Az itt lakó, pontosabban az Altaj hegység és a Bajkál-tó közti területen élt türk népek írásáról az első történeti adatokat a kínai évkönyvekben találjuk. Egy 6. századi kútfő mondja: "Nincsen írásuk (ti. olyan, mint a kínaiaknak), hanem ha szerződést kötnek, bevágásokat tesznek kis fatáblákra." A Tang-dinasztia ugyancsak 6. századi évkönyvei szerint ezek a jelek "a hu nép írásának betűivel azonosak". Másik egykorú feljegyzés szerint Kao-cangban a kínai írás mellett ezt a hu-írást is használták. A hu kétségkívül türk nép volt, Sebestyén Gyula az ujgurokkal azonosítja őket. Hogy jeleiket fára rótták, még nem jelent semmi különöset; minden nép fával kezdte. A kérdés az, hogy miután a jegyek nem kínai eredetűek voltak, honnan származtak, s milyen fejlődésen mentek át. A fennmaradt emlékek a roppant területhez mérten gyérek, mert hiszen e nomád népek nem építhettek maradandó lakást, s mindenüket magukkal hordozván, portékájukból csak az őrződött meg, ami velük együtt végleges lakásukba, a sírba temettetett. A fejlődés azonban nem maradt el. Pelliot expedíciója Tunhuangban nagyszámú fába faragott ujgur írásjegyet talált a 13. századból, ami azt bizonyítja, hogy a kínaiaktól eltanulták a mozgatható szedésnyomást. De a Szelenga, Orhon, Jenyiszej és Talasz folyók mentén találtak jóval régebbi, a 6-8. századból származó, kőbe vésett ujgur és köztörök feliratokat igen nagy mennyiségben; azaz már ekkorra túlhaladtak a kezdetleges fatechnikán. A Torontal-megyei Nagyszentmiklós mellett előkerült s a 10. század elejéről származó aranykincsen pedig fémre vitt besenyő (szintén türk) írás olvasható. Hogy a fárarovás e mellett megmaradt s hogy ez kellett legyen az írás közformája mindvégig, vagy legalábbis a papír használatáig, a dolog természetéből folyik. A nomád korszakban nem lehetett másképp, s erről írott kútfő is tanúskodik: Abu Jaqub an Nadin (más néven Muhammad b. Ishaq al Varraq) arab történetíró 987 táján írt följegyzéseiben az Azov- és Don-vidéki türkök fejedelméről megemlíti, hogy "ha az alsóbbrendű fejedelmek valamelyikéhez írni akart, előhívatta vezírjét, és megparancsolta neki, hogy egy nyilat hasítson ketté. A vezér aztán rovásjegyeket metszett reá, melyeket a türkök előkelői ismertek, s megmagyarázták azok értelmét, amit a főfejedelem tudtukra adni akart; s akihez intézve volt, megértette, s azt állította, hogy ez a kis írás sokféle jelentésű lehetett. De ezt csak fegyverszünet, békekötés vagy háború idején cselekszik. Ő megjegyezte még, hogy ezeket a telerótt nyilakat jól megőrzik, s ennek következtében az egyezséget megtartják. De isten tudja jobban." Végül a magyar rovásírást a történeti kútfők egyértelműen farovásnak mondják; fennmaradt emlékei - a középkortól 1673-ig - túlnyomórészt tollal papírra írottak, azaz csakugyan írásosak, más részük falra festett, vagyis szintén írott, kőbe vésve kevés maradt. A türk írást tehát kőbe vésve, fémbe verve, fára faragva, falra festve és papírra írva - egyszóval az írásgyakorlat minden szokott formájában egyaránt megtaláljuk a Kínától Magyarországig érő óriási területen. Ez adja meg a jelentőségét. Kétségkívül egy sajátos műveltségnek: a nomád türknek terméke és kifejezője volt. S osztozott is a nomád műveltségek közös, törvényszerű sorsában - gyors váltakozású, mintegy lovon száguldó viharai elsodorták. Az ujgurok leigázták a köktürköket, a köktürkök megrohanták a besenyőket, a besenyők a magyarokat; hun, kazár, avar, tatár birodalmak támadtak és enyésztek el a végtelen puszták forgószelében, élettörvényük az örökös mozgás volt, nem a gyökérverés, a maradandóság.

A másik ok, amiért e műveltség írott anyaga fenn nem maradhatott, az írás hordozója: a fa. Láttuk, hogy minden nép a keze ügyébe eső anyagot teszi írása hordozójává: a babiloni az agyagot, s ez cseréppé égetve örök életű; az egyiptomi papiruszt megvédte a száraz sivatagi homok s a sírkamra; a görög-római papirusz elpusztult ugyan, de a letelepült nép városaiban felnevelődött írástudók nemzedékei egymásnak adták s másolták az elődök szellemi kincseit. Az ázsiai nomádok írásának természetes és elegendő anyaga a fa - papírmalmot nem hurcolhatnak magukkal -, a fa viszont a vándorlást nem állja, nem gyűlhet fel könyvtárakban, kallódik, korhad, tűzre kerül. De egy-két évszázadnyi viszonylagos nyugalom elég, hogy az orhoni, jenyiszeji és más sziklafalak megteljenek kiadós feliratokkal, s kőemlékek emelkedjenek, mint Abakánban. A Volga-parti kazár városokban héber betűkkel hártyára írnak a farovás mellett, s a letelepült magyarok közt csakhamar megjelenik a papírra vetett rovásírás.

A nomád népek is megteremtették az életformájuk mellett elérhető legmagasabb műveltséget, de ennek az életformának törvénye a változékonyság, s így emlékeinek sajnálatos sorsa az enyészet. Ez a változékonyság és mulandóság híven tükröződik írásrendszerének történetén is.

A szibériai feliratokat egy svéd katonatiszt, J. F. Strahlenberg fedezte fel; a poltavai csatában orosz fogságba került, Tobolszkban élt 13 esztendeig, de felsőbb engedéllyel kutatóutakat tett Szibéria nyugati vidékein. Mikor aztán Nagy Péter cár 1720-ban közép-ázsiai expedíciót szereltetett fel, Daniel Gottlieb Messerschmied danzigi természettudós és Carl Schulmann svéd rajzoló társaságában rábukkant az Abakan melletti emlékekre, köztük az uibati feliratos kőre. Ezt Schulmann több más emlékkel együtt lerajzolta. Strahlenberg hazatérve, francia nyelvű Abulgasi-fordításában (1726) adott először hírt felfedezéséről, majd német nyelvű beszámolójában (Das nord- und östliche Theil von Europa und Asia, Stockholm, 1730) közölte ezeket a rajzokat, s már ő hivatkozott Bél Mátyásnak ez idő tájt megjelent, "hunn-szkita", azaz magyar rovásírást tárgyaló művére, tehát fölismerte a szibériai s a magyar jelek rokonságát. (Bél M. könyve: De vetere litteratura hunno-scythica, Lipcse, 1718.) Noha e művek nyomán a magyar rovásírásról egész kis irodalom keletkezett, a rokonság gondolatát nem aknázták ki, s az érdeklődés megmaradt kétirányúnak.

Strahlenbergék után ugyanis az orosz utazók egyre több hírt hoztak a Jenyiszej dél-szibériai s az Orhon észak-mongóliai folyása mentén található feliratokról. A leletek "titkát" azonban nem tudták megoldani. Végre az 1880-as években megindult a szakszerű kutatás; a helsinki finn régészeti társaság s az orosz cári akadémia több expedíciót szervezett, s ezek teljes fölkészültséggel, díszes kiadásokban megjelentették kutatásaik bőséges eredményeit (1887, ill. 1892).

Evvel egyidejűleg megtörtént a döntő lépés: Vilhelm Thomsen, dán nyelvtudósnak sikerült megfejtenie az orhoni feliratokat; eredményeiről 1893-ban a dán akadémia ülésén számolt be, s jelentését a következő esztendőben kiadta. Megfejtéseit a tudományos közvélemény úgy értékelte s értékeli, mint a nyelv- és írástudomány legnagyobb eseményét Grotefend munkássága után. Thomsen fiatalkorától fogva foglalkozott keleti nyelvészettel, magyarul is tudott, már 1876-ban megjelent egy tanulmánya a magyar nyelvről (Det magyariske Sprog og dets Stammelsloegskab). Megfejtésének sikerét az biztosította, hogy megfogadta Wimmer intelmeit és tanult O. Donner kudarcaiból; az előző próbálkozásoktól eltérően nem kísérletezett formai összehasonlításokkal, mert hiszen külső, alak szerinti megegyezéseket a puszta rovástechnika is megteremthet bármely népnél és bármely korban anélkül, hogy a hasonló formák azonos hangértékűek lennének. Ő tehát elfogadta a kínai kútfők utalásait, hogy az orhoni feliratok türk nyelvűek. Ezután a betűk csoportosításához fogott; összesen 38 különböző jelet talált, s ebből arra következtetett, hogy ezek nem tartalmazhatnak puszta betűsort, ábécét, hanem vagy szótagjegyek, vagy pedig olyan jegyrendszert adnak, amelyben egy hangnak többféle jele van. Ezen az alapon megkísérelte a magánhangzók és a mássalhangzók elkülönítését, csoportosítását. Abból indult ki, hogy két egyforma, azonos jel közt álló harmadik jel nem tartozhatik két szomszédjának hangcsoportjába, hanem ha például a két szélső mássalhangzó, akkor a közbülső csak magánhangzó lehet, és megfordítva. Így sikerült három magánhangzót megállapítania. Ezenkívül azt is észrevette, hogy a magánhangzók a szavakban nem keverten fordulnak elő, hanem mind vagy magas, vagy mély hangrendűek, azaz a megfejtendő nyelv az úgynevezett hangilleszkedés törvényét követi (mint például a magyar is). Lépésről lépésre haladva, sikerült szókezdő és szóvégző jeleket kihámoznia, továbbá ugyanazon magán- vagy mássalhangzókból álló kettős csoportokat, hasonlóképp állandó mássalhangzócsoportokat, s végül azt a tüneményt, melyet hangugratásnak, azaz a magánhangzók elhagyásának nevezünk, s amely az egyiptomi és a sémita rendszerek egyik fő törvénye.

Mikor e fejtegetések végére ért, Grotefend módszeréhez folyamodott: olyan török szavakat keresett, amelyeknek az orhoni emlékek közt talált kínai felirat alapján a türk szövegekben is elő kellett fordulniok, s megpróbálta ezeket fölfedezni az emlékek egymástól elkülönített szavai közt. Igen fáradságos vesződés volt, de eredményes: végül is meglelte a kínai szövegben említett türk fejedelemnek, Külteginnek nevét, továbbá a tengri (ég) és türk (török) szavakat. Evvel megtört a jég, s az olvasó most már megérti, hogy a teljes és pontos megfejtés, a végleges siker nem maradhatott el.

Hátra volt még a jelek eredetének kérdése, minthogy Ázsiában a kínain kívül egy nép sem alkotott saját ábécét. A kérdést a nyelvi megfejtéssel egyidejűleg oldotta meg Thomsen. Mint maga mondja, a forrást nem volt nehéz megtalálnia, Nyugat felől kellett jönnie az Orhon felé, az iráni művelődés övezetéből: "a forrás, amelyből - ha nem közvetlenül, de közvetve - a török írás betűsora ered, az arameusnak nevezett írás-alak volt. Ezt bizonyítja a betűk formai és jelentésbeli egyezésének nagy mennyisége, továbbá az is, hogy az írás jobbról-balra menő iránya szintén teljesen egyezik." De alátámasztják  a történelmi körülmények is. Az arameus írás már korán kivált a sémita rendszerek közül, s voltaképp ő lett a legtöbb ázsiai írás szülőanyja, ahogy már láttuk.

Thomsen rendszerezése után két turkológus, a finn O. Donner és az orosz Radlov azonnal hozzáfogott a gyakorlati vizsgálódáshoz, s megerősítette Thomsen nézetét az arameus eredetét illetően. Szerintük is a turkesztáni kereskedelem révén juthatott el a türk népekhez a 6. század folyamán, az eftaliták leveretése után. A 6. században a Jenyiszejig hatolt, de 800 körül máris teljesen kiszorította az ujgur. Utolsó emléke egy orhoni felirat 1784-ből. Jensen nem vesz róla tudomást, hogy nyugat felé tovább kellett élnie, s az Azov vidékéig hatolnia, ahol többek közt a besenyők és a magyarok átvették, s megalkották újabb, ismert változatát.

Az orhoni, jenyiszeji és a talaszi jelrendszerek eltérései bennünket nem érintenek; a közösnek mondható türk ábécé lényege a következő: 38 jelből áll, ebből 4 magánhangzó-, 34 mássalhangzójel. A mássalhangzójelek nagy száma onnan ered, hogy a legtöbbjének két, sőt több jele is van, amelyek a magánhangzókhoz alkalmazkodnak: egyiküket a mélyhangrendű, másikukat a magas hangrendű szavakban használják. Viszont az összes magánhangzót négy jelre vonják össze: a-e, i-i- o-u és ö-ü betűkre; ezeket azonban olykor ugratják is, kihagyják, kivéve, ha a szó végén állnak. Mind a mássalhangzó-szaporítás, mind a magánhangzó-ugratás a sémita ábécék közös tulajdonsága.

*

Innen származik tehát a magyar rovásírás. Ismert voltáról számos régi kútfő tanúskodik az egész magyar történelmen át, s ezek egyértelműen hun, szkíta vagy székely írásnak nevezik, minthogy a székelyek közt maradt fenn, a székelyek pedig a hunoktól származtatták magukat; nem egészen alaptalanul, lévén a hun nép is türk, mint a székely. A közös eredet hagyományát tartotta fenn Hunor és Magyar mondája, s a hagyomány ébrentartását ápolhatta a büszke tudat, hogy minden türk nép közt a hun volt a leghatalmasabb. Az írás népi eredetű hun nevében tehát nem találunk semmi lenézendő tudatlanságot. A szkíta név már bizonyára irodalmi gyökerű, s 15. századi történetíróinktól származhat ókori források alapján. A rovásírás művelői gyanánt azonban minden kútfő egységesen és kizárólag a székelyeket nevezi meg. A tudományos irodalomban általában székely írásnak hívták, újabban azonban a szabatosabb és pontosabb "magyar rovásírás" lett a közhasználatú.

Ugyanis a rendszeres kritikai vizsgálódás csak a 19. században indult meg, különösen amikor sokféle hamisítvány hívta fel reá a figyelmet, s lelkes műkedvelők serege kezdte veszélyeztetni a kérdés tisztázását. Ez volt a mi külön írástörténetünk fattyúhajtása - érdekes, olykor bűnügyi zamatú regény, amely olyan teljesítményekben tetőződött, mint Fadrusz János zilahi Tuhutum-emlékének ősmagyar Naphimnuszai.^[41] A tudósvilág, a 19. század pozitivista s lehetőleg tagadó szelleméhez híven, sokáig gyanakodva szemlélte magát a "témát" is, és hajlandó volt a székely írást mesterséges gyártmánynak, magyarkodó koholmánynak minősíteni. Azonban mind az ismert régi, mind az újabban előkerült, hiteles emlékek igazolták a régi kútfőket, s kétségtelenné vált a régi magyar műveltség e fontos termékének eredetisége. Tetemes irodalom keletkezett, megmozdult az Akadémia, s őstörténetünk ismeretének haladásával párhuzamosan, egyre jobban megvilágosodtak rovásírásunk vitás pontjai. A legkimerítőbb összefoglaló műveket Sebestyén Gyula írta, ezekben bennfoglaltatik a magyar rovásírás addigi teljes anyaga és problematikája (A magyar rovásírás hiteles emlékei, Bp., 1915. - Rovás és rovásírás, Bp., 1909). A kérdés végleges tisztázása legkiválóbb turkulógusunk, Németh Gyula érdeme; vizsgálódásainak eredményeit A magyar rovásírás (Bp., 1934.) című tanulmányában foglalta össze, s a következőkben ezt használjuk zsinórmértékül.

Lássuk tehát, mit tudtak a régi magyarok a székelyek írásáról. A legrégibb forrás Kézai Simon mester krónikája (1282 körül), de bizonyosra vehető, hogy már ő sem közvetlen vagy csupán egykorú ismeretből merít, hanem régibb feljegyzések alapján ír. Hogy szövege a Szent László-kori elveszett, de rekonstruált Gesta Ungarorumra vagy ennek esetleges, szintén elveszett folytatására megy-e vissza, ma már nem állapítható meg. De minthogy a hun-székely eredetmondát krónikáink mind ismételik, nincs akadálya a föltevésnek, hogy magyaroktól eltérő szokásaik és erkölcseik közt ismeretes lehetett saját külön írásuk híre is. Éppen Németh Gyula mutatja ki, hogy a rovásírást a Pontusz vidékén a székelyeknek a többi "magyar" törzzsel együtt s a magyar nyelv lejegyzésére kellett használniok. A honfoglalást követő századokban használata a magyarság zömének körében nyilván elenyészett; s hogy a székelyeknél fennmaradt, azt földrajzi elkülönültségük s féltékenyen őrzött törzsi-jogi különállásuk elégségesen magyarázza.

Mindezt megerősíti Kézai Simon szövege, amely így szól: "Maradt volt még a hunokból háromezer, a Krumhelt-csatából futással elmenekült ember, kik félvén a nyugati nemzetektől, Csigla-mezején maradtak Árpád idejéig, akik ott magukat nem hunoknak, hanem zakuloknak nevezték. Ezek a zakulok ugyanis a hunok maradványai, kik midőn megtudták, hogy a magyarok Pannoniába ismét visszajöttek, a visszatérőknek Ruthenia határain elejébe mentek, s Pannóniát velük egyetemben meghódítván, részt kaptak belőle, de nem Pannónia síkságán, hanem az oláhokkal együtt a határszéli hegyek közt birtak oszályrészt. Ahonnan az oláhokkal összekeveredve, állítólag ezeknek betűit használják." - Amit Kézai az oláhokkal való keveredésről és betűikről ír, nem egyéb téves értesülésnél, akár az övé volt, akár a forrásáé (vö. "állítólag"). Híradásának lényege az, hogy a székelyeknek saját írásuk van, s ezt az írást "állítólag" az oláhoktól vették.

A Bécsi képes krónika (1358) kissé bővebb fogalmazásban, pontról pontra megismétli Kézainak vagy esetleg mindkettőjük közös forrásának előadását, az "állítólag" (prehibentur) kitétellel együtt, azaz Kálti Márknak sem volt saját értesülése a dologról.

Thuróczy János, Mátyás történetírója, helyreigazítja elődei tévedését; a Chronica Hungarorum (1488 előtt) előszavában említi a székelyeket, s fogalmazásából világos, hogy közvetlen, egykorú ismeret alapján ír: "A mi időnkben is a nemzet egy része, amely az ország erdélyi tájain lakik, bizonyos jegyeket ró fára, s az efféle írásmóddal betűk gyanánt él." Az oláhokkal való kapcsolatot, mint jobban értesült ember, egyszerűen elejti, a betűket már szkítiaiaknak nevezi, s krónikája szövegében ezeket mondja róluk: "Ezek (ti. a székelyek) a szkíta betűket még nem felejtvén el, őket nem tinta és papiros segítségével, hanem pálcákra metszés mesterségével, rovás módjára használják."

