II. fejezet
Gutenberg és az ősnyomdászat
A találmány és a feltaláló

A nagy találmányok sohasem születnek légüres térben, egy-egy magányos lángelme elmélyedéséből, belső megvilágosodásából, a kortól és a környezettől függetlenül. Nagy gondolatok, elméleti alkotások támadhatnak így is, de ezek elszigeteltek maradnak, nincs humusz, mely hatásukat befogadná, a bennük rejlő erőket kifejlesztené, a magot fává vagy erdővé terebélyesítené. Ám a teremtő fölfedezésnek már magában az alkotóban előzményei vannak, hajlamai, képességei ösztönösen terelik az érintkező pontok felé, ahol a legszorosabb kapcsolatba léphet korával és környezetével, s ez a találkozás gyújtja fel benne az inspiráció szikráját. De a kapcsolat mély és ösztönös, ritkán ölti fel a világos, tudatos felismerés formáját, s igen gyakran előtte jár a környező közösség felismeréseinek, szükségérzetének. Ez az oka, hogy a nagy alkotókat nem mindig fogadja be, "érti meg" a koruk, sőt szembefordul velük. Szerencsés esemény, ha az alkotó és kor felismerése súrlódás nélkül találkozik, s egy ilyen szerencsés találkozás hőse Gutenberg.

Az ő találmányának is megvolt a korszerű szellemi, társadalmi és gazdasági környezete, alapvetése, mint minden igazi teremtő felfedezésnek; légüres tér helyett sűrített atmoszférában csírázott, s most tehát rendre, bőven felsorolhatnók az érintkező pontokat. Szellemi téren a művelődés, a tudományok, az irodalom elvilágiasodása, társadalmi téren a polgárság felnyomulása, szerveződése, s a kettő közös eredményeképp igények, szükségletek növekedése, gazdasági és technikai oldalon pedig a céhművesség, az ipar szervezettsége, a könyvnyomtatáshoz szükséges mesterségek elegendő fejlettsége: a papírgyártás, a fémművesség, a grafika, a szerszámkészítés technikája. Hogy ezeket a kapcsolatokat jobban megérthessük, először magával a találmánnyal foglalkozunk; az így nyert képet könnyebb lesz az adott történeti környezetbe illesztenünk.

Gutenberg találmánya, a nyomtatás gondolata csakugyan a levegőben volt, sőt maga a gondolat, a feltaláló eszme nem is az övé. Az övé a megvalósítás. A gondolat egymagában még nem oldott meg semmit, a könyvnyomtatás sorsa nem rajta dőlt el, hanem az életre keltésén. Hogy tehát Gutenberg művének jelentőségét tisztábban láthassuk, a megszületett gondolat és a hiányzó megvalósítás szűkebb környezetébe kell helyeznünk. Nem könnyű feladat ez, mert éppen a szűkebb, pontosabb részletek ismeretlenek, s csak feltevésekkel dolgozhatunk. Tegyük fel, hogy a kínai szedésnyomás híre (a gondolat) eljutott Európába s vele együtt a sokszorosítás nyomkodó, rádörzsölő (kézi) technikájáé is. Egész szavaknak kínai módra való kifaragása vagy öntése szóba se kerülhetett, mert hiszen itt a szavak betűkre bontása a kézírásban kezdettől fogva megtörtént; a sokszorosítás rádörzsölő módszerével pedig az európai szükségleteket és igényeket kielégíteni ekkor már nem lehetett: vagy tíz-húsz évig tartott volna egy valamirevaló könyv kinyomtatása kellő példányban, vagy pedig százezernyi betűre, ezer meg ezer munkáskézre lett volna szükség, mint Kínában. S a módszer technikai kezdetlegessége már a táblanyomatoknál bebizonyult: csak a papiros egyik oldalára lehetett nyomtatni, pontosabban: nyomkodni, simítani, dörzsölni. Az európai kiindulás, azaz egyes betűk kiöntése szintén megtörtént már a könyvkötők betűbélyegzőivel, s most tegyük fel, hogy ezt a kezdeményt vitte tovább Coster egy-egy kicsi könyvre való típus kiöntésével - vagyis csakugyan feltalálta az európai szedésnyomást. Azonban történeti tény, hogy sem az ő esetleges találmányából, sem a hollandusok gyakorlatából nem lett könyvnyomtatás, holott a gondolat, íme megvalósult.

(...) Rövidesen (a 306-308. lapokon) részletezőbben visszatérünk rá - itt csak említtetik, hogy Gutenberg sajtógépe lényegében a középkorban elterjedt csavaros sajtók (pl. szőlőpréseléshez használatosak) tökéletesítése - a gép tehát megvolt, a probléma egyik fele megoldatott. Most azonban etetni kellett "sok" tetszőleges, sőt "végtelen" mennyiségű betűvel. A hollandi koranyomdász pedig erre éppoly képtelen volt, mint a valódi nyomtatásra, mert betűöntő technikája alulmaradt a gép elemi igényein. Hogy miért, itt már fölösleges fejtegetni. Gutenberg öntőműszere viszont egy csapásra eltüntet minden nehézséget, s négyszáz éven át ellátta feladatát, a sajtó sima és gyors etetését. A "vurbyldung" eme tökéletesítésén múlt a nyomdászat sorsa, valójában új találmány volt, a kérdéshalmaz megoldásának második fele.

Hogyan jött reá? Kétségtelen, hogy a gondolaton kívül mindent magából merített, a feltaláló lángelme, a gyakorlati technikus és az alkotó művész képességei olvadtak össze benne kemény, nem bomló ötvözetté. "Csak kivételesen értelmes, következetes és erős akaratú, fegyelmezett ember tudhatott ilyet alkotni - írja a józanul mérlegelő Fitz József. - Fölényes szaktudású mesternek kellett lennie, aki semmilyen más mesterségbeli szempont, más ipar anyaghasználati elve által nem zavartatta magát világosan látott céljának megközelítésében s az ahhoz vezető eszközök megalkotásában." Sikerének titkát valóban mindenekfölött jellemében és képességeinek összjátékában kell látnunk. Született vésnök volt, az ércformálás művésze, ebben képezte ki magát, s lett az ötvöscéh tagjává. A céhbeliség sokat megmagyaráz; jelenti először, hogy "ércben gondolkozott, e kemény és ellenálló anyagot bele tudta törni az új technika igájába, úgy hogy mozgósíthatóvá lett, pehelykönnyűvé a kezelése: napi tíz órai munkával 5000 betűt teremthetett és indíthatott rohamra. Ezáltal szabadult meg a faformák és fövenymatricák fejlődésre képtelen módszereitől, s ebben választja el szöges ellentét minden valódi és vélt elődétől, a koreaiaktól, Costertől, akiket megkötött a gyakorlat "természetes", "magától értetődő" stádiuma. Ura volt az ércnek, a kemény anyagnak, megérezte, mi hozható ki belőle, utolérte, sőt felülmúlta vele a faragható, puha fát, sőt a hajlékony, ügyes író-kezet, de nemcsak a kivetett forma szépségében, hanem állandó mozgásában is. Betűi nemcsak szebben, hanem fáradhatatlanabbul is írtak, mint a legügyesebb másoló kalligrafus.

Ezenkívül művész volt, ösztönösen megérezte anyagának formanyelvét, s innen pattant ki az első inspirációja. Olyannyira művész, hogy fel sem ismerte a gépi írás, a nyomtatás öntörvényűségét, s túlfutott immanens feladatán: a kézírást akarta vele utánozni. Gyakorlatiatlan, tisztára művészi cél, de általa olyan igényt támasztott saját találmányával szemben, oly roppant akadályt állított eléje, aminőt azóta sem próbált leküzdeni senki. Igaz, hogy ebben a zseniális félreismerésben nemcsak a művész ösztöne irányította, hanem - természetes dialektikával - a korához kötött ember tehetetlensége is. A középkori, kézzel írott, díszes könyv volt az ő szemében is "a könyv", az írás legmagasabb rendű leghasználhatóbb hordozója. A nyomtatott betű törvénye a szép, tiszta, de rögzített egyöntetűség - az írott betűé a hajlékonyság, a kötetlen, pillanatnyi megoldások folyékonysága. Mindkettő más stratégiával dolgozik ugyanazért a célért. Gutenberg az írott betű törvényét és célját rótta a nyomtatottra.

Félreismerése a lángelme, ha úgy tetszik, a művész tévedése volt, s éppen ezért nem haszontalan, sőt termékeny. Ma, utólag, könnyű képzelnünk, mennyivel egyszerűbb lett volna 25-30 írásjelet megrajzolnia, kiöntenie a szükséges változatokban és mennyiségben ahelyett, hogy híven utánozza a kódex-írás számtalan abbreviációját, ligatúráját, betűcsatolását, cikornyáit, egyenletes, sorvégző "kizárásait". S bizonyára verejtékes kísérletek, keserves tapasztalatok vezették a megoldáshoz: a betűvariánsok, a szedéselvek olyan kidolgozásához, hogy végül is nyomtatása a csalódásig híven utánozta a kódexet. Eszközei és módszerei olyan tökéletesek, hogy négyszáz éven át nem volt mit változtatni rajtuk, sőt utódainak egyszerűsíteniök kellett a technikáját. Ők már felismerték a nyomtatás törvényét, a gép elvét, Gutenberg azonban így is kétségkívül a tipográfia első és legnagyobb művésze.

De fel volt ruházva a feltaláló, a gyakorlati technikus elemi erejű képességeivel is. Az ő betűöntő műszere és sajtógépe nélkül nincs könyvnyomtatás, s gépének alapelvén a műszaki haladás azóta sem változtatott. Benne is a nagy reneszánsz-egyéniségek univerzalitása, egyetemes alkotóképessége dolgozik. Noha nem ábrázoló művész, alkatilag a Leonardók, Michelangelók társa: művész, mérnök és kézműves. Az a néhány adat, amelyet életéből ismerünk, erről nem árul el sokat, annál többet művének kitapintható története és előttünk álló eredménye. Magányos, komor, de szenvedélyes, művébe zárkózott embernek látszik; nem nősül meg, családot nem alapít. Fölényes tudású, vezető egyéniség, született mester; drágán méri tudományát azoknak, akikkel dolgoztat, éles érzékkel látja meg, hol kínálkozik haszon. Jól akar élni, patrícius módjára, de nem a gazdagság a célja, s ha fut a pénz után, kényszerből teszi, mert vállalkozása minden pénzt fölemészt. Megszállottja az eszmének, csak az adatokból kideríthetően két évtizeden át kísérletezik, fúr-farag, beolvaszt, újra kezdi. Ha egy lépéssel előbbre jut, a meghaladott eredmények nem érdeklik, zsákmányul engedi a kis törtetőknek. Mikor végül eléri célját, mikor művét befejezi s a pénz ömleni kezd, nyugalomba vonul.

Csak evvel a feszült, összpontosított, mindent eszközzé csökkentő jellemalkattal és egy pontra sűrített képességekkel teremthetett döntően nagyot, emberi mérték szerint örökre szólót. A gondolatot, amellyel az emberiség Kínától Hollandiáig évszázadokon át küszködött, egy csapásra megvalósította, s az ő megvalósítását ma sem, azóta sem váltotta fel más, új, jobb megoldás. Nem Kolumbusz vakmerő, esztelen utazása választja el a középkort az újtól, hanem a betűsajtó megteremtése. Átalakította a világot, s ma is uralma alatt tartja; az újabb gondolatot terjesztő, sokszorosító, megörökítő találmányok: a gramofon, a rádió, a film, a mikrofilm csak kiegészítik az övét, de nem helyettesíthetik.

Lehet a gyakorlati kivitel kezdeti elsősége Costeré vagy akárki másé, az de facto gyarló volt s a célon alulmaradt; a teremtő mozzanatot Gutenberg oltotta bele. Ezt már korának kiváló, mélyre tekintő elméi is mind felismerték, s csak neki tulajdonították, senki másnak. A párizsi Sorbonne tanára, Guillaume Fichet 1471-ben, tehát három évvel Gutenberg halála után ezt írta: "Valóban, a könyvnyomtatás művészetének feltalálója megérdemli, hogy minden Múzsa, minden művészet és minden könyvszerető ember ajka isteni dicsérettel illesse. Mert Gutenberg hasznosabb s istenibb dolgot talált fel, mint Bacchus[62], a bor teremtője, és Cérés[63], a gabona adományozója; mert ő úgy alkotott betűket, hogy mindent, amit az ember csak kigondolhat és kimondhat, a legrövidebb idő alatt megrögzíthetjük és átadhatjuk az utókor emlékezetének." - Werner Rolvinck a Gutenberg halálát követő évtizedben így írt: "A Mainzban feltalált könyvnyomtatás a művészetek művészete, a tudományok tudománya; gyors elterjedése által a világ a tudásnak és a bölcsességnek egy pompás, eddig elrejtett kincsével gazdagíttatott és világosíttatott meg." - A bolognai egyetem német nációjának szindikusa 1505-ben ezt mondotta: "A nyomtatás művészete valóságosan nagy és isteni ajándék; egyetlen művészet sem nagyobb, méltóbb, hasznosabb, dicséretesebb és szentebb, mint a nyomtatás művészete. Szóba sem lehet foglalni tehát, hogy mit köszönhet a tudomány a németeknek, akik a nyomtatást feltalálták:" - Luther igen jól tudta, mit köszönhet az új találmánynak, s asztali beszélgetéseiben így emlékezett meg róla: "A nyomtatás a legfelsőbb és legnagyszerűbb kegyelmi ajándék, amely által Isten az Evangélium ügyét előbbre viszi: ez az utolsó láng a világ kialvása előtt."

