ELSŐ KÖNYV


1. Előszó

Önts vizet a kezemre, fiam és tanítványom, nehogy mocskos kézzel nyúljak a régi szent dolgokhoz. Illő, hogy a tanítvány szolgálja mesterét, ezért ne vonakodj ettől a szolgálattól te sem. Mert írva van, hogy Élisa vizet öntött mesterének, Élijáhunak kezére, s ezzel példát mutatott minden tanítványának, hogyan kell szolgálnia mesterét. Én ugyan nem vagyok Élijáhu, csupán a nagyok tanítványainak egyike, s te nem vagy Élisa, fiam, de ki tudja, nem választ-e ki egyikőnket a Szent, áldott legyen, nagy és dicső szolgálatokra? Ha pedig engem nem, hanem téged, hiszen fiatal vagy még, s nem tudhatjuk, milyen út nyílik előtted, akkor is illő, hogy megtanuld: tiszteld a mestert, szolgáld őt, s nevelődj alázatosságra, mert csak az tudja elhordozni akár a kicsi, akár a nagy terheket, aki alázatos. Éppen ezért mondják a Bölcsek, hogy fontosabb a mester szíves szolgálata még annál is, amit tőle tanul, mert a legnagyobbat tanulja meg, az alázatosságot, ami nélkül semmi egyéb tudomány meg nem tanulható.

Mondom, nem akarok mocskos kézzel nyúlni a régi szent dolgokhoz. És ez a kézmosás legyen jelképe a lélek megtisztálkodásának is. Mert mikor tiszta kézzel föllebbentem a nehéz függönyöket Mósze atyánk történetéről, nemcsak ő lesz előttetek láthatóvá az örök időtlenségben, hanem az Örökkévaló is, áldassék, valamint az a világ, amelyben nincs sem tér, sem idő, de amelyből tér is, idő is származik.

Különösen tisztán kell közelítenünk ahhoz a világhoz, fiam, mert Mósze atyánk ifjúságától kezdve késő vénségéig, amíg csak Isten csókja vissza nem vette a lelkét, a nagy fáradalmak, megpróbáltatások, alázatos imádságok és Istennel folytatott szent pörlekedések között oda akarta vezetni népét, Izraélt s népével együtt az egész emberiséget.

Itt, az illatozó olajfa árnyékában csendesedjék el a lelked, fiam, s testben-lélekben tisztán figyelj. Én, Rabbi Jochanan ben Geula, öreg vagyok már, hajam, szakállam őszbe csavarodik, elmém gyengült, tudásom csekély, de alázattal szólalok meg, te pedig nyisd ki a füledet. Ne csupán a testi füledet, fiam, hanem azt a lelkit is, amely nemcsak a testi füllel nem hallható hangokat hallja meg, hanem még a fény hangjait is. Figyelj ezekre a hangokra, tán az én rekedtes, öreges hangom éreztet majd belőlük valamit. És nyisd tágra a szemedet, fiam, ne csak a testi szemedet, hanem a lelkit is, amely látja a láthatatlant, látja a hangot, a mennyeit. És ne gondolj semmi egyébbel, csak azzal, amit lelki füled hall, lelki szemed lát. Sőt a testi füleddel-szemeddel ne is érzékelj most semmit, feledd el, milyen rút, gyenge, görnyedt, öreg ember szól hozzád, ne vedd észre szavaim nyerseségét, mondataim ziláltságát, összekapkodott jelzőim, fakó jelképeim szegénységét, ne törődj vele, mikor eszünk, tűrd a szomjúságot is, amíg egy-egy szakasz elmondása után pihenőt tartok, amikor ihatsz. Lásd, jó itt a csendben, a virágzó olajfa mézes illatai között az árnyékban ülni, cirógattatni arcunkat a könnyű szellővel, s megfeledkezni minden nyomorúságról, nehéz kötelezettségről, ami a világban vár bennünket. Ha pedig elborul az Ég, dörög és villámlik, szakad a zápor, csattog a jégverés, majd födél alá megyünk, fiam, s a gyékényre ülve folytatjuk megfeledkezésünket a kívül tomboló-fenekedő világról. Lehetséges, fiam, hogy némely éjszaka le sem fekszünk, hanem a Hold fényénél vagy a lámpa barátságos világánál beszélgetésben töltjük az időt hajnalig. Bár tudod, mennyire szükséges már nekem az éjszakai alvás. Hiszen évről évre jobban kívánkozom a mihamar elkövetkező szunnyadás után, amikor őseimhez térek majd, s velük szunnyadok, ahogy az egész Kozmosz szunnyadni fog egyszer, hogy azután ismét új teremtés kezdődjék, új világ és új ember az újra elkövetkező szunnyadásig.

Így készülj föl, fiam és tanítványom, silány elbeszélésem meghallgatására. De annyira már ismersz, hogy tudod, minden erőmet, minden jó szándékomat össze fogom szedni, amire csak képes vagyok még, mert meg van írva, hogy a mester szeresse tanítványát, mint önmagát, én pedig szeretlek téged, mint enmagamat, még magamnál is jobban, ha lehetséges. És azt is megmondották Tanítóink, ha nincs meg tanítvány és mestere között a tökéletes bizalom, jobb, ha elválnak útjaik. Mert hiábavaló akkor a mester minden igyekezete, a tanítvány minden tudásvágya, semmi jó nem származik belőle, sőt inkább rossz. De hát erről, ugye, fiam, köztünk szó se essék.

Türelmetlen vagy, szeretnéd már hallani, ki volt, mi volt, milyen ember, milyen lélek, miféle szellem volt Mósze atyánk. Mert sokat hallottál, olvastál róla, de mindez zavaros, homályos. Nemhogy tisztábban látnád, amit látni kívánsz, hanem még kevésbé látod. Ha igazán őszinte vagy - s az vagy! -, még meg is vallhatod, több lett benned a kételkedés, mint a tudás, több a kérdés, mint a bizonyosság... Bele is fáradtál talán olyan régmúlt események vizsgálgatásába, amiknek, mint mondani szokták: nem veszed semmi hasznát... Jó, ne tiltakozz, de néha kételkedel Mósze atyánk történetiségében, azt gondolod, mondai, jobb esetben mitikus alak, benne testesítette meg egy nép a legjobb szándékait, legtisztább céljait, rejtett, szellemi történetét, egész sorsát. Hogy csupán merő szimbólum, mint annyi más efféle hatalmasan megnövesztett félisteni alak.

De ha figyelmesen hallgatsz, a zavar, a homály fokról fokra elenyészik, a világosság egyre nő, a jelkép valóságos életté tüzesedik, s a történeti valóság valóságosabb lesz, mint ha valamelyik nemrég élt hadvezér, államférfi, művész levelezését, naplóját olvasod, múzeumban a kabátját, botját, kalapját, papucsát szemléled, fényképeit nézegeted. Ennek így kell lennie, fiam, mert én tudom, ki, mi volt ő, azt is tudom, hogy volt. Így tehát neked is hinned, tudnod kell végül, s meg kell győzetned magad általam. És le kell borulnod az élet és a halál e nagysága előtt, ha majd szavaimat befejezem. Mert én csak mélységes megrendüléssel tudok gondolni óriási alakjára, amihez foghatót nem mutathat föl nép.

 

2. Gósen és Jákób

Nép? Nem volt nép. Egy sereg törzs, nemzetség, család gyüledéke volt, amelyet csak lazán fogott össze a közös eredet tudata s emlékezés egy valamikor volt, valamikor megnyilatkozott Istenre, akinek ismeretét az ősatya, Ábrahám vitte magával a Folyamközből Kánaánba, s adta tovább fiának, fia fiának s a késői unokák némelyikének. Ábrahám Teráhtól származott, mi pedig tudjuk, hogy ez a Teráh pedig maga a Hold volt, a Nap fia és férje, akivel először a Hajnalcsillagot, Hélal ben Elóhimot nemzette, aztán, mérhetetlen termékenységében a többi csillagokat, még akkor, amikor nem volt idő, s nem volt látható világ. Az örök jelenben. Ez az örök jelen azonban fokonként múlttá változott, mert a világgal együtt süllyedő ember számára menthetetlenül múlttá változik az időtlen isteni világ, amelyet valaha közvetlenül szemlélt az időtlenségben. Múlttá válván, az ember csak a folyton egymásra hullámzó megnyilvánulásokat látja, magát, az örök, időtlen, isteni valóságot nem. Így lépett a láthatatlan, érzékelhetetlen Isten helyébe a Holdnak, a megnyilvánulásnak, a tükröződésnek imádása, Teráh imádása. Nem az Atyáé, hanem az égitesté. Teráh isten volt, s tőle származott Ábrahám.

De lám, a teráhiták kicsinyke néptörzs az Eufrátesz mentén, a tikkasztó sivatag, a félelmes pusztaság szomszédságában, ide s tova vándorolva nyájaival hasonló jámbor rokontörzsek között, amelyek valamennyien ugyanannak az Istennek gyermekei voltak, ha nem nevezték is éppen Teráhnak, hanem Szinnek, Nannarnak vagy egyébnek, elvitték időtlen emlékeiket Istenükről más tájakra, s igyekeztek nemzedékről nemzedékre átadni, kiválasztva ennek a tudásnak méltó hordozóit, a testben-lélekben-szellemben alkalmasakat. De jaj, az ember fokról fokra süllyed az anyagi világba, s vele együtt süllyed maga a világ. Hiába vigyáz az ajándékul kapott kincsre, hiába őrzi, takargatja, ássa el titkos helyre, óhatatlan, hogy egy-egy darabkát olcsó áron el ne vesztegessen belőle. A természet semmit sem ád ingyen. Hogy nyájaid jóllakhassanak, s belőlük jóllakhass te is, hogy a gyapjúból ruhát szőhess fázó testedre, bőrükből sarut varrhass forró homoktól égetett, kövektől hasogatott lábadra, őrizned, terelgetned, itatnod kell, s hogy megtehesd, cserébe odaadod nappali imádságaidat, éjszakai elmélkedéseidet. Hogy a földből gabonát csikarj ki, s legyen kenyered, oda kell adnod verejtékedet, izmaid fáradságát, a pihenésből pedig nem veheted el azt az időt, ami elmélkedésre szükséges. Lopnod kell és csalnod, hazudnod kell, sőt ölnöd is, ha más mód nincs életed megtartására. Ölnöd nyájaid legelőjéért, gabonaföldedért, ivóvizedért.

S valahányszor ezt teszed, odaadsz valamit az örök, isteni kincsből. Apránként vesztegeted el a tudást. Odaadod a mindennapi falatért, családod falatjáért, ivóvizéért, földedért, lisztedért cserébe az igazi kincseket, mert ha életed, gyerekeid, rokonaid, néped élete áldozatul esik a természet támadásainak, velük együtt áldozatul esik az alkalom, hogy te is, ők is, valamennyien továbbadják Isten ismeretét s a szent feladatot, amit be kell töltenetek: a visszatérést a Gan Édenbe, az Istennel való egységbe, amelyből az ember kiszakadt.

Minden erőnket össze kell szednünk, meg kell feszítenünk, hogy megállhassunk ezen a lejtőn, legalább megállhassunk, ha már gyengék vagyunk, hogy már visszatérjünk az elveszett Paradicsomba. De hányan vannak, akik valóban érzik az egyre gyorsabb süllyedést, s meg akarják állítani? Kevesen, igen kevesen, s egyre kevesebben. Az emberek száma szaporodik, az Édenre emlékezőké fogy. Ábrahám még meg akart állni, s meg is állt. Izsák még meg akart állni, és meg is állt. Jákób küzdött az angyallal, s bár belerokkant a küzdelembe, hiszen kimarjult a csípője, de még megállt. Fiai azonban már meg akarták ölni testvérüket, aki az Ég csillagaival beszőtt, csodálatos ruhát viselte, s még jó, hogy csak egy kiszáradt kútba dobták, majd eladták rabszolgának Egyiptomba. Jákób az atyai áldást már csalással vette meg. És Izmaél, Ábrahám egyik fia nem Hágártól, a rabszolgától született-e, akit Szárai követelésére kitaszított a pusztába, éhség, szomjúság, forróság, éjszakai hideg s ólálkodó vadállatok veszedelmei közé? Uramisten, micsoda aljasságokat, hazudozásokat, csalásokat, versengéseket műveltek Jákób fiai is, nem szólván a tömeggyilkosságról, amit húgukért, Dinahért követtek el Szikhemben, csupán mert Szikhem fejedelme olthatatlan szerelemre lobbant Dinah iránt. Persze, mindez jelkép. Nem valóságos személyek története.

Csodálkozhatunk-e azon, hogy már Ábrahámnak meg kellett semmisítenie Teráh, a Holdatya bálványát, s hogy hűségesen megállhasson a láthatatlan, az érzékelhetetlen, az anyaghoz nem köthető Isten mellett, ki kellett vándorolnia Szineár földjéről, a Hold tartományából, féltékenyen őrizve legnagyobb kincsét, Isten és az Éden emlékezetét? És ki ne értené meg Ráchelt, aki apjától, Lábántól való távozásakor ellopta a teráfokat, a csodatevő bálványkákat, s még hazudott is, csak hogy megmentse magának őket? Pedig ez a Ráchel Jákób felesége volt, kétszer hét évig szolgált érte, s ő szülte a kiválasztott fiút is, Jószifot, azt az egyet, aki az égboltozat képére szőtt csodálatos köntöst megkapta.

