A kódex

A nyugat-római birodalom bukásával lezárul az ókor hatalmas sötétséget és ragyogást váltó színjátéka. A birodalom megérett a bukásra, de a finálé mégis tragikus, s a népvándorlás pusztításai elsötétítik a középkor első századait. Észak felől a vikingek portyázzák végig a nyájasan hívogató nyugati partokat, a szárazon a burgundok törnek elő, míg a messze Keleten a mongol és türk népáradatok megmozdulása kilódítja helyéből a szarmata síkság gótjait, alánjait, a dunai Barbaricum vandáljait, markomanjait, kvádjait, szkireit, kárpjait, délről Arábia beduinjai vágtatnak elő a próféta zászlaja alatt, s mind e harcias, barbár népseregek az éhező vad ösztönével törtetnek az Impérium politikailag védtelen, de gazdag zsákmányt, puha kényelmet ígérő vákuuma felé. Nyugaton az élet összeszűkül, Kelet mesés távolságba vész, csak Bizánc tartja fenn ragyogását diplomáciai bűvészmutatványok közepette.

De a könyveket már ott is hártyára írják, a papirusz Kr. u. 600-tól kezdve nem jut el többé Európába, s a kínai papír még valahol Szamarkand táján jár. A háborúk, járványok következtében az állatállomány csökken, bőr nincs. A klasszikus könyv s az egész írásműveltség egy időre belevész a forgatagba; az irodalom a kolostorokba húzódik, mert a barbárok csak most kezdik tanulni az írást. Ha majd felveszik a kereszténységet, a friss, fiatal népek mohó tudásvágyával ők is felcsapnak clericusnak, író-olvasó szerzetesnek; de ehhez századok kellenek. Az űrt Bizánc keresztény görögjei és Arábia mohamedán szaracénjai hidalják át.

De a könyv és az írás belső életébe nem hasít szakadékot a viharos korforduló; az írás és a tudás művelése összeszűkül ugyan, útját azonban megszakítatlanul folytatja tovább azok közt a formák között, amiket az ókortól átvett. Csupán a környezete változik meg.

A keleti kereszténységnek ekkor már saját szellemi hagyományai vannak. A klasszikus irodalmat és tudományt gyűjtő állami könyvtárak mellett a keresztény templomokban halmozódni kezd a "szent" vagy "keresztény könyvtárak" (bibliothecae sacrae vagy christianae) szerény anyaga bibliai szövegekből, később az egyházatyák műveiből és liturgikus iratokból. A palesztinai Caesareában már a 3. században fennállt a Pamphilusz egyházatya alapította könyvtár, s a szigorú kritikájú Jeromos egy századdal utóbb is dicsérettel emlékezik meg róla. Más gyűjteményekről is tudunk, s a 2. századtól kezdve szaporodó egyiptomi szerzetesközösségek szintén gyűjtenek könyveket.

De az igazi menedékhely Bizánc. Konstantin a 4. században birodalma fővárosává teszi, s az egyiptomi görög királyok és római császárok példájára igyekszik a hellén műveltség központjává és műhelyévé avatni. Mikor az alexandriai könyvtárat Kürillosz érsek fanatizált csőcseléke felégeti, s meggyilkolja vezetőjét, a kiváló filozófus asszonyt, Hüpatiát, Konstantin a görög tudósok segítségével könyvtárat állít Bizáncban a pogány és a keresztény irodalom műveiből. Julianus Apostata egy másikat is alapít, tisztán a klasszikus irodalom számára. Konstantin könyvtára 476-ban leégett, de helyreállították, s úgy látszik túlélte a keresztes háborúkat; egy része Konstantinápoly elfoglalásakor, 1453-ban a szultán tulajdonába, illetve könyvtárába került.

Konstantin akadémiát is alapított, s itt szorgosan tanulták és másolták a görög klasszikusokat. Tény, hogy a keleti egyház klastromai nem húzódoztak a görög tudományosság továbbművelésétől. Leghíresebb volt köztük a bizánci Studion; apátja, Theodorosz, a 9. században utasítást adott, hogyan kell könyvtárat és íróműhelyt berendezni a kolostorokban. A kis görög félsziget, Athosz meredek hegyén nem kevesebb, mint húsz klastrom gyűjtötte a könyveket, ugyanígy a Katharina-kolostor Mózes hegye, a Szináj tövében. Ezek s más keleti klastromok valóságos kincsesbányái lettek a legbecsesebb középkori kéziratoknak. A reneszánsz könyvgyűjtői ezeket aknázták ki, sőt a szináji kolostorban még a múlt század negyvenes éveiben találta meg Tischendorf az Újszövetség 4. századból származó (számunkra legrégibb), teljes görög másolatát, a világhírű Codex Sinaiticust, amely most a szentpétervári könyvtár kincse lett. A könyvszeretet nem halt el, még bibliográfia is támadt, egy bizánci tudós, Phótiosz műve, a Mürobiblon; ebben összeírta mind a 280 mű tartalmát, amelyből a könyvtára állott.

Az ókort és a középkort összekötő híd másik lábát az arabok építették. Igen tanulékonynak mutatkoztak, készségesen szívták fel új tartományaik kultúráját, de voltak saját hagyományaik is. A híres bagdadi szultán, Harún ar Rasid és fia, Mamún könyvtárában görög művek is helyet kaptak éppúgy, mint a Fatimidák kairói gyűjteményében, mely állítólag 100 000 kötetre rúgott, amikor a törökök 1068-ban elpusztították. De a legnagyobb arányokban a spanyol tartomány urai, az Omajjádák gyűjtötték a görög kéziratokat; cordovai könyvtáruk állományát 600 000 könyvre tették, amikor Almanzor 978-ban megsemmisítette. Itt és Toledóban valóságos fordítóintézeteket létesítettek, s a görög-római irodalom egy részének megmentését nekik köszönhetjük. Az ókori klasszikusok, Arisztotelész, Hippokratész, Galénosz nem egy művét arabra fordították, majd ismét latinra, s így jutottak hozzájuk a mi középkori tudósaink. E munkában már segítségükre volt a papíros is, mely - mint látni fogjuk - ez idő tájban hatol el Spanyolországig.

Bizánchoz és az arab birodalomhoz képest a római egyház ekkor még igen szegény. Az 5. században a pápai szentszék gyűjtött könyveket lateráni levéltára számára, de többet nem is tudunk róla. Nevezetes azonban Cassiodorus működése és az általa felállított Vivarium. Magnus Aurelius Cassiodorus (régi római családból származó, nagy műveltségű férfiú volt, maga is szenátor; fiatalon a keleti gót uralkodónak, Nagy Theodoriknak szolgálatába állt, s csakhamar kancellárja lett. Később visszavonult, s felállította akadémiának nevezhető intézetét calábriai kastélyában; Vivariumnak hívták, mert egy nagy halastó, azaz vivarium közelében állt. Klastromi mintára rendezte be, s tudósai elé feladatul tűzte a görög, latin és keresztény szerzők olvasását és szorgalmas másolását. Nagy cél fűtötte: az ókor minden fellelhető szellemi értékét megmenteni az utókor számára. Maga is írt egy kis könyvet a helyesírásról a másolók használatára, és egy utasítást, afféle bevezetőt a görög-római tudományosságba. A könyvgyűjtemény és a másolószoba mellett volt a kastélyban pergamen- és bőrfeldolgozó műhely. Gyűjteménye nem maradt fenn, sorsáról semmit sem tudunk, alighanem szerzetesek hordozták szét, klastromaikba mentve a könyveket a sűrű háborús veszedelmek elől. Egyetlen kötetéről sikerült megállapítani, hogy Angliába került, ott lemásolták, s ez a másolat ismeretlen utakon a florenci Laurenziana-könyvtárba vándorolt.

Cassiodorus működése hosszú időre az első és utolsó világi kezdeményezés Nyugaton, a folytatás a szerzetesek kezébe kerül. Már Jeromos egyházatya is másolásra és olvasásra intette a szerzeteseket, de buzdítása akkor még csak Keleten találhatott visszhangra. Az európai kora ókor írásművelése azonban két gyújtópont köré sűríthető. Az egyik a Benedek-rend működése. Benedek 528-ban alapította meg a montecassinói kolostort, s evvel egyúttal a nyugati szerzetesség alapjait is megvetette. Rendi szabályzata (Regula) a szerzetesek legfőbb kötelességévé az olvasást tette, s ezt a munkát szigorú felügyelet, ellenőrzés alá helyezte. Minthogy a bencés klastromok csakhamar elszaporodtak, az olvasásnak s ekképp az írásnak számos műhelye támadt Európában. Ugyanis könyv nem lévén, az olvasáshoz előbb másolni kellett őket. Már Maurus, Benedek legkiválóbb tanítványa, a St. Maur-sur-loire-i klastrom alapítója, elrendelte a keresztény szerzők mellett a görög-római klasszikusok éppoly szorgos tanulmányozását. Ennek révén szerzetesei nemcsak a klasszikus nyelveket sajátították el, hanem mintegy nemzetközi irodalmi műveltséget is teremtettek. Az Európa-szerte létesült klastromok mind szoros érintkezésben álltak egymással, eredményeiket kicserélték, s így terjesztették az ismereteket hosszú századokon át.

A másik mozzanat az ír szerzetesek munkássága. Elég különös, hogy Európa e távoli sarkában a klasszikus művelődésnek tevékeny műhelye támadt. Írországot Patrick térítette a kereszténységre az 5. században, s az ír szerzetesek oly friss hévvel vetették magukat a tudományokra, hogy külön nemzeti írást, írásmódot teremtettek, amellyel még találkozni fogunk. De általában oly energia fűtötte őket, hogy a nyugati térítő munka is tőlük indult el Kelet felé, Angliába, sőt a szárazföldre. Az első francia kolostort, a luxeuilit az ír Kolumbán alapította tizenkét társával 580-ban, s mindjárt kéziratokat hozott magával a klastromi könyvtár törzsanyagául. Ez a kolostor egy évszázadon át a francia szellemi élet középpontja volt. Angliában alapított klastromaikat is ellátták könyvekkel, de ezek nagy részét a vikingek hamarosan elpusztították. Benedek angol püspökről feljegyezték, hogy hatszor utazott Rómába könyvekért, ami e zavaros időkben nem volt veszélytelen vállalkozás. Bonifacius[56] innen indult el Németország megtérítésére, s az általa alapított fuldai kolostor könyvtára egyike lett a leghíresebbeknek. Későbbi apátja, Hrabanus Maurus bevezette az írás és olvasás rendszeres oktatását; az Egbert által alapított yorki könyvtár vezetője volt korának nagy tudósa, Alkuin, mielőtt Nagy Károly meghívta udvarába. A szászországi Korvey klastromban írta Widukind nagy értékű krónikáját a 10. században. A magyar klastromi könyvtárakkal még találkozni fogunk. Így lett a könyvtár a klastrom szerves intézménye; mint az egykorú közmondás szólt: "Klastrom könyvtár nélkül - tábor fegyvertár nélkül".

*

Most tehát azt kell sorra vennünk, milyen betűkkel írták ezeket a könyveket, mi történt a latin ábécével? Európát ellepték a germán vándornépek, s az ő kezükbe került a toll; természetes, hogy olyan betűket vetettek vele, aminőket új hazájukban, a birodalom volt tartományaiban készen találtak, vagy amelyeket a hozzájuk küldött térítő szerzetesek hoztak Róma felől. Ez az írás javarészt az akkor már széltében elterjedt köznapi forma, a kurzív minuszkula volt. S az is természetes, hogy nemcsak latinul, hanem a maguk nyelvén is evvel írtak. De minthogy a birodalom szétszakadt, s mindenfelé új országok, nemzetek keletkeztek, a közös írásmód is szerteszakadozott, elárnyalódott a helyi ízlés és szokás hatása alatt olyannyira, hogy ezeket a változatokat sokáig saját találmányú nemzeti írásoknak hitték. Azonban nem a kurzív minuszkula volt az egyetlen betűforrás, s az igazi könyvbetű sohasem vált teljesen kurzívvá. Ámde bármi volt a minta, a formateremtő kedv sehol sem hatolt olyan mélyre, hogy a betűk latin alapformáit megváltoztatta volna. A különbség csak a jelek vonalainak "vezetésére", duktusára korlátozódott, nagyjában úgy, ahogyan ma is mindenki más-más formában veti ugyanazokat a betűket, a grafológusok örömére. E korban persze nem egyéni, hanem közös szokásokról van szó, s az írásmód aszerint változik, hogy a kerek, szögletes, hegyes, lapos, széles, karcsú, alacsony, magas stb. formákat kedvelik-e, vagy kinyújtják-e a betűk gajmóit, kacsait, nyelvét, ágát, farkát, bajuszát. Hogy egy találomra vett példával szolgáljunk: az ír, az angolszász, a nyugati gót, a meroving, a beneventumi, a karoling, a gót s végül a reneszánsz a betű sorjában így fest:

Amint látjuk, ezek a betűk (és társaik is) nem kurzív formájúak; az igazi római kurzív minuszkulát irodalmi szövegekhez kezdettől fogva ritkán használták, inkább csak gyors jegyzetezésekre, a margókon s egyebütt, ahol a kényelemnek s az egyéni szeszélynek szabadabb tere nyílt. De erre nem volt sok alkalom, s a kurzív minuszkula nehezebb olvashatósága miatt nem vált népszerűvé, hamar kiment a divatból. Legtovább szülőföldjén, Itáliában élt, míg végre állítólag II. Frigyes császár, megunván a macskakaparást, egy rendelettel kivégeztette.

A formáló kedv mellett a nyugati népek gyakorlati hajlamai is érvényesültek. A szép könyvírás nehéz munka volt, hosszadalmas, nem csoda, ha feléledt a vágy a megrövidítésére; igyekeztek tehát mind a betűket, mind a szavakat megrövidíteni. Szórövidítést már az ókorban is találunk, most azonban megnövekedik a számuk, s a 12-14. században egész rendszerré fejlődnek. Azonban a rövidítést meg kell különböztetnünk a tirói jegyektől; emezek önálló vonalkompozíciók, tisztára gyorsírás jellegűek, s mint ilyenek, továbbéltek a középkor hivatalaiban, a "nótárius"-gyakorlatban. Sőt meg is szaporodtak; a 8. században az úgynevezett Kasseli kézirat 13 000 tirói jegy gyűjteményét tartalmazza. Ezek azonban az irodalmi szövegekben alig fordulnak elő.

Az igazi rövidítés (abbreviatio) a betűk megrostálásából, ritkításából keletkezett azáltal, hogy az egész szó helyett néhány főbb betűjét írták le. Csak gyakran előforduló szavaknál alkalmazták például: Dominus Deus (Úr Isten) így rövidítették: DNS DS, vagy Episcopus (püspök): EPPUS, EPS. Ugyanez a szokás él ma a pl., kb., stb. rövidítésekben. Pontosabb neve: összevonás (contractio), s néha a leírt betű fölé húzott vonallal jelezték; ugyanígy tettek a szó végéről elhagyott ragokkal. A töméntelen rövidítést az írástudósok természetesen sok gyönyörűséggel osztályozták, csoportosították, rendszerezték, s megszerkesztették szabályaikat. Mi a fenti alaptüneményen kívül csak három jellegzetes válfaját említjük; az egyik a felfüggesztés (suspensio), ez a régibb, még római eredetű: a szó nagy részét felfüggeszti, elhagyja, s csak az első betűket, többnyire a legelsőt hagyja meg. Utóbb sigla lett a neve, maga is rövidítés a singulae litterae (egyes betűk) kifejezésből, s az okirattanban nagy jelentőségre tett szert. A másik a ráírás, illetve a föléírás, abban áll, hogy a szó végéről elhagyott betűket kicsinyítve, mintegy ékezetszerűen az előzők fölé írják (oe = oe = ö). A harmadik betűrövidítés az összefonás (ligatúra), vagyis a betűk összeragasztása azáltal, hogy a leírt betű utolsó vonalát a következő betű első vonalául használják fel; ma is előfordul.

Hosszadalmas dolog lenne minden egyes középkori írásfajtát részletesen leírni, azért csak madártávlatból tartunk szemlét fölöttük, inkább a szemléltetéshez folyamodunk, s ehhez főként Aloys Bömer jól kiválogatott képanyagát használjuk.

Az ír-angolszász (másképp szigeti) íráshoz nem a római kurzív szolgált mintául, hanem a félunciális, melyet a galliai térítő papok hoztak magukkal. Az ír szerzetesek tekintélyesen kövér, vastag, kerekded, bár itt-ott orrozott (szegletes) minuszkulává alakították át, s az akkor még életben levő runák néhány formaelemét is belevették. Bőséges és alapos díszítéseivel, terebélyes, méltóságteljes duktusával szinte ünnepi hatást tesz; kétségkívül a legszebb egykorú írás. Az ír és angol térítők aztán visszavitték a kontinensre, s francia, német, itáliai kolostoraik révén elterjesztették.

A nyugati gót írás (scriptura Visigothica, Spanyolország) kurzívra hajló, némileg degenerált félunciális, de nyugodt, tárgyilagos, formáló kedve nem nagy, mellőzi a cifrázást.

A meroving írás (másképp karoling előtti írás, Franciaországban scriptura Franco-Gallica vagy Merovingica, Olaszországban scriptura Langobardica) nem nagyon tetszetős, túlságosan karcsú, kihúzott betűit levegőtlenül összezsúfolja, egymáshoz szorítja, s ezt a hajlamát a gajmók, kacsok kipödrésével igyekszik ellensúlyozni; szellemtelen hivatalnokírás, kancelláriákban művelték.

A beneventumi írást (Dél-Olaszország) a bencések formálták ki, s félig-meddig hivatalos írásmódjuk volt; gondosan kidolgozott, fegyelmezetten egyívású, erőteljes és tekintélyes, híven karakterizálja a nagy tudományú rend társadalmi helyzetét és viselkedését.

A karoling minuszkula a legjelentősebb középkori írás, megérdemelt pályát futott meg, s végül is az európai írás sokfelé és sokáig érvényes reformjához vezetett el. Behozatalát és reformját Nagy Károlyhoz és udvarának díszéhez, az angolszász Alkuinhoz szokás kapcsolni, de ez aligha lehetett ily tudatos és személyhez kötött; valószínű, hogy csak a gondozása, hivatalos támogatása fűződik a nevéhez. Ezen tanult írni öregkorában Európa ura, Nagy Károly császár, mert eladdig csak a nevét tudta leírni a történelmi jelentőségű okmányok alá. A karoling írás, a képről is láthatóan, önmagát dicséri: egyszerű, tiszta, világos; jól rendezett, egyenletes duktusú, mintegy a birodalom, az első nagy európai államszervezet, a császárság céltudatos és sikeres ügyvezetését tükrözi. Szívesen rövidít, mert az ügyeket lehetőleg sommásan kell elintézni, de érthetően és főként nem sietősen. A római császárok monumentális, hódító, diadalmas kapitálisa helyett itt az okos és gondos politikai vezetés, a szervező hivatali munka minuszkulája lép előtérbe. S ha Nagy Károly halála után birodalma széthullott is, az írásmód jó eszközként fennmaradt a 12. századig, sőt átterjedt az angol szigetekre és Spanyolországba.