Aloys Ruppel Gutenberg-monográfiájában (1939) igen érdekes kapcsolatokra hívja fel a figyelmet: "A nyomtatás feltalálása után mindenki hamarosan megtudhatta, mi történt hazájában vagy az idegen országokban; és így minden ember felhasználhatta, amit egyesek az élet fáradalmainak megkönnyítésére kigondoltak és kipróbáltak. Most már az új találmányok, új tudományos ismeretek hírét ezer meg ezer példányban lehetett elterjeszteni az egész világon. Most Galilei Itáliában megtudhatta, amit Kopernikusz a távoli Kelet-Poroszországban kidolgozott, és így a megkezdett épületet egy emelettel magasabbra rakhatta s bizonyíthatta a Föld forgását a Nap körül. Most Kolumbusz Kristóf, ki maga is könyvkereskedő volt egy ideig, egy nyomtatott könyv alapján kiszámíthatta a tengeri út lehetséges módját Indiába (ezt saját kezű széljegyzeteiből állapíthatjuk meg, miket egy, a fia hagyatékában talált könyv lapjaira írt)." - Ugyancsak Ruppel írja tovább: "Ez a találmány részt vett minden utána jövő eseménynek, a világtörténet nagy tetteinek, az emberi élet mindennapos, kicsiny dolgainak megszülésében, táplálásában és életben tartásában. A nyomtatás nélkül nem lehetett volna elmélyíteni a belátást a szellemi élet és az anyagi világ eddig elrejtett területeire, ami aztán más, új, nagy felfedezésekhez vezetett. Mert csak a nyomtatás által lett képes az ember arra, hogy tapasztalatait és ismereteit minden embertársával, sőt minden későbbi nemzedékkel - fennmaradását biztosítva - közölje, úgy hogy az utódok, a közlöttekre építve, újat s talán többet jelentőt alkothattak."




Gutenberg élete és műve

Gutenberg alakját, életét homály takarja. Ha beléhatolni próbálunk, két cél sarkallhatja tudásvágyunkat: nézhetjük, mint találmányának puszta eszközét, mint a kor parancsának végrehajtóját. Ha így tekintjük, életéből csak annyi érdekel, amennyi találmányának megértéséhez és az elért eredmények méltányolásához szükséges. De ha az ember vonzza kíváncsiságunkat, s a mester, az alkotó egyéniség munkáját kívánjuk megismerni, a mű, a teremtés belső műhelyébe akarunk hatolni, akkor minden parányi részlet fontossá válik és sokatmondóvá lehet. Az első esetben voltaképpen eleget tudunk: a mű, az eredmény előttünk áll, szembeállíthatjuk az előző kísérletekkel, felmérhetjük hatását, s megragadhatjuk a lényeget. A másik esetben semmit sem tudunk, s a hiányok szakadékain kell áttornázni magunkat, ha a célt megközelíteni próbáljuk. Magától értetődik, hogy ezt a feladatot kell megkísértenünk, annál inkább, mert az első eleve benne foglaltatik. Ha Gutenberg életrajzait olvassuk, meglepődhetünk, hogy a kutatók már belenyugodtak a hiányokba, s mintegy véglegesítették őket, ám igaz, hogy tengernyi fáradozás volt szükséges csupán ahhoz is, hogy életének külső eseménysorát, roppant hézagokkal, összeállítsák. Ennek az önfeláldozó és szorgos munkának gyümölcseit mi természetesen magunkévá tesszük, s így felszabadult figyelmünket a homályos pontokra irányítjuk.

Úgy véljük, a döntő mozzanatra már rámutattunk e fejezet bevezető részében: Gutenberg született ércműves volt, ércben gondolkozott, s ez a hajlam juttatta túl a fafaragás és a fövenyöntés zsákutcáján. Felfogásunkat a nyomtatás szemszögéből tekintve fogalmaztuk így. Gutenberg szemszögéből nézve azonban fordított a helyzet, s a kérdést így kell formuláznunk: mi terelte az ötvösművészt, az ércművest, az éremvésőt az írás sokszorosításának gondolata felé, mi s hogyan ösztökélte a kezdetleges, egykorú nyomdatechnika reformjára, illetve egy gyökeresen új eljárás megteremtésére? Miért s hogyan lett az ércfaragó könyvnyomtatóvá? Hitünk szerint csak ez a szempont adhatja meg a problémahalmaz kulcsát, s ha nem is nyitja fel a titkok igazi zárát, arra mégis jó, hogy minden egyéb eszköz elégtelenségét nyilvánvalóvá tegye.

Gutenberg életéből a következő adatokat ismerjük közvetlen vagy közvetett, de hiteles dokumentumok alapján:

Született Mainzban 1394-1399 közt.

Mainz, 1420: Gutenberg és testvérei megegyezést kötnek mostohanővérükkel az atyai örökség felől.

Mainz, 1427-1428: Mainz városa kötelezi magát 20 forint életjáradék fizetésére Gutenbergnek és bátyjának.

Mainz, 1430. január 16.: Gutenberg anyja beleegyezik, hogy fiának egyik járadékát 13 forintról 11 1/2 forintra szállítsák le.

Mainz, 1430. március 28.: III. Konrád érsek elsimítja a mainzi "nemzetségek" és céhek viszályát; a száműzöttek, köztük Gutenberg, hazatérhetnek.

Mainz, 1433. augusztus 2.: Gutenberg és testvérei megosztoznak az anyai örökségen.

Mainz, 1434. március 14.: Gutenberg pecsétes okmányt állít ki, mely szerint az általa Strassburgban elfogatott Nicolaus von Wörrstadt, mainzi városírnokot feloldja 310 forint hátralékos járadék megfizetése alól.

Mainz, 1434. május 30.: Mainz városa beleegyezik, hogy Gutenberg bátyjának járadéka öccse javára írassék, 14 forintról 12 forintra csökkentve.

Mainz, 1436: Gutenberg különböző járadékokat kap Mainz városától.

Strassburg, 1436: Gutenberget Ennelina zu der Ysern Türe nevű polgárleány egyházi bíróság elé állítja házassági ígéret megszegése miatt.

Strassburg, 1436: Claus Schott strassburgi cipészmester panaszt emel Gutenberg ellen becsületsértés miatt.

Strassburg, 1439: Gutenberg évi boradót fizet (kb. 1924 1 bor után).

Strassburg, 1439: a Dritzehn testvérek pört indítanak Gutenberg ellen kártérítésért: ugyanez év december 12-én a városi tanács elutasítja keresetüket.

Strassburg, 1441. március 25.: Gutenberg kezességet vállal 100 dénár adósságért.

Strassburg, 1442. november 17.: Gutenberg 80 dénár kölcsönt vesz fel.

Strassburg, 1443. február 24.: Gutenberg kifizeti évi boradóját két személy után.

Strassburg, 1444: Gutenberg szerepel azoknak a névjegyzékében, akik háború idején ló állítására kötelesek; e szerint Gutenberg fél ló állítására köteles.

Strassburg, 1444. január 22.: Gutenberg az ötvöscéh fegyverképes tagjai névsorának élén szerepel a strassburgi felkelőseregben az armagnacok ellen.

Strassburg, 1444. március 12.: Gutenberg kifizeti évi 1 forint boradóját.

Strassburg, 1444-1457: Gutenberg évről évre 4 font kamatot fizet egy 1442-ben kölcsönvett tőke után.

Mainz, 1448. október 17.: Gutenberg 150 forint kölcsönt vesz fel.

Mainz, 1453. július 3.: Gutenberg tanúként szerepel egy pörben.

Mainz, 1453-1455: Gutenberg e három évben 26-26 forint járadékot kap Strassburgból.

Mainz, 1455. november 6.: Jegyzőkönyv Johannes Fust eskütételéről az általa Gutenberg ellen indított pörben.

Mainz, 1457. június 21.: Gutenberg tanúként szerepel egy hivatalos iraton.

Strassburg, 1457-1461: ez évek folyamán a Szent Tamás-kolostor számadáskönyveiben számos bejegyzés, elfogatást kérő levél, költségjegyzék, panasztétel stb. Gutenberg ellen egy kölcsönvett összeg kamatainak meg nem fizetése miatt.

Eltville, 1465. január 17.: II. Adolf mainzi választófejedelem udvarnokává nevezi ki Gutenberget, búza- és borjáradékkal, adómentességgel.

Mainz, 1468. február 26.: Gutenberg neve szerepel a mainzi Szent Viktor egyházközség élő és halott tagjainak névsorában.

Mainz, 1468. február 26.: Dr. Conrad Humery nyugtázza a nyomdafelszerelés átvételét, melyet Gutenberg halálakor hátrahagyott.

Ezeken kívül több dokumentum későbbi másolatban, néhány adat feljegyezésekben maradt reánk. De amint a jegyzékből látjuk, kifejezetten könyvnyomtatásról csak két egykorú dokumentumban esik szó: a Fust-féle jegyzőkönyvben és Humery dr. elismervényében. Ezt a szerfölött hézagos vázat kellett a kutatóknak élő anyaggal kitölteniök; kiadványainak megállapításához, időzítéséhez valóságos detektívmunkára volt szükség, s így nem csoda, hogy műveltségtörténetünk e fontos fejezetében oly nagy hézagok tátonganak. Épp ezért főként a hézagokra akarjuk sűríteni figyelmünket, s a tisztázottnak vehető kérdések bonyolult nyomozattörténetét elhagyjuk.

Gutenberg születésének dátuma tehát az 1394-1399 évek közé esik. Patrícius családból származott, egykorú elnevezés szerint "nemzetségből" (Geschlecht), s ez igen fontos körülmény, mint látni fogjuk. Mégsem lehetett a mainzi éremvésők társaságának tagja, mert anyja atyai részről nem tudta kimutatni a szükséges patrícius ősöket. Családi neve Gensfleisch volt, de abban az időben a nemzetségek tagjai nevükhöz fűzték a házét is (az "udvar"-ét, "Hof"), amely családi tulajdonuk vagy lakóhelyük volt, mint a nemesek a birtokukét; ez volt a polgári előkelőség jele. Így Gutenberg nagyatyjának még Friele Gensfleisch genannt zum Eselweck zur Laden volt a neve, atyjáé már Friele Gensfleisch zur Laden zum Gutenberg (mert a Gutenberg-Hof tulajdonosa lett), fiáé pedig, a feltalálóé: Johannes Gensfleisch zur Laden genannt Gutenberg. Ez volt a neve, de nem így hívták tulajdonképpen; az egykorú iratok jó száz-egynéhányszor említik, de javarészt más-más változatban. Mindjárt a keresztnevének latinos formája: Johann, szülővárosában, Mainzban nem volt szokásos, s Gutenberg is Henchen, Henchin, Hengin, Henne, Hen nevek alatt szerepel, Strassburgban viszont az ott használatos Hansse és Johann névvel, végül a latin aktákban mint Johannes. Családi neve, az akkori bizonytalan ortográfia jóvoltából, Gensfleisch, Gensefleisch, Gensefleische, Genssefleisse, Gensefleisse formában iratik. Utónevei közül a zur Laden már elmarad, s a Gutenberg előtérbe nyomul, szintén igen változatos alakokban: Gudenberg, Gutenberger, Gutemberg, Gutenberck, Gudenbergk. Mindezek a névvariánsok természetesen számos permutációban sorakoznak egymás mellé, azonban némi statisztikai számítás alapján kimondhatjuk, hogy a könyvnyomtatás atyja már kortársai előtt is főként Johann-Henne Gutenberg néven volt ismeretes.

Gutenberg a Gensfleisch-család régi címerét használta, amint ezt személyes pecsétjének 1442-ből fennmaradt lenyomatáról tudjuk. A címer görbén nőtt, nyomoréknak látszó emberalakot ábrázol, mezítlábas, térdig érő rongyos nadrágot, rövid köpenyt, csúszós föveget visel, bal kezével rövid botra támaszkodik, jobb kezében csészeforma edényt tart kinyújtva. Mindebből nyilvánvaló, hogy a címeralak koldust figuráz, nem pedig zarándokot vagy vándor szatócsot, mint egyes magyarázói már a középkor óta vélték. Honnan ered, milyen családi hagyományhoz fűződik ez a furcsa címer, nem tudjuk; legelőször a 14. század végén tűnik fel Mainzban, s a Gensfleisch-család ágai kisebb-nagyobb változtatásokkal ezt használták. Maga Gutenberg is kimutathatóan többször alkalmazta, de lenyomata csak egy példányban maradt fenn Strassburgban 1870-ig, midőn a város ostromakor a könyvtárral együtt elégett. Azonban a városi levéltáros, L. Schneegans előzőleg pontosan lerajzolta, s noha az elmosódott lenyomat feliratát nem tudta mindenütt kibetűzni, kb. ennyit elolvasott: S. Hans. Gensfleisch.dci.Gutenberg. Vagyis a szöveg latin nyelvű volt, s a rövidítéseket feloldva így szólt: Sigillum Johannis Gensfleisch dicti Gutenberg. Ebből valószínű, hogy a S. Hans. olvasat hibás, a helyes Joan. lehetett.

Gutenbergnek egykorú arcképe, külsejének leírása nem maradt fenn. Egyetemesen elterjedt, köztudatba átment képei hosszú szakállú, komoly arctípust ábrázolnak, de ez a felfogás nem fűződik semmiféle eredeti, konkrét hagyományhoz. Az első kép róla 1565-ben jelent meg Pantaleonnak híres német férfiakról kiadott életrajz-gyűjteményében (Prosographia virorum illustrium Germaniae), csakhogy ez a fametszet teljesen értéktelen, minthogy ugyanebben a könyvben számos más nagy férfiú ábrájaként is szerepel. A ma már hagyományossá vált Gutenberg-arc a Thevet könyvében közölt illusztrációra megy vissza. André Thevet 1584-ben adta ki "Híres férfiak élete és arcképei" (Vies et portraits des hommes illustres) című könyvét, de a benne közölt arckép művésze ismeretlen. Mert művész volt a javából, s alkotása ezért ragadta meg az utókor fantáziáját: okos, mélyreható tekintetű férfiút mutat, az arc nyílt, erőteljes vonású, a homlok szigorú, a hajlott, nagy orr büszkeséget fejez ki, az összeszorított száj s a szakáll alatt is keménynek, szélesnek éreztetett áll akaraterőt, makacsságot, sőt fanatizmust, a hosszú próféta-szakáll (Michelangelo: Mózes!) méltóságteljessé teszi, az összhatás pedig szellemet, szilárd, kiforrott karaktert sugároz. Viselete korszerűen hű, kezében betűvéső szerszámot tart. A mű tisztára képzeletbeli, de olyan művész intuíciójából ered, aki ösztönösen értett a jellemábrázoláshoz, azonkívül fel tudta fogni Gutenberg művének jelentőségét, s a hozzá szükséges képességeket. Ezért külsőleg eszményített, ideális képnek, belsőleg azonban hű jellemrajznak méltán fogadhatjuk el. Ma már persze tudjuk, hogy a német patríciusok Gutenberg idejében nem viseltek hosszú, nyíratlan szakállat, mert ez a zarándokok és a zsidók szokása, illetve megkülönböztető jele volt; azonban ennek a részletnek számunkra semmi jelentősége sincs.