Ez a nép - a hikszosznak nevezett keveréknép - egyiptomi uralma idején, sőt tán e harcias népséggel együtt vonult Gósenbe, hogy éhen ne haljon a kiégett pusztában. Az okos Jákób fölismerte a történelmi helyzetet, tudta, mennyit ér az Alsó Birodalom trónusán egy nagy katonai erővel rendelkező hódító király, aki könyörtelenül eltapossa a legyőzött ország városait, fejedelmeit, hivatalnokait és isteneit, a saját istenének épít templomot, s örömmel üdvözöl minden istent, aki nem tartozik Egyiptom istenei közé. Jákób megragadta ezt az alkalmat. Bevezette éhező, szomjazó, a leselkedő pusztai népektől körülólálkodott népét Gósenbe, s miután hálásan leborult az uzurpátor király lába előtt, hűséget fogadván a maga, egész népe nevében a győzőnek, berendezkedett a bőség tartományában, s nyugodtan hunyta örök álomra a szemét.

És következtek az egyre sokasodó nemzedékek. Gazdag földön éltek, pálmaligetek hűvös árnyékában, csillogó csatornák között, bőséges legelőkön legeltették nyájaikat, marháik elszaporodtak, csinos házakat építettek félig egyiptomi, félig héber módon, de sátrakban is laktak, ahogy legeltető népnek kényelmes és kellemes. Véneik és bölcseik még őrizték Jákób, Jiszhak, Ábrahám emlékét s az ő Istenük emlékét, azét az Istenét, aki nem égitest, nem is bálvány, mint Teráh bálványa volt, nem lakik és nem él teráfokban, mint Ráchel istene és istenei, kövekben, fákban sem él, meg nem nyilvánul.

Jól élt ez a nép, elfelejtette múltját, az éhséggel küzdő atyák szenvedéseit, Isten után sóvárgó vágyait. Citerákat pengetett, gabonát vitt az állami raktárakba, amiknek elseit Jószif építtette, gyapjút szállított Kemt, azaz Egyiptom híres takácsainak, hogy lenge fátylakat szőjenek illatszertől illatozó, kenetekkel kellemkedő, ékszerekkel ékeskedő, bűvös asszonyoknak, válogatott templomi táncosnőknek nemcsak a hikszosz uralom alatt álló Birodalomban, hanem Felső-Egyiptomban, Kusban, Szaábában, Ofirban, a tengerparti gazdag foinik városokban, a virágos-erdős Krétában. Az ő héber asszonyaik szépek voltak, szépek és szerelmesek. S mert sok volt köztük a gazdag, hamarosan eltanulták a hikszosz előkelő hölgyektől és papnőktől a finom fátylak, ritka illatszerek, bűvölő kenetek, gyönyörűséges ékszerek használatát. De kell az ilyesmit tanulni? Mestereink mondják, hogy: "sok lány, sok neveletlenség, sok asszony, sok varázslat", márpedig Egyiptomban sok volt a lány, sok az asszony, varázslat pedig annyi, mint a világ egyetlen országában sem. S annyi szajha, hogy a nagy városokban egész utcákat tartottak megszállva. A kánaáni, az edomita, az amalekita, a beduin s mindenféle arab népség asszonyai szintén ismerték az illatszereket, a keneteket, az ékszereket, a héber leányok, asszonyok tehát tanultak tőlük valamit, mielőtt Egyiptomnak ebbe a példátlan iskolájába kerültek. De ott aztán részük volt mindazokban a finomságokban, amikről pusztai életükben álmodni sem mertek. De hát valójában tehettek róla? Még dicséret érdemli e jámbor hébereket, mert nem merültek el annyira a mágiába, mint a "fejlettség" oly "magas" fokán álló egyiptomiak, akiknek íme, meg kellett érniök, hogy szinte tökéletes kultúrájukat szinte semmibe véve, egy mitanni keverékhad bátorkodott legyőzni őket, s befészkelvén magát a Deltába, egészen az Eufrátig terjedő birodalmat teremtett. Egyszerű, nyers katonai állam volt ez, noha nem annyira pásztorjellegű, mint azt a "hikszosz" névből félreértés alapján Manetho képzeli. Az elpuhult egyiptomihoz képest "barbár", de más, egyszerűbb népekhez viszonyítva erősen hajlamos a kifinomultságra. Egyiptomba kerülve pedig mohón szívta magába a Nílus-völgy cizellált életformáját, mintha csak vesztére ment volna oda, mint lepke a lángba.

Kezdetben a megdöbbent egyiptomiak tehetetlenül, majdnem megbűvölve nézték a hihetetlent: gyorsan berendezkedtek, hatalmas várat és várost építettek a keleti deltaág mellett, megrakták katonasággal, adófizetésre kényszerítették a városokat, falvakat, s a lakosság nőit, gyermekeit rabszolgaságra hurcolták. De mikor az egyiptomiak fölocsúdtak sérelmük kábulatából, s támadni kezdték őket, teketória nélkül keményen megtorolták a támadásokat. Városok sorát rombolták le, kegyetlenkedtek, uralmukat egyre délebbre tolták, és semmi kétség, hogy a Thébába szorult királyok, mint például Szekenen-ré, adófizetői lettek a hikszosz királyoknak. Ők pedig mihamar fölvették Egyiptom királyainak címét, hatalmas templomot építettek istenüknek, Szutechnek, aki nem más, mint a későbbi Szeth néven ismeretes gonosz egyiptomi isten. Emlékműveket emeltek saját dicsőségükre, nem olyan tökéletes művészettel, mint az egyiptomiak, de mégis utánozva azokat. A lovat az egyiptomiak eladdig nem ismerték, arra meg gondolni sem mertek volna, hogy a hátára üljenek, csatába nyargalásszanak rajta. Most, vesztükre, megtanulták, mire lehet használni a lovat. A hikszosz-arab lovas katonaság gyors mozdulatait, rajtaütéseit rettegve tisztelték. A hikszosz király pedig minden nyáron megjelent Auan városában, katonai szemlét tartott népeinek rettegtetése végett, s gondosan kifizette katonái zsoldját. A hikszosz királyok csakhamar joggal nevezhették magukat a "Népek Urának". A görögösen Apofisznak nevezett Apap király pedig ezt vésette emlékművére: "Ő (azaz Apap) készítette ezt (az oltárt), emlékül Atyjának, Szutechnek, Auris Urának, amikor minden országot az ő (a király) lába alá vetett." Egy gránitból faragott oroszlán mellén pedig ez a felírás olvasható: "Az országok átölelője." Ez megszokott cím szkarabeuszokon, bélyegzőkön is, amiket Palesztina déli részében ástak ki a régészek.

Hogy maga Auan vagy Avarisz hol feküdt, milyen volt, csak sejtjük, mert kő kövön nem maradt belőle. Ugyancsak nyoma sem maradt Szutech hatalmas templomának sem, pedig, mint Hacsepszut királynő írja "... örökké tartó anyagból építették". Dehát, hogy mindennek ma már nyoma sincs, akármilyen "örökkétartó" volt valaha, szintén érthető. Mert a hikszoszok kiűzése után az egyiptomiak gondosan kitöröltek, kivakartak, leromboltak, megsemmisítettek minden nyomot, ami saját gyalázatukra emlékeztette őket.

A hikszoszokról beszélnünk kell, mert döntő módon hatottak Egyiptom s a héberek sorsára. Josephus Flavius hébernek tartja őket, de voltaképpen mitanniak voltak, egy Szubartuból eredő indogermán nép. Foinik, amurru, edomita, mindenféle arab, kánaánita s egyéb sémi népség csatlakozott hozzá. Életmód dolgában nagy különbségek voltak a hikszoszi népek között. Régi városlakók, tengerjárók, kereskedők, pusztázó rablók, sátorban tanyázó pásztorok, akik két-három napnál tovább nem ültek ugyanazon a helyen, ma itt raboltak ki egy gazdag karavánt, holnap már a nyomukat sem lehetett látni. A gazdag városiak, persze, éppen úgy gyűlölték a vad, szegény sivatagiakat, mint azok őket. Bizonyára annyi kellemetlenséget okoztak egymásnak, amennyit csak tudtak. Aligha hiányzottak a maró csúfnevek sem, amikkel a városiak a rettegett sivatagiakat, a sivatagiak az irigyelt városlakókat illették. Az óriási birodalom Auanban, majd Onban székelő királya bizonyosan nem tudta őket úgy szemmel tartani, hogy ez a kavargó néphalmaz időnként összeomlással ne fenyegette volna. De összefogta őket az indogermán lovas uralkodó osztály s a gyermekes hiúság, hogy íme, ők együtt a világ urai, országok kirablói, a Nílus deltájától Aranta-Orontesig, a Frát-Eufráteszig, lóháton, mindenütt otthon vannak.

Így kerültek a hikszoszokkal együtt a héberek Gósenbe, szívük szerint való király uralma alá, mint olyan rokonok, akiket nem az asztal végére ültettek, hanem éppen a háziúr mellé. Mert Gósen igen fontos tájéka volt a hikszosz birodalomnak: őrizte az Ázsia felé vezető utat, a birodalom népeivel való kapcsolat egyetlen útját. Ezen termékeny, szelíd, vízben bővelkedő vidéken ütötték fel sátraikat a héberek a hikszosz királyok szeretetének melegében. Szaporodtak, gazdagodtak, elvetvén most már a jövendő minden gondját.

 

3. Királyok lábnyomai

Hogy ennek a romlásnak előbb-utóbb keserű gyümölcsöket kellett teremnie, azon ne csodálkozzék senki. Mert az sem volt véletlen, hogy a hikszoszok olyan játszva, szinte egy rohammal rá tudtak ülni a művelt egyiptomiak nyakára. Hogy csak úgy előbukkanva az ismeretlenségből, lovaikon a Nílusig nyargalhattak, megitathatták a szent vízből, s néhány év leforgása alatt járomba törték a Kettős Birodalmat.

Az Amenemhet-család kétszáztizenhárom évig, egy hónapig és néhány napig uralkodott, aztán eltűnt örökre. Negyedik Amenemhet fiú hátrahagyása nélkül halt meg, utóda egy Szebek-nefru-Ré nevű hercegnő volt, négy évig ült a trónon, aztán nyomaveszett. Zűrzavar szakadt Egyiptomra. Senki se volt, aki az Isten fiának címére méltó lett volna, aki nemes származását fel tudta volna vinni a mitikus korig, az Istenig. Új dinasztia alapítására nem volt remény. S ahogy zűrzavar, fejetlenség uralkodik a kaptárban, ha a méhkirálynő elpusztul, fejetlenség, dologtalanság, éhség, pusztulás, reménytelenség lett úrrá Egyiptomban is. A szegények igyekeztek kivonni magukat a munka alól, a gazdagok iparkodtak mennél többet kifacsarni a szegényekből, s csak saját jólétükkel, gyarapodásukkal, élvezetükkel törődtek. Hiszen ki tudja, mit hoz a jövendő! Bizonytalan időkben az okos ember gyűjt, gyűjt minden áron, minden módon igyekszik megszilárdítani hatalmát, letörni a gyengébbet, kifosztani a védtelent, s mert holnap még így is elvesztheti mindenét, élvezi a mát, ahogy csak tudja. Eszik, eszik, vadat, sült libát, új meg új módon elkészített halakat, mártásokat. Iszik, iszik lepecsételt korsókban tartott régi, drága bort, gondosan főzött sört, narancslevet, ha pedig minden bajt, gondot, félelmet egy csapásra tökéletesen el akar felejteni, hát iszik abból a titkos tüzes italból, amit Isten tudja, hol, kik, hogyan készítenek, s amitől lángot vet az ember torka, ég a bele, szikrázik a szeme, mintha eleven parazsat nyelt volna. Ez aztán ledönti az embert, ha mégoly erős is. Ha valamelyik óriási királyszobor inni tudna, még azt is ledöntené talapzatáról.

Ha a világ sorsa bizonytalan, a papok meg az asszonyok hatalma megnő. Gyarapodnak az áldozatok, az istenek szobra előtt szaporodnak a virágok, fényesebbek a körmenetek, pompásabbak a táncok, hatalmasabban zengenek az énekkarok, a hangszerek. A templomok oszlopos udvarai benépesülnek, szinte mozogni sem lehet a hömpölygő népáradattól, amely a szfinxekkel szegett szent utak medrében zúg. Szünet nélkül kanyarog a füst az oltárokról, s az istenek jóslatait közlő papok nem győznek mindenkinek igazat mondani.

A bottal behajtott adó, mindenféle javadalom, a kicsikart, csalással, hazugsággal, fondorlattal szerzett ékszer, finom ruha, cifra saru, messzi országokból hozott illatszer, arcfesték, szemfesték, szemöldökfesték, körömfesték, kenet, a drága óbor, gyümölcs meg egyéb jó és szép adománya a gazdag földnek s a szegény parasztnak hol találna méltóbb helyet, mint egy bűbájos asszonynál? A nagy művészek falfestményei, mozaikjai, a kiváló mesteremberek cédrusból, elefántcsontból faragott bútorai, szekrényei kinél lelhetnének nagyobb méltánylást, mint a művelt nőknél? Mivel lehetne szebben fizetni mindezért, mint női szépséggel, kacagással, tánccal, zenével, csókkal, még több, még kábítóbb csók ígéretével?

Míg az előkelők, a gazdagok, a műveltek így úsztak a ma minden gyönyörében s a holnap lappangó félelmében, egy Szechemré-Chutaui nevű király ült a trónon, s uralkodott, fel, egészen a Nílus második kataraktájáig. Szechemré uralma igen rövid volt, alig tartott néhány évig. Négy király következett s mindegyiknek egy-egy fia. Dinasztiát egyik sem tudott alapítani.