A gót írás elnevezése az antik-rajongó humanistáktól származik, s az Észak-Franciaországból elinduló ízlésáramlat, a gótika (12-15. sz.) barbár jellegét akarták megbélyegezni vele. A gótoknak ugyan nincs sok közük a róluk elnevezett stílus megteremtéséhez, s mi már sem magában a gót szóban, sem a stílusban nem érezzük a barbár jelleget, az elnevezés mégis fennmaradt. A gót írásmód mindenesetre korszerű volt, s a 15. században már egyeduralomra jutott Európában; a karolingra támaszkodik, s néhány előnyét igyekszik megtartani, de eléggé sikertelenül. Az írás-szükséglet ugyanis ekkorra már megnőtt, szolgálatába szegődött a papiros is, új, gyakorlati igények támadtak. A széles karoling-betűk karcsúbbá, arányosabbá válnak, a tágas, levegős közökkel takarékosabban kell bánni, a betűk jobban összetömörülnek, viszont a szavak jól kivehetően elválnak egymástól. De az egyszerűsítő tendencia sajnos nem megy többre ennél, s a betűformákon teljes erővel kiütközik a gót, helyesebben a germán népi jelleg. Nyugtalanná, szögletessé válnak, vonalaik ok nélkül kihegyeződnek, vékony kacsokat eresztenek; a szavak betűképe megzavarodik, a gyorsaság, a kurzivitás szüksége egyre több rövidítést halmoz fel, s az antik formákhoz képest az írás nehezebben olvashatóvá válik. Ez a mai német, fraktúr ábécé őse.

A reneszánsz nem kisrészt visszahatás a germán gótikára, a görög-római klasszicizmust törekszik feltámasztani, s így a reneszánsz írás is visszatér az antik formákhoz. Ám az igazság az, hogy ezek az eredeti formák, a monumentális feliratokon kívül, alig voltak feltalálhatók, a klasszikus szövegek legtöbbje karoling minuszkulás másolatban került elő, s a humanista rajongók ezek írását tartották antik mintaképnek. Őket utánozták tehát, s a forrás nem volt rossz, minthogy a karoling írás, szellemében és formájában egyaránt, a legközelebb áll a római betűhöz. Így támadt a humanista írás, és céljánál fogva csakugyan megérdemli az általános használatba átment antikva nevet. Ma is így hívjuk a legformásabb nyomdai betűtípusokat. A reneszánsz antikva igen arányos betűalkatú, egyenletes, tisztán kiírt, rendkívül olvasható, folyamatos írás; a klasszikus ízlés szülötte, s ezt a jelzőt minden tekintetben megérdemli. Jellemző, hogy a latin népek nagy gyorsasággal átvették a népi karakter ösztönös parancsára, s minden gótikát száműztek. Viszont éppígy jellemző, hogy a germán Észak-Európa szívósan védekezett ellene, csak lassan hatolt el Angliába és Hollandiába, a 19. században pedig Skandináviába. A németek még a 20. század első felében is kitartottak a gót betű mellett, tudatosan nemzeti írásként kultiválták, bár mellette a latin formának is helyet engedtek. Német írásnak nevezik, noha tulajdonképpen északfrancia (normann) eredetű.

Keleten (Bizánc) ez alatt a görög ábécé megtartja vezető szerepét, s számottevő változáson sokáig nem megy át. A kurzív forma hamarosan kialakul, de a 9. századtól kezdve átadja helyét egy minuszkula duktusnak, s ez uralkodóvá lesz az unciális könyvbetűvel szemben is. Jelentősebb ennél a könyvdíszítés kultusza, mely magas fokra hág, de evvel majd a maga helyén foglalkozunk.

Másfelől igen fontos történelmi feladatot vállal: megszüli a szláv írásokat. A szláv nyelvek legrégebbi emlékei az úgynevezett ószláv egyházi nyelven íródtak (9-10. sz.), amely több-kevesebb helyi változatban ma is az orosz, szerb és bolgár egyházak liturgikus nyelvéül szolgál, s eredetileg az óbolgár-szlávból származott.

Ez volt az a dialektus, melyet a két hittérítő, Konsztantinosz, későbbi nevén Kürillosz és Metódiosz Morvaországba vitt magával (863 körül). A hagyomány szerint Kürillosz szerkesztette meg a szláv ábécét is, a térítés céljaira. A hagyomány azonban nem fedi a történeti tényeket. Az ószláv írásnak ugyanis két fő változata van, s ezek közül a glagolita a régibb. Eredete körül sok vita folyt, a nehézséget az okozta, hogy mintája a görög minuszkula egy ritka, kevéssé ismert változata volt, viszont a glagolita nem kurzív, nem kapcsolja össze a betűket. A 40 szláv betű közül 29 kétségkívül görögből ered, a többi nagy részét a sajátos szláv hangzók jelölésére újonnan szerkesztették, kisebb részét görög betűkből kombinálták. Ennek is két fajtája van: a régibb, kerek formájú, úgynevezett bolgár duktus, és a későbbi, szögletes horvát.

Világosabb nála a kirill ábécé, magyarosan: cirill írás; 43 betűje közül 24 tisztán görög unciális, a többi glagolita vagy e kettő kombinációja, végül négy óbolgár számjegy. Ez lett az orthodox (pravoszláv: igazhitű) keleti egyház írása, s így mindazoké a népeké, amelyek hozzá tartoztak (orosz, bolgár, szerb, román). Fontos ezek közül a modern orosz írás, minthogy használata jóval túlhalad az orosz nyelv határain, s elterjedés dolgában a latin és az arab után következik. Mai formája a kirill ábécé csekély átalakítása és egyszerűsítése által jött létre; az átformálást Nagy Péter cár megbízásából Elias Kopievics hajtotta végre a 17. század végén. A nyomtatott forma mellett természetesen kurzív duktusa is kialakult, s ebben észrevehető a könnyedébb latin kézírás felé való hajlás. A bolgár, szerb és kisorosz (ukrán, rutén) írás csak kevéssé tér el tőle; a románok a 19. század közepéig használták, ekkor áttértek a latinra.

*

Megint más környezetbe, új éghajlat alá kerül tehát az írás, a széljárta, napfényes görög oszlopcsarnokokat, pompás márványpalotákat lerombolták a feje felől, a római könyvtárakat kiürítette a háború és a pestis; egy-két évszázadon át szinte hajléktalanul él. Ám csakhamar menedékhelyet talál, s a 6. századtól kezdve Írországtól Bizáncig számtalan kolostorcellában ropog a pergamen, serceg a toll. De a cella szó itt csak amolyan szólásmondás, igenis tágas, jól felszerelt műhelyekben készül a kódex, s ki sem búvik onnan a reneszánszig. Ez lényeges a dologban, az írás egy fél ezredévre ismét a vallás, az egyház gyámsága alá kerül, mint a régi templomkönyvtárak korában. Kollektív jellegű, szervezett művelet lesz belőle, a szerző hosszú időre újból eltűnik, névtelenné vált munkáját ismeretlen kezek másolják. Csakhogy most már nem puszta rögzítést, kincshalmozást szolgál, mint Memphiszben és Babilonban, hanem fegyver, elsősorban a hit, aztán a tudományok terjesztésére. Mégis egy vallásos életforma, a szerzetesi hivatás szerves alkatrésze; Benedek parancsa egyetemes regulává lett, az írás és olvasás éppúgy beletartozott az officium divinum, az isteni szolgálat rendjébe, mint a többi papi foglalatosság. A klastromokban szállóigévé lett rendszabály: legite, scribite, orate, canite (olvassatok, írjatok, imádkozzatok, énekeljetek), az írást és az olvasást az első helyre teszi, s e munkáért anyagi jutalom nem jár; kötelesség.

Noha a szerzetes, mint a szólás tartja: in angello cum libello (zugocskában könyvecskével) él, a könyvkészítésnek külön műhelye van, s ez a klastrom fontos helyisége: a scriptorium, az írószoba. Már a középkori könyvkultusz nagy előfutára, Cassiodorus is berendezett ilyent kastélyában, de sajnos egykorú ábrázolása a középkorból nem maradt reánk, csupán a szentgalleni nagy klastrom megőrzött alaprajzáról láthatjuk, hogy nem sajnálták rá a teret és a fölszerelést: a hat ablakkal világított szobában hét írópult áll a falak mentén s a középen egy nagy asztal; a bútorzat többi részét a tervrajz persze nem árulja el. A kódexkészítés szakaszait sok miniatúra ábrázolja itt-ott, a legjobbak azonban egy 12. századi Ambrus-kézirat címlapjának medalionjai (42. ábra.): a bal felső sarokban pennát hegyez a barát, alatta viasztáblára ír stílussal, a következő képen a rámára feszített bőrt simítja sarlóforma vakarókéssel, lent a kész pergament szabdalja ívekre (fogásokra); a másik oldal felső képén már ír a kész lapokra, füle mögött a piros tintához való penna, lejjebb a teleírt leveleket fűzi össze a rámán, még lejjebb a bekötéssel foglalkozik, legalul pedig valami szerszámot emel, talán a könyvkötéshez való vaknyomtatót. Középütt fent és lent már folyik az oktatás az elkészült kódexből, legközépen pedig egy angyal, talán Szent Mihály vigyáz a munkára. De a címlapfestő miniátor a maga fontos munkájáról és személyéről sem felejtkezett meg: az angyal lába alatt jobbról ott áll ő is, kezében a festékes bögrével és az ecsettel.

Ámde a kódex sokkal több munkát adott, mint ez a néhány kép ábrázolja, s ezt a munkát szerzetesi szigorúsággal szabályozták. Az írószobában az apát által megbízott scriptuarius parancsol, ha az apát áll be másolónak, akkor neki is; a vétséget, mulasztást penitenciával, bőjttel, olykor pálcával bünteti. De főként ő osztja fel és szabja meg a munkát, s ez mindenütt egyformán folyik kelettől nyugatig, évszázadokon át. Külön ember vásárolja a bőröket, kopasztja, cserzi, meszes vízben fehéríti, vakarja, mossa, simítja, dörzsöli krétaporral festékállóvá. Cél szerint különböző finomságú hártyákat készítenek, a báránymagzat bőrét díszművek számára tartják fenn, a borjú, kecske, juh vastagabb, sárgás bőre jó a többi kódexre. Ha elszakad, összevarrják, mert takarékoskodni kell. Ha kész a bőr, négyszögűre szabják, azután felébe, kettébe, negyed-, nyolcadrétbe hajtják, azaz kétleveles fóliákká, nyolcleveles kvaterniókká, olykor tízleveles kvinterniókká, füzetekké. Eközben megérkezik a barát a lemásolás céljából kölcsönkért könyvvel, nemegyszer távoli klastromokból. Bonipertus, pécsi püspök, 1038-ban a franciaországi Chartres érsekétől kéri kölcsön lemásolásra Priscianus latin nyelvtanát; így készültek akkor a tankönyvek.

Ha megvan a könyv, a scriptuarius szétosztja a szöveget és a kvaterniókat; ezeket megvonalozzák tintával, de inkább ónnal vagy hegyes favesszővel, hogy kevés nyoma maradjon, s helyet hagynak a díszítésnek, a nagy kezdőbetűknek, mert ez külön mester, a miniátor munkája; a másoló olykor a lapszélen könnyen letörölhető utasítást ír a számára. Ekkor végre megkezdődik az írás a scriptuarius vezetése alatt; nem csupán a szövegeket osztja szét, nemcsak a másolás pontosságára és kellő előhaladására ügyel, hanem ő tanítja az írás tudományát is, az abbreviációk, a ligatúrák, a szuszpenziók, betűösszetételek szabályait, a festékkeverés kémiáját, az ecsetek, lúdtollak, vonalzók, horzsolókövek és vakarókések kezelését. S ő tartja fenn a munkafegyelmet is, amely az írószobában éppoly szigorú, mint a klastromi élet többi területén; a munka mennyisége kiszabott, s az elmaradónak alapos mentségre van szüksége, ha a büntetését el akarja kerülni. Így hát a munkában lankadó csak lopva szúrja a szövegbe panaszait, mint az egykori barát: "Fay feyem", vagy a másik őszinte ifjú: "Ichatnám", sőt a könyv végén fűzfaversbe szedve: "Explicit hoc totum, pro penada mihi potum" (Itt a vége az egésznek, adj innom, büntetésnek). De a jó szerzetesnek nincs szüksége buzdításra, korholásra: a másolás érdemszerző cselekedet, s a könyv záradékába, a kolofon szövegébe, ahol a másoló kissé szabadabban nyilatkozhatott, gyakran oda is kerül, hogy "Isten dicsőségére" ki mennyi idő alatt írta meg a könyvet. S a másolás nem volt könnyű munka, nem is rövid; türelem kellett hozzá, hiszen néha évekig tartott, míg a másoló a kolofonhoz ért, mint a hajós a kikötőbe. Az Újszövetség leírása például (278 lapon) félesztendeig tartott; Wolfram von Eschenbach hőskölteménye, a Parzival két másolót teljes öt esztendőn át kötött a pulpitushoz. Nem csoda, ha a fáradtságra történik néha célzás: "O penna cessa, quoniam manus est michi fessa" (Ó vége az írásnak, a kezeim mennyire fájnak), - vagy ha a felszabadult kedélyek tréfás verseket szőnek a záradékba, melyek a munka megbecsülésére intik az olvasót, a tolvajt pedig csúfos halálra kívánják: "Wer das Buch stehle, dessen Kehle solle sich ertoben an einem Galgen oben" (Ki e könyvet ellopja, annak torka szakadjon szorulván fenn az akasztófán).

Az írás az egész középkoron át ki sem igen kerül a kolostorból; a pap, azaz clericus, egyúttal íródeákot is jelent, a francia írnok, a clerc, az angol könyvvezető, szintén clerk, ma is ezt az egyházi elnevezést viseli. A világi ember, a lovag nem szívesen nyúlt tollhoz, akárcsak a római patrícius, e tekintetben a helyzet nem sokat változott (vö. úr nem ír) - még akkor sem, ha költő volt. Wolfram von Eschenbach és Ulrich von Lichtenstein tollba mondták verseiket. Az uralkodók is ritkán koptatják a tollat, mint Nagy Károlynál láttuk, s utódaik még a névaláírást is szívesen elhanyagolják. Nálunk Nagy Lajos király nádora írástudatlan ember volt, s gyermekei életkorát sem ismerte pontosan. Általában csak az tanult meg írni, akinek a mestersége megkívánta. Ez pedig a pap volt.

A másoló barát azonban munkájáért díjat nem kap, idegenek számára csak felsőbb engedéllyel dolgozhatik, a munkájának ára a szerzetet illeti. Így tehát a könyvtermelést az egyház szükségletei és érdekei irányítják. Azonban az idők folyamán megnövekedik az egyetemes, a világi szükséglet, a klastromok már nem elégíthetik ki, s az írás kezd kifelé törekedni falaik közül. Idők jele: a középkor végén a németalföldi Deventer városában vallásos szabályzatú, közösségben élő egyesülés alakul, tagjai díj fejében bárkinek másolnak könyvet, s a jövedelmet a közös élet fenntartására fordítják. Vezetője ennek is a scriptuarius volt, klastromi mintára ő osztotta ki hetenként a munkát és az anyagot, s neki számoltak el ugyancsak hetente a tagok a végzett munkáról. Jellemző a nevük: Broeders van de Penne, vagyis "Az Írótoll Testvérei". Az ilyen világi írócéhek aztán mindenfelé feltünedeznek.

De ahogy mondottuk, a művelődni vágyók, főként a polgárság öntudatosuló elemei hovatovább nem elégedtek meg az egyház közvetítésével, s maguk igyekeztek eljutni a tudás forrásaihoz. Megjelenik a színen a világi díjmásoló, mégpedig Itáliában, ahol a nótárius és az írnok az ókor óta sohasem halt ki teljesen. Egykorú képek mutatják felszerelését, a pennát és a calamust, a tintatartót, az írópultot vagyis cathedrát, amelynek neve után cathedralisnak hívták vagy pedig modistának, minthogy az írás módja, a modus scribendi a kisujjában volt.

Az első írásiskolák a 13. században nyílnak meg ugyancsak Itáliában, a nagyobb városokban, világiak számára is. A példát német földön követik, de a szélesebb körű írásoktatást csak a 15. század hozza meg. Az első tankönyv Modus legendi címmel 1471-ben, Landshutban lát napvilágot, ez már nyomtatvány.

*

Maga a kódex lényegében az antik könyvet utánozza, ezen a téren - mint mondottuk - nincs szakadék, sem ugrás az ókor és a középkor között. Címe a kódexnek sincsen, a szöveg egyszerűen az első lap tetején, a bal sarokban kezdődik az úgynevezett Incipittel: "Kezdetik Máté Evangéluma" stb. A zárszó pedig a könyv végén, a kolofonban közli, hogy explicit, azaz végződik a mű, s itt van a legtöbbször megadva a könyv tárgya - tulajdonképpen a kolofon a cím. A fontosabb szövegrészeket, fejezeteket elkezdő betűk, az iniciálék mindig nagyobbak a többinél, s a figyelem felkeltése céljából szépen formálják, színezik őket. Eddig mindez ókori átvétel, de a műgond most már nem áll meg itt, csakhamar teljes pompájában kivirul a középkori könyvművészet. A dísz egyre több helyet kér, körülfonja a margókat, befurakodik a hasábok közé, egész oldalakat foglal el, ahol csak lehet, cifrázza a betűt a szövegben. A könyvdíszítő, a miniátor munkáját külön képzettségű vagy tehetségű szerzetes látja el; a reneszánsz idején azonban már önálló művészeti ággá fejlődik, s neves művészek szereznek vele dicsőséget és megélhetést.

Ez a művészet minőségben és mennyiségben roppant terjedelemre tett szert a századok alatt, bemutatása külön fejezetet, sőt tetemes könyvet kívánna, és írtak is róla a végtelenségig, nekünk azonban be kell érnünk néhány szóval. Az antik könyvdísz voltaképpen az önálló festészet s a dombormű kicsinyített mása volt, arcképekre és legfeljebb néhány keret nélküli, illumináló, szemléltetőrajzra szorítkozott. A középkorban azonban megszületik a saját formanyelve: a dekoratív célú, tárgytalan ornamentika. Kezdődik az iniciáléval, először megelégszik a régi rubrika vörös cinóberével és míniumával, de egyre több inda, kacs, hímzet, fonadék, cikornya, sallang veszi körül, hogy végül önálló művészeti műfajjá, miniatúrává váljék, nevében még mindig a vörös mínium festékre emlékeztetően. A vörös szín mellé aztán beveszik a világoskéket, sőt a díszműveken a színezés átterjed az egész írásmódra, a szövegre: arannyal, ezüsttel írnak. Ez a "nehéz" színezés már kissé elfajulás, szembántó, tulajdonképpen a pompaérzék túlzása, s különösen a ragyogó bizánci könyvművészetnek válik tehertételévé; az arany, a bíbor, a sötét tónusok halmozása Kelet szomszédságára vall. A híres Codex Argenteus (Ezüst kódex), Ulfilas püspök gót bibliafordításának 6. századi másolata jó példája ennek: bíborvörös alapon arany és ezüst betűkkel van írva.