Gutenberg tehát a 14. század végén született, atyja vagyonos kereskedő volt. Mainzban ekkortájt éles hatalmi harc dúlt a "nemzetségek" és a céhek között, melyben a céhek kerekedtek felül. Oly súlyos adókat és jogi korlátozásokat róttak a patríciusokra, hogy ezek egy része 1411-ben kivándorolt. Köztük volt Gutenberg atyja, Friele is, s a többivel együtt száműzték, visszatérését megtiltották. 1414-ben azonban elsimult a viszály, a száműzöttek hazajöhettek, ha esküvel alávetették magukat az új adótörvényeknek és négyévi helybenmaradásra kötelezték magukat; az egyezséglevél aláírói közt Friele Gutenberg neve is szerepel.

Itt tűnik fel az első, nem jelentéktelen homály Gutenberg életében, s ez alkalmat nyújt következtetésekre. A kérdés az, vajon követte-e atyját, s ha igen, hol, mivel töltötte ezt a három évet és az utána következőket 1419-ig, atyja haláláig? Erre nézve sehol semmiféle konkrét adat nem található, s így a kutatók véleménye megoszlik. Általában véve azonban inkább tagadják az ifjú Gutenberg távozását, kicsiny korára való tekintettel. Csakugyan valószínű, hogy az elköltözők nem vitték magukkal családjukat a terhes száműzetésbe, mely őket előbb-utóbb engedményre kényszerítette; csakhogy 1411-ben Gutenberg már nem ment a mai értelemben vett gyerekszámba: 14-17. éve között járt. Az időben az ily korú patrícius ifjúnak is már pályát, mesterséget kellett választania, az inaskodáson bizonyosan túlesett, s legénnyé - Gutenberg esetében mesterlegénnyé - serdült. A vándorlegénység intézménye akkoriban már virult, s ez volt a tapasztalatszerzés, a mesterképzés felsőiskolája. Tudjuk azt is, hogy Gutenberg a Mainzban különösképpen virágzó éremvésést, vésnökséget tanulta. Tudjuk továbbá, hogy nemcsak ebben az iparágban szerzett művészi jártasságot, hanem sokféléhez értett, olyan mesterségekhez is, aminőkben odahaza aligha képezhette ki magát. Így például már Strassburgban a tükörkészítés valami újfajta, nyilván egyéni találmányú és jövedelmező módját tanította (az adatok szerint), s a tanítványok súlyos pénzeket fizettek az oktatásért. Kétségtelen, hogy sokoldalú és átlagon felüli technikai ismeretekre tett szert, minthogy később is ilyen alkalmakkor mindig a mester, mégpedig a jól fizetett mester pozíciójában jelenik meg. Mondtuk már, hogy találmányának minden kellékét maga eszelte ki vagy tökéletesítette, s ehhez vésnöknek, ércművesnek, grafikusnak, papírgyártónak, festékvegyésznek, géptervező asztalosnak kellett lennie, ezenkívül mestere volt a drágakő-faragásnak is. Végül tudjuk, hogy 1420-ig, tehát 21-26 éves koráig egyetlen adat sem jelzi mainzi tartózkodását; ez természetesen negatív adat, s magában nem jogosít semmi következtetésre, de a későbbi események s Gutenberg felkészültségének távlatából tekintve, bátran föltehetjük, hogy ifjúkorát, tanuló éveit nem töltötte végig egy helyben ülve, odahaza.

Hipotézisünk második pontja tehát: hol szerezte azt a sokoldalú, az ő korában szokatlan mesterségbeli tudást, melynek későbbi birtoka tényként áll előttünk? Következtetéseinket több konkrét tény irányíthatja, Az első, hogy Gutenberg de facto egy életre szóló, szilárd, sőt a megszállottságig makacs döntéssel a nyomdászat művelésére adta magát, s ezt nem tehette előzetes körültekintés, tájékozódás és gyakorlati tapasztalatok nélkül. Az előző lapokon már kifejtettük, hogy az időben Hollandia a nyomdászat "melegágya" volt, onnan terjedtek szét Francia-, Németország, Anglia felé ennek az ipari művészetnek újabb termékei és eredményei. De nem csupán ezen a téren volt vezető ország; ekkoriban záródott le az a történelmi folyamat, mely a hűbéres hercegségekre, grófságokra, városokra tagolt Németalföldből egységes és virágzó országot teremtett. Nagyhatalommá fejlődésének küszöbén állt, sőt túl volt a kezdeteken. Jólét virult fel határai közt, gazdagodó városai egyre másra építették a hatalmas székesegyházakat, várostornyokat, pompázó tanácsházakat, kereskedő csarnokokat (Halle); kikötői ontották a tengerentúli portékát, a siker, az önállóság, függetlenség szele pezsdítette a holland életet. Mindez együtt járt a művelődés, a művészetek, az iparok fellendülésével. Nem csoda, hogy vonzotta az idegeneket, hogy a haladni, tanulni, érvényesülni, gazdagodni vágyó ifjak, mesterek, szakemberek, kereskedők üzleti és tanulmányútjaikat erre vették. Megállapítható az is, hogy a mainzi száműzött patríciusok rendszerint a Rajna menti iparvárosokba költöztek át, s ha most föltesszük, hogy az ifjú Gutenberg esetleg továbbutazott a Rajnán a határon túlra, Hollandiába, s ott kijárta a maga felsőiskoláját, akkor elképzelésünket nem támogatja pozitív adat, de nem is cáfolja semmi. Ez esetben azonban alkalma volt közelről megismerkedni többek közt a hollandiai (tábla)nyomdászattal, s logikus és eleven magyarázatot nyer a Kölni krónikának az a hiteles adata, hogy Gutenberg nyomtatványainak "első mintaképét Hollandiában találták fel a Donatusokkal, melyeket ott ama idő előtt nyomtattak", vagyis hogy ezek nyomán terelte új utakra Gutenberg a nyomtatást. De az ilyen tanulmányút többi szakismeretének bővítéséhez vagy megszerzéséhez is hozzájárulhatott. S ha egyetemes képességeinek sugallatára a sok viruló mesterség között a nyomdászatban sejtette meg a jövő legtöbbre hivatott iparát, akkor a következmények bőven igazolták megérzését.

Ha nem akarjuk is szellemóriássá nagyítani Gutenberg alakját, tényként kell számításba vennünk, hogy az újkor egyik legnagyobb, döntő találmánya fűződik nevéhez, azaz fel kell tennünk, hogy az átlagosnál nagyobb képességek segítették s ösztökélték cselekvésre, hogy a tudásvágy, iparkodás, becsvágy hevesebben fűtötte, hogy koncentráló képessége erősebb, leleménye mozgékonyabb volt, akarata határozott és céltudatos. Voltaképpen nem is föltevés, hogy mindez megvolt benne, egész élete tanú rá, sőt arra, hogy a képességek a megszállottságig fokozódtak. Élete műve, e szempontból tekintve, nem más, mint az ifjúkorában s ezekkel az erőkkel gyűjtött tapasztalatok feldolgozása. Így hát talán joggal ismételhetjük, hogy Gutenberg ifjúkorát aligha töltötte egy helyben ülve, odahaza.

1420-ban testvéreivel megosztozik az apai örökségen, ez időben tehát bizonyára Mainzban él. 1428-ban azonban új, az előzőhöz hasonló vetélkedés tör ki a céhek és a nemzetségek között. A patríciusok egy része ismét kivándorol, közöttük Gutenberg és bátyja. Maga makacsul száműzetésben marad az 1430-ban megkötött béke után is, nem követi bátyát, ki ekkor hazatér.

Tartózkodási helye egy évtizeden át (1434-1444) kimutathatóan Strassburg, de lehet, hogy már elvándorlásakor (1428) odaköltözött bátyjával együtt. Erre valószínűleg az indíthatta őket, hogy Strassburgban évjáradékuk volt, bátyjának, Frielének egész bizonyosan, mert 1429-ből fennmaradt egy 26 forintról szóló nyugtatványa. Huszonnégy évvel később, 1453-1455 években azonban Gutenberg ugyancsak 26 forint járadékot kap Strassburgból, s így lehetséges, hogy ugyanazon járadékról van szó, csakhogy az elismervények a többi évről elvesztek. Friele ugyanis épp ez idő tájt meghalt, s helyette Gutenberg, mint örököse, vette fel az összegeket. De lehet, hogy Gutenbergnek is volt elejétől fogva hasonló járadéka.

A strassburgi járadékra annál nagyobb szüksége volt, minthogy minden mainzi jövedelmét letiltották, mint önkéntes száműzöttét. Gondolhatjuk, hogy a tilalom nem keltett benne gyöngéd érzelmeket szülővárosa iránt, sőt tudjuk, hogy Mainzot adósának tartotta, az alábbi esetből, amely kitűnően jellemzi Gutenberg elszánt erélyét, ha érdekeiről volt szó. 1434-ben Strassburgba jött Nicolaus von Wörrstadt mainzi városírnok, a céhek pártjának vezére, s így Gutenbergék fő ellenfele. Minthogy egy város adósságaiért bármelyik polgárát le lehetett tartóztatni, Gutenberg a kezében levő okmányokkal érvényesítette jogait. Nicolaus mestert rövid úton lefogatta, s az adósok börtönébe záratta. Erre Mainz is engedékenyebbnek mutatkozott; az alkudozás eredményeképp Gutenberg visszakapta jövedelmeit, s szabadon bocsájtotta túszát.

Evvel kezdődik Gutenberg pöreinek sora, s élete folyásáról jóformán csak periratok adnak hírt. Ebből még nem valószínű, hogy nagyon perlekedő természetű lett volna, hiszen mindössze öt pöréről tudunk, s ezekben is ő az alperes. Ellenben két dolgot világosan bizonyítanak. Az egyik, hogy Gutenberg nem alkudott, igaz vagy vélt jussát az utolsó instanciáig keményen védte; a másik, hogy örökké anyagi nehézségekkel küszködött, kölcsönöket vett fűtől-fától, ám a visszafizetésben szerfölött nehézkesnek mutatkozott. S bizonyos az is, hogy ezt a sok pénzt mind találmányába ölte.

Strassburgban viszonylag tűrhető módban élt, járadékot kapott, s noha polgárjogot nem nyerhetett, az ötvöscéh tagja lett, ami anyagi cenzustól függött. Viszont csak "Nachconstofeler" volt, azaz fél ló állítására köteles háború idején; ezenkívül évről évre boradót fizetett. Rendezett anyagi viszonyokra vallanak itteni pörei is. Az elsőt Ennelina zu der Ysern Türe nevezetű polgárleány indította ellene 1446-ban, "der Ehe wegen", azaz házassági ígéret megszegése miatt, amiből gondolhatjuk, hogy Gutenberg nem lehetett éppen rossz "parti", ha bírói ítélettel igyekeztek a házasság rózsaláncaiba béklyózni. A pör kimenetét nem ismerjük, de bizonyos, hogy Gutenberg nem vette nőül a Vasajtóról nevezett Annácskát, s minden jel arra mutat, hogy sohasem alapított családot; halála után unokahúgát nevezik meg örökösének. - Azonban ez a pör egy másikat is fiadzott, ugyancsak Gutenberg ellen. Ugyanis az egyik tanú, Claus Schott cipészmester kijelentéseit Gutenberg valótlannak bélyegezte, sőt odáig ragadtatta magát, hogy a tanút szegény nyomorult embernek nevezte, aki silány életét hazugsággal és csalással tengeti. Ezt meg Claus Schott nem hagyta annyiban, becsületsértésért pört indított, amely bonyodalmas utakat járt meg egyik fórumtól a másikig s az ismeretlen befejezésig. Csak annyit tudunk, hogy egy közbeeső fokon Gutenberget 15 forint bírságra ítélték föltételesen. Ez az aránylag tekintélyes összeg a kor szokása szerint Gutenberg anyagi helyzetéhez volt szabva. E két pör tárgya már magában jellemző Gutenbergre, de érdekesebb, hogy adataik gyér világánál is úgy jelenik meg előttünk, mint élete folyamán mindvégig: társtalan és hajthatatlan (a szépnemmel szemben is), büszke, sőt gőgös, a suszterrel szemben rögtön kibúvik belőle a patrícius; azonkívül temperamentumos, mi több, indulatos; hibáját nem látja be, inkább pörösködik sine fine[64], semhogy fizessen.

De ezek a pörök jelentéktelenek a harmadikhoz képest, mely szintén Strassburgban folyt le 1449-ben, s noha készakart homály borítja, perdöntőnek mondható az egész feltalálásügyben. Tüzetesebb leírást igényel tehát, de minthogy a tényálladék, perrendszerűen előadva, kissé szövevényes lenne, csak a historikumára szorítkozunk. Az aktákból kiderül, hogy Gutenberg 1436-ban Andreas Dritzehnt az ékkőfaragás mesterségére tanította. 1437-ben megegyezett Hans Riffe városi tiszttartóval, hogy bevezeti valamely jól jövedelmező mesterség gyakorlatába, s ennek üzleti hasznosítására társul veszi maga mellé. Mikor Dritzehn erről tudomást szerzett, megkérte Gutenberget, vegye be őt is a vállalkozásba tanulóul és társul; hasonlóképp cselekedett egy Andreas Heilmann nevű ember. Szerződést kötöttek, s a két utóbbi társ fejenként 80-80 forint fizetésére kötelezte magát, míg Gutenberg feltételül szabta, hogy a jövedelem fele őt illeti; Riffének egy negyed, a két Andrásnak egy-egy nyolcad járt. - Figyelemre méltó a tanításpénz nagysága: 80 forintért akkoriban egy jóravaló városi házat lehetett venni. Hogy a Gutenberg által ekkor s később felvett vagy kölcsönvett összegek értékét megbecsülni tudjuk, mindjárt itt közöljük Otto Hupp összeállítását az egykorú árviszonyokról Mainzban és környékén: egy 56 holdas birtokot 250 forintért vettek meg, 150 hold szántót és 5 hold rétet 460 forintért; egy tisztességes belvárosi ház ára 80-100 forint volt, egy külvárosié udvarral, kerttel 10 forint, végül egy hízott ököré 7-8 forint.

Magáról a per tárgyáról, a suba alatt művelt mesterségről a periratok a következőket árulják el: Dritzehn, mikor a vállalkozáshoz kölcsönt vett fel, hitelezőjének kérdésére, mit mível a társaságban, azt felelte, hogy ő "tükörcsináló". Az egyik tanú vallomása szerint Gutenberg Dritzehnt "in die Ochevart zu den spiegeln" vette be, vagyis az aacheni zarándoklatra (Ochevart=Aachen-Fahrt) tükrök készítéséhez. Maga Gutenberg ezt vallotta: midőn Dritzehn megtudta, hogy ő Hans Riffevel "ein Kunst understanden, sich der off der Ocher heiltums fart zu gebruchen", vagyis egy mesterségre szerződött, hogy az aacheni zarándoklaton hasznára fordítsa, Dritzehn is be akart állni a társulásba. Ennyit tudunk a tükörcsinálásról. Az aacheni nagy zarándoklat azonban egy esztendővel eltolódott, ezért elejtették az eredeti tervet, s 1438-ban újabb szerződést kötöttek öt évre, mégpedig igen nagy körültekintéssel és tetemesen felemelt részvételi díjakkal. A két András az addigi 80-80 forinton felül még 125-125 forint fizetésére kötelezte magát, s megegyeztek abban is, hogyha valamelyik fél időközben meghal, az örökösök nem léphetnek be a társulásba, csupán 100 forintot kapnak a szerződési idő lejárta után, míg minden közösen készített szerszám, anyag és áru az életben levő tagok tulajdona marad. A vállalt kötelezettségek a résztvevők anyagi képességeit mind meghaladták, igénybe kellett venniök teljes hitelképességüket, kölcsönöket vettek fel. Az akták a fenti összegeken kívül még 200 forint és 14 "lützelburgi" kölcsönvételéről tesznek említést, több kölcsönt az összeg megjelölése nélkül említenek; ezeken kívül nem tudjuk, mennyit tett ki Riffe részvételi díja, s azt sem, mekkora s honnan szerzett összegeket fektetett a vállalatba maga Gutenberg. Annyi bizonyos, hogy súlyos tőkéket mozgatott meg a társaság, vagyis nem gyerekjátékról volt szó; olyannyira, hogy mindnyájan teljes titoktartást fogadtak eskü alatt. Híven meg is tartották, szót sem ejtettek róla a bíróság előtt, s ez okozza a máig tartó homályt a pörben. Gutenberg az "Afentur und Kunst" kifejezést használja, amikor a szerződés tárgyáról esik szó a pörben, a többiek egyszerűen "Werk"-nek nevezik. Az Afentur szó a francia aventure germanizált alakja, s itt nem kalandot, hanem vállalkozást kell értenünk rajta; a Werk pedig a mű, munka, dolog szavakkal adható vissza.

Mi volt hát ez az Afentur, illetve Gutenberg titkos tudománya, amelyre úgy gyűltek a keresni vágyók, mint a hangyák a mézre? Mi már természetesen tudjuk, hogy Gutenberg nyomtató módszerének kidolgozásáról volt szó, s nyilván rögtönös üzleti hasznosításáról. Minthogy azonban az érdekeltek hallgattak, mint a sír, s egyéb dokumentum nem maradt fenn, a dolog bizonyításra szorul. Ami keveset tudunk, a pörnek köszönhetjük, amelyre Dritzehn 1438-ban bekövetkezett halála adott okot: az örökösök, Andreas öccsei, mindenáron bevétetni akarták magukat a társulatba, de mert Gutenberg elutasította őket, visszakövetelték a bátyjuk által befizetett pénzt. Ez jogtalan volt, s a bíróság csak a tanításpénz megfelelő hányadának, 15 forintnak visszaadására kötelezte Gutenberget.

A pörben a tükör-ügy nem került kivizsgálásra, csupán az a két említés tétetik róla, melyet fentebb idéztünk. Mindazáltal vagy éppen ezért gyanús, mint minden elhallgatott dolog, s vannak egyéb gyanút keltő mozzanatok is körülötte. Meggondolkoztat mindjárt a pénzügyi háttér: fejenként 80-80 forint, egy ház ára, csupán a beavatásért túlzottnak tetszik, s a résztvevők nyilván számítottak arra is, hogy minden befektetésük busásan megtérül az aacheni búcsún. Olyan kelendő lett volna ez a toalett-cikk? Igaz, hogy a zarándoklat országokra szóló sokadalom volt, s minden épkézláb mesterember felkészült az aratásra; bizonyára árultak ott tükröket is, ha nem is oly olcsókat vagy jókat, mint - mondjuk - Gutenbergék. Ha pedig csakugyan annyira kapós portéka lett volna az újfajta tükör, akkor miért ejtették el, miért nem vártak vele egy évig? De mindörökre elejtették, soha többet tükörről nem hallunk. Ha pedig netalán sürgős szükségük volt tiszta bevételre, akkor miért kötötték meg az új szerződést öt hosszú esztendőre? Végül: a pörben sok mindenféle anyag beszerzéséről, szerszám készítéséről esik szó, de olyasmiről, amiből tükröt lehetne csinálni, semmi.

Mármost igen érdekes, hogy egy francia tudós, Paul Lacroix, száz évvel ezelőtt, 1851-ben azt a meglepő föltevést hangoztatta, hogy Gutenbergék nem tükrökkel akartak előállni a vásáron, hanem a Speculum humanae salvationis ("Az emberi üdvösség tüköre") című közkeletű, népies mű nagy tömegben sokszorosított, német nyelvű, olcsó példányaival. (Le moyen-âge et la renaissance; Imprimerie c. cikk.) A francia tudós tisztára irodalmi alapon jutott erre a gondolatra, de ötletéhez egyéb mozzanatokat is hozzáfűzhetünk. A nyomtatott Speculum hasonlíthatatlanul olcsóbb lett volna, mint a faragott, kézzel sokszorosított táblanyomatos könyv, s bizonyára szaporább, kelendőbb áru, mint a tükrök. Bátran állíthatjuk azt is, hogy a tükörcsináláshoz nem volt szükséges oly sok pénz, sem oly szigorú titoktartás. Az üvegtükör-gyártás ugyan nem mondható elterjedt iparnak ekkoriban, de Velencében már javában folyt, s a 16. században "régi" nürnbergi tükrökről tétetik említés; nem volt tehát titkos tudomány, sem új találmány. Ha meggondoljuk, hogy Gutenberg mily nagy súlyt helyezett találmányának eltitkolására, megértjük, hogy a vállalkozás igazi céljának nem mindenki által felismerhető formát akartak adni. S mert elejétől fogva tart a titkolózás, könnyen oszthatjuk Hermann Barge véleményét: "Minthogy aligha tarthatjuk lehetségesnek, hogy Gutenberg régóta és tervszerűen folytatott könyvnyomtató kísérleteit a tükörgyártás kedvéért megszakította volna, inkább azt hisszük, hogy nagyobbszámú, fizetőképes résztvevővel, egy üzemi társaság keretében, szélesebb alapon akarta folytatni őket; ennélfogva fel kell tennünk, hogy a »tükör« szó tévútra vezetést jelent anélkül, hogy valójában csalás lett volna." A kiadandó mű címéből vett "tükör" szó tehát afféle fedőnév volt vagy lehetett, amely mögé elrejtették az egész vállalkozást, s kifelé a formáját megadták. Hermann Barge arra is figyelmeztet, hogy Adrien de Jonghe említett könyvében, Coster legelső nyomtatványaként a Speculum hollandi fordítását nevezi meg; "nem látszik lehetetlennek tehát - írja -, hogy a 16. század végéig fennmaradt a hagyomány, hogy a nyomtatást legelőször a Speculummal kísérelték meg." Végül mindehhez hozzátoldhatjuk: noha Gutenberg strassburgi idejéből semmiféle nyomtatvány nem maradt, sem utalás reá, tudjuk, hogy Andreas Dritzehn hagyatékában kisebb-nagyobb könyveket, továbbá (betű)metsző szerszámokat találtak, sőt nála maradtak Gutenberg első sajtógépének alkatrészei is.

A tükrökről tehát nem sokat tudunk; az Afenturról lényegesen többet, a hallgatás ellenére. Az egyik tanú vallomásának meg éppen történeti jelentősége van, mert ez az első dokumentum, amely a Gutenberg-féle nyomtatást említi. A jegyzőkönyv szövege szerint: "Item Hans Dünne der goltsmyt hat geseit das er vor dryen joren oder dobij Gutemberg bij den hundert guldin abe verdienet habe alleine das zu dem trucken gehöret." Magyarul: "Item Hans Dünne, az aranyműves, mondotta, hogy három év előtt vagy akkortájban Gutenbergnél száz forint körül keresett csupán avval, ami a nyomtatáshoz tartozik." Hogy a "zum trucken" csakis könyvnyomtatást jelenthet, s nem táblanyomást vagy akármi egyéb sajtoló munkát, kiderül az alábbiakból: a tanúvallomások szerint Gutenbergék ólmot vásároltak és az olvasztáshoz szükséges edényeket, szerszámokat; szó esik öntvényről és készítményekről ("gezügk", "gemachtes Werk"), "formákról", melyeket Dritzehn halálakor mind sürgősen elhozatott tőle, és beolvasztott, amit később meg is bánt ("ruwete" = reute ihn); feltűnik egy sajtó, s rajta egy "stücke" szóval jelzett eszköz, melyet két csavar ("wirbelin") kiemelésével szét lehetett szedni. Az aktákból még ma is kitetszik az ijedelem, amellyel Gutenberg és társai ezeket a szerszámokat Dritzehn halálhírére el akarták tüntetni a kíváncsi szemek elől. Gutenberg nemcsak a "formákat" hozatja el, hanem elküldi szolgáját, Lorenz Beildecket Dritzehn öccséhez, avval az üzenettel, hogy a sajtót ne mutassa senkinek, sőt vegye ki a két csavart, hogy a négy "darab" ("stücke") szétessék, s úgy tegye a sajtóra, hogy senki fel ne ismerhesse, mire szolgálnak; de mire a szolga odaért, már nem találták őket. Ugyanez az aggodalom hajtotta Andreas Heilmannt is, azonnal elment a sajtó készítőjéhez, Conrad Saspachhoz, és így szólt hozzá: "Kedves Konrád, te csináltad a prést és értesz hozzá; menj oda, vedd ki a darabokat a présből és szedd szét őket; akkor senki sem fogja tudni, mire valók." De persze Saspach sem találta már a sajtót és a szerszámot, "das ding war hinweg". (Valószínű, hogy az öcs, Claus Dritzehn rejtette el, mert a sajtó még 1446-ban is a két ifjabb Dritzehn birtokában volt.)

Mindezeknek az eszközöknek rendeltetése erőltetés nélkül megadódik: amit Hans Dünne, ércműves, Gutenberg számára "zum trucken" készített, nem lehetett egyéb modellbetűknél, patricáknál, ezek készítése tisztára vésnöki munka; a beolvasztott "formák" kész betűk voltak, a szétszedhető szerszám, a "stücke" és a "presse" Gutenberg később nagy ügyességgel megszerkesztett nyomógépének kezdetibb alakja. Az öntőfelszerelés ekkori szerszámait, a matricákat, az öntőműszert stb. Gutenberg a lakásán őrizte, ezért hozatta ide Dritzehntől a betűket s olvasztotta be maga őket. A szedésnyomáshoz szükséges minden kellék együtt van tehát, csak nyilván még nem befejezett, végső formában. Hogy a kísérletek jó úton voltak, nem csupán a fentiekből gondolhatjuk, hanem Dritzenhnnek az egyik tanú által idézett, halála előtti kijelentéséből is: "Mielőtt egy év letelnék, visszakapjuk a befektetett tőkét, és mindnyájan boldogulunk." Másfelől azonban tény, hogy Gutenberg strassburgi idejéből teljes hitelességgel lokalizálható nyomtatványokat nem ismerünk. A szorgos kutatásnak annyit sikerült valószínűsítenie, hogy a fennmaradt Donatus-ősnyomtatványok közül az ún. 27 sorosak 12 kiadása a legrégibb, 1444-ből, illetve az előző évekből származik, azaz Strassburgban készült és Gutenberg műve; melléjük sorolható talán a Sybillenbuch is. Ezt megerősíti, hogy Dritzehn hagyatékában sajtót, vésőszerszámokat és kisebb-nagyobb könyveket találtak, végül Ulrich Zell megbízható állítása, hogy az első mintaképet a hollandi Donatusokról vették. - De minthogy a vállalkozó társulat a szerződéses öt esztendő lejárta után feloszlott, arra kell következtetnünk, hogy Gutenberg kísérleteit 1443-ig nem koronázta meg a kívánt siker. Továbbhaladt, mert nagyobbra tört.

De igen fontos mozzanat, hogy már Strassburgban "kisebb-nagyobb" könyvek maradtak utána. "Sohasem hallottunk róla - írja Fitz -, hogy a középkorban egy egyszerű polgárnak, mesterembernek könyvtára lett volna. Ez valahogy nem fér össze a kor jellemével. Itt sem lehetett könyvtárról szó, hanem könyvraktárról. Ennek az értékesítésétől várhatta András a vállalatba fektetett tőkéjének egy éven belül való megtérülését. S az értékesítés jó kilátásai miatt kérte András halála után György és Kolos a vállalatba való felvételét. Gutenberg ezt megtagadta, a bíróság Gutenbergnek adott igazat, György és Kolos tehát nem adhatta el a házukban maradt, de a vállalat tulajdonában levő könyveket. A vállalat azonban a szerződés értelmében 1443-ban megszűnt, nem is újították meg. Gutenberg 1444-ben elköltözött Strassburgból, de addig is újabb kiadásokat rendezett, találmánya tökéletesedett, az első, kezdetlegesebb nyomtatványai már nem érdekelték. 1446-ban Kolos és György bízvást összeveszhettek miattuk." Átvesszük tőle a strassburgi időszak rövid és tömör summáját is: "A két per adataiból három időpontot állapíthatunk meg: 1436-tól kezdve szállított Dünne aranyműves Gutenbergnek nyomdászati eszközöket; 1438-ban Gutenberg ötévi szerződést kötött három társával s az akkor megindult vállalat Dünne szállítmányaival, Saspach sajtójával és Gutenberg lakásán öntött »formákkal« dolgozott; 1438 karácsonyán, Dritzehn András halálakor pedig már »nagy és kis könyvek« készültek el, melyek voltak olyan értékesek, hogy hét év alatt két per is indult meg miattuk."

*

Gutenberg 1444-ben távozik Strassburgból és 1446-ban tűnik fel Mainzben. Mit betűkészletéből nem olvasztott be, magával vitte s tovább javítva-újítva, vele nyomtatta újabb Donatusait s egyéb, kisebb-nagyobb, alkalmi kiadványát. Evvel nyomódik majd a 36 soros Biblia, de nagyalakú, helypazarló betűi s a csatlakozó formák kidolgozatlansága miatt Gutenberg nem tartotta alkalmasnak nagyarányú és hasznothajtó vállalkozás végrehajtására. Márpedig Mainzban hamarosan újabb Afenturba fog. 1448-ban máris tudunk egy kisebb kölcsönéről, de szinte bizonyosra vehető, hogy nem ez volt az egyetlen az első mainzi évek alatt. S az is bizonyos, hogy ekkor már döntő eredményekre jutott kísérleteiben, mert az Afentur ezúttal valóban nagy vállalkozás volt: a 42 soros Biblia, az ősnyomtatványok ősnyomtatványa, a nyomdaművészet máig utol nem ért remeke.

Ehhez mérten sok pénzre volt szüksége, s Gutenberg, ki nyilván megunta a tanítványtársakkal való bajlódást, és bizonyosra vette a sikert, gyökeresen akarta elintézni a pénzügyet. Egy tekintélyes és vagyonos ügyvéd-pénzemberhez, Johann Fusthoz fordult, s hatalmas összeget, 800 aranyforintot vett tőle kölcsön; zálogul nyomdafelszerelését kötötte le. Noha a kisebb nyomtatványok is hajtottak hasznot, a kölcsönből csak a nagy Biblia első kötetére tellett. Újabb 800 forintot kért kölcsön tehát, de Fust már megneszelte a vállalkozás jelentőségét, s a pénzt csak úgy volt hajlandó folyósítani (maga is kölcsönt vett fel rá), hogy ha részt kap a nyereségből (1452). Az összeg azonban nem volt elegendő, a második kiadás veszteséggel zárult, Gutenberg vonakodott fizetni (a Biblia értékesítése előtt), s így Fust pörre ment (1455).

Ennek a pörnek az életrajzírók a kelleténél nagyobb erkölcsi és történeti jelentőséget szoktak tulajdonítani, Fustot mint sötét lelkű uzsorást állítják elénk, ki a kellő pillanatban lecsap, megfosztja a feltalálót élete nagy művének gyümölcsétől, míg emez megtörten és tönkretéve visszavonul, s az érsek kegydíján tengeti utolsó éveit. Noha a perből csak egyetlen okmány, Fust eskü alatt tett vallomása maradt fenn, s a bíróság ítéletét nem ismerjük, az újabb kutatás reálisabb fényt vet az ügyre. A kitapintható lényeget így foglalhatjuk össze: Gutenberg álláspontja az volt, hogy a két kölcsönösszeg különválasztandó, mert más-más feltételek mellett folyósíttatott; az első 800 forint fejében hajlandó átadni a zálogul lekötött felszerelést, a második 800 forintról pedig elszámol, s minthogy nem fedezte a nyomtatás költségeit, nyereségrészesedést nem adhat utána. Fust, úgy látszik, belátta ezt, de mert nem várt vagy várhatott a Biblia értékesítéséig, lemondott a részesedésről, s a pénzét követelte vissza, kamataival és kamatos kamattal. (Ti. 1550 forintot maga is kamatra vett kölcsön.) Fitz József szerint a bíróság valószínűleg Gutenbergnek adott igazat: "A bíróságot csak a második 800 forint érdekelte. Csak erről kért Gutenbergtől elszámolást. Ha e második 800 forintot nem költötte el teljesen a közös vállalkozás költségeire, a többlet visszajár Fustnak. Ha nemcsak a vállalatra fordította, vissza kell térítenie mindazt, amit másra költött. Ha többe került 800 forintnál, a nyereségből először Gutenberg túlkiadásai és Fust kamatigényei fedezendők s csak azután kerülhet sor az osztozkodásra mégpedig a kettőjük közt előzetesen megállapított arányban."

Mint végződhetett tehát a pör? Fustnak a zálog fejében az első 800 forint után meg kellett kapnia a kisebb nyomtatványok, a bűnbocsátó levelek, egy zsoltárkönyv stb. betűkészletét s magát a nyomdafelszerelést: evvel folytatja veje, Peter Schöffer Gutenberg üzemét. A második 800 forint után pedig valószínűleg megtörtént a nyereségelosztás, mihelyt az üzlet, az értékesítés lezárult. Gutenbergnek így megmaradt a 42 soros és a leendő 36 soros Biblia típusanyaga, s ő adta el a Biblia példányait is.

*

Ami a pört megelőző évtizedben Gutenberg mainzi műhelyében végbement, kultúrtörténetünknek egyik legfontosabb fejezete. Ez a történet minden bizonnyal emberileg is érdekfeszítő, de nem kontárkodhatunk a regényíró mesterségébe, s noha a magunk számára megrajzolni próbáltuk e különös emberpéldány alakját, itt működésének csak technikai és adatszerű vázolására szorítkozhatunk.

A döntő mozzanat a nyomtatás fémtechnikájának bevezetése, illetve megteremtése volt. Az egyszerűség kedvéért fel kell tennünk, hogy a munka kezdetének idején a különálló, mozgatható betűk gondolata már élt - akár Kínából eredt, akár Coster jött rá, akár Gutenberg. Ugyanígy fel kell tennünk, hogy Gutenberg a fapatricás és fövenymatricás eljárásból indult ki, mint amely fölvethette a valódi könyvnyomtatás problémáját, de egyáltalán nem oldotta meg. Utólagos, visszatekintő logikával, ex posteriore-következtetésekkel a következőképp kell okoskodnunk: Gutenberg a kézzel írott könyvet akarta utánozni, mégpedig érceszközökkel. A xylografiákból kifűrészelt vagy külön faragott fabetűk erre alkalmatlanok, mert nélkülözik az egyöntetűséget s a gépies precizitást. A fémbetű-öntéshez a fövenymatrica kezdetleges, romlékony, mélysége csak néhány milliméternyi lehet, épphogy a betűképnek s egy vékony alapnak: a betűhúsnak kiszorítására alkalmas, minél fogva a betűnyelet (lécet) utólag kell hozzáforrasztani. S ez megint csökkenti az egyöntetűséget (valóban nem egyforma "öntetű"). Tartós, mély, nyelet is adó fémmatrica öntése azonban kivihetetlen: olvadt fémbe, ólomba nem mártogathatjuk az ércpatricát, s éppígy lehetetlen kivésni a szilárd matricaanyagból a nyelet adó, mély öntőcsatornát és alján a homorú betűképet, szemet. Az első probléma tehát ez volt: mint lehet szilárd, tartós, könnyen készíthető és könnyen kezelhető matricákat előállítani?

A második probléma a sokszorosítás rádörgölő, nyomkodó technikájának kiküszöbölése. Láttuk, hogy ez a módszer átütötte a papirost, használhatatlanná tette a verzót, a leveleket össze kellett ragasztani, a kódexek pompás művészi technikájához képest silány minőséget, gyatra külsőt adott. Hogy könyv szülessék, nyomtatni kellett, nem nyomkodni. Ezt csak úgy lehet elérni, ha az egész szedésfelületre, illetve a ráhelyezett papírlapra egyszerre gyakorlunk nyomást, mégpedig kemény, sima eszközzel, nyomlappal, hogy a papír romlást ne szenvedjen. Vagyis valóban nyomtatnunk kell, egyenletes, mechanikus gépi munkát végeznünk az egyenlőtlen kézi munka helyett. Itt kapcsolódik be kényszerűen a könyvkészítés komplexusába a gépi mozzanat: a nyomtatás, amelyről az egész eljárás a nevét vette, olyannyira szerves alkatrésze a folyamatnak. Ehhez azonban elengedhetetlen volt a tükörsima nyomófelület megteremtése. Mert ha egy-egy betű csak egy milliméterrel is kiáll a szedés síkjából, akkor a nyomólap (rosszabb szóval: nyomótalp, még rosszabb, kétértelmű német szóval: tégely) csak ezeket a kiálló betűket nyomtatja le, vagy pedig üres udvart hagy körülöttük a papíron. Az alacsonyabb, süllyedt betűk helyén pedig lyuk marad, kiesnek a szövegből. Ennélfogva hiába volt vagy lehetett meg Gutenberg előtt a betűszedés, nyomtatásra gondolni sem lehetett; s ezért új, zseniálisan döntő gondolat a sajtógép beiktatása az eljárásba. A tükörsima szedésfelület követelménye aztán visszahat a betűöntés technikájára, mert csupán hajszálpontosan egyforma nagyságú betűkből lehet egyenletes, sima szedéssíkot, "formát" összeállítani. A második feladat tehát a sajtószerkezet, a nyomógép megkonstruálása volt, s evvel kapcsolatban a hajszálnyi precizitással dolgozó betűöntő-műszer szerkesztése.

A harmadik nehézséget maga Gutenberg állította fel, midőn a kódexek kézírását akarta híven követni, utánozni. A kézírás technikájának lényege, hogy a szavakban a betűk alkalmazkodnak egymáshoz: kapcsolódnak vagy csatlakoznak, sűríthetők és ritkíthatók. A kapcsolódás egybefonást jelent, s ennyiben a kézírást nyomdailag utánozni nem lehet. A csatlakozás azt kívánja, hogy a betűk szélső nyúlványai, csücskei vagy ágai érintkezzenek egymással, azonban úgy, hogy a betűk "törzse", "szeme" közt mindig ugyanakkora térköz maradjon, különben egyenlőtlenül tágulnak-sűrűlnek az egyes szavakon belül. Így például, ha egy betű szeméből jobbfelé csúcsok állnak ki, az után következőéből pedig balfelé, akkor a két betű szeme, törzse közt nagyobb lesz a térköz, mint két olyané között, melynek nincsenek csücskei, vagy csak az egyiküknek. A kézírás ezt úgy kerüli el, hogy a nyúlványokat elhagyja, vagy megkurtítja, s így egységes, harmonikus szóképet kap. A szókép a kézírás szemléleti, esztétikai alapegysége, mely szavanként váltakozó ritmust visz a betűk vezetésébe, duktusába. S Gutenberg, művészi becsvágyában, a szóképeknek ezt a harmóniáját, a betűvetés ritmikáját akarta utolérni a merev, nem változtatható ólombetűkkel. Sőt nem csupán akarta, de el is érte. Az egykorú gót írást (az ún. misszále-írást) vette mintául természetesen, s ennek csatlakozóbetűs duktusát utánozta a csalódásig híven.

Végül tudjuk, hogy sem a kézírás, sem a táblanyomás "tintája" a nyomtatás céljára nem felelt meg; Gutenbergnek sikerült először tökéletesebb festéket előállítania, koromból, olajból és egyéb anyagokból. Ezenkívül valószínűleg már az ő műhelyében megjavították a festékező bőrlabda kezelését is.

A meghökkentő s szinte érthetetlen az, hogy ezeket a problémákat, évtizedes küszködés árán bár, de mind egymaga és elvben véglegesen megoldotta. A véglegesen van a hangsúly, mert azt jelenti, hogy az egész problémahalmazt a maga összetettségében, szintetikusan átlátta, mintegy felülről tekintette, s ugyanakkor a sokrétű részletkérdések mindegyikét a szakember rátermettségével oldotta meg. Nem apródonként haladt; már a strassburgi pör adatai félre nem érthetően tanúskodnak róla, hogy a nehézségeket egyszerre, frontálisan támadta meg.

A megoldások sora pedig a következő volt: Minthogy a matricakészítés öntő, olvasztótechnikája nem felelt meg, az ércműves technikát hívta segítségül. Kemény öntvényből (réz, vas, acél) pontosan kivéste a modellbetűt (betűbélyegzőt, kölyüt, patricát), s ezt beleverte vagy sajtolta a matrica ólomtömbjébe oly mélyen, amennyire a homorú betűkép, a betű szeme megkívánta. Oly mélyre verni a patricát az ólomba, hogy egyúttal a betűnyél (léc) is kiönthető legyen, célszerűtlen, sőt technikailag kivihetetlen. A csekély mélységű sajtolás mellett is oldalt kidudorodott az ólom, ezt azonban könnyű volt lereszelni, s köszörűkövön megcsiszolni. Ezután a homorú betűképen vésnöki munkával elvégezte a végső simításokat. A fontos az volt, hogy modellbetűinek törzse mind pontosan egyforma magasságú legyen, vagyis például az f alapja, húsa ugyanakkora, mint az o betűé. Így aztán nem "táncoltak" a sorok.

Azonban a betűket a nyéllel (testtel) együtt, egyszerre kellett kiönteni, s ha egy kéziszerszámra alkalmazható a zseniális jelző, akkor Gutenberg öntőműszerét megilleti. Ez a kis műszer két L alakú sarokvasból állt, semmi többől: a nyomdászat Kolumbusz-tojása. A két, egymással szemben lefektetett sarokvas magasságát milliméternyi pontossággal annyira szabta, amilyen magasnak betűi nyelét szánta. Evvel elérte, hogy minden egyes betűje hajszálpontosan egyforma magas lett, vagyis a belőlük összeállított szedésfelület (a szedőforma) tükörsima. Az L betűk rövidebb szárát pedig pontosan akkorára mérte, amekkora húsú betűt akart kapni. Ugyanis egyugyanazon matricáról többféle magasságú és szélességű betűt önthetett, mint mindjárt látni fogjuk. Az öntést magát úgy végezte, hogy a két sarokvasat rövidebb szárával egymás felé fordítva összeillesztette; ezután a két rövid szár térközét olyan szélesre állította be, amilyen széles betűnyelet akart kapni, rúgóval megrögzítette ebben a helyzetben, s az így nyert hasábforma öntőcsatornát (hüvelyt) ráillesztette a matricára. Ekkor beleöntötte az ólomnál valamivel keményebb betűfémet, lehűlés után kirázta, s vízbe lökte. Egy betű öntése annyi ideig tartott, amíg az ólom kihűlt; mint utólag kiszámították, 12 órai folytonos, gépszerű munkával 5000 betű önthető így. Ez a parányi, kezdetlegesnek látszó, valójában azonban tökéletes szerszám a kínai betűfaragók százait tette fölöslegessé egymagában; egy-egy típusfajtán belül bármelyik betű kiöntésére alkalmas volt, például a széles m betűére éppúgy, mint a vékony i betűére, csak a sarokvasak rövid szárait kellett odébbcsúsztatni. S nyilván csak ez lehetett az a féltve titkolt, két csavarral összerögzített eszköz ("Stücke"), amely miatt Dritzehn halálhírére azonnal elfuttatta szolgáját, hogy vegye ki belőle a csavarokat, szedje szét, s tegye a sajtóra, nehogy valaki fölfedje rendeltetését; emiatt aggódott annyira Humery is, hogy szintén azonnal szét akarta szedetni. A dolgot még valószínűbbé teszi, hogy a küldöttek már nem találták meg: mint a legbecsesebb és legfontosabb találmányt, a két Dritzehn-öcs azonnal elrejtette. Magán a sajtón nem volt annyi titkolni való.

A mai kézi öntőkészülék lényegében ugyanez, csupán faborítással látták el, védelmül a forróság ellen, s öntőcsappal egészítették ki, hogy az ólommaradék, a csinga az öntés után a betű talpáról könnyen letörhető legyen. Aloys Ruppel, Gutenbergnek és korának legalaposabb búvára ezt írja róla: "Gutenberg legfontosabb új találmánya ... a kézi öntőműszer volt, amely először tette lehetővé, hogy a kész matricákról tömegével öntsék a típusokat, amelyeknél a betűszem kézbe fogható, pontosan egyforma széles és egyforma magas nyéllel volt ellátva. A betűknek e nélkül a tökéletesen precíz tömeggyártása nélkül, vagyis e kicsike, jelentéktelennek látszó öntőszerszám nélkül sohasem született volna meg a középkor világát megdöntő könyvnyomtatás."

Sajtógépe nem új találmány, csupán tökéletesítés; mintául a középkorban elterjedt csavaros sajtókat vette, aminőket a szőlőpréseléshez és egyes iparokban, például a papírgyártásnál használtak. Alapelemei: a csavarmenetes, fel-lemozgatható orsó, a nyomólap (talp, tégely) és a nyomóalap, (asztal, taliga). Gutenbergnek a gépezet precíz működését kellett elérnie, azt, hogy az orsó pontosan függőleges irányban mozogjon, s a nyomólap tökéletesen rásimuljon a vízszintes szedősíkra. Ehhez csak mesterségbeli hozzáértés kellett, s az egyszerű ipari sajtógépek precizitását erősítésekkel, keresztgerendákkal stb. megnövelni. Új volt a nyomóalap: egy kézzel vagy forgantyúval ki-betolható asztallapot, "taligát" konstruált, erre helyezték a keretbe szorított szedésformát, lószőr tömésű labdákkal befestékezték, s ráfektették a papírívet. Itt megint kitűnt Gutenberg kifogyhatatlan leleménye: papírlapok számára rámát szerkesztett, mely keretbe foglalta a szedésformát és pontosan ugyanoly magasságú volt, azaz egy síkot alkotott vele. Ebbe a rámába köröskörül tűket vagy hegyükkel felfelé álló szögecskéket szúrt (punctura), eleinte tizet, utóbb csak hatot, rájuk szúrta a papírost, s így rögzítve tolta a nyomótalp alá. A hajtókar egy mozdításával gyengén, de pontosan rányomta a talpat, ugyanoly mozdulattal felcsavarta, kigurította a taligát, s leemelte a kész nyomást. Hogy egész pontosak legyünk a leírásban: a taligára egyszerre két könyvoldal szedésformáját helyezték el egymás mellett, a mellette kihajtott fakeretre ugyancsak kettős papírívet szúrtak, és ráhajtották a formákra; ezután begurították az első formát a talp alá, s akkor erre nyomták a talpat; vagyis egyszerre két nyomtatott könyvoldal került ki a gépből. Ennek oka az volt, hogy csak kicsiny nyomótalpat tudtak konstruálni, a nagyobb talphoz szükséges precizitást a sajtógépen még sokáig nem tudták elérni. Ma már, mint tudjuk, egyszerre egy egész ívet, azaz 16 oldalt nyomtat a gép.

Az íveket megnedvesítve, "nyirkítva" rakták a szedésre, mert az egykorú vastag és kemény papiros szárazon nem jól fogta a festéket. Nyomtatás után az íveket kötelekre teregették száradni, mint a mosóruhát. Kellő számú ív nyomtatása után kicserélték a szedéseket, és sor került az ívek hátsó oldalának nyomására. Itt érvényesült a fakeret és a punkturás ráerősítés leleményes célszerűsége: a papirost ugyanazon lyukakon át szúrták a tűkre, amelyeken az első nyomáskor ütöttek a papíron át; evvel Gutenberg elérte, hogy az új oldal szedéstükre (regiszter), betűfelülete pontosan fedte az előző oldalét, s ugyanakkor az eljárást gépiesen egyszerűvé tette. Ezt nevezik "találkozásnak": a verzón és rektón sor sort fedett.

Fontos mozzanat volt a festékezés. Két puhabőr lószőrlabdával végezték, s igen kellett vigyázni a kellő tömöttségükre, mert ettől függött a festék egyenletes kenése; gyakran kellett újratömni, váltogatni. Nagy gyakorlatra volt szükség, hogy a festék egyenletesen dörzsölődjék, egyenletesen fedje a betűk szemét, de csak azt fedje, szennyfolt, maszat ne maradjon a nyomás után. A festékező két labdával dolgozott, ezt a két labdát a mesterség jelképéül bevették a nyomdászat címerébe.

Egyszerre kétleveles, azaz négy nyomtatott oldalas íveket használtak, de az oldalak csak egyenként kerültek a gépbe, a nyomótalp alá. Majd fóliónként, kvinterniónként összeállították a könyvet. Következett a rubrikálás, végül a kész íveket a könyvkötő vette munkába.

Kétségtelen, hogy a felsorolt feladatokat Gutenberg már a strassburgi évek alatt mind felismerte, a problémák megoldása legalábbis a kísérletezés stádiumába jutott. Ez világos a tanúvallomások szövegéből. Vagyis Gutenberg ekkor az egész nyomdaipar minden ágát a saját kezében összpontosította: a papírgyártást, betűmetszést, a betűöntést, a szedést és a nyomtatást, s mindegyik ágazatnak külön műhelye volt. A papírmalom társainak, Andreas Heilmannak és Claus Dritzehnnek tulajdona volt, s Gutenberg lakása közelében, a St. Arbogast negyedben állt. A betűöntést, mint a legfontosabb műveletet, a maga lakásán végezte, ide hozatta a "formákat" Heilmanntól Dritzehn halálakor, és a "saját szeme előtt" beolvasztatta; a betűöntésben s a patrica-vésésben Hans Dünne, az aranyműves lehetett a segédje. S minthogy Heilmanntól hozatta el, ennek lakásán folyhatott a szedés. Végül a sajtó Dritzehn házában állt, ez volt tehát a nyomtató műhely.

*

Mind e nehézségeknél és problémáknál nem kisebb próbára tette Gutenberg invencióját a középkori írás szóképének utánzása. Ezt a csatlakozó betűk és mellékformák megteremtésével érte el. Az egykorú, úgynevezett barátírás fő jellemzője volt a betűk szögletessége, száraik csúcsos, hegyes végződése fent és lent, jobb és bal felé. A középkori másoló ezeket a hegyecskéket, nyúlványokat, tüskéket azért biggyesztette a betűk kezdő és végső vonalaira, hogy mintegy összekapcsolja őket, folyamatos, gördülékeny képet adjon az írásnak, illetve minden szónak. A betűkép tüskéit tehát úgy alakította, ahogy az előtte, illetve utána következő betű megkívánta. Ilyen alkalmazkodásra a kiöntött betű természetesen már nem képes; a betűszemhez tartozó minden hegyecskének, szögletnek rajta kell lennie a betűképen, s bennfoglaltatnia a matrica négyszögében. De nem minden betűnek volt egyformán jobbra-balra csücske, s ezért - mint már mondottuk - egy-egy szón belül ritkábban, nagyobb közzel vagy szorosabban álltak egymás mellett. Ez nemcsak az olvasásban okozott zökkenőket, hanem rontotta az írás, illetve a nyomtatás esztétikáját, s ez volt az, ami bántotta a grafikus-művész Gutenberg szépérzékét; tökéletlenségnek tetszett a szemében a kézírással szemben, minthogy az is volt. Új duktust, új írásformát mégsem találhatott fel, hiszen éppen az volt a célja, hogy a korabeli kézírást utánozza tökéletesen. Ezért csak részleges írásreformot hozott be: kieszelte a csatlakozóformákat, s ezeknél a betű elejéről, bal oldaláról elhagyta a csúcsokat. Hogy melyik betűről s mikor kell elhagyni, azt persze az előző betűk formája szabta meg. Tehát először is a megreformálandó betűket kellett kiválogatnia, ami a kódex-ábécé gondos elemzését kívánta meg. Azután az új betűk használatára külön szedéselveket is ki kellett dolgoznia, és a szedőkkel begyakoroltatnia. Hogy mennyi verejtékébe került mindez, alig sejthető; nyomtatványaiból kiderítették, hogy nem egynek a kiadása után átdolgozta az egész típuskészletet, lereszelve róluk a szépséghibákat okozó hegyecskéket, nyúlványokat. De végül is elérte a szinte lehetetlen célt: minden egyes betű "törzse", középvonala egyforma távolságban állt a szomszédos betűk törzsétől. Joggal mondja Aloys Ruppel: "Egy-egy nyomtatott oldal rendkívüli szépségét és finomságát, amit a csatlakozó betűk következetes alkalmazásával ért el, csodálni fogja mindenki, aki egy Gutenberg-nyomtatványt hozzáértéssel és művészi szemmel tekint meg. Gutenberg ugyanis (hogy Zedlernek egy új kifejezését használjuk), nemcsak technikai lángelme volt, hanem kiváló írásművész is."

Gutenberg betűrendszere az egykorú kódex-jelrendszert tartotta szem előtt, s azt utánozta abbreviációival, ligatúráival együtt, azért csupán a 42 soros Bibliában összesen 290 betű- és írásjelet használt. De most már értjük, miért nem elégedhetett meg az ábécé 25-25, összesen 50 kis- és nagybetűjével és az akkor szokásos csekélyszámú írásjellel.

A kutatók szorgos vizsgálat alá vetették kiadványait, a kínait meghaladó szorgalmat és nem kisebb éleselméjűséget fejtve ki. A szó szoros értelmében nagyítóval vizsgáltak meg minden egyes betűt, egybevetették az összes többivel, elemezték a szedés és a nyomtatás módszereit, táblázatokba állították a sajtóhibákat és a rendellenességeket, igénybe vették a kémia és a röntgenológia segítségét. Ennek köszönhetjük, hogy a Gutenberg-kiadványok fejlődéstörténete ma már nyomon követhető. Az eredményeket a következőkben foglalhatjuk össze:

Gutenberg összesen négyféle betűrendszert, típusfajtát szerkesztett és öntött ki, azonban egy-egy típusfajtán is változtatott, kiadványról kiadványra javította. Minthogy egyik kiadványának kelete kétségtelenül bizonyos, a többié is kisebb-nagyobb pontossággal megállapítható a fejlettség foka szerint: a kezdetlegesebbek megelőzik, a jobbak követik. S meg lehet állapítani azt is, hogy egy-egy betűkészletet meddig használt, mikor selejtezte ki. A 4 típusfajta - a velük nyomtatott művek és évszámok jelzésével a - következő:

1. A nagy gótikus típusok = Donatus és Naptár-típus, 36 soros Biblia, 1445-1458, ill. 1464.

2. A középső gótikus típusok = 42 soros Biblia, 1452-1455.

3. A kicsi gótikus, enyhén kerekített típusok = bűnbocsátó levelek, 1454-55.

4. A kétféle legnagyobb gótikus típus = kisebb és nagy Zsoltár-betűk, iniciálék, 1457.

Az egyes kiadványokat tipográfiai szempontból Aloys Ruppel vizsgálta meg, kitűnő módszerrel és részletesen; a legcélszerűbb tehát őt követni.

A Donatus- és Naptár-típusokkal nyomtatott kiadványok a következők:

a) A Mainzi töredék az Utolsó Ítéletről, kb. 1445;
b) A Donatusok;
c) Csillagászati naptár az 1448. évre;
d) Töröknaptár az 1455 évre (Turkenkalender);
e) Érvágó és hashajtó naptár az 1457 évre;
f) Cisianus, kb. 1457;
g) III. Callixtus Törökbullája, 1455-1456;
h) A 36 soros Biblia, kb. 1457-1458.

Gutenberg megállapíthatóan 12 évig dolgozott ennek a típusfajtának alakításán, s a fejlődést kiadványról kiadványra követhetjük. Mintája az egykorú misekönyv-írás (missale-típus) volt, szögletes fraktúr-betűk, kis csúcsokkal jobbra-balra, ami rácsozatszerű összképet ad. A fővonalak vastagok, emiatt a betűk köpcösek, a nyomtatás tömött. A hibák és kezdetlegességek legjobban a mainzi töredéken szemlélhetők. Ez a legrégibb datálható, öntött betűkkel nyomtatott könyv, illetve a könyvnek csak egyetlen lapja; egy régi könyv táblájába ragasztva találták, körülnyesetten, 1903-ban. Minthogy nyomtatásának ideje 1445, a könyvnyomtatás feltalálásának hagyományos dátuma: 1440, nem pontos, öt évvel későbbre kellene tenni. Itt még a betűk szélei tompák, bizonytalanok, annak jeléül, hogy még puha ólomból készültek; azonkívül aránytalanok, a vékony vonalúak vastagokkal váltakoznak, jobbra-balra dőlnek, s a nyelük sem egyforma hosszú, némelyikük elsüllyedt, s alig kapott festéket, másikuk kiállt, és vastagon fogott, még a papirost is benyomta. A sorok meg éppen tökéletlenek, föl-le ugrálnak, táncolnak a mesterszó szerint, minthogy a nyelük nem volt egyforma vastag, s így a vékony nyelűek feljebb tolultak, a vastagok lejjebb, ha egymás alá kerültek a sorokban. Nézzük például a felülről számított ötödik sor első szavát: "angeliecht", a tíz betű közül alig akad kettő-három egyformán metszett s a sorvonalon maradó. Egyforma sorvégződésről, "kizárásról" szó sincsen, a "tükör" jobb széle zegzugosan halad, mint a mai gépírásnál. Gutenberg akkor még nyilván nem is törekedett a pontos kizárásra, de már itt is fellelhető szépérzékével csak arra volt gondja, hogy a szóközöket egyforma széles "arányosítókkal" ("réselőkkel, vakbetűkkel") töltse ki, vagyis folyamatos szó-sorrendet adjon. Ha mai szokás szerint szaporítja a réselőket, a sorvég jól zár, de a szóközök aránya megbomlik. Később ezt a nehézséget is leküzdötte.

Természetesen nem elégedett meg evvel az eredménnyel, s a típuskészletet állandóan javította. Nem csupán újraöntötte az elkopott betűket, sőt az egész készletet, hanem új, jobb betűbélyegzőket, patricákat is vésett, ahogy a kiadványok sorából megállapítható. Mert aránylag sok művet s nem egy kiadásban nyomtatott evvel a típussal. Csupán a Donatusok 24 különböző kiadásának töredékei maradtak fenn, miket mind evvel a legrégibb készletével nyomott. A legtökéletesebb köztük a 26 soros kiadás, mely már szinte a 42 soros Bibliára emlékeztet: az egész kivitel korrekt, gondos, a betűk élesek s nyilván újra öntöttek, a sorok egyenletesek és egyforma hosszúságúak. - Az 1448 évre készült csillagászati naptár arról nevezetes, hogy keletkezésének ideje egészen bizonyos: minthogy az 1448. évre készült, 1447 végén készen kellett állnia. Még több gyakorlottságot, műgondot árul el, s itt találkozunk először nyomtatott, vörös és kék színű iniciálékkal, amikhez valószínűleg fából faragott típusokat használt. - Az úgynevezett Töröknaptár (1455) nem kalendárium voltaképpen, hanem felhívás a török elleni harcra, hónapok-szerinti beosztással. Konstantinápoly eleste (1453) után megnőtt a törökveszély, ez magyarázza a kiadvány időszerűségét; a végén közli a Rómából éppen megérkező, örvendetes hírt, hogy a törökök 1454-ben nagy vereséget szenvedtek a határszélen a magyar seregektől. Ez tehát az első magyar vonatkozású nyomtatvány. Egyetlen, de teljes példánya maradt fenn, címlapja nincs ugyan, de címet már közöl, elsőnek a nyomtatványok között: Eyn manu[n]g d[er] criste[n]heit widd[er] die durke[n] ("Felhívás a kereszténységhez a törökök ellen", 48. ábra.). Mind ez, mind az úgynevezett Törökbulla, vagyis III. Callixtus pápa felhívása a keresztes hadjáratra, visszaesés a Csillagászati naptárral és a 36 soros Donatusszal szemben; úgy látszik, a régibb betűkészletet használta hozzájuk.

A Donatus-típusokkal nyomott kiadványok közé tartozik a 36 soros Biblia is, de sok vitára adott okot, vajon Gutenberg adta-e ki és hol nyomtatták. A kérdés ma már eldöntöttnek vehető, s így a vita ismertetése fölösleges; bizonytalan legfeljebb az marad, hogy Gutenberg őstípus-készlet, elegendő volt-e eme hatalmas - 442 fólió levélre, azaz 1768 oldalra terjedő - munka kinyomtatásához. De bárki nyomtatta is, szükség szerint pótolhatta a hiányokat akár az eredeti matricákról, akár újonnan vertekről. - A nyomtatás ideje 1460-1464, a 42 soros Biblia szövegét adja ennek textus-hibáival együtt, mint Zedler és Dziatzko kimutatták, de tipográfiája nem követi Gutenberg szedéselveit s minden tekintetben mélyen alatta áll a 42 sorosnak. A szedés semmi esetre sem készült a mester felügyelete alatt, csupán egy olyan szedő kezenyomát sikerült felfedezni egy részében, ki Gutenberg műhelyében tanulhatott. Emellett szinte képtelen elgondolás, hogy Gutenberg életműve legfőbb eredményét: a 42 soros Biblia szebb, jobb, takarékosabb típuskészletét félreteszi, s tökéletlenebb, csúnyább és mértéktelenül drágább formában nyomtatja le ugyanazt a szöveget, biztos üzleti kudarcot idézve fejére.

Másfelől nem kétséges, hogy 1460-tól kezdve Albrecht Pfister nyomtat vele Bambergben. Első kiadványa, a Csehországi szántóvető, szedésmódjában még kevésbé Gutenberg-szerű, mint a 36 soros, s ez adott okot a gyanúra, hogy nem egy nyomdász keze alól került ki e kettő. A 36 soros Biblia bambergi eredetét bizonyítja még, hogy a legtöbb példánya és töredéke itt került elő, és hogy a hozzá használt papirosfajták közül több azonos a bambergi egykorú kéziratos emlékekével, míg Mainz környékén egyiket sem használták akkoriban.

Mindezek döntő tények, de feleletre vár a kérdés, mint került a betűkészlet Pfister kezébe, s hogyha Gutenberg belebukott volna a kiadásba, hogyan bírta költséggel a bambergi nyomdász? A válasz nem nehéz, mert tudjuk, hogy Pfister 1448-tól 1460-ig a bambergi káptalan szolgálatában állt, pontosabban a püspök titkára volt. A nyomdát tehát nem ő állította fel, hanem a püspök, ki Gutenberg sikerén felbuzdulva, megvásárolta emennek 1455 óta fölöslegessé vált betűkészletét. Költség és haszon nem jött számításba, a kiadás nem volt üzleti célú. Mint Fitz József teljes joggal következteti, a 26 soros Biblia kinyomatását a püspök rendelte el egyházmegyéje plébániái és kolostorai részére.

A Donatus- és Naptár-féle nagy gótikus típuskészlet 1445-1458 közt alakult ki abban a formában, amelyet a 36 soros Biblia rögzít meg. A 42 sorosét 1450-1455 években készítette el Gutenberg, így amaz meghaladottá vált számára, terve sem lehetett vele több üzleti okokból, ezért adott rajta túl könnyű szívvel. A 36 soros Biblia betűi időrendben tehát megelőzik a 42 sorosét. Ezt kell most közelebbről szemügyre vennünk.

Hogy mi teszi a 42 soros Bibliát, Gutenberg egyéb műveihez viszonyítva is, remekművé, javarészt már láttuk: az egykorú misekönyvírást utánozta oly sikerrel, hogy a merev ólombetűk a legpompásabb kódexek kézvonásának elevenségével és szépségével hatnak. A típusok nagyságát, "grádusát" kisebbre szabta a Donatusokénál, formáik és vonásaik kecsesebbé váltak, közelebb kerültek egymáshoz, a nyomtatott felület teltebbé vált. Vegyük még hozzá a csatlakozó- és záróbetűk szabatos használatát, a pontos és finom írásjelezést, a szóképek ritmikáját, végül a kifogástalan sorkizárást, mindezt 1282 fólió-oldalon, azaz 2564 hasábon át, akkor - nem számítva a kézzel végzett rubrikálást - előttünk áll Gutenberg grafikai és tipográfiai teljesítményének képe.

A munka méreteit jól szemléltetik pusztán a legfőbb adatok is. Mint tudjuk, a 42 soros Bibliában összesen 290 írásjegy fordul elő; ebből 47 nagybetű, 243 kisbetű és írásjel. Ezeket mind maga rajzolta, a bélyegzővésést, matricázást mással végeztette. A Biblia első kilenc oldalán két hasábon, 40-40 sort szedetett, a tizedik oldalon 41-et, a tizenegyediktől kezdve már 42-t - innen a kiadás neve. Ezzel 32 oldalnyi, azaz öt százalék papír- és pergamenanyagot takarított meg. Ugyanekkor azonban a szedéstükör nagyságán mit sem változtatott, s ezt úgy érte el, hogy minden egyes betű húsából egyharmad milliméternyit lereszelt, az egész készleten végig.

Mekkora volt ez a betűkészlet? Kiszámították, hogy a könyvön hat szedő dolgozott egyszerre, vagyis szedőnként legalább három oldalra terjedő betűkészlettel kellett rendelkeznie: az egyikre a szedésben levő oldalhoz volt szükség, a másik oldal a sajtó alatt volt, a harmadik oldalt szétdobálták. Egy-egy oldal betűinek száma pedig meghaladta a 2600-at, ennélfogva minden szedő legkevesebb 7800 betűvel dolgozott, a hat szedő együtt 46 000-rel. A Biblia első kötetének szedése 648 oldalon 1296 hasáb, a másodiké 634 oldalon 1268 hasáb, összesen 2564 hasáb tehát. S e rengeteg szedéstömeg, nem 25-30, hanem 290 írásjeggyel, végig Gutenberg bonyodalmas szedésrendszere szerint készült, lelkiismeretes pontossággal, sőt "a legkínosabb gonddal", mint Aloys Ruppel mondja. "A végrehajtásra kétségkívül maga a mester ügyelt. Egészen elvétve találunk vétséget a csatlakozó betűk szabálya ellen. Ezáltal sikerült elérni, hogy a betűk függőleges törzsvonala egy-egy szón belül, mind egyforma távolságban áll egymástól. S a 42 soros Bibliában történt először, hogy az összes sor egyforma hosszúságára súlyt helyeztek. Ezt nem gépiesen vitték végbe, mint ma, hanem az akkori szedő művészi érzékkel dolgozott, s az elválasztó jeleket és egyéb interpunkciót nyugodtan kivitte egy kissé a margóra." Vagyis az összhatást is figyelték a szedők, s munkájuk valóban "hallatlan teljesítmény" volt, aminőt a mai nyomdaüzemi munkásoktól már elvárni nem lehet.

Mondani is fölösleges, hogy a szedéstükrök a levelek rektóján és verzóján pontosan "találkoznak", fedik egymást. A festék szép fénylő fekete, jobb, mint az előző nyomtatványoké. Gutenberg először az iniciálék rubrikálást is nyomdailag akarta elvégezni, de nyilván kiszámította, hogy a velejáró munkatöbblet s egyéb nehézség meghaladja a kézi rubrikálás költségét. S ezért abbahagyta. Heinrich Cremer, a Párizsban levő Biblia-példány (1. köt.) rubrikátora a szokásos módon feljegyezte példányára, hogy a rubrikálás, illuminálás és kötés munkáját 1456 augusztusában fejezte be; az 1282 fólió-oldal rubrikálása és a 170 iniciálé berajzolása több hónapig kellett hogy tartson, s így Cremernek legkésőbb 1455 végén kellett kézhez kapnia a nyomdából kikerült példányt. Ez annyit jelent, hogy a pör idején a nyomtatás már készen állott.

Nemcsak papirosra, hanem pergamenre nyomott példányok is készültek. Kiszámították, hogy egy pergamanpéldányhoz 170 borjúnak kellett a bőrét feláldoznia, a hibás íveket nem számítva; a papírpéldányokhoz 340 kétleveles (négyoldalas) ívre volt szükség, ezeket általában ötösével szedték és fűzték egy-egy fogássá. Sok gondot adott a kutatóknak a kiadás példányszámának megállapítása; ez eredmény bizonytalan: 120-150 papírpéldány és körülbelül 30 pergamenpéldány közt ingadozik. Mai fogalmaink szerint meglepően kevés, s épp azért meglepő, hogy így is tetemes hasznot hajthatott. Ha a rendkívül eltérő számítások közül Schwenkeét fogadjuk el, egy nem rubrikált, kötetlen pergamenpéldány előállítása körülbelül 24 forintra rúgott, egy papírpéldányé 17-re, az összesé tehát 2510-re, de benne nincs meg az üzemköltség. Áruk pedig 42, illetve 34 forint, vagyis a bruttó bevétel 6570 forint. A nyereség tehát 4060 forintot tenne ki, az üzemköltség nélkül. Schwenke számításai kissé magas összegeket produkálnak, de ha a költség és bevétel aránya nagyjából helyes, akkor a 42 soros Biblia kiadása igen jó üzletnek bizonyult: több mint 200 százalék hasznot hajtott.

Hanem meg kellett dolgozni érte. A szedésmunka sajátosságaiból, következetes eltéréseiből stb. megállapították, hogy hat szedő dolgozott a művön. Oldalanként átlag 1310 betűt, összesen több mint hárommilliót kellett megmozgatniok. A 260-féle írásjegy s a nagy igényű szedésrendszer miatt egy-egy szedő naponta egy oldalnál többet aligha szedhetett ki. Az 1282 oldal így ugyanennyi szedésnapot jelent, azaz egy szedőre 212 munkanap esik. Csakhogy a Bibliával egy időben sok más munkát is végzett a nyomda, hogy mást ne említsünk, a búcsúlevelek tízezreit adta ki. Ha ehhez hozzászámítjuk egyfelől, hogy a középkorban a sok ünnep miatt az év mindössze 280 munkanapból állt, másfelől viszont a napi munkaidő átlag 12 óra volt (nyáron több, télen kevesebb, 8-16 óra közt ingadozott), akkor kiderül, hogy a szedésnek legalább két esztendeig kellett tartania. - A hat szedő hat sajtógép, azaz legalább hat nyomtató számára dolgozott, s ezek munkája sem volt kisebb. A sokféle művelet: a papírnyirkítás, gépre helyezés, hajtogatás, szárítás, a szedésformák cserélése, festékezés stb. mellett, mint a próbák megmutatták, óránként 8-16 nyomtatást lehetett elvégezni. Ismét az 1282 oldalt véve alapul, 185 példányon összesen 237 170 nyomtatóművelet elvégzését jelentette mindez, azaz kereken 2000 tizenkét órás munkanapot. Egy-egy nyomtatóra tehát átlag 333 munkanap esnék, de a fentebb mondott okokból itt is legalább két esztendőt kell számítanunk.

Tekintélyes, nagy üzem volt tehát az első igazi nyomtatóműhely, de a munkások közül sajnos csak háromnak neve maradt fenn: Peter Schöffer, Heinrich Keffer és Berthold Ruppel. Jegyezzük fel nevüket a többieké helyett is, minthogy az ő tudásuk, szorgalmuk és verejtékük állította talpra Gutenberg lángelméjének szülöttét.

A 42 soros Bibliának ma 44 példánya ismeretes, illetve némelyikének csak egy kötete; ebből 12 pergamen, 32 papírpéldány. A legtöbbet, 12-t Németország birtokolja (P betűvel jelöljük a pergamenpéldányokat): Berlin (P), Frankfurt a/M., Fulda (P, 1. köt.), Göttinga (P), Lipcse (3 pld., két P), Mainz (2. köt.), München, Trier (2 pld., az egyik csonka, a másik csak az 1. kötet). A többi a következőképpen oszlik meg: Burgos, Edinburgh, Elkins Park, Eton, Koppenhága (2. köt.), Lisszabon, London (3 pld., két P), Malvern Link, Manchester, New Haven, New York (5 pld., 1 P), Oxford, Párizs, Pelplin (3 pld. 1 P), Róma (2 pld. 1 P), Saint-Omer (1. köt.), San Marino (P), Sevilla (2. köt.), Szentpétervár, Titusville, Washington (P), Wien. Ezenkívül még harminc helyen őriznek 1-2 lapos töredékeket. Mindezek már el nem idegeníthető kincsnek számítanak, s a legnagyobb ritkaság, ha valamelyikük vásárra kerül. A Sanct-Pauli bencés-klastrom pergamenpéldánya 1926-ban, majd 1930-ban cserélt gazdát, ekkor a washingtoni Kongresszusi Könyvtár vette meg 250 000 dollárért, de az illetékek és egyéb költségek miatt kereken egy és egynegyed millió német márkába került.

A harmadik betűvel, a kicsi, kerekített gótikus típussal nyomtatta Gutenberg a bűnbocsátó leveleket. Ezek sok vitát kavartak fel, még pedig azért, mert tulajdonképpen csak egy levél, egy szöveg van, azonban két kiadásban készült, kétféle betűvel nyomatott. Minthogy egy nyomda egyazon szedésről akárhány példányt sokszorosíthat, magától értetődőnek látszott, hogy a kétféle szedés két nyomdából került ki. Azonban a dolog nem egészen így áll, amint Ruppel meggyőző érveléssel kimutatta. S a kérdés igen fontos, mert ha nem sikerül bebizonyítani, hogy Gutenberg volt mindkettőnek nyomtatója, akkor fel kell tennünk, hogy egy másik nyomda is működött Mainzban. Ennek azonban semmi nyoma. A dolog megértése végett néhány szót kell ejtenünk a bűnbocsátó levelekről. A "bűnbocsátó" jelző rossz szó, régi jó magyar neve: búcsú. Az egyház kisebb, úgynevezett bocsánatos bűnök elengedését bizonyos áhítatgyakorlatokhoz és jótékony célra való adakozáshoz kötötte: ez volt a búcsú, s a tisztítóhelyen való vezeklés egy idejének elengedését lehetett vele elérni az egyház tanítása szerint. Nagyrészt ilyen adakozásból építették a római Szent Péter Bazilikát, de a leggyakrabban keresztes hadjáratok finanszírozására fordították a bevételeket. Hatalmas összegekről volt szó, s hasonló esethez fűződnek a Gutenberg-féle búcsúlevelek, imádságok is. Ekkoriban végső veszedelem fenyegette Ciprus szigetét a török hódítás folytán. Ciprus királya, II. János 1451-ben segélyért fordult V. Miklós pápához, aki búcsút hirdetett az egész keresztény világon az 1452-1455 évekre. Az adományok összegyűjtésével II. János Paulinus Zippe ciprusi nemest bízta meg, aki Németországban Diether (másként: Dietrich) mainzi hercegérsek és birodalmi kancellár segítésével szervezte meg a gyűjtést. Itt kapcsolódott Gutenberg nyomdája az ügybe. Mindaddig a levelek ezreit, sőt tízezreit kézzel kellett másolni, s ez nagy időt, sok pénzt emésztett fel. Ezúttal is tízezrekről volt szó. Diether mainzi érsek és Zippe kétségkívül maguktól rájöttek, hogy Gutenberg új találmánya az eddiginél össze nem vethetően gyorsabban, jobban és olcsóbban elégítheti ki a szükségletet; s ha nem tudták, Gutenberg bizonyára szívesen megmagyarázta nekik. Hozzáfordultak tehát, minthogy az időben Mainzban és az egész világon más nyomda nem volt. Csakhogy Gutenberg ekkor csupán a Donatus-Naptár-féle típuskészlettel rendelkezett, melynek nagyformátumú betűi nem feleltek meg a célnak: a levelek szövege egész fólióoldalra terjedt volna. Ez megint növelte volna a költségeket: amit az írás megtakarításán nyernek, elviszi a pergamen, a festék és egyéb anyagok ára. Itt volt a pillanat, hogy a nyomdászat megmutassa fölényét a kézírással szemben, és alkalmazkodását a pillanat igényeihez. Gutenberg sem habozott tehát, rögtön kisebb alakú típuskészletet öntött, csekélyszámú betűvel, amennyi a levelekhez elegendő volt. Hogy gyorsabban menjen, egyszerre két patricavésnököt állított munkába, azaz kétféle alfabetum készült, róluk kétféle betűkészlet, s egyszerre két sajtón folyt a nyomtatás. A levélen az adakozó nevére és az összeg beírására szánt helyet üresen hagyták, ennek kitöltése volt az összes kézimunka. Így mind a két fél jól járt, s megindulhatott a gyűjtés.

Egyesek Gutenberg művének tulajdonítják Fust és Schöffer nagy Zsoltárkönyvének típusait is: ennek megkaparintása lett volna a pör igazi célja. De ez az állítás nem tartható. Igaz ugyan, hogy Gutenberg kiadott egy zsoltárkönyvet - csak egy levele ismeretes a Bibliotheque Nationaléban -, ám ezen rajta van az ő tipográfiájának minden jellegzetes bélyege, míg Schöfferékén hiányzanak. Főként a legkarakterisztikusabb jegy, a csatlakozás tűnt el egészen, viszont újítás rajta a nyomtatott, színes iniciálé és a zárószöveg. Gutenberg ebben az egyben sehol sem utánozta a kódexet, fel kell tennünk tehát, hogy megvolt az oka rá, tudatosan mellőzte.

Ennélfogva minden kolofonnal ellátott s neki tulajdonított ősnyomtatványnál eleve jogosan gyanakodhatunk, vajon csakugyan az ő munkája-e. Így Catholiconnál is (1460), melynek zárószövege a nyomtató nevét nem tünteti fel. Teljesen új s ha lehet mondani, elüt Gutenberg stílusától a könyv kicsiny, kerekded gót típusa is, s ami a legfontosabb, elhagyja a csatlakozó formákat. Végül Fitz figyelmeztet rá, hogy a kolofon Schöffer kedvelt kifejezését használja: a könyv "nem a nádnak, íróvesszőnek, tollnak segítségével" készült.

Evvel megdőlnek a legfontosabb föltevések Gutenberg 1455 utáni nagyobb arányú működéséről. Legfeljebb kisebb iratok, alkalmi kiadványok nyomtatását vállalhatta. Ilyenre utal a legutolsó hír is, amely Gutenberg nyomtató-működéséről fennmaradt. Ez 1461-ből származik, amikor véres viszály dúlt Mainz városában a pápa által letett hercegérsek, Isenburgi Dietrich és az újonnan kinevezett Nassaui Adolf gróf között. A mainziek Dietrichet támogatták, s Gutenberg mint tipografus is részt vett a harcban. Erről szól a mainzi krónika följegyzése: "Dietrich Gutenberg Jánosnál, Mainz első nyomdászánál nyílt levelet nyomatott, amelyben visszautasítja törvénytelen megfosztását rangjától, s amelyet igen sok példányban a városok házainak falára ragasztatott." (A plakátharc divatos fegyver volt, Mátyás király is élt vele.) De a küzdelemben Adolf gróf győzött, és a Dietrich-pártiakat, köztük Gutenberget, száműzte, vagyonukat lefoglalta. A kibékülés hamarosan megtörtént, a száműzöttek visszatértek, sőt Gutenberg az érsek udvari emberévé lett. Nyomtatótevékenységéről azonban mit sem hallunk.

Úgy látszik, a 42 soros Bibliával elérte élete célját: gépre vitte át a kézírást és gépiesen, azaz gyorsan és korlátlan mennyiségben sokszorosítani tudta. Mai nyelven: megteremtette a nyomtatás korszerű, sőt évszázadokra szóló eszközeit és technikáját. Magának pedig annyi vagyont szerzett, amennyiből holtáig gond nélkül élhetett. Fust ugyanis nem fosztotta meg javaitól, s noha a bíróság ítéletét nem ismerjük, föltehetjük, hogy a Biblia nyereségéből megadta a neki járó jogos részt, amire elejétől fogva hajlandó volt. A maga részesedésén kívül bizonyosan voltak egyéb jövedelmei is, mindezeket a kor szokása szerint életjáradékra változtatta át, megmaradt a strassburgi járadéka, s végül az új hercegérsektől 1465-ben javadalmat kapott. Mint művész-mester és mint polgár egyaránt életműve és becsvágya tetőfokára érkezett, találmánya útnak indult, öregségét visszavonult nyugalomban kívánta tölteni. Az érseki javadalom nem volt egy tönkretett, gyámoltalan aggastyánnak adott kegydíj, hanem a kitüntetéssel együttjáró anyagi juttatás, fizetés. Az érsekfejedelem udvarnokává, mai értelemben mintegy tanácsosává nevezte ki: "Mi Nassaui Adolf gróf, Mainz érseke, ezennel közhírré tesszük, hogy tekintettel azokra a szolgálatokra, melyeket kedvelt és hűséges Johann Gutenbergünk nekünk és érsekségünknek a múltban tett és a jövőben is tenni fog, különös kegyelmünk jeléül udvari személyzetünk tagjává nevezzük ki őt. Amíg él, nem fogjuk szolgálatunkból elbocsátani s miután azt óhajtjuk, hogy szerepét minél jobban betölthesse, évente nemeseink udvari öltönyét szolgáltatjuk ki részére, háztartásához hozzájárulunk évente húsz becsű adómentes és vámmentes búzával és két nagy hordó borral, ama föltétel mellett, hogy ez adományainkkal nem fog kereskedni, továbbá élethossziglan kegyesen felmentjük őt mindennemű őr- és palotaszolgálat, valamint a mainzi lakosokra kötelező adófizetések alól. Nevezett Johann Gutenberg mindezek tudomásulvételekor hűséget fogadott nekünk s erre személyesen szentséges esküt tett előttünk. Aminek bizonyítására jelen okiratunkat pecsétünkkel elláttuk Eltvilleben, az Úr 1465. esztendejében, Szent Antal ünnepét követő csütörtökön." (1465. január 17-én.)

Hírünk van róla, hogy utolsó éveiben megvakult. Könnyen lehetséges, hogy a szemerőltető tipografusmunka tönkretette látását, de a baj lehetett idült ólommérgezés következménye is. "Ritkább tünetcsoport - írja a szakkönyv - az ólmos vakság. A látás néhány óra vagy nap múlva önként visszatér, vagy pedig, különösen ha a látás lassan gyöngült, látóideggyulladás és sorvadás támad, mely állandó rossz látásra vagy vakságra is vezet.

Halálának napját pontosan ismerjük, az eltvillei plébános, Leonardus Mengost jegyezte fel: "Anno Domini 1468. Szent Balázs napján (február 3-án) meghalt a nagyrabecsült mester, Henne Genssfleiss, kinek Isten irgalmazzon." Ugyanez év február 26-áról keltezve fennmaradt Conrad Humerynek, Gutenberg hívének és támogatójának nyugtája, melyben a hátrahagyott nyomdafelszerelés átvételét igazolja: "Én Conrad Humerij doctor ezennel elismerem, hogy a nagyméltóságú fejedelem, az én kegyes és kedves uram, Adolf mainzi érsek úr átadott nekem formákat, betűket, műszereket, eszközöket és egyéb nyomtatáshoz szükséges dolgokat, melyeket Johann Gutenberg halálakor hátrahagyott s amelyek engem illettek és most is az enyéim." - Lehetséges tehát, hogy Humery még Gutenberg életében zálogjogot szerzett reá; a 42 soros Biblia típusanyaga s a hozzávaló felszerelés volt ez, melyet egy évvel utóbb Schöffernek adott el. Schöffer használta is, de a maga módszerei szerint s elég gyéren; úgy látszik, nem volt szüksége rá.

Gutenberget a ferencrendi barátok templomában temették el, Adam Gelthus mainzi jogtudós emelt neki síremléket, amint a megőrzött sírfelirat mondja: "Adam Gelthus állította ezt a sírkövet a halhatatlan emlékezetű Johann Genssfleischnek, a nyomtatás feltalálójának, aki minden nemzet és minden nyelv előtt rendkívüli érdemeket szerzett. Csontjai a mainzi Szent Ferenc egyházban örök nyugalomban porlanak." - A sír azóta a templommal együtt nyomtalanul elenyészett.




Hátra Kezdőlap Előre