A tartományok ama fejedelmei, akiket Harmadik Szeszosztrisz ki nem irtott, elérkezettnek látták az időt, hogy fölkeljenek egymás ellen, s élethalálharcot vívjanak a trónusért. Trónkövetelő trónkövetelőt követett. Mindegyikük a legnyakatekertebb módon hivatkozott családjának isteni eredetére, s a legerélyesebben támogatta jogcímeit fegyverrel. Harcaiktól vérszemet kaptak némely magánszemélyek is. Mindig akadnak ugyanis önzetlen férfiak, akik pillantásukat magasabb célok felé vetik, lemondanak a szórakozás, a testi örömök hívságairól, nemes buzgalom szállja meg őket hazájuk sorsáért, a szegények könnyeitől siralomra fakadnak, s mindent föláldoznak saját önzetlen hatalmuk érdekében. Viszont mindegyikük aljas jöttmentnek, harácsolónak, hazug csalónak, vakmerő törtetőnek jelentette ki a többit. Mind azzal kezdte, hogy rogyásig rakott rabszolgákat meg szamarakat, hajókat küldött a templomoknak, elhalmozta az isteneket ajándékokkal, áldozatokkal, óriási alapítványokat tett a papoknál, majd azzal folytatta, hogy megvesztegette az ellenfél vezéreit, katonáit - ezeket csak ígéretekkel -, fölemelte az adókat, újabb beszolgáltatásokat követelt, újabb meg újabb könyörtelen felügyelőket nevezett ki, egyre több és több parasztot, iparost veretett meg, köttetett fára, dobatott a folyóba... s egy szép sírfelirattal végezte, elmondván Usziré előtt, hogy sohasem hazudott, mindig védelmezte az özvegyet és az árvát, könnyített a nép terhén, elengedte az adót, lisztet ajándékozott az éhezőknek, letörölte a könnyeket.

Még idegen kalandoroknak is megfájdult a foguk a Kettős Birodalom trónusára. Egy ideig távolról, kaján örömmel figyelték az eseményeket, amikről szemfüles kémeik jelentéseket tettek. Majd maguk is széjjelnéztek a Birodalomban, mint közönséges utazók, nyájas kereskedők, tanulni vágyó papok, könnyűkezű orvosok, netán éppen mint tevehajcsárok. Némelyek tekintélyes szamárkaravánnal, szolgasereggel, pompás ruházatban látogatóba érkeztek valamely előkelőséghez, akit hirtelenében személyesen akartak testvéri érzésükről biztosítani. - Felajánlották önzetlen segítségüket ennek vagy annak, mert megbizonyosodtak ügyük igazságáról, ellenfeleik ügyének gyalázatosságáról. Volt köztük mitannibeli, foinik, arab. És éppen egy fekete núbiainak sikerült meghódítania a trónust, fejére tennie a kettős tiarát. Isten tudja, hogyan. Ezt azok maguk sem értették, akik uralomra juttatták. Talán néhány reménytelenül önzetlenkedő tartományi fejedelem úgy vélekedett, hogy ha már ő nem, hát inkább egy núbiai feketebőrű, hadd eméssze a düh ellenfeleiket. És szövetkezvén a núbiai érdekében, egy szép napon világra szóló ünnepségek között megkoronázták a feketét. Ellenfeleit azonban nem emésztette meg a düh, sőt inkább erőfeszítésre ösztönözte. Most a núbiai szövetségesei is csatlakoztak azokhoz a kisemmizettekhez, akik felháborodva keseregtek Egyiptom szégyenén. Napról napra bőszítőbb híreket terjesztettek a gyalázatos király udvaráról. A szemérmetlen szokásokról, szertartásokról, a vakmerő istentelenségekről, jogtiprásokról, a Palotát ellepő núbiai hercegek, hercegnők, katonák, varázslók, bűbájoskodó asszonyok arcpirító tetteiről, szerelmi kapcsolatairól, fenyegető varázslatairól... általában a végső pusztulásnak erről a messzebűzlő fészkéről. A saját vakmerőségeiket, jogtiprásaikat, gyilkosságaikat, istentelenségüket, varázslataikat, szerelmi tobzódásaikat, a saját fészkük bűzlését, persze, csak afféle apró botlásoknak, emberi gyengeségeknek, ártatlan tévelygésnek tekintették, ha ugyan gondoltak rájuk. De nem is gondoltak. Hogy gondolhattak volna, mikor, jaj, szívük csordultig telt hazájuk sorsa felett érzett fájdalommal, a hajnaltól késő estig görnyedő parasztok sajnálatával, vérlázító igazságtalanság alatt nyögő népük ezernyi bajával-jajával.

Ilyen körülmények között a derék núbiai nem uralkodhatott sokáig. Egyedül lévén győztes, és egyedül ülvén a trónuson, most már mindenki ellensége lett, mondhatjuk: a puszta léte egyesítette ellene a Birodalmat. Papok, trónkövetelők, tartományi fejedelmek, katonai csapatvezérek, hajóparancsnokok, szobrászok, mesteremberek, teherhordók, parasztok, még a loncsos rabszolgák is öklüket rázták a Palota irányában, átkokat szórtak a "piszkos feketére" válogatott napokon, órákban, alkalmas csillagállások szerint. Füstöltek, olajat néztek, pálcikákat raktak keresztbe, maguk mögé pöktek, s hátrafelé kapartak a lábukkal, mindennél erősebb rontásokat végeztek éjszakánként olyan titkos helyeken, ahol a leggonoszabb lelkek gyülekeznek... Egyetlen hatalmas összeesküvés volt az egész ország. A templomok még jobban megteltek ájtatos néppel, mint eddigelé, a szfinxekkel szegett utakon még kevésbé lehetett mozdulni, istenek és papok meggazdagodtak, az áldozatok füstje szünet nélkül terjengett a városok fölött.

Egy nap, senki se tudta, hogyan, miért, a Palotát ordítozó fegyveresek szállták meg, a szerencsétlen núbiait összes feleségével, gyermekével, tanácsadóival, udvari előkelőségeivel, a varázslókkal, vajákos asszonyokkal együtt részint agyonverték, részint fejjel lefelé a Palota falaira akasztották.

Megtisztítván így a Palotát, a tisztogatás buzgalma közepette az egyik trónkövetelő, ki az eddigi mozgalmakban több tapasztalatra tett szert, mint ellenfelei, nyakon ragadta a pillanatot, s még mielőtt mások összeszedték volna magukat, ő az Ámun-templom főpapja segítségével trónra ült. Ünnepélyes megkoronázásakor kiáltványt intézett forrón szeretett népéhez, nyájának nevezte, jó pásztorkodást ígért, s nem titkolta alacsony származását. Ő legalább nem akart hazudni. Emlékművein is szégyenkezés nélkül úgy emlegeti szüleit, mint akik névtelen, közönséges, cím nélkül való emberek voltak. Nefer-hotep volt ő, a Szebek-hotep család ivadéka, amely ellepte fél Egyiptomot.

Nos, de ez a király megállt a talpán, helyesebben: megült a trónján. Nem volt közönséges ember, már ami a képességeit illeti. Tizenegy évig uralkodott, rendet teremtett, ahol rendetlenség volt - s hol nem volt rendetlenség? De Egyiptom új ragyogása nem tartott sokáig. Ő maga nagy király volt, de a kora sötét.

Utána még nagyobb süllyedés következett, a Birodalom tartományokra hullott szét. És bár Théba a legtekintélyesebb volt valamennyi között, az ott sorra következő három király, akit mind Intefnek hívtak, keserves üggyel-bajjal tudta csak felszínen tartani összezsugorodott uralmának lyukas hajóját. Egy ebből az időből származó dekrétum keserűen megátkozza Egyiptom minden uralkodóját, aki kegyelmezett a bűnösöknek, mert ennek a következménye, hogy nincs igazi király, uralkodó, vagy bármiféle úr az egész Birodalom fölött. Hagyjuk ezt a rövid időt, ne szomorítsuk szívünket az elaljasodás látványával, fiam és tanítványom. Mert kell-e nagyobb süllyedés, mint mikor egy nyomorúságos tartomány királyai, mintegy a mélységből kiáltva, megátkoznak minden uralkodót, aki valaha megbocsátott a bűnösöknek? Ott látjuk most az "Ég Fiát", a valaha isteni eredetű királyok szánalmas utódait a dicső trónuson gazdag, önző, mindenre kapható "híveik" között, tiarájuk csupán jelkép már, egy Birodalom jelképe, amely nincs. S ezt a jelképet is a velejáró címekkel csak addig tarthatja meg, amíg támogatóik hasznot húznak belőle. Az utánuk következőknek a neveit sem jegyezhetjük föl. Volt, aki két-három évig "uralkodott", sőt olyan, aki csak két hónapig. Királyok száza, aki nem volt király, bár a koronát, a pásztorbotot s a korbácsot viselte. Királyok, akik szüntelen viaskodásban szerezték vagy próbálták megtartani trónusukat, amíg zsarolóik megtűrték őket a helyükön.

S miközben elvesztek a meghódított vagy vazallus területek, nőtt a zavar, a szegénység, fokozódott a pöffeszkedés, a zsarnokság, tombolt a marakodás, íme, fölbukkantak a hikszoszok, s megteremtették uralmukat a cifra, pompás, illatos romhalmazon.

 

4. A Hikszoszok

Nagy csapások: pestis, szárazság, földrengés, vesztett háború, idegen megszállás idején az emberek töprengve, fölháborodva kérdezgetik egymástól is, maguktól is: mit vétettünk, mit vétettem, hogy ilyen súlyosan kell bűnhődnünk? Mert úgy érzik - s joggal -, hogy valamiképp, tudva-tudatlanul, áthágták a Világegyetem törvényeit, s erre felel a Világegyetem megtorlással.

Ezt kérdezgették hát az egyiptomiak is. Töprengve az alázatosak, fölháborodva a kevélyek. De, mert romlott időkben mindig az alázatosak vannak kevesebben s a kevélyek aránytalanul többen, csak néhányan értették meg, hogy bizony, a bűneik nagyok. Helyesebben: egyetlenegy igazi bűnt követtek el, a többi mind abból az egyből következett: elvesztették kapcsolatukat az isteni világgal. Lehorgasztott fővel jártak, és sírtak magányukban. De a kevélyek fölháborodva mondták: mi volt a bűnünk, hogy a barbárok szolgaságába kellett jutnunk, hogy városainkat, templomainkat lerombolták, gyermekeinket, nőinket rabszolgának hurcolták el, idegen zsarnoknak fizetjük javaink javát, s görnyedünk a kíméletlenül ránk rakott terhek súlya alatt? Mi nem loptunk, nem csaltunk, nem sanyargattuk a népet, nem káromoltuk az isteneket, nem vontuk meg tőlük az áldozatokat, ott voltunk minden körmeneten, mi nem tapostuk a jogot... miért hát a büntetésnek ez a rettenetes súlya rajtunk?!

Dehát a népek sorsát őseik szabják meg, ahogy mi is megszabjuk a jövendő népét. Egyiptom állapota megmutatta, miféle bűn szülte ezeknek a nemzedékeknek a sorsát, s milyen bűnben kell őket magukat is elmarasztalni. Ha akarod, megmondom, mi volt a nagy bűn jele. Az, hogy nem volt dinasztia. Mert nem volt olyan család, amely Istentől származónak vallhatta volna magát. Miért nem volt ilyen család? Mert nem volt férfiú, aki magát Isten fiának és szolgájának mondhatta volna. Trónusra, hatalomra, vagyonra, élvezetekre, korlátlan szabadságra törekedett, aki a trónusra vetette vágyó tekintetét, ha még oly tisztességes, jó szándékú, jól nevelt, vallásos, jogtisztelő volt is egyébként. Az Ég Fia, az Isten Fia cím csak puszta dekoráció volt, nem igazság. Ahogy a három thébai Intef fején üres jelképpé vált a kettős tiara, éppúgy üres dísszé, jelképpé lett az "isteni király" cím is.

Dehát volt az egyiptomiaknak vallásuk, hittek isteneikben, áldoztak nekik, a nap megszabott óráiban imádkoztak hozzájuk, megtartották az ünnepeket, nem maradtak távol templomaiktól, buzgón részt vettek a pompás körmenetekben! Voltak tanult, buzgó papjaik! Igen, mindez igaz. De elvesztették az egy Isten, a láthatatlan, a megnevezhetetlen Isten tudatát. Hittek a sokban, nem hittek az Egyben. Hittek a láthatóban, nem hittek abban, akit a látható szimbolizál. Hittek az erőkben, de nem hittek az Egyensúlyban. Olyanok voltak, mint a mesebeli gyermek, aki eltéved az erdőben, fától fához fut, keresi otthonát, de mert csak fákat lát, nem látja az Otthont. Ilyen erdő a Természet, a fák mind mások, mégis mind csak fák, bolyongunk köztük, tévelygünk az elvarázsolt erdőben, fülelünk a hangokra, összetévesztjük a visszhangokkal, megcsaljuk magunkat, rémületünkben énekelünk, imádkozunk, bánatunkban csüggedten sírunk, vigaszt keresve gyönyörködünk szépségeiben, varázslatosságában, toporzékolva kiáltozunk, fásultan leülünk, halálos kimerültségünkben tehetetlenül lefekszünk... de az Otthont nem látjuk, elvesztettük az egész erdő képét, nem tudjuk, hol keressük a boldog Házat. Az okos gyermek kavicsokat vitt magával, időnként elejtett egyet, s a kavicsok nyomán visszatalált otthonába. Bátran járt az erdőben, gond nélkül gyönyörködött szépségeiben, nem félt a gonosz hatalmaitól, nem kiáltozott, nem csüggedt. Az ostoba gyermek azonban búzaszemeket szórt el, de mikor visszafelé indult, a búzaszemek nem voltak sehol. Fölszedték a madarak. Most hát kétségbeesik, szívét dermesztő rémület facsarja, riadva fut fától fához, azt hiszi, ezt már látta, az majd nyomra vezeti, de hiába. Ilyen gyermekek voltak az egyiptomiak is. Hány okos dobált kavicsot az úton? Nagyon kevés. A papok néhány kiválósága, egy-egy, aki látta a köveket: a régi Birodalom köveit, a még azoknál is régibbeket, az Ember egész útján eldobáltakat, föl, föl a végső Magasságig, Gan Édenig, az Otthonig, ahonnét az időtlenségből elindult. De az ostoba gyermekek sokkal-sokkal többen vannak, mint a kiválasztott okosak. Ők a búzaszemeket keresték, de régen megették a madarak.