Nyugat józanabb marad, de a színek itt is megszaporodnak, az iniciálé önállósul, külön képpé válik; helyet kér a szöveget életre hívó illumináció is, s ezekre gyakran ragyogó kis aranylapokat ragasztanak. Nem egy ilyen képecske, fakulatlan, örök életű színeivel, drágakő-ragyogásával szinte ötvösművészeti remekként hat. A miniátor és az illuminátor először tollal finoman megrajzolja a kép körvonalait, s aztán rakja fel a festéket és az aranyat. Ám a dekoratív elem, a könyvdísz saját formanyelve az egész középkoron át nagy biztonsággal uralkodó marad, s még az illumináló képek is díszítő hatásúak. A lapszélen, a hasábok közt szabad teret nyer a formatervező fantázia, s egy-egy könyvoldal összhatása, az írással együtt, tiszta művészi hatást kelt: kis mű, befejezett kompozíció mindegyik. A "mindegyik"-en természetesen csak e művészet java termését értjük; sok könyvet írtak, nem minden miniátor volt művész, s nem mindig díszművek készültek; ügyetlen, fogyatékos, szegényes munka is került ki a nagyszámú klastromból. De minden művészetet legszebb és legjobb teljesítményeiről kell megítélnünk, s erről néhány színes mutatvány fogalmat adhatna. Módunk szerint megpróbáljuk röviden összefoglalni a román, a gót és a reneszánsz könyvdísz legfőbb sajátságait.

A román kori könyvek közül kiválnak az ír kódexek; a kelta fantázia ütközik ki rajtuk, ők költötték Európa legszebb meséit (Oberon, Cymbeline, Trisztán és Izolda, Artus), s mintegy a Szentivánéji álom regevilágát elevenítik meg: a dísz sűrű fonadékában sárkányok, meseállatok bújkálnak, mint valami északi őserdőben. - Az angol kódexet a gazdag lombozatdísz jellemzi.

A gót könyvdísz nemcsak az építészet ornamentikáját veszi át, hanem a szobrászat karcsú, stilizált emberalakjait is; az illuminációk a Biblia jeleneteit a 14-15. századi Európába költöztetik, s így hasznos forrásul szolgálnak a középkor művelődéstörténetéhez. A lapszéli dísz önállósul, részletező finomsággal, színesen rajzolt levelek, virágok fonadékává válik, köztük bogarak, lepkék, madarak röpködnek a halvány-arany alapon.

A reneszánsz természetesen az antik ízlést igyekszik feltámasztani, újjászülni a könyvben is, de inkább csak a motívumai klasszikusak, a gazdagságot, a dús színeket és a formákat a maga új, friss erejéből meríti. A reneszánsz könyvdísz mintegy felszabadultabb, nem ragaszkodik a könyv tartalmához, minden elemet, témát felhasznál, ami a keze ügyébe esik és dísznek alkalmas: virágfűzért, római oszlopot, gemmát, vázát, urnát, delfint, Ámort, a lapsarkokra arcképet, címert fest, s a színek tarkaságában nincs határ. - A reneszánsz hozza a kódexművészet utolsó fellobbanását, a fényűzés, a luxusművek kora ez. Már nem szerzetesek művelik, hanem szakszerűen képzett, hivatásos világi írómesterek, kalligráfusok és festőművészek. Nem egy közülük világhírre tesz szert, s neve ma is él: Attavante, Francesco Cherico, Gherardo, de francia és német földön is akad párjuk. Mint fényűzési cikk, gazdag mecénások, könyvbarátok számára készül, s odahagyva a klastromot, virágzó műhelyekben települ meg, jobban mondva műtermekben. Vespasiano da Bisticci florenci műintézetében 25 író és művész dolgozik; őket is, másutt dolgozó társaikat is a művészi cél vezeti, nem a szerzetesi szorgalom és a tudós gondosság. Nem baj, ha hiba esik a szövegben, ha nem pontos a másolat, fő a művészi összhatás.

De olcsó papíron és szegényes formában is terjed a könyv; már a gótika meghozza, a románnal szemben, a szélesebb, népi igények kielégítésének frissebb, mozgékonyabb áramlatát. A Szentírás és a teológia mellett helyet kap a legenda, megsokasodnak a kegyes életrajzok és a csodás történetek. Jacobus da Voragine Legenda aureája (Aranylegenda) és a Gesta Romanorum (A rómaiak története) a középkor mesetára. - A humanista könyvkultusz végül erősen háttérbe szorítja az egyházi könyvet, s Petrarca, Boccaccio útjelzésével megindul a könyv a teljes elvilágiasodás felé.

*

A könyvkötés ókori kezdeteiről már szóltunk. A kódex elterjedése természetesen kifejleszti a kötés új technikáját, s a borításnak a belső díszhez illő művészetét. A fűzéssel járó munkák részleteiben nem mélyedhetünk el; általában kétféleképpen varrták egymáshoz a levélfüzeteket (ma ívnek mondjuk): vagy keresztben fűzték össze, vagy pedig hosszant, a füzetek hátán. Az első módszernél a könyv háta, jobb magyar szóval: foka olykor boríttatlan maradt, s csak a két kötéstábla védte a könyvet. Ha azonban a fokát is borították, bordásan átvetették a fonalat a borító bőrön, szintúgy a hosszanti fűzésnél is. Ez utóbbi kiment a szokásból, csak a keresztbordás kötés maradt meg, de a fonalborda ennél is a boríték alá került, s a bőrt vagy pergament reásajtolva, hozzáragasztották. Ma is a bordás kötés a legszebb formája a borításnak. Nagyobb, becsesebb könyveknél a sarkokat rézverettel erősítették meg, s az elejét kapcsokkal fogták össze; a tábla közepére is súrlódástól védő rézveret került. (A réz t. i. nem rozsdásodik.) Az óvó technikát végül betetőzte a bőr- vagy vászonköpeny. A bőrköpeny a boríték széltében-hosszában meghagyott és kellő formára szabott toldalék volt; ezt ráhajtották a becses könyvre használat után, és szíjjal összekapcsolták; de úgy is szabhatták, hogy tarisznya-formán vinni lehetett. Nem volt ez egyéb, mint a könyvtarisznya, a régi capsa ráerősítése a borítékra.

A borítótábla művészi megmunkálása a római konzuli diptichák új alkalmazásával vette kezdetét. Az antik domborműves elefántcsontfaragás szép példáit mutatja a Kr. u. 6. századból fennmaradt 90 dipticha. Az egyház hamarosan átvette s Bizáncban és a Karoling-időkben gyakran használta becses liturgiai művek kötésére. Sőt antik darabokat is "átkereszteltek" egyházi használatra, így például Nagy Szent Gergely pápa (6. sz.) diptichonján a pogány konzulok feje fölé egyszerűen odafaragták Dávid király és Gergely pápa nevét. De az elefántcsont drága és ritka anyag volt, s csak kisalakú könyvek kötésére alkalmas. A keresztény államegyház reprezentációs törekvése, pompaszeretete a nemesfémek és drágakövek felé fordult; a szertartáskönyvek kötése már a kora középkorban tiszta ötvösművészetté vált, úgy hogy a szigorúbb egyházatyák, Jeromos, Krizosztomosz kikeltek a túlhajtott fényűzés ellen. De korholásuk írott malaszt maradt az egész középkoron át.

Azonban a könyvkötés igazi testre szabott és bővében levő anyaga a bőr volt, s az is maradt máig, a nemes szövet, bársony, brokát stb. mellett. A bőrdíszítés munkája tiszta iparművészet lévén, stílusa együttvándorol az ízlésáramlatok váltakozásával a romántól a reneszánszig, sőt máig. A bőrmunkának kétféle technikáját ismerjük: az egyik a bőrmetszés, poncolás vagy domborítás (trébelés), a másik a vaknyomás vagyis sajtolás. A bőrmetszés nem nagyon terjedt el és nem sokáig dívott, noha technikája igen magas fokra hágott, és minden művészi igényt kielégíthetett. A középkor végén neves művészek is rajzoltak bőrbe metszendő díszítést és képeket.

A vaknyomású bőrdíszítés már több szerszám használatát, többféle iparművész munkáját hozza magával. Először a rajzoló, a grafikus tervezi meg a díszmintát, utána a fémöntő vagy vésnök kiönti vagy kifaragja a sajtoló bélyegzőt, mégpedig domborúra, mert a nyomás bemélyed a bőrbe. Eleinte ugyan csak homorú bélyegzőket használtak, úgy hogy a díszítés domborúan kiemelkedett az alapból, utóbb azonban a domborított bélyegző lett az általánosabb, s vele a mélyesztés, mert ez jobban megőrzi a dísz finomságát, sötétebb színét s főként az aranyozást. Sokféle bélyegző szerszám került használatba, alapformáik: az egyszerű bélyegző, a vonalzó, a hengerbélyegző és az íves hajlású filéta. A vaknyomás technikája a következő: hogy a nyomat éles vonalú és tartós maradjon, a bőrt először meg kell nedvesíteni, a bélyegzőt pedig felmelegíteni; az erős sajtolás következtében a bemélyesztett helyeken a bőr sötétebbre színeződik, s a minta ezáltal is kivehetőbbé lesz, szépül. Nagyobb munkáknál a kis bélyegző nem is alkalmas az egyenletes sajtolásra, úgyhogy a 15. században nagyobb fémlapokra gravírozták a mintát, a fémlapot rúdra szerelték, s avval nyomtatták a bőrre. Már a vonalzó bélyegzőnek is hosszú nyelet adtak, hogy a könyvkötő vállával rádőlve, növelhesse a nyomás erejét. Mindezek a szerszámok ma is használatban vannak, csakhogy a munka nehezét sajtológépek végzik. - Az aranyozásnál a vékony "könyvkötő-aranyat" ráfektették (ráfektetik ma is) a bőrre, és forró bélyegzővel a mintát és az aranyozást egyszerre mélyesztették, a kidomborodó részekről a fölösleges aranyat puha ronggyal ledörzsölték. Az arany ragasztására tojásfehérjét és ecetet használtak, de nem mindig; anélkül is tartós. - A díszítő érzék, a művészi képesség a bőrtáblákon éppúgy kivirágzott, mint az elefántcsonton, az aranyon és mint a könyv belsejében.

*

A középkor könyvtára a klastromban születik meg. A keresztény Kelet, Bizánc, Szíria, Egyiptom kezdeményezéseiről beszámoltunk e fejezet elején. Nyugaton a fejlődés kissé később indul meg, s az első lépéseket Cassiodorus és Montecassino nevével jelölhetjük; utánuk jönnek az írek (Kolumbán) és a nyugati (spanyol földi) gótok (Isidorus). Az ókor hatalmas méreteihez képest valóban szerény kezdetek ezek, s még az úgynevezett Karoling-reneszánsz megindítójának, Nagy Károlynak szervező munkája is úgy hat mellettük, mint a gyermek könyvgyűjtése az érett tudóséhoz viszonyítva. Nagy Károly megkérte a külföldi tudósokat, hogy hazájukból kéziratokat hozzanak magukkal udvarába; így hozott Paulus Diaconus néhány klasszikust, Alkuin pedig "Britannia virágait". A mozgalom központja Nagy Károly palotakönyvtára volt, itt helyezték el a másolandó, hiteles "mintaszövegeket", s megnyitották mindenki előtt. A császár minél teljesebb és sokoldalúbb könyvanyag összegyűjtésére törekedett, de kezdeményezése nem volt hosszú életű, inkább arra szolgált, hogy példát nyújtson a könyvtári gyűjtőmunkára és a terjesztésre.

A klastromok követték is Cassiodorus, az írek és Nagy Károly példáját, de könyvtáraikról szólva, még sokáig nem szabad nagy számokban gondolkoznunk. A középkori katalógusok legjobb esetben is néhány száz címet sorolnak fel. Ám a fontos az volt, hogy klastromalapítás nem lehetett meg könyvtáralapítás nélkül, s az alapállomány növelése a szerzet kötelessége volt. A papújoncok és világi tanulók, ha lehetett, könyvet hoztak magukkal; a vásárlás már nehezebben ment, mert egy-egy könyv falvakat, szőlőskerteket ért, viszont a világiak adományozásai kegyes cselekedetszámba mentek, s a kolostor imákkal fizetett értük. Az igazi gyarapodás azonban a másoló szerzetesek buzgalmán múlt. A könyveket kincs gyanánt értékelték, és minden eszközzel óvták az elvesztéstől, eltulajdonítástól. A könyvtolvajt sújtó fenyegetések és átkok, rendesen a szöveg végére írva és versbe szőve, valóságos új irodalmi műfajjá fejlődtek. De a prózaibb intézkedéseket sem hanyagolták el, a könyvek felügyelője, a könyvtáros (armarius, librarius) fontos és felelős hivatalt viselt, s rendesen ő volt az íróműhely vezetője is. A gyűjteményt biztos helyen, a templom valamelyik oldalkápolnájában vagy a sekrestyében őrizték, olykor a levéltárral együtt. A legtöbbször elegendő volt egy-két szekrény vagy falba mélyesztett fülke a befogadásukra. Nagyobb gyűjteménynek már külön hely kellett. Az úgynevezett szentgalleni tervrajz (820) szerint "a könyvtár oly épület, amelynek beosztása és nagysága teljesen a sekrestyének felel meg, s a presbitérium keleti oldalához csatlakozik. Két emelete van; a földszint írószobául szolgál, az emelet a könyvek őrzésére." Helyi viszonyok szerint sokféle berendezkedést találunk, néha meg is osztják a könyvállományt a belső, házi használat és az iskolai szükséglet céljaira, vagy pedig a "prézens" kézigyűjtemény és kölcsönkönyvtár anyagára.

Több rendi szabályzat pontos utasításokat ad a kölcsönzés módjára: az év egyik napján a rendtagok összegyűltek a kapitulumházban, a régi kölcsönvevők név szerint felhívattak a könyvek visszaadására, ezután megtörtént a kölcsönzés a következő esztendőre. Minderre a librarius felügyelt. A klastromon kívüliek is vehettek kölcsön könyvet, s ez gyakran megtörtént, de a világiaknak elismervényt és zálogot kellett adniok. E tekintetben a helyzet mit sem változott azóta, valamint az a tünet sem, hogy a kölcsönző könyvtárat így is sok károsodás érte; ezért végül is több klastromban megtiltották a könyvek kölcsönadását.

Az egykorú katalógusok arról tanúskodnak, hogy a könyveket rendszerint tárgyuk szerint csoportosítva állították fel, első helyre téve a szent könyveket, utánuk az egyházatyákat és az apróbb szenteket, majd a magistri moderni, az új tanítómesterek következtek, tovább a világi szerzők, végül az ókor pogány auktorai. Az elhelyezés tehát szakok szerint történt, s a könyvjegyzék helyrajzi katalógus volt, ahogy ma mondjuk.

De a középkor második felében megnövekednek a világias igények, lovagi irodalom támad, a tudomány kifelé húzódik az egyház gyámsága alól, ébredezni kezd a humanizmus és az antikrajongás, a kolostorok fegyelme, erkölcse lazul. A francia királyok, olasz és német fejedelmek közül egyre többen teszik becsvágyukká a szép és jó könyvgyűjteményt, és a skolasztika uralma alatt ugyan, de megalakulnak az egyetemi és főiskolai könyvtárak. Végül a polgárság is számottevő, öntudatos osztállyá fejlődik, sőt városállamokat alkot (Itália), s kialakítja a maga művelődésének szerveit.

Az egyetemi könyvtár új típus. Már létrejötte is jellegzetes a korra, nem valamely intézkedés, egyetemalapítás teremti meg őket, hanem a könyvtermelésnek az a világi-polgári szerveződése, melyet a hollandi Broeders van de Penne említésekor jeleztünk. Ilyen testvériségek egyre-másra alakultak a többi nyugati országban is, ami a kereslet növekedésére mutat, s valóban, a piac az ő kezükbe került. Stationarius volt a nevük, s leginkább az egyetemek körül telepedtek le; így például Richard de Bury a párizsi könyvpiacot az összes fajta könyv virágzó kertjének nevezte ("virens vividarium universorum voluminum"). Az árusítás az egyetemi hatóságok felügyelete alatt állt ugyan, de ezek maguk nem gondoskodtak az egyetemi szükségletek kielégítéséről, hanem az egyes kollégiumokra, úgynevezett bursákra bízták a könyvbeszerzést. Ezeknek az intézeti bursakönyvtáraknak anyagából állt azután össze az egyetemi könyvtár.

Példának vegyük a mindmáig legnevezetesebbet, a Sorbonne-t. Szent Lajos királyi udvari káplánja, Robert de Sorbonne alapította 1250-ben a később róla elnevezett kollégiumot. Maga is ráhagyta könyvtárát, s ezt annyi ajándékozás követte, hogy a gyűjtemény csakhamar jóval túlhaladta az összes többi kollégiumét. A Sorbonne megajándékozása úgy látszik divattá lett, angol, német, olasz, spanyol adakozók követték egymást, s nem egy adomány többszáz kötetre rúgott. Sok szerző itt helyezte el műveinek eredeti kéziratát. Ezenkívül másolómunkával is szerzett a kollégium pénzt vagy új könyveket. 1290-ben a könyvtárnak több mint ezer kötete volt, 1338-ban 1700-on felül, főként teológiai és filozófiai művek. A kollégium tagjainak (socii: társak) kulcsuk volt hozzá, de a többi tanulót is beeresztették, míg idegeneket csupán vezető kíséretében.

Ami a használatot illeti, már itt is megjelentek a láncos könyvek (libri catenati), ami kétségkívül a könyvszeretet és a tudásvágy megnövekedésére vall: meg kellett láncolni a könyveket. Az állományt ugyanis két csoportba osztották, nagyokra (magna) és kicsinyekre (parva). A nagyok, a leginkább keresett művek, 300 kötetben külön teremben 26 pulton voltak elhelyezve s odaláncolva; a kisebb, ritkábban kért könyvek, a fölöspéldányok (duplumok, multiplumok) stb. kölcsönvehetők voltak, zálog fejében. A könyvtári szolgálatot a kollégium sociusai látták el. - A középkor végén ötven kollégiumi könyvtár működött Párizsban. Hasonló minden egyetemen volt Európa-szerte, de kisebb méretekben. A legkisebbek az olasz egyetemi könyvtárak voltak, mert ott a stationariusok népes és nagy múltú testülete könnyen kielégíthette a keresletet és a kölcsönforgalmat.

A könyvtárak belső rendjéről nem sokat tudunk, nagyjában a klastromi módszereket alkalmazták, de egyetemesebb szabályok, szokások nem alakultak ki; ahány ház volt, annyi szokás, a körülmények és a szükségletek szerint. Jellegzetes újítása e kornak a láncos könyv, de korántsem terjedt el annyira, mint ma hinni szokták; inkább a reneszánsz idejében vált általánossá. Kis könyvállománynál mindenesetre elmés berendezés, mert egy csapásra megoldja a raktár, az olvasóterem és az ellenőrzés problémáit. A terem hosszában, kettős sorban álltak a pultok, rájuk fektették vagy a pult fölé glédába rakták a könyveket, s a fülükbe kapcsolt lánc által egy rúdhoz erősítették úgy, hogy a lánc ide-odacsúszhatott, némi mozgási szabadságot engedvén a könyvnek. Az állványokon lehetőleg tudományszakok szerint csoportosították az anyagot, s felírták reájuk a szakok nevét, vagy pedig betűkkel, számokkal, olykor különböző színekkel jelölték a beosztást. Írtak katalógusokat is, többnyire helyrajziakat, esetleg betűrendes jelzetekkel; pontosságuk azonban igen ingatag volt.