Antonio Bonfini, Mátyás udvari historikusa (Rerum Hungaricarum decades, 1486-1495 közt) már valamivel többet mond, s megjegyzése a betűk belső jellegét érinti: "Szkítiai betűik vannak, miket nem papírra írnak, hanem rövid fadarabokra rónak; kevés jeggyel sok értelmet foglalnak egybe." A "kevés jegy" nyilván az összevont jelekre és a betűkihagyásokra vonatkozik - latin betűkre áttérve ugyanaz a szöveg sokkal több írásjegyre megy.

Oláh Miklós, esztergomi érsek, maga is erdélyi származású, saját tanulmányai alapján írja (Hungaria et Atila, 1536): "...erkölcseikre, szokásaikra és törvényeikre nézve a többi magyaroktól nagyon is különböznek. Lelkük gondolatának és mindennapi akaratuknak kifejezésére, papiros és tinta vagy más nyelvek betűjegyeinek használata nélkül, fabotokra bizonyos jeleket rónak, melyek köztük valamit jelentenek; ezeket így beróva, barátaikhoz és szomszédaikhoz üzenet és levél gyanánt használják."

Forrásaink sorában végre székely embertől származó és magyar nyelvű is akad, bencédi Székely István 1559-ben Krakkóban kiadott munkája: "Chronica ez Vilagnac Yeles dolgairól"; a 142b. levélen ezt írja a székelyekről: "...meeg mostis különböznek á töb Magiaroktol, töruiniekel es irasokal, kic Hunniabeli modra Szekel bötuuel eelnec mind é napiglan."

A német Veit Goliel, I. Ferdinánd erdélyi hadainak titkára, 1550-1560 táján ezeket jegyezte fel a székelyekről: "...nyelvük és viseletük magyar; írásukban saját jegyeket használnak, melyek közt egyesek egész szót vagy egész mondatot jelentenek." Közlése, mint Bonfinié, szintén az összevont jelekre utal; emellett arra is következtethetünk belőle, hogy az ő idejében a rovásírás használata eléggé általános lehetett.

Verancsics Antal (†1573), esztergomi érsek, a kiváló történettudós, szintén jól ismerte az erdélyi viszonyokat, s alábbi feljegyzésében szemmel láthatólag saját tapasztalatait és véleményét mondja el a székelyekről: "Erkölcseik nem egészen faragatlanok, de igaz, hogy megőrizték a szkitiai nyerseséget, és majdnem minden szokásukban, törvényükben és életmódjukban, a vallást kivéve, különböznek a magyaroktól, még nyelvükre nézve sem minden részben hasonlóak hozzájuk, minthogy a régiek módjára beszélnek. Betűk gyanánt bizonyos jeleket metszenek kockaformán négyszögletűvé faragott botokra, s a sort, mint a zsidók, egyiptomiak és törökök, jobbról balfelé vezetik; amelyekből (sorokból) egy vagy legfeljebb kettő, néhány pont hozzátétele által, a jegyek számához képest, jóval több értelmet ad. Hogy a hunok ezeket (a jeleket) használták, az ottlakók közt általánosan tudott dolog." - A "hozzátoldott pontok", ma már tudjuk, magánhangzókat jelentettek.

Szamosközy István Bocskai István, majd Rákóczy Zsigmond fejedelem történetírója volt; nagybecsű munkái egészen a múlt század végéig kéziratban lappangtak; életében csak egy kisebb műve jelent meg Padovában (1593-ban), Erdély, illetve a régi Dácia kőfeliratairól és egyéb emlékeiről, latinosított tudósneve, Stephanus Zamosius alatt: Analecta lapidum vetustorum et nonnulorum in Dacia antiquitatum címmel. Szamosközy rendkívül tehetséges ember volt, nemcsak a történetírásban állt kora legelső színvonalán, hanem a régiségekhez, a felirattudományhoz (epigraphia) is értett, latinul és magyarul verselt, s ami számunkra ezúttal a legfontosabb: ismerte és gyakorolta a székely rovásírást. 1591-93-ban Kovacsóczy Farkas, erdélyi kancellár megbízásából Olaszországban járt a padovai egyetemen tanuló Sombory Sándor társaságában, s ennek a látogatásnak gyümölcse fenti könyvének kiadása is. Utazása során nyilván meglátogatta a hírneves florenci Laurenziana-könyvtárat, s ott látta azt a régi rovásírásos, ill. "szkíta írásos" emléket, melyet a könyvében leír, miután előbb Erdélyről szólva, a szkíta írást ismertette. Íme az igen érdekes szövegrész:

"Fennmaradt ezeknél (a székelyeknél) valamiféle honi írásmód, amely az ő szkíta eleiktől már sok századdal ezelőtt az utódoknak átadatott, s Keletről Európába hozva, ugyanott megtartatott. De ahogyan az ázsiaiak nyelvük különbözősége által az európaiaktól elütnek, éppúgy betűjeleik és írásmódjuk is mindenben eltér emezekétől. Mert míg az európaiak az ábécé figuráit jobbfelé vezetik, az ázsiaiak a magukéit balfelé, rák módjára rajzolják. E két írásmód közül az egyik vagy másik félét követik a többiek is az egész világon, származásuk szerint. Csupán a székelyek írása nem akarja ezeket a törvényeket utánozni. Ez ugyanis sem erről, sem amarról (az oldalról) nem kezdődik, mint a görög vagy a zsidó, hanem felül kezdvén a sort, lefelé irányuló betűkkel halad, és olyan ügyesen összevonásokban szőve, hogy igen kevéssel sok tartalmat fejez ki. Ennélfogva nem is mindig írástintával (írják), hanem hosszúkás és négyszögűre faragott kis fadarabokra kés hegyével, mintegy stílussal, róják a szorosan sorakozó betűket. A rovásírásnak ez a fajtája, ama régi betűjelekkel együtt, mindmáig fennmaradt közöttük. Ennek a betűrendnek teljes kötetre menő, nagyon régi példánya van meg ma is Flórencben, Etruria nagyhercegének könyvtárában, valóban csodálatos és Európában ismeretlen írásjelekkel; a könyv papirosa nem levél módjára, hanem csak az egyik oldalon van beírva: miért is, a papír finomsága miatt, minden betű áttetszik, úgyhogy a hátoldalon is nem kevésbé jól olvasható, mint az első oldalon. A kötet nem a ma használatos lenpapírból, hanem nílusi papiruszból készült, sem íróvesszővel (calamus) nem íratott, hanem betűvel nyomatott, s benne a lefelé menő sorok külön vonalakkal vannak az üresen hagyott közökben elválasztva. Nem csupán ezek az írásjelek, hanem az egész kódex is igen nagy régiségnek minden jelét viseli magán; úgyhogy az európaiak felhagyhatnak az ő nemrégiben feltalált nyomtatásuk dicsőítésével, miután ez a sok századdal ezelőtt, az itteni világrészben ismeretlen betűkkel nyomtatott könyv nyilván hirdeti, hogy e mesterségnek a szkíták voltak a feltalálói."

Szamosközy fejtegetéseinek két tévedését az olvasó már bizonyára észrevette. Az egyik, hogy székely írás felülről lefelé halad - elég különös állítás Szamosközytől, ki maga is írt rovásjegyekkel, mégpedig a rendes módon vízszintesen, jobbról balfelé; s ha látott rováspálcát, aminthogy bizonyára látnia kellett, csak vízszintesen tartva olvashatta. De lehet talán, hogy a flórenci "kódex" nyomán a függőleges sor-rendet tartotta az eredetinek, a régi írásmódnak. A Laurenziana-könyvtár "csodálatos" könyve pedig, amint éppen az ő hű leírása nyomán nyilvánvaló, nem szkíta betűkkel nílusi papiruszra nyomtatott könyv volt, hanem régi, finom papirosra nyomott, eredeti kínai kiadvány.

Szamosközy az első kútfőírónk, aki már nem csupán az egyszerű krónikás, hanem némiképp a tudós szakértő szemével nézi a rovásírást. Az utána következők mind ebből a szempontból vizsgálják; ezért vele lezárjuk a kútfők sorát, s áttérünk a fennmaradt emlékek bemutatására. Mindjárt jelezzük, hogy fára rótt emlék egy sem maradt ránk, s most már értjük ennek az okát is. A legrégebbiek pedig a 15. század elejéről-közepéről valók. Ma a következő emlékeket tartják számon:

1. a székelyderzsi felirat, 15. század eleje vagy előbb;
2. a nikolsburgi ábécé, 15. század közepe;
3. a Marsigli-féle emlék, 15. század második fele;
4. a csikszentmihályi felirat, 1501;
5. a konstantinápolyi felirat, 1515;
6. a bögözi felirat, 1530 körül;
7. Szamosközy feljegyzései, 1587 és 1604;
8. Telegdi Rudimentái, 1598;
9. az enlakai felirat, 1668;
10. Kájoni János munkái, 1673.

Időrendben első tehát a székelyderzsi templom felirata; Balázs András, unitárius esperes találta a templom tégláján. Szövege csupán ennyi: Miklós derzsi pap^[42], s még a tégla nedves állapotában vájták bele, azután kiégették. Németh Gyula a templom átalakításának történetéből megállapítja, hogy a 16. század első felében került a falba, a felirat tehát régibb, s írástörténeti okokból legkésőbb a 15. századba tehető. Az írástörténeti adalékokat a kb. ebből az időből származó, úgynevezett nikolsburgi ábécé szolgáltatja. Pais Dezső azonban a pap szót apapap-nak olvassa, minthogy a feliraton van egy harmadik p jel is, mégpedig függőleges vonással áthúzva. Szerinte az apa-pap az esperes szó megfelelője, illetve emennek eredeti jelentése "atya-pap". "Meglepő azután - írja Pais nyomán Németh Gyula -, hogy Dors archidiakonus (esperes) Nicolaus magister, kik testvérek, 1274-ben együtt szerepelnek egy oklevélen, mint akik Gyulafehérvár környékén nyertek birtokot. Ők volnának tehát esetleg a derzsi templom alapítói, s ezt erősíteni látszik az is, hogy Derzstől vagy "Derzsfalvától" 10 kilométerre van egy Miklósfalva nevű helység. A derzsi tégla és felirata eszerint Árpád-kori volna. Pais olvasatának és magyarázatának helyessége nem lehetetlen. A mutatkozó egyezések [ti. a történeti-levéltári adatok] lehetnek a véletlen művei, de mindenesetre feltűnőek, s a derzsi tégla és felirat kora a nikolsburgi ábécé előkerülése után az 1500 előtti időre - akár századokkal előbbre - tehető. Ha egy Árpád-kori emlékből előkerülne az apa-pop kifejezés, Pais magyarázatának helyességét aligha lehetne kétségbe vonni."

A nikolsburgi ábécét az ottani Dietrichstein-könyvtár egy 1483-ban kiadott ősnyomtatványa őrizte meg. A könyvet illetően minket csak az érdekel, hogy papírra van nyomva, míg a rovásírásos ábécé pergamenre írott, s a könyv bekötésekor illesztették a kötet végére; tehát a nyomtatást óvó, úgynevezett szennylapként használták. A feljegyzés címe: Littere Siculorum quas sculpunt vel cidunt in lignis ("A székelyek betűi, melyeket fadarabokra vésnek vagy metszenek"). A rovásjelek latin betűs átírással vannak ellátva, a lap alján pedig héber ábécé látható, azonkívül héber számjelek, a hónapok nevei héberül latin betűkkel és latinul; közöttük a feljegyzés e részének latin címe ("A zsidók betűi és a hónapok").

A Dietrichstein-könyvtárat 1933-ban Luzernben elárverezték; Jakubovich Emil, a Nemzeti Múzeum akkori könyvtárigazgatója tudomást szerzett a feljegyzésről, s a pergamenlapot megszerezte a könyvtár kézirattára számára; ugyancsak ő részletesen tanulmányozta és ismertette. E szerint a két címszöveg és a latin hónapnevek írásmódja paleográfiai szempontból a 15. század közepére utal, vagyis a pergamenlap régibb az ősnyomtatványnál, amelyhez hozzákötötték.

A feljegyzés tehát puszta ábécét közöl, mégpedig 35 egyszerű és 11 összetett, összesen tehát 46 jelet, mindegyik felett latin betűs átírással. Ezek a következők (a képen jobbról balra haladó sorban): a, eb, ecz, encz, eczk, ecz-ech, encz-ench, ed, and, ey, e, f, egh, eg, eng, athy, echech, eh, i, ac, vnc, l, ely, m, en, eny, nye, o, ep, emp, ek, r, s-e ch, eth, enth, v, ew, ee, w, s, ez, ezt, e t, tpr[us], [us].

Ebből az ábécéből láthatjuk, (de máshonnan is tudjuk), hogy a régi magyarok a mássalhangzók nevét eléjük tett e betűvel formálták, mint ma is az f, l, m, n, s, (ef, el, em, en, es) betűknél tesszük. A fenti ábécé végén álló tpr[us], [us] betű valamiféle konvencionális jel lehet.

Időrendben ezután következik a rovásírás legjelentősebb és legbővebb emléke, az úgynevezett Marsigli-féle naptár. Ez pedig egy eredeti székely, botra rótt naptár másolata; a rovásbotot Luigi Ferdinando Marsigli, osztrák szolgálatban álló olasz hadimérnök gyűjtötte Erdélyben 1690 körül, ő másoltatta és fordíttatta le olasz magyarázatokkal, s aztán elküldte otthoni gyűjteményébe. Marsigli francia nyelvű emlékiratait s minden egyéb feljegyzését a bolognai egyetemi könyvtár őrzi; ezek kéziratban maradtak, csupán emlékiratait adta ki Giovani Fantuzzi olasz átdolgozásban. Az átdolgozást Beliczay Jónás ismertette az Akadémia számára, s ebben bukkant rá Sebestyén Gyula a rovásnaptár nyomára. Fantuzzi ugyanis ezt írja Marsigliról: "Ugyanezen időben (ti. mikor Magyarországon járt) a maga művelésének céljából különféle kutatásokat és megfigyeléseket végzett ama nyelvről, amellyel a Székelyföld régi lakosai, a szkíták élnek, és fölfedezett és megszerzett egy fadarabot, amely a mozgó ünnepek naptárát tüntette fel ama föld első keresztényeinek használatára." Sebestyén ekkor felkérte a Bolognában kutató Thaly Kálmánt és Veress Endrét, hogy nyomozzanak Marsigli hagyatékában. Az eredmény, amelyről Veress 1906-ban számolt be, a naptármásolat teljes szövegének fellelése volt. Sebestyén lefényképeztette, feldolgoztatta s kiadta A magyar rovásírás hiteles emlékei című könyvében (1915).

Így tehát rendelkezésünkre áll e becses emlék teljes históriája, Marsigli Buda és Belgrád visszafoglalása után részt vett a háború befejező hadműveleteiben, s főként Erdélyben működött. A hadjárat után azt a megbízást kapta, hogy a Moldvába és a Havasalföldre vezető szorosokat erősítse meg. Élénk szellemű, tudni vágyó ember lehetett, mert nem sajnálta a fáradságot, hogy a Székelyföld lakóival, nyelvükkel megismerkedjék. Így jutott a kérdéses rováspálca birtokába, feljegyzései szerint maga is foglalkozott vele, s többé-kevésbé hozzáértő emberekkel leíratta. Hogy kik voltak ezek (valószínűleg hárman is), nem lehet megállapítani. Az irat 9 levélre terjed, de a levelek hátoldalán csak rövid megjegyzések vannak, a szöveg a 9 rektó-oldalon foglal helyet. A címlap szövege Marsiglinak saját keze írása: "Mutatvány a nyelvről, amellyel a Székelyföld régi lakosai a szkíták élnek, fadarabra róva, mely feltüntette a mozgó ünnepek naptárát azok számára, akik elsőnek tértek a katolikus hitre, s amelyet én arról a fadarabról átvettem és elküldtem gyűjteményembe Olaszországba, amikor elzártam Erdély szorosait."

Marsigli egy dologban tévedett: a naptár nem a mozgó, hanem éppen az álló ünnepeket sorolja fel. Az emléket magát Németh Gyula a következőkben írja le (rövidítve idézzük): "Marsigli előtt egy fára rovott, a nem mozgó (!) ünnepeket és a névnapokat feltüntető naptár volt. Ezt a naptárt 9 levélen írta le, amelyek a kéziratban 669-689 számozással vannak ellátva... A 671. lapon a rovásírás ábécéjét látjuk a betűk latin átírásával. Az ábécé 38 jelből áll, ebből 31 egyszerű, 7 összetett... A 673., 675., 683. lapokon a szentek és az ünnepek nevei vannak felsorolva úgy, amint a naptárban egymásután következnek... a nevek felett pontokat találunk, amelyek azt jelölik, hogy hány nap választja el az illető szent napjától. Minden lapon két sor van rovásírással írva; a rovásírásos sorok alatt egy másik sor található ügyetlen magyar átírással, azután egy harmadik sor következik, amely a latin magyarázatot tartalmazza. A feljegyzések rovatai előre meg vannak vonalozva. - A 679., 681., 685. lapokon nevek és egyéb feljegyzések találhatók a bibliai történetből átírással és fordítással, éppen úgy, mint a naptári részben. A 689. lapon majdnem két teljes sor rovásírás található, de mindössze három szó van átírva és lefordítva; ez a lap nagyon hibásan van írva és nem mindenütt világos; az átírt és lefordított három szó kivételével mind a két sor át van húzva, de a betűk mégis olvashatók. A 685. lapon csupán két név van. - A 669-70. és 671-72. lapok kivételével mindenik lap hátsó oldalán egy-egy rövid feljegyzés olvasható [olaszul]: "A bot első oldalán" -, "A második oldalán" -, "Ez a harmadik oldal" -, "Negyedik oldal" stb. Ezeknek a feljegyzéseknek alapján megállapítható, hogy a naptár első és második része a rovásbot egy oldalán, a harmadik és negyedik része pedig egy másik oldalán volt található. A harmadik oldalon a bibliai történetből való nevek voltak, a negyediken pedig vegyes feljegyzések és talán az ábécé.

A székely rovásnaptárral kapcsolatban több filológiai kérdés vár még megoldásra. Amint említettem, vannak olyan részei, amelyeket idáig nem sikerült elolvasni. Az emlék leírása nem Marsigli kezétől származik, sőt még csak nem is egy kéztől. Ki segített Marsiglinek a megfejtésnél? A segítség nem volt egészen járatlan a székely írás értelmezésében, de nagyon sajátságos hibákat követett el. Így például a latin [betűs] átírásban a mássalhangzók jelei elé egy felesleges e-t függesztett, pl. püspök helyett epüesepöek-et írt. [Vagyis a mássalhangzók régi, e-vel mondott neveit írta le; vö. nikolsburgi ábécé.] A kéziratban sajátságos kiegészítések és javítások észlelhetők, amint a facsimiléből látszik, egy második (harmadik?) kéztől. Ezeknek a bejegyzéseknek szerzője az írást későbbi fejlődési fokán ismerte; a rovásnaptárban például (hibásan) tizenk(z)e apostolok volt olvasható; ezt a hibás bejegyzést a javító tizenkét apastalak-ra javította ki, ligatúrák nélkül és az összes magánhangzók feltüntetésével."

A naptár korára nézve megállapítja Németh Gyula, hogy a 15. század utolsó évtizedeiből származik; ennél fiatalabb nem lehet, mert írástörténeti okokból kétségkívül az 1501-i csikszentmihályi és az 1515-i konstantinápolyi emlékek elé kell tenni; de nem lehet a mondott időnél régibb sem, mert Szienai Szent Bernát ünnepe fel van véve a naptárba, s Bernátot 1450-ben avatták szentté.

Tekintve nyelvemlékeink nem éppen nagy számát, ez a Mátyás király korából származó naptár nyelvtörténeti szempontból is becses; nagyszámú régies formájú, székelyes hangzású keresztnevei és ünnepnevei a laikus képzeletét is megkapják: Emreh, Durutya, Gyergy, Estván, Ozsvált, Diénezs, Piriska, Ábrán, Margita, Lürinc, Zsufia, Bortalan - aztán: Bódogasszony, Köskarácson, Sölvester, Urszine, Szentkereszt, Gyümölcsoltó, Mencent (Mindszent) stb. Végre is a naptár igen szükséges, sőt nélkülözhetetlen a nép mindennapi életében, s Marsigli botja is kétségkívül népi használatra készült. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy sok hasonló előzte meg, s hogy a székelyek közt az a hagyomány fűződött a rovásnaptárakhoz, amit erdélyi ismerősei Marsiglivel is közöltek, hogy ti. már azok számára is készítettek ilyeneket, "akik elsőnek tértek a katolikus hitre".

A negyedik emlék 1501-ből ered és a csikszentkirályi felírat néven tartják számon. Sokáig úgy tudták ugyan, hogy a csikszentmiklósi templom felirata volt, de Németh Gyula helyreigazította a tévedést.⁴³ Ugyanis a felirat megsemmisült a templom restaurálásakor, de szerencsére Szilágyi Sámuel 1749-ben lemásolta, és megküldötte a székely származású Horváth Benedeknek Bécsbe; emez pedig Dezsericzky Ince történetírónak továbbította, aki 1753-ban ki is adta De initiis ac majoribus Hungarorum ("A magyarok származása és ősei") című munkájában. A feliratra már Kunitz Ferenc kolozsvári tanár felhívta a figyelmet. 1753-ban megjelent Dacica Siculia című könyvében, s így érthető, hogy még egy, 1751-ből származó másolata maradt reánk, melyet a marosvásárhelyi Teleki Könyvtár őriz, de amely nyomtatásban nem jelent meg. Szilágyi Sámuel másolatát Dezsericzky után többször újra leírták és kiadták, a megfejtésekkel együtt. Ez meglehetős üggyel-bajjal járt, mert a felirat maga is a lemásoláskor már el volt torzítva, s helyre kellett igazítani, valamint megcáfolni a feltevést, hogy a 18. század közepéről származó hamisítvány; végül félretolni néhány szántszándékos hamisítást. A helyes olvasat végül is ez: urnaq születetétil fogvan irnaq ezerötszázegy esztendőbe Mátyás János Estyán kovács csináltáq Mátyásmester Gergelymestercsináltáq. - E szerint a feliratban a templomon dolgozó mesterek örökítették meg a nevüket és munkájuk idejét.

A konstantinápolyi felirat 1515-ből származik, s ez is csak másolatban maradt ránk, mert az épület, melynek falába eredetileg vésték, leégett. Lemásolója Hans Dernschwam, a Fuggerek s a velük rokon Thurzók magyarországi bányáinak vezetője volt. Konstantinápolyban egy magyar követséggel járt 1553-1555-ben, Verancsics Antal, Zay Ferenc s a flamand A. Gh. van Busbecq társaságában, s ekkor tett utazásairól naplót vezetett. Ebbe másolta bele a feliratot is, amelyet a követi szállás istállójának falába vésve talált. Naplóját, mint becses történeti forrást, többször lemásolták, de csak 1923-ban adta ki Franz Babinger^[44] würzburgi tudós; ekkor s ő fedezte fel a rejtélyes feliratot a kéziratban, s elküldötte Thomsennek, aki felismerte, hogy magyar rovásírásról van szó, s a szöveget nagyrészt meg is fejtette. A teljesebb megfejtés Sebestyén Gyula műve, kiegészítette Thomsen munkáját, és helyreigazította Babinger tévedéseit. Az ő tévedéseit viszont Pais Dezső, Zsinka Ferenc és Németh Gyula helyesbítették.

Így tisztázódott a kérdés: Bilai Barnabást, II. Ulászló követét, Szelim szultán hét esztendeig (1512-1519) visszatartotta Konstantinápolyban. Egyik követtársa, Ketei Székely Tamás 1515-ben az Elcsi-hán, vagyis a Követek háza istállójának külső falára feljegyzést vésett, melyet Dernschwam naplójába másolt, a következő magyarázat kíséretében: "Konstantinápolyban egy nyilvános szálláson, mely alapítójáról, Ali basáról van elnevezve, ahol a királyi szószóló urak (követek) hosszabb ideig elszállásolva voltak, az istálló külső részén a falban a föld felett hosszúkás fehér követ találtunk, amelybe a következő három sor írás volt bevésve, olvasható (értsd: jól kivehető), de mindenki előtt ismeretlen betűkkel. E helyen azelőtt egy keresztény egyház állott, de Ali basa földig rombolta, s ennek a romjaiból építtette szemben a nevéről nevezett másik egyházat az előbb említett szállással szemben."

Mármost különös, hogy Verancsics Antal, noha Erdélyben otthonos volt, s maga is írt a rovásírásról, nem ismerte föl e "szkíta" betűket. Nem valószínű, hogy ne látta volna őket, mert hiszen Dernschwam azt írja róluk, hogy "mindenki előtt ismeretlenek", s a "mindenkin" elsősorban nyilván környezetének tagjait kell értenünk. Így tehát rejtve maradt az írás értelme és eredete Babinger felfedezéséig. Ekkor viszont kiderült, hogy a feliratot a szabállyal ellentétben, balról jobbra haladva véste a felrovó, tán mert el akarta rejteni a szövegbe szőtt panaszát; kiderült még, hogy néhány hibát ejtett benne, s végül, hogy Dernschwam másolata sem teljesen pontos. A homályt nem sikerült mindenütt kiküszöbölni, ezért a hű átírás sem világos: "Ezer öcáz tizenöt esztendőben irtáq eszt László király öt kevetét várattáq itt Bilaji Barlabás kettő esztendejik it valt nem tőn császár ... Keteji Székel Tamás írtán eszt Szelimbök császár itt té ben száz lóval."

A rovásírás időrendben most következő emlékét Szigethy Béla fedezte fel 1930-ban, egy Udvarhely megyei kis falu templomában, Bögözön. A templom a 14. században épült, 200 évvel utóbb a protestánsok birtokába került, s ekkor a freskókat bevakolták, bemeszelték. Nemrégiben azonban napvilágra hozták őket, s kivizsgálták, hogy egy részüket még 1480-1530 közt megújították, s Szigethy észrevette, hogy ezek közt a Krisztus képét körülvevő mandoria (dicsfény) alsó részén vörös krétával írt rovásjelek vannak. Meg is fejtette, az írás csupán két szóból áll, illetve egy névből: Atyai Están. Atya nevű község csakugyan van Udvarhely megyében, s egy oklevél 1536-ban Udvarhelyt Atyai (Balási) István nevű embert említ. Minthogy a templom építési adatai ekképp egybevágnak a földrajzi és az okleveles adatokkal, a felirat 1530 tájára tehető. A szöveget illetően némi vita támadt, vajon nem Atyaistennek olvasandó-e, de ezt a jegyek nem támasztják alá, s ellene mond a tény is, hogy Jézus fiú-isten volt, nem atya. A vitában Jakubovich Emil és Eckhardt Sándor vettek részt, s végül is megegyeztek Szigethy olvasatában.

A történeti kútfők közt szóltunk Szamosközy Istvánról, s említettük, hogy maga is gyakorlottan írt a rovásjelekkel. Két ilyen írása maradt meg, s láthatjuk belőlük, hogy titkosírásként használta a rovásbetűket. Az egyiket 1587-ben írta rendes, latin betűs feljegyzése szövegébe iktatva, mert igen sértő hírt tartalmaz Báthory Zsigmond fejedelem anyjáról; három sort ki is törölt belőle, de ezeket Sebestyén, Jakubovich és Fejérpataky kibetűzték (a dőlt betűs szavak rovásírásosak): "Beszterczere irt volt Lengel kiraly titkon, hogy Gyálfinak el essék az fejet, azert hogy azzal kerkedett volna, hogy Bátori Zsigmondnak az anniával (törölve: az annyawal hált) volna. (Törölve: Kendi István ugy beszélte hogy... forti uxori debitam reddere (?) Gyálfin his dixerit aszoniodis fel tartaná énnekem es osztán feleségenek (?) adta volna ki.)"

Másik irata szintén ilyen kevert-betűs jegyű szöveg: Rudolf császár ellen írt latin nyelvű disztichonos vers (1604). Izzó magyar érzés, az államférfi és a történetíró felháborodása fűti a gyűlöletes zsarnok s az ország elvesztője ellen. A rovásírásos szavak is latin nyelvűek, s balról jobbra haladnak. A verset Rédey Tivadar az eredeti versmértékben lefordította Sebestyén számára, s ezt itt közöljük, ismét dőlten szedetve a rovásírásnak megfelelő részeket:

Rudolf császárra.
A császárságnak növelése, Rudolf, a te müved,
Érte az Augustus büszke nevét nyered el.
Tudn'illik növeléd biradalmad vészteli haddal
S inség, vér, dögvész által a népedet is.
A magyarok földjét ellepted beste gazokkal
S dögletes rablók rejteke Dácia most.
Nem tudom, ily sokaság a javakból mennyit emészt föl,
Ámde tudom, Prágád gazdagítod pazarul.
Otthoni fajtádat gyarapítani szerte harácsolsz,
S mind, ami bőrt lenyúzol, sarc fejiben fizeted.
Merthogy az udvarodon császárfiu, Tindaridáknak
Serge, meg élődő szajha is annyi henyél,
Nincs a sok ágba folyó Isternek ilyen sok az ága,
Bővizü Nilus sem ágazik annyi felé.
Uccu, Rudolf, gyarapits csak e fattyak kedvire minket,
Büszke dicsőségnek hogy sose légy szükiben.

Telegdi Jánosról nevén kívül csak annyit tudunk, hogy a jelek szerint erdélyi ember volt, s az alább tárgyalandó könyvecskét írta 1598-ban, latinul, a "hunok nyelvéről", azaz a magyar rovásírásról. Tankönyvnek szánta, az akkori idők didaktikai modorában kérdésekre és feleletekre osztva, s valószínűleg a külföldiek számára ismertetésül is, mert Baranyai Decsi Jánossal, a marosvásárhelyi református főiskola hírneves tanárával előszót íratott hozzá, a szerzőhöz intézett levél formájában, humanista szokás szerint. Ebben pedig azt írja Baranyai Decsi: "...a dolgot méltónak tartom arra, hogy ne csak a mi népünk, hanem a külföldi nemzetek is megismerjék." A későbbi kutatók sorozatos tévedései folytán sokáig azt tartották, hogy a könyvecske csakugyan megjelent Leydában; a tévedést végleg Sebestyén Gyula oszlatta el hosszas utánjárással: nyomtatott példánynak sehol semmi nyoma nincs, ellenben annál több másolata ismeretes. A teljes szövegű másolatok közül legbecsesebb a fogarasi 1671-ből és a giesseni 1709-14-ből, továbbá a hamburgi és a marosvásárhelyi, de fennmaradt néhány kisebb átvétel is belőle. Az eredetihez leghívebb a giesseni másolat, melynek rövidített címe: Rudimenta priscae Hunnorum linguae, brevibus questionibus ac responsibus illustrata stb.; teljes magyar címszövege: "Elemei a hunok régi nyelvének rövid kérdésekben és feleletekben összefoglalva Telegdi János munkája és tanulmánya által. Most pedig tisztelendő és nagytekintetű Dietericus Conrádnak, a szent hittudományok doktorának, az ulmi egyház szuperintendensének tiszteletére lemásoltatott Szanchi M. László magyar által." De tudni kell, hogy ez a másolat nem Szanchi saját "eredeti" másolata, hanem másolat másolata: az ő példányáról írta le egy sem magyarul nem tudó, sem a rovásírást nem ismerő német ember. Innen ered számos elírása, a rovásjelek nemegyszer elrajzolt (pontatlan) alakja stb. De mindenesetre megismerjük belőle az eredeti munkát: hat lapon közli Baranyai Decsi levelét, a rovásírás ábécéjét, magyarázza a betűk kiejtését és az írás szabályait; kifejti, hogy a magyar ábécé egyszerűbben jelöli a hangokat, mint a latin írás; végül bemutatja a Miatyánkot és a Hiszekegyet magyar rovásírással. Jellemző azonban, hogy már sem Telegdi, sem későbbi másolói meg sem említik az írás farovásos eredetét. Minthogy pedig a mű csupán másolatokban áll rendelkezésünkre, ezeknek egybevetéséből kellett rekonstruálni Telegdi eredeti, hű ábécéjét. Ez alapon Németh Gyula végül megállapítja, hogy a Rudimenta a rovásírás egy későbbi fejlődési fokát mutatja már, s a tollal írás technikája a másolatokban, de lehet, hogy az eredetiben is erősen érvényesült.

Az enlakai unitárius templom felirata a legismertebb rovásírásos emlékünk; idestova száz esztendeje fedezték fel, s azóta is állandó vita tárgya, noha két sorban hat szó az egész. A felírás történeti körülményei tisztázottak: az 1661-i tatárdúláskor leégett templomot 1668-ban restaurálták, díszesen kifestett famennyezettel látták el. A mennyezet egyik mezőjében latin felírás mondja el a javítás rövid történetét, s megnevezi a festőt, Muzsnai Györgyöt is. Egy másik mezőben Muzsnai rovásjelekkel felírta ezt a szöveget: "Egy az Isten", s ismét megnevezte magát, de neve harmadik szavának olvasata mindmáig vitás. Most tehát nem is soroljuk fel a megfejtésére tett, nagyszámú kísérletet; Németh Gyula Tar Mihály, egy rovástudó temesi parasztember olvasatát tartja a legvalószínűbbnek, de nem bizonyítottnak: Georgyius Musnai de Jáqó. Németh Gyula azonban tanulmánya írásakor (1934) még nem ismerhette Ferenczi Sándor két évvel utóbb kiadott értekezését, amely minden jel szerint a helyes megoldásig jut el. (Az enlaki rovásos felirat, Cluj, 1936.) Tüzetes és szorgos vizsgálódásai anyagát széles területről gyűjti össze, az emlékanyag elmélyedő elemzésével s levéltári kutatások alapján, majdnem teljes bizonyossággal, megállapítja a festő igazi nevét és kivoltát: tanult ember volt, noha a kolozsvári unitárius főiskolát nem végezhette el; úgy látszik, tehetségére bízva magát, festőnek állt, mert több templom kifestése az ő műve. Családi neve Dakó, a tanult emberek humanista szokása szerint szülőfaluja nevét is felvette; a "Musnai" tehát nem nemesi predikátum, a Dakók jobbágyok voltak. A felirat szövege ezek szerint, a latin betűkkel írt bibliai utalással együtt: Deut[eronomium] VI. Egy az Isten. Georgyius Musnai Dakó. - Ferenczi megállapítja még, hogy Musnai Dakó igen alaposan ismerte a rovásírást, tiszta formákat használt, és tévedésektől mentesen írt.

Kájoni János, ferences rendi szerzetes, igen öntudatos székely ember volt, a mai értelemben vett néprajzi érdeklődés fűtötte, s nagy szorgalommal gyűjtötte a székelység vallásos és világi énekeit. 1676-ban kiadott Cantio catholicumában ezekből keveset vett fel, de ezer lapra terjedő kéziratát Csíksomlyón ma is őrzik, s a benne gyűjtött világi énekek mindmáig kiadatlanok. Nyomdát is állított és hangjegyeket öntött. Gyűjtőmunkája közben kiterjesztette figyelmét a rovásírásra is; noha ismerte Telegdi Rudimentáit s a régebbi kútfőket, nem elégedett meg velük, hanem ismeretlen források és népi hagyományok után kutatott. Így csakugyan sikerült olyan betűsort felkutatnia, mely kétségkívül régibb Telegdiénél, s tiszta, eredeti formákat őriz (1673). Feljegyzése - s ez szinte törvényszerű emlékeinknél - elkallódott, de Horváth Benedek történetíró a kéziratból lemásolta, azonban meg is toldotta egy harmadik sorral. Ettől fogva az emlék sorsa igen bonyodalmas, nem is követjük tovább. Elegendő annyit tudnunk, hogy ábécéjének forrását nem ismerjük, de kétségkívül régi, és Németh Gyula szerint bizonyos egyezéseket mutat a Marsigli-emlék és a konstantinápolyi felirat jeleivel. Kájoni ezenkívül egy másik ábécét is feljegyzett, mely azonban Telegdién alapul.

Kájoni alfabétumával lezárul a rovásírás hiteles emlékeinek sora, az ő idejében már a nép közt is kiveszőfélben lehetett az ismerete, mert az előbb említett Horváth Benedek így írt: "...bizonyos, hogy még a múlt században is igen sokan voltak, különösen az erdélyi székelyek közt, akik a régi betűkkel éltek, s azokat részint magánszorgalommal, részint iskolában tanulták... De ma már alig van vagy talán nincs is egyetlen ember sem, aki e betűket ismerné. Így megváltoztatott, vagy teljesen homályba borított mindent az idő, úgy hogy ezek helyett mindenütt latin betűket használunk."^[45]

Végigtekintettünk a magyar rovásírás történetén és emlékein; ezek alapján Németh Gyula a rovásjelek összes változatát, a rovásábécé teljes betűanyagát táblázatokba állította össze, feltüntetve a rokonrendszerek megfelelő jeleit, valamint a kölcsönvett betűk eredetét. E szerint régi ábécénk 34 jelből áll; ebből 16 rokon a türkkel, 8 a besenyővel, 2 az ószláv glagolita ábécéből származik, 6-nak nincsen ismert rokona s így föltehetően eredeti magyar. Nem kétséges, hogy a magyar írás a türk írások családjába tartozó, rovásos ábécé. Jobbról balra halad; a szavakat rendszerint kettőspontok választják el, ez a szabály azonban nem maradt érintetlen. Rovásjellegénél fogva kurzív formája nem alakult ki, de ezt pótolják a ligatúrák, összevonások. A betűk eredeti nevét nem ismerjük; minden mássalhangzót - az ábécé felsorolásakor - e-vel kapcsolták össze, azaz így ejtették: eb, ec, ed, ef stb.; ezért az e betű kiírása nem volt szükséges, de általában a többi magánhangzóé sem. E tekintetben azonban a három évszázad (15-17.) alatt, amelyből emlékeink fennmaradtak, bizonyos fejlődés megy végbe: lassanként jelölni kezdik a magánhangzókat, végül pedig az e hangot is, valószínűleg a latin ábécé hatására. A betűket tér- és időnyerés céljából összefonni lehetett úgy, hogy a kirótt betű valamelyik vonalát a következő betű alkatrészéül használták; ez nagy gyakorlati előnyt jelentett, s a források gyakran ki is emelik a rovásírás így elért rövidségét, tömörségét. Az is észrevehető, hogy a rovásírás használatának vége felé fára-rovás már alig dívott a tollal írás mellett, "viszont - írja Németh Gyula - úgy látom, hogy a rovástechnika mellett már a legrégibb időben is élt a tollal vagy ehhez hasonló eszközzel való írás."

Vizsgálódásainak történeti eredményeit a következőkben foglalja össze Németh: "Majdnem kétségtelen, hogy a magyar írás ismert alakját a Pontusz vidékén nyerte. Itt, a nyugati türk birodalom egykori területén volt alkalma a magyarságnak a türk írást megismerni és az ábécét - az erős bizánci befolyás alatt - görög betűkkel bővíteni. A mai Magyarország területén ez utóbbi aligha történhetett volna meg, itt inkább latin jelekkel bővült volna az ábécé. Ez az írás már a Pontusz vidékén magyar írás, mert az itt átvett f és h jelek a törökben meg nem levő, sajátos magyar hangok jelei. Tévedés volna tehát feltenni, hogy a székelység, ez a török eredetű nép, egy török írást hozott volna magával, amely később, midőn a székelyek török nyelvűket elfelejtették, a mai Magyarországon a székelyeknél kibővült alakban, mint magyar írás jött volna használatba. Ha ennek az írásnak a használata eredetileg a székelységre korlátozódott is, a székelyek már a Pontusz vidékén magyar szövegek feljegyzésére alkalmazták. Kizártnak tartom azonban, hogy az írás használata - egy ilyen értékes kincse a műveltségnek -, ha egyszer a magyarság egy törzsénél megvolt, a többi törzsnél ne lett volna meg. A székely írás tehát véleményem szerint a pogány magyarságnak általánosan használt írása, amelyet a kereszténység semmisített meg, amely azonban megmaradt az elkülönítve és önálló szervezetben élő székelyeknél."

A magyar rovásírás a türk rendszerek Talasz-völgyi változatához áll a legközelebb. Emez egyidős a jenyiszejivel, vagy igen kevéssel régibb, s minthogy használóinak, az úgynevezett nyugati türköknek történetét kielégítően ismerjük, meg tudjuk határozni az időt s a helyet is, amidőn s ahol a magyarok megtanulták, és a maguk nyelvéhez idomították. A türkök 552-ben alapították meg birodalmukat, amikor Tumen az ázsiai avarokat leverte; e birodalom középpontja Kelet-Turkesztánban volt, s itt folyik a Talasz folyó, melynek völgye a magyar ábécé őshazája. A nyugati türkök 576-ban foglalták el a krímiai Boszporosz városát, ami annyit jelent, hogy előbb a magyarok Kubán-vidéki országát kellett meghódítaniok. A magyarok így türk fennhatóság alá kerültek, s a nomád államszervezés szabályai szerint ekkor egy türk kagán és nemzetsége lett a magyarság vezetője; utóbb pedig beolvadt a magyarságba. Minthogy a jenyiszeji-talaszi írást az ujgur hódítás 659-ben eltünteti, a magyaroknak ekkorra már el kellett sajátítaniok. Az 552-659 közt eltelt évszázad tehát az az idő, amely alatt a rovásírás elterjedt s első formájában kialakult a magyarok között - kétségkívül a föléjük helyezett türk kagáni törzs közvetítése révén. Ez idő alatt a magyarság közös és szoros politikai szervezetben élt a nyugati türkökkel, tagja volt birodalmuknak; a szomszédos népek őket is türköknek nevezték, s ez annyira átment a köztudatba, hogy a bizánci írók még félezer évvel utóbb is e néven nevezik őket, holott ekkor már régen kiszakadtak a türk szövetségből, elfoglalták Pannóniát, s maga a türk birodalom is megsemmisült.

Emléke azonban fennmaradt, s egy évezrednél tovább élt a magyarok új hazájában. Ez adja meg a magyar rovásírás jelentőségét. Dacolt a kereszténység latinosító kényszerével, s ha az ellenállást a székelység elszigetelt helyzete megkönnyítette is, erős népi öntudat (vö. hun származás) és makacsul védett politikai különállás kellett hozzá, hogy eleven életben maradjon.

Jegyzet. - Az indiai írásokat fölösleges ismertetnünk; a foinik írásról szóló fejezet végén megneveztük eredetüket és felsoroltuk számtalan ágazatukat. Egytől-egyig mind átvétel a sémitából, s csak külső, alaki változásokon ment át, éppúgy mint a többi népnél. Igaz, hogy százmilliós néptömegek írásai, illetve e tömeg írástudó rétegeié, belső történetük azonban nincsen, s feladatuk az volt, hogy a hindu műveltség szellemi kincseit megörökítsék. Fölbecsülhetetlen értékeket tartottak fenn így, azonban szerepük passzív volt.

A régi hindu, azaz brámi írás Kr. e. a 8. század elején jutott Mezopotámiából a babiloni kereskedelem útjain, szárazon és tengeren, Indiába. Irodalmi utalások szerint az 5. században már elterjedt; első emlékei a 3. századból származnak, a hírneves, népszerető Asóka király rendeletei ezek, melyeket sziklákra, oszlopokra vésve találtak meg: jóra, szépre, bölcsességre intenek Buddha szellemében. Azóta sok válfaja keletkezett, mint láttuk: általában két fő csoportra osztják őket: északira és délire; északon India határain túl Tibetben terjedt el, délen a szigetvilágban.

Kadmosz tehát a hagyomány szerint 16 betűt hozott magával, ezeket később Palamédész négy betűvel megtoldotta, végül Epikharmosz és a keószi Szimonidész újabb négy betűvel egészítette ki a görög ábécét. Kadmosz természetesen nem volt személy, neve "keleti ember"-t jelent, afféle korszakot jelző, eponümikus név, s valójában a keleti műveltség térfoglalását summázza egy névbe, egyetlen történeti adatba foglalva. (Ahogyan mi is Árpád-korról, Árpádokról beszélünk.) A monda egyébként igazat szól: a görög írás föníciai, keleti eredete minden kétségen felül áll. Jensen a döntő bizonyítékokat így foglalja össze: 1. a legrégibb görög emlékek írásjelei csaknem azonos formájúak az ósémita jelekkel; 2. a betűk neveit kizárólag a sémita nevekből lehet megmagyarázni (ez ellen a tétel ellen lépett fel legújabban Bauer és Georgiev)^[46]; 3. a betűk sorrendje s a sorrenddel kapcsolatos számértéke megfelel az ósémita használatnak; 4. a sorvezetés a legrégibb emlékek tanúsága szerint a görögben is balra haladó volt vagy "busztrofedon", azaz váltakozva balra vagy jobbra futó, mint az "ökörszántás". Emiatt az egyes jelek hol balra, hol jobbra néznek, de ezt a szokásukat az egységes jobbra menő sorvezetés elterjedésével elveszítik, s azóta mind jobbfelé fordulnak.

Az átvétel ideje is pontosan megállapított, s ez megint egybeesik a görög művelődés hajnalával. Tudjuk, hogy amikor a görögök (iónok) az Archipelagoszból Kis-Ázsia nyugati partvidékét elfoglalták és gyarmatosították (Trójai háború), már magukkal vitték ábécéjüket; viszont a Peloponneszosz őslakói nem rendelkeztek írással, hanem csak az ide betörő dórok tettek szert reá. Az írás elsajátítása tehát a görög félsziget keleti partvidékén történt, s a dór bevándorlás és az ión gyarmatosítás közötti időre esik, azaz körülbelül a Kr. e. 11. századra (Larfeld). Ez megegyezik a Kadmosz-hagyománnyal.

Maga az átvétel nem járt sok nehézséggel, mert a foinik betűk alkalmazhatók voltak a görög beszédre is, csupán a magánhangzókat és néhány sajátos görög hangzót kellett pótolni. A magánhangzókra szükség volt, mert a görög beszédben ezen a téren nincs ingadozás, a magánhangzók egyenlő értékűek a mássalhangzókkal. Műszóval élve, a görög ábécét vokalizálni kellett, s ez így ment végbe: az alefet, amely a foinikban csak efféle nyomatékjelző félhangnak számított, a-vá, alfává erősítették; ugyanígy lett a hehezetes he e-vé, azaz epszilonná; h-vá, a spiritus asperré a hetet tették, az ájint o-vá, a jodot i-vé, a vavot u-vá. A mássalhangzókkal még kevesebb volt a gond; csak néhánynak a neve módosult az utána következő hangzó nevének hatására, a könnyebb kiejtés kedvéért; így például a foinik memből az utána jövő ny (nü) hatása alatt my (mü) lett, vagyis a foinik mem-nun betűpár a görögben a folyékonyabb my-nyvé (mü-nü) változott. A hiányzó aspiráták (j, c, ph, kh) és kettőshangzók (y, e, psz, ksz) pótoltattak, végül egy-két foinik betű fölöslegesnek mutatkozott, s elmaradt. Evvel létrejött az úgynevezett archaikus ábécé, s ez is maradt a görög alfabétum törzse, amelyet az itáliai népek átvettek, s a latinok aztán továbbadtak.

Legrégibb emlékei a Thérai és Mílosz (Milo) szigetén talált feliratok, ezek a Kr. e. 7. század első feléből származnak, s természetesen már egy előzetes fejlődés jelét hordják. Vidékenként, a görög törzsek körében, sok külsőleges, jelentéktelen változás alakult ki; közülük az ión forma kerekedett felül, s lett hivatalossá. Kr. e. 403-ban Athénben, Eukleidész arkhonsága alatt, Arkhinosz javaslatára a régi törvényeket ión írással újból kiadták. E fontos intézkedés hatását az 5. század közepén az attikai okmányokon már meg lehet figyelni, s a példát hamarosan követte a többi görög állam is. Így kimondható, hogy a 4. századtól kezdve már kialakult a közgörög, az úgynevezett klasszikus ábécé, s lényeges változáson többé nem esett át.

Az írás rendszere nem változott, duktusa azonban a gyakorlat hatása alá került. Az archaikus ábécé jelei még mind különállóak, monumentális stílusúak, s nevezik lapidáris (kőbe vésett) írásnak, a kéziratokon használt formáját pedig kapitális ("fej"-betűs, nagybetűs) írásnak. A betűk formái természetesen nemcsak a hordozó anyaghoz alkalmazkodtak, hanem magukban is csinosodtak, egyszerűsödtek, s igyekeztek hasonlítani egymáshoz, azaz egységes vonalvezetésre tenni szert, ahogyan ez minden betűvetés törvénye. A kapitális írás például, a maga egyszerű, egyenes vonalaival, igen alkalmas volt a kőfeliratokon való használatra. Az írónád vagy az ecset viszont szívesen legömbölyítette a szögletes formákat, s megteremtette az unciális írást, amelyet különösen a rómaiak kedveltek. Elnevezése a könyv- és íráskedvelő Jeromos egyházatyától származik, aki voltaképpen megrovó értelemben használta, kifakadván a fényűző kéziratok "hüvelykmagas" (unicialis) betűi ellen. A folyamatos kurzív írás aránylag korán feltűnik: a Kr. e. 2. században, különösen Egyiptomban (Alexandria); a bizánci császári kancellária aztán kifejleszti gondozott, egységes, tiszta vonalú duktusát (Kr. u. 8. sz.), amelyet mi is tanulunk. Kialakul még egy, úgynevezett minuszkuláris írás is, amely velejében az unciális és a kurzív keveréke, a mi kisbetűs írásunk őse. - A betűk ékezése elég késői találmány; a feliratokon egyáltalán nem szerepel, s a régi kéziratokon is alig; mai formájuk egy alexandriai grammatikus, Arisztophanész Büzantiosz találmánya. A vesszőzésnek az volt a haszna, hogy megkönnyítette a központozás nélküli görög írás olvasását: jelezte a szavak hangsúlyos részét, a szókezdő magánhangzók hehezetes jelei pedig részben pótolták az interpunkciót.

*

A görög írás hordozója - a pergamen (bőr) bevezetéséig - a papirusz, könyvformája a tekercs. Természetesen már a papirusz behozatala előtt is írtak mindennemű anyagra, amire csak jeleket róni lehetett, de ezek egy része nem volt alkalmas tömegcélokra, a többit pedig általánossá válása előtt kiszorította Egyiptom találmánya, a pergamen kivételével. Plinius, Varro nyomán, így ír erről: "...eleinte pálmalevelekre írtak, később egyes fafajták rostjaira, aztán közokiratokat ólomtekercsekre, magánokiratokat gyolcsra és viasztáblára; hogy azonban a fatáblák már a trójai háború előtt használatban voltak, Homérosz is megemlíti... Ugyancsak ő (Varro) beszéli, hogy amikor Ptolemaiosz és Eumenész királyok könyvgyűjteményük miatt féltékenyek lettek egymásra, és Ptolemaiosz a papiruszt visszatartotta, Pergamonban feltalálták az íróbőrt." Az anyagok sorát kiegészíthetjük még az osztrakonnal: nem egyéb ez, mint egyszerű cserépdarab, melyre tintával írtak futó üzeneteket, leveleket stb.; olcsósága, könnyen lemosható volta miatt igen kedvelték, még a rómaiak is; a görögök népszavazásoknál használták, innen az osztrakiszmosz^[47] (népítélet) kifejezés.

Ez anyagok közül a pálmalevél Indiában lett általános, a lenvászon és a gyolcs megmaradt magánhasználatban egészen a római időkig, vagy pedig templomi és állami iratok feljegyzésére szolgált; tömeganyagnak nem is volt alkalmas. A vékony ólomlapot tartóssága, könnyen göngyölhető és rozsdamentes volta miatt bizonyos célokra, de csak szűk körben használták, így például sírokba halottak mellé, varázsigék felrovására amuletteken vagy a dodonai jóshelyen, ahol a kérdéseket ólomlapra írva kellett benyújtani, s a választ is reáírva adták. Irodalmi célokra is használták, de úgy látszik csak ritkább, ünnepi alkalmakkor; ilyen lehetett az az ólomlap, melyet a boiótiaiak mutattak Pauszaniasznak a helikoni Hippokréne forrásánál, Hésziodosz "Munkák és napok" című, reárótt költeményével. - A bőrre írás Keleten régóta dívott, s a görögök is művelték már pergamoni elterjedése előtt; a bőrtekercset diphterának nevezték, s régiségére vall a Diogenész Laertiosz által feljegyzett szokásmondás: "öregebb, mint a diphtera". - Ami a faanyagot: fatáblát, kérget, háncsot illeti, a legrégibb íráshordozók közé tartozik, már Homérosz említi, de ezenkívül mutatja a könyvnek mind a görög, mind a latin neve is: büblosz (vagy biblosz) és liber, mindkettő eredetileg háncsot, kérget jelentett, a latin egészen bizonyosan, mert még Vergilius is ebben az értelemben használja (Georg. II. 77.). - A fatábla, különösen viasszal bevonva, a köznapi használatban mindvégig megmaradt, s még találkozni fogunk vele; görög neve: deltoi, pinakész, püxia, latin: tabula, tabella.

Azonban az írás klasszikus anyaga az egész görög-római koron át a papirusz, tekercs formájában. Kr. e. a 7. században kezd terjedni görög földön, noha erről határozott adatunk nincsen. Annyi bizonyos, hogy I. Pszammetik fáraó idejében (664-610) a görögök kereskedelmi kapcsolatban álltak Egyiptommal, s ez a fontos, kiváló árucikk aligha kerülte el a figyelmüket, még kevésbé a tudósokét s az írókét. Hérodotosz, Egyiptomban járván (Kr. e. 5. század), meg sem említi, nyilván mert az ő idejében már közismert, "természetes" könyvanyag volt. Az első pozitív, okmányszerű feljegyzés a Kr. e. 407-ből származik, az athéni Erekhtheusz-templom építésének kőbe vésett "zárszámadásáról", e szerint két drachmát és négy obolost költöttek a papiruszra, amelyen ugyanezt az elszámolást az állampénztárnak benyújtották. Itáliában Ennius^[48], a költő említi először. Romlékony volta miatt kevés maradt fenn ez időkből, a legrégibb darabok Kr. e. 4. századiak, s gyér számúak; a 3. századtól kezdve azonban egyszerre megnövekedik a leletek mennyisége. Nagy Sándor hódításai ugyanis szabad utat nyitnak a hellén műveltség terjeszkedésének, megsokasodik a görög mű, a görög szó, s a papirusz hátán eljut a "világ" minden sarkába.

A görögök papirusztekercse minden alkatelemében egyiptomi átvétel, de az ő kezükben sok gyakorlati újításon megy át. A káka-íróvesszőt felváltja a hegyesebb és keményebb írónád-kalamus, emiatt a verzóra-írás megszűnik, mert átütődnék a tinta; a sorvezetés pedig átcserélődik jobbirányúvá. A könyvnek szánt iratokat, irodalmi és tudományos műveket kizárólag nagybetűkkel, kapitálisokkal írják, a kurzív kisbetű egyébként is aránylag későn fejlődik ki. Viszont az egyes szavak közt semmi hézagot nem hagynak, legfeljebb szókezdő ékezeteket alkalmaznak, s ez nehézkessé teszi az olvasást. Másfelől az egybetartozó szövegrészek, passzusok, mai szóval bekezdések utolsó sorának kezdőszava alá vonalat húznak: ez a paragraphosz, s innen ered a paragrafálás mai szokása. A hivatásos könyvírónak (másolónak) a nagybetűs szépírást, a kalligraphiát kellett megtanulnia, mert a gyors kisbetűs írás csak a köznapi gyakorlatban volt használatos.

Mikor a másoló elkészült munkájával, következett a korrektúra, ezt vagy ő maga, vagy külön korrektor végezte. A korrektor esetleg megjegyzéseket, figyelmeztetéseket, azaz scholionokat is írt a lapszélre, margóra, az olvasás megkönnyítése céljából, vagy egyéb jeleket alkalmazott, például aszteriszkoszt, csillagot. A könyvcím sokáig ismeretlen dolog volt; ha egyáltalán jelezték a mű tartalmát, tárgyát, a szöveg végére, vagyis a tekercs belső, legvédettebb helyére jegyezték. Kallimakhosz, az alexandriai könyvtár hírneves igazgatója, elsőnek szerkesztett katalógust, s ebben a könyveket a szerző neve s a mű kezdőszava szerint sorolta fel. (A babiloni könyvtárakban is ez volt a szokás, persze a szerzők neve híján, s ahogy láttuk, ott megtörténtek az első lépések a katalógusírás felé is.) De mindaddig, míg a "cím" a tekercs legbelsejében lappangott, lapult, s míg rá nem eszméltek a címkézés reformjára, a tekercset ki kellett göngyölni; ám valószínűbb, hogy a könyvtárakban ma is jól ismert memoria localisz segített a bajon: a könyvtárosok fejből tudták a művek raktári helyét. De végül is a tekercsek elejének felső sarkára címmel ellátott fityegőt ragasztottak, görögül szülliboszt, latinul titulust (címkét) vagy indexet (mutatót). De akadtak más nehézségek is; az egyiptomi módra egyvégtében írott, félméteres átmérőjű tekercsek kezelése, olvasása sok vesződséggel járt, még ha botra, umbilicusra (köldökbotra) göngyölítették is, ezért a görögök 6-8 méter hosszú tekercsekre tértek át, melyek összegöngyölve, marokra foghatók voltak. Amennyi a mű szövegéből egy ilyen tekercsen elfért, elnevezték "könyv"-nek (büblosz, liber), vagy pedig előzetesen osztották fel a művet könyvekre, s minden könyvet külön tekercsre írtak. A költeményeket pedig "énekek"-re tagolták (kantusz). Így oszlott azután például Hérodotosz műve kilenc könyvre, az Iliász huszonnégy énekre. Amikor mi most a Zrinyiász énekeit olvassuk, nem tudjuk, hogy az alexandriai könyvtárosok egy megörökölt technikai fogásával állunk szemben. Igaz viszont, hogy később maguk az írók eleve alkalmazkodni igyekeztek ehhez a szokáshoz, amit egyébként minden írott mű belső természete is megkíván, ahogy ma már látjuk.

A könyvdíszítésnek Egyiptomban már jelentős kezdeményei voltak, s a görögök korszerűen, a maguk igényei s ízlése szerint alkalmazták. A nevesebb szerzők arcképeit a tekercsek elejére rajzolták a könyvtárakban elhelyezett mellszobrok (hermák) vagy domborművek után; ezenkívül egyiptomi módra "szemléltették", "megvilágosították", azaz illusztrálták, illuminálták a szöveget. A görög tudósok aránylag hamar fölismerték, hogy a magyarázó ábra igen hasznos eszköze a szöveg megértetésének. Tudomásunk szerint knidoszi Eudoxosz, görög csillagász (Kr. e. 370 körül) volt az első, aki rajzokat illesztett munkáiba. A Kr. e. 1. századból fennmaradt kitioni Apollóniosz illusztrált könyve a ficamodások kezeléséről, a Kr. u. 1. századból pedig Dioszkoridész természettudós hasonlóképp ábrákkal ellátott könyve a növényi és állati eredetű gyógyszerekről (l. 36. ábra). De az iskolakönyveket is serényen illusztrálták, kivált a fő tantárgyat, Homérosz eposzait.

A könyvszeretet, bibliophilia minden időben érvényesült. Elegánsnak tartották a keskeny, magas íráshasábokat ("tükröt", ahogy ma mondjuk), széles margókkal. Ha a sorok hossza adva volt, mint például a költeményeknél, akkor ehhez szabták a hasábok, soroszlopok magasságát: a hosszú sorú hexameterből 60-70 sort írtak egymás alá, hogy a hasáb karcsúvá váljék, ilyenkor azonban magasabb (30-35 cm) tekercset kellett használni. A prózát tetszés szerint "tördelték" rövid sorokba, s általában 20-22 cm magas tekercsekre írtak. De akadt mindenféle forma, a félméteres nagyságtól az 5 cm-es miniatűr, "gyémántkiadású" holmiig. A másolót sorszám szerint díjazták, fel is jegyezte gondosan a sorok számát, s így egyúttal a leírt szöveg épségét, teljességét is ellenőrizték, nem lehetett egyes sorokat vagy mondatokat elsikkasztani.

Mikor mindez megvolt, az egybetartozó tekercscsomót közös cserép- vagy fahengerbe, thékába rakták. Innen származik tehát a biblio-théka szó, ma már minden könyvgyűjtemény neve, míg eredetileg csak könyvtartót jelentett. A rómaiak capsának vagy scriniumnak hívták; a capsa a középkorban a könyvestarisznya lett, utóbb egyáltalán tarisznya, amibe például a kápsáló "diákok" az adományokat gyűjtötték; a scrinium pedig szekrény.

A beíratlan, tiszta papiruszlap neve khartesz volt, latinul charta (a hártya és a kártya szó közös őse); a tekercsé külindrosz (cilinder), latinul volumen, s ez egy-egy mű tekercseit (köteteit) jelentette; különböző iratok, akták stb. egybegöngyölt közös tekercseit tomosznak, illetve tomusnak nevezték; mindkét szó megmaradt a nemzetközi használatban.

A papirusztekercs, mint könyv, azaz mint irodalmi jelenség s nem árucikk, természetesen a papirusszal együtt jelenik meg Görögországban. Ábrázolásai a 6-5. század fordulóján tűnnek fel. Egy attikai vázatöredéken énekest látunk, amint flótafúvó kísérete mellett Sztészikhorosz költeményeit adja elő könyvtekercsből. Euphroniosz vázafestő egyik festménye tekercsről felolvasó ifjút s két, feszülten figyelő hallgatót ábrázol; egy másik vázafestő, Durisz képe pedig arról tanúskodik, hogy a tekercs ez időben már az iskolai oktatásban is helyet kapott. Az 5. század közepéről maradt fenn az a vázakép, amely a verseit felolvasó Szapphót mutatja be nőhallgatói körében.

*

Említettük, hogy Nagy Sándor hódításai fellendítették a könyvtermelést; ehhez csakhamar hozzájárult egy másik ok is, mégpedig a versengés Pergamon városának és Alexandriának az urai között. Az ellentét szerencsére eredményre vezetett, mert megszülte a bőrnek könyvírásra való használatát, azaz megteremtette a könyv mai, egyelőre leggyakorlatibb s világszerte elterjedt alakját: a füzetes, leveles könyvet, a kódexet.

Pergamon kis-ázsiai város volt, a kereskedelemből igen meggazdagodott, ami persze elsősorban a királyok gazdagodását jelentette. A királyok többek közt könyvtár alapításával is igyekeztek hírnevüket, hatalmukat növelni. A pergamoni könyvtárat I. Attalosz alapította, de II. Eumenész tette naggyá. A világ akkoriban legjobban szervezett könyvtárát, az alexandriait akarta túlszárnyalni, s ebben a hagyomány szerint odáig ment, hogy Alexandria tudósait és könyvtárosait Pergamonba csábítgatta; a Ptolemaioszok viszont állítólag fogságba vetették a maguk könyvtárosát, hogy át ne pártoljon. Erről Varro ír, de téves adatok egész sorával együtt úgy, hogy közlését bátran legendának minősíthetjük. De mint minden mítosz és monda, ez is jól jellemzi a történelmi helyzet lényegét. Kétségtelen, hogy ebben a korban a könyvtárnak, tudósnak, könyvtárosnak becsülete volt, s a mondából annyi mindenesetre igaz, hogy az Attalidák minden becsesebb kéziratot vagy másolatát, esetleg a szerzőjét is igyekeztek megszerezni. Ez pedig anyagilag is érintette a Ptolemaioszokat és Alexandriát, mert csökkentette a tanulni, művelődni akaró idegenek özönlését, a másoló munka nagyüzemét, a könyvkereskedelem forgalmát. Ptolemaiosz Epiphanész ennek - Varro és Plinius szerint - úgy akarta végét vetni, hogy megtiltotta a papirusz kivitelét Pergamonba; de ezt a hírt is módjával kell hinnünk, mert a tilalom erős gazdasági kárt okozott volna Egyiptomnak. A legvalószínűbb, hogy Pergamon a behozatal mérlegén akart javítani azáltal, hogy a papiruszt belföldi anyaggal helyettesíti. Ilyen volt az állatbőr, megfelelő módszerrel kidolgozva.

A bőr használatának már tisztes múltja volt Egyiptom, Judea, Asszíria, Kis-Ázsia és Perzsia történetében; általában, minthogy a fejedelmek kedvelték, "királyi bőr" volt a neve. A zsidók mindig bőrre írták a Thóra vagyis a Törvény szent tekercseit; a perzsák törvényeiket 1200 bőrön írták össze; a görögök is - mint fentebb már szóltunk róla - az íróbőrt diphtera néven említik. Szent mondásaikat, orákulumaikat az áldozati állatok bőrére írták. De Pergamonban II. Eumenész idején (Kr. e. 2. század eleje) új eljárást dolgoztak ki, s ezzel versenyképessé tették "árújukat". Az így kapott hártyát nevezték pergamoninak (görög: charta Pergamena, latin: membrana Pergamena), s ebből lett a mi pergamen vagy pergament szavunk.

Általában kisebb állatok bőrét használták erre a célra, vékonyabb lévén: a szamár, borjú, bárány, juh, kecske, disznó, kutya és antilop irháját (antilopbőrre van írva például a Codex Sinaiticus, a világ legrégibb kódexe, Kr. u. 4. sz.). A bőröket először megtisztították, mészvízbe áztatták, megkopasztották, húsos részeit levakarták, a "pőrét" további cserzés nélkül rámára feszítették, bevonták krétapéppel és horzsakővel simították. A pergamennek sok döntő előnye volt a papirusszal szemben, s ki is szorította a használatból már jóval a rongypapírnak és a papiroskönyvnek elterjedése előtt. Először is simább volt, könnyebben ment rajta az írás; mi több, a verzó és rektó nem különbözött egymástól, azaz mindkét oldalára lehetett írni. Ez nagy anyag- és helymegtakarítást jelentett, s voltaképpen ez a tulajdonsága szülte meg a könyvtörténet döntően fontos újítását: a füzetes, levelekből álló könyvformát, a kódexet, s e réven a mai könyvet. További javára szolgált a pergamennek, hogy az írást könnyen le lehetett vakarni róla, nem sérült meg, nem vált használhatatlanná a dörzsöléstől, mint a papirusz. Szükség idején éltek is ezzel az előnyével, különösen az ókor és a középkor fordulóján: levakarták kegyetlenül a régi, "elavult" vagy kevésre becsült szövegeket, hogy új, becses műveket írjanak a helyükbe, a mai tudomány nagy bánatára. Ezeket nevezték palimpszesztosznak, újra simított hártyának. Szerencsére a megszorított tudomány megtalálta e régi bűn ellenszerét is: kémiai eljárásokkal, újabban ultraviola átvilágítással olvashatóvá teszik az eltüntetett írást. Mindebből azonban kitűnik az is, hogy a pergamen jóval tartósabb volt a papirusznál, végezetül pedig olcsóbb, mindenütt elő lehetett állítani, s nem kellett vámmal adózni érte a papiruszkereskedelmet monopolizáló Egyiptomnak. Ezek az előnyök segítették diadalra, s hozzá oly korán, hogy a papirusz őshazájában, Egyiptomban is már a 2. században találunk pergamentekercseket.

Ugyanis hosszú időkön át a pergament még tekercselték, noha hosszabb szalagokat nehézkesen, varrással lehetett csak egybefűzni, s az állatbőrök nagysága nem engedett sok változatosságot. De eleinte rövidebb szövegek, levelek, ügy- és okiratok, diplomák írására használták csupán. Ezt az ünnepélyesebb jellegét mindmáig megtartotta, a régi kutyabőrös nemesi levelektől kezdve a doktori diplomákig. S használták még fontosabb papirusztekercsek borítására, amiben a könyvboríték, a könyvkötés ősét tisztelhetjük. Végül is a hosszabb szöveg megszülte a hozzáillő formát: Róma és Bizánc végleg áttér a kódexre.

*

Mindazáltal a papirusz szívosan agonizált; kísérjük el utolsó útjára. Küzdelme a pergamennel háromszáz évig tartott, s a 4. századtól kezdve egyre jobban tünedezik. Éspedig romlékonysága miatt nemcsak a használatból tűnik el, hanem egyáltalán a világból: pusztul, vész az egész ókori emlékanyag. Igen nagy szerencsétlensége ez a művelődéstörténetünknek, mert így esett, hogy a klasszikus ókorból egyidejű, eredeti mű alig maradt reánk, csak megbízhatatlan töredékek, s hogy ami más módon előkerült, mindaz, amit ma bírunk, csak foszlánya, roncsa az antik műveltség szellemi termésének. Jól szemlélteti ezt a papiruszgyűjtés néhány adata.

Első hírünk 1591-ből származik, ekkor ajándékozott Johann Jakob Grynaeus három papirusz-töredéket a baseli könyvtárnak; annyit tudunk csak róluk, hogy kurzív görög és unciális latin írással voltak írva (Kr. u. 4-5. század), de tartalmuk ismeretlen, mert azóta elvesztek; akkoriban török írásoknak vélték őket, tekintve hogy bizonyára egyiptomi arabok révén kerültek Európába. Az első szakszerűen kutató tudósok Jean Mabillon és Bernard de Montfaucon voltak (1709-ben, illetve 1702-ben jelentek meg a műveik), s szórványos papiruszemlékekről adtak számot. Az első nagyobb leletet Európában, Herculaneumban ásták ki a láva alól 1752-ben, mégpedig 1806 megszenesedett tekercset, de ezekből mindmáig csak 700-at sikerült kigöngyölni, minden technikai ügyeskedés ellenére. A Piso család villájában találták őket, s tulajdonosuk Epikurosz híve lehetett, mert a gyűjtemény megfejtett része csupa epikureista bölcseleti művet tartalmaz. Az igazi gyűjtés azonban az egyiptomi ásatásokkal vette kezdetét. Régiségekre vadászó s velük kereskedő fellahok, zsibárusok természetesen már régóta adogattak el papiruszokat idegen utazóknak, de lelőhelyeiket titokban tartották. A dán Nicolaus Schow 1788-ban 50 Memphiszben előkerült tekercset publikált, az úgynevezett Charta Borgianát, s ettől fogva sok, Egyiptomban működő európai hivatalnok, konzul, katonatiszt, kereskedő stb. foglalkozott önzetlenül vagy üzleti célból gyűjtéssel. Egyre-másra következtek a nagyobb leletek; fellahok találták az úgynevezett Szerapeion-papiruszokat (Memphisz, 1820); következtek Théba, Thisz, Panopolisz, Szakkara papiruszai, majd a mindeddig legjelentősebb lelet, illetve leletsorozat el-Fajjúm vidékén, Krokodeilónpoliszban^[49] (1880-tól): a Fajjúm-papiruszok, több ezer darab, hét nyelven, a Kr. e. 3. évezredtől kezdve az ókeresztény időkig.

Mindez javarészt óegyiptomi anyag, s a homok őrizte meg. A görög-római kor emlékei sokkal nagyobb mértékben semmisültek meg Alexandria nedvesebb éghajlata és a sok háború miatt; csak töredékes anyag került elő vidéki városok romjai alól, szemétdombokból és múmiapólyákból. Ami az antik klasszikus irodalom és tudomány terméséből fennmaradt, majdnem mindet középkori és bizánci másolatokból bírjuk. Egy 1923-ban készített statisztika szerint 1167 irodalmi papirusz közül 221 esik az Iliászra, 59 az Odüsszeiára, ezután sorban következik Démoszthenész, Platón, Euripidész, majd Thuküdidész, Iszokratész, Xenophón és Arisztotelész állnak leghátul. Ritka, de annál nagyobb öröm, ha egy-egy ismeretlen mű bukkan napvilágra, így Arisztotelész: Athén államáról (1891, Hermiopoliszban), Hérondasz: Mimiamboi, Pindarosz, Bakkhülidész, Szapphó, Alkaiosz új darabjai, Szophoklész Nyomkeresőkje. Ámde tekintetbe kell venni, hogy a leletek legkisebb foszlánya sem haszontalan a tudományok számára, s az emlékek egész tömege felbecsülhetetlen érték. Javarészük történeti és vallásos tárgyú, emellett azonban igen sok darab a természettudományok egész sorának történetére vet új világot; a csillagászat, vegytan, számtan, geometria, orvoslás, zene, művészet ismerete mind jelentős anyaggal gazdagodott belőlük.

Már a rómaiak észrevették, hogy a könyv igen kalandos hajlamú teremtmény: "Habent sua fata libelli."⁵⁰ A papiruszokról ez sokkal kevésbé mondható; amit egy-egy tekercs történetéről tudunk, többnyire négy pontba foglalható össze: megírták, föld alá került, kikaparták, eladták. Mégis meggondolkoztat, hogy egy, halotti arcképe szerint igen csinos, fiatal görög leány feje alatt az Iliász luxuskiadását találta Flinders Petrie 1888-ban. Vagy miért tettek egy másik fiatal leány teteme mellé szerelembájoló varázsszöveget, a szeretett ifjú hajfürtjeibe csavarva? Holta után is bírni akarta szerelmét? És hogyan került Lukács Evangéliumának latin nyelvű és gót írású, tehát középkori töredéke Egyiptomba? - Másfelől egy-egy lelet az arab kincsásók jóvoltából feldarabolva megy világgá. Így az Iliásznak egy kora ptolemaiosz-kori múmiapólyából származó töredéke a heidelbergi egyetemi könyvtárban van; eladója egy hibehi sziklasírt fosztott ki 1896-ban, a zsákmány egy darabja Heidelbergben kötött ki, a másik Oxfordban, a többi része 1902-ben került forgalomba, s ekkor nyomozták ki a lelőhelyét. Egy szakkarai sírból 15 papirusz Oroszországba vándorolt, 57 Berlinbe, 35 Lipcsébe. S mintha a sors iróniája lett volna, hogy az egyik herculaneumi megszenesedett tekercs a vatikáni múzeumban végképp elégett.

Ha meggondoljuk a papiruszok nagy jelentőségét, egykori óriási elterjedését, gyors és tömeges elsüllyedését, majd váratlan felbukkanását évszázadok múlva - egy egész tudományos szerencsejátékot -, akkor nem csodálkozhatunk a tudósok mohóságán, mellyel a becses anyagot megrohanták, s azon sem, hogy azonnal gondosan kategorizált tudományágakat fejlesztettek a velük való foglalkozásból: papürológiát, papürographiát, palaeographiát és az anyagra való tekintettel pergamenológiát is. De ez a rendszerezés nem pusztán külsőleges, mert az írás hordozó nyagának egy-egy fajtája rendesen egybeesik az írásművelés, a szellemi termelés korszakaival, s a kettő kölcsönhatása nyilvánvaló. Ezért természetes, hogy a kőfeliratokkal is külön tudományág foglalkozik (epigraphia), s hogy saját akadémiája van Párizsban. Még inkább tapasztalni fogjuk ezt, ha a nyomtatott könyvről lesz szó.

*

A könyvkereskedelem magzatformában mindenütt megjelenhetett, ahol megjelent maga a könyv, magántulajdonba kerülhetett és gazdát cserélhetett. De az ilyen alkalmi cserebere még nem kereskedelem, nem hasznot hajtó foglalkozás, nem üzletszerű könyvterjesztés. Ennek az üzletágnak kialakulása sok feltételtől függött és lassan ment végbe. Maga a gondolat is sokáig merőben újnak, meglepőnek tűnt volna fel az emberek szemében. Egyiptomban, láttuk, meg sem születhetett, s a gazdasági és szellemi életnek megváltozott formái tették csak lehetővé, hogy görög földön megvalósuljon. De az emberek itt is ahhoz voltak szokva, hogy hallgassák az irodalmat, az írók pedig, midőn feltünedezni kezdtek a porondon, természetesnek találták, hogy élőszóval terjesszék műveiket. A névtelen népi költészetet hivatásos énekmondók, rhapszodoszok adták elő, s az első szerzők szintén velük énekeltették, szavaltatták szerzeményeiket. Még a prózaírók és filozófusok is, így Hérodotosz és Empedoklész. Aki netán maga is bírni akart valamely művet, le kellett másolnia vagy másoltatnia; Euripidész például külön rabszolgát tartott kéziratok másolására. Ha pedig az író terjeszteni kívánta műveit, magának kellett másoltatnia őket; így tudjuk, hogy Antigonosz Gónatasz több rabszolgát ajándékozott erre a célra mesterének, a filozófus Zénonnak (Kr. e. 3. század).

De a görögök könyvszeretete nem nyugodott meg ezen a ponton. Számos író több helyt elejtett megjegyzése kétségtelenné teszi, hogy az 5. században Kr. e. az athéni piacon, az agorán, kirakó vásár formájában már árultak könyveket, sőt a könyvárusok csakhamar külön "sor"-ba tömörültek, mint a többi árus a portékája szerint. Arisztomenésznél (450 körül) feltűnik a könyvkereskedő neve is: bibliopolész. Szokratész idejében az agora egyik helyén, az úgynevezett Orkhesztra félkörös teraszán tömörült a könyvforgalom, s a szellemi élet jelentős tényezőjévé vált. Itt találkoztak az írók és az olvasók, számba vették a beérkezett állományt, megvitatták az újdonságokat, részleteket olvastak fel a jelesebb művekből. Hallgatóság mindig akadt, mert az egész görög közélet az agorán játszódott le; s a könyvforgalom is élénk lehetett, mert Arisztophanész Madarak című vígjátékában megjegyzi, hogy az athéniek reggelijük után azonnal "a könyvekhez" sietnek. Világos azonban, hogy nemcsak Athénben volt így. Xenophón Anabasziszában arról értesít, hogy a thrákiai partokra sodort hajóroncsok rakományában egyéb áruk közt könyveket is találtak, s ebből kitűnik, hogy az anyaország jelentős könyvforgalmat bonyolított le a gyarmatok felé. A 4. században Hermodórosz, Platón tanítványa, avval szerzett hírnevet, hogy mesterének műveit Szicíliában elterjesztette. Hasonló adat nagy számmal akad. Ami az árakat illeti, Szokratész védőbeszédében megemlíti, hogy az agorán, ha nagy a kereslet, a filozófusok műveiért egy drachmát is meg kell adni. Mindazáltal szervezett könyvterjesztésről, kereslet-kínálat összehangolásáról és kihasználásáról itt sem beszélhetünk; mind a beszerzésnek, azaz eladásnak, mind pedig a vételnek csak alkalmi jellege lehetett. De a dolgok ilyetén állapotába jelentős változást hozott a nagy kulturális középpontok keletkezése, s bennük hatalmas könyvvárosok, bibliopoliszok létesítése. Ezek működése nyomán végül megindul Rómában a nagyarányú, üzletszerű gyártás is.

Az író, a tudós azonban még ekkor sem él meg munkája gyümölcséből, szellemi magántulajdona nincs, egyéb keresetéből, tanítványokból vagy alkalmi jutalmakból tartja fenn magát sokáig, s a mecénásság kialakulása sem jelent lényeges változást.

*

A maecenatus, az író- és tudóspártolás az egykorú társadalmi rend: az egyeduralom szerves tüneteként jelenik meg, a nagy könyvtárakkal egyidejűen. Uralkodók tartják fenn őket, s írók, tudósok, könyvtárosok, másolók, ügynökök seregét hívják meg vendégül, szerződtetik, alkalmazzák. Az egész a zsarnok-udvar egyik tipikus intézménye. A fáraók gyűjteményeiről már szóltunk. Görögországban szintén tirannusok az első gyűjtők: Polükratész, Peiszisztratosz, de gyűjteményük valójában csak könyvhalmaz lehetett. Az első rendszerezett könyvtár Arisztotelészé, de igazában ezt sem lehet magángyűjteménynek nevezni, mint ahogy Arisztotelész sem volt magánember, hanem egész intézmény egy személyben. Tanítványa, Nagy Sándor ugyanis körrendeletet küldött szét birodalmában, hogy minden felhasználható tudományos anyagot gyűjtsenek össze, s küldjék meg a tudósnak. Egész karavánok szállították a forrásanyagot, s innen erednek Arisztotelész enciklopédikus ismeretei. Roppant életműve nem egyéb, mint ezeknek rendszerezése, s ebből következik, hogy forrásanyagát, azaz könyvtárát is rendszereznie kellett. Nagyságáról nincsen adatunk, csak annyit tudunk, hogy egyik tanítványa örökölte, de utóbb szétszóródott, elkallódott a java. Egy része Alexandriába került, néhány darabja sok viszontagság után Sulla birtokába jutott, s ő Rómába vitte őket.

Az ókori könyvtár udvari intézmény tehát, de nem csak a könyvtár az. A legnagyobb és mintául szolgáló: az alexandriai például egyúttal akadémia, egyetem, múzeum, kép- és szoborgyűjtemény, állat- és növénykert, s az egész a királyi palotavárosban, a Brukheionban volt elhelyezve. Most hát szóljunk arról, hogyan folyt az élet e mamutintézmények falai közt, s példának vegyük mi is az alexandriait.

Nagy Sándor egyiptomi szatrapája, I. Ptolemaiosz Szótér^[51] alapította Kr. e. 300 körül, mikor Nagy Sándor birodalma a diadokhosz királyságokra bomlott, s neki sikerült véres harcok árán az egyiptomi trónt megszereznie. De nemcsak könyvtárat állított fel, hanem múzeumot és orvosi főiskolát is; az egész neve Muszeion volt, legfontosabb része mégis a könyvgyűjtemény. Igazi megszervezője Démétriosz Phalerón, egy rabszolga fia, rendkívül tehetséges ember, a peripatetikus filozófia művelője, Theophrasztosz barátja. Athén zsarnoka, Kasszandrosz, már fiatalon a város kormányzójává tette meg, de helyéről erőszakkal eltávolították, s ekkor Thébába ment. Innen hívta meg Ptolemaiosz Szótér a Muszeion élére, de utóda, Ptolemaiosz Philadelphosz^[52] megint csak száműzte. Utódai közül kiemelkedik Kallimakhosz, maga is kiváló költő, emellett igazi gyakorlati szakember, sok máig élő újítás fűződik a nevéhez.

A könyvtárban mintegy száz ember dolgozott állandóan: tudósok, könyvtárosok, másolók, ügynökök. Mi volt a feladatuk? A ninivei gyűjtemény alapelvéhez hasonlóan, elsősorban a hellén szellem minden termékének összegyűjtése. Ez nem volt nagyon nehéz dolog, mert korlátlan királyi hatalom s szinte korlátlan anyagi fedezet állt mögöttük. Ptolemaiosz Philadelphosz például elrendelte, hogy az Egyiptomba érkező hajók rakományait vizsgálják át, s ha olyan kéziratot találnak, mellyel a könyvtár még nem rendelkezik, kobozzák el; a tulajdonosnak másolatot adtak róla, egyéb kártérítést azonban nem, sem a másolat eladására nem maradt módja. Ez annyit jelentett, hogy a könyvkereskedés, a kéziratok cseréje stb. állami monopóliummá lett, mint a papiruszgyártás. A kézi másolásnak ebben a korában igen nagy becsük volt az eredeti, hű, megbízható szövegű kéziratoknak, s ez magyarázza a nagy bőkezűséget és a gyakori csalást, erőszakot, amellyel a Ptolemaioszok eredeti kéziratokhoz igyekeztek jutni. Viszont ezeket a tulajdonosok kincsként őrizték. Így például az athéniek semmi áron sem engedték át a nagy drámaírók: Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész kéziratait, még másolásra sem, élvén a jogos gyanúpörrel, hogy nem fogják visszakapni. Mikor azonban egy rossz termés miatt Athént ínség fenyegette, s Ptolemaiosz megtagadta a gabona kivitelét, kénytelenek voltak átadni őket másolásra, de ekkor is aránylag roppant összegű biztosítékot kértek és kaptak. Evvel a kéziratok sorsa betelt: az uralkodó veszni hagyta a kauciót, s másolatot küldött vissza az athénieknek. Lehet, hogy ez is csak mendemonda, mint a papiruszkiviteli tilalom Pergamonba, de jól jellemzi, hogy a Ptolemaioszok semmi eszköztől sem riadtak vissza, ha a Muszeion gyűjteményének gyarapításáról volt szó. Valószínű azonban, hogy erőszakra ritkán került a sor, elegendő volt a fenyegetés, aminek a királyok hatalma éppen elegendő súlyt adott. Viszont épp ezért nem kell föltétlenül túlzottnak minősítenünk a könyvtár állományáról fennmaradt adatokat. Ezek szerint Kallimakhosz alatt a Muszeionban 90 000, a Szerapeionban 40 000 feldolgozott tekercs állott, s 400 000 még rendezésre várt. A mennyiség azonban ingadozott. Így midőn Julius Caesar bevonult Alexandriába, ellenségeskedés fogadta, erre felgyújtatta az egyiptomi hajókat a kikötőben, a tűz átterjedt a városra, s a könyvtár egy része is elégett. Antonius kárpótlásul a pergamoni könyvtár 200 000 tekercsét ajándékozta Kleopátrának. Valószínű tehát, hogy a könyvtár legnagyobb állománya csakugyan elérte a hagyományban fennmaradt 700 000-es számot.

A szövegépség nagy gondja magyarázza a tudósok jelenlétét a könyvtárban. Nem csupán tudományukat művelték itt, hanem feladatuk volt a kéziratok szakok szerinti osztályozása, a szerzők megállapítása, mert e téren nagy volt a bizonytalanság, sok a tévedés, sőt a csalás, s végül és főként az eredeti, hiteles és teljes szövegek rögzítése. Óriási feladat volt ez, ha meggondoljuk, hogy minden egyes másolat épsége a másoló kénye-kedvétől, alkalmi céljától vagy értetlenségétől függött. A tudós könyvtárosnak tehát nemcsak a maga területén kellett szakembernek lennie, hanem ismernie az egykorú irodalmat, a szerzők felfogását, elméleteit, sőt stílusát is, az irodalmi, költői műveknél pedig a szó szerinti szöveget, mert ezeknél egy-egy tévesen másolt szó meghamisította a mű értelmét és metrumát is. Volt tehát dolog a kritikusok, filozófusok, történetírók, matematikusok, csillagászok, jogászok, az orvoslás, növény-, állat-, ásványtan stb. tudorai számára bőven. Az ő munkájuk alapján másolták a végleges szövegeket; osztályozásuk szerint állították fel a tekercsraktárakat, s készítette Kallimakhosz az első szakszerű katalógust. De a másolók és a raktárosok munkája sem volt csupán gépies. Láttuk már, milyen ésszerű újításokat vezettek be, főként Kallimakhosz idején, a szövegek olvashatóbbá tételére s a tekercsek kezelésének javítására. Egy-egy régi formájú, megrongálódott, selejtre érett tekercs átírása olyasféle feladatot rótt a másolóra, mint amit ma sajtó alá rendezésnek, javított, kritikai kiadásnak nevezünk. A raktárosoknak meg éppen fontos szerepük volt: a nagy könyvváros, a bibliopolisz belső rendjének fenntartása, forgalmának irányítása. A könyvanyagot ugyanis szakok szerint csoportosítva állították fel, de csak az egyes állványokon elhelyezett könyvcsoportok tárgyát, szakját jelölték táblákra (pinakész) írt rövidítésekkel vagy jelképekkel; így az óriási anyag helyrajzát, a gyarapodást, a művek forgalmát, ki- és beadását, állapotát stb. a raktárosoknak kellett számon tartaniok. Vagyis az akkori tudományrendszerezés gyakorlati megvalósítói, a szaktudósok nélkülözhetetlen segéderői voltak. Az is bizonyos, hogy az olvasók elsősorban hozzájuk fordultak tájékoztatásért, tanácsért; mai szóval ők látták el az olvasószolgálat, a referencia feladatát.

Az anyaggyűjtés és -mentés mellett természetesen az olvasói és a tudósmunka számára is gondoskodtak kényelemről. Aki kutatni, jegyzetelni, másolni vagy egyszerre több művet használni kívánt, annak a raktárteremben álltak rendelkezésére megfelelő munkaeszközök. Olvasóhelyiségül a dísztermek és a nyílt oszlopcsarnokok szolgáltak, ahol ülve, heverve, sétálva mormolhatták vagy szavalhatták az olvasók a szövegeket, minthogy a hangtalan olvasás ekkor még nem volt szokásban. Ennek az a magyarázata, hogy az ismeretközlés, a tanítás évezredeken át élőszó által történt, a hagyomány s a gyakorlat megszokottá, könnyebbé tette a hallás útján való tanulást (auditív módszer); tehát a néma írást, hogy simábban megértsék. Maga az írás sem volt éppen könnyen olvasható, s a szem és a fül egymás munkáját segítette; ezért olvas a kisgyerek és a gyakorlatlan olvasó ma is szívesen fennhangon. Az olvasáson kívül a nagyterem és az oszlopcsarnok volt a természetes helye a gyakori vitáknak, a művek megtárgyalásának, ismertetésének, sőt az újabbak felolvasásának az érdeklődők számára. A szerzők gyakran itt mutatták be frissen elkészült alkotásaikat, közönségre és méltatásra vágyva; ez a szokás aztán Rómában társasági divattá, sőt ragállyá fajult.

A Muszeion a hellénisztikus anyag számára volt fenntartva, a Szerapeionban az idegen műveltségek, főként az egyiptomi irodalom kincseit őrizték. Ugyanis már Nagy Sándor birodalma sok népet, sokféle kultúrát fogott egy kalap alá, s az egyesítés politikai megalapozására e korban a legcélszerűbb eszköz volt egy közös istenség fölfedezése, szükség esetén mesterséges előállítása: benne egyesültek a különböző vallások (vagyis műveltségek) fő elemei. Ezeket hívták szünkretikus isteneknek. Már Nagy Sándor is gondolhatott erre, mert halála előtt tanácsot kért Babilon ősi bölcsességistenétől, Éától, egyik legrégibb kultuszhelyén, Szinope templomában; mégpedig az úgynevezett "templomi alvás", azaz álomlátás útján kérdeztette meg Éát, s kedvező választ kapott. Ennek az istennek állandó jelzője, mellékneve sar-apszi (Szarapszi) vagy sar-apisz (Szarapisz)⁵³: a tenger ura volt. Mikor aztán a hellénizmus terjeszkedése s a Ptolemaioszok hatalmának növekedése, másfelől a római birodalom egyre erősödő szervezetének roppant súlya alatt s a sűrű érintkezés folyamán Kelet és Nyugat kultúráinak vegyülése erjedésnek indult, a keveredés középpontja, forraló kazánja Alexandria lett, itt nem részletezhető okokból. A bölcseleti rendszerek s főként a vallások egymásra hatása dominált, történelmi műszóval theokraszia, istenkeveredés állt elő. Ez megfelelt a Ptolemaioszok uralmi céljainak, s mint Nagy Sándor, ők is felismerték egy közös isten szükségét. Visszatértek tehát az ő kezdeményezéséhez, melyet váratlan halála miatt nem tudott véghezvinni. Megkezdődött az istenkeresés, a maga teljes apparátusával. Ptolemaiosz Szótérnek álmában egy ismeretlen isten jelent meg, Tacitus szerint fenséges szépségű ifjú alakjában, Plutarkhosz szerint rettentő külsővel, de mindenképpen azt a parancsot adta, hogy vigyék el Alexandriába, építsenek számára templomot, s vezessék be a kultuszát. Minthogy sem a nevét, sem tartózkodási helyét nem mondta meg pontosan, a király bizottságot küldött, Szoszibiosszal az élén, a püthiai Apolló jóshelyének megkérdezésére. Szoszibioszék töméntelen viszontagság után végül is eljutottak Szinópé városába, s ott megtalálták az istent, aki nem volt más, mint Nagy Sándor Sar-apszija. Viszont Szinópé királya, Szküdrothemisz, és a nép egyáltalán nem volt hajlandó megválni tőle. Háromévi alkudozás, követjárás után végül az isten megunta a huzavonát: önsegélyhez folyamodva, maga szállt fel az egyiptomi hajóra, s új fővárosába utazott. A nehézségek evvel még nem értek véget. Nevét, Sar-apszit ugyan könnyű volt az egyiptomi Ozírisz-bika isten nevével: Uszir-hapival összegörösíteni Oszirapisz-Szarapisszá vagy Szerapisszá, vagyis a két istent egyesíteni, de kérdéses maradt, melyik görög isten rejtőzik benne, azonkívül alakja is csalódást keltett. A szobor t. i. Poszeidónt, a tengeristent (Éa-Sar-apszit) ábrázolta, s ők Zeusznál alább mégsem szállhattak; Manetho és az egyiptomi bölcsek szerint viszont a kígyóalak (illetve isten: Apap-Apophisz) és a Kerberosz kutya nélkülözhetetlen járulékai voltak. Végül is győzött a mélyebb belátás, mindezt egybeolvasztották, és Szarapisz-Szerapisz megkezdhette működését. Ptolemaiosz mesterséges dombon nagy pompájú templomot építtetett számára, s ehhez tartozott a vallások és tudományok közös könyvtára.

E könyvtárépületekről egykorú képet, részletes leírást nem bírunk, romjaik is eltűntek. Fényűző épületek voltak, márványból, nemes kőanyagból rakva, termek, csarnokok sorakoztak bennük, miket oszlopsorok és kertek, szökőkutak stb. vettek körül, s mindezt az egykorú görög művészet pompája ékesítette: szellemi nagyságok arcképszobrai, úgynevezett termái, medaillonok, domborművek frízei s az ismert görög építészeti ornamentika. A falfülkékben és a szabadon álló polcokon, továbbá a tékákban tárolták a tekercseket; a bútorzat mindehhez illő lehetett.

Az épületek beosztásáról és berendezéséről mégis megbízható képet alkothatunk, minthogy a többi nagy görög-római könyvtár ennek a mintájára épült, s általában egy könyvtárépület-sablon vagy típus alakult ki. Ezek közül a pergamoni, az epheszoszi és a timgadi (Észak-Afrika) könyvtár romjaiból ásatáskor felszínre került annyi, hogy rekonstrukciójuk lehetségessé vált. A pergamoni könyvtár homlokzata előtt például egy 70 m hosszú és 10 m széles oszlopcsarnok vonult; három raktártermet sikerült megállapítani, s a szakszerű számítások szerint a fülkék, állványok, téka-vödrök befogadó képességét tekintetbe véve, e három teremben kb. 160 000 tekercset lehetett elraktározni; az épület toldalékaiban azonban kisebb raktárhelyiségek is voltak. A legnagyobb termet Athéné istennő máig fennmaradt óriás szobra díszítette a hátsó fal közepén kiképzett apszisban; ez lehetett a díszterem előadások stb. céljaira, de egyébként olvasóteremül szolgált. A nagy termek rendesen kelet felé néztek a jó világítás miatt, mert a tudományos élet a hűvös kora reggeli és délelőtti órákban, "pihent ésszel" folyt; a délutánt és az estét pihenésre, szórakozásra fordították. - A legépebb állapotban az epheszoszi könyvtár maradványai kerültek elő (épült Kr. u. 107-ben), alaprajza tiszta képet nyújt az ókori könyvtár típusáról. A 20 m széles homlokzathoz, illetve az előtte álló szoborsorhoz lépcsőzet vezetett; a nagyterem 180 négyzetméter alapterületű volt, a bejárattal szemközt levő, nagy félkörű fülkében bizonyára a védőistenség szobra állt, mellette kétfelől s az oldalfalakban fülkék voltak mélyesztve a tekercsek befogadására 2,80 m magasságig, azaz a raktáron emeletes galéria vonulhatott végig; a szabadon álló könyvespolcokat, tékákat, ülőhelyeket stb. az oszlopsorok közt helyezhették el, míg a középtér a szokásos módon reprezentatív célokra, előadások tartására és olvasásra szolgált. Az épület szintén kelet felé néz, Róma nagy építésze, Vitruvius ezt már szabályként írta elő a könyvtárak számára.

Mindebből megállapíthatjuk az egykorú könyvtárak elrendezésének legjellemzőbb vonásait: lehetőleg kiemelkedő helyen, magaslaton vagy domboldalon álltak, teljes szélességű díszlépcső vezetett a szobrokkal és oszlopsorokkal ékesített homlokzat elé; a nagy díszterem hátsó felét a védőistenség, Athéné vagy Apolló szobra díszítette, a falakon medályokban, az oldalt húzóoszlopok között pedig egyszerű talapzatokon a legnevesebb költők, tudósok fejszobrai, hermái sorakoztak; a fülkékben, továbbá szabad állványokon és tékákban álltak a tekercsek, de rajtuk csak az állomány kisebb része kapott helyet, igazi raktárakul a csatlakozó épületek szolgáltak. A beépített állványok a Digeszták törvénykönyve szerint a könyvtár ingatlanbirtokának számítottak. Mint mondottuk, pompázó, gazdag kiállításra törekedtek, a padlóra, oszlopokra nem sajnálták a márványt, a szobrokra, faragványokra a művészi munkát, a mennyezetre az aranyozást, s mindenűvé a tarka színű festést. Maga a könyvtár rendesen a védőistenség templomával állt kapcsolatban, hozzá tartozott.

Ugyanezt mondhatjuk a végső latin formáról is, a göröggel szemben. Minthogy mind a görög, mind a latin nyelv hangtani törvényeit ismerjük, könnyű ezek alapján megmagyarázni a betűcserék és módosítások okait. De hiszen ezeket nagyjából ismerjük iskolai tanulmányainkból is. A latin ejtés általában kissé keményebb, merevebb, sziszegőbb, a kettős és a félhangokat nem kedveli. Az aspiráták (hehezetes hangok): th, ph, kh eltűnnek, a görög v-ből f lesz, amely maga sem egyéb, mint a régi fh rövidítése (egy régi emléken a fecit szó még így van írva: fhefhaked); a v és u közös v jelet kap; a görög g-t, valószínűleg etruszk mintára, a k hang jelzésére használták, c formájában; de minthogy a k-nak már két jele is volt: k és q, a kiejtés hívebb jelzésére a k-t meghagyták a mássalhangzók s az a betű előtt, míg a c a palatalisok (e, i) előtt meglágyuló k-t, azaz később a ch-t és c-t jelölte, a q pedig görög módra megmaradt az u és o előtti k jelének. Számjegyekül szintén a görög ábécé egyes betűit alkalmazták. Ez az ábécé természetesen az úgynevezett kapitális, nagybetűs formájú jelekből áll; a gyakorlat hamarosan megteremtette a kurzív írást és mindkettőnek számos válfaját.

A latin írás általában világos, tiszta, erőteljes vonalvezetésre tör, s a maga eszközeivel szépen tükrözi a római jellemet. A betűket is arra használja, amik, nem díszíti őket, de vonalaikkal sem takarékoskodik, pontosan megadja a formák teljességét. E betűk valahogy a maradandóság, az anyaggal és a szellemmel való biztos bánni tudás érzését keltik. Legrégibb emlékük a "Romulus sírköve" vagy más néven "fekete kő" (Lapis niger Romuli), Kr. e. 600 tájáról, töredékes busztrofedon írás; ezt követi a Duenos-felirat a 4. századból, azután a Manios-penge, a Fucine-tavi bronz, a Scipiók síremléke (259), s végül a még emléknek számító Senatusconsultum de Bacchanalibus (Kr. e. 186.).

Ahogyan a görögöknél, a rómaiaknál is a normatív iskolai írásból fejlődött a betűvetés kétféle formája: a kurzív (azaz "futó", sietős) köznapi, üzleti írás és a gondos, maradandó célú szépírás. Az előbbiről itt sincs sok mondanivaló, a betűk alapformáit nem változtatja meg, csak összevon, kerekít, egyszerűsítésre tör. A szépírás célja azonban már nem a gyorsaság, a gyakorlatiasság, hanem az olvashatóság, a szöveg megörökítése, a maradandóság. Ezért lesz a könyvek és a feliratok kizárólagos betűvetése, noha a nagyüzemi könyvírás idején némileg a könnyebb formára tér át, s több változatot teremt. De eleinte, görög mintára, a nagybetűs kapitális írás dívik, s ennek csak két változata van: a scriptura monumentalis a feliratokon (tituli) és a scriptura actuaria az okmányokon (acta); okmányokon azonban egyelőre ne papirost vagy bőrt értsünk, hanem tartós anyagokat: ólom-, réz-, bronz-, ezüst- stb. lapokat. Így például az obsitos katona elbocsájtólevelét vékony bronzlapra rótták, aztán kettébe hajlították (diploma), s hasonlóképpen állítottak ki más okmányokat is; ezóta nemzetközi neve az okiratoknak a diploma. (A kettébe hajlítás az írás megvédésére szolgált.) Mikor aztán a papirusz, a pergamen s a velük járó írószerek az írásnak könnyed lendületet adtak, kialakult a kissé ellentmondóan hangzó kapitális-kurzív írás, amelynek annyi változata van, ahány apróbb könnyítést, összefonást (ligatúra), rövidítést (abbreviatio) stb. engedett meg az író magának. A könyvkiadók, azaz másolóműhelyek természetesen egyformaságra törekedtek, legalábbis a saját kiadványaikon, s az efféle üzleti vagy műhelyduktust nevezzük könyvkapitálisnak. Gondosabb fajta volt például a capitalis quadrata vagy elegans: minden betű egy-egy láthatatlan négyszögbe illeszkedett; a karcsúbb, könnyedébb alak volt a capitalis rustica. Az unciális viszont görög eredetű, a rómaiaknál is megtartja szabadságát a vékony és a vastag vonalak váltogatásában s a kurzívabb, úgynevezett félunciális formájában már szívesen dől kissé jobbfelé. Az írnokok kézügyessége és becsvágya persze keverékformákat (scriptura mixta) is teremt. Végül pedig (Kr. u. 3-4. sz.) az eredeti kapitális nagybetűs (maiuscula) is enged a negyvennyolcból, s helyet ad a szépen írt, de kisbetűs (minuscula) írásnak. A középkor aztán újabb változatokat hoz majd, az egyes nemzetek és az udvari kancelláriák megteremtik a maguk stílusárnyalatait. A római hagyományokon alapuló formák antiqua (ókori) néven élednek fel, sőt élnek tovább a nyomtatásban a mai napig; az északibb népek pedig megalkotják a gót (azaz barbár) vagy fraktúr (tördelt) betűvetést.

Nem csekély újítása a római írásnak a rövidítések bevezetése, vagyis a gyorsírás. Feltalálója Suetonius szerint Cicero tudós titkára, a felszabadított rabszolga, Tullius Tiro volt, de valószínűleg, hogy már ő is görög kezdetek után indult. Módszere abban állt, hogy az állandó, változatlan formájú szavak, névmások, névelők, elöljárók betűinek legjellegzetesebb vonásait kiemelte, és közös jellé vonta össze. Ilyen volt például eius = , et = , pro = , per = (vö. a mai &). Ezeket a betűk: litterae nevétől jegy: notae névvel különböztették meg, s a feltaláló után "tirói jegyeknek", notae Tironicaenek nevezték. Számuk egyre nőtt, és Isidorus Hispalensis szerint Seneca már egy 5000 jegyből álló jegytárba gyűjtötte őket össze. Ez kissé érthetetlen, mert mirevaló 22 betű helyett 5000 jegy, de az írástörténetek kritika nélkül közlik ezt az adatot. Az irodalomban, könyvírásnál nemigen használták őket, inkább hivatalos iratok, okmányok, jegyzőkönyvek, üzleti feljegyzések írásához, s az írnokokat, akik jártasak voltak benne, notariusnak nevezték (innen: nótárius, azaz jegyző), megkülönböztetésül a rendes módon író literatusoktól. Ezekből sok rövidítést a középkor is átvett.

*

A könyvdíszítést az egyiptomiak kezdték el, a görögök folytatták s a rómaiak szorgosan követték a görög példát ebben is, mert üzleti szellemük észrevette, hogy a kép és az ábra igen jó érdekkeltő, népszerűsítő eszköz. Az illusztráció eléggé általános lett, Vergilius és a többi nagy író művei gyakran képes kiadásokban jelentek meg. A római könyvdíszítés legnagyobb ismert teljesítménye a nagy polihisztor, M. Terentius Varro Imagines ("Képek") című életrajzgyűjteménye; Plinius szerint 700 kiváló ember, király, hadvezér, államférfi, költő, író, művész stb. arcképét tartalmazta, s szövege tulajdonképp csak ezekhez írt magyarázat volt. Ebből a szokásból származtak a középkor szöveget szemléltető, "megvilágosító" képei, az illuminációk.

*

Az eddig tárgyalt íráshordozó anyagokon kívül a rómaiaknál meg kell említenünk a lenvászon vagyis gyolcskönyvet (liber linteus) és a viasztáblát (tabella, tabula). A gyolcskönyv nem tett szert nagy jelentőségre. Először Livius, a történetíró említi: történeti forrásként utal a Iuno Moneta templomában őrzött lentekercsekre, a Kr. e. 444-ben és 437-ben történt eseményekkel kapcsolatban. Ha ezek a tekercsek az időből származtak, úgy arra következtethetünk, hogy már a papirusz előtt vagy mellette a fontos iratokat a tartósabb és szebb gyolcsra írták. Erre vall ugyancsak Liviusnak az a feljegyzése, hogy a samnius-papok szertartáskönyveiket gyolcsra írták, s hogy Augustus császár a romba dőlt Juppiter-templomban két thorax linteust, gyolcstekercset talált, nyilván fontosabb templomi iratot. Flavius Vopiscus történetíró Aurelianusról^[54] írott életrajzában megemlíti, hogy a császár naplóját gyolcsra írta, s ugyancsak ő közli, hogy az Ulpia-könyvtárban a "gyolcskönyvek között" megtalálta Valerius császár egy levelét. Szemünkben ezek a több száz évet áthidaló adatok azt jelentik, hogy az írásra kikészített gyolcs finomabb, választékosabb célokra használt anyag volt, ahogy ma is gyártanak ilyen célból merített, famentes, miniszter, csont stb. papírfajtát.

Jóval fontosabb szerepe volt az írott (nem vésett) fatáblának, mégpedig a legrégibb időktől fogva az egész ókoron át. Köznapi, gyakorlati célokra igen jól szolgált, jobban, mint a papirusz, mert újra meg újra lehetett használni, ha az írást letörölték róla. Ugyanis kétféle fajtáját ismerjük: a krétával és a viasszal bevont falapot, de világos, hogy ezeket megelőzte a pusztán fehérre simított, bevonatlan deszka. Plinius csupán a falapot és a viasztáblát említi, de tudjuk, hogy a deszkát gyakran bevonták krétapéppel, hogy az írás jobban elüssön az alaptól, élesebbé, olvashatóbbá váljék, s használat után egyszerűen lemosták. Ezek voltak a tabulae, tabellae, görögül pinakész, deltoi vagy püxia, s kalamussal, náddal írtak rájuk. - A viasztábla deszkáján némi keretet, margót hagytak, a középső részét bemélyítették, a mélyedést viasszal töltötték meg, s erre rótták hegyes fémvesszővel (stílus) az írást. Neve tabula cerata vagy cera, görögül kérómata. Nagy előnye volt, hogy az íróvessző lapos végével az írást el lehetett simítani, s rögtön újból használhatóvá lett a tábla; innen származik a stilum vertere kifejezés: vesszőt fordítani, azaz valamit könnyen, gyorsan eltörölni átvitt értelemben is. A viaszt gyakran színezték, hogy a rovás jól elüssön. Az összes egykorú íróeszköz között a legjobban megfelelt minden olyan alkalomkor, midőn az írásnak nem kellett maradandónak lennie: levél, üzenet, feljegyzés, számítások stb. lefirkantására. De legnagyobb haszna az írástanításnál mutatkozott, még praktikusabb volt, mint a babiloniak agyaglapja vagy a mi palatáblánk (szivacs sem kellett, sem palavessző). De az olcsóbb, viasztalan fatábla is megfelelt az iskolai tanulás céljaira. Több elmés mondás, tréfás vagy találós versike őrzi iskolai használatának emlékét latinul és görögül egyaránt. Egy ránkmaradt viasztábla például egy alexandriai görög tanulóé volt, aki a következő bölcs mondást rótta rá, mielőtt örökre elvesztette: "Az élet igazi kezdete a betű", vagyis az írás ("Arkhé megiszté tou biou ta grammata"). Egy fatáblára rótt írás pedig nem egyéb, mint büntetőfeladat, melyből ma is kihallik a pedagógus örök panasza: a nebulónak helyesírás-gyakorlatul négyszer egymás után le kellett írnia ezt a mondatot: "Ó Philoponész, gyermek ne bosszants!" ("Philoponei, o pai mé darész!")

Nyilvánvaló, hogy a viasztábla az írástanítás mellett minden olyan iskolai célra megfelelt, mint a mai irkák, dolgozat- és jegyzetfüzetek; fennmaradtak Homérosz-preparációk, szótárak, verslábak ütemezés gyakorlatai, számításfeladatok stb. Az iskolán kívül pedig az üzletember éppúgy nem nélkülözhette, mint a hivatalnok, a mérnök vagy a tudós. A levélváltásnál rendkívül előnyös tulajdonsága volt, hogy a címzett a szöveget elsimíthatta, s helyére mindjárt felrótta a választ. Sőt nagyobb alakban sokféle közcélra is megfelelt: a hivatalos hirdetményeket fatáblára írva akasztották ki (leukóma); a deloszi templom falára az Apolló-himnuszt függesztették fel ugyanígy, s Euripidész említi, hogy az orphikus himnuszokat "trák táblákra" írták.

De számunkra ennél mind fontosabb, hogy a tábla adta a mintát a kódex, vagyis a leveles, fűzött könyv formájához. Ugyanis hamarosan kialakult a szokás, hogy ha az írás szövege több táblára terjedt, akkor a szélükbe fúrt lyukakon át összefűzték, szíjjal átkötötték, s szükség esetén lepecsételték őket. Ez volt a caudex vagyis kódex, a mi könyvünk forma szerinti őse, a táblák száma szerint düptikha, trüptikha, polüptikha. A caudex eredetileg fatörzset jelentett, utóbb így hívták a tuskót, kölöncöt is, amelyet a rabszolgák lábához láncoltak, hogy nehezen mozogjanak, meg ne szökhessenek, végül minthogy az írástáblákat efféle tuskókból hasogatták, a táblaköteget is így nevezték, de már "codex" szóformában, azaz értelme elmosódott, s általában könyvet, üzleti könyvet értettek rajta. (Például: referre in codicem: elkönyvelni.) A viasztábla egyébként szívós életűnek mutatkozott, ami gyakorlatiasságát bizonyítja; a francia kancelláriák számadásaikat még a 13. században is nemegyszer viasztáblákra rótták; a legrégebbi göttingeni városszabályzat (14. század) ilyeneken maradt fenn, s a hallei sóbányákban és a roueni halpiacon még a 19. században is használták.

*

A kódex, mint könyvforma, csak a középkorban válik egyetemessé, de minthogy az ókorban lép a történelem színpadára, itt kell üdvözölnünk. Előnyei a tekerccsel szemben oly nyilvánvalóak, hogy bizonyára megpróbálták a papiruszt is levelekre szabdalni és egybefűzni, de miután ennek verzójára írni nem lehetett, azonkívül törékeny s a szélein könnyen foszló anyag, a pergamenkódexszel nem vehette föl a versenyt. A pergamen viszont az új forma minden igényét kielégíti: mindkét oldala beírható, azaz a terjedelmet felére csökkenti, e mellett tartós, tetszés szerint lehet szabdalni és egybefűzni, nem kényes, kis helyen elfér s olcsó is, mert bárhol helyi anyagból készíthető. Azonkívül gondoljuk meg ezt: ha az olvasó az átlagos 6 m hosszú papirusztekercs szövegének valamelyik helyét kereste, az egész futószőnyeget ki kellett göngyölítenie, míg megtalálta, ezzel szemben a kódexnél elég volt ujjahegyével megpörgetnie a lapokat. Ezek s más kisebb előnyei okozták, hogy a tekercs őshazájában, Egyiptomban is már korán (2. sz.) elég szép számmal találunk papiruszkódexeket, sőt pergamenkódexeket is, ami úgyszólván hazafiatlanságnak tekinthető, mert hiszen a papirusz Egyiptom monopóliuma és jelentős bevételi forrása volt. Ez mutatja, hogy a pergamenkódex diadalútját nem lehetett feltartani. Martialis (Kr. u. 1. század) egyik epigrammájában közli velünk, hogy válogatott költeményeiből olcsó kódexkiadást publikált, azaz nem restellt lemondani az előkelő tekercsformáról. Mert sok jel mutatja, hogy a pergamen- és a papiruszkódex eleinte a szegények könyve, ponyvaminőségű tömegcikk volt. Így például az első keresztény gyülekezetek nagyon "szerették", ezeknek tagjai pedig többnyire a nincstelenek közül kerültek ki, s így valószínű, hogy ez a szegényes, olcsó könyvforma erősen hozzájárult az új vallás tanainak terjedéséhez. De mint minden közszükségleti cikk, a kódex is hamarosan megtalálta az utat a drága és pompázó kiállítás felé. Konstantin idejétől fogva (Kr. u. 4. század) egyre-másra jelennek meg a Biblia kódexes díszkiadásai. Az 5. században a kódex már egyeduralkodó forma.

Milyenek voltak az első kódexek? Azt mondhatnók, éppolyanok, mint a későbbiek s a mai könyvek. Több füzetből, azaz "fogásból" varrták össze (ma ívnek mondjuk), a fogások pedig 2-6, kettébe hajtott levélből álltak. Sok kettőslevelet nem lehetett egy fogásba összefűzni, mert ezáltal a füzet belsejébe került levelek megkeskenyedtek, kikiabáltak a lapok együtteséből, lompossá lett a könyv. A legszokásosabb volt a 4 íves, azaz 8 leveles, 16 oldalas füzet: ez mindmáig megmaradt, a mi könyvünknek is ez az alapeleme: 1 ív, 16 oldal. Neve quaternio, azaz "négyes" (ív), de volt kettős, hármas, ötös, hatos is: binio, ternio, quinternio, sexternio. Egy lap (szebb magyar szóval: levél) neve folium, rendesen többesszámú alakban: folia, az oldalé pagina. Minthogy a levelek a fűzésnél elkeveredhettek, szükségessé lett az oldalszámozás, a paginálás, de sokáig csak a leveleket sorszámozták, vagy még azt sem, s a sorrendet szignaturával jelezték, azaz minden oldal alsó jobb sarkára odajegyezték a következő oldal első szavát. Ebből lett a nyomtatásnál a custos, az őrszó. Az oldalak szélén, tetején és alján margót hagytak, hogy az írás ne kopjék, piszkolódjon; az oldalmargó rendesen szélesebb volt, mint a felső és az alsó. Az első kódexek igen kicsiny formájúak, úgy látszik, a kicsinységben látták egyik fontos előnyét a tekerccsel szemben. Az első és az utolsó levelet bizonyára már kezdetben is beíratlan hagyták, védőborítékul, de hamarosan megjelenik a keményebb, erősebb védőtábla, amely aztán teret és ösztönzést ad egy új, pompás iparművészeti ág, a könyvkötés kifejlődésének.

A kötéstábla díszítése a diptichonból származik. Rómában ugyanis a hivatalba lépő konzulokat elefántcsontból készült, díszes viasz írótáblákkal ajándékozták meg, s külső oldalukra ráfaragták a megajándékozott arcképét. Ezeket utánozták azután a keresztények, s elefáncsontból vagy egyéb nemes anyagól készült kötéstábláikat szentek képmásaival díszítették. De gyakran elővették a régi, pogány táblákat s a konzulok figurái fölé egyszerűen felvésték a szent nevét. Maga a bekötés eszméje nem lehetett teljesen új találmány, mert már a tekercseket is sokszor védőburokkal látták el, s még a fontosabb caudexeket is becsomagolták. Viszont a kódexíróknak sem jutott eszükbe, hogy a könyv elejére címet írjanak, vakon követték a tekercsszokást, a végére írták, noha ott éppoly kevéssé védett helyen állt, mint az elején. S így maradt még a nyomtatott könyvön is jó ideig. Különös tünet a könyvtörténet folyamán, hogy míg egyik szellemes, praktikus újítás követi a másikat, egy-egy ponton a célszerűtlen, értelmetlen konzervativizmus évszázadokon át csökönyösen kitart.

A kódexírás sokoldalú, leleményes rendszere, vagyis az írásművelésnek egy új korszaka a középkorban alakul ki. Addig is tehát az ókor többi teljesítményéről kell beszámolnunk.

*

A nagyarányú római írásgyakorlat a fentieken kívül sok más ponton is nyomot hagyott az európai művelődés történetében, nemegyszer igen jelentőset. Nézzük csupán a stílus szót! Mint tudjuk, eredetileg hegyes vesszőt jelentett, majd viaszra író vesszőt, de már Rómában retorikai fogalommá vált: a sajátos, egyéni kifejezésmódot, fordulatokat jelezték vele. Ebből szélesült ki a jelentése az "irály", az írói kifejezés, a nyelvhasználat, az írásművészet jelölésére, s lett belőle az evvel foglalkozó tudományág neve stilisztika. Átvitt értelemben még tovább terjedt, s ma már az összes művészetek, egész korok ízlésáramlatait, jellegzetes sajátságainak összegét nevezzük stílusnak, s összetételek, képzők segítségével akárhány származékot faraghatunk belőle: stílművész, stílszerű, stílustalan, stiláris stb. Írás közben a stílusvesszővel a szavak közé, elválasztójelül szúrást, azaz punctumot ejtettek, ebből lett az európai nyelvek pont, Punkt, point stb. szava, sokféle átvitt értelmével együtt: pontot tenni valamire, pontosság és pontatlanság, álláspont, törvények, tervek, megállapodások pontjai és így tovább. Radere: törölni, azaz radírozni: aqua tincta: festett víz, tinta; rubrica: vörös kezdőbetű, rovat; schedula vagy scidula: a papiruszkáka levele, ebből a papirusz letépett darabkája, cédula; volumen: göngyöleg, tekercs, kötet, térfogat; tomus (a görög tomoszból): metszet, szelet, vagyis a könyv egy szelete, különválasztható része. E két utóbbi szót ma gyakran egy értelemben használják, holott jelentésük pontosan elkülöníthető: a volumen több önálló, esetleg több szerzőtől származó, de tárgyánál fogva összetartozó mű közös könyvbe foglalt kiadását jelenti; a tomus egyazon mű többfelé tagolt részeit. Az előző fejezetekben említett műszavakat nem soroljuk fel újra, de emlékezhetünk: számuk igen nagy. S majdnem mind metaforákká váltak már a széles és mélyreható írásgyakorlat folytán.

*

A könyv igazi tömeganyaga az egész ókoron át a papirusz, majd a pergamen, s amit ezek történetéről, használatáról már elmondottunk, ahhoz alig van hozzátennivalónk. A roppant birodalom persze megnövel minden arányt és mennyiséget, a mennyiségi szükséglet pedig megteremti az üzleties termelést. Rómában a könyv már nem királyi monopólium, az írás és a másolás nem csupán tudósmunka. Minden ipari nagyüzemmé, manufaktúrává válik: a másolás, a könyvkiadás és kereskedés, s az őket ellátó papírgyártás. A kiadók ugyan nem csupán iparosoknak tartották magukat, megőrizték vagy keresték a szoros kapcsolatot az írókkal, tudósokkal, s büszkék voltak rá, hogy ők is a szellemi élet tényezői. De maga a könyvtermelés csakugyan nagyban, "en gros" ment. A kiadó-kereskedő bibliopolának nevezte magát, nagyszámú írnok-rabszolgát dolgoztatott (servi literati, scriptores librarii; a korrektor neve: anagnoszta), ezek rendesen csakugyan képzett görög íróemberek, literátorok voltak, nem pusztán kézi munkások. A kiadandó mű szövegét annyi részre osztották, ahány írnok állt rendelkezésre, s mindegyik a reá eső részt másolta csak, annyi példányban, amennyire a könyv kiadását tervezték; ez néha felment ezerre. A gépiesség sok üzleti hasznot jelentett, az írnok másolás közben kívülről megtanulta a maga szövegét, egyre hibátlanabbul, ügyesebben, csinosabban, gazdaságosabban írt. Ha elkészült a maga részével, továbbadta a papiruszt, s a befejezett tekercset átadták a forgalomnak.

Mindez a szerzőknek is javukra vált. Ez időben az olvasók száma is megnövekedett már, és szétszóródott a birodalom minden tájára, lehetetlenné lett a közvetlen kapcsolatot fenntartani velük, mint a régi jó időkben. De épp azért ez a kor az, amidőn egy új jelenség: a világhír dicsősége kezd feltűnni az írók szemhatárán, s a költők nem rejtik véka alá e fölött érzett örömüket. Horatius méltó büszkeséggel szövi versbe, hogy új könyve "a tengeren is átkel", másutt pedig azt írja, hogy műveit a Fekete-tengertől az Ebro partjáig mindenütt olvassák. Ovidius egyszerűen kijelenti, hogy az egész föld kerekén ő a legolvasottabb író: "In toto plurinus orbe legor." Martialis pedig minden álszerénység nélkül a galliai Vienna lakosainak legnagyobb élvezetei közé sorozza könyveinek olvasását, mert úgy hallja, eljutottak oda, sőt a Dunához és Britanniába is.

S a könyv csakugyan gyorsan utazott, a kereskedés jól szervezett volt, a kereslet élénk, különösen a császárság idejében. Sulpicius Severus egyik művében beszélgetést folytat barátjával, Postumiusszal; a barát közli a szerzővel, hogy midőn Karthagóba utazott, emennek legújabb művét már ott találta, az egész város azt olvasta, sőt Alexandrián át Egyiptomba is elhatolt, a pusztaság remetéihez. E beállításban lehetett némi baráti bókvágy, de nem volt alaptalan. A népszerűség, a hírnév megszerzésének módja volt egy-egy új mű felolvasása meghívott közönség előtt. A hiúbb írók hivatásos recitátorokat szerződtettek, s gyakran visszaéltek hallgatóik türelmével. A szokás divattá, a divat kórsággá fajult, dilettánsok, tehetségtelen szerzők közönségvadászatává, amely elől nehéz volt menekülni.

Kellemesen érintette a szerzőket az is, hogy nem kellett maguknak gondoskodniuk a sokszorosítás költségeiről, vagy mecénást nyaggatniok. Írói tiszteletdíjról e korszakban persze még senki sem álmodott, viszont joga volt az írónak bármikor más kiadóhoz fordulnia, mert emez voltaképpen nem a kiadói jogot vette át, hanem csak a költségeket vállalta, haszon fejében. Másfelől szerzői jog sem létezett, a kiadott mű példányait akárki megvehette, tetszése szerint másolhatta, s az igazság az, hogy az írók örültek ennek, mert művük terjedését, hírnevük öregbedését jelentette. A gondolat, hogy szellemi munka terméséből meg lehetne élni, e kortól idegen volt; az író vagy egyéb keresetéből, vagyonából élt, vagy fejedelmi pártfogók és gazdag mecénások kegyéből, a tudósnál ehhez még tanítványok szerzése járult. A mecénás szó is egy gazdag római irodalom- és tudománypártoló nevéből származik: Caius Cilnius Maecenaséból; Horatius tette halhatatlanná, s lett e réven nevéből fogalom.

Az első római könyvkiadó, akinek nevét ismerjük: Pomponius Atticus, Cicero barátja és kiadója volt; Cicerón kívül Platón és Démoszthenész műveit is kiadta, tudtunk szerint. Üzemének "latin osztályát" Cornelius Nepos vezette, a "görög osztályt" a kiváló grammatikus, Tyrannio. A Sosius testvérek Horatius kiadói voltak. Tryphon Quintilianusé és Martialisé. Fennmaradt még Dorus és Atrectus kiadók neve. Nem élő szerzők régi műveinek kiadásánál természetesen kellő filológiai tájékozottságra volt szükség, éppúgy mint Alexandriában; kiadónak, másolónak egyaránt képzett embernek kellett lennie, vagy ilyeneket alkalmazni. Ezek java része rabszolgákból került ki.

A könyvek áráról a néhány fennmaradt, számszerű adat nem nyújt igazi tájékoztatást, mert nem ismerjük a pénz egykori vásárlóértékét. Mint manufakturális termék, elvben nem lehetett drágább az iparcikkeknél, de az érdeklődés és a szükséglet más természete, a könyvek belső értéke vagy ritkasági becse, végül a kiállítás minősége másképp szabta meg a kereslet-kínálat viszonyát s az árat, mint a tömegcikkeknél. Ahogy ma is ugyanazon művet megkaphatjuk filléres áron^[55] vagy drága pénzen. A tényből, hogy a könyv "szabadpiaci" áru volt és piaca igen forgalmas, általában olcsóságra következtethetünk, illetve olcsóságra is: nem volt nehéz könyvhöz jutni. Statius saját verseinek egy füzetét két és fél sestertiusért vette meg a boltban (sestertius magyarul: hatos); Martialis epigrammáinak (700 sor) öt dénáros árát nem tartotta olcsónak.

Hogy a könyvnek volt olcsó piaca is, több adat erősíti. Többek közt a könyvkereskedések (tabernae librariae) aránylag nagy száma; ezek a legforgalmasabb utcákban helyezkedtek el, ajtaikra kifüggesztették a legújabb művek jegyzékét, a hírverésről aztán az írók, a tudósok, a könyvbarátok önszántukból gondoskodtak: odagyűltek a boltok köré, megvitatták a megvitatandókat, vitájuk hallgatókat, végül újabb vitázókat vonzott, s a délvidéki ember temperamentuma elvégezte a többit.

Kétségtelen, hogy az olvasás ekkor nem csupán a módosabbak kiváltsága volt, sőt a vagyonos meg előkelő ember éppen nem tüntetett tudásszomjával, mint ma sem: úr nem ír. A gyűjtés, a könyvszeretet, a bibliophilia természetesen ekkor is, mint mindig, a gazdagok kiváltsága volt és egy szellemi elitre korlátozódott. A fényűzéshez hozzátartozott a magánkönyvtár, minél pompásabb anyaggal és felszereléssel; rendesen latin és görög osztályra tagozódott. A gazdag rómaiak vidéki birtokaikon is tartottak könyvtárakat; ilyen lehetett például a herculaneumi Piso-villában kiásott gyűjtemény. Ezen a téren a sznobság is érvényesült, s méltán mondhatta Seneca, hogy sok könyvgyűjtő műveltség dolgában hátrább áll rabszolgáinál. De voltak komoly könyvbarátok is. Tyrannio grammatikus, Cicero barátja, 30 000 tekercset mondhatott magáénak, Serenus Sammonicus, Gordianus császár nevelője, 62 000-et. Nem tudjuk, a kulturális színvonal javára írjuk-e, hogy a könyv becses hadizsákmánynak számított. Aemilius Paulus 157-ben Perszeusznak, Makedonia királyának könyvtárát tette sajátjává, Sulla egy athéni tudósét. Hasonlóképp cselekedett Lucullus Kis-Ázsiában, több alkalommal. Viszont meg kell adni, hogy az ebül szerzett kincseket vékonyabb pénzű barátaik rendelkezésére bocsájtották; így jutott be Cicero is Lucullus és Sulla utódainak könyvtárába, s talált ott becses ritkaságokat.

*

Nyilvános könyvtárat Rómában elsőnek Julius Caesar alapított, illetve minthogy halála megakadályozta benne, tervét Asinius Pollio, a jeles történetíró valósította meg Kr. e. 39-ben. Az elhagyott Libertas-templomban rendezte be, a szokott módon, görög és latin részre osztva, egyébként az alexandriai könyvtár példáját követte, nyilván Caesar szándékai szerint. Plinius is megemlíti, hogy a hírneves szerzők hermáival és domborművű arcképeivel való díszítést Pollio vezette be Rómában. Két további könyvtárat Augustus császár alapított: a Bibliotheca Octaviát Octavianus oszlopcsarnokában a Mars-mezőn, a Bibliotheca Palatinát pedig Apollo templomában a Palatinus dombján. Ezekről tudjuk, hogy a könyvtárak élén a procurator bibliothecae állt, mellette két librarius, azaz könyvtáros. Jellemző, hogy a könyvtár vezetője rendesen a lovagrendbe tartozott, vagy pedig felszabadított rabszolga volt, a librariusok mindig rabszolgák -, annak a jele ez, hogy a hivatásszerűen szerzett és gyakorolt műveltséget akkoriban nem úgy értékelték, mint ma. (Vö. amit fentebb mondtunk: úr nem tanul.) Viszont a javadalmazásuk nem volt éppen rossz; egy Kr. u. 1. századi feljegyzés szerint kb. 10 000 ezüstkorona értékű fizetést kaptak. Augustus könyvtárai nem sokáig álltak fenn, az Octaviát 80-ban, a Palatinát 190-ben tűz pusztította el, az utóbbit Diocletianus újraépíttette, s maga is emelt új könyvtárat a Capitoliumon. Mindezeket felülmúlta Traianus alapítása, a Bibliotheca Ulpia (Kr. u. 100), ez egyúttal levéltárul is szolgált. Végül a 4. században Rómának már 28 nyilvános könyvtára volt, s a tartományok nagyobb városaiban egyre-másra épültek hasonlók. Nevezetes közülük a Hadrianus császár alapította athéni könyvtár.

Ezek a könyvtárak nem a levegőre épültek, a sok könyvet olvasták is, nemcsak írták és gyűjtötték. Egykorú híradások szerint valóságos olvasási dühről beszélhetünk, fürdőben, asztalnál, utazás közben könyv volt az emberek kezében. Hadrianus kisebb kézigyűjteményt tartott hordozható hintajában, s olvasva járta be országait. Plinius nappalait és éjszakáit egyaránt olvasásra és buzgó jegyzetelésre szánta; nagy műve, a Historia naturalis megírásához több mint 500 szerző 4000 művét használta forrásul. Pompéi pusztulásakor mohó tudásvággyal a kitörés színhelyére sietve utazott, s ha elfáradt a jegyzetelésben, olvasással üdítette fel magát, mígnem a mérges gáz- és hamukitörések halálát okozták. Írva és olvasva halt meg.

Evvel a tárgyunkhoz illő és felemelő epizóddal zárjuk le az írás és a könyv ókori történetét.

Jegyzet - A runa írásnak, vagyis az ógermán ábécének eredete sok vitára adott okot, s ma sem teljesen tisztázott. Annyi bizonyos, hogy nem a germán népek autochton találmánya, hanem átvétel, s valamelyik dél-európai alfabétumból fejlődött ki. A latin eredet mellett a dán L. Wimmer állt ki a legnagyobb nyomatékkal, de bizonyítását ma már meghaladottnak tekintik. A svéd O. v. Friesen igyekezett kimutatni, hogy a latin ábécé mellett s nála jóval nagyobb mértékben a görög kurzív írás hatott közre, s a fekete-tengeri és Duna menti gót birodalmat jelölte meg a runa írás keletkezési helyéül. A legnagyobb valószínűség azonban a norvég Marstrander elmélete mellett szól: a runa írást az észak-alpesi feliratokkal hozza kapcsolatba, s a kelta-etruszk és kelta-latin alfabétumokban látja a runák közvetlen forrását, az átvétel helyét pedig a mai cseh föld dunai határvidékére teszi. Feltevése mellett szólnak a runák és az óír ogham írás között kétségkívül fennálló kapcsolatok. Ám az összes eddigi magyarázatnak közös fogyatkozása, hogy a megnevezett forrás-alfabétumok közül egy sem szolgáltat kielégítő alapot az összes ógermán runajel származtatására.

A runa írás keletkezése a Kr. u. 2. század végére és a 3. század elejére tehető, mert használata a germánlakta területeken 400 körül már általános. Tacitus még határozottan állítja, hogy a germánok előtt ismeretlen a secrete litterarum, vagyis "a betűk titka", csak bizonyos pálcákat, botokat említ, amelyekre jeleket róttak, s jóslásra, varázslatra használták. E jelek voltak a runák; a szó jelentése titok. A kutatás már igazolta, hogy Tacitus közlése helyes; az eredeti runamágia gyakorlását óskandináv történeti kútfők és kőfeliratok egyaránt bizonyítják. A varázsjeleket fapálcákra rótták, az volt sokáig a germán írásnak is fő hordozó anyaga; a német könyv neve ma is Buch, bükkfa; Tacitus fadarabjának nevét a német "betű" szó: Buch-stab, azaz bükkfabot, bükkhasáb tartja fenn. E fára rótt runák közül kettőt Ulfilas be is vett a gót ábécébe. A jóslás úgy történt, hogy a fapálcákat összerázták, a földre dobták, s aztán leolvasták róluk az istenek akaratát. A fa mellett kőre, csontra és ércre is írtak, s ezekből kerültek ki a fennmaradt emlékek, minthogy a fa elkorhadt.

A runa ábécének több változata alakult ki: óészaki, svéd-norvég, angolszász, német stb., ezekből egy közös, úgynevezett ógermán normál alfabétumot szerkesztettek, mely 24 betűből áll. Első hat betűjéről Futhark-nak nevezik, a betűk sorrendje bizonyára mágikus eredetű, valamint a jeleknek három, 8-8 betűből álló csoportra ("nemek"-re) való osztása is. Minden jelnek saját neve volt. A legrégibb ilyen összeállított, teljes ábécé az 5. századból maradt fenn, Kyverben (Gotland) találták. Szövegfeliratok régibb időkből is maradtak, a legkorábbi kb. Kr. u. 250-ből származik, lelőhelye a dániai Vimose és Torsberg mocsárvidéke, a legtöbbet (50 feliratot) Norvégiában találtak, ugyanitt a leghosszabbat is Eggium mellett, ez 200 jelet tartalmaz. Lelőterületük igen kiterjedt, a Fekete-tenger vidékétől és a Balkántól az angol szigetekig ér.

A runa írás hagyománya a kereszténység befogadása és a latin ábécé átvétele után sem halt el, mind az északi népeknél, mind a tudósok körében eleven maradt, s egészen a 18. századig élt. Az úgynevezett schoni törvénykönyvet, a Codex runicust a 13. században írták; gotlandi sírköveken a 16. században is előfordul, s ez időben sok tudós runákkal írja följegyzéseit; dalekarliai (svéd) parasztok még a 18. század végén is runákat róttak használati tárgyaikra.