Embertársait csak az szolgálhatja, aki minden erejéből szolgálja Istent. Istent csak az szolgálhatja, aki tudja, hogy Isten fia. Valaha a nagy isteni dinasztiák tudták ezt. A trónra ülő új királyt pedig nehéz próbáknak vetették alá, hogy megbizonyosodjanak, tudja-e, amit tudnia kell. Kezébe adták a hét kulcsot, amivel a világ titkos kapuit megnyithatta, a kulcsok legnagyobbját is, a kereszt alakút, az Égi Ember jelképét, aki az anyag, a tér-idő keresztjére feszítette magát, mikor elszakadt Istentől. De mit tudtak ezek az uralomra vágyó újabb királyok? Mit hittek? Tudták, hogy az istenek, istennők ezrei miféle varázslatokra reagálnak. Tudták, mire van szükségük, hogy hatalmukat biztosítsák, ellenfeleiket letörjék. Tudták, hogyan kell fenyegetőzni, pompázni, diplomáciai fondorkodásokban az istenekre hivatkozni, hajózni, vesztegetni, ígérgetni, ceremóniákon királyian viselkedni, érzelmeiket elrejteni, szavaikkal az igazságot kétértelművé tenni, az asszonyokat élvezni, áldozatot bemutatni, Usziré szobrát reggel megmosdatni, fölöltöztetni, este levetkőztetni, lefektetni... Mindent tudtak, amit királynak tudnia kell. De nem tudták, honnét jöttek, hová mennek, nem tudták, hogy Isten fiai. Nem voltak igazi királyok.

Ha az ember vétkezik, minden megromlik körülötte. Tudjuk, hogy a hikszosz uralom elején hét évig tartó szárazság uralkodott Egyiptomban. Jószif, a héber, ezt előre látta, ezért gyűjtötte a gabonát hét bő esztendőn át. Ebből is láthatod, fiam és tanítványom, hogy a barbár, nyers, erőszakos hikszosz nép nem volt annyira romlott, mint a művelt, elpuhult egyiptomi, hiszen királya, nem tudjuk melyik, de bizonyosan még a megszállás elején, megálmodta a jövendőt, s akadt egy tiszta ember, aki álmát meg tudta magyarázni. Az sem a romlottság jele, hogy ezt a férfiút a király a tömlöcből hozatta ki, maga elé bocsátotta, magyarázatait meghallgatta, hitt bennük, s korlátlan hatalmat adott neki a gabonával való gazdálkodásra. Nem volt kevély. Nem mondta: ki ez a rabszolga? Miért vetették tömlöcbe? Gazdája felesége ellen elkövetett parázna merényletért? Hanem így szólt: vezessétek elém, hadd magyarázza meg különös álmomat! És így szólt: felügyelővé teszlek, cselekedj mindent a saját szándékaid szerint.

De volt-e ilyen álomlátó Egyiptom szabad területén? Volt-e király, aki maga elé bocsátott volna egy rabszolgát, hogy álma értelmét megmagyaráztassa vele? Volt-e király, aki egy börtönbe vetett rabszolgát meg tudott volna bízni ekkora vagy akár félekkora, tizedrész ekkora hatalommal a népe javáért? Nem azt mondta volna-e az a király: rabszolgát nem engedek a színem elé, börtönviselt nyomorultat nem hallgatok meg, s óvjon Ámun, nem adok a kezébe hatalmat! Mert én, én, én király vagyok, az alacsony sorban élőt, a rabszolgát és a rabot észre sem vehetik isteni szemeim!

Ilyen kicsiny jelekben mutatkozik meg a sors.

 

5. Já és a többiek

Persze, nem szabad hinnünk, hogy az a néhány héber, aki Jákóbbal letelepedett a Delta mellett, s feleségekkel, gyerekekkel, szolgákkal együtt is alig tett ki néhány száz főt, egy-két évtized alatt hatszázezerre szaporodhatott. Még akkor sem, ha szép számmal csatlakoztak hozzá rokon nemzetségek, csoportok a pusztaságból.

Tanítóink és Mestereink tudják, hogy nem egy-egy személyről, egy mégolyan népes családról van szó, hanem egész törzsekről, amelyek Ásernek, Zabulonnak, Gádnak s így tovább nevezték magukat. Hiszen az egykori Ugaritban talált foinik ékiratos táblák olyan időkben említik Áser, Zabulon nevét, amikor a legendás héber hagyományok szerint a nevek viselőinek még egyes személyeknek kellett volna lenniök. Nem, a Jákób-fiak nevei egy-egy népet jelölnek, jellemvonásaik, viszonyuk egymáshoz s a világhoz egy-egy nép vonásai, viszonyai. Ha ez az igazság, akkor arra is gondolhatunk, hogy maga Ábrahám, az ősatya sem volt egyetlen személy, hanem egy egész törzs jelképe? Igen, gondolhatunk. Egy nem nagy, de egységes törzs Ábrahámnak nevezte magát, s Ábrahám alakjában látta önmagát, sorsát, céljait, testi-lelki vonásait, létének szellemi értelmét és tartalmát.

Ez a nép Teráhtól, a Holdistentől származott. Az Ábrahám-nép teráhita volt. De szakított a Hold bálványozó tiszteletével, kivonult a holdimádó Úr területéről, s Hauránba ment. Ott szabadon élhetett eszmei vallásának. Nemzedékeken át őrizhette belső világossága fényét, amely, ha csak egy szerény kis törzs népét fürdette is ragyogásában, az egész világ, az egész emberi faj fénye volt. Ez a kis népség főpapját, beavatott fejedelmét nevezte generációkon át Ábrahámnak. Ezért mondhatjuk, hogy Ábrahám százhetvenöt évig élt. Majd utána Jiszhaknak nevezték magukat a törzs főpap-fejedelmei néhány nemzedéken át, aztán Jákóbnak. Ennyi elegendő, hogy megértsük a hagyományok nyelvét. Nemhiába figyelmeztetnek bennünket Tanítóink és Mestereink, hogy három réteget keressünk az Írásokban, ne elégedjünk meg az első jelentéssel, amit a puszta szó a tudatlanok elé tár. Ugyancsak így érthetjük meg azt a hagyományt is, hogy Ábrahám Mamré tölgyligetében lakott, távol a világ tülekedésétől, s Isten arca előtt járt. Ha ugyanis a Mamré szó mássalhangzóit másként pontozzuk, Memrát kapunk, Memrá pedig a szó, az Ige, az isteni első Megnyilvánulás. E Memrá ősi, hatalmas "tölgyesében" élt tehát az ábrahámita nép, s ne csodáljuk, hogy Isten arca előtt járt. Mi volt ez a tölgyes? Az Él-imádók törzseinek ligete.

Jákób "fiai" tehát nem egyes fiúk voltak feleségeikkel, szolgáikkal, szolgálóikkal s a hozzájuk csapódott vándorló sémiek kisebb-nagyobb csoportjai, hanem egy sereg rokon törzs nagy családja a Jákóbnak nevezett főpap-fejedelem körül. Afféle szabad, patriarkális, jámbor szövetség, amilyen akkoriban seregestül élt a világban, legeltetve vagy éppen ősi városállamokban fészkelve, idővel mit sem törődve, félig-meddig még szent révületben istenekkel-istennőkkel, angyalokkal lépten-nyomon találkozva és társalogva a határtalan legelőkön, szabad pusztákon, nyájas dombokon, komor hegyek között, hol egyesülve, hol hadakozva más rokonokkal, más istenekkel, istennőkkel, főpap-fejedelmekkel a Vörös-tengertől a Folyamközig, Kisázsiáig, le Egyiptomig, amerre a harcias-vérszomjas Hajnalcsillag s testvére, a nyájas, békességes Esticsillag: Káin és Ábel mutatta az úttalan utat. Nem is tizenkét törzs volt, csak néhány.

Hogy pedig Jákób népe nem csupán egy maroknyi család volt, mindenestül alig kétszáz fő, hanem egész kis törzsszövetség, azt talán bizonyítják a hikszosz-korból ránk maradt nevek is. Csak néhány névről van szó, hiszen mondottam, hogy az egyiptomiak gondosan megsemmisítették, kivakarták, összetörték süllyedtségük minden bizonyítékát. De még az alig hat-hét név között is találunk Jákóbot, Jószifot, Chanant, Jochanant, s hányat találnánk még, ha minden hikszosz név megmaradt volna, amit annak idején kőbe véstek! Hátha még a papirusztekercseket is meglelnénk, amiket bőszen összetéptek, sárba tapostak, elégettek a megalázott egyiptomiak! Vannak szent szkarabeuszok Jákób, Jákób-Él fölírással is.

Bevonulván Gósenbe ez a nép, hamarosan szaporodásnak indult.

Arra nem szabad gondolnunk, hogy a hikszosz uralom alatt az egyiptomi előkelőségek: a hivatalnokok, felügyelők, írnokok, mérnökök, szobrászok, mesteremberek - sőt papok - egy lábig az ellenség áldozatává lettek volna. Hát persze, akik nagyon berzenkedtek az új uralkodó, az új rendszer, az új istenek vagy inkább isten, Szutech ellen, akik kiköptek a hikszosz urak előtt, öklüket rázták feléjük, lázadásokat szítottak, kárt tettek csatornákban, épületekben, templomokban, lesből öldökölték az idegen katonákat, varázspraktikákkal halált, betegséget, tűzvészt, mindenféle kellemetlenséget okoztak, keserű halállal lakoltak tetteikért. De akkoriban is voltak okos emberek, ők meggondolták a meggondolandókat, főként mikor látták, hogy az idegen uralom nem omlik össze a kitűzött határidőkre, a hikszosz királyok nem pusztulnak sorra leprában, pestisben, nem szakad rájuk az Ég, nem nyílik meg alattuk a föld, sőt uralmuk egyre szilárdabb, véglegesebb. A hikszoszoknak is szükségük volt mérnökökre, csatornaőrökre, tolmácsokra, számvevőkre, raktárosokra, kereskedőkre, hajósokra. Az élet nem állhatott meg, ellenkezőleg, gazdagodnia, pezsegnie kellett. A Nílus vízállását szemmel kellett tartani, az áradásról hírt adni, vetést-aratást idejében elrendelni, az állami raktárakat ellenőrizni, gabonát, gyapjút, húst, fát, aranyat, köveket szállítani... Ehhez a változatos tevékenységhez szakemberek kellettek. A szakemberek pedig csak egyiptomiak lehettek, héber udvari emberek s más rokon méltóságok ellenőrzése alatt.

Az igazán okosok hikszosz úrhoz adták feleségül leányaikat. Igyekeztek nagyralátó fiaiknak egy-egy szerényebb hikszosz leányt szerezni feleségül. Sőt az igen-igen okos egyiptomiak azzal is eldicsekedtek, ha lányukat, húgukat, akár fiatal, feltűnően szép feleségüket is hikszosz előkelőség udvarába vitték mellékfeleségül. Hát még ha királyi Palotába került valamelyikük!

S a másik oldalon mi történt?

Mihamar tőrülmetszett egyiptominak igyekezett látszani minden hikszosz, aki adott magára valamit. A királyi palotát Fáraónak, azaz Per-ó-nak nevezték, a király egyiptomi tiarát viselt, díszes egyiptomi ruhába, fejkötőbe öltözött, jelvénye a korbács és a pásztorbot volt, a ceremóniák egyiptomiak. Az épületek utánozták az egyiptomi építészetet. Divattá lett egyiptomi üvegedényeket használni, ékszereket viselni, szokásokat fitogtatni, egyiptomi módon finomkodni és előkelősködni. Mindez silány utánzat volt, de nekik mérhetetlenül tetszett. Hozzájárult az egyiptomi mágia félelmetessége is. Jól tették a hikszoszok, ha nem kicsinylették e varázstudomány erejét, hanem igyekeztek megtanulni a saját földi-másvilági életük érdekében. Szkarabeuszokat viseltek a nyakukban, helyeztek halottaik mellére. A papoktól megtanulták az egyiptomi istenek-istennők rangját, tevékenységét, beavattatták magukat a misztériumokba, Usziré elé kívántak járulni haláluk után. Uszirévé akartak válni, ahelyett hogy az Alvilágba tértek volna port enni, moslékot inni, dideregni. Holttestüket bebalzsamoztatták. Ezt a drága, előkelő temetkezési módot annyira helyeselték, hogy nemcsak az egyiptomivá vált Jószif, hanem még a héber Jákób is bebalzsamozva, egyiptomi sírboltba temetkezett. Jószif azonban a héberek szemében mindörökre megmaradt önfeláldozó, szelíd Alkonyati Csillagnak a testvérek másféle Csillagai között. Jákób pedig, az Atyák Istene, Él Saddáj főpapjának, a szigorú Urénak.

Hogy a hikszoszok Szutech istent, Anta istennőt s más sémi isteneket valamiféle bálvány képében imádták, bizonyos. Az is bizonyos, hogy elfogadták egy sereg egyiptomi isten istenvoltát. Kérdés azonban, voltak-e a hébereknek bálványaik? Már az ábrahámiták is állítottak a szent helyeken nagy köveket, maccébákat, olajat öntvén rájuk. Ezek már bálványok. Ráchel ellopta atyja, Lábán teráfjait, s féltékenyen óvta őket. Jákób-Jiszraélnek semmi kifogása sem volt ellenük, többé-kevésbé megmaradtak hát a jákóbiták között. A nép egyes töredékeiben élő Jaó-Já vallása bálványimádással járt. Jának ötféle anyagból készítettek bálványt, s amíg vándorló életmódot folytattak, szent ládába zárva vitték magukkal, ez a láda volt a trónusa is. Mint istentrónust, finom, Sittimből való akácból, szent mértékekre, szent eljárásokkal, művészi szépségben készítették, arannyal verték ki, mélyértelmű jelképekkel borították: körrel, háromszöggel, négyzettel, ötágú csillaggal, kereszttel, egymásba ékelt háromszöggel, s e jelképek jelentését a láda hordozói, őrzői, áldozói bizonyosan tudták. Rajta állott bálványa, a Hold megszemélyesítője. De a ládát el kell választanunk a bálványtól, fiam, mert már szent mértékei, ősi jelképei vallják, hogy sokkal-sokkal régibb, mint a rajta álló bálvány. Első szimbolikus ábrázolása ugyanis a Térnek, a Világegyetemnek, Isten első megnyilvánulásának. De hát akkor miért nem gömb? Azért, mert a gömb köré rajzolt négyzetből származik, s jelenti a gömb alakú tér mellett a látható világot. Ha azt mondod, hogy ez a kör első négyszögesítése, igazad van. De a gömböt készíteni nehéz is. Vinni, trónusnak használni pedig lehetetlen. A gömb alakú Teret jobban ábrázolják a szent edények: kelyhek, tálak, bögrék. A kocka ősrégi jelkép. Ha síkjait kiteríted, megkapod a szent Hatost és a keresztet, a titkok végső Kulcsát. Ha átlósan metszed, megkapod a szent Hármast, az isteni hierarchia legfelsőbb számát, négy oldala pedig a Négyes, az anyagban megvalósuló világ szent száma. De még egy nagy titka van a kockának, fiam. Az, hogy benne van a Semmi és a Minden, mai nyelven szólva: egyensúlyban vannak benne az erők. Ez hát nagyjában a Kocka, s ne is időzzünk mellette tovább.

A szent Ládának nevezett kockát megtaláljuk más sémi népeknél is, nem valami szokatlan kuriózum tehát. Ott van az arabok Kaábája, ott van az étiópiai Szövetség ládája Zuqualában, a keresztény templomban, szent liget közepén. Azt mondják, még Salamon korában hozták Jeruzsálemből, amikor Saába arabjai összeköttetésben voltak a zsidó királysággal.

Erre a ládára állították később, de még igen régen Já bálványát, ezen a trónuson székelt a Világ Ura, ebben foglalt helyet, ha vándoroltak, vagy csatába rohantak. Szánalmas dolog! A Kockában ábrázolt anyagtalan Tér fölé odaállítottak egy aranybálványt, mert már alig értették meg, mi a Tér. Nekik kézzelfogható, látható istenalak kellett, kezdetben jelképül, később valóságos imádat tárgyául. Já nem az abszolút Isten, hanem a világteremtő Isten. Demiurg.

Mely törzs istene volt Já? A nyomok szerint Efráimé. Hogyan, miért? Ma még nem tudjuk. Já útja Mitanni egyik sarkától Egyiptomig, ismeretlen. Csak Jáhvéé ismeretes. Jáhvéé Egyiptomból Jeruzsálembe, onnét szerte a földközi-tengeri világba. Egészen a mai templomokig, prédikálószékekig.

Hol állt Já Ládája és bálványa? Hordozható sátorban állt, kívül a lakott helyeken, csendes, érintetlen ligetben, víz mellett, Efráim törzsének telephelyén. E sátor minden alkotó része szent mértékre, szent eljárások szerint, szent időkben készült remekbe. A vásznak, az oszlopok, a tartórudak, a karikák, a függönyök. Mert maga a sátor is a Világegyetemet jelképezte, akár a kocka. Ezt jelképezték az udvarok kívül, a Sátor részei belül. Efráim válogatott férfiai, az 'is Elóhim vagy Kohanim gondozták, őrizték, bontották le, állították fel szükség esetén - mikor még vándoroltak -, ők végezték az áldozatokat, szolgáltak az istentiszteleten, rendezték az ünnepeket, tanulták, énekelték a könyörgő, hálaadó, dicsőítő imádságokat. Ők voltak birtokában az egész tudománynak, isten ismeretének. Ők értették a szent betűk sokféle jelentését a közönségestől a misztikusig. Ők ismerték a számok és a világegyetem kapcsolatait, törvényeit. A mértékeket, amelyek harmóniában voltak a számokkal és a betűkkel, valamint a formákkal. Az elemeket: tüzet, vizet, levegőt, földet s ezek értelmét a láthatatlan és a látható világban. Az esztendőket a Nap, a Hold, a Hajnalcsillag s minden egyéb bolygó - Él - járása szerint. Az isteni napokat, heteket, hónapokat és éveket, a "kerekeket", a világkorszakok tevékeny és szunnyadó állapotait, az örökkévalóságokat, amelyek hetes ciklusokban váltják egymást. Ők tudták, mit jelent Isten "pihenése" a hetedik "napon", s mikor kezdődik egy-egy "pihenés" a tevékeny korszak után. Ők ismerték az Ember titkát is, mennyei eredetét a Gan Édenben, leszállását a mélységbe s onnét vissza a magasságba. Ismerték a Kettes Szám gonoszságát, mert a Kettes az első bűn. És ismerték a Hetest, a négy anyagit s a három istenit, a világ rejtett alkotó erőit, pusztulásra ítélt, valamint halhatatlan elemeit. Akarod, hogy megmondjam, még mit ismertek? Ismerték a tűz, a víz, a levegő és a föld számait, mértékeit, színeit, fémeit és drágaköveit, napjaikat, óráikat, tulajdonságaikat, tevékenységüket. Még a ruhák anyagának, színének, alakjának jelentését is tudták. El sem tudom sorolni tudományuk szédületes sokaságát. Elég, ha röviden annyit mondok, hogy mindent tudtak, amit az Ember valaha tudott, amit a népek s a népek kiváló tudósai, szentjei, fejedelmei tudtak. Vagy majdnem mindent. Mert azt már ők sem tudták, hogy Já bálványa merő ostobaság.

Tudományukat gondosan őrizték, nem szórták disznók elé, nem hajigálták ebeknek. Kiválasztottak tehették csak magukévá, testben-lélekben épek, erős értelműek, különös képességekkel megáldottak. Tiszta, kiváltságos ősi családok sarjai, de csak az elsőszülöttek. Már kora gyermekségtől kezdve hosszú éveken át nevelődni kellett a tudományra. Szigorú életmódot folytatni. Tisztának lenni testben-lélekben. Bátornak, nyugodtnak, kitartónak minden helyzetben. Próbákat kellett tenni, hibátlanul megállni. Átesni hét beavatáson, hét fokozaton. Mert azt is tudták, amit mi nem tudunk már, fiam: a tudás hatalom s a hatalom veszélyes. Nem adható akárki kezébe. Csak azokéba, akik méltók rá, s nem a maguk, hanem Isten szolgálatában használják.

A sátrat Ohel Moednek nevezték, főpapja a legnagyobb tudós volt valamennyi között, a legősibb család ivadéka, a legtisztább testi-lelki életet élte, s a legtökéletesebben állta meg a próbákat, beavatásokat. Méltó volt mind a hét Kulcs birtokára. Teljes joggal nevezték őt Jehosuáhnak, azaz Megszabadítónak s Rab Kohanimnak, azaz Főpapnak.

Akarod tudni, voltak-e egyéb bálványok is Jáén kívül? Voltak. Némely törzsek például aranyból öntött bikaborjút imádtak, Él szimbólumát. Akár a foinikok vagy némely arab törzsek. Volt Anat-bálványuk, s egy emberarcú bikát Dán-élnek neveztek. Olyanok is voltak, akik haltestű embert imádtak, mint ugyancsak a foinikok meg a filiszteusok. Mi volt ez az ember-hal, ez a Dágon? Ha akarod, megmondom: az Égi Ember, Ádám Kadmon jelképe. A végtelen Tér erőinek tengerében lebegett, a Szellem tengerében, fiam, az ős Napéban, a Fényben, a meg nem nyilvánult Anyában. És amikor kilépett az Ős Napból, hasonlatos volt a halhoz, a Kígyóhalhoz. De a nép már csak a rejtelmes Halat látta s imádta benne, a tudósok tudták csupán, hogy hiú, otromba bálvány, mert az Égi Embernek nincs képe.

Ábrázoltak és imádtak bolygókat is. Ahány bolygó, annyi Él, Rafaél, Gemaél, Zadkiél, Chamaél... Az eredeti, egyetlen Él elrejtőzött az Élek seregében. Imádták Aserathot is, a "kedves, szép istennőt", a "mezők őrzőjét".

De hagyjuk most az Éleket, isteneket és bálványaikat. Ennyiből is érthető, milyen rövid a lépés tőlük az egyiptomi istenekhez, istennőkhöz.

És még azt kell mondanunk, hogy ez a nép nem romlott meg teljesen. Mert makacsul ragaszkodott hagyományaihoz, szerény életmódjához, tisztelte tudósait, s ha homályosan is, de szívében hordta még az egyetlen otthon, az Édenkert emlékét.

A bálványimádás kérdésében régi nagy rabbiink sem egységesek. Van, aki azt mondja, semmiféle emberi vagy állati alakot ábrázolni nem szabad, mert az már bálvány. Van, aki úgy vélekedik, hogy csak állatfejű alakot nem szabad ábrázolni, az egyiptomiak Sebekjére, Anubiszára s egyéb isteneire gondolva. Olyan engedékeny rabbi is akad, aki csupán "az ölében gyermeket tartó asszony" ábrázolását tiltja, vagyis Eszitét s a foinikok, szíriaiak, babiloniak s egyéb népek istenanya-istenfiú képeit. Még ezek a későbbi vélekedések is mutatják, milyen ingatag volt a héberség abban a régi korban, amikor Gósenben élt istenek és istennők beláthatatlan serege között.

 

6. Királyt keresünk

A hikszoszoknak keserves adókat fizető jöttment thébai királyok tehetetlenek voltak több mint száz éven át. De az ellenséges uralom megalázó nyűgének csodálatos tisztító hatását látjuk éppen Egyiptomban. Legelőször a Delta-vidéki papság hívő, tudós elemei tértek magukhoz, s tartottak önvizsgálatot. Megismervén pedig bűneik döbbenetes nagyságát, s keserű bánattal megbánva őket, visszatértek igazi kötelességeikhez, már amennyire tudtak. A hikszosz uralom alatt szenvedő országban könnyen lemondhattak világi hatalmukról, politikai fondorkodásaikról, vagyonukról, javaik mohó növeléséről, mert a király mindjárt az elején megkönnyítette számukra a döntést: elsöpörte világi hatalmukat, vagyonukat a színtérről, politikai fondorkodásaikat kegyetlenül megtorolta, kereskedelmi tevékenységüket megfojtotta. Hiába hajlongtak széttárt karral a legelőkelőbb papi küldöttségek a "fáraó" előtt, hiába vetették magukat hasra is, hiábavalók voltak magasztaló szavaik, önmagukat becsmérlő jelzőik, akármilyen művelt, finom, irodalmi formába öntötték. Midőn könnyezve bizonygatták, hogy nélkülük nem teljesíti kötelességeit a nép, vetetlen maradnak a földek, elposványosodnak az öntözőcsatornák, terméketlenné válnak a pálmák, elpusztulnak a gyümölcsök, beköszönt az éhség, és nem hét évig tart, hanem hetvenhét évig, éhen vesznek maguk a hikszoszok is, a szakállas király csak nevetett, meglóbálta aranyfogós korbácsát, s trónusa elefántcsont karjára csapva így kiáltott:

- Majd hozunk magunknak gabonát, datolyát, zöldséget, bort Szíriából! Ti pedig dögöljetek éhen!

Hasztalan magyarázták azt is, hogy a templomok vagyona isteni vagyon, szent célokat szolgál, a király összevonta szemöldökét, s a szó máris a küldöttség torkába fagyott. Beszélhettek ők akár értelmes ésszel, akár ihletett lázban, mondhatták, hogy abbamaradnak az építkezések, összedőlnek a házak, sírnak, fenyegetőznek az istennők, istenek, a király egyetlen erős érvvel felelt az anyagi romlás ecsetelésére: fölemelem a thébaiak adóját. S egyetlen bősz ordítással az istenére hivatkozott: Szutech mindegyiknél erősebb! Az előkelő papok reszketve hátráltak a bejárat felé, rémülten pillantottak az őrálló oroszlánokra s a még fenyegetőbb testőrökre, boldogok voltak, mikor kívül kerültek az utolsó kapun.

Később, évek múltán mégis enyhült a helyzet. A papok beletörődtek óriási vagyonuk, sok ezernyi rabszolgájuk, adófizető parasztjuk, mesteremberük elvesztésébe, s hogy csak annyijuk legyen, amennyit a buzgó hívek önként adnak nekik. Titkos kincsestáraik mélyén őrzött aranyukra, drágaköveikre, ékszereikre pedig ráülhettek, mint a kincsőrző kutya. Lassan-lassan rendbejött minden, mert hiszen előbb-utóbb rendbe szokott jönni. Már a halottak számára is érkeztek alapítványok, folytatni lehetett az áldozatok bemutatását, meg lehetett ülni az ünnepségeket, ha nem is olyan pompával, mint hajdan. Jószif a hét szűk esztendő elmúltával higgadtan, tapintatosan kormányzott, megteremtette a tökéletes állami gazdálkodást, gondoskodott a parasztok tisztességes megélhetéséről, a mesterembereket bő javadalmazással jutalmazta, őrködött a tisztviselők, felügyelők fölött, kitüntetésre ajánlotta a becsületeseket, megtorolta a zsarolásokat, visszaéléseket, jogtalanságokat. Alkirályi méltóságában hosszú időre kivívta minden értelmes egyiptomi tiszteletét, de még messze országok elismerését is.

Most már a papok maguk buzdították az egyiptomiakat, hogy dolgozzanak serényen. Még a királyért, az alkirályért, minden rokonukért, barátaikért is áldoztak, s a hikszosz ünnepek fényét megjelenésükkel, zenekaraikkal, táncosnőikkel, lobogóikkal emelték. A hikszoszok kezdtek egyiptomiak lenni, átalakulásuk egyre rohamosabb volt. Sznobok voltak. A király már nem bőgött oroszlán módjára, mikor egyiptomi küldöttség jelent meg előtte. Még le is ülhettek a trónteremben.

Odaát, a thébai oldalon, lényegében hasonló átalakulás történt, noha nem így. A papság szoros kapcsolatot tartott a hikszoszi terület papságával, tanácsokat kapott és adott, értesüléseket cserélt ki, támogatást nyújtott óriási vagyonából, de ugyanakkor szintén szigorú önvizsgálatot tartott. Meglátta, megértette bűneit, a porba ült, homokot szórt a fejére, könyörgő napokat, engesztelő ünnepeket rendezett, jámborságra intette nemcsak a parasztokat, hanem az előkelőségeket is. Afféle szokatlan gondolatai nem támadtak ugyan, hogy földjeit, gazdaságait, műhelyeit, raktárait oszlassa föl, de könnyített a nép nyomorult helyzetén, vigyázott tisztviselőire, a jogtiprásokat megtorolta, általában a tisztulás útjára lépett. Különös szigorral válogatta ki a papjelölteket, a vizsgákat megszigorította, boldog-boldogtalant nem avatott be a tudomány titkaiba, csak mert gazdag... Szívós munkával, kellő alázattal előkészítette azt az időt, amikor a vetélkedő, hitvány uralkodók sora kipusztul, s valóban nemes család kiváló sarját ültetheti trónra. Akkor ismét igazi dinasztia uralkodik Egyiptomon, a pártharcok megszűnnek, hozzá lehet látni az ázsiai barbárok kiűzéséhez. Valljuk meg, valahányszor egy tehetséges gazembernek el kell tűnnie a trónról, a papság segített az eltűntetésben. Nemcsak hathatós mágiával, hanem méreggel, tőrrel, balesettel is. Kedves, bár ritkán alkalmazott módszere volt révületbe ejtett emberrel megöletni a királyt sétája, csónakázása, vadászgatása közben, netán éppen családi asztalánál vagy a hálószobájában. Ha pedig valamelyik király nagyon is vigyázott magára, orvosai betegséget állapítottak meg, hathatós gyógyszerekkel kúrálták, végül vagy meghalt orvosai körében, vagy koponyalékelést kellett végezniök rajta, s ez használt mindenképpen. A leszúrt király holttestét utóda a folyóba dobatta, híveit fejjel lefelé a Palota falaira akasztatta, a kisebbeket szétkergette. Akik pedig orvosaik, családtagjaik karjai között lehelték ki lelküket, gondos mumifikálás után nagy dísszel a Halottak Városába kerültek. De akár így, akár úgy múlt ki a király, hovatovább senki sem mert a Palota környékén mutatkozni, udvari előkelőségekkel szóba állni, pláne udvari hivatalt vállalni. A legerősebb király is mintha leprás lett volna pereputtyostul. Ki lehetett annyira erős, hogy elviselhette volna a szüntelen fenyegetettség átkozott légkörét? Fülük volt a falaknak! Gyanús volt minden arc, minden tekintet, minden pillantás. Gyilkost kellett sejteni a legalázatosabb rabszolgalányban is, az ágy, a bizalmas kettes sem nyújtott biztonságot. Méreg lappangott a halban, a húsban, a süteményben. Az illatszerekben, a kenőcsökben. A fésűben, a borotvában. Tőrt rejtegethetett akármelyik bizalmas írnok, a csónak evezőse, a Palotába halat szállító halász. Igen, halált rejtegetett a királyi tiara. Ebbe előbb-utóbb okvetlenül bele kellett őrülni. Még megkönnyebbült a király, amikor mellébe vágták a tőrt, vagy orvosai súlyos betegséget állapítottak meg rajta. Amilyen mohón vágyott a királyságra, olyan mohón kívánta a szabadulást akár a halál árán is. Ha meggyötört szívét Usziré mérlegére vetette, az isten bizonyosan megbocsátott minden bűnt a szerencsétlennek, s bevezette Amenti legistenibb üdvösségébe.

Ennek azonban így kellett lennie, hogy végül senki se sóvárogjon a hatalomért, inkább válassza a legnyomorultabb szolga csendes békéjét, mint ezt a pompázatos poklot.

Akkor aztán elérkezett az ideje, hogy méltó királyt ültessenek a trónra, s hosszú uralkodást biztosítsanak neki. A thébai Ámun-templom "prófétája", egyben a király mindenkori helyettese s a hadsereg főparancsnoka bizalmas beavatottjai körében megtanácskozta, melyik előkelő család az, amelynek múltja többé-kevésbé mítoszi mélységekben vész el. Van-e egészséges, értelmes, tisztességes fiúsarja? Tanult-e eleget, tanítható-e még, hogyan állta meg a helyét válságos pillanatokban? Milyen a jelleme? Hogyan bánik szolgáival, barátaival, ellenségeivel? Milyen a szerelmi élete? Nem volt sem testi, sem lelki, sem szellemi életének, állapotának olyan íze-porcikája, redője, nem lehetett olyan ismert vagy titkos szokása, családjának, baráti körének, tevékenységének olyan zege-zuga, amit a legnagyobb gonddal, leghidegebb tárgyilagossággal meg ne vizsgáltak volna. Mikor aztán kihallgattak tanúkat, elolvastak feljegyzéseket, leveleket, számadásokat, bizalmas jelentéseket, névtelen üzeneteket, s a jelölt, aki királyságra nem is gondolt, megtaláltatott, még alkalmas feleséget kellett lelni számára. Olyan leányt, aki méltó az isteni királyhoz. Arra is méltó, hogy a király halála után betöltse isteni feladatát az új király megkoronázásáig. Ennek a ritka leánynak azonban már egy régi királyi családból kellett származnia. Mikor kiszemelték az isteni nőt, ugyanolyan hosszadalmas, tárgyilagos, részletes vizsgálat következett.

Segítségül hívták, persze a csillagászokat is. Gondosan mérlegelték a csillagok állását, milyen volt a kiszemeltek születésekor, mikorra kell kitűzni a döntő lépés megtételét. Homályos esetben tudós papot küldtek Anuba, hikszosz területre, vizsgálja meg az ott őrzött titkos följegyzéseket akár évtizedekre menően is, hogy a konstellációk természetéről, vagyis az Égi Világ jeleiről biztos értelmezéseket kapjanak. Ott aztán a Nagytemplom föld alatti könyvtáraiban a főpap s a beavatott könyvtárosok segítségével kihüvelyezték a régi tekercsek titkait, megtanácskozták a dolgot. Szerencsére a hikszoszok nem nyúltak a hét pecséttel őrzött följegyzésekhez, áruló sem akadt, aki a mérhetetlen szellemi kincsek tárházába vezette volna őket. Érintetlenül hevertek a kőtáblák, bőr- meg papirusztekercsek a ládikákban, csupán a finom port kellett lefújni néhány ritkán használt írásról, mert időtlen időkön át a por ide is behatolt.

Anuban, a Nagytemplom föld alatti részében együtt volt az Istenek Tanácstermének mind a negyvenkét istene, körben, ahogy az Első Birodalom kezdetén ide ültették őket. Thot, az isteni Tanító szelleme suttogott a halálos csendben a sakálfejű, bikafejű, tehénfejű, vércsefejű, krokodilfejű, majomfejű, emberfejű istenek kőajkáról, s a roppant faragott kőkockák tökéletesen kizárták a világot. Idegen láb sohasem léphetett be ide az isteni királyok s a főpapok legdöntőbb tanácskozásainak színhelyére.

Szándékaik tisztességesek voltak, valóban választaniok kellett: továbbsüllyedjenek-e piszkos kis egyéni érdekek fertőjébe, a zsarnoki hatalom hajszolásának őrületébe s ezzel együtt a nyomorúságba, fölbomlásba, vagy kénytelen-kelletlen rálépnek a becsületes útra, s mentik, ami menthető.

Ilyen lelki tusakodások, sóvárgások, ilyen politikai, gazdasági hányattatások között végre siker jutalmazta fáradozásaikat. Megkoronázták azt a királyt, aki, mikor közölték vele szándékaikat, rémülten kiáltotta:

- Engem? Éppen engem? Miért? Ó, jaj, kíméljetek meg ettől, irtózom a tróntól, nem vagyok alkalmas, boldogan szeretnék élni birtokomon, kedves szolgáim között!

Éppen ez volt a jel, hogy a férfiú trónra való. Hiába szabódott, hiába tiltakozott, könyörgött, gorombáskodott hát, a thébai Ámun-templom főpapja s a titkos tanács tagjai, akik csendes elvonultságában fölkeresték, nem tágítottak. Elébe tárták az istenek akaratát, a csillagok állását, az ország siralmas állapotát, a nép szenvedéseit, a végső pusztulás szörnyű képét, tapintatosan némi fenyegetést is alkalmaztak, s erőfeszítéseik végső jutalma olyan gyönyörű koronázási ünnepség lett, amilyent régóta nem látott Théba.

 

7. A vízilovak talpai alatt

Amint Amósze trónra lépett, reménykedés, bizakodás forró árama töltötte el egész Egyiptomot. Nemcsak a Felső-, de az Alsó-Birodalom is megremegett ettől a tüzes áramlattól. Még a legtudatlanabb szegény vénasszonyok is úgy érezték, új élet, új világ következik most, megújul az egész Világegyetem, Mi tudjuk, hogy tévedtek, mert kellő távolságból szemléljük az eseményeket, de ők valóságnak vették az ábrándokat, azt hitték, egy csapásra, csodaképpen megváltozik minden. A sötétségből, íme, ragyogó világosságba léptek. S a világosságnak most már sohasem lesz vége, ez már örökké tartó, végleges állapot.

Pedig még azt a keveset is, amit tenni lehetett, milyen lassan, milyen sokára lehetett megtenni! Amósze kicsi dolgokon kezdte, s úgy haladt a nagyobbak felé. Kipróbált jó barátokat állított a hivatalok élére. Megrostálta a tisztviselőket. Tisztességes családokból új kormányzókat ültetett a tartományok élére. Őrködött az igazságszolgáltatás fölött. Megtorolta a hatalmaskodást. Gondoskodott az adók emberséges, de szigorú behajtásáról. Átszervezte a hadsereget, lovakat tenyésztett, harckocsikat készíttetett, gyakoroltatta a katonákat a hikszoszok hadviselésében. Hajókat építtetett, tataroztatott. Gondosan gazdálkodott a gabonával. Ő maga is példát mutatott a tisztességes, szorgos életre: kora reggeltől késő éjszakáig tanácskozott, intézkedett, szemlélt, elszámoltatott, terveket vizsgált, ítélkezett. S mert a papság lelkiismeretes része jó előre megmunkálta már a talajt, rendeleteit volt kivel végrehajtatnia. Lassan-lassan az erkölcsi tisztaság üdítő levegője áramlott szét az egész Birodalomban. Persze, a hikszoszoknak járó adókat pontosan fizette, mert még nem érkezett el a leszámolás napja.

Akik csodát vártak, nem láttak csodát. Akik rögtönös változást reméltek, csak némi jeleit látták a változásnak. Akik fenték a fogukat, hogy a hikszoszokat az őket szolgáló egyiptomiak minden rokonságával együtt fejjel lefelé a falra fogják akasztani, fogcsikorgatva dörmögték: "Mit ér az egész, ha nem köthetünk föl minden hikszosz gazembert a szolgáikkal együtt? Derék ember a király Őistensége, de nem tesz semmit!" Bizony, nemzedékeknek kellett elmúlniok, míg az ország annyira megerősödött, hogy birokra tudott kelni a hikszosz uralommal.

Elkövetkezett az az idő is néhány jobb király uralkodása múltán. S miközben a thébai ország egyre erősödött, rendeződött, a hikszoszok egyre gyengültek, bomlottak. Elterpeszkedtek a hatalomban, beleposhadtak biztonságukba, kevélyekké váltak, semmit sem tartottak természetesebbnek, mint hogy egy óriási birodalom birtokosai, s hogy ez a birodalom csak úgy magától megáll. A király kényelmesen pöffeszkedett palotájában, udvari népe nyalta a talpát éjjel-nappal, hazudott, amennyit csak bírt, a valóságos helyzetet meghamisította, hazug jelentésekkel hajhászta dicséreteit, jutalmait. Ki-ki zabált, ivott, pompás új ruhában járt, csodálatos parókát viselt, nyakát-karját-kezét-fülét megrakta ékszerekkel. Varázslatos nőkkel kéjelgett, szebbnél szebb nyaralókat építtetett, buja kertekben hűsölt, illatfelhőben lebegett... Igyekezett boldog-boldogtalan mennél valódibb egyiptomi lenni. A katonaság zsoldja kézen-közön elfolyt, élelmük rosszabb volt a mosléknál, ruházatuk silány, szállásuk tetves, mocskos, húgyszagú. A jó fegyverzetet gorombasággal pótolták: a tisztek verték az altiszteket, az altisztek a katonákat. Harcokban megrokkant derék hősök koldultak az utcákon, s üvöltve mutogatták szörnyű sebhelyeiket, csonka tagjaikat. Családjuk éhezett, ha ugyan csinos feleségük, leányuk nem bocsátotta magát áruba a szörnyen elszaporodott foinik kocsmákban. Mindenki kockázott. Mindenki lopott. Mindenki csalt. Az Igazság pedig elfordította arcát és sírt.

Az egyiptomi papság azonban, megtisztulván a bűnbánat keserű könnyeiben, kitartott a meglelt úton, egyre szorosabbra fűzte kapcsolatait a thébai papsággal, s láthatatlan gerincévé vált az újra fölkelő egyiptomi hatalomnak.

Csak futtában említem a legfontosabb mozzanatokat, fiam és tanítványom. Át kell ugranunk néhány királyt, s rátérnünk a végső leszámolás eseményeire.

A harc kicsiben indult egy csordakút tulajdonjoga körül, majd évtizedekig tartó borzalmas küzdelemben folytatódott. Először az adókat tagadták meg a thébaiak. Vakmerőségüket megtorlás követte: büntető hadjárat Théba ellen. De a hikszoszok már érezték Théba fogait. Kudarc kudarcot ért, a kedvetlen csapatok elfutottak az első thébai harckocsi láttára. A határon itt is, ott is csetepaték tüze villogott, innen is, onnan is rémmeséket hadaró vert katonaság özönlött vissza. A Delta királya mozgósította távoli helyőrségeit. De hiába.

Végre nem volt mit tenni, ki kellett üríteni Alsó-Egyiptomot. Ekkor aztán Felső-Egyiptom seregei megkezdték az igazi háborút. Csapatai lépésről lépésre követték a visszavonuló ellenséget, miközben az országban megkezdődött a tisztogatás. Hogy ez milyen szigorú volt, láthatjuk a hikszoszi uralom emlékeinek csekély voltából. Föltúrták Egyiptom földjét, kiforgatták a sírokat, széthányták a halottakat is. A föld színén pedig kő kövön nem maradt. Az aprómunkát a kőfaragók végezték el: gondosan lekalapáltak minden betűt, ami a hikszoszokra emlékeztetett.

Fölkelt a nép is. Az utolsó hikszosz király nemhiába panaszkodott, hogy "éjjel-nappal nincs nyugta a nílusi vízilovak lármája miatt". A fölkelt nép mint vízilovak bősz tömege törte-gázolta a hikszoszi hatalmat, mint a nádat. Ölte-rabolta sanyargatóit. Se szeri, se száma a dicsérő feliratoknak ebből a korból. Egy férfi azzal büszkélkedik, hogy az aunai Palota elfoglalásakor két királyi feleséget meg két leányt ejtett zsákmányul, s tett rabszolgájává, egy másik valamely kormányzói palota megszállásakor három előkelő nőt zsákmányolt. Így a bennszülött egyiptomiak. A hadsereg pedig szintén megmutatta, mit tud. Most már nem szedett-vedett népségből regrutálódott, hanem három jól fölszerelt, jól begyakorolt hadtestből állt: centrumból és két szárnyból. Ekkor lett az egyiptomi igazi katona.

De ahogy a hikszoszok hátrább-hátrább szorultak, ellenállásuk egyre nőtt. Az utolsó hikszosz király, Apapi, akit a görögös Apofisz néven említenek, összeszedte legjobb csapatait, mozgósította birodalmának rokonnépeit, kemény rendszabályokat alkalmazott, így aztán hosszú, dühöngő, elkeseredett háború alakult ki. Hol ellanyhult, hol újra fellángolt, sikerek váltakoztak balsikerekkel, s nem túlozunk, ha mintegy száz évre tesszük a makacs birkózásnak ezt a kavargó, könyörtelen korszakát. A viadal Hacsepszut királynő s férje, majd utóda: Harmadik Tutmósze alatt érte el tetőfokát. A harcias, igen okos királynő ezt írja: "Ismét helyreállítottam, amit leromboltak, befejeztem, ami félbemaradt, mióta az ázsiaiak az Alsó-Birodalomban, Auariszban laktak, és a barbárok az Alsó-Birodalom népe között éltek, s rombolták, amit teremtettünk, anélkül hogy Ré istenről valamit tudtak volna." Katonai jelentések tudósítanak, hogy Auant sikerült megszállni, még mielőtt a hikszoszokat kiűzhették volna Egyiptomból. Csak Hacsepszutnak sikerült hozzáfognia a romok eltakarításához, a régen abbamaradt épületek befejezéséhez.

Férje, Harmadik Tutmósze, nagy katona, erőskezű uralkodó volt, makacs, szívós, kitartó jellem, megpróbáltatásoktól, fáradalmaktól nem riadt vissza, legelöl rohant ütközetekbe harckocsiján, tűrt forróságot, éhséget, mint akármelyik katonája. Képzelőereje nem volt mindennapi. Képességei akkor mutatkoztak meg teljességükben, amikor felesége, Hacsepszut meghalt. Évekig tartó hadjáratban nyomorgatta a hikszoszokat, példátlan hadászati és harcászati tudással tépte alkotórészeire birodalmukat. De még ő is csaknem egy évtizeden át ostromolta az Aranta melletti Kadest, ezt a fontos hídfőállást.

De most már föllélegezhetünk, fiam és tanítványom, mert végre helyreállt Egyiptom egysége, a két Birodalom újra összeforrt, ellenségei messze futottak, kezdődhetett az új élet, az igazi, a ragyogó.

Soha ilyen gazdag, ilyen győztes, ilyen boldog nem volt Egyiptom. Ha a boldogságot jóléttel mérhetnők, minden ok meg is volt a boldogságra. Aranyban, drágakövekben vájkált. A nyert csaták ontották a zsákmányt. Egyiptom népe naponként gyönyörködhetett seregestül hajtott foglyokban, szakállasakban és csupaszokban, fehérekben és barnákban, kistermetűekben és tagbaszakadtakban, meztelenekben és köpönyegesekben. Válogathatott bennük. Mustrálhatta a rabnők tömegét is, volt közöttük fiatal meg öreg, sovány meg kövér, fehér, kék szemű s barna, fekete szemű, közönséges meg előkelő, szakácsnőnek való meg ágyba... És bámulhatta a rogyásig rakott hajókat, amelyekből hordók, ládák, zsákok tömegét rakták ki, teli csupa drágasággal. Rabolt teheneket hajtottak a Nílus mentén csordákban, lovakat tereltek ménesekben, szamarakat, öszvéreket ezrével. Hát még szebbnél szebb aranyedények, karperecek, orrkarikák, nyakékek, hajdíszek, fülbevalók, gyűrűk! Mind remeke a művészetnek. Az egyiptomiak ez időben úgy öltözködtek, hogy alig lehetett megkülönböztetni a közönségest az előkelőtől. Ha csak parókájáról nem.

Új templomok, paloták épültek, új meg új kertek támadtak, fák, virágok illatoztak a városokban, új mesterséges tavak ringattak nyíló lótuszokat, kecses csónakokat... Volt sör, bor fúlásig, a kocsmák éjjel-nappal nótaszótól, szíriai zenétől zengtek. Théba fényárban úszott éjszaka, még aludni sem akart senki, akár a gyermek, aki sajnálja otthagyni játékait éjszakára.

Miközben a harcias király valahol a világ végén elszánt barbárokkal harcolt, s barna arcát verejték és fölkavart homok fedte, sátrában osztogatta a parancsokat, vagy robogó harckocsiján állva a csaták forgatagába vetette magát, odahaza egyre újabb gyapjúfátylakba öltöztek a nők, egyre szebb parókát készítettek az előkelők, ünnep ünnepet követett, kirándulás, táncmulatság, vadászat, csónakázás, játék egymás sarkára hágott... Még a parasztnak is kijutott a jóból. Hát még a mesterembereknek! Nem győztek bútort, vázákat, hajókat, fegyvereket készíteni, el sem sorolhatjuk a mesterségeket, a kőművesektől a parókakészítőkig, mind-mind virágzott. A művészek pedig? Nem győzték a szobrok faragását, domborművek vésését, gazdag sírhelyek festését, paloták mozaikpadlatának remekberakását, falak díszítését... Mondom, ha ettől függ egy nép boldogsága, ha az ember célja a jó étel-ital, szép ruha, kényelmes, gazdag lakás, boldogok lehettek... Boldogok halálukban is, mert gondosan készített múmiájukat drága ékszerekkel rakva helyezték el vagyont érő bútorok, vázák között, a falakra festett földművesek, rabszolgák, mesteremberek pedig hordták nekik a halotti áldozatot az idők végeztéig. Ha valamely törekvő ifjú nemes életcéljául azt a hármat tűzte ki, hogy tábornok lesz, zeneszó mellett ebédel, s naponta megiszik egy korsó szíriai bort, okvetlenül el is érte. Semmi sem állott az útjában, hogy az egyiptomi nép megtalálja üdvösségét mind ezen, mind pedig a másvilágon.

Ha pedig egy paraszt a fiát kézen fogva végigvezette a hatalmas templomudvarok lenyűgöző oszlopsorán, s megmagyarázta neki a ragyogó színekben pompázó képeket, a kápráztató képírások vélt értelmét, így szólt hozzá: "Tanulj, fiam, tanuld meg az írás-olvasás, számolás tudományát, légy írnok. Mert ha írnok leszel, megnyílik előtted a boldog élet kapuja, nem kell izzadnod a tűző Napon, terhek alatt roskadoznod, hanem hűvös csarnokban üldögélsz, finom ruhát viselsz, válogatott ételeket, italokat élvezel... Rajta, fiam, térjünk be az iskolába, tanulj szorgalmasan!" A fiú pedig kimeresztette gyulladástól vörös, álmos szemét, keze fejével megdörzsölte taknyos orrát, s máris látta magát, amint méltóságteljesen lépked a lépcsőkön hóna alatt táblával, papirusztekerccsel.

A tisztviselők elé kitűzött legfőbb elv a szigorúság volt. A király isteni hatalma nemcsak tiszteletet, hanem félelmet is sugárzott. E roppant tekintély előtt megtört a Kadesben konokul ellenálló szíriai-kanaánita népek koalíciója. Hacsepszut meg Tutmósze az egész világ előtt bebizonyította istenvoltát. A győzelmes hadjáratokat kápráztató diadalmenetek követték végig a Nílus mentén Thébába, a folyó mindkét partján összezsúfolódott nép leborult a közelgő pompás bárka láttán, amely égi jelenségként úszott vörös vitorlái szárnyán, s bárkák végeláthatatlan sora követte. A győztes isteni király méltósága megkívánta a válogatott csapatokból álló, ragyogóan fölszerelt, díszruhában pompázó testőrséget. Valahányszor megjelent a nyilvánosság előtt, isteni alakját előkelő katonai hatalmasságok s külföldi királyfiak karéja vette körül. Hajthatatlan szigorúság, céltudatosság sugárzott a király alakjáról, a Fehér Ház olyan dicső volt, mintha maga a Nap lakott volna benne. A szigorúság azonban joggal párosult. Még a király ellen elkövetett merényletek bűnöseit sem végezték ki a legfelsőbb bíróság ítélete nélkül. Minden vádlottat ki kellett hallgatni, a tanúkat tüzetesen kikérdezni, megadni a szót a vádlottnak s védőinek, csak ezután ítélt a bíróság. Nem csoda, ha ilyenek láttán a kurta eljárásokhoz szokott nép "a törvény helyreállítójának" nevezte a királyt. A jog és igazság hatalma alól nem bújhatott ki egyetlen korrupt tisztviselő sem, lett légyen kiskirály a maga tartományában. Következmények nélkül a legsilányabb rabszolgát sem lehetett agyonütni. E kor fiai joggal jegyezhették föl: "A törvény uralma alatt élünk." Harmadik Amenhotep pedig így jellemzi önmagát: "A törvény szilárd volt, nem ítéltem elhamarkodottan, hanem a tényekre figyeltem, s ezzel ujjongást és örömet szereztem népemnek." Figyelemre méltók azok a szavak is, amiket a király egy újonnan kinevezett helytartónak intézett: "Gyalázat Isten előtt, ha az ember pártoskodik. Ez olyan tanítás, amit követned kell. Nézd meg jól, mi az, ami ismeretlen előtted, és aki a királyhoz közel áll, miért van távol az országtól. Az ilyen vezér szilárdan megáll itt, a maga helyén... Ne légy igazságtalanul dühös egy emberre, hanem arra haragudj, ami miatt haragudni kell. Kelts félelmet magad iránt, hogy féljenek tőled. Mert csak az az igazi vezér, akitől félnek. Lásd, az a vezér dolga, hogy jogot szolgáltasson!"

Így lépett Egyiptom a világhatalom útjára. S ha egy népet boldoggá tehet a világhatalom, Egyiptom egész népe boldog lehetett.

 

8. Efráim csontjai a pusztában

Milyen állapotba kerültek a héberek e történelmi jelentőségű változások után?

Azt lehetne mondani: lecsapolták a mocsarat, kivesztek a békák. De szerencsére az egyiptomi államrezon nem törekedett egész népek kipusztítására, pláne nem olyanéra, amit nem is mondhatott népnek.

A seregek áthaladtak rajta oda-vissza, előbb a hikszoszok, majd az egyiptomiak, mindenféle vegyes népség. Ki amit tudott, elvitt. A rokonfajtákból álló hikszosz katonaságnak nem kellett túlságosan erőszakoskodnia a héber nőszemélyekkel, de az egyiptomiak, akik között szép számmal voltak núbiai feketék, lebui vörösök, kusi barnák s egyéb mocskos, idegen elemek, gyakran megölték vagy rútul megcsonkították az ellenszegülő héber nőket, mert irtóztak tőlük, mintha nem is emberek volnának. Kár, baj, emberhalál, pusztulás esett hát a héberek vagyonában is, személyében is. Az egyiptomiak általában gyűlölték őket, mert a hikszoszok rokonságát s támogatóit látták bennük. Némelyek dühükben olyasmit is kiáltoztak, hogy e nélkül a leprás népség nélkül a hikszosz uralom nem állhatott volna meg olyan sokáig. Nem Jószif, a héber szervezte-e meg a termelést, nem ő vetette-e meg az állami gazdálkodás alapjait, nem ő építtetett-e csatornákat, magtárakat-raktárakat országszerte? És nem buzgólkodott-e itt is, ott is héber tisztviselő, felügyelő, nem volt-e az egész héber csürhe megbízható támogatója a barbárok uralmának? És bár maga a szorongatott nép ott az átjáró szoroson Egyiptom és Ázsia között, két világ határán, éppen annyira volt bűnös, mint maga az egyiptomi, szótlanul tűrte helyzetének szomorú következményeit. De abban az időben a népek még megértették, hogy a történelem forgandósága, a hatalom változandósága hozzátartozik a bizonytalan világhoz. És hogy ma az egyik király, holnap a másik, ma az egyik isten, holnap a másik erősebb, de akár egyik, akár másik hadsereg vonul át a népen, a katonák természete mindig ugyanaz. Háborúban a rokonnép harcosa ugyanúgy erőszakoskodik, lop, rabol, gyújtogat, mint az idegené. Szutech istené csakúgy, mint Horé.

Az igazi nagy békák, az előkelők, a gazdagok, akiknek helye-feneke a hikszosz király palotája körül volt, nem várták meg a mocsár teljes lecsapolását, hanem fölszedelőzködtek, s eltávoztak a kiszoruló hadsereggel. Ott is megvolt a maguk fontos dolga: élelemről gondoskodtak, takarmányról a lovak számára, ügyeltek a szállítmányokra, ellenőrizték a gabonát, a húst, rendben tartották a királyi udvar, a főhadiszállás, a vezérek háztartását... Aranyukat, drágaköveiket, mindenféle értéktárgyukat a hadsereg szállítmányaival együtt elvitték tovább-tovább, kellő biztonságba.

Az egyszerűbb tisztviselők, kereskedők meghúzódtak Gósen ligetei között, visszavedlettek szegény héberré, mocskos ruhában jártak, szorgalmasan dolgoztak. Miután tudtak az egyiptomiak nyelvén, még hasznukat is lehetett venni. Tolmácsok lettek, buzgón vezették az egyiptomiak egy-egy eltévedt csapatát a helyes útra, szép szóval gondoskodtak számukra mindenről, amit kívántak. Igyekeztek egy-egy finnyás héber nőt kioktatni az idők s a katonák természetéről.

Maga a nép reszketett, imádkozott, virrasztott. Vénei éjjel-nappal tanácskoztak. Mit volna jó tenni? Kivonulni mindenestül vagy maradni? Mind a két véleménynek megvoltak a meggyőződéses hívei. Megvoltak az érveik is. Szünet nélkül vitáztak, étlen-szomjan, rekedten és tüzesen, azzal a lázzal, ami a sorsdöntő pillanatban meg szokta szállni még a higgadt lelkeket is. Révületben dadogó próféták zavaros szavait hüvelyezték, olajat néztek, faggatták isteneiket, álmokat igyekeztek megfejteni, jeleket magyaráztak, értesüléseket cseréltek ki és mérlegeltek, jósoltattak efóddal, még egy-két hathatós egyiptomi varázsmódszerrel is megpróbálkoztak, így például a piramis alakú kristállyal, amelyből a "nézők" szokták megismerni a múltat s jövendőt. De lám, a mérleg serpenyői nem billentek határozottan egyik oldalra sem. Mert jó, maradunk, de mi lesz a sorsunk ebben az átjáróházban, Gósenben, minden veszély torkában? Hiszen úgy ülünk itt, mint egérfogóban az egerek! Helyes, igaz, de ha megyünk, hová menjünk? Vissza Kánaánba, ahol az ősatyák éltek? Teli van Kánaán mindenféle népekkel s istenekkel. Éllel, Baál Aleyannal, Móttal, Teráhval, Szinnel, Semessel-Samassal, Anattal, Astárral, Istárral... Egyiktől ez a törzs irtózott, a másiktól az, aszerint, hogy milyen istent imádott. Azt is meg kellett gondolni, hogy ők szépen elfértek Jákób atyai szárnya alatt, mint testvértörzsek, együtt vándoroltak Negeb térein, együtt vonultak Egyiptomba, együtt éltek békén a termékeny Gósenben, ha pedig volt is közöttük versengés, irigykedés isteneik különböző volta miatt, homályosan ott lebegett fölöttük Él Adón, Ábrahám, Jiszhak és Jákób istene - de hátha azok a népek féltékenyen szembefordulnak velük, hontalan nyomorultakkal? Hátha országról országra űzik s eközben tökéletesen kifosztják őket? Avagy: a héberek némely törzseit befogadják ugyan, de a többit elűzik isteneik miatt? Szakadjanak el akkor egymástól, gyengüljenek egyre jobban, míg el nem vetődnek valamely sziklás pusztaságba, ahol aztán éhenhalnak? Hová, hová, hol az otthonuk? Nem, semmiképpen nem térhetnek már vissza oda, ahonnét jöttek!

Ha meg itt maradnak, betelik rajtuk a leigázott népek törvénye. Hiszen természetes, hogy a győztesek rabszolgaságra vetik őket. Szolgaságban élni a szabadság nyájas korszaka után irtóztató volna, bár ez a dolgok rendje.

Az akkori főpap-fejedelem, az akkori Jákób, vén, okos, szívós kis ember, szakállát tépte, port hintett a fejére, ruháit megszaggatta s zokogott. Kérte a Véneket, nyugodjanak bele a sors rendelésébe, vállalják a szolgaságot, bízzák magukat Él Adónra, az Atyák Istenére. És maradjanak. Maradjanak mindnyájan. Hivatalához, felelősségéhez tartozott a ritka képesség, hogy érvelni, meghatni, szakállt tépni, homokot szórni, ruhát megszaggatni, könnyeket ontani, isteni eredetű bölcs igéket kiáltozni egyaránt jól tudott. Végül beletörődtek a maradásba. Akiket az egyiptomiak megöltek, nyugodjanak békében a Világkorszak utolsó napjáig, amikor is elkövetkezik a bosszú. Akik elmenekültek, járjanak szerencsével, találjanak új otthont, bárhová veti őket a sorsuk. Némely családok könnyebben meglelik helyüket a világban, ha van elegendő aranyuk, ékszerük, tudnak nyelveket, jártasak a tudományban, helyén az eszük. Róluk pedig mindez elmondható. Hoi, Adón, kiváló férfiak, elvesztésük nagy gyász, de öröm, hogy élnek. Nos, mi pedig, akik maradunk, legyünk szerények, szegények, szorgalmasak, alázatosak... Mert mit mondanak a bölcsek? Ezt mondják: "Élj hét évig, mint a disznó, s bizonyosan meggazdagszol!" Éljünk hét évig, hetvenhét évig disznók módjára, s meg fogunk gazdagodni.

E határozatot az efráimiták Jehósuahja, Já főpapja és Sátrának őrzője megvetéssel hallgatta. Aránylag ifjú férfi lévén, nem volt hajlamos zokogásra, porhintésre, ruhaszaggatásra. Harcias volt, mint istene, Já, aki haragjában üvölt, mint az oroszlán, vad felhőkön nyargal, égő dárdákat dobál az Égből, rettentő csatabunkójával népeket zúz össze. Megkérdezte Ját, kifaggatta az efódot, többször is meghallgatott egy szűzen maradt öregasszonyt, aki révületében csalhatatlan jóslatokat szokott dadogni. Mind e jelek, hangok, jóslatok azt kívánták, hogy a nép menjen vissza az Atyák földjére, elöl vigye a Szent Ládát s Já képét, szálljon szembe a megpróbáltatásokkal, ne ijedjen meg a veszélyektől, mert csak a gyáva népnek nincs hazája.

Fanatikus beszéde megingatta a Vének egy részét, de Jákób újabb érveinek, tisztes szakálla megtépésének sikerült őket visszahajlítani a helytelen útról. Legfőbb érve az volt, hogy Él Adón minden istennél hatalmasabb Isten, Já, Baál Aleyan meg a többi csupán fia, fiainak fia, szavuk tehát csak másodsorban mérlegelendő.

Ekkor Jehósuah szent lázban elhagyta a tanácskozást, törzse lakóhelyére sietett, összehívta saját Véneit, s kiadta a parancsot, Já parancsát: indulunk! Az Ohel Moed papjai lebontották a sátort, füstölések között Ládájába helyezték az istent, kiadták a szükséges utasításokat, a férfiakat fegyverük bátor forgatására buzdították, s egy alkalmas napon, amit a jóslatok, a jelek s a csillagok megjelöltek, kora hajnalban kivonultak Gósenből. Velük mentek az asszonyok, a kisdedek, minden holmijukkal, öszvéreikre rakván azokat. De maradtak otthon is sokan. Nemcsak a vének, nemcsak a betegek, nemcsak azok az ifjú lányok, akiknek szíve egy más törzsbeli ifjúhoz vonzódott, nemcsak az ifjak, akiket más törzs leányaihoz kötött a szerelem, hanem azok is, akik megszokták Gósen szépséges földjét, a hazájuknak tekintették, mert ide fűzte őket nemzedékek sorsa, őseik csontja, egy-egy megszokott, kedves egyiptomi istenség jelenléte. Ők keserves zokogások, ölelgetések, áldások, jótanácsok közepette kísérték ki a távozókat a törzs földjének határáig, leültek a dombokon, és hosszan tekintettek a kivonulók serege után, pedig könnyeiktől nem láttak semmit. Aztán úgy tértek vissza kicsiny falvaikba, mint akik eltemették kedveseiket. Ijesztő csend, kongó üresség fogadta őket.

Efráim elszakadt törzséről csakhamar leverő híreket hallottak átvonuló katonáktól: elvesztek a pusztában. Ellenséges népek támadták meg őket, hiába volt velük Já Ládája, csodatevő képe, hiába forgatták derekasan fegyvereiket a harcosok. A támadók harcikocsikkal, lovassággal rendelkeztek, s úgy legázolták őket, mint a nádat. Holttestük a legszörnyűbb elbánásban részesült, ami képzelhető: temetetlenül hevert a homokban, amíg a szelek jótékonyan el nem temették. De addig is sakálok, hiénák lakmároztak rajtuk. Néhányan visszamenekültek, magukkal hozták a Szent Ládát s Ját, aki cserbenhagyta bűnös népét. Jának mindig igaza volt.

Ne részletezzük, fiam és tanítványom, a gyász hosszú napjait, amikor az otthonmaradt efráimita töredék zsákba öltözött, szemétbe ült, fejére homokot, hamut szórt, haját lebontotta, emlőit lemeztelenítette, sípok jajongtak, siratóénekek zokogtak a ligetekben, s az emberekkel együtt sírtak az elhagyott kis házak, a gyomverte gyümölcsösök, a poshadó csatornák. Nemcsak a maradék Efráim sírt. Hanem az egész nép. Testvéreik pusztulása legyőzte a kaján diadalt, ami elfogja az embert, ha bekövetkezik az előre megmondott rossz. A Vének keserűen vádolták magukat, miért nem tartották vissza a vakmerőket erőszakkal? Szegény vén Jákób szemrehányást tett Él Adónnak, mért nem adott a szájába hathatósabb érveket, mért nem indította meggyőzőbb sírásra? De ha jól meggondolta, Él Adón nem tehetett mást, mint amit tett. Törvényei kettősek: elveszít egy törzset, hogy a maradék el ne vesszék, s a többi törzs is megmaradjon. Baál Aleyan legyőzte Ját, de Já azért él, s ezúttal azok közt, akik nem követték utasítását.

 

9. Pásztorbotot, korbácsot tartok...

Az egyiptomiak is természetesnek tartották, hogy a legyőzött nép szolgájuk legyen ezután.

Az elfoglalt országok élére megbízható királyokat állítottak, s rájuk bízták, kormányozzanak tetszésük, törvényeik, szokásaik szerint, csak az adókat küldjék pontosan, s ha katonákra van szükség, indítsanak csapatokat, ahová rendelik.

Meghagyták a hébereket is ott, ahol voltak. Az ő Véneik pedig mocskos ruhába öltöztek, siralmas képpel várakoztak a király fogadóterme előtt. Mikor bebocsátást nyertek, hasra feküdtek a trón előtt. A vén Jákób nem is gondolt saját papfejedelem voltára, szolgának, kutyának, semminek nevezte magát, a Véneket, az egész népet pornak az isteni király talpa alatt, szavukat hitványabbnak a légyzümmögésnél. Hűséget fogadott valamennyi héber örök időkre. Legnagyobb boldogságuknak mondta, ha a király Őistensége tetszése szerint tapos rajta. Mindenkit hathatós átokkal sújtott, aