél, a mennydörgés és a hidegek alakjai által." Fu-hszi tehát nem képeket alkotott, hanem varázsjeleket.

Ha a trigrammáknak nem is volt hatásuk a kínai írás kialakulására, viszont voltak más, nem képekből származó jelek, amelyek állandó szerephez jutottak. Ilyenek a rováspálcák, a rangjelző botok (jogarok) jelei, amelyekből az ábrázoló szándék eleve hiányzik éppúgy, mint a velük rokon rituális jelképrendszerből, szimbolikából és ornamensekből. Ezek szerepe azonban még tisztázásra vár, s most csak annyit jegyzünk meg róluk, hogy - amint az olvasó is sejti - itt egyes rangjelzéseknek, szimbolikus jegyeknek fogalomjeggyé vagyis szó-(írás-)jeggyé alakulásáról van szó. Hasonlóképp átment az írásba néhány kifejező mozdulatnak, gesztusnak az ábrázolása is. Például két egymás mellett kinyújtott kar: üdvözlés, barátság; két egymástól elfordított kéz: elválasztás, "nem így van, fordítva áll a dolog".

Fu-hszi legendás műve tisztára geomantika, azaz a földi dolgok, jelenségek értelmezése, ezúttal misztikus-mágikus alapon. De a kínaiakban az elvont bölcselkedés hajlama mellett él a pozitív szemlélet és (hogy egy másik szép görög szót használjunk) a heurisztika: az igazságkeresés okos ösztöne is. Az írás bevezetésének kérdése a regeköltők kezéből csakhamar az oknyomozó történetírókéba került, ők a valódi, a kép-írás történetileg első, legrégibb fajtájának, a ku-vennek megalkotását Kr. e. 2650-re teszik és Cang-csie miniszter nevéhez fűzik. A jeles ókori régész, Vei-can, így ír erről: "Egy időben úgy állt a dolog a Sárga Császárnál, hogy dolgokat kellett alkotni, elrendezni és kitalálni. Ott voltak Csü-szung és Cang-csie; ezek meglelték az írás szerkezetét, és ezáltal pótolták a csomózott fonalakat." A Szün-kin-ce-könyvben pedig ez áll: "Olyanok, akik írásokat találtak fel, tömegével vannak, de csupán Cang-csie hagyott hátra ilyent. Ő egyetleneggyel foglalkozott." Magáról az írásról ezt mondják: "A régi íráskincset (ku-ven) Cang-csie, a Sárga Császár jegyzője teremtette meg, akinek négy szeme volt a fejében (értsd: kétszer annyit látott meg, mint más), és az isteni világossággal érintkezett. Felfelé tekintve, megszemlélte az Égi Farkast (Tien-lang, Kutyacsillag, Szíriusz), és a kereknek és a görbének erőit. Lefelé tekintve, megvizsgálta a teknősbéka sávjait, a madarak lábnyomainak alakját. Megszedett minden alakzatot, egyesítette őket és írásjeleket formált." Mindez, mai nyelvre áttéve, annyit jelent, hogy Cang-csienek sikerült a világ dolgainak képbe fogható alakját, ábráját megszerkesztenie, minthogy rendkívüli éleslátással és emberfölötti értelemmel rendelkezett. Jellemző azonban, hogy a világ legjózanabb bölcse, Konfuciusz (Kung-fu-ce), az írás feltalálásáról szólván, se Fu-szhit, se Cang-csiet nem említi, csupán "szent emberekről" beszél.

*

Bármint volt, a dolgot eldönti, hogy a ku-ven s az összes írás rendre megszületett, s most már őket kell szemügyre vennünk. A kínai írásrendszer alapelemeit általában hat csoportban szokás felsorolni: 1. tárgyak képe, 2. szimbolikus képek, 3. szimbolikus összeillesztések, 4. elváltoztatott jelek, 5. hangzásjelek, 6. kölcsönzések. - Ez a felsorolás azonban nem sok világosságot nyújt a kínai írás lényegéről, ezért ejtsünk néhány szót magáról a kínai nyelvről. A kínai eredetileg ragozó nyelvből fejlődött izoláló, azaz sem ragozó, sem hajlító nyelvvé. Ha tehát a kínai nyelv csupa egymás mellé helyezett tőszóból áll, elvileg elegendő az egyes szavak képét sorjában leírni, s megkapjuk a beszéd hű mását. Csakhogy igen sok szó van, amely elvont fogalmat jelent, s amelyet képpel közvetlenül ábrázolni nem lehet. Ilyen esetben a már meglévő jeleknek determináló vagy jelképes összeillesztésével segít magán az író, vagy pedig egy fordulattal átváltoztatja a régit. A rituális szimbolikához is folyamodhat, ha mondjuk egy ábrázolhatatlan jelző megérzékítése a cél; fényes-t akarván írni, régi kínai lévén, érthetően a királyra gondol, s a királyi rang szimbolikus jegyét (Nap és Föld: huang) használja, és a tűz jegyével (hüe) determinálja: tűz+király=ragyogó, fényes.

Ámde sok az egyforma alakú vagy hangzású szó is - az egy szótagú kínai nyelvben meg éppenséggel rengeteg -, s ezeknek minden további nélkül, azonos jeggyel való írása zavart okoz. Ha valami jelkép alkalmazása nem oszlatja el a homályt, adott esetben a kiejtést, a hangzást jelző jegy segíthet a bajon.

Mindezek a jegyek sokféle eredetből és szertelenül bonyodalmas úton váltak egy külsőleg egységes karakterű jelrendszerré, melynek emlékei a Kr. e. 2. évezred elején már a kialakulásnak aránylag magas fokán állanak. A belső egység és az egyszerűség azonban sajnálatosan hiányzott. Nemcsak az írásjegyek roppant sokasága okozta ezt - hiszen a kínai "ábécé" annyi jelből áll, ahány szóból a nyelv -, hanem a néprajzi és történeti tagozottságból származó, sokféle külön szokás és hagyomány is. Si Huang-ti császárnak, a Han-dinasztia megalapítójának irodalomellenes politikája, melyet már említettünk, többek között evvel a ziláltsággal szállt szembe, s pusztításai mellett megvolt az a jó oldala, hogy felébresztette az írás egyszerűsítésének gondolatát. "Minden" könyvet megsemmisített, a Ji Csing kivételével, minthogy ennek nagy fontosságú titkos értelme is volt, de a könyvvel együtt megmaradt az írásfajta is, amellyel írták. Valószínű, hogy a többi sem tűnt el, de mindenesetre azóta szokás az írásjegyeket a fent említett hat kategóriába, osztályba sorolni, mert ez némi rendszert vihet az egyszerűsítő törekvésekbe.

Az egyszerűsítés azonban semmiképp sem egyszerű dolog. Gondoljuk el: már a ku-ven, a "régi kincs" is csupán a kép-jelekből vagyis az első kategóriából körülbelül hatszázat foglalt magába. Ezek nagy része ma is alapeleme a kínai írásnak. A nagyobb szókinccsel együtt az írásjelek is egyre szaporodtak. Míg a mi tanulóinknak 30-40 írásjelet kell fejben tartaniuk, a kínai írástudomány doktorainak 40-50 000-et (kellene). Megtanulásukhoz jelszótárak, az úgynevezett suo-venek szükségesek, s például a Kang-hszi-féle a 18. század elejéről 44 449 írásjelet tartalmaz. Az ilyen jeltömeget rendszer nélkül még felsorakoztatni sem lehet, s azért az írástudók már régóta az egyes determinatívum-fajták, azaz fogalomcsoport-jelzők segítségével igyekeztek rendszerezni a jeleket. Ezeket a determinatívumokat csoportjelzőknek, tő-jeleknek nevezhetjük, vagy a nyelvészektől kölcsönvett műszóval radikálisoknak, gyökérjeleknek. Minél kisebb a számuk, annál áttekinthetőbb és megjegyezhetőbb az anyag. A legrégibb suo-ven még 540 csoportjelzőt használ, a Kang-hszi-féle már csak 214-et, s ezek máig megmaradtak.

Így aztán nem csodálható, hogy a kínai írás tudása a rendesnél is nagyobb tiszteletet gerjesztett. Megtanulása egész embert, sőt kiváló embert kívánt, és külön életpályát, nagyra hivatást jelentett. Az írástudók lettek a birodalom hivatalnokai, a közigazgatás intézői, a hatalom képviselői, egyszóval a mandarinok.

Az írás formájára, duktusára természetesen nagy hatással volt a selyem és a papír feltalálása. Amíg kőre vésővel, bambuszlemezre késsel kellett bevésni a jeleket, ezek többé-kevésbé megtarthatták rajzszerű, kép jellegüket; a náddal s az ecsettel való festés könnyűsége gyorsabbá tette a munkát, egyszerűsítette a jelek formáját. A kacskaringók, kör alakú vonalak mindinkább függőleges és vízszintes vonalkák rendszerévé alakultak át, amikben az eredeti kép már fel sem ismerhető.

A fejlődés általában öt fő duktusformán át jutott el mai alakjáig, s a kínaiak mind az ötöt külön névvel jelölik. A három legrégibb: ku-ven, ta-huan, sziao-huan, még a papír előtti idők duktusa, s többé-kevésbé megőrzi képszerűségét. A papír és a szőrecset a Han-dinasztia korában (Kr. e. 200-Kr. u. 200) megteremti az új duktus első formáját, a kuriális írást: a li-sut, s ebből támadt a ma is irányadó betűvezetés, a kai-su.

A kai-su mellett természetesen egyéb írásjelek és duktusformák is előfordulnak, mint ahogy nálunk is más és más a könyvek és újságok betűje, a hirdetmények, falragaszok dekoratív betűformái és a kurzív kézírás. A kínai kurzív kézírás egyik fajtája, a kai-hing-su feloldja a merőleges, ferde és vízszintes vonalkák merevségét, de még megőriz némi alakbeli rokonságot a kai-suval, míg fejlettebb formája, az úgynevezett fű-írás, a cao-su, már csak az írás gyorsaságát szolgálja, s a mi gyorsírásunkhoz hasonló, rugalmas, könnyen folyó cikornyákból áll.

Tizenkétféle díszírást sorolhatunk fel: az 1. a rendes kai-su; 2. az úgynevezett drágaírás; 3. csodálatos írás; 4. kalászírás; 5. fenséges írás; 6. csillagírás; 7. felhőírás; 8. békaporontyírás; 9. madárírás; 10. sárkányírás; 11. arany nyílírás; 12. harangírás. - Ezek az elnevezések az íráson át jó példában mutatják a kínai nép nagy fantáziáját, költői és formateremtő érzékét. Ugyanabból a dús talajból sarjadtak, mint a kínai vázák, műtárgyak s az egész utolérhetetlen kínai iparművészet. - Végül van egy teljesen különfajta varázsírás is, amely az előbbiekkel semmilyen kapcsolatot sem mutat.

De a betűvezetésnek bármi egyszerűsítése sem változtatja meg azt a tényt, hogy a kínai írás szerfölött nehézkes és alig megtanulható. S hogy a kínaiak mégis ragaszkodnak hozzá, nemcsak sokat emlegetett hagyományszeretetükből folyik, hanem főként a nyelv (vagyis a gondolkodásmód) természetéből. Meg kell gondolnunk, hogy a kínai nyelv csupa egytagú szóból áll, s ezekhez soha képző, rag s efféle nem járul. Az ilyen nyelv szinte magától értetődően egy-egy változatlan jellel rögzíti le szavait, illetve a fogalmak képeit, amiket a szók jelentenek. Ez hát ma is szóírás, s elvileg fennáll a tény, hogy aki a kínai szójegyek értelmét, jelentését ismeri, elolvashatja a kínai szöveget anélkül, hogy kínaiul tudna (paszigrafia)[16]. S tovább, minthogy a kínai nyelv egyszótagú, szükségképpen igen sok egyforma hangzású, homonim szó fordul elő benne. Ha egy-egy ilyen szót latin betűkkel írnánk le, teljességgel érthetetlenné válnék az ő szemükben; ők azonban az egyforma hangzású szavak minden külön jelentését külön-külön szójeggyel írják, vagy determinálják, s így azonnal meg is értik, noha a kiejtés azonos. E tekintetben írásuk pontosabb a miénknél; ha például ezt a szót: lép, csak magában olvasom, nem tudhatom, hogy lépésről vagy a lép nevű szervről van-e szó, míg a kínai írás ezt a félreértést kizárja, mert mind a két szóra más jelet használ. A homonimák nagy száma okozza főként, hogy a kínaiak nem térnek át a szótag- vagy betűírásra. Ehhez elsősorban az kellene, döntő okot az adna rá, ha nyelvük ragozóvá válnék. A ragozó nyelvű japánok, miután a kínai írást átvették, tovább is fejlesztették szótagírássá.

Mégis, a jelrendszer roppant terjedelme s a velejáró nehézkesség miatt a kínaiak sokszor foglalkoztak a reform gondolatával, nem annyira az írástudatlanság leküzdése céljából, mint inkább a gyakorlatiasság, a modern élet szükségleteinek hatása alatt. A számos terv azonban terv maradt, minthogy az írásrendszer szorosan a nyelv belső természetéhez tapad, s így a reform csak a nyelv megváltoztatása útján volna végbevihető. A gyakorlatiasság a jeltömeg szelekcióját kívánja meg, s olyan rendszer, jelsor vagy szótár kijegecesítését, mely összetételek, determinánsok stb. segítségével a gondolkodásnak hű képét tudja adni.

A kínai szépírás, betűvezetés szemre igen világos elrendezésű, könnyen áttekinthető. Kézírás és nyomtatás közt különbség nincsen. Minden egyes szójegy egyforma nagyságú, négyzet alakú teret föd be, szabályos, levegős közökkel elválasztva. A sorvezetés oszlopokban felülről lefelé halad, mégpedig az első sor első szava az "írástükör" felső jobb sarkában áll, alája jön a második szó és így tovább. A következő sor ismét fent, az elsőtől balra kezdődik, s a többi ilyen rendben utána. Ez a sorvezetés az ókorokban mindenütt általános, az írástáblák alakja hozza magával, de míg a többi nép gyakorlati okokból az írást előbb-utóbb vízszintesre fordította, a kínai ebben is megmaradt az ősi szokásnál. A bambuszlapocskákon általában öt-hat 15-20 cm hosszúságú sor fért el függőlegesen egymás mellett: ennyi volt egy-egy könyvoldal; a hátlapjára nem írtak, hogy a szöveg egymásutánja meg ne zavarodjék. S a kínai ma is ugyanúgy nyomtatja újságjait, mintha bambuszlapokból állna; ha kiterítjük, számos lapocskát, könyvoldalt látunk magunk előtt, s a hátlap üres, nem nyomtatnak reá. De természetesen, ha a rendelkezésre álló felület nem engedi, ír, illetve nyomtat a kínai vízszintesen is, jobbról balra futó sorokban, vagy - modern nyomtatványokon - balról jobbfelé. Ahogyan nálunk is előfordul ilyen szabálytalan sorvezetés, faliképeken, falragaszokon, cégtáblákon, dísztárgyakon gyakran láthatunk felülről lefelé, alulról fölfelé, sőt köralakban írt sorokat (érmeken).

Az elszigetelt szójegyek képszerűsége okozza, hogy a kínai írás máig sem szakadt el teljesen a rajztól, a művészi mellékzöngétől. Minél szebben rajzol, árnyal egy szót az író, annál jobban szépül, árnyalódik a szó jelentése is. Ha a költő jól ír, egyúttal szépen is ír, és fordítva. Így nem csoda, hogy az írás a kínai festményeknek egyenrangú alkatrészévé válik olykor.

A kínai könyv, láttuk, eleinte bambuszlemezekből állott, s ezeknek csak az egyik oldalára írtak, hogy az olvasásban zavar ne támadjon. Az összetartozó lapokat sorrendbe rakták és kötegbe fűzték; ez volt a könyv, mely hosszabb szöveg esetén igen terjedelmes térfogatot öltött. Mociusz[17], a vándor filozófus, három kocsirakomány könyvvel utazgatott szerte a birodalomban, ami jellemző a gondolatok ilyen formában való terjesztésének nehézségére. De a praktikus anyagoknak, a selyemnek és a papírnak elterjedése, sőt a nyomtatás sem tudta megzavarni a kínaiak hagyományszeretetét. A selyemtekercsen és a képeskönyv módjára összehajtogatott táblanyomatokon is megmaradt a régi beosztás: öt-hat 12-20 cm hosszú, függőleges sor egymás mellett, s még ma is ilyen keskeny hasábokban, felülről lefelé vezető sorokban nyomtatják könyveiket, hírlapjaikat.

A 2000 jelre csökkentett rendszer azonban máris módot adott a nyomtatás egyszerűsítésére, modernizálásra. Mostanáig a kínai nyomdákban általában 9000 írásjelet használnak, ezek hatalmas szekrényekben állnak, s a kínai szedőnek valóságos pincérmunkát kell végeznie, hogy a betűket összegyűjtse és elossza. Napi 1500 jelnél többet egy munkás ki nem szedhet. A 2000 jel számtani alapon az ötödére csökkenti ezt a munkát, sőt lehetségessé tette szedőgép szerkesztését is. Ez utóbbi V. Krugljakovnak, a moszkvai politechnikum hallgatójának találmánya; tíz sorban elhelyezett 250 billentyűvel működik, amelyek mindegyike nyolc írásjelet mozgat. A jelek, hogy úgy mondjuk, szakok szerint csoportosíthatók, a szépirodalomra például körülbelül 1000 jel esik, a mezőgazdaságra 500; ezek ismét gyakoriság szerint osztályozhatók. Krugljakov nyolc ilyen alosztályba sorolja a jeleket, azaz a 250 billentyű mindegyikéhez nyolc jelet, összesen 2000-et kapcsol.

*

Az írás anyaga, hordozója a legrégibb időkben itt is kő (cserép), fa, csont, főként azonban a bambusz volt; a jeleket hegyes fémszerszámmal rótták, vagy festékbe mártott fa-(bambusz-)pálcikával írták, rajzolták. A Kr. e. 4. században már a selyem a kínaiak írásanyaga, a festéket felváltja a tus: szezámolaj és korom keveréke, az íróvesszőt pedig Meng Tien tábornok találmánya, a nyúlszőr ecset. A selyem azonban drága anyag volt, a kínai irodalom viszont már akkor is igen terjedelmes. A helyzeten javítani kellett. Az olcsóbb anyag előállítását célzó kísérletek Kr. e. a 3. századba nyúlnak vissza. Stein Aurél (1862-1943) Tunhuang mellett, a kínai fal egyik Kr. u. 137-ben lezárt őrtornyában selyemtekercseken kívül nyersselyemhulladékból és tiszta rongyból készült leveleket is talált; így tehát az időszámításunk kezdete körüli időt vehetjük az átmeneti korszaknak, amikor a selymet felváltja az iparilag feldolgozott növényrost: a rongy. Elsőnek, még Stein Aurélt megelőzően (1901), Sven Hedin fedezett fel véletlenül rongypapírleleteket Loulan kínai határváros romjai alatt, melyeket Kínai-Turkesztán száraz homokja tartott épen kétezer esztendőn át; csakhogy ezek a levelek 252-264 közt keltek, azaz későbbiek, s mintegy jelzik a papír nyugat felé induló vándorútjának kezdetét. Még nyugatabbra, Turfán elpusztult oázisvárosaiban Le Coq talált 399-ből származó rongypapír-okmányokat. Ezek mindmáig a kínai rongypapír legrégibb emlékei. 610-ben a papírkészítés ismerete Koreán át eljutott Japánba, s itt igen magas ipari tökélyre hágott. Mind Kínában, mind Japánban kitűnő nyersanyagokat használtak s használnak: bambuszt, papírszederfát, rizsszalmát, s ezeknek köszönhetik a kelet-ázsiai nemespapírok, hogy oly hajlékonyak, nem törnek a hajtogatástól és nehezen szakíthatók.

A kínai évkönyvek először Kr. e. 105-ben említik a papirost. Fennmaradt Caj Lun eunuch, később földművelésügyi miniszter jelentése Ho-ti császárhoz, s ez a legrégibb leírása a papírgyártásnak; egyébként neki tulajdonítják az eljárás feltalálását is, de valószínűbb, hogy csak tökéletesítette. Jelentéséből (s a későbbi leírásokból) látjuk, hogy a papírkészítés alapelvei mindazóta változatlanok. A hunani papírműhelyben, mint Caj Lun elmondja, szederfaháncsot, kendert, rongyokat, öreg halászhálókat stb. használtak nyersanyagul; ezeket vízben megrothasztották, majd megszárítva mozsárban porrá törték, a port lapos teknőkben rostpéppé eresztették fel; a pépbe szitát mélyesztettek s ide-oda mozgatták, mígnem a pép leülepedett, akkor a vizet lefolyatták, s a vékony pépréteget a szitával kiborították. Így nyerték az egyik réteget a másik után; ezeket egymásra helyezték, megsulykolták, majd ismét különválasztották, szárították, simították, s végül keményítővel vonták be, hogy felszívó (itató) képességüket csökkentsék. - Noha a nagy birodalom területén vidékenként más-más nyersanyagokat is vettek igénybe, kezdetben mindenütt túlnyomóan közvetlenül növényekből vett rostanyagot használtak; de csakhamar áttértek a már feldolgozott rostra, a rongyra.

Ekkor kezdte meg a papiros előnyomulását Nyugat felé, s a szintén kínai eredetű nyomtatással majdnem egy időben érkezett meg Európába. Az út igen bonyodalmas volt, leírása fölér egy kalandregénnyel, s egy-két fordulóját mi is bejárjuk majd.

*

Kína evvel útjára bocsájtotta nagy, történelmet formáló találmányainak elsejét; a másik: a sajtó, nem sokkal utóbb követte. Hogy mily úton kerülhettek Európába, a maga helyén nyomozni fogjuk, most a kínai kezdeményekről kell megemlékeznünk. Ámbár egyáltalán nem csak kezdeményezés az, amit a kínaiak végbevittek: a betűöntés, a szedésnyomás, a sokszorosítás technikájának minden lényeges mozzanatát kidolgozták, s eljárásuk alapelvei Európában sem változtak a sorszedő gép feltalálásáig. Persze, úgy illenék, hogy magával a "feltalálás" szóval is csínján bánjunk; a nagy találmányok, felfedezések sohasem szoktak üstökösként teljes pompájukban, készen megjelenni. A feltalálást rendszerint megelőzi a találgatás, az előzmények hosszú sora, s a cél, a befejezés gyakran előre sem látott, vagy pedig Kolumbusz tojásaként oldja meg a problémát.

Ma, amikor természetes dolognak találjuk a nyomtatást, s visszatekintünk történetére, nem tudjuk megérteni, miért haladt vele lépésenként előre az ember, holott évezredek óta kezében volt a kulcsa. Mert hiszen ez a kulcs nem egyéb, mint az a szerszám, amit ma bélyegzőnek, pecsétnek, előmintának stb. nevezünk, s amit az emberiség tényleg évezredek óta használ. A titka pedig, hogy a képnek, jelnek vagy bárminek, amit lenyomni kívánunk, a visszáját, fonákját, tükörképét kell először kiformálni. S ezt a fölfedezést nemcsak az írásgyakorlat, hanem az ipari munka is réges-rég megszülte már, s vele megszületett a nyomtatás alapelve. S ezt a kulcsot Kínától Rómáig minden nép a kezében tartotta századokon át, de kihasználatlan hagyta, a titok zárát nem nyitotta fel vele.

A továbbhaladás útját nyilván az nehezítette meg, hogy hosszabb szövegek, azaz könyvek "mintabélyegzőinek" kifaragásához erős kényszer, sok idő, fáradság, türelem s főként nagy fogyasztói szükséglet kellett. Kelet népei mindezeknek a feltételeknek bővében voltak és vannak, és meg is tették a döntő lépést, mégpedig természetesen az ókor legnagyobb feltalálói, a kínaiak. A feljegyzett történeti adatok igen hiányosak, s a legelsők az úgynevezett táblanyomásról szólnak. A táblanyomat nem egyéb, mint domborúra kifaragott, negatív famintalap, amelyről a reávésett mintát, ábrát vagy bármit tetszés szerinti mennyiségben lehet sokszorosítani. Japánban ez az eljárás már a Kr. u. 8. században virágzott; Nárában igen szépen festett selymek maradtak fenn, virágok, fácánok, énekesmadarak, lepkék ábráival. Olykor évszámokat is nyomtak a minták mellé, s ezekről tudjuk, hogy 734-ben és 740-ben készültek. A Su-csingi-évkönyv (797) azonban elmondja, hogy a japánok a táblanyomást Kínában tanulták, de hogy ott mióta volt gyakorlatban, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy a 4. században már tussal bedörzsölt tégla- és kőfeliratokról papírlevonatokat készítettek. A legrégibb fennmaradt kínai táblanyomat 868-ból származik, az eljárás azonban ekkor már nem volt újdonság, mutatja, hogy a legrégibb fennmaradt japán írástáblanyomat száz évvel előbb, 770-ben kelt, Sótoku császárnő nyomatta Nárában, "egymillió" példányban. Különös nyomtatvány ez: 5,5 cm magas és 55 cm hosszú papírtekercs, 30 hasábon óbuddhista varázsigét tartalmaz, de nem japáni, hanem szanszkrit nyelven, és nem szanszkrit, hanem kínai írásjegyekkel. Ez a nemzetközi jelleg hosszas múlt és sűrű érintkezés tanújele, s hogy "millió", azaz nagyon sok példányban készült, az a szükséglet mértékét s a nyomtató munka arányait szemlélteti. A könyvet a császárné buddhista kolostoroknak osztatta szét, s a fennmaradt számos példány formai eltérései bizonyítják, hogy több mintatábláról sokszorosították. Az arányok Kínában csakhamar kolosszálissá növekedtek, s ezt az eljárás könnyen lehetővé tette. A szöveget először szépen papírlapra írták tussal, az írást nedves deszkalapra borították, rásimították, s így megkapták a tükörképét; ezután a fametsző a jegyek mellől lefaragta a fát, vagyis domborúvá tette őket. Most jött a nyomdász, a tussal befestett betűkre ráfektette a papíríveket, puha szerszámmal, kefével vagy bőrlabdával lenyomkodta, s annyi példányt állított elő, amennyi kellett vagy amennyit a tábla kopás nélkül elbírt.

Így született meg a nyomtatott könyv. Apja tehát a táblanyomat, anyja pedig a papír; egyik feltételezi a másikat, s származására nézve mind a kettő kínai.

Elmondottuk, hogyan indult vándorútjára a papiros Kínából Nyugat felé. Ezt az utat követte nagyjából a nyomtatott papír, azaz a könyv is valamivel később, s az adatok szinte megismétlődnek. Stein Aurél részletesen s izgalmasan leírja, hogyan bukkant 1907-ben a tunhuangi Ezer Buddha templomában egy 1035-ben befalazott kamrára, ahova a klastrom teljes könyvtárát rejtették el a háborús veszedelmek elől; a rejteket azóta senki sem bolygatta meg, s nem kevesebb, mint 15 000, gondosan becsomagolt tekercset tartalmazott a 406-994 évek közti időből. A kamra kincsei közt több nyomtatvány akadt: a legrégibb az úgynevezett Gyémánt Sutra, hat fatábláról tizenhat láb hosszú tekercsre nyomva; a záró szöveg szerint Vang Csih nyomtatta 868. május 11-én, s szülei emlékezetére ingyen szétosztotta. Volt még egy négylapos nyomtatvány több mint ötven példányban, négy tekercs és egy 994-ben nyomtatott nyolcoldalas könyv.

Időrendben és tovább Nyugat felé következik az orosz Kozlov lelete Kara-Khotéban: tangut nyomtatványok, egyikük 1016. május 16-áról keltezve. Megint tovább Turfánban Le Coq és Grünwedel leletei a 11-13. századból; a táblanyomatok száma ezerre rúg: buddhista szentképek, kínai, ujgur, szanszkrit, mongol, tibeti, tangut nyomatok. A tekercsformát itt már felváltja a hajtogatott könyv, máig is a tibetiek könyvalakja: a nyomtatott hasábok mentén behajtogatják a tekercset olyasformán, mint a "kihúzható" gyermek-képeskönyveket, csakhogy itt a hátsó oldal, a verzó üresen marad, s két-két "felvágatlan" hasáblap közé kerül; az egészet aztán selyemtakaróba burkolják, mint a tekercset azelőtt.

További részletes adatokkal a krónikák szolgálnak, éspedig nem csupán a nyomtatásról, hanem a kínaiak, japánok szorgalmának és kulturális készségének elképesztő arányairól is. Fitz József, akinek összefoglalását követjük, ezeket írja: "A 981-ben elhalt Sie Kiu cseng krónikájában beszámol arról a nagy vállalkozásról, mellyel Feng Tao miniszter a konfuciuszi kánoni könyveket sok száz kifaragott táblával nyomtatott 130 kötetben kiadta. 994 és 1063 közt a kínai nemzeti akadémia több száz kötetben közreadja a régi uralkodóházak történetét. 972-ben kezdik nyomtatni a buddhista Tripitakát, s már az első kiadásban 130 000 fatábláról 5000 kötet készült el. A 12-13. században még húsz kiadása jelenik meg, többek közt Japánban is. A 15. századi koreai kiadás 6467 kötetre rúg, s ebből 6465 kötet a tokiói császári könyvtárban ma is megvan; mindössze két kötet veszett el az egykor teljes sorozatból. Újabb időben a régi kínai könyveknek 2100 kötetből álló fényképhasonmás-sorozata jelent meg, s ebben 300 kötet mutatja be a Szung- és a mongol-dinasztiák (960-1368) korának nyomtatványait. Ebben az időben egész Kelet-Ázsiában Nárától Turfánig minden valamirevaló irodalom nyomtatásban jelent meg." - Tegyük hozzá, hogy a 14. században már megindult a Pekingi Újság, a világ első hírlapja.

Mikor eztán a mongol hódítás áradata Nyugatig özönlik, a nyomtatás is felbukkan Európa határán. S ekkor már másfél ezer éves múltja van. Batu kán seregei nem csupán "tűzgolyókat" vető (puskaporos?) gépeket hoztak magukkal, hanem nyomdát is. Az ő révükön ismerkedik meg Európa a nyomtatott szentképpel, bankjeggyel és kártyajátékkal. A keleti nyomtatás természetesen más utakat is bejárt, sokféle ösvényen szivárgott mifelénk, de ezeket a nyomokat az európai nyomtatás történeténél kell kutatnunk.

Mert Kínában is hátra volt még a végső lépés: a mozgatható, különálló betűkkel való nyomtatás, a szedésnyomás módszereinek kidolgozása. Mily különös: míg a kínai nyomtatás történetéről egykorú kiadványokból, feljegyzésekből bőségesen értesülünk, Gutenberg működése, kísérletezése mindmáig tisztázatlan titok. De Kínában igazi kísérletezésről alig hallunk, holott a kínai nyomdász oly nehézségekbe ütközött, mint egy más nemzet fia sem: annyi szójegyet kellett kifaragnia, ahány jegyből a kínai írás, illetve a kínai nyelv állott, ahogy ezt az írás történeténél láttuk. Ez pedig sok ezerre ment. A mennyiség előállítása azonban, úgy látszik, nem okozott gondot, csupán a technikai kivitel.

A fejlődés három szakaszon váltott át: az agyag, a fa és a fém szójegyek, betűk használatán. Az agyagjegyek (mai szóval típusok) "feltalálása" Pi-seng nevéhez fűződik, s működéséről híven értesít barátja, Sen Kuo, a kitűnő történetíró. Tőle tudjuk, hogy Pi-seng 1040-1048 között agyagból mintázta jegyeit, s szalmatűzön cseréppé égette; szedőtáblája vaslap volt, ezt gyantával vonta be, s tűzön melegítvén, a puha gyantába rakta jegyeit, a hasábokat sínek közé szorította, s a szedést deszkalappal simára egyengette. A további eljárás már ismert volt: festékezés, papírra nyomás. Mindez simán és gyorsan ment, mert két szedőtáblát használt, s míg az elsőről folyt a levonás, a másikon kiszedték a következő ívet. Levonás után felmelegítették a gyantát, szétdobálták a jegyeket, s kiszedték a harmadik ívet. Ehhez természetesen sok jegy s mindegyikből több példány kellett, gyakorisága szerint. Hogy rendet tartsanak köztük, sok ezer rekeszű szekrényekben tárolták őket, a hivatalos rímszótár sorrendje szerint, s a hiányokat meg az eltört jegyeket azonnal pótolták agyagból. Nagy műhely volt ez, valóságos intézmény, és Sen Kuo politikai pártjának szolgálatában állt. Pi-seng halála után pedig a párt tulajdonába ment át.

A fajegyekre való áttérésről Vai Cseng tudósít 1314-ben. Erre azért volt szükség, mert a cseréptípusok könnyen törtek, s nem jól fogták a tust. A bajon segített a fa, s ezenkívül lehetővé tette a jegyek pontos, szoros egymás mellé illesztését is. Ugyanis ezeket először nagyobb falapokon faragták ki, aztán finom fűrésszel kivágták mind egyforma nagyságban. A rögzítés és a simítás így egyszerűbbé vált, a szedés oly sima és egyenletes volt, hogy a régi fatáblanyomattól meg sem lehetett különböztetni. Újítás volt az is, hogy a jegyeket forgatható kerek asztalokon helyezték el, a szedőnek nem kellett a jegyek után vándorolnia, hanem maga elé rántotta a szükséges betűrekeszt. Mind a fa-, mind az utánuk következő rézjegyekből maradtak fenn egykorú példányok s természetesen a velük nyomott könyvekből is. - A szedésnyomás mellett azonban még mindig virult a táblafaragás, holott a haladás már a fajegyeket is elavulttá tette. De sokszor mondottuk már, hogy az írás és a könyv történetének szakaszai egymásba nyúlnak, a maradiság párosul a forradalmi szellemmel.

A réznyomdászat legtöbb emléke és híre Koreára szorítkozik; itt 1392-ben külön könyvminisztériumot állítottak fel, hogy kellő gondoskodás történjék a jegyek öntéséről és a könyvszükséglet kielégítéséről. E téren különösen kiválik a Ji-dinasztia. Megalapítója Ji tábornok (Ji Szang-gje) 1391-ben; utóda, Tai-cong, a következő rendeletben okolta meg a mozgatható fémjegyek használatát: "A fatáblák, sajnos, elkopnak, és nehéz dolog a Föld összes könyve számára táblákat faragni. Ennélfogva akaratunk és törvényünk, hogy rézből jegyek készíttessenek, és minden egyes könyv velük nyomassék, hogy ezáltal a könyvműveltség (képzettség) a legszélesebb elterjedését nyerje, mérhetetlen hasznára mindenkinek."

E cél elérésére csakugyan nem sajnálták a fáradságot. A király 1420-ban elrendelte a kolostorok bronzgongjainak, és az állami hivatalok vázáinak és minden egyéb bronztárgyainak beszolgáltatását, s két hónap alatt új jegykészletet öntetett belőlük. Tizennégy évvel később pedig megint két hónap alatt 200 000 új jegyet. Az öntés mintájául 1409 óta a királyi könyvtár három, különösen szépen nyomott könyvének típusai szolgáltak. A hatás nem is maradt el; egy 1437. évi nyomtatvány előszava büszkén közli, hogy az új módszerrel a napi termelést 20 ívről 40-re tudták növelni. Ugyanebben az időben egy koreai író nem habozik kijelenteni, hogy a klasszikus és tudományos művek gyűjteményes kiadásai már "minden házban" megtalálhatók.

A jegyöntés és a nyomtatás csakugyan gyakorlatias és a kor technikai színvonalához mérten tökéletes volt. A jegyeket először fából faragták ki (ez volt a patrica, azaz nem tükörkép), a patricát finom tengerparti fövenybe nyomták, vagyis matricát készítettek, s erről öntötték rézből vagy bronzból a negatív típusokat. A szedéstáblán pedig nem gyantába nyomták vagy sínekbe szorították őket, mint azelőtt, hanem viaszba ágyazták. Azonban a sajtolásig ők sem jutottak el, mindvégig kézi erővel simították és dörzsölték rá a szedésre az íveket, mint ma kis nyomdákban a kefelevonatokat. A sajtó és a pontos betűváltó módszer feltalálása csakugyan Gutenbergre várt, s az ő dicsősége marad.

*

Kínában is az ismert paradox tünettel találkozunk tehát: a könyv, a nyomtatás korszakokat teremtő lépésekkel halad előre, míg eszköze: a betű s az írásmód csökönyösen ragaszkodik atavisztikus formáihoz. Ez utóbbi változatlansága éppen Kínában megdöbbentő, s túlságosan egyszerű dolog volna a kínai nép konzervatív hajlamaival magyarázni, vagy magának a nehézkes írásmódnak visszahatásával a gondolkodásmódra, ahogyan egyes történetírók teszik. Az írásmódot a nyelv irányítja, emezt pedig a gondolkodás, a pszichikai alkat teremti meg, s e háromnak végül is ki kell elégítenie egymást. Ha a kínai a ragozó nyelvről az izolálóra tért át, azt jelenti, hogy ez felelt meg pszichikai alkatának, s ezért maradt meg a szóírás mellett, amely a beszéd hű képe.

Tudjuk, hogy a népek viselkedését történeti elhelyezkedésük és gazdasági körülményeik határozzák meg, s a népjellem főként abban nyilvánul meg, hogyan hat vissza reájuk. Kína sohasem volt a nyugalom, a mozdulatlanság hazája, igen viharos korszakokat élt át. Kr. e. a második évezredig a déli rész letelepültebb, polgárosabb népe talán ugyanazt a küzdelmet vívta meg észak nomádjai ellen, amit a sumérok a sémita beduinokkal, az egyiptomiak Líbia harcosaival, Kréta és Ciprus lakói a barbár árjákkal és Európa az iszlámmal. A Csou- és Sang-dinasztiák uralkodói, a "Menny fiai" tulajdonképp csak vallási főhatalmat gyakoroltak kétezer éven át, a mi időszámításunk kezdetéig, s volt idő, a Kr. e. 8. századtól a 4. századig, amikor a Hoang-ho és a Jangce völgyében öt-hatezer államocska élete kavargott örökös belháborúk közepette, úgy, hogy a kínai történetírók méltán nevezik ezt az időt a zavarodás korszakának. De nemcsak politikai zavarok háborgatták Kína nyugalmát, hanem forrongó elmék lázadásai is, mint a Ming-ce-ista kommunista bölcselőké, akikkel még a nagy rendcsináló Si Huang-tinek is dolga akadt. A hun háborúk erőszakos mozgalmait nem is említve (Nagy Fal), az elkülönödő belső hagyományok nemegyszer vetettek gátat a művelődés egységesítő folyamatának, s az észak-kínai ma is Han emberének nevezi magát, míg a dél-kínai Tang emberének, a dinasztiák nevéről, melyek őket a közös műveltség számára megnyerték. S ez a nyugtalanság nem állt meg a Mennyei Birodalom határainál. Ősrégi busman sziklarajzok, festmények kínaiakat látszanak ábrázolni, s eszerint ismeretlen időkben eljutottak Dél-Afrikába; Új-Zélandban, Mexikóban, Új-Kaliforniában egyaránt megtalálták jelenlétüknek történet előtti időkből származó nyomait, s vannak e kalandozásokról saját hagyományaik is. A világtörténelmet átalakító legfontosabb találmányok: a puskapor, az iránytű, a könyvnyomtatás a kínai géniusz gyümölcsei, s minthogy a vasat nem ismerték, porcelán ágyukból lövöldöztek. Szenet, gázt használtak fűtésre, s vegyi tudományuk megalapozott volt olyan időkben, amikor az európai alkémia egész jövője még néhány arab tudós lombikjában rotyogott.

A történelem legnagyobb kezdeményező népe (az árja világhódításig) a kínai, a letelepült mongol. Viszont megáll a kezdeményezésnél. A kínai nép halad túl a legkorábban a pusztán vallásos, kánoni, lezárt irodalom művelésén, s megteremti a világi, egyéni ihletű irodalmat; ebben ezer évvel megelőzi a görögöt és a zsidót, írása viszont kétezer évvel elmarad ezeké mögött, s ma is kezdeti, öt-hatezer éves formáit őrizgeti. De ez az ellentmondás az újítás és a maradiság között talán csak látszólagos, alkatában nyilván a szokottnál erősebb a kulturális hajlam, az alkotótehetség: ismeri és meghódítja az anyagot, de inkább csak formálni vágyik, mintsem eszközül felhasználni az erőszakra.




Mezopotámia

Az ékírás hazája Mezopotámia, Bábel és Assúr földje. Itt, a "Kétfolyó közén", a Tigris és az Eufrátesz alsó folyása mentén tűnik fel a történelem legrégibbnek tartott kultúrnépe: a sumér. Őslakók voltak-e vagy bevándorlottak, nem tudjuk. Rejtélyes nép, a nagy szerep ellenére, amit a nyugati művelődés kialakulásában játszik, semmi bizonyosat nem tudunk róla. A feltevések szélsőségek közt ingadoznak; egyes tudósok a heliolit-fajták ibéri vagy dravida csoportjával rokonítják, mások szerint az ural-altáji népek őstörzsei közé tartoznék, vagyis egy eredetű lenne a mi őseinkkel. Saját hagyományaik hegyes őshazára emlékeznek, de hogy ez India volt-e, vagy Közép-Ázsia, vagy pedig Kaukázus, mint legújabban (1952) a jeles prágai orientalista, Bedøich Hrozný bizonyítani kívánja -, nem tudjuk. Nyelve a ma élő nyelvcsaládok egyikével sem rokonítható bizonyossággal, ezért az osztályozhatatlan kaukázusi nyelvcsoportok mellé szokták állítani.

A sumérek a Kr. e. 4. évezredben jelennek meg vagy választhatók el a többi néptől a Kétfolyó közén. Ekkoriban nagyjából egész Elő-Ázsia az átmenet idejét élte az újkőkorból a rézkorszakba. A hegyvidéken vadásztörzsek tanyáztak, Szíria, mint mindig, ekkor is sémita sivatagi nomád pásztornépek földje volt, míg a termékeny tájakat letelepült földművesek tanyagazdaságai és kis faluközösségei népesítették be. Ez utóbbiaktól származnak a korszak új vívmányai, a kézzel hajtott fazekaskorong, a téglaépítkezés és az ércöntés. A sumérek legrégibb telephelye, az eddigi leletek tanúsága szerint, Eridu volt, a Tigris és az Eufrát - akkor még külön folyó - torkolatvidékén, ma már 40 kilométernyire a tengerparttól. Hogy bennszülöttek voltak-e vagy jövevények, mint eredetmondájuk állítja, mely hegyes őshazára emlékezik, nem dönthető el. Bizonyos, hogy nem voltak sémita nép, a fennmaradt emlékek igen érdekes rasszvonásokat mutatnak, melyek leginkább a mediterrán-orientalid fajtákra emlékeztetnek, de rokonság itt sem állapítható meg. (Zömök, puhaságra hajló termet, kerek koponya, ívelt szemöldök, egyenes, de rövid orr, szőrtelen arc; mindez lényegesen elüt dús szőrzetű, erőteljes, sőt hájas sémita és árja szomszédaiktól.) A beretvált koponya, egyszerű ruházat, cicomátlanság higiénikus életmódra vall; a sumérek találták fel az egészségügyi fürdést és a szappant. A bevándorlás mellett szól rokontalan nyelvük is és az, hogy a földművelés mesterszavai idegen eredetűeknek, helyben szerzetteknek látszanak. Ezenkívül műveltségük a legtöbb hasonlóságot az Indus menti preárja kultúrával mutatja (Mohendzso-daró, Harappa). Mindezt megerősíti, hogy noha a gazdálkodás helyi rendjét természetesen átvették, a szellemi kultúrában vadonatújat, Elő-Ázsiában ismeretlen novumot hoztak: a templomi kultuszt. Az eridui kicsiny szentély a későbbi templomhegyek, a zikkuratok őse. A pecséthengerek használata, állatrajzai és írásjegyei kétségkívül rokonok az Indus menti leletekkel. Az eridui Ka-szentély, az uruki Inanna[18]-templom s többi kultuszhely mind városok magvai és későbbi városállamok középpontjai. Mindez együttvéve a magas kultúrák kezdetének egyetlen tipikus mozzanatára utal: a rátelepedésre, s a rézkor többi emléke, továbbá a tény, hogy e sík folyamvidéken városok, középpontok kialakítása lehetetlen volt intenzív öntözéses földművelés, csatornázás nélkül, a sumér államszervezés döntő idejét a történet előtti korba helyezi. A magas rendű, mérnökileg szervezett földművelés mentette meg a sumérföld északi és déli centrumait egyaránt a mocsárba süllyedéstől, az elzátonyosodástól, ez mentette meg a magukkal hozott szellemi kultúrát is, és e kettő emelte őket a környező népek műveltsége fölé. Városaik tehát istenállamok, rendjük szigorúan teokratikus, mint a majáké a Föld túlsó felén. Nem szabad tehát a görög városállam, a polisz, és a középkori város-köztársaságok alkatára gondolnunk. A templom, a szenthely a másvilági istenállam földi képe, nem csupán a város magva, hanem az egész ország politikai és közigazgatási középpontja, az isten székhelye. Az ő tulajdona az ország és a nép, megbízottja a Lu-gal, a Nagy Ember, s isteni hatalommal és felelősséggel kormányoz, vezeti a tanyák és falvak népének munkáját, behajtja az "istennek" járó terményeket, elosztja a javakat, védi az államot a démonok (időjárás, betegségek, ínség stb.) és a külső támadások ellen. Mikor a hatalmi versengés megindul, az istenek küzdenek egymással, az erősebb győz, és maga alá rendeli a meghódított város istenét. Így keletkeznek a birodalmak.

E fejlődés döntő szakasza történet előtti időre esik, s azért szokás így nevezni, mert írásos dokumentumai (egyelőre?) hiányzanak. Az írásművelés addig ismert legrégibb emlékei, az eridui cserépbélyegzők és pecséthengerek a 4-3. évezred fordulójára tehetők; már kialakult ideogrammákat, szójegyeket (állatrajzokat) és jelképeket tüntetnek fel, s így nem valószínű, hogy az ottani papság egykorú találmányai volnának. A szkématizált jelképek már a késő kőkor kerámiáin feltűnnek. Az írás használatának kezdetét tehát jogos föltevéssel előbbre, a 4. évezred közepe tájára tehetjük. A bélyegzőket a templomi javak tulajdonjogának feltüntetésére használták, azaz a gyakorlati cél mellett egyúttal a javak szentségének, sérthetetlenségének biztosítására is.

Írásuk eredete csak annyiban bizonytalan, mint minden más írásrendszeré. A mítosz szerint természetesen égi adomány: Niszaba, a földművelés istennője találta fel, istene mégis Nabú lett, valószínűleg politikai okokból. De ezt tisztázni nehéz, mert ki láthat az istenek kártyáiba? Azt még megérthetjük, hogy Niszaba találta fel az írást; a gyűjtögető, vadászó-halászó életforma után a földművelés az első gazdálkodásmód, amely már megváltoztatja a természet rendjét, s így valóban az első "mesterség" és "tudomány"; irányítja a természet életfolyamatait. Ha Niszaba a földműveléssel s a velejáró mesterfogásokkal (például öntözés, csatornázás) egyetemben "feltalálja" az írást is, ez nyilván annyit jelent, hogy a sumérek emlékezete szerint az írás kezdetei egybeesnek a földművelő gazdálkodás bevezetésével.

A nehézségeket Nabú támasztja. Így mindjárt homályos a származása is. A fennmaradt ékiratok ugyan számtalan helyen emlékeznek meg róla, javarészük azonban a hatalom csúcsára jutott istenséggel foglalkozik, mértéktelen hódolattal, s így érthetően mellőzi a feleletet a kérdésre, hogyan került fel oda. Minket azonban éppen a karrierje érdekelne, mert abból megpróbálhatnók kiolvasni, hogyan fejlődött az írás tisztelete a Kétfolyó népei közt odáig, hogy megszemélyesítője egyike lett a leghatalmasabb isteneknek.

Eredete valahol az első városistenségek korában vész el, maga is az volt, önálló, független isten. Hatalma, tekintélye tehát attól függött, mekkora hatalmat tudott a maga városállamának szerezni, mert e korban a népek felvirágzásukat isteneiknek tulajdonították. Ha mármost a várost meghódították, az isten is függő viszonyba került a hódító város istenével, és sorsa azon múlott, mekkora respektust tudott kelteni a győzőben. Rabszolgává is alázhatták, kidobhatták a templomából, de isten-társsá is emelhették. Mai fogalmazásban: leigázhatták az országot, vagy alárendelhették vagy szövetkezhettek vele. Lehet, hogy Nabú egy ilyen alkalommal vette át Niszaba hatáskörét, mert az írás és a tudományok felügyelete mellett ő lett s maradt a "gabona sarjasztója", a "csatornák ura" is, tehát a mérnök-isten. A fennmaradt, eléggé késői adatok tanúsága szerint Nabú, mint Borszippa városistene, egyúttal a "bölcsesség" (tudás) s ennélfogva az írástudók és a papok istene volt, ami annyit jelent, hogy a város önálló kultuszhely volt, s már régen a tudományok ápolásáról lehetett nevezetes. Ezeken kívül csak egy adat emelkedik ki előéletéből: az egyik mondaváltozat szerint a vízözön földre zúdításában ő és Sarru járnak elöl az istenek között. Most jön a fordulat: Sarru utóbb, Bel Marduk néven az istenek királya lett, Nabú pedig a fogadott fia. De ez már késői esemény. Mi történt addig?

Csak annyit tudunk, hogy Nabú a Hammurápi-dinasztia uralma előtt már a Bab-ili (Babel) szomszédságában levő Borszippában székel teljes fénnyel, mint a város és az írástudomány istene. Mármost Hammurápinak, a bábeli birodalom megalapítójának (Kr. e. 1955-1913) múlhatatlan érdeke volt, hogy székhelyének istenét a meghódított városistenek fölé emelje. Ez meg is történt. Marduk az istenek királya lett, hatalmas istenharcok és próbatételek árán, miket az Enuma elisz ("Egykor odafent") kezdetű nagyszabású eposz énekel meg. Azonban tekintetbe kellett venni, hogy Marduk már a teremtés ideje óta a "sorstáblák hordozója", az istenek jegyzője és az emberek történetének kiszabója volt, s így bizonyos mértékben hivataltársa Nabúnak. Viszont Nabút, Borszippának, e nagyfontosságú kultuszhelynek istenét nem nélkülözhette kormányzatában. A megoldás, valóban isteni bölcsességre vallón, úgy történt, hogy mindkét félnek előnyére szolgált: Marduk először is fiává fogadta Nabút, s ugyanekkor mellékfoglalkozását teljes apparátusával reáruházta. Nabú hatásköre tehát kibővült, s e részben önálló lett, míg Marduk, az atya, istenkirályi pozíciója megerősödött. Viszonyuk rendezését láthatóvá tették azáltal, hogy Marduk Nabúnak borszippai főtemplomában, Ézidában külön kultuszhelyet kapott, hasonlóképp Nabú Marduknak bab-ili templomában, az Észagilában; aranyszobra pedig a nagy újévi-ünnepi körmeneten helyet foglalhatott az istenek hajóján, Marduké mellett. - Nabú jelvénye ettől fogva az íróvessző és a sorstábla; címe pedig, hogy csak néhányat említsünk: Észagila táblaírója, Marduk kedvence, az istenek sorstábláinak hordozója, a mindent leíró, az írásművészet teremtője, aki az íróvesszőt tartja és az írónádat vezeti, a beszéd anyja és a bölcsesség atyja, a tágas eszű és bölcs, az istenek és az emberek tanácsadója és tanítója stb.

Hivatala szakadatlanul tart, az íróvesszőt sohasem pihentetheti, mert a történelem nem áll meg; de emellett, különösen az újévi főünnepségeken, igen kiemelkedő funkciókat is végez. Midőn a nyolcadik ünnepnapon Marduk a "sors-szoba" legbelsőbb szentélyében, a duazagában, az istenek hódoló seregétől körülvéve, a "sors-könyvét" kiszabja, Nabú írja a szöveget, s ő tolmácsolja az istenek és emberek kívánságait. Ezért mellékneve Duazag, írónádjáé pedig "a végzet vesszeje"; ezért tudja meghosszabbítani az életet és feltámasztani a holtakat, ezért orákulumfejtő, s ezért képes az istenek akaratát az álmokból kiolvasni. Címeinek és tevékenysége fajtáinak se vége, se hossza. Egy töredékes himnusz így dicsőíti: "Nabúhoz, a fenséges közbenjáróhoz... a mindent leíróhoz... aki a fenséges íróvesszőt tartja, a mérőnádat kezeli, a forrásokat megnyitja, a gabonát kisarjasztja, az isten, aki nélkül a vizesárkok és a csatornák kiszáradnának, a hatalmas úr..." (A további, éppen az írástudományról szóró rész, sajnos, töredezett.) Egy másik himnusz újabb oldalairól mutatja be: "Ó Fenséges, Marduk elsőszülött fia, Szarpánítu (Nabú anyja) okos sarja, Nabú isten, aki az istenek sorstábláit hordja, Észagila védőura, Ézida ura. Éa kedvence, aki életet ad, Bab-ili elsőszülöttje, az élet megtartója, a házak őrzője, az emberek védelmezője, neved az emberek száján Sédu (védőszellem). Ó Fenséges fia a nagy Marduknak, hadd éljek a te parancsod szerint."

A fent vázolt pályafutásból világosan kiolvasható az a tény, hogy Marduknak, aki Tiámatot[19], az őskáosz szörnyetegét könnyűszerrel legyőzte, ugyancsak össze kellett szednie az erejét, hogy fennhatóságát elismertesse Nabúval, az íróvessző istenével. Marduk a politikai hatalom istene volt, Nabú az írásé, a tudományoké. Ez istenségek mögött kultuszok állanak, a kultuszok mögött pedig hívek, azaz nép - ez adja meg a jelentőségüket. Ne felejtsük el, hogy Nabú önálló városisten volt, népet kormányzott, mely benne tisztelte a kultúra megteremtőjét és fenntartóját. Története csak látszatra mosolyt keltő, s nincs benne semmi szégyellni való. Ahol az íróvessző hívei oly politikai vagy társadalmi erőt képviselnek, hogy a hódító istenének meg kell osztania templomát és trónját az ő istenükkel, ott kellett, hogy az íróvessző, a kultúra tisztelete magas fokra hágjon. S abból a tényből, hogy Marduk kezdettől fogva oly engedékenyen, sőt tiszteletteljesen bánik versenytársával, Nabúval, kiviláglik az is, hogy hatalmának valódi, földi birtokosa, az uralkodó, eleve respektálta amannak erejét, a kultúrát, és az "egyházba" tömörült híveinek önállóságot biztosított. Történeti tény az is, hogy Nabú a maga székhelyén, Ézida templomában idővel átvette Marduk teljes hatáskörét, minden attributumát. S most már tudhatjuk, mit kell az ilyen istenhistóriákból kiolvasnunk. Ha ugyan van rá elegendő adat.

Mert Nabú ábrázolásai is mondanak egyet-mást. Az íróvessző, amelyet kezében tart, nyílformájú hegyben végződik, vagyis nyilván fémből való. Az ékírás anyaga azonban a puha agyagtábla, az agyag-íráshoz azonban fölösleges a drága fémvessző, mindig is fapálcikával írtak a babiloniak. Nabú vesszője tehát olyan időből származik, amikor még fára rótták az írást. S ez fogalmat nyújt Nabú ősrégi származásáról, vagyis az írás és tisztelete régiségéről.

Épp ezért bizonyára csodálkozással fog értesülni róla az olvasó, hogy Nabú még ma is él. Igaz, ehhez az kellett, hogy előbb égitestté váljék. Ám ez szinte magától ment már, minthogy az isteneknek elejétől fogva sziderális jelentőségük is volt: mindegyikük azzal a csillaggal vagy bolygóval azonosult, amelynek jellege, hatalma megegyezett az övével. A káldeusok megfigyelték, hogy a Merkúr bolygó mindig a felkelő és a lenyugvó Nap közelében tűnik fel az égbolton, s így mintegy előtte jár messze Keleten és Nyugaton; ezért nevezték el Dun-pa-uddunak, a Fénytámadat urának. S tekintve, hogy Marduk a felkelő Nap ura volt, természetes, hogy a híven vele együtt megjelenő bolygót "kedvenc" fiává, Nabúvá tették meg. - Viszont időszámításunk eleje táján Szíriában, a Jordánon túl megalakult a Manda-hívők gnosztikus szektája; tanaikat részint a régi babiloni hagyományokból, részint az új kereszténység hitelveiből merítették. S íme, az 5-8. századból származó bolygólistáikon ott szerepel, Merkúr helyén, Nabú is, "az írástudó és bölcs". Egyik fő istenségük Hibil-Ziva, róla szól a "Hibil-Ziva pokoljárása" című mitikus elbeszélés, s ez többek közt elmondja, hogy Hibil-Ziva "néven szólította" (előhívta a sötétségből, megteremtette) a Napot és a bolygókat: Szint és Kevant és Bolt és Dilbatot és Nireget és Nabút, és "fényt adott nekik, hogy világítsanak ezen a földön". A mandeusok szektája pedig ma is él negyvenegynéhány ezernyi lélekszámban a Satt-el-Aráb mocsaras vidékén, Bagdadtól délre.[20] Jelentős irodalmat teremtettek, sőt saját írásuk is van, de ez már a déli sémita írások egyik változata. Nabú csak önmagát, az írástudományt tudta átmenteni az újkorba, saját ábécéjét már nem.

Hosszasan szóltunk Nabúról, de talán nem haszon nélkül, mert úgy véljük, pályafutása sok olyasmit beszél el az írás és a könyv élettörténetéről, amit az írás és a könyv pusztán magában nem mondhat el.

*

De leltünk egy-két pozitív adatot is. Sokan lehetségesnek tartják, hogy a sumér írás idegen gyökérből ered; szerintünk azonban Nabú bronzkori írásvesszője nem erre vall, s mindenképpen bizonyos, hogy az írásrendszer kialakítása a sumérek műve, mert erre elegendő bizonyíték van (például maga az agyag). Ez a rendszer már a történeti idők legelején is a kialakultság oly magas fokán áll, hogy a Kr. e. 4. évezredben a sumérföldre, Kengibe (az "alföld"-re) behatolni kezdő sémita barbárok, az akkádok, egyszerűen átvették, s a maguk nyelvére alkalmazták. Ősalakját a 19. század jeles kutatói - Oppert, Sayce, Houghton, Hommel - egyértelműen a képírásban jelölték meg. Ezt az eredetet azonban Friedrich Delitzsch csak néhány, úgynevezett ősképre, ősmotívumra akarta korlátozni, amelyekből mesterséges továbbváltoztatással (potenciális, ún. gunu-jelek által) fejlődött volna ki a többi jel. Elmélete nem bizonyult fenntarthatónak, de jó eredményül meghozta G. A. Barton és E. S. Ogden tüzetesebb vizsgálatait, amelyek - mai ismereteinkre irányadóan - a képírás mellett döntöttek. A kérdés tisztázása azonban sok kitartó tanulmányozást kívánt, hiszen az ékírás a sokféle nép kezében, amely évezredeken át használta, oly mélyreható változásokon ment át, hogy a rendszer belső azonossága - adatszerű bizonyítékok híján - legalábbis kétségbe vonhatónak látszott. Ilyen adatok ma már kielégítő mennyiségben állnak rendelkezésre; Barton meg is kísérelte az ékírás fejlődésének korszakokra osztását, s az uralkodó dinasztiák szerint hetet különböztetett meg: 1. Ur-Ninától Man-istuszuig, - 2. Sarrukíntól (Szárgontól) Gudeáig, - 3. az Ur-i dinasztia, - 4. a babiloni Hammurápi-dinasztia, - 5. A kasszita (kassu) uralom ideje, - 6. az asszír korszak, - 7. az újbabiloni korszak[21].

Miben álltak ezek a változások és mi okozta őket? Mint minden írásnál, itt is fel kell tennünk, hogy a sumérek kezdetben jellegzetességre, pontosságra törekvő gonddal rótták a tárgyak képeit az ősanyagokra: kőre, fára, bőrre. Ezek az anyagok azonban a folyók kőtelen, fátlan hordalék-síkságán ritkák, drágák s főképp kevéssé gyakorlatiak voltak. De vélük szemben ott hevert hazájuknak, az egykori tengerfenéknek talaja: az agyag, kimeríthetetlen mennyiségben. Elődeik már házi eszközöket, sarlót égettek belőle; a sumérek házépítésre, teknő, kád, láda, bútor s minden alkalmas tárgy készítésére használták - nyilván hamar az írást hordozó anyagul is. Míg idáig jutottak, kőre, fára írtak; a kövön a véső akadálytalanul követi a leírandó tárgyak kerek vagy íves körvonalait; a fatábla rostjai már megnehezítik a kés munkáját, s keresztben-hosszában-ferdén való, egyenes vonalú vésésre késztetik; a kerekded írás a szögletes felé hajlik. Az agyag viszont semminő ellenállást nem fejt ki, nem kell hozzá fémvéső, megteszi a fapálcika is. Gyorsan halad az írás felülről lefelé, jobbról balra következő sorokban, mint a kínaiaknál láttuk. Itt aztán már csupán a betűvetés kézi technikája formálja, módosítja az írás alakját, a duktust, s a gyorsaság és az egyszerűség az ösztönszerű cél. A puha agyagon könnyebben, tisztábban megy a puszta nyomkodás, mint a vonalak árkos megvonása, a kéz kissé ferdére dönti a pálcát, minden jel lenyomása után felugrik, táncolni kezd, "poncol". A rajzok apró, különálló vonal nyomatok rendszerévé bomlanak; a vonal elején, felvetéskor önkéntelenül megnyomódik a kéz, s az íróvessző szögletes formája folytán ékalakot mélyeszt az agyagba. Létrejön a négy alapforma, amelyeknek különböző kombinációiból áll az ékírás. Azonban új kényelmetlenség is jelentkezik, amellyel a bölcs és türelmes kínai nem törődik, de a sumér hamarosan segít rajta: az oszlopos, balra haladó írásnál a kínai, hogy írását el ne mázolja, megvárja, míg a tus az első sorról felszárad; az agyagra azonban csak puha állapotban lehet írni, s a kéz könnyen ránehezedik a teleírt részre. A sumér íródeák tehát oldalt, vízszintesre fordítja a hosszúkás táblát, úgyhogy az első betűoszlop nem függőleges, hanem vízszintesen fekszik előtte a tábla felső részén. Ezáltal a jelek a bal felső sarokból indulnak el jobb felé, s a sorok egymás alatt következnek, éppúgy, mint a mi írásunknál. Olvasáskor visszafordítja a táblát eredeti helyzetébe, mindaddig, míg a gyakorlat folytán meg nem szokja az írásjegyek oldalt fordított lefektetett alakját, s a sorokat ugyanúgy olvassa, ahogyan írja.

De mindez csak az írás külsejére vonatkozik. Az írásrendszer belső átalakulására nézve Barton négyféle alapnormát állapít meg: 1. a képjegyek egyszerűsödése és konvencionálissá válása, - 2. új jegyek összeállítása a régiekből, - 3. az ősjegyek egyes részeinek önállósulása, - 4. eredetileg különálló jegyek összeolvadása. - Az első változás, vagyis a jelek egyszerűsödése az ékforma felé, úgy látszik már a fent említett legrégibb korszakban megkezdődött, s a harmadik szakaszban általánossá vált. Ugyanekkor már a sorvezetés is vízszintesen balról jobbra halad. Ezt a fejlődést a 15. ábra mutatja.

Ezek a jelek a kínaihoz hasonló, egyszerű szójegyek vagyis törzsszavak ábrái; a sumér nyelv azonban nem izoláló, mint a kínai, hanem ragozó, prae- és suffixumokkal él, s ami a legfőbb különbség, nagyrészt többtagú szavakból áll. Az ilyen nyelvnek a kép-szó-jegyekből álló írás semmiképp sem felel meg. Kisegítő eszközül (a Bartonnál második normaképp szereplő) szerkesztéshez folyamodtak, azaz a nehezen ábrázolható fogalmak szételemzéséhez. Az elvont értelmet egymást kiegészítő jelekkel érzékeltették; például a madár rajza a tojásával kiegészítve szülést, nemzést, a létrehozást s ennek szinonimáit jelentette. Ugyanehhez a módszerhez tartozik a jelek külsőleges alapon való összetársítása; így a kerület (határ) és növényzet (fa) jegye összekapcsolva kertet jelent. Viszont szét is válhatnak a jegyek, például a kar jeléről leválasztott öt ujj önállósul, mint a kéz jele; vagy kettő egymásba olvad: kerület+fogni=egybefoglalni.

A jelek ezáltal tetemesen megszaporodtak, de a nyelv is egyre gazdagodott, az írás anyaga bővült, használata mindjobban terjedt, úgy hogy a jelek százai is kevésnek bizonyultak. S különösen nagy nehézséget okozott az, hogy a rokon értelmű szavak egész sorozatainak visszaadásra csak egy-egy jel szolgált. Például a Nap (égitest) jelentette a naptári napot, a fényt, világosságot, fehér színt stb. Az önálló képjelek további variálása a végtelenségig nem volt folytatható, s közben nyilván az írás gyakorlati ismerete, technikája is bővült, idegen, más nyelvű népek vették kezükbe, s ezek a jegyeknek nemcsak fogalmi jelentésére, hanem a hangzására is figyeltek. Némely egyszerűbb szavak jegyeit, melyek más, többtagú szókban mint azonos hangzású szótagok fordultak elő, e hosszú szavak szillabáinak írására használták. Így ha az an (ég) szó mint szótag szerepelt valamely többtagú szóban, jelét beleszúrták a kellő helyre, ahol természetesen már nem a mennyboltot jelentette, illetve semmit sem jelentett, hanem csupán hangértéke volt. Ez a fonetizálás nagyon jelentős foka az írás fejlődésének, ahogy már láttuk: a döntő lépés a betűábécé felé. De mint a többi nép, a sumérek és utódaik, az akkádok, kassuk, asszírok stb. sem ismerték fel mindjárt a benne lappangó esélyeket, lehetőségeket, sőt igen nagy mértékben ragaszkodtak az eredeti kép-szó-jegyrendszerhez, mintha a szótagírásban valami tudománytalan hanyatlást láttak volna. Az asszír-babiloniak a szótagírásnál megállapodtak; a perzsák átvették ugyan a négy alapjelet, de a rendszertől függetlenül alkottak belőlük egy rövid életű betűírást.

Általában az ékírás fejlődésében döntő jelentőségű az idegen népek beáramlása a sumér műveltség területére. Tudjuk, hogy az első hódítók sémita pásztorok voltak, sivatagi nomádok; lassan uralomra vergődtek, de ahogy ilyenkor törvény és szokás, átvették a magasabb műveltségű bennszülöttek kultúráját. Ez azonban az írás átvételénél bonyodalomra vezetett. A sémita akkádok kölcsönvették a sumér írásjegyeket, de a maguk nyelvének szavaival olvasták őket. Ugyanakkor azonban megőrizték (megtanulták) az eredeti sumér szót, illetve ennek a hangzását is, tekintet nélkül a szótári jelentésére - s azt a hangcsoportot szótagjegyként alkalmazták. Például az "ég" szó jegyét nem a sumér mu-nak olvasták, hanem a saját nyelvük szavával samú-nak; de mint szótagjegyet, egy-egy hosszabb szóban, a suméri mu formájában is alkalmazták. Vagyis szójegyeik az akkád nyelv szavait adták vissza, szótagjegyeik viszont sok esetben egyes sumér szavak hangképét.

De itt sem álltak meg; saját nyelvük szójegyeit is használták hosszabb szavakban szótagjegyek, azaz fonetikus hangjegyek gyanánt. A szójegyek ilyen módon néha valóságos odisszeán mentek át. Nézzük a fentebb említett an szót, melynek jelentése a sumérben: ég, Ég Ura (Anu) s általában isten, azonkívül "magasan levő". A sémiták elsősorban (1) sumér Ég-Isten nevének jelzésére vették át ezt a szójegyet, s olvasták Anu-nak, de (2) mint az "isten" szó jelzésére használt jegyet, a maguk nyelvén, ili-nek is olvasták; ha (3) az "ég" szót jelezték vele, akkor samu-nak hangzott, s végül (4-5) mint sumér szótagjegyet olvasták an-nak, mint akkádot il-nek is (ili-ből). Végeredményben ez az egy jel: a következő formákban volt olvasható: Anu, ili, samu, an, il. De ilyen igen sok akadt.

Az írás tehát tulajdonképpen kétnyelvű volt, noha egy nyelven olvasták; lényegére nézve pedig szó- és szótagírás. Szótagjegyei azonban - az egyiptomi és a nyugati sémita írásrendszerektől eltérően - meghatározott magánhangzókat is magukba foglaltak. Ezek a szótagjegyek állhattak egy magánhangzóból vagy egy mással- és egy magánhangzóból és végül két mássalhangzóból közbül egy magánhangzóval. Ezek az utóbbiak aztán írás közben ismét felbomolhattak különálló szótagjegyekre, azaz például a kir szótagot le lehetett írni így is: ki+ir vagy ki+i+ir. S annak ellenére, hogy ilyen szétbontással az a, e, i, u magánhangzókra külön betűjegyet nyertek, s hogy a mással-+magánhangzóból álló szótagjegyek sok esetben a kezdő konszonáns jeléül is használhatók lettek volna a hajlító sémita nyelvben, a babiloniak mégsem tették meg az előttük álló lépést a betűírás felé. Ennek oka abban rejlett, hogy a babiloniak kész írásrendszert vettek át, amelynek szótagjegyei jól megfeleltek a ragozó sumér nyelv szerkezetének. Ugyanis a sumérban a magánhangzó egyértékű a mássalhangzóval, azaz a szótagjegyek mindig egy meghatározott magánhangzót foglalnak magukba. A babiloni nyelvben a magánhangzó szerepe másodrendű, ingadozó ugyan, de a sumérből kölcsönvett szótagjegyek hangképe nem engedte a belefoglalt magánhangzó megváltoztatását vagy elhanyagolását. A rendszer idegen eredete s végig fenntartott kettőssége volt az oka, hogy a babiloni ékírás nem jutott el a betűírásig; ennek kialakítása, az egyiptomi példa nyomán, a nyugati sémita népekre várt.

De ez a kettősség még egy zavart keltő tüneménynek vált szülőokává, az eddigieken kívül. A nehézséget az azonos hangzású szavak jegyei okozták. A sumér gir szó jelentése példának okáért kétféle: láb és tőr; a láb és a tőr jelzésére eredetileg két különböző jel szolgál (egy láb és egy tőr képe), s ha a későbbi gyakorlat folytán az író fel is cseréli ezeket, a szövegből kiviláglik a szó helyes értelme, s az azonos hangzás nem okoz zavart. A babiloni azonban a láb és a tőr jegyeit a maga nyelvén, azaz nem gir-nek olvassa, vagyis egyáltalán nem azonos hangzású szónak, hanem olvas láb helyett esetleg tőrt vagy tőr helyett lábat. Egyszóval, míg a fentebbi an szó jele ötféleképp volt olvasható, most nem egy, hanem két írásjegy áll előttünk, melynek hangzása a sumérben egyforma, jelentése azonban különböző - a babiloniban viszont mindkét jegy hangása más és más, de a kettő mindegyike két jelentéssel bír, még pedig ugyanazt a két szót jelenti (az egyik is olvasható egyformán lábnak és tőrnek, a másik is), ámde ugyanakkor olvassák mind a két nyelven is. Hogy ez a sokhangzás, a babiloni írás hírhedt polifóniája, milyen nehézségek elé állította az ékírás kibetűzőit, arról jobb illő tisztelettel hallgatni. De megértjük azt is, hogy miért ment tudósszámba a babiloni íródeák.

El kell ismerni, hogy maguk a babiloniak sem voltak elégedettek a rendszer sokoldalúságával, s kétféle módon igyekeztek többértelmű-többhangzású szójegyeik jelentését szabatossá tenni. Ezek egyike, a kínai és az egyiptomi íráshoz hasonlóan, a fogalomhatározók használata volt. Például a különböző halfajták nevei mellé az egész species közös nevét, a "hal" szót írták, vagy a ruhadarabokéhoz az összefoglaló "ruha" szót stb. - A másik módszer ugyanannak a szónak kétféle leírásából, mégpedig egy szóképi és egy fonetikus bővítménnyel való lejegyzéséből állott; például a matu (föld) szót nem csupán a maga szójegyével írták le, hanem máshonnan vett szótagjegyekkel: mai-ai-tu-nak is, ami biztosította az olvasás pontosságát. Ez a módszer kivált az egyiptomiaknál terjedt el, lépten-nyomon alkalmazták olyan esetekben is, amikor a szójegy világosan, zavar nélkül olvasható volt.

Végeredményben az ékírás változásai idegen népek beavatkozásából születtek. Ezek a népek a perzsa uralomig mind sémiták voltak: akkádok, amurruk, hettiták, kassuk, asszírok, összefoglalóan babiloniaknak és asszíroknak nevezzük őket. Különös azonban, hogy nem vették át az összes sumér ékiratos jelet, melyek száma hatszázra rúgott, hanem csupán négyszázat. Ebből a négyszázból mintegy százötven szójegy, a többi szótagjegy. Viszont e négyszáz jelből álló rendszer jegyeinek eddig megfejtett összes jelentései felmennek 15 000-re.

Nagy vonásokban ennyiből áll az asszír-babiloni ékírás rendszere, s a leírtak alapján csodálkoznunk kell, hogy volt idő - a Kr. e. a 2. évezredben -, amikor ez a nyelv, illetve írás lett a nemzetközi diplomácia levelező ábécéje, ahogyan a Tell el-Amarna-i leletek bizonyítják. Ez az idő volt azonban Bábel és Assúr hatalmának virágkora. A Kr. e. 8. századtól kezdve az arameus nomádok terjesztik a maguk nyelvét és betűírását. Az asszír-babiloni írásnak azonban egy egyenes ági származéka is van: az elamita. Ez ismét bizonyos önálló fejlődésen ment át, amit a nyelv ragozó természete okozott, szemben a sémita hajlítással. Mindezek a változások az érthetőségre, az egyszerűsítésre való törekvést tükrözik, kezdve az írásjegyek számán, amely 600-ról, illetve 400-ról 113-ra csökken, s túlnyomórészt szótagjegyekből áll. A szójegyek csak a leggyakrabb fogalmak jegyéül maradnak meg, ami által a babiloni írás félelmes polifóniája eltűnik.

A babiloni és az elamita írás megfejtését az óperzsa ékírásnak köszönhetjük. Az óperzsa írást ugyanott használták, s külső formája is azonos a babilonival, de lényege szerint más, és ismét új nyelv kifejezésére szolgál. Egyesek szerint ugyan az asszír-babiloni rendszer oldalági származéka volna, eredetére nézve azonban megbízható döntésünk még nincsen. Külsejét, az ékjelecskék formáját tekintve, a két írás teljesen megegyező, de a rendszer maga lényeges különbségeket mutat, s néhány történeti adat is a különállás mellett látszik bizonyítani. I. (Nagy) Dareiosz egyik új-elamita (szuzai) feliratán ezt mondja: "Uramaszta (Ahura Mazdá[22]) kegyelméből feljegyzéseket készíttettem más módon (mint eddig, azaz) árja módon, mely azelőtt nem volt... Aztán elküldtem ezeket a feljegyzéseket minden földre, és az emberek megismerték őket." Ebből kétségtelennek látszik, hogy Dareiosz vezette be az árja vagyis a perzsa nyelvnek megfelelő ékírást, addig a babiloni vagy elamita jelekkel írtak perzsa nyelven is. Themisztoklész Temenidászhoz írt levelében szintén megkülönbözteti a kétféle írást, midőn egyes ezüst- és aranyedények feliratáról azt mondja, hogy "a régi asszír jelekkel" voltak írva, nem a Dareiosz által a perzsák közt nemrégen behozott írással. - A kérdés az, vajon Dareiosz csakugyan új ábécét készíttetett-e vagy már meglévő írásszokásokat tett-e általánossá, hivatalossá. Az első kutatók Grotefend óta (Oppert, Ménant, Dicke, Sayce, Halévy) több-kevesebb eltéréssel mind a babiloni származás mellett foglaltak állást; Peiser egy ósémita rendszer közvetítését tette fel, míg Hommel szerint valamely kurzív ábécének ékírássá való átalakulásáról volna szó, mégpedig az indiai írás őséül szolgáló sémita ábécé változatáról.

Jensen a babiloni (elamita) és a perzsa rendszer fő különbségeképp azt állapítja meg, hogy a látszólag mással-+magánhangzóból álló szótagjegyek magánhangzói nem olvasandók a perzsában, azaz betűjegyek, amit igazol, hogy ezek a magánhangzók saját szótagjegyükkel újra leírva állnak az előző szótagjegy után. Azaz a babiloni rendszerrel való rokonság esetében ezek a hangzók kétszer olvastatnának, ami az óperzsa nyelv ismerete szerint nem áll. Ez a perzsa szó például: dida, a babiloni írás szerint olvasva di-i-da-a-nak hangzanék. Egyszóval az óperzsa rendszer velejében véve betűírás; jegyeit a babiloniból egyszerűsítéssel vagy átírással származtatni nem lehet. Weisbach megállapítása - hogy az óperzsa írás, mai ismereteink szerint, mesterségesen szerkesztett, önálló rendszer - annyiban elfogadható, mert az emlékek közt sem mintákat, sem korábbi fejlődésszakaszokat nem találunk. A ránk maradt perszepoliszi feliratok csakugyan Dareiosz korából származnak, s így lehet, hogy ő fog szerzőnek bizonyulni. Egyébként nem sok ideig élt ez a betűírás; az utolsó Akhaimenida uralkodók idejében (Kr. e. 4. sz.) már eltűnik a használatból, s helyét részben a görög, részben az arameus írás származéka, az úgynevezett pehlevi írás[23] foglalja el.

*

Mindezeknek az írásfajtáknak klasszikus hordozó anyaga az agyag. Ez fejlesztette ki a jelek külső alakját, ez okozta, hogy a duktus az ékforma kialakulása után mit sem változott évezredeken át. Az agyagtechnika annyira uralkodóvá lett, hogy a monumentális íráshoz is ezt használták, a márványból, alabástromból, bazaltból faragott hengeres vagy prizmaformájú emlékoszlopokon, sőt átvitték a szobrokra és domborművekre is. Az egyiptomiakkal ellentétben nem ismerték a monumentális írást, s ez furcsa ellentétet szül a tiszta, művészi formaérzékkel alkotott kőfaragványok és a rájuk rótt stílustalan írás között. Pedig a kősztélék és az égetett agyagoszlopok egyenesen fontosabb írás-szövegek megörökítésére szolgáltak.

De az írás közhasználatú eszköze természetesen a kis alakú agyagtábla volt. Nagysága 2,5×2 cm-től 37×22 cm-ig változik, többnyire a mi nyolcadrétű könyveinknek fele nagyságát közelíti meg, vastagsága pedig átlagosan 2,5 cm. A levelezésnél, okleveleken, üzleti forgalomban egészen kicsiny agyagpárnácskák voltak használatosak. Ezek kiégetés után még egy agyagborítékot kaptak, s erre került a záradék, a pecsét vagy a címzés szövege.

Az íráshoz fából, nádból faragott vesszőket használtak; ezt bizonyítja az írópálca neve: kan-tuppi (nád-agyagtábla), továbbá a farostoknak, szálkáknak a táblákon ma is felfedezhető nyomai, végül az a körülmény, hogy a vastagabban, gorombábban vetett jeleket némely helyen egyszerre finom és éles írás váltja fel: az írnok meghegyezte elkopott szerszámát. Természetesen készülhettek drágább, fényűzőbb anyagból is (elefántcsont, arany), de ezekből hiteles példányt eddig még nem találtak, még kevésbé a korhatag nádból. Így alakjukat csak az agyagba való nyomódásból kikövetkeztetve próbálhatjuk megállapítani: mai tollszárnagyságú, három- vagy négyhasábú, végükön derékszögben vagy ferdén elmetszett fapálcikák lehettek. Kezelésük nagy gyakorlatot kívánhatott, minthogy a négyféle apró jelet bizonyára csak ujjmozgatást végezve s a vesszőt hossztengelye körül forgatva rovogatták. S az írás néha oly finom, apró, hogy csak nagyítóval tudják elolvasni.

Agyagtáblára író írnok egykorú ábrázolása előttem nem ismeretes, az íróasztalkának vagy zsámolynak azonban már a legrégibb időkben külön írásjegye volt, erre fektették tehát a puha agyagtáblákat, ami természetes, minthogy kézben tartani nem lehetett. A keleti népek szokása szerint nyilván a földön ülve s a zsámolyt maguk elé vagy a térdükre téve írtak. De szükség szerint bőrt vagy a későbbi időkben importált papiruszt is használhattak. III. Tukulti-apil-Ésarra (Tiglatpilézer) idejéből fennmaradt egy dombormű, csata után az elesettek számbavételét ábrázolja: egy katona összehordja a levágott fejeket, s az írnok valami kutyanyelvszerű papirosra írja a listát. Azonban az írás kialakítója és egyetemes hordozója az egész történelmen át az agyag volt.

A mi sorvezetésünk szerint írtak, sűrű sorokban egymás alá, a táblák első és hátsó lapjára, sőt a keskeny oldalélekre is köröskörül, s az írás oly apró, hogy csak nagyító lupéval olvasható kényelmesen. Vonalazásul kifeszített fonalat mélyesztettek az agyagba, bár néha ez is ferdére sikerült. A teleírt tábla a napon száradt keményre, vagy ha megőrzésre szánták, kemencébe került s fekete vagy vörös színű cseréppé égették; a befejezetlent nedves ronggyal tartották puhán. Ha a szöveg hosszú volt, s több táblára ment, ezekre felírták az első tábla kezdő szavait ("őrszók"), s mindegyiket sorszámmal látták el. Ez volt az ékírás könyve. A könyvtárak részére készített könyveken még egyéb szokások és technikai fogások járták.

Rendkívül fontos volt az íródeák, illetve a másoló személye; míg a szövegek szerzőit sehol sem említik és személyük teljességgel elhanyagoltatik, a másolóra vonatkozó megjegyzésekkel lépten-nyomon találkozunk. Ő volt a tudós, a mester. Nem is csoda. Noha a fejlett oktatásügy humanisztikus, irodalmi jellegű volt, eszközének, az írás és az olvasás bonyolult rendszerének megtanulása túlnyomó terjedelmet kellett hogy elfoglaljon benne. Míg ezt elsajátította a tanuló, szinte gépiesen behatolt a tudományokba is. Sőt, igen elmés megoldással, éppen ez volt az oktatás módszere, a tanterv alapelve: tudományos szövegeken tanították az írást és olvasást.

Nagyszámú iskola működött, rendesen templomok mellett, s ezeknek a romjai alól előkerült táblák részletes felvilágosítást nyújtanak a tanítás módszeréről. Az oktatás első hároméves szakasza az írás-olvasással foglalkozott. A tudományra szánt fiú vagy leány agyagtáblát kapott, ennek felső részére a tanító ráírta a szöveget, amit a tanulónak pontosan le kellett másolnia. A hibát elkenték (a szó szoros értelmében), helyére írták a javítást, s ez a művelet gyakran annyira igénybe vette a tábla alsó felét, hogy az agyag egészen megvékonyodott, s számos ujjlenyomatával ma is hirdeti a mesterjelölt verejtékes igyekezetét. Ezt követi a tudományos anyag: a csillagászati, földrajzi, számtani s egyéb szövegek másolása, az írásrendszer módszeres elsajátítása a szillabáriumok (szójegyzékek) segítségével; aztán a szójegyek külön nevének, akkád és sumér jelentéseinek megtanulása, s végül e nyelvekből vett szövegek önálló fordítása egyikről a másikra. A feladatok nehezek voltak, onnan tudjuk, hogy a kívánt fordítás vagy egyéb penzum helyén nemegyszer csak a tanuló nyílt beismerése áll: "Nem tudom". Akik "tudták", vagyis elvégezték az iskolát, "kis írnokká" (tupsarrú szihru) vagy "jegyzősegéddé" (samallú) minősíttettek, s ha a hivatalban megállták a helyüket, hites írnokká (dub-szár, tupsarrú) léptek elő. E mellett külön szakiskolák képezték a templomi énekeseket és táncosokat, a jósokat, az orvosokat, a jogtudósokat stb. Az oktatás legmagasabb fokát az egyetem (bét-mummi, a bölcsesség háza) nyújtotta, s itt a legnagyobb tudósok közölték a tudományok teljességét a tudnivágyókkal.

Az írómesteri pályán nők is működhettek, s az írnokok főképp a levél- és könyvtárak anyagának összeírásával végeztek ránk nézve nagy jelentőségű munkát. Fő feladatuk a pontos másolás volt, s ebben oly gondosságot tanúsítottak, mint korunkban a nyelvemlékek és klasszikusok kiadói. Ez azért volt lehetséges, mert nemcsak a könyvek formája, hanem a rájuk rótt irodalom sem változott évezredeken át. Akad szöveg, melynek másolata ezer évvel utóbb készült, s ez az egykorú, aktuális használatra készült kópia mégis jelről jelre megegyezik eredetijével. S ha az eredeti táblán itt-ott lepattogzott a cserép megcsonkult az írás, a másoló lelkiismeretesen megjegyezte ezt is. Ezt a gondosságot a szövegek kánoni hitelessége parancsolta általában, s külön korrektor volt érte felelős. Minden tábla aljára oda kellett írnia, hogy az eredetivel összehasonlíttatott, a hibákat kijavították, s a pecsétjét ráütnie. A másoló nemegyszer magát is megnevezi, kérve Nabút, hogy a munka gondosságát tudja be érdeméül. A munka érdemszerző volta az írómesterekben és a tanulókban úgy látszik egyéni becsvágyakat is ébresztett. Az egyik táblán olvassuk, hogy másolója, Remut-gula, Hammurápi király egyik feliratát, melyet Énemtila templomában talált, leírta és lelke üdvéért s szívének boldogságáért Ézida templomában, Nabú isten szeretett házában elhelyezte.

*

Ennyit az ékírásról és eleven, de viszontagságos életéről. A könyv, a cseréptábla természeténél fogva, nem állt egyébből, mint annyi különálló táblából, amennyin a szöveg elfért. De persze a "bekötéséről" is gondoskodni kellett, hogy a táblák szét ne szóródjanak, el ne kallódjanak, s hogy könnyen fel lehessen ismerni a könyv tartalmát. Az elkallódástól nemcsak az őrszavak és a sorszámok óvták a könyvet, hanem főként igen célszerű módon, a csomagolás. A kötés, helyesebben boríték kákából font kosár vagy agyagból égetett láda volt (piszandub-girginakki), s hogy a belerakott táblák felülete ne súrlódjék, a finom írás meg ne sérüljön, a lapszél hosszában eleve köralakú lyukakat nyomtak az agyagba, s ezekbe apró, dugóforma fadarabokat illesztve, a táblákat egymás fölé rakták, mint kis polcokat. A ládákra, kosarakra ráírták a könyvek keresőszavát, s végül állványokra helyezték. Ugyanígy kezelték a levéltári anyagot, okmányokat, szerződéseket, jogi és kereskedelmi iratokat, leveleket stb., minthogy minden könyvtár (é-dub - bét tuppi) egyúttal levéltár (é-kisibba - bét kunukki) is volt.

Mai értelemben vett könyvtárról ugyanis ebben a korban nem beszélhetünk. Nem válhatott a közművelődés terjesztésének eszközévé, mert az írás-olvasás elsajátítása főiskolai színvonalú tanulmány volt, mint ma az orvostan, a jog, a technika, a természettudomány stb., mint ahogy csakugyan együtt járt e tudományokban való kiképzéssel. Azaz a történelmi, földrajzi, orvosi, számtani, csillagászati, irodalmi, szertartásos művek másolói képzett emberek, ha nem tudósok voltak, s közülük kerültek ki az olvasók is: író és olvasó, könyvtáros és közönség egy személy volt. (Ne felejtsük, hogy az írás-olvasás tanítása Európában csak a 19. század folyamán vált kötelezővé.) Egy előző fejezetben viszont kifejtettük már, hogy megörökítésre csak a véglegessé vált, "szentesített", kánoni szövegek kerültek, s így ezek is mintegy okmányokká, betűhíven megőrzendő dokumentumokká váltak. Innen ered a másolás aggályos gondja, mely még az eredeti tábla állapotának leírására is kiterjed. S ez a természetes oka a könyvtár és a levéltár egybeolvadásának, illetve ketté nem választásának. A kánoni jelleg különösen a szertartásos és irodalmi művekre állt: csak az került belőlük leírásra, könyvbe foglalásra és könyvtári elhelyezésre, amit a széles értelemben vett nagyközönség már úgyis fejből tudott. A könyvtárak társadalmi funkciója tehát más volt: nem a tudás, a műveltség terjesztése elsősorban (mint ma), hanem a megőrzés, mégpedig a már elterjedt, kialakult, általánossá és "hitelessé" lett tudáskincs megőrzése.

A legrégibb időkből csak templomkönyvtárakról tudunk, mind itt, mind a hasonlóképp teokratikus (isten-zsarnoki) berendezkedésű Egyiptomban. Céljuk a gyűjtés és a megőrzés. Minden valamirevaló templomnak volt könyv- és irattára. Eddigi tudomásunk szerint Babiloniában Báb-ili, Nippur, Kuta, Uruk és Borszippa városában álltak nagy templomkönyvtárak, a két utóbbi Sztrabón szerint még a görög időkben is fennállt; Asszíriában Assur és Arbil templomkönyvtárai voltak nevezetesek, s kívülük az első királyi, tehát állami, mai szóval "civil" könyvgyűjtemény: a ninivei. Az ásatások során előkerült leletek bizonyítják, hogy a könyvgyűjtés története ezen a világtájon legalább a Kr. e. a 3. évezredbe nyúlik vissza. Nippur városa mellett 1886-ban egy templomváros maradványaira bukkantak a kutatók (Peters, Haynes, Hilprecht); több terme cseréptáblákkal volt tele, szám szerint 53 000-et szedtek össze. Kiderült, hogy archívum-könyvtár állt itt, s hogy anyagának egy része, mintegy 2000 tábla még a sémita-előtti, sumér időkből származik, mint maga az Urgur hegyén álló Enlil-templom (Kr. e. 4?-3. évezred). - E könyvtárak tudósai közül csak egynek a neve és művének töredéke maradt fenn, ezt is annak köszönhette, hogy már Nagy Sándor idejében élt (Kr. e. 280 körül), és görögül írt. Bérosszosz a neve, a báb-ili Marduk-templom papja volt, s csillagászati-történeti művét (Babüloniaka) I. Antiokhosz király számára írta, a templomkönyvtár forrásanyagából.

A nippurinál nem kisebb jelentőségű a ninivei királyi könyvtár. Megalapítójának Assur-bán-aplit szokás tartani, de több adat arra mutat, hogy a ninivei Marduk-templom könyvtárát már dédapja, II. Sarrukín kezdte bővíteni, Szín-ahhé-eriba és Assur-ah-iddina folytatták a munkát, s az ő művűk alapján építette ki Assur-bán-apli a gyűjteményt valóban nagy, birodalmi intézménnyé. Ennyiben méltán megilleti az alapító dicsősége; céltudatosan, tervszerűen dolgozott, s munkája korszakot jelent a könyvtárak történetében, mert új típust teremtett: az országos könyvtárat. A nagy könyvtáralapító Ptolemaioszok és Attalidák előfutára volt.

Assur-bán-apli eredetileg papnak, azaz tudósnak készült, s ezt a hajlandóságát király korában is megőrizte. Erről saját feljegyzései szólnak, elmondja, hogy az "asszonyházban", vagyis gyerekkorában megtanították "Nabú bölcsességére és a teljes írástudományra". "Nekem Nabú és (felesége) Tasmétu messzehalló füleket adtak és igazlátó szemeket kaptam, és megtanultam a legmagasabb írásművészetet, mint őseim, a királyok közül egy sem. Nabú bölcsességét táblákra írtam, felróttam és elolvastam, s hogy láthassam és olvashassam, palotámban felállítottam őket." Tanultságára igen büszke volt, s joggal, mert hiszen az "írástudomány" akkoriban az összes tudományban való jártasságot jelentette. Hacsak lehet, megemlékezik erről: "Én, Assur-bán-apli, a bölcsességet Nabútól nyertem. Bennem megtestesült a tudomány és a művészet; tanultam íjjal lőni, lovon nyargalni és kocsit hajtani." - Fővárosában össze akarta gyűjteni Bábel és Assur minden irodalmi és tudományos művének másolatát, avval a kifejezett szándékkal, hogy az utókor számára fennmaradjanak. Bírjuk több levelét, melyekben személyesen érdeklődik, akad-e még Báb-iliben, Nippurban, Kutában stb. olyan mű, amelyről "Assurban még nincsen másolat". A másolatra aztán, minden egyes táblára, lenyomatta tulajdonjegyét, az első exlibrist: "Assur-bán-aplinak, a mindenség királyának, Assur királyának tulajdona."

A gyűjtés és a megőrzés tehát ama korban az írás és a könyvtár természetes funkciója, és e feladatának meg is felelt. S noha sorsa nem lehetett más, mint minden emberi műé: a csonkulás, a pusztulás az idők viharaiban, egyúttal bizonyítja e törvény második szabályát teljessé tevő igazságát is, azt, hogy a pusztítás sohasem teljes. A romok alatt e régi írástáblák tízezreit találták meg, "fennmaradtak" tehát, s nélkülük ma az emberi művelődésről igen hiányos képünk volna.

Assur-bán-apli könyvtárát is hamar utolérte a végzet - vagy szerencsének mondjuk-e? Midőn a médek és káldeusok Kr. e. 670-ben Ninivét elfoglalták, s a várost felégették, a könyvtár is romba dőlt. De a cseréptáblát szerencsére nem emészti meg a tűz, s az állománynak csak egy része sérült meg annyira, hogy a táblák írása olvashatatlanná vált. Ha a romok nem temetik el, azóta bizonyosan szétszóródott, elveszett volna valahány. A pusztítás a könyvtár anyagát úgyszólván teljes egészében megmentette; a 22 000 táblát ma a British Múzeum őrzi, tartalmukat pedig a tudomány.

*

Eleven és termékeny élet nyüzsgött Mezopotámia metropolisaiban. Minden és mindenki az isten földi másának, az uralkodónak személyes tulajdona volt, s így minden munka eredménye végső fokon az istenkirály személye körül halmozódott fel, szinte hihetetlen gazdagságban. Rajta kívül csak az isteneknek volt magántulajdonuk, de az ő járandóságaik is a király kegyétől és a hívek önkéntes adományaitól függtek. A termelés bőségét pedig a páratlan mérnöki és gazdasági tudással berendezett öntöző-földművelés biztosította. Mégis, a görög-római ókorban már feledés borítja e régi birodalmak, hatalmas uralkodók emlékezetét. A nép szorgosan műveli földjét és beszolgáltatja az adót, de háborúk dúlnak fölötte, fővárosok omlanak össze, néptelenednek el, s "örök békék", "örökéletű rendszerek" enyésznek el. Még a módszeresen érdeklődő Hérodotosz is, aki a Kr. e. az 5. században beutazta a világot, s eljutott Bábelbe, Szuzába, Perszepoliszba, csak a perzsákról emlékezik meg. A titokzatos feliratok, melyek a romokat, sziklafalakat, emlékműveket borították, fölkeltették ugyan a klasszikus szerzők figyelmét, de anélkül, hogy eredetükről felvilágosítást akartak vagy tudtak volna szerezni. Ettől fogva Európa az ékírás létezéséről semmit sem tudott egészen a 14. századig, amikor néhány utazó lényegtelen híradást küldött róla. Az első jelmásolatot Pietro della Valle küldte Sirázból Nápolyba, ottani barátjának, 1621-ben, de ez mindössze öt jelcsoport másolatából állott. Egy francia kereskedő, Chardin, 1664-1677 közt nagy utazásokat tett Keleten, s már hosszabb szövegeket hozott magával, amiket aztán 1711-ben megjelent Voyage en Perse et autres lieux de l'Orient című munkájában tett közzé. Chardin úgy vélte, hogy ezek a jelek sohasem lesznek megfejthetők, noha már Pietro della Valle is megsejtett annyit, hogy a keleti írásoktól eltérően, balról jobbra olvasandók. A 18. század folyamán több teljes, háromnyelvű (óperzsa-újelamita-babiloni írású) mutatvány került Európába, sőt Caylus 1762-ben egy négynyelvűt is közölt, egyiptomi írással negyedikül; ez azonban nem hajtott semmi hasznot, lévén az egyiptomi írás akkoriban éppoly ismeretlen volt, mint a perzsa.

Szakszerűen Carsten Niebuhr kezdett foglalkozni az ékírással. Midőn 1761-ben beutazta Arábiát, átment Perszepoliszba is, s az ott található összes írásemléket pontosan lemásolta. Ő és a dán Fr. Münster már felismerték, hogy az azonos formájú ékjelek ellenére háromféle írásmóddal állunk szemben: egy egyszerűvel, mely 42 jelből áll, azaz valószínűleg betűírás, egy összetettebbel, amely szótagírás lehet, s végül a legbonyolultabbal vagyis a szó- és szótagírás keverékével. Mindez azonban nem jelentett sokat, minthogy a jegyeknek sem az értelmük, sem a nyelvük nem volt ismeretes. Egy egyenletet kellett megoldani, melynek minden tagja ismeretlen volt.

Ezt a munkát végezte el, illetve a döntő lépést a megoldás felé Georg Friedrich Grotefend, akkoriban fiatal göttingai helyettes tanár tette meg, mintegy bravúrból. Még az élő keleti nyelveket sem ismerte, s a szükséges történelmi tájékozást is ösztönzőjétől és barátjától, Fiorillótól szerezte meg, aki könyvtáros volt Göttingában. Grotefend 1802-ben fogott a munkához; két egyszerű írással írt szöveget választott ki, elfogadta Tychsennek azt a néhány évvel előbb közreadott véleményét, hogy a kisebb-nagyobb, de legfeljebb tíz jelből álló jelcsoportok közt megismétlődő ferde ék szóelválasztó jegy, s e szerint kezdte tanulmányozni ezeket a csoportokat. A késői perzsa emlékek révén ismerte a kuriális (udvari) stílus néhány ősrégi formuláját, nevezetesen az uralkodók szokványos címzését: "a király, a nagy király, a királyok királya", s ezek alapján feltette, hogy az ő két feliratában megismétlődő jelcsoportok ezt a formulát jelentik - az előttük levő jegyek pedig a szövegben szereplő királyok neveit. S tekintve, hogy ugyancsak a kuriális stílus szokása szerint a király neve rendesen nagyatyjáéval és atyjával együtt íratik, ugyanannak a névnek egyszer alanyesetben, egyszer birtokos esetben, azaz elhajlított végződéssel kell szerepelnie, végül a két név után álló jelcsoportnak a "fiú" szót jelentenie. A szövegben feltett két királyi címformula s a két, fiút jelentő jegycsoport elhelyezése azt mutatta, hogy a három név közül az egyik nem volt király, mert nem állt mellette a formula. Történeti okokból valószínűnek látszott, hogy az Akhaimenida-dinasztia korából való királyfeliratokról van szó, s így a kérdéses neveket nem volt nehéz megállapítani: Hüsztaszpész, Dareiosz és Xerxész nevei kellett, hogy legyenek. E föltevés alapján a következő hipotetikus szöveget nyerte:

1. Dareiosz, a király (jelző a király szóhoz), királya a királyoknak, királya (...nak), Hüsztaszpész fia.

2. Xerxész, a király (jelző a király szóhoz), királya a királyoknak, Dareiosz király fia (...).

A nevek eredeti alakjának visszaállítása céljából az Avesztához[24], a perzsák szent könyvéhez fordult, mert ennek zend nyelve rokonságban van az óperzsával, ezt Münster már akkor valószínűvé tette. Az Aveszta s az ószövetségi Szentírás[25] segítségével a következő névformulákhoz jutott: Dárheus, Góstászp, Ksherzé. Ezeknek a szavaknak betűit behelyettesítve a többi megfelelő jelcsoportba, a "király" szóra a ksehióh alakot nyerte, ami zend nyelven csakugyan királyt jelent.

Evvel Grotefend szellemes föltevései helyeseknek bizonyultak, s már néhány heti munka után beszámolhatott eredményeiről a göttingai akadémián. A későbbi kutatások természetesen helyesbítették Grotefend megoldásait, s ma már tudjuk, hogy a három királynév valódi alakjai: Darájavaus, Vistászpa és Ksajarsa, a "király" szóé pedig ksájatija. Ez azonban nem csökkenti Grotefend érdemét, annál inkább, mert a további nyomozás során a "fiú" és az "Akhaimenida" szót is sikerült megfejtenie, s végeredményben 11 betűjelet megállapítania a 42 közül. Minthogy azonban híjával volt a kellő nyelvismeretnek, a kutatás munkája harminc évig szünetelt, a francia Aveszta-kutató, Eugene Burnouf, s a német szanszkritista Christian Lassen fellépéséig (1836), akik egymástól függetlenül haladtak a Grotefend által megtört úton. Ugyanebben az időben egy perzsa szolgálatban álló angol katonatiszt, Henry Rawlinson, teljesen önállóan, az európai kutatók eredményeinek ismerete nélkül, kibetűzte a bihusztáni (vagy bíszutúni, Kirnmánsáh mellett) sziklafeliratot, rajta ugyanezt a három királynevet, s munkáját 1847-ben fejezte be.

A megoldott rejtély híre valóságos kutatólázat gyújtott a szaktudósok és műkedvelők körében, izgatottan igyekeztek fellebbenteni a Mezopotámia romhalmait takaró évezredes fátylat. Hosszúra nyúlna lépésről lépésre végigkísérni e fáradságos munka szakaszait. Grotefend és Rawlinson megfejtései szilárd kiindulást nyújtottak a háromféle írásrendszer (betű-szótag-szóírás) megállapításához, a párhuzamos szövegek kibetűzéséhez s ennek réven az ősi törzsnek, a sumér írásnak és nyelvnek felderítéséhez. A már említetteken kívül a tudósok egész sora szánta erejét a nagy célra, s hozott egyes részletekben új eredményeket. F. de Saulcy, Edward Hincks, Julius Oppert, Norris, Löwenstern, Fox, Talbot, Friedrich Delitzsch és Eberhard Schrader nevei említendők, akik közül az utolsók már a tanítványok egész seregét vezették be az új területre. Munkásságuk révén a 19. század második felében, rengeteg fáradozás és sok kudarc után, az asszirológia tudománya végre győzött az anyag ellenállásán.

A legfontosabb szövegeknek, az asszír-babiloniaknak olvasása egyébként már két évtized alatt annyira előhaladt, hogy 1857-ben az angol Asiatic Society ülésén egy akkoriban előkerült asszír szöveget adtak át négy tudósnak: Hincksnek, Oppertnek, Rawlinsonnak és Talbotnak, hogy egymástól függetlenül olvassák el és fordítsák le. A beküldött fordítások, kisebb eltérésekkel, lényegükben egybevágók voltak.

Így keltek életre e régi nyelvek, melyeket 2500 éven át senki sem beszélt. Grotefend két híressé vált feliratának szövege nemcsak ama letűnt koroknak, hanem a modern kutató szellemnek is nevezetes emlékei; érdekességük miatt bemutatjuk őket az olvasónak:

1. Dareiosz, a nagy király, a királyok királya, az országok királya, Vistászpa fia, az Akhaimenida, aki ezt a palotát építette.

2. Xerxész, a nagy király, a királyok királya, Dareiosz király fia, az Akhaimenida.

Az eredeti óperzsa nyelven:

1. Darájavaus, ksájatija vaszraka, ksájatija ksájatijanam, ksájatija dahjunam, Vistászpaja putra, Hahamanisija, hja imam taszaram akunaus.

2. Ksajarsa, ksájatija vaszraka, ksájatija ksájatijanam, Darájavaus ksájatiahja putra, Hahamanisija.

S a második szövegrész babiloni nyelven:

Ksijarsi, sarru rabu, sar sarráni, apal Dariamus sarru, Ahamanissi.

*

Mondjuk el még néhány szóval, mi tüntette el e tudománnyal, hatalommal és dicsőséggel borított birodalmaknak még az emlékét is hosszú időre. A birodalmak elmúltak, de a babiloni civilizáció főműve, a technikailag tökéletes gazdasági berendezkedés még évszázadokon át épen marad, s gazdasága táplálójául szolgál a későbbi műveltségeknek. Kr. e. a 7. századtól kezdve az árja fajták, a médek és a perzsák rohanják meg a Kétfolyó sémita birodalmait. A méd Hvaksatra (a görögök Küaxarésze) 614-ben elfoglalja Assurt; két évvel utóbb Babilon királya, Nabú-apla-uszur a szkitákkal és a médekkel szörnyű vérengzések közt dönti romhalmazba Ninivét. De Bábel sem örülhetett sokáig győzelmének; 538-ban a perzsa Kürosz (Kurus, Cyrus) árulás révén diadalmenetben vonul be a megrontott erkölcsű fővárosba, amely így egy meghódított tartomány székhelyévé süllyed. Nagy Sándor, szúzai rezideálása idején (323), foglalkozott ugyan a tervvel, hogy Bábelt birodalma fővárosává teszi, de ebben megakadályozta halála. Utóda, Szeleukosz alatt felépült az új főváros, Szeleukia, s Bábel elnéptelenedett.

Az ókor történetének egyik legnagyobb fejezete ezzel lezárult. Midőn Xenophón Kr. e. 401-ben hadseregével elhaladt Ninive romjai fölött, már sejtelme sem volt róla, hogy egy világraszóló műveltség porát tapossa. A tartomány jól művelt, termékeny maradt még másfél évezreden át, mígnem a mongol világhódítás idején Hulagu tatár seregei nemcsak hogy lerombolták Mezopotámia városait és kiirtották lakóikat, hanem elpusztították a 6000 év óta gondosan fenntartott öntözőberendezést is (1250-60). Ez volt a kegyelemdöfés, mely a nyugati műveltség bölcsőjét a romok és a sivatag hazájává tette.

*

Jegyzet. - A mai indiai írásoknak volt egy elődjük, az úgynevezett indus írás; az a nép alakította ki, amely Kr. e. 3000-1500 közt az Indus völgyének magas műveltségét megteremtette. E kultúra két egykori székhelyét 1922-ben fedezték fel és ásták ki: Mohendzsodaró és Harappa mellett, s így sok kérdése még megoldatlan. Kétségtelen, hogy igen fejlett folyami kultúra volt, egységes szervezetű városállamokkal, s ennyiben rokona a mezopotámiainak és az egyiptominak. A betörő árják pusztították el Kr. e. 1500 körül oly alaposan, hogy folytatódásának semminő nyoma sem maradt. Írását számtalan hengerbélyegző és bélyeglenyomat őrizte meg. Formájuk, használatuk azonos a mezopotámiaival, de a jeleket még nem sikerült megfejteni, sem a nyelvet, amelyen írták. Annyi bizonyosnak látszik, hogy az írás hieroglif rendszerű és jelképekkel kevert.



Hátra Kezdőlap Előre