De a skolasztikus tudományművelés fölött is eljár az idő, és - ha szabad úgy mondani - Petrarca előreveti árnyékát. Sőt már jelen is van; bár a 13. század szülötte, hátat fordít a középkornak, ő az első, aki tudatosan életformát teremt a humanizmusból, és világosan megfogalmazza eszményeit. Mint Alfred Hessel találóan mondja: az ókor az ő számára nem múlt volt, hanem jelenidő. Minket a humanizmus óriási mozgalmából a könyv sorsa érdekel, s nem vagyunk híjával az anyagnak, mert ez a kor par excellence a könyvkultusz, a rajongás ideje volt, a szó szoros értelmében oltárra emelte az ókor remekeit.

A láz szertegyűrűzik Európában Skóciától Budáig, de az olaszok járnak elöl. Minthogy az egész panorámát egy kurta fejezetben felvázolni lehetetlen, azért az olaszokat választjuk szemléltető-például, s náluk is a gyújtópontot, ahonnan az új szellemi ragyogás fénye szétsugárzott: a Mediciek florenci udvarát. Amit ők végbevisznek, más-más arányokban megismétlődik mindenütt. Cosimo de' Medici több volt, mint mecénás; ő már nagy műkedvelő, dilettante a szó elsődleges, pozitív, alkotó értelmében: az élet eleven anyagából teremt műremeket, s csak unokájának, Lorenzo il Magnificonak tehetsége hiányzik belőle, hogy Petrarca életeszményét megvalósítsa. De már ő is szuggesztív erővel tudja összesűríteni és munkában tartani a quattrocento szellemi dinamizmusát. "Irodalmi minisztere", Niccolo Niccoli, az alapoknál kezdi: az ortográfia és a reneszánsz írás rendszerezésén, de igazi terepe a kéziratgyűjtés, ebbe öli pénzét, s ha fogytán van, Cosimo erszényét nyittatja meg. Maga 800 kötetet gyűjt össze, de ügynökei mindenütt ott vannak, ahová a Mediciek keze elér, és ez sokat jelent. Fennmaradt egy utasítása, melyet ügynökeinek adott, hogyan kutassák át a német kolostorokat. Poggio, a pápai titkár, szívesen állt rendelkezésére, sok német és francia klastromot "dolgozott fel", s a humanisták szokott felháborodásával szidalmazta az ottani könyvtári állapotokat. Közben elfelejti, hogy ha a szerzetesekből hiányzott is a kultuszszerű rajongás az ókor iránt, az ő szorgalmuknak köszönhető, hogy az imádott remekművek fennmaradtak. Poggio tehát megszabadítja méltatlan "börtönükből" (az ő szava) e remekeket, ha másképp nem megy, lemásolja vagy köpenyébe rejtve, "megmenti" őket. - Hasonlóképp folyik a munka Bizáncban és a görög klastromokban. Bizánc-Konstantinápoly eleste után (1453) kalandor-regényekbe illő vadászat indul meg a kallódó, gazdátlan kéziratokra. Egy nagy olasz vadász, Aurispa maga írja: "Konstantinápolyban ruhákat adtam a görögöknek, hogy kódexeket szerezzek, ami sem nem szégyenletes, sem nem büntetni való dolog". (Ez még az ostrom előtt történt, Aurispa megvesztegette a görögjeit.)

Ily munkálatok közben végre eljött az idő, hogy megvalósuljon Petrarca egyik kedves terve: nagy nyilvános könyvtár alapítása. A világhírű Laurenziana lett ez, de a dolog nem ment máról holnapra. Avval kezdődött, hogy Niccoli 1430-ban nagy gyűjteményét örökül hagyta "mindenki hasznára". A könyvtár illő elhelyezéséről Cosimo gondoskodott, 1441-ben Michelozzóval felépíttette a San Marco-kolostort Flórencben, külön könyvtárteremmel, mely ma is fennáll, de eredeti berendezése sajnos már nem. A terem 45 m hosszú és 15 m széles, két sor karcsú ióni oszlop tartja mennyezetét, oldalt két sorban futott a 32 olvasópult, rajtuk Niccoli 400 kódexe. Ez szolgált mintául a többi könyvtárnak, még száz év múlva a Laurenziana-nak is. Ti. Cosimo a San Marcon kívül más intézeteket is gazdagított, s főként a maga gyűjteményét gyarapította. Két megbízottja, Poliziano s a görög Laszkarüsz, két ízben tett utazást messze Keletre, könyvekért. Ezekből a gyűjtésekből nőtt ki, tevődött össze utóbb a reneszánsz legművészibb könyvtáralkotása, hivatalos nevén: Bibliotheca Mediceo-Laurenziana; így méltán viseli Lorenzo nevét. Felépítésével a Medici-pápa, VII. Kelemen Michelangelót bízta meg 1525-ben, de a termet csak 1571-ben nyitották meg, hét évvel Michelangelo halála után. A terem igen tágas, 47,50 m hosszú és 11 m széles, s noha Michelangelo is a San Marco-könyvtárat vette mintául, stílusát és arányait a reneszánsz legnagyobb építő géniusza teremtette. Az oszlopsorokat elhagyta, így egységes, impozáns hatású, tiszta távlatú termet alkotott, a tágasságra törekvő barokk ízlés teremkönyvtárának ősét. A gyönyörűen faragott könyvespultok ma is érintetlenül állnak benne, azonban az egész rendszer már a berendezése idejében is, száz évvel a könyvnyomtatás megindulása után, idejétmúlt volt.

Távolságban, szélességben egyaránt nagy utat tett meg a középkor könyve, míg eljutott Cassiodorus szerény műhelyéből s az ír klastromok scriptoriumaiból Michelangelo palotájáig, a másoló barátok, pennatestvérek, kenyérért író deákok kalamusától Attavante ecsetjéig, a szegény főiskolás tanuló asztalától az expedíciókat szervező pénzfejedelmek kincsesházáig. De akár szegény, akár gazdag környezetben élt, gyalog járt. Most jön majd Gutenberg, és gépre ülteti.

*

Ezt az utat járja a magyar könyv is Géza-Gyeücse fejedelem óta, akinek idejében az első térítők megtelepedtek Pannonhalmán[57].

Itt írják és gyűjtik az első magyar könyveket, nehéz küzdelmet víva a latin ábécével, melynek számos magyar hangra nincsen betűje. Ebből ered a magyar ábécé mindmáig tartó bizonytalansága, s érdekes volna betűzésünk vargabetűit végigkövetni, ha nem kívánna külön könyvet. Az első latin betűs magyar szavak a tihanyi apátság alapítólevelének latin szövegében írattak le 1055-ben; ez a legrégibb fennmaradt nyelvemlékünk. Az első hosszabb magyar nyelvű szövegünk a Halotti beszéd, s az első vers a Mária-siralom, mindkettő 1200 tájáról: a Halotti beszéd prózája erőteljes, tömör, mégis jól tagolt, gördülékeny, a Siralomban pedig a magyar versnyelv veleszületett ritmusa lüktet; mind a kettő több puszta fordításnál: átültetés. Latin nyelvű irodalmunk természetesen régibb keletű. Az első magyar író Mór, pécsi püspök 1065 táján írja Szent Benedek és András legendáját. Az első Magyarországon készült kódex, amelyről tudomásunk van, a 11. században másolt Gutkeled-biblia, valószínűleg a tatárjáráskor veszett el[58]; a csatári apátság tulajdona volt, 1230 táján a kegyúr, Vid mester zálogba adta Farkas vasvári zsidónak, s ekkor két faluval kárpótolta érte az apátságot; a könyv tehát két falut ért meg. Az első magyar nyelvű könyv Assisi Szent Ferencnek, "Isten szegényének" a nép számára írott életrajza (Jókai-kódex), a másik az Apor-kódex Biblia-fordítása (14. sz.). Ettől fogva kissé szaporábban folyik a magyar kódexszerzés, de tetőfokát a 16. század elején, a nyomtatás megindulása után éri el. E látszólag paradox jelenség okát Szerb Antal mutatta ki igen meggyőzően: "A 16. század elején külföldről beáradtak a latin nyelvű nyomtatott könyvek, amelyek nagyobb számuknál és olcsóbb voltuknál fogva sokkal könnyebben voltak megközelíthetők, mint a régi kéziratok. A nyomtatott könyvek elterjedése keltette fel az akkori magyar nyelvű olvasóközönségben, az apácákban, a könyv után való vágyat. Ez volt a magyar kódexirodalom fellendülésének gyakorlati oka. A magyar kódexek e szerint tulajdonképpen nyomtatott könyvek kézzel írva." Minthogy az országban nem volt nyomda, elővették a terjesztés régi eszközét, a tollat, s a másolás alkalmat adott a fordításra is.

A könyvgyűjtés magától értetődően együtt indul meg a térítő szerzetesek betelepítésével, mert "a klastrom könyvtár nélkül fegyvertelen". A pannonhalmi szerzet könyvtára a 11. században 80 kódexet számlál, s ez tekintélyes szám, mert például a 200 évvel régibb, gazdag kremsmünsteri apátság Ausztriában csak 60-at. Ugyanakkor Bakonybélben 87 kódexet találunk, köztük négy kincset érő drágaságot, Pécsváradon pedig 35-öt. S a könyvműveltség nem áll meg mindig a klastromok, káptalanok, papnevelők, püspökségek küszöbénél; 1050-ben feltűnik az első magyar világi műgyűjtő és mecénás, Adalbertus, aki könyvgyűjteményét a pannonhalmi monostorra hagyományozza. Lehetséges, hogy a veszprémi székesegyházi főiskolát Szent István alapította; a latin nyelven, logikán és szónoklattanon kívül az úgynevezett quadriviumot is tanították: számtant, mértant, zenét, csillagászatot, emellett pedig még egyházi és polgári jogot; a 12. században már virágzott, s oly nagy híre volt, hogy sokáig egyetemnek tartották történészeink. Büszkeségét, a könyv- és levéltárat két oligarcha család, a Csákok és Kőszegiek vetélkedése pusztította el; 1275-ben Csák Péter hadai feldúlták a veszprémi püspökséget, mert székén egy Kőszegi ült. "Nagy kárt vallott ekkor a tudomány - írja Marczali Henrik. - Háromezer márkát érő könyv pusztult el, azonfelül Pál mesternek, a törvények doktorának ezer márkát érő könyvei és még a káptalan tizenöt tagjának, akik az egyházi és polgári jog doktorai voltak, könyvei és értékes holmija tízezer márka értékben." Ezek a márkák mai pénzben sok millió forintra rúgnának.

Mátyás kortársa, Hantó György, pécsi prépost, háromszáznál több könyvet gyűjtött össze, s könyvtárát minden nap nyitva tartotta az érdeklődők számára, ami az időben egyedülálló eset volt. De Mátyás idejében már javában virul a könyvgyűjtés reneszánsz szenvedélye. A király könyvtáráról nem is szólva, a gazdag egyházi és világi urak vetélkedve halmozzák a becses tartalmú, drága kódexeket. Vitéz János érseknek váradi püspök korában gyűjtött könyvtárát unokaöccse, Janus Pannonius, a kor világhírű humanista költője megénekelte:

Isten veled, te régi-régi könyvtár,
hol annyi híres írót ismertem meg,
itt székel Phoebus is, mert régi helyét
elhagyta rég, s a múzsák nem sietnek
Castaliába vissza, hűs erdőbe vágyva...

(Berczely A. K. fordítása)

Maga Janus Pannonius, Mátyás kancellárja, Pécs püspöke, itáliai útjain valósággal kifosztotta a könyvkereskedőket. E kincseknek töredékei is alig vannak meg, a török háborúk szele szétfútta őket, mint a pelyvát.

De a könyvvel együtt megjelenik a szép könyv iránti szeretet is, Péter prépost-Anonymus Gesta Hungarorumát (1200 körül) már csinos iniciálék díszítik.

Középkori könyvművészetünk legpompásabb emléke Kálti Márk Képes krónikája: Nagy Lajos leánya, Katalin számára készült jegyajándékul, amikor V. Károly francia király fiával, Valois Lajossal eljegyezték. "A káprázatosan szép és finom illusztrációk Budán készültek hozzá - írja Kardos Tibor -, a műtörténet eddigi megállapításai szerint némi nápolyi színezettel." A reneszánsz könyvművészet barátainak egész sorát ismerjük; Vitéz János, Janus Pannonius, Váradi Miklós, Bakócz Tamás, Oláh Miklós gyűjteményeiről, csekély kivétellel, csak annyit tudunk már, hogy szépek és gazdagok voltak. Kálmáncsehi Domokos pompás misekönyvét halála után Bakócz Tamás bíboros szerezte meg. A legszebben díszített, újgótikus ízlésű, magyar nyelvű kézirat a középkorból a Festetich-kódex, Kinizsi Pálné Magyar Benigna számára készült zsoltárkönyv; ugyancsak az övé volt a Czech-kódex. Becses emlékünk a Batthyány Boldizsár misekönyve, magyar nyelvű naptárral, s a Kaprinay-kódex, melynek finom miniatúrái már Dürer fametszeteiről, azaz nyomtatott könyvből készültek.

Örülnünk kell, hogy Mátyás világhírű könyvtárából 160 (hiteles) darab elkerülte a magyar kincsek sorsát. A Bibliotheca Corvina történetét jól ismerjük, nagy irodalma van már, amely mindenki számára hozzáférhető; ezért most a magyar Corvina-kutatás eredményeinek összegezése helyett, érdekesség kedvéért, egy külföldi szakember ismertetését közöljük, hogy lássuk, milyen híre és becse van a könyvek világában ma is. Karl Löffler, a jeles német kézirattudós, Allgemeine Handschriftenkunde (Általános kézirattan-ismeret) című munkájában, a könyvek vándorlásáról szólva, ezeket írja róla:

"Hogy milyen gyors változások eshetnek a kéziratok országában, igen jó példa rá egy ragyogó gyűjtemény, mely úgyszólván egyik napról a másikra keletkezett, de megteremtőjének halála után majdnem éppoly gyorsan szertehullott: Bibliotheca Corvina, Korvin Mátyás magyar király egykor világhíres könyvtára, melynek eredeti helyén ma nyoma sincsen. Noha a Corvina nyomtatványokkal is rendelkezett, dicsőségét a kéziratos könyvekkel szerezte, amelyek állománya java részét tették. Hunyadi Mátyás 1458-ban, 17 éves korában lépett a magyar trónra, s 1490-ben bekövetkezett haláláig országának hatalmát és nagyságát szerfölött megnövelte; a legragyogóbb reneszánsz fejedelmek egyike volt, s mint a tudományok és művészetek lelkes barátja, a maga humanista korának igazi fia. Míg azelőtt Budán főként a francia műveltség hatása uralkodott, most Mátyás az olasz ízlés útjára tért át, mint ahogy a Hunyadiak már előbb is kapcsolatokat tartottak fenn a Viscontiakkal és a Sforzákkal. Ezt a hajlandóságát 1476 után még növelte házassága Aragoniai Beatrixszel, I. Ferdinánd nápolyi király leányával, minthogy a fiatal királyné osztotta Mátyás becses antikvitások és szép könyvek iránti szeretetét, amelyet az Itália-rajongó és tudományszomjas lengyel Sanocki ébresztett fel benne. Budán, az olasz mesterektől épített, híres vár pompázó könyvtártermében csodálatos gyorsasággal halmozódtak fel a finoman írott, képekkel díszített és művészi kötésű kéziratkincsek. Olasz humanisták fáradoztak, hogy gyarapítsák a király könyvtárát, és mind Budán, mind külföldön, főként Flórencben, de Rómában és Nápolyban is, egész íróműhelyek másolták a könyveket, miket a kor hírneves festői díszítettek miniatúrákkal és iniciálékkal. Minthogy a király tetszését nem nyerte meg a hazai könyvfestés, mely az úgynevezett dunai stílus irányzata szerint a lapszéleket az új ízlés számára durva indázatokkal díszítette, renaissance mestereket hívott Itáliából; egy-egy Francesco d'Antonio de Cherico, a Favilla-testvérek, s a mind között leghíresebb Attavante di Francesco di Bartolo, mecénásuknak tekintették Mátyást. Ekképp aztán szokatlan gyorsasággal bámulatosan sok remekmű gyűlt össze a gyűjteményben, s a Bibliotheca Corvinát a kortársak mint új világcsodáját ünnepelték. Így a 16. században már arról beszéltek, hogy a Corvina 50 000 kötetet rejteget. Ez a szám nagyon is túlzott, de az óvatos becslés is 3000 kéziratra megy. A corvinák híre-neve kezdettől fogva pompázó kiállításukon és példátlanul gyors gyarapodásukon alapult, míg szövegeik nem éppen voltak híresek. A Bibliotheca Corvina állományának összetétele a műkevelő könyvtár típusát mutatja a középkor és az újkor fordulóján. Képviselve voltak benne az egyházi használatra készült könyvek, mellettük klasszikusok, orvostani, földrajzi, építészeti, számtani és csillagászati munkák. Ismeretessé váltak a gyűjteményből görög és latin kéziratok, melyek közül néhány magyar humanisták, így Janus Pannonius tulajdonából származhatott, s ezenkívül lehettek benne régi kódexek is; de a java részét olyan könyvek tették, amelyeket a tulajdonos életében írtak le.

Amily ragyogó volt a Bibliotheca Corvina születése, oly gyászos lett a története és oly gyors a pusztulása. Amikor Mátyás váratlanul meghalt, néhány megrendelt kéziratát még be sem fejezték; ezek tehát mindjárt idegen kézbe kerültek. Utóda, Jagello Ulászló, megpróbálta ugyan, hogy folytassa az alapító művét. De midőn Beatrixot nem vette feleségül, ahogyan emez kívánta, az özvegy visszatért hazájába, s több darabot a könyvtárból magával vitt. Evvel megkezdődött a morzsolódás, amit Ulászló maga gyorsított. Öregen s elméjében meggyengülve, utóbb szokásává lett, hogy kegyenceinek s az idegen követeknek a könyvtár kincseiből adjon ajándékot, ahogyan már Osztrák Miksának is adott néhányat, mikor emez könyvre vágyódott. Az ajándékozást Mátyás minden utóda tovább folytatta. Emellett Magyarország hatalmát is gyorsan aláásta a török, aki előtt az 1526-i mohácsi csata után maga Buda vára is megnyitja kapuit. II. Lajos elesik Mohácsnál, felesége Németalföldre menekül, kéziratokat visz magával a könyvtárból, s ezek egy része később az Escorialba vándorol tovább. Mások Lajos nevelőjének, Brandenburgi György őrgrófnak és katonáinak kezébe jutottak, s így Ansbachba és a szomszédos községekbe kerültek. Még több esett a török kezébe. Midőn ezek később megint Budára jöttek, végül is szétosztották a könyvtár maradékát; egy része a helyén maradt, más részét Konstantinápolyba vitték a szerájkönyvtárba. De már előbb sok könyvet eltüntettek vagy eladtak; a corvinák ismert árucikké váltak. I. Ferenc francia király megszerzett néhányat, felbukkantak Nürnbergben, bolyongtak Németországban, Zsámboky János is vett belőlük a bécsi könyvtár részére; ifjabb Ágost, Braunschweig-Lüneburg hercege, több darabot biztosított wolfenbütteli gyűjteménye számára. De még mindig számottevő töredék maradt Budán; ez akkor került veszedelembe, amikor Lotaringiai Károly 1686-ban elfoglalta a várat, s katonái a könyvtárat kifosztották. Ekkor Rabatta generális 114 kéziratot küldött Bécsbe, bár ezeknek csak csekély része volt corvina. Viszont azonban, mind e sok kallódás után, a kéziratok egy csoportja végül ismét hazakerült: 1862-ben a szultán egy bizottságnak megengedte a régi szerájkönyvtár megtekintését, de ekkor természetesen csak néhány példányt tudtak fölfedezni; 1877-ben a török nagyúr ezeket a kéziratokat véglegesen a budapesti egyetemnek ajándékozta.

Ma a régi budai Várban a híres Bibliotheca Corvinának már semmi nyomát sem lehet megtalálni. Túlnyomó része teljességgel eltűnt. Csak viszonylag csekély számút sikerült fáradságos tudósmunkával kinyomozni a világ legkülönbözőbb könyvtáraiban, s így jegyzékbe foglalni a gyűjtemény egy töredékét. De ez a helyreállítás nem egy ponton bizonytalan; ha egyik-másik kódexnél sikerül is megállapítani, hogy budai eredetű, még kérdés, vajon éppen corvina volt-e. Így hát a ma corvináknak nevezett könyvek száma nem megegyező: Weinberg 1908-ban 173 kéziratot állított össze, de ezek közül csak 122-t tart bizonyosnak, 1923-ban 136-ot sorol fel, mint amelyek Corvinusra vagy Beatrixre mennek vissza, ezekhez még továbbiakat kellene hozzászámítani, miket az idevágó irodalom megállapított ugyan, de már sehol sem találhatók."

A magyar kutatás korrigálta a fenti adatokat; ma 160 hiteles és 77 nem hiteles Corvin-kódexről tudunk. Ezek Hunyady József összeállítása szerint (1939) a következő helyek közt oszlanak meg: Magyarországon van 42, mégpedig Budapesten 41, Győrött 1; a többi, városok szerint betűrendben: Berlin 1, Besançon 1, Bruxelles 1, Cambridge 1, Cheltenham 2, Drezda 2, Erlangen 2, Flórenc 9, Göttinga 1, Jena 1, Krakkó 1, Lipcse 1, London 1, Milano 2, Modena 15, München 7, New Haven 1, New York 3, Olomouc 1, Párizs 4, Párma 1, Prága 1, Róma 5, Salzburg 1, Stuttgart 1, Szentpétervár 1, Torun 1, Velence 4, Verona 2, Volterra 1, Wien 32, Wolfenbüttel 10, Zágráb 1. (A nem hiteles corvinák eloszlása: Budapest 27, Esztergom 2, Kalocsa 1; külföldön: Admont 1, Besançon 2, Breslau 4, Escorial 1, Göttweig 1, Heidelberg 1, Isztambul 1, Lipcse 1, London 2, Melk 1, München 3, Oxford 2, Párizs 3, Pozsony 2, Prága 1, St. Paul in Lavanttal 1, Verona 1, Wien 17, Wolfenbüttel 4, ismeretlen helyen 1.)

Hogy idehaza, Mátyás budai íróműhelyében mennyi corvinát és mily műveket másoltak, arra nézve nincsenek adataink; Oláh Miklós, esztergomi érsek, mint II. Ulászló udvari apródja, még többeket ismert Mátyás harminc íródeákja közül, s tőlük hallotta, hogy nemcsak latin, hanem görög kéziratokat is másoltak és illumináltak. Viszont alighanem kevesen tudják, hogy Mátyás nemcsak Olaszországban dolgoztatott, hanem ügynököket küldött Törökországba is, hogy az elhurcolt európai (Balkán, Szicília, Kréta, Ciprus stb.) könyvtárak piacra került becses darabjait felvásárolják. Sajnos, az ő könyveinek már nem akadt magyar visszavásárlója.

S az ő idejében már másfelől is felhősödni kezd az ég az írott könyv felett: Mátyás palotája mellett 1472-ben rövid időre felüti műhelyét az első magyarországi nyomdász, Andreas Hess. Az írás tudományából és kézi művészetéből ipar lesz; a gép kiüti a pennát a kezekből, a betű szárnyra kap, s evvel az írás és az ember viszonya, művelődésünknek egy hatalmas folyamata medret változtat.






A NYOMTATÁS


I. fejezet
Papír és sajtó Európában
A papiros

A nyomtatás feltalálásának jelentőségét avval a közhellyé vált példával szokás szemléltetni, hogy nélküle a hitújítás aligha jutott volna sikerre, s Európa történelme más fordulatot vesz. A közhelyek természetüknél fogva unalmasak és érdektelenek, de az érdekes, egyéni megállapításokkal szemben megvan az az előnyük, hogy mindig igazak. S hogy mi is ebből az elszürkült példából induljunk ki, mindjárt közlünk három adatot: a latin Biblia 1500-ig, tehát a nyomtatás első évtizedeiben 98 kiadást ért meg, németül még Luther előtt 27-et; a wittenbergi nyomda 1534-től 1584-ig, azaz ötven év alatt 100 000 példányban adta ki Luther Bibliáját. Ha Európa valamennyi tollforgatója ugyanezen idő alatt egyebet sem tesz, mint a Bibliát másolja, a föntebbi mennyiségeknek egy töredékét sem tudta volna sokszorosítani.

De a Biblia csak egyetlen könyv, s a dolog veleje abban rejlik, hogy a nyomtatással a könyv, a mű a gép hátára került, gépi termékké vált. Ezáltal viszonya az emberhez gyökeresen megváltozott, mozgása a gép természetéhez idomult, önállósult, mint a felserdült ifjú. S minthogy a könyv gondolatot hordoz, a gondolat is tömegcikké vált, önállósult. Világos jele ennek, hogy azonnal megszülte önnön reakcióját: a könyvcenzúrát. Cenzúra volt azelőtt is, de az egyház vagy a fejedelem csak a gondolatot fogta fékbe, s az eretnek vagy lázadó gondolat leírásra sem igen kerülhetett, könyvvé nem válhatott. A nyomtatás jóvoltából a gondolatot hovatovább csak könyvkorában lehetett utolérni, a korlátozás csupán visszaható érvényű volt, a mű megszületett. S a gondolat és a gép egymást kiegészítő élettörvényéből folyik ismét, hogy amely gondolat a gép útján publikussá vált, evvel egyszersmind elveszti halandó természetét. Bárhogy üldözzék is, mint a kivágott törzsű fa, gyökeréből mindig újra kihajt, néhány magot mindig megterem, melyet rejtélyes módon, de mindig tovahord a szél, és sorompók nem állják el az útját. Ennek a tüneménynek a tapasztalása szülte meg újra és újra a középkor előzetes cenzúráját, de a gépet ez sem tudja utolérni. Hogy utolérhesse, minden gondolat-nyomtatógép mellé a Föld kerekén oda kellene állítania a maga magzatelhajtóját. Ámde maguk a gondolatok is szemben állnak egymással a Föld kerekén, s mindegyik védelmezi a maga csecsemőjét, akár építésre, akár rombolásra született.

A gép evvel maga is az akció-reakció örök dialektikájának ütközőpontjára került, saját törvényeinek kényszere alatt egyformán szolgál szabadságot és elnyomást. Mert a másik, ismét letiporhatatlan közhely szerint szüleménye, a publikált gondolat eljut mindenkihez. Mindenkit megtanít olvasni, s mindenik könyv megtalálja a maga olvasóját. A gép, a maga terrénumán, elmossa a határokat magasságban és szélességben egyaránt, nemzetköziséget teremt és megszünteti az osztályokat. Minden védekezés, mely a könyvnek ezt az új természetét megváltoztatni akarja, csak ideig-óráig tartó lehet.

Az új meder, amelyet a nyomtatott könyv az emberi gondolatnak ás, nem nyílhatott meg egyszerre mély folyamként; eleinte csak csermely volt, melyet a történelem százféle erői mélyítettek, de irányát ettől fogva a gép szabta és szabja meg.

*

A forrás messze Keleten, Kínában fakadt fel, s erről szólva azt mondottuk, hogy a nyomtatott könyv anyja a papír, apja a táblanyomat volt. A patak útját követtük a kínai határig, addig a pontig, ahol az egyetemes történelem sokszor kalandos, erőszakos, olykor rejtélyes áramainak sodrába került.

A papiros útját Nyugat felé az erőszak nyitotta meg. Noha a kínaiak jól felfogott önérdekből egyáltalán nem igyekeztek találmányuk titkait közkinccsé tenni, a pompás gyártmány híre, s bizonyára nem egy mintadarabja is, az évszázadok alatt túljutott a birodalom határain, és bejárta Keletet. S Kelet fiai résen álltak. 751-ben a bagdadi kalifa szamarkandi helytartója hadjáratot vezetett a kínai határon lakó, mozgolódó türk törzsek ellen; itt két foglyot ejtett, akikről kiderült, hogy jártasak a papírgyártásban. Azonnal megkezdte velük a gyártást, s ez hamarosan elterjedt az arab birodalomban. 752-ben már működik a szamarkandi papírmalom, és egy ideig monopóliumszerű helyzetnek örvend, innen hordják tevekaravánok a papirost a birodalom minden részébe. De Harún ar Rasid kalifa 794-ben Bagdadban állami gyárat állít fel, s kancelláriájában bevezeti a papír használatát a papirusz és pergamen mellé. Ezt követi Szíriában a damaszkuszi, majd a bambükei gyár. Minthogy azonban a selyemgyártás Nyugat-Ázsiában ismeretlen volt, csak az olcsóbb, közönségesebb kínai nyersanyagot, a rongyhulladékot veszik elő. Viszont a kínai mozsaras kéziipart túlhaladva, áttértek az állati és gépi erőre: befogták a lovat és a szelet, azaz malmokat állítottak. A megjavított zúzóeljárás mellett újfajta keményítőcsirizt is alkalmaztak, s evvel elindították a papírt világhódító útján. Európában ekkor Nagy Károly frankjai uralkodtak, s álmuk se volt róla, hogy a négy nagy, világtörténelmet formáló kínai találmány egyike már úton van Nyugat felé, s hogy e találmányok Európát fogják egy fél ezredévre a földgolyó urává tenni.

A találmányok útja azonban lassú volt, noha nem annyira a gazdasági érdek védte őket, mint inkább a vallási ellentét; a gyaurokat nem látták szívesen a határokon belül. A papír tehát megindult, s az arab hódítások útját követve, először Egyiptomba ért; itt merőben új nyersanyaghoz jutott: a leleményes, de kegyetlen arabok a múmiák lenvászon pólyáit termelték ki nagy arányokban, a későbbi egyiptológia gyászára. A 9. században Marokkóig hatolt, innen átlendült a meghódított Szicíliába és az Omajjádák spanyol tartományaiba. A spanyolföldi Jaticában létesült az első európai arab papírgyár a 11. század közepén, s ettől fogva nem volt megállás. A szomszéd Franciaországban a hérault-i papírmalom már 1189-ben működik. Követi Hollandia, majd Anglia. Szicíliából Itálián át (az első műhely Fabiano, Ancona mellett) svájci földre és Németországba vándorol.

De tény, hogy a keresztes hadjáratok révén már előbb s közvetlenül terjedt a papír ismerete. A hadjáratok, az ellenfelek akarata ellenére, nagy gazdasági és kulturális csereforgalmat indítottak meg Kelet és Nyugat között, mert a kereskedelem akkoriban sem ismert áthághatatlan politikai vagy vallási akadályokat, ha haszonról lehetett szó. Velence jó pénzért éppúgy kiszolgálta a pápát, a kereszteseket, a magyar királyokat, mint ellenük az arabokat, a mongolokat vagy a törököket. Sőt Velence már a keresztes hadak előtt is jócskán kereskedett papirossal Európában, de a gyártás csak a mondott időben vert gyökeret itt. Nyugat azután ebben is, mint gyakorlati téren mindenben, túlszárnyalta keleti mestereit.

Az európaiak először befogják a vízi erőt, amelyben Afrika és Arábia nem bővelkedik, de amely jóval kiadósabb motor, mint a teve, a ló meg a szél, s e földön már régóta szolgál. Az új anyag nevét a papirusztól veszik kölcsön: charta papyri, azaz papírhártya. Másik jellemző újításuk az, hogy a pépet kiemelő szitát (dróthálót) erősítő huzalokkal s a közepén drótfonadékkal támasztották alá. Ennek a fonadéknak sokféle, tetszés szerinti formát adtak, volt mérleg, ökörfej, korona, olló, csörgősipka, méhkas alakú stb. A fonadék helyén a papiros áttetszőbbé vált: ez lett a vízjegy, amelynek a századok során igen fontos szerep jutott. Nemcsak minőségi jeggyé, márkává lett, hanem formátumot is jeleztek vele: a rendelőnek elég volt megjelölnie a vízjegyet, hogy a megfelelő gyártmányt kapja. Ezenfelül megnehezítette az okmányhamisítást, minthogy a vízjegyek révén meg lehetett határozni a papiros korát és származását; ha aztán ez nem egyezett az okirat keltével, kiderült a turpisság. A baj csak az volt, hogy a gyártók egyre váltogatták könnyen romló vízjegy-fonadékaikat, úgy hogy idővel ezrekre ment a számuk (Briquet 16 000-et gyűjtött össze). Végül pedig magukat a vízjegyeket is hamisították, tisztességtelen versenyt támasztva a jóhírű gyártmányoknak.

Kétségtelen ugyanis, hogy kezdettől fogva kiváló minőségi színvonalat tudtak elérni. A pergament utánozták, külső és belső hasonlóság dolgában egyaránt, még pedig oly sikerrel, hogy ma sem könnyű e régi papírokat a bőrhártyától, a pergamentől megkülönböztetni. De külső formában és méretekben is a pergamenkódex szabványait követték, s ehhez mért íveket gyártották: a forma regalist (70×50 cm), mely összehajtva a nagyfóliót adta, s a forma medianát (50×50 cm), összehajtva kisfóliót.

Minthogy a papírgyártás velejében mindmáig a kínai alapelveken nyugszik, a technikai fejlődés legfőbb mozzanatait röviden itt adjuk. Már a 14. században beállítják a vízi erőt (papírmalom), amit az arabok is megtettek ugyan, de kis mértékben. Ulman Stromer nürnbergi gyárában (15. sz.) például két vízkerék 18 zúzót mozgatott, s a "macerált", kifőzött, lúgozott anyagból nemcsak félpépet, hanem egészpépet is gyártott. A gyártásnak a nyomtatás feltalálása és a hitújítást kísérő nagy könyvfogyasztás adott igazi lendületet. 1670-ben a zúzás helyett bevezetik a foszlatást (hollandozást). Az első papírgyártó gépet a francia Léger Didot szerkeszti 1799-ben. Találmánya 1804-ben Angliába kerül, itt bővíti ki Bryan Donkin a folytonos mozgású, ún. síkszitával. Ez utóbbit tökéletesítik a német Ferdinand Leistenschneider és az angol Joseph Bramah a hengerszitával, amely mindmáig használatos. Minthogy a roppantul megnövekedett nyersanyag-szükségletet a rongy már nem fedezte, pótlásáról kellett gondoskodni. Egy szász takács, Gottfried Keller 1845-ben a faporladékot, fűrészport kikészítő eljárást dolgozott ki, s evvel megtette az első lépést, mely a papírgyártás végső és legfontosabb alapanyagának, a cellulózénak felkutatásához vezetett. Ezt minden rostos növényanyag: fa, szalma, nád stb. tartalmazza, és vegyi eljárással vonják ki belőlük. E réven kifogyhatatlan nyersanyaghoz jutott a papíripar, s minden tömeggyártmány ebből kerül ki. A finomabb minőségek azonban ma is a "famentes" anyagokból készülnek.





A sajtó

A nyomtatás sorsa Európában már sokkal csodálatosabb, sőt rejtélyes is. A csoda abban mutatkozik, hogy a nyomtatás kulcsát, "titkát": a negatív bélyegzőt a Kínán kívüli Keleten és Nyugaton évezredek óta használta boldog-boldogtalan, de a továbbfejlesztés eszméje nem ötlött eszébe senkinek. Ugyanekkor Kínában kínai falat kitevő mennyiségben ontották már a nyomtatott könyveket. Ez a reánk groteszkül ható tehetetlenség azonban mégsem volt tétlen, hanem a maga köré vont szűk körben meglepő, de haszontalan leleményességet fejtett ki; másutt viszont jelentékeny gazdasági és kulturális teljesítményeket végzett, csak éppen saját immanens hivatására nem jött rá. Leggyakorlatibb feladatát fel sem ismerte mindaddig, míg végre nagy nehezen az írás szolgálatába nem állt.

A kulcs tehát a negatív bélyegző. Legrégibb ismert mintái a babiloni és indiai pecséthengerkék, melyek használata az asszír birodalomban oly általános volt, hogy úgyszólván mindenki a nyakában hordozta, s a levelek, szerződések, okiratok agyagtábláiba névaláírásként belenyomta. Ez a mi pecsétgyűrűnk őse, s hogy használata mily régi időkbe nyúlik vissza, majd a régészek ásója fogja eldönteni. Ilyen Asszur-bán-apli "névjegye", illetve aláírása levelein s ex-librisze a ninivei könyvtár cseréptábláin. Innen vették át a görögök s Kr. e. 600 körül már használták is. De még régibb a hírneves phaisztoszi korong (Kréta), melynek jeleit szintén domború mintával nyomták az agyagba (46. ábra). Az egyiptomi papiruszokon piros tintás bélyegzéseket láthatunk. Babilonban és Egyiptomban számtalan téglába nyomva találjuk az építőjegyeket, s ezek ma fontos kormeghatározó adatokul szolgálnak; ezt a szokást megint a rómaiak vették át, s erődítményeik építésének évszámát s rendesen az építő légiók jelét nyomták a téglákba. Még fontosabb szerephez jutott az eljárás a pénzérme "feltalálásakor", vagyis midőn az értékmérő nemesérc darabokat megszabott súly és forma mellett képpel s felirattal is ellátták. Ismereteink szerint a legrégibb érméket az aranyban gazdag kis-ázsiai Lüdiában verték először a Kr. e. 7. században. Mégpedig elektronból, azaz arany és ezüst öntvényből (73:27 részarányban); ennek szebb, világosabb színe volt, mint a Paktólosz folyó s a Tmólosz és Szipülon hegye tiszta aranyának. Az újítást a görögök szokásuk szerint szintén rögtön átvették, de inkább ezüstre vertek vagy csekély (1:10) arányú elektronra. Az első tiszta aranypénzeket Kroiszosz ("krőzus"), Lüdia királya verette, viszont a görögök bevezették a rézből vert pénzt itáliai gyarmataikon, mert ezeknek lakossága a rezet használta értékmérőül. Az első lüdiai érmeken egyszerű négyszög a hitelesítőjegy, majd mellette a címer, utóbb állatkép vagy más jelkép; végül istenek és istenkirályok feje került a pénzre, legutoljára nevükkel vagy a nép nevével együtt, például: athénaión, azaz: "az athénieké", vagy Philippou, "Philipposzé", ti. a pénz. Veretet sokáig csak az érem egyik oldala kapott: tőkére helyezték az ércdarabot s a felső oldalára kalapáccsal ütötték rá a képet; az alsó (hátsó) lapon csak a tőke lenyomata látszik. Ez az ókori pénz rövid históriája, s benne a lényeg az, hogy egy-egy matricáról számtalan példányban sokszorosították, azaz nyomtatták.

Ez már ipari művelet volt. Ugyanily elv alapján az egyiptomiak szöveteiket díszítették színes mintákkal; egy Kr. e. 6. századi szövőműhely romjai alatt mintával festett gyapjúszövetet találtak s mellette fatáblát, amelyen a mintát kifaragták, festékkel bevonták s a szövetre nyomták.

De mindezeken kívül voltak a nyomtatásnak más előzményei is Európában. Agészilaosz görög király például igen ravasz ötletre jött rá: hogy katonái harci kedvét növelje, tenyerére ráírta a "győzelem" szó tükörképét, s a csata előtti áldozat bemutatásakor ügyesen az áldozati állat májára nyomta, aztán sugárzó arccal mutatta fel a kedvező jósjelet. Igazi nyers katonahumorra vall a görög harcosok és római legionáriusok szokása: parittyagolyóikra kidomborodó írást öntöttek, s így az eltalált ellenfelek bőrén ilyen szövegek voltak olvashatók: "Ezt megérdemeltem", vagy: "Úgy kellett nekem"; fennmaradt egy parittyalöveg, melynek felírása: Feri Pompeium, azaz "találd el Pompeiust". A lávával eltemetett Pompeiben megszenesedett kenyeret, tésztaféléket találtak beléjük nyomott növénynevekkel a szerint, miből készültek; például: e cicere, vagyis borsóból. Viszont a római és bizánci udvari kancelláriákban és magas hivatalokban névbélyegzőket használtak; Nagy Theodorikról (†526) feljegyezték, hogy nevének tizenegy betűjét (Theodericus) kereszt formában egy áttört aranylapra önttette, s evvel szignálta iratait.

Folytatják a sort a középkori könyvkötészet vaknyomó szerszámai: a bélyegző, a henger, a vonalzó a sávozó, sőt egyes különálló betűkből összerakható névnyomók. A 15. századból ismeretes több olyan könyvkötés, amelybe a mester bélyegzővel belenyomta a nevét vagy mesterjegyét annak hiteléül, hogy a munka valóban tőle származik. E nyomtatóművelet ihletője tehát a művészi önérzet. A betűket egyenként vésték ki fémből és sorjában egymásután a bőrbe nyomkodták. De a vaknyomás technikája szerint a mintát nem domborúra faragták, hanem mélyre vájták, mint a viaszpecsétnyomónál ma is, úgy hogy a lenyomott betűk a bőrön kidomborodtak. Evvel a módszerrel nemcsak nevet, évszámot, hanem olykor többsoros szöveget is rásajtoltak a könyvfedélre, azaz csíraállapotban levő szedésnyomást végeztek, előzetesen kivésve a mozgatható betűket. Teljesen hasonló műveletet gyakoroltak az ötvösök, éremvésők és pénzverők, ezt mondani sem kell.

Noha itt már szabályszerű mozgatható betűnyomás történt, mégsem ez lett az utolsó lépés a könyvnyomtatás megvalósítása felé, hanem a táblanyomat. Azonban már a felsorolt eljárások, ötletek, fogások is egytől egyig megvalósítják a nyomtatás alapelvét, amely nem egyéb, mint az írás műveletének megfordítása és ismétlése: a jegyek tükörképét kell e sokszorozó szerszám anyagára vinni, de nem mélyesztve beleróni, hanem kidomborítani. (Ez alól csak az ötvösök és a könyvkötők domborított vaknyomása kivétel.) A művelet mindkét eleme évszázadokon át ismeretes volt, hiszen mind az egyiptomiak s nyomukban mind a sémiták-foinikok, majd a görögök egyaránt írtak jobbra és balra fordított jegyekkel.

*

A nyomtatás alapelve, kulcsa tehát közkézen forgott. Alkalmazását mégis lényegbevágó különbség választja el a nyomtatástól. A nyomtatás létalapját és életcélját a sokszorosítás alkotja, mégpedig az írás, bármily terjedelmű írás, bármily mennyiségű, korlátlan sokszorosítása olyan anyagon, amely a tetszőleges mennyiségű, terjedelmű írást a szükséges mennyiségben, példányban hordozni képes. A "sok"-on van a hangsúly, a korlátlanságon, s ez a mozzanat teszi a könyvnyomtatást lényegében más műveletté, mint a bélyegzőnyomás. Más dolog egy bélyegzőt százszor egymásután leütni, és más egy százoldalas művet száz példányban sokszorosítani. Ha a százoldalas könyv szövegéhez szükséges 25-30 betűt bélyegző formájában kiöntjük, s a könyv szövege szerint a betűket sorban egymásután 100-100 papírlapra lenyomjuk, e műveletből sohasem lesz könyv: kivihetetlen; írni könnyebb. A betűvel való sokszorosítást tehát úgy kell megszervezni, hogy az írásművelés egész terjedelmének, minden ágazatának, összes igényének kiszolgálására és teljesítésére alkalmas legyen.

Ez előtt a feladat előtt álltak az európai nyomdászok. A kivitel a mi szemünkben már magától értetődőnek tetszik, a leendő nyomdászat előtt azonban ott állt egyik oldalon a kézzel írott ezeroldalas kódex, a másik oldalon a betűbélyegző, meg esetleg a táblanyomat. Lehet-e a hullámzó betűtengert cseppjeire, alapelemeire bontani úgy, hogy újra meg újra tengerré sűríthető legyen, híven kövesse a szavak, mondatok szüntelenül váltakozó, ezeralakú hullámverését, s az olvasó tengeri betegség nélkül hajózhassék végig rajta? Így tekintve, a feladat valóban megoldhatatlannak látszik, mert a "sok", a végtelen mennyiség, a tenger igényével lép fel, amelyet egy szerszámnak, egy felszerelésnek, egy műhelynek kell kielégítenie.

A kínaiak megoldották a problémát, éspedig éppen azért, mert a "sok" az ő számukra nem volt probléma. A papír, a rézbetű, a munkás korlátlan mennyiségben állt a rendelkezésükre, s tőszavas ábécéjük a tenger hullámverését egy-egy állóhullámba merevítette, ha kellett, 40 000-be, a szám nem számított. A cseppekkel, a betűkkel egyáltalán nem is akadt dolguk, de valószínű, hogy ezt az akadályt is leküzdötték volna. Így azonban megállhattak ott, ahol európai kartársaiknak kezdeniök kellett. Tény azonban, hogy eljutottak írásuk alapelemeiig, s az utolsó lépés megtételére, az írásjegyek folyamatos megszervezésére a példát megadták.

Most tehát felvetődik a kérdés, vajon az európai nyomdászoknak csakugyan a legelején kezdve, kizáróan saját leleményükből merítve s a problémákat a maguk erejéből újra meg újra megoldva kellett-e kiküzdeniök a végső eredményt? A kínai táblanyomatnak és szedésnyomásnak semminő híre-hangja se jutott el Nyugatra, mióta Pi-seng, a legendás kovács 1040 táján megmintázta első cserépbetűit? A kép itt sűrű homályba borul. Az európai szaktudósok, kivált a németek, érhető lokálpatrióta ösztönből, általában tagadják, hogy bárminő kapcsolat, érintkező pont lett volna a keleti és a nyugati nyomdászat között, s szemmel láthatólag igyekeznek a kérdést sommásan elintézni. Idézzük Hermann Barge tipikusnak mondható állásfoglalását: "Bármennyire csodálatosak is a kínai és a koreai nyomdatechnika vívmányai, emez teljességgel kelet-ázsiai ügy maradt. Hír felőle mindaddig, míg Gutenberg a nyomdászatot feltalálta, úgy látszik, egyáltalán nem jutott el Európába; s ha még így lett volna is, a kínai és a nyugati írásrendszer teljes különbözősége miatt gondolni sem lehetett arra, hogy az ottani nyomástechnikát európai könyv előállítására használják fel. A fejlődésnek a nyugati műveltségövezet országaiban a honi feltaláló szellem által felderített és megtört utakon kellett haladnia."

Megértjük a német tudós felfogását, de ennyire "kurz und bündig"[59] mégsem intézhetjük el a kérdést, mert kétségtelen, hogy Európa már századokkal Gutenberg előtt tudomást szerzett Kína nyomdászatáról, és a nyugati szedésnyomás ugyanavval a technikával indult meg, mint a keleti. A kiváló magyar könyvtudós, Fitz József, teljes joggal erre helyezi a hangsúlyt: "Mihelyst a papíripar annyira elterjedt Európában, hogy szilárd alapul szolgálhatott a nyomdászat számára, a szedésnyomás itt is megindult. Első ismert nyomtatványaink előállítása ugyanúgy folyt le, mint Koreában. Nemcsak a különálló jelekkel való mozaikszerű magasnyomás gondolata kínai, hanem a gyakorlati megvalósulása is. Kezdetben a fémtypusokat itt is homokformákról öntötték. A nyomdafesték itt is, mint Kínában, hígított olajban oldott lámpakoromból készült. Még azt sem lehet mondani, hogy az európai ősnyomdászok szedése - ellentétben a kínai szedéssel - betűszedés volna. Ellenkezőleg: szedőszekrényükben sokkal több a ligatúra, abbreviatura, kettősbetű s egyéb jel, mint a tulajdonképpeni betű. Mi sem lett volna természetesebb, mint hogy írásuk alkatához híven kövessék a nemzeti nyelveken írt kódexek másolóit, s szövegeiket betűegységekből állítsák össze. Miként a humanista-kódexek leírói sem törődtek sokat a másolatuk alapjául szolgáló kéziratok ligatúráival s rövidítéseivel, nekik sem kellett volna a gótikus kódexek szóképeihez tapadniok. De miként a Pelliot által talált ujgur typusokon az ujgur betű helyett a kínai összetett szó- és ragképeket látunk, s miként az 1434-ben Koreában szanszkrit írással nyomtatott könyv sem szanszkrit betűegységekből, hanem szanszkrit betűkből összetett szóegységekből áll, úgy az európai ősnyomdászok betűi is csupán jelek a többi jel közt. A kötőszókat, viszonyszókat, formulákban szokványosan előforduló főneveket s jelzőket, továbbá végzeteket ők sem nyomtatták betűkkel, hanem a kódexekben is használatos abbreviaturákkal."

Az egyezés tehát kétségtelen. De mint jöhetett létre? "Ma még rejtély - folytatja erre nézve Fitz -, hogy a kínai szedésnyomás ismerete milyen úton került Európába. A XVI. században Paulus Jovius (Historia sui temporis, 1550), ki nem sokkal azután, hogy Oroszország megszabadult a mongolok kétszáz éves megszállása alól, moszkvai követ volt, azt hitte, hogy mongol közvetítéssel, Oroszországon keresztül. A nizsnij-novgorodi mongolok és a német Hanza városok közt még a XV. században is volt kereskedelmi összeköttetés. Egy francia tudós, Blochet, azt gyanította, hogy a koreai tengerpartok hollandi kereskedelmi ügynökei hozták haza a szedésnyomás hírét. Bizonyos, hogy a XIV. században elég európai kereskedő s elég keresztény pap tapasztalhatta Kínában a nyomdászat nagy kiterjedését és hasznát. A szedésnyomással egyidőben ugyancsak felderítetlen utakon jutott el Kínából Európába a porcelán, a lőpor, és az iránytű, melyről ugyanaz a Sen Kuo írt, kinek a Pi-seng-féle nyomdászat ismeretét is köszönjük... Nem ismerjük a szedésnyomás útját Kínából Európába, de ismerjük a fejlődés időbeli egymásutánját, látjuk, hogy az európai nyomdászok ugrás nélkül, láncszemszerűen folytatják a nyomdászatot azon a fokon, melyet a koreai állami nyomda elért, tudjuk, hogy a nyomdászat több más kínai eredetű iparral van összefüggésben s nem hihetjük, hogy a nyomdafesték, a mozgatható typusokkal való szedés elve s a betűöntés első technikája két helyen egymástól függetlenül ugyanarra a színvonalra fejlődhessék."

Arra nézve, hogy Európa közvetlen, helyszíni értesüléseket szerezhetett a keleti nyomdászatról, az utazók egész sorát vonultatja fel szerzőnk, s adatai más forrásokból még bővíthetők. (Rubruquis, Carpini, Marco Polo, Johannes de Montecorvino, a pápák és királyok követei stb.) A kínai papírpénzt a középkor folyamán nyolc európai író említi meg. "Annyira nem volt elszigetelt világ Kína meg Mongólia, hogy a flórenci Pergolotti 1340-ben Baedecker-féle útmutatót ír az odautazó kereskedők számára." De a közelebbi Kelet is nyújtott érintkező, hírszerző pontokat. Így a mongol uralom alatt álló Perzsiában 1294-ben a mongolok arab nyelvű papírpénzt nyomtak; ugyanebben az időben velencei és génuai kereskedők jártak ott, valamint a keresztes háborút viselő hatalmak követei, hogy szövetséget kössenek az arabok ellen. Ahogyan a velenceiek Keleten megismerkedtek és kereskedtek a papirossal, megismerkedhettek a nyomtatással is.

De nem csupán hírek, hanem valódi keleti nyomtatványok is eljutottak már jókorán Európába. Azt a kínai táblakönyvet, melyet Szamosközy látott a flórenci Laurenzanában, csak futólag említjük: magányos kuriózum volt. Ellenben a mongol hadseregek a 13. században szentképeket és játékkártyát hoztak magukkal. S bizonyos, hogy mind a kártya, mind a szentkép hamarosan divatossá lett Európában. 1397-ben Párizsban rendelet tiltja el a kártyajátékot, mint a munkások megrontóját. A szentképnyomtatás pedig úgyszólván iparrá lett, művelői az úgynevezett formafaragók, Formschneiderek, printsnyderek voltak, s velük még találkozni fogunk.

Hogy a keleti nyomdászat híre, ismerete milyen formában szállongott Európában, arról tehát pozitív adatunk valóban nincsen, az időbeli és technikai megegyezés azonban mégis feltűnőbb, semhogy szó nélkül elmehetnénk mellette. De ne felejtsük el, hogy az adatok hiánya még nem jelenti a tények hiányát. Gutenberg kísérleteit, amiket itt, Európa kellős közepén, Strassburg és Mainz városában végzett, sűrűbb homály födi, mint a kínai nyomtatás történetét. Így tehát a függönyt, amely Gutenberg betűkonyháját takarja, Kelet felől sem tudjuk fellebbenteni.

*

Bármint volt, a táblanyomat a 15. század első negyedében megjelenik Európában, s egyre szélesebben, egyre dagadóbb számokban terjed. Technikája ugyanaz, mint a kínaié, s terjedését lehetővé teszi a papíripar fejlettsége. A papír az az anyag ugyanis, amely az írást korlátlan mennyiségben hordozni képes, nem állít akadályt a példányszám szükség szerinti növelése elé, s amely nélkül a nyomtatott műből sohasem lett volna igazi könyv. A bélyegzőnyomás, ahogy láttuk, csak az anyag díszítésére szolgált, kötve volt hozzá; a dísz pedig másodlagos cél. A táblanyomattal a nyomtatás: a kép és szövege felszabadult a kötöttségből, öncéllá vált, s hordozója csak annyiban lett fontos, hogy alkalmas-e a "sok" igényének kielégítésére.

Fogadjuk el tehát, hogy az önálló táblakép a buddhista szentképek európai változata. De a leleményes földön csakhamar további alkalmazásra is talált: a kézírásos kódexeket díszítették vele. A fametszetet a szöveg sorai közé nyomtatták, s e metszetek gyakran vándoroltak kódexről kódexre, még a nyomtatás idejében is. A sokszorosításra való alkalmasság s a kereslet folytán az önálló táblanyomás valósággal iparággá lett, s szöveggel is kibővült, melyet eleinte kézzel írtak reá (chiroxylographia). Csakhamar a szöveget is reájuk vésték (xylographia), végül a táblakönyvek korában a szöveg is önállósult, külön oldalt kapott, sőt kép nélküli, szöveges táblakönyvek is megjelentek.

A táblanyomatok úgyszólván teljességgel vallásos szentképek, jelenetek a bibliai történetből stb. A legrégibb ismert példányok a Brüsszeli Madonna 1418-ból és a manchesteri Szent Kristóf-kép 1423-ból. A későbbiekből sem maradt fenn sok, s pusztulásukat éppen a nagy mennyiség, a széles körű köznapi használat okozta éppúgy, mint napjaink legnagyobb tömegcikkéét, az újságpapirosét. Csak egyik oldalukra lehetett nyomtatni, minthogy a rádörzsölés folytán a kép vagy írás átütődött a papíron, s a verzó használhatatlanná vált. Kétoldalassá csak úgy tehették, ha két táblanyomatot hátoldalával összeragasztottak.

Így jöttek létre a többleveles nyomtatott füzetek, az úgynevezett táblakönyvek; közülük több már csak szöveget tartalmaz. Számuk ezeknek sem nagy, mármint a fennmaradtaké: 33 művet gyűjtöttek össze több mint 100 kiadásban az 1470-1530 közti évekből. Az elsőket valószínűleg Hollandiában nyomták. A képeskönyv-nyomtatás tisztára a népi igényeket szolgálta, tömegcikket állított elő iparszerűen az olvasni nem tudók számára, s szabályszerű műfajai támadtak. Ilyen a "Szegények Bibliája" (Biblia pauperum), képekben mutatta be a Szentírás történetét, s kisegítő eszközül szolgált a prédikációkhoz. Roppant népszerű volt "A meghalás művészete" (Ars moriendi), ellenállásra intett az ördög incselkedéseivel szemben, valóban művészi és hatásos képek által. Hasonló célt szolgált "Az emberi üdvösség tüköre" (Speculum humanae salvationis), s a többi kegyes tárgyú műfaj: az "Apostoli hitvallás" (Symbolum apostolicum), az "Énekek éneke" (Canticum canticorum), az Apokalypsis. A "Róma csodái" (Mirabilia Romae) útmutató zarándokok számára, a "Planétáskönyv" asztrológiai alapon a bolygók hatását magyarázta az emberi életre, míg az úgynevezett Donatusoknak fontos szerep jutott a szedésnyomás történetében.

Aelius Donatus 350 körül írta kis latin nyelvkönyvét, közkeletű nevén: Donatus Minort, igen kedveltté vált, s a 15. században a latin nyelv elemi oktatásának egyetemes tankönyve lett belőle. A nagy kereslet kifizetődővé tette táblanyomatos sokszorosítását, sőt a legkoraibb hollandi nyomtatványok között nagy számban feltűntek betűszedéses Donatus-töredékek is. Felsötétlett tehát a nagy kérdés: milyen időből származnak ezek, megelőzték-e Gutenberg legelső nyomtatványait? Kié az elsőség? A kérdéses töredékek e század elején bukkantak napvilágra, a vita óriássá dagadt, tengernyi hullámokat vetett, s a háborgás ma sem csillapult le teljesen. Ahogy az emberi természetet ismerni véljük, valószínűleg sohasem fog elcsitulni.





A szedésnyomás

Az itt következő fejezetnek bátran adhatnánk ilyesféle hangzatos címet: "A Coster-legenda és az avignoni aranyműves". Valóban, a történetből nem hiányzik a szabályszerű regény sem; Adrianus Junius (Adrian de Jonghe), hollandi tudós írta 1568-ban Batavia címmel, s 1588-ban jelent meg. A könyv vastag, Bonaventura Kruitwagen kivonatolásában szokás idézni, mi is ezt követjük: "128 évvel ezelőtt élt Haarlemben, egy nem csekély tekintetű házban a piactéren, a királyi palotával szemközt, Laurentius Johannes, sekrestyés, azaz Coster nevezetű (Coster őrt, sekrestyést jelent). Midőn egyszer a város melletti erdőben sétálgatott, fakéregből betűformákat kezdett faragcsálni. Aztán megfordítva, egyenként papirosra nyomta őket, s a maga kedvére néhány sort formált, hogy a veje gyerekeinek mintául adja. Mikor a dolog jól sikerült, éles elméje lévén, nagyobb dolgokra kezdett gondolni. És mindenekelőtt vejével, Thomasszal egyfajta fekete írótintát gondolt ki, mely ragadósabb volt és jobban tapadt, mert tapasztalatból tudta, hogy a közönséges tinta foltot ejt. Evvel elkezdett Laurentius egész képes ábrázolatokat nyomtatni a hozzájuk való szövegekkel. Így láttam általa nyomott próbadarabokat az üzem kezdete idejéből, amelyek nem a lapoknak mindkét oldalára, hanem csak az első oldalára voltak nyomtatva. Az illető könyvet a mi nyelvünkön, de ismeretlen szerző írta, s a címe volt Speculum nostrae salutis. Az efféle könyveknél a mesterség első idejében az volt a szokás, hogy a lapok hátoldalát összeragasztották, miáltal az üres lapok nem tettek rossz hatást. Ezután a bükkfából faragott betűket ólombetűkkel helyettesítette; és későbben ónból készítette őket, hogy a matéria erősebb, kevésbé puha és tartós legyen.

És a régi boroskancsók, melyeket a megmaradt betűkből öntöttek, még most is láthatók a mondott Laurentius házában. - És, amint mondottam, a ház a piactéren áll; és később dédunokája, Gerardus Thomas lakott benne, s e derék polgárt, ki néhány évvel ezelőtt agg korában meghalt, tisztesség okából említem itt. Az új találmányt, mint lenni szokott, gyarapította az emberi iparkodás, mivelhogy az új, azelőtt sohasem látott árucikk mindenfelől vásárlókat csábított, ami nagy haszonnal járt. Az érdeklődés a mesterség iránt növekedett, az üzem kiterebélyesedett, s a családtagok mellé munkásokat is kellett fogadni. Evvel kezdődött a veszedelem. Ugyanis a munkások közt volt egy Johannes nevezetű, ki hűtlen lett urához, és balsorsot hozott reá. Nekem ugyan meglehetős mindegy, vajon a balvégzetű Faustus nevet viselte-e, amint vélik, vagy pedig valami más Johannes volt-e. Mert nem akarom azoknak a lelkét, akik immár örökre hallgatnak, nyugtalanítani, minthogy már életükben lelkiismeret-mardosás gyötörte őket. Ez a Johannes, ki esküvel kötve segédkezett a nyomtatásban, először is elsajátította a betűk összekapcsolásának, a formaöntésnek s minden idetartozó dolognak művészetét. És amikor mindenben járatos lett, felhasználta a legkedvezőbb alkalmat, amit csak találhatott, ti. Karácsony estéjét (1440), midőn kivétel nélkül mindenki a templomba szokott menni. Ezen az éjszakán eltulajdonította az egész betűkészletet, összecsomagolta urának minden eszközét és szerszámát, aztán a lopott holmival sietve elfutott a házból; először Amszterdamba, onnan Kölnbe, végül Mainzba ment, mintegy szentelt menedékhelyre, ahol mint mondani szokás, lőtávolon kívül és biztonságban volt. Ott nyomdát állított és learatta lopásának dús gyümölcseit. Szilárd tény, hogy az első munka, amely egy esztendőn belül, az Úr 1442-dik évében egy-ugyanazon betűkkel nyomtatva, amiket Laurentius Haarlemben használt, a nyomdából kikerült, Alexander Gallus Doctrinája volt, egy igen ismeretes és akkoriban mindenfelé használt grammatika, Petrus Hispanus traktátusával együtt. Körülbelül ennyi az, amit én idős és hitelre méltó aggoktól annak idején megtudtam, akik ezeket, mint égő fáklyát a fáklyafutásnál, kézről kézre adták. És megtudtam, hogy mások is ugyanezt beszélték és tanúsították. Így emlékezem, hogy Nikolaus Galius, ki engem ifjúkoromban oktatott, vasmemóriájú és magas koránál fogva tiszteletreméltó férfiú, elbeszélte nekem, hogy mint kisfiú beszélni hallott a dologról egy Cornelius nevezetű, nyolcvan évesnél idősebb könyvkötőt, aki a nyomdában inaskodott volt. Ez a Cornelius mindent elbeszélt, ami történt: hogyan született a találmány (miként azt mesterétől hallotta), mint tökéletesedett az eleinte ügyetlen mesterség, és egyéb efféléket. És olyan szenvedélyesen, oly tűzzel beszélt, hogy valahányszor a lopásra fordult a szó, akaratlanul könnyek szöktek a szemébe e méltatlan cselekedet miatt. És az aggastyán az elorzott dicsőség miatt oly haragra gerjedt, hogy a hóhért utánozta, aki a tolvajon az ítéletet végrehajtotta volna, ha ugyan még életben lett volna. Azonkívül bosszúvágyó szitkokat szórt a hűtelen emberekre, és megátkozta az éjszakákat, miket hónapokon át ama csirkefogóval egy ágyban töltött. Megegyezik evvel, hogy Qurinus Thalesius polgármester a nevezett könyvkereskedő szájából annak idején ugyanezeket hallotta, és előttem megerősítette."

Ez a történet maga árulja el koholmány voltát; az 1522-ben szenvedélyesen háborgó nyolcvanéves agg a lopás idején, 1440-ben aligha alhatott egy ágyban a tolvajjal, minthogy még világon sem volt; mire pedig felcseperedett, Gutenberg már kinyomtatta a 42 soros Bibliát. És mit szóljunk ahhoz a nyomdafelszereléshez, amit a tolvaj elvisz a hóna alatt? Viszont ha ellopta, hogyan öntöttek a betűkből boroskancsókat az unokák? S miért maradtak csupán cinkannák a virágzó műhelyből, de semmi könyv, nyomtatvány vagy egyéb emlék? A legenda mégis érdekes, mert mint minden legendának, ennek is konkrét magva van. Jonghe élő Costerekre hivatkozik, akiknek ükapja, Laurens Janssoon Coster csakugyan Haarlemben élt a jelzett időben, jeles fametsző és nyomtató volt. A kérdés csupán az, vajon táblakönyveket nyomott-e vagy szedésnyomásos könyveket még Gutenberg fellépése előtt?

Ez utóbbi tétel mellett Gottfried Zedler szállt síkra (Henry Bradshaw és Robert Proctor előmunkálatai nyomán); a korai holland nyomtatványok betűtípusait osztályozva, megállapította, hogy eltérnek mind az első mainzi (Gutenberg-féle), mind a későbbi hollandi típusoktól, és kezdetlegesebb eljárással, valószínűleg homokmatricával készültek. Minthogy egy primitív módszer használata Gutenberg fellépése után nem indokolt, nagy a valószínűsége, hogy a korai holland nyomtatványok régebbiek. Másfelől tény, hogy Coster, a haarlemi sekrestyés s a városi iskola tanítója, jeles fametsző volt, azonkívül élelmes üzletember; 1441 és 1447 közt ő szállította a haarlemi városházának az olajat, gyertyát, szappant, végül borral is kereskedett. Mint tanító pedig, felismervén az üzleti kilátásokat, latin tankönyveket adott ki: Aelius Donatusát a kezdőknek, Alexandre de Villedeiu[60] verses Doctrinaléját a haladóknak, sőt Pontanus Singularia juris c. munkáját, mégpedig nem fametszetes táblanyomással sokszorosítva, hanem öntött betűs szedésnyomással. Legalábbis így állítja Zedler. Mind a három csakugyan szerepel a korai holland ősnyomtatványok közt, több kiadásban, és pedig kétféle betűtípussal szedve. A Donatus nagyobb, a Doctrinale kisebb betűkkel készült, a Pontanus viszont e két típus keverékével. Ez arra vall, hogy mind a két fajta betűkészlet csekély volt, csupán a Donatus, illetve a Doctrinale szükségletei szerint öntetett, s a hosszabb szövegű Pontanusra egyikből sem futotta, s mind a hármat ugyanaz a nyomdász állította elő. Zedler szerint e legrégibb típusok az 1430-as évek első felében keletkeztek, készítjük pedig Coster volt.

Mármost Theodor Musper újabban kimutatta, hogy Haarlemben legalábbis 1420-tól kezdve egy kiváló fametsző műhely működött, innen kerültek ki az Apokalypsisnek és a Szegények Bibliájának igen szép táblanyomatos első kiadásai, bő szövegekkel, s Costerről is elismeri, hogy jelentékeny fametszőművész volt. Az időpontnak, a helynek s a nyomtató nevének az egybeesése feltűnő, de a kérdés tisztázását megnehezíti, hogy a Costernek tulajdonított nyomtatványok pontos keltezésére nincsen okmányszerű bizonyíték, ilyesmit Zedler sem produkált. Mindenesetre a táblanyomás a nyomtatásnak legutolsó formája, állomása a szedésnyomás előtt, hacsak a könyvkötők betűbélyegzőit nem tekintjük átmeneti technikának. Megáll tehát a feltevés, hogy Coster is megtehette a következő lépést, még Gutenberg előtt vagy vele egyidőben. Minthogy azonban a hollandi okmányok hiányzanak, másutt kell újabb adatok után néznünk.

Jean le Robert saint-auberti apát, francia nyelvű naplójában beszámol róla, hogy 1445-ben és 1451-ben megvásárolta a Doctrinale több "getté en molle" példányát. A Doctrinale, mint tudjuk, hexameteres latin nyelvtan volt a magasabb osztályok számára, s így kétségkívül sok példányban forgott közkézen. Hollandiában nyomtatott töredékeit csakugyan megtalálták, s Zedler, a getté en molle kifejezést szedésnyomásnak értelmezvén, a kiadás idejét az 1445 előtti évekre teszi, minthogy az apát ebben az évben már vásárolt belőlük.

Ha ezeket a nyomdászat kezdeti idejéből származó feljegyzéseket vizsgáljuk semmiképp sem szabad a mai nyelvhasználatból, mesterszavakból kiindulnunk, s mai fogalmaink alapján keresnünk az értelmezést. Egy újdonsült mesterségnek nem lehetnek kijegecült szakkifejezései, kölcsönvett szavakkal él, s nagy teret ad az egyéni szóhasználatnak. A getté en molle, mai francia nyelven: jeté en moule kifejezés szó szerint "mintába vetett" dolgot jelent (molle-moule = minta). Ezt a mesterszót a fazekasok is használták; az ötvösiparban a vésett mintáról való öntés már régóta ismeretes volt ekkor, s ha nem is oly régi, de szintén ismeretes a nyomtatás faragott famintáról - azaz a fametszet és a táblanyomat. A mintafaragók neve franciául tailleurs de moule volt, a németeknél Formschneider, flamandul (vagyis Brügge vidékén is) figursnyder, printsnyder. Magának a sokszorosításnak műszava pedig: mettre en molle vagy escrire en molle, azaz mintába tenni, mintával írni. A jeter en molle és a mettre en molle kifejezések közt annyi a különbség, mint a (rá)vetni és a (rá)tenni szavak között. Mit akart evvel mondani a saint-aubert-i apát? Semmi esetre sem azt, amit a német értelmezők egy része állít, hogy ti. minta szerint kézzel írott (másolt), vagy pedig mintáról hanyagul, hibásan "rávetve" nyomtatott könyvet vásárolt Brüggében, tekintve hogy a második, 1491-ben vett könyvet hibás, hanyag volta miatt visszaküldte. Kéziratra bizonyosan nem használt volna ilyen szokatlan, ipari kifejezést, s így lehetséges, hogy a jeter szót a mettre rokonszavaként alkalmazta csupán. Ha azonban a mintán nem faragott táblát értett, hanem öntött mintát, ez esetben kettőt gondolhatunk: vagy azt, hogy fémből öntött mintalapokról nyomtatták a könyvet, vagy pedig öntött betűkből készült szedés-"mintáról". Könyvet azonban, méghozzá ily eléggé nagy terjedelműt ebben az időben aligha nyomtattak fémtáblákról, legalábbis nem tudunk róla. Marad a szedésnyomás. Ha ez a következtetés tartható, akkor fentebb említett első szedésnyomásos Donatusok valamelyike csakugyan 1445 előtt jelent meg, és a Hollandiával szomszédos Belgiumban (Brügge) kapható volt. (Nemcsak az apát, hanem a saint-aubert-i plébános is vásárolt egy példányt iskolája számára.) Azonban mindez csak szövegmagyarázat, okoskodás, de nem tárgyi bizonyíték. Fölvetődik a kérdés, ki és hol nyomtatta ezeket a könyveket.

Egy hipotetikus nyomdász tényleg jelentkezik és éppen Brügge városában. A párizsi Nemzeti Könyvtárban őrzik a Instruction et doctrine de tous chrestiens ("Minden keresztények oktatása és tana") című szedésnyomásos könyv egyetlen példányát; zárószövege így hangzik: "Ezt nyomtatta Jean Brito, brüggei polgár, aki a nyomtatás csodálatos művészetét és a hozzávaló bámulatraméltó eszközöket feltalálta anélkül, hogy bárki is neki megmutatta volna őket." A megjelenés ideje nincs kitéve, és ha csakugyan 1445 előtt készült, ez volna a világ első, betűvel nyomott könyve, s vele egykorúak és egy helyről származók a saint-aubert-i apát elveszett könyvei.

Jean Brito, más néven Bortoen vagy Borton valóban szerepel 1446-ban Tournay városában mint írásmester, 1454-től 1493-ig Brüggében mint könyvmásoló, és 1477-től ugyanott mint könyvnyomtató. Most az a kérdés, nyomtatott-e Brito mester 1440-1445 közt, azaz Gutenberg előtt? Ha 1493-ban még élt és működött, a kérdéses időben igen fiatalnak kellett lennie. Tegyük fel, 70 esztendős, munkaképes agg volt, akkor 1446-ban Tournay városában 23 éves ifjúként tanította az írást, és ha a nyomtatást már ily ifjan feltalálta, legalábbis serdülőkorában kellett kezdenie a kísérletezést; egyben sok pénzzel rendelkeznie hozzá. Mindez nem valószínű; könyve később, 1477 után látott napvilágot.

De mi indíthatta e határozott és oly önmagasztaló zárószöveg megírására? Nyilván igaza van Ruppelnek, midőn kifejti, hogy akkoriban a feltaláló szót, illetve minőséget másképpen értették, mint manapság. Számos példát hoz fel, hogy az egy-egy városban letelepedő ősnyomdászok "első feltalálónak" nevezik magukat, noha korántsem igyekeznek magának a feltalálásnak dicsőségét eltulajdonítani. Csupán azt jelzik vele, hogy műhelyüket a saját erejükből állították fel. Így például Nicolaus Jenson 1471-ben szintén a nyomtatás feltalálójának nevezi magát, holott a francia király 1458-ban éppen őt küldte Gutenberghez Mainzba, a szedésnyomás tanulmányozására. De volt város, ahol két "feltaláló" is működött egymásután, és senki sem ütközött meg a dolgon. Tegyük hozzá, hogy Brito szövege sem éppen egyértelmű: feltalálta a szerszámokat "anélkül, hogy valaki megmutatta volna őket". Ezt úgy is érthetjük, hogy már voltak megmutatható szerszámok, és ő leírás, elbeszélés nyomán konstruálta meg sajtóját, s efölött érzett örömében dagadt meg a büszkesége. De ha megértjük is Britót, a probléma megoldásához nem jutottunk közelebb, ismét további adatokat kell keresnünk.

Az 1499-ben íródott "Kölni krónika" (Chronica der Stadt Köln) megemlékezik a nyomtatás feltalálásáról, s igen hitelt érdemlő forrásból merít. A szerző a kölni nyomdászok doyenjére, Ulrich Zellre hivatkozik, aki még Gutenberg és Schöffer műhelyében tanulta mesterségét, s e réven Kölnben nagy tekintélynek, tiszteletnek örvendett. Az ő közlése alapján írta a krónikás az alábbi, számtalanszor megvitatott, de még gyakrabban röviden elintézett passzusokat (Erich Rath közlése szerint idézzük, dőlt betűk tőlünk): "...item wiewail die Kunst ist vonden zo Mentz als vursz up die wise als dan nu gemeinlich gebruicht wirt, so ist doch die eirste vurbyldung vonden in Hollant uis den Donaten, die daeselfs vur de zit gedruckt sin" ... "ind is vill meysterlicher ind subtilicher vonden dan die selue manier was, und je lenger je mere kunstlicher wurden." Lehetőleg szó szerinti fordításban:"...item jóllehet a művészetet Mainzben fundálták (alapították) elsőként azon a módon amint azután most általánosan használtatik, úgy mégis az első mintakép Hollandiában fundáltatott a Donatusok módján, melyek ott az idő előtt nyomattak" ... "és sokkal mesteribben és finomabban fundáltatott, mint ugyanaz a módszer volt, és minél tovább annál inkább művészies lett."

Ezekből a szövegekből először az világlik ki, hogy Köln város krónikása nem volt stílművész, másodszor, hogy Ulrich Zell nem használt szabatos szakkifejezéseket. De micsoda tényállításokat szögezhetünk le belőlük?

1. A nyomtatás művészetét Mainzban alapították, "fundálták" (ist vonden) először, abban a formában, ahogy most általánosan művelik.

2. Ennek a módszernek azonban valami első mintaképét (vurbyldung) Hollandiában "fundálták" (ist vonden), az ugyanott s már ez idő előtt nyomtatott Donatusok módján.

3. Ugyanezt a módszert (die selue manier) aztán Mainzban sokkal mesteribbé és finomabbá "fundálták" (ist vonden), és minél tovább gyakorolták, annál művésziesebbé lett.

Ha mai fogalmainkkal dolgozunk, úgy ezek után nincs sok szóbeszédre szükség. Amint az "öntött" könyvnél (jetté en molle), most is csak két eset lehetséges: a hollandi Donatus, mint minta vagy táblakönyv volt, vagy pedig szedésnyomás. Ha táblakönyv volt, akkor az "ugyanazon módszer" a táblanyomás mesteribb és művészibb továbbfejlesztését jelenti, s nem szedésnyomást, mert a szedésnyomás nem "ugyanaz a módszer", mint a táblanyomás, sőt lényegében különbözik tőle. S Gutenberg de facto nem a táblanyomást fejlesztette művészivé, hanem a szedésnyomást. Marad tehát a másik eset: a minta szedésnyomás volt.

Nagy kérdés azonban, hogy vajon Ulrich Zell a mi fogalmainkkal gondolkozott-e, s nem éppen azt értette-e a minták mesteribb kidolgozásán, hogy betűkre bontották szét a szöveget? Mert elvégre is Gutenberg de facto ezt csinálta, s Zell nála tanulta a művészetet. A "Kölni króniká"-nak az a másik helye, ahol a szerző tiltakozik az állítás ellen, hogy már Gutenberg előtt ugyanúgy nyomtattak volna, Gutenbergnek "mesteribb és finomabb" módszerére vonatkoztatható: "Ez (az állítás) nem igaz. Mert egy országban sem találni könyveket, miket ez idő előtt (1440-1445) nyomtattak volna", továbbá: "Azonban a nyomtatás művészetének feltalálója egy mainzi polgár volt ... és Gutenbergnek hívták." A hollandi minta-Donatusok azonban, mint maga mondja, már "ez idő előtt nyomattak" (vur de zit gedruckt sin). Ha tehát Ulrich Zell fatáblás Donatusokat ért a mintán, akkor azt kell kinyomoznunk, miért éppen a hollandi xylografiákat vette mintául Gutenberg?

A táblanyomás már a század eleje óta, ha nem régebben, ismeretes volt, s csakhamar elterjedt egész Európában. Aloys Ruppel, a mainzi Gutenberg Múzeum igazgatója a következő adatokat sorolja fel: keltezett fametszetes képnyomatokat ismerünk az 1418, 1423 és 1437 évekből. Levélnyomtató mestereket név szerint kimutattak Nördlingenben 1428-ból, Ulmban 1434-ből, fametszőket Nürnbergben 1423-ból, Strassburgban 1430-ból. Kártyanyomtatók 1430 óta ismeretesek. A fametszést különösképpen Hollandiában igen korán és kiadósan gyakorolták, az antwerpeni műhely már 1417-ben működik, hasonló Löwenben és Brüggében; ez utóbbi helyen 1412 óta a templomi síremlékeket fametszetekkel szokás díszíteni. Spanyolországban Granollers de la Plana plébániájának leltára 1428. június 16-án ezt a bejegyzést tünteti fel: "algunes cedulas de contractes stampades", azaz "néhány nyomtatott szerződés-formuláré" - ezek csak fatáblanyomatok lehettek. Itáliában Velence kormánya 1441-ben megtiltja nyomtatott szövegek és képek behozatalát, nehogy az ottani nyomtatóiparnak versenyt támasszanak, itt tehát már fejlett ipar volt; 1446-ban pedig szerződést köt a kormány Bolognával néhány "forma" szállítására, melyek Velencében Donatusok és zsoltárkönyvek nyomtatására szolgáltak ("alcune forme da stampare donadi e salteri"). A "forma" szó csakis metszett fatáblát jelenthet. Mint már megírtuk, a táblanyomásos Donatusokat igen korán nagy számban állították elő mindenütt; Konrad Haebler nem kevesebb, mint 23 különböző kiadásukat írja le; Theodor Musper pedig kimutatta, hogy Haarlemben legalább 1420 óta működött egy fametszőműhely.

Nos, ez a statisztika-féle csakugyan arról tanúskodik, hogy Hollandia volt a fatáblanyomás melegágya, ha szabad így mondani, s a táblakönyves Donatusokat is ott sokszorosították a legnagyobb számban. Azonban ezeknek a technikája semmit sem különbözik a német, az olasz és egyéb táblanyomatokétól, s ezt Ulrich Zellnek, az öreg szakembernek tudnia kellett. Még jobban tudnia kellett magának Gutenbergnek, aki kétségkívül a feltalálók felajzott figyelmével vizsgálta a szakma termékeit. Azonban történeti tény, hogy Gutenberg érdeklődését és iparkodását a betűsajtó eszméje foglalta le, nem pedig a táblanyomás, amelyen nem volt sok fejleszteni való; bizonyság rá, hogy a fametszés technikája máig sem változott. Vajon a betűnyomáshoz keresett-e, kapott-e Gutenberg impulzust a hollandi Donatusoktól? Nyomozzunk tovább!

A Commission für den Gesamtkatalog der Wiegendrucke nevű hatalmas szervezet célja az összes fellelhető ősnyomtatvány egybegyűjtése és kritikai katalogizálása; eddig több mint 40 000 ősnyomtatványt regisztrált "Az ősnyomtatványok teljes katalógusa" (Gesamtkatalog der Wiegendrucke, röviden: GW)[61] vaskos köteteiben. A hollandi Donatus-ősnyomtatványok közül azokat, melyek kiadója és időpontja ismeretlen, 8723-8813 számok alatt írja le, tehát pontosan 91 darabot. Ezeket mind egy kiadónak tulajdonítja, akit név híján "németalföldi ősnyomdász"-nak nevez (der niederländische Frühdrucker). Donatus-kiadványait a "Donatusok a németalföldi ősnyomdász betűivel" cím alatt három kiadáscsoportba osztja: a) Pontanus- vagy Donatus-típusok, b) Saliceto- vagy Doctrinale-típusok, g) Speculum-típusok. A kiadások időpontjának meghatározása lehetetlen, mert a töredékes maradványok semmiféle keltezést vagy utalást nem tartalmaznak. A nyomtatványok keltezése csak némi idő múltán jött szokásba, a kódexek mintájára a zárószövegben (kolofonban), s az olyan kisnyomtatványoknál, mint a Donatusok, csak alkalmilag, mintegy véletlenül történhetett. A keltezésnek és a kiadó megjelölésének, vagyis az impresszumnak hiánya a hollandi ősnyomdász Donatusait eleve a legkorábbi ősnyomtatványok közé utalja. Az a tény, hogy a legtöbb Donatus-táblanyomat és a legtöbb Donatus-ősnyomat Hollandiában készült, a kétféle nyomtató módszer hollandiai találkozására vall; úgy látszik, mintha itt, e "melegágyban" váltottak volna át a legkorábban a régi technikáról az újra. Nem hagyták ugyan abba a fatáblás Donatusok kiadását sem, mert ilyenek megjelenését kb. 1470-ig nyomon követhetjük; nyilván kifizetődött a primitívebb módszer is, mígnem a szedésnyomás elterjedése kiszorította. Viszont az első szedésnyomásos Donatusok technikája minden ősnyomtatványénál kezdetlegesebb, s meg sem közelíti Gutenberg első kísérleteit, ámde gyarló marad még Gutenberg után is elég sokáig. A régebbiek volnának Ulrich Zell vurbyldungjai? Természetellenes a gondolat, hogy valamely iparban a kész jó minta után silányabb másolatokat készítsenek, midőn az iparos érdeke ellenkező. Levonjuk-e tehát a következtetést, hogy a kezdetleges hollandi Donatus-inkunabulumok szolgáltak mintául és indítékul Gutenberg "finomabb és mesteribb" módszerének kikísérletezéséhez?

Mielőtt akármi következtetést levonnánk, be kell fejeznünk az adatok és utalások seregszemléjét. Ulrich Zell tanúskodása és az adatok hosszú sora Hollandiára sűríti figyelmünket, s ezeknek elemzése, vizsgálata akarva-akaratlan egy valószínűségbe torkollik: itt a szedésnyomásnak valaminő módszerét már igen korán használták, lehet, hogy Gutenberggel egy időben, lehet, hogy korábban.

De e valószínűséggel szemben is több nyomós mozzanat esik latba, s közöttük a legfontosabb akadémikussá tesz minden vitát s egyelőre eldönthetetlenné a kérdést: nincsen olyan keltezhető hollandi ősnyomtatvány vagy vele egyértékű dokumentum, amely az elsőséget bizonyítaná. A legelső írott dátumok két Donatus rubrikátorainak (vörösbetűzőinek) feljegyzései a kiadványok végén, melyek szerint a rubrikálást 1470-ben, illetve 1471-ben végezték. A rubrikálást a nyomtatványok megjelenése után kellett megejteni, s így a kérdéses Donatusok kelte ugyanerre az időre teendő. Ezeken kívül egy 1462-ből származó düsseldorfi kézirat táblájába kötve is találtak hollandiai Donatus-töredékeket, hasonlókat kölni, delfti, haarlemi, deventeri ősnyomtatványok kötésében. 1462 tehát a legkorábbi ismert dátum. A legrégibb, időben pontosan rögzíthető hollandi nyomdák Utrechtben és Aalstban 1473-tól kezdve mutathatók ki; az aalsti nyomdász, Dirk Martens (Theodoricus Martinus) sírfelirata azt mondja, hogy a betűnyomás művészetét ő hozta be Német- és Franciaországból Hollandiába. Az angol ősnyomdász, William Caxton 1441-től 1470-ig Németországban és Hollandiában élt, a nyomdászatot Kölnben tanulta, s ha hollandiai tartózkodása alatt a nyomdászat ottani feltalálásának hírét hallotta volna, akkor 1482-ben, Londonban kiadott krónikájában bizonyára nem írta volna, hogy a nyomtatást Mainzban találták fel. Az olasz Accorsio egy Gutenberg őstípusaival nyomtatott Donatus-példányra ezt a feljegyzést írta 1500 körül; "Ez a Donatus 1450-ben nyomatott, nyilván egy metszett fatáblával készített Donatustól buzdíttatva, amelyet azelőtt Hollandiában nyomtattak le." Ez a feljegyzés megegyezik Ulrich Zell közlésével, az időpontja is azonos, de annyiban bővebb, hogy mintaképként egy fatáblás hollandi Donatust nevez meg. A Lyonban működő német ősnyomdász, Johann Trechsel, 1488 táján arról beszél, hogy a nyomtatás kezdetei, "elemei" a fára metszésből származnak, s ezek egy másik országban (Hollandiában) keletkeztek, míg a tipografiát utóbb, Németországban találták fel. - Igen feltűnő mozzanat tehát, hogy magában Hollandiában a szedésnyomás feltalálásának a kezdeti időkben nem volt helyi hagyománya. Heinrich Heidenheimer írja: "Egyetlenegy Hollandiában vagy hollandiak által a külföldön nyomtatott könyvzárószöveg sem említi a nyomtatásnak állítólagos hollandiai feltalálást. Pedig mily szívesen dicsőítették volna hazájukat azok az antwerpeni, mechelleni, haarlemi, nymwegeni nyomdászok, akiket a 15. század folyamán Genuában, Londonban, Padovában, Sienában találunk, és mind a többiek, akik odahaza s a külföldön híven mesterük (J. Gutenberg) zászlaja alatt működtek."

Az eddig felhordott szövevényes forrásanyag egy dologban világos és egyértelmű: az elsőség alternatívája Németországra és Hollandiára szorítkozik. Kívülük csak egy helyen bukkan fel egy "első" ősnyomdász híre, de rendkívül érdekes körülmények között. A dolog Avignonban, Dél-Franciaországban történt, s az ottani egykorú akták a következőket mondják el: 1444-től 1446-ig egy prágai ezüst- és aranyműves működött itt, név szerint Prokop Valdfoghel, és "a mesterséges írás művészetét" tanította (ars artificialter scribendi). Több emberrel kötött szerződést mestersége művészetének megtanítására, s ehhez a következő eszközökkel rendelkezett: "vasból, ónból, sárga- és vörösrézből készített betűk, két alfabétum acélból, 48 öntőmustra ónból és egyéb öntőformák, két vasforma, egy acélorsó" stb. Az egész együtt kisméretű, de teljes nyomdaberendezés, aminőt később a vándornyomdászok szoktak magukkal cipelni. Súlyos, nehezen rendben tartható és szállítható betűkészlet nincsen, ellenben van két acél alfabétum, azaz betűpatrica (modellbetű, magyarul: kölyű), ugyanennyi kész kiöntött matrica (anyaminta) ónból és egyéb matricák, két öntőkészülék vasból, végül acélorsó vagyis csavar a sajtoláshoz. Bizonyos, hogy Valdfoghel ezekkel a szerszámokkal nem a kézírást vagy a táblanyomtatást tanította, hanem valami Gutenbergéhez hasonló művészetet, éspedig éppen akkor, amikor a mester strassburgi kísérletei megakadtak. A tanításon kívül Valdfoghel megrendelésre is szállított hasonló szerszámokat és betűket. Azonban a tanítás nem ment egészen simán, s a rejtélyes aranyműves nem adta olcsón a tudományát.

Amikor egyik tanítványa, Girard Ferrose az üzleti egyezséget felbontotta, 1444. július 4-én, meg kellett esküdnie, hogy a megtanult "írásművészetet" Avignonban és 12 mérföldes körzeten belül sem gyakorolni, sem tanítani nem fogja. - 1444. augusztus 26-án Valdfoghel kötelezettséget vállal, hogy Georges de la Jardinet megtanítja eme írás művészetére, s a szükséges eszközöket a rendelkezésére bocsájtja; ellenérték gyanánt az első hónapban 10 arany, a következőkben 8-8 arany tiszteletdíjat kap; a tanítványnak viszont tilos a tanultakat a mester engedélye nélkül továbbadnia. 1446. március 10-én Valdfoghel megegyezik Davin de Caderousse avignoni zsidóval 27 vasba metszett héber betű s a hozzájuk tartozó fa, ón és vas szerszámok készítéséről és szállításáról. Davin pedig megfogadja, hogy az írásművészet elméletét és gyakorlatát senkinek a világon sem közvetlenül, sem közvetve fel nem fedi mindaddig, míg Valdfoghel Avignonban vagy a környékén tartózkodik, sem el nem árulja, ki tanította meg reá. 1446. április 26-án Valdfoghel elismeri, hogy egy köpeny és 48 vasból metszett betű kivételével minden zálogát visszakapta; ugyanekkor Davin megerősíti, hogy a latin (nem héber) írásművészethez szükséges eszközöket mind átvette, s újból megfogadja, hogy a nevezett művészetet senkinek Avignonban vagy 30 mérföldnyi körzetben másutt, ahol Valdfoghel tartózkodik, továbbadni nem fogja. - 1446. április 5-én az üzleti egyezségből kilépő Manaud Vitalisnak, Valdfoghel kívánsága szerint, meg kellett esküdnie az Evangéliumokra, hogy a mesterséges írásnak tőle tanult művészete valódi és igazi művészet s mindazok számára, akik jó szándékkal és értelemmel gyakorolják, könnyen művelhető és hasznos is. A mesterséges íráshoz szükséges vas-, acél-, vörös- és sárgaréz, ólom-, ón- és faeszközöket Vitalisnak vissza kellett adnia, ennek fejében az üzletrészként befizetett 12 arany neki visszaszámoltatott. - 1466 májusában Valdfoghel nyomtalanul eltűnik az aktákból, Avignonból és általában a történelemből, művészetével és tanítványaival együtt.

Mi volt ez az avignoni intermezzo, hogy sem előzménye, sem folytatása nincs? Magában véve érthetetlen, de talán éppen a folytatódás hiánya adhatja kezünkbe a kulcsot. Robert Brun nézete szerint Valdfoghel nem igazi nyomtatósajtót konstruált, hanem valami kezdetleges írógép félét, mely a betűket többször egymásután le tudta nyomtatni, de hosszabb szöveg sokszorosítására alkalmatlan volt. Nem oszthatjuk Brun feltevését, mert egy ilyen gép fölösleges és célszerűtlen lett volna a kézírással szemben, mely gyorsabb és könnyedébb. Tekintve, hogy Valdfoghel a matricákról akárhány betűt önthetett, azaz hosszú szövegeket is módjában volt kiszedni, inkább azt hisszük, hogy magának a szedéstechnikának, a nyomóformának és a sajtolásnak problémáit nem tudta megoldani, legfeljebb igen rövid szövegeket sokszorosíthatott kézi levonással vagy primitív orsóval. De mindez puszta találgatás; egy tény marad: a találmány elsüllyedt, tehát tökéletlennek kellett lennie.

Ám még ebben a tökéletlen formában is érthetetlen volna a mozgatható betűk, a szedésnyomás váratlan, elszigetelt felbukkanása, azonban épp az időpont révén sikerült meglepő "egybeeséseket" kinyomozni.

Először is feltűnő, hogy Gutenberg Strassburgban 1436-tól 1444-ig pontosan ugyanoly szerződéses kikötések, föltételek, díjazások mellett tanította egy titokban tartott s jövedelmező művészetre négy üzlettársát. A közös munka pörrel végződött, s noha az ítélet Gutenberg javára szólt, tudjuk, hogy az elkészült eszközök közül a sajtógép és egy homályos rendeltetésű szerszám az elhalt üzlettárs örököseinél, a Dritzehn testvéreknél maradt. A pör után, 1444 közepén Gutenberg eltűnik Strassburgból, s csak 1446 közepén bukkan fel Mainzban; hol járt a közbeeső években, nem tudja senki. De pontosan ugyanebben az időben, 1444 közepétől 1446 közepéig működik Prokop Valdfoghel Avignonban, pontosan ugyanoly módon, mint Gutenberg az előző évek alatt Strassburgban. Valdfoghel előéletéből csak annyit tudunk, hogy 1439-ben Luzernben polgárjogot nyert, s ennek fejében egy aranyat fizetett. Másfelől azonban adatunk van róla, hogy a Dritzehn testvérek egyike, Jörg 1443-ban szintén Luzernben tartózkodott, mégpedig természetesen a Gutenberg-féle nyomtatás akkori titkainak birtokában. Ez megmagyarázná a titkok útját Gutenbergtől Valdfoghelig és Strassburgtól Avignonig. Gutenbergnek egy másik strassburgi üzlettársa és tanítványa, bizonyos Hans Riffe volt; s a kritikus években, 1444-1446 körül Avignonban az iratok többször említenek egy Walter Riffe nevű strassburgi embert. Nem bizonyítható, de a név és a hely egyezése valószínűvé teszi, hogy a két Riffe rokonságban volt egymással, s ezzel egy újabb szál fonódik a strassburgi és az Avignoni nyomdaműhelyek között. Sőt 1446-ban még egy strassburgi ember, Arbogast Basilie kereskedő szerepel tanúként Avignonban. Ezek az adatok csak feltevésekre nyújthatnak módot, egy azonban bizonyos: ha a két nyomdász közül valamelyik tanult a másiktól, az csak Valdfoghel lehetett.

Végére értünk a seregszemlének, de sajnos, negatív eredménnyel: az elsőség kérdésében perdöntő, okmányszerű bizonyíték - Gutenberg személyén és működésén kívül - nincsen. Marad számunkra a következtetés, ezt azonban Gutenberg munkájának rekonstruálásánál fogjuk levonni, szembeállítva az egykorú szedésnyomás módszereivel. Sokan voltak még, akik megirigyelték a feltalálás világraszóló dicsőségét, sőt volt idő, amikor a feltaláló szerepe homályba süllyedt, majdhogy el nem tűnt. De mindez ma már nem érdekli a történelmet, komolyabb problémák nyomultak előtérbe. A helyzetet legszabatosabban egy tudományos szállóige jellemzi:

Hollandiának vannak könyvei, de nincsenek dokumentumai,
Franciaországnak vannak dokumentumai, de nincsenek könyvei,
Olaszországnak nincsenek sem könyvei, sem dokumentumai,
Németországnak könyvei is, dokumentumai is vannak.



Hátra Kezdőlap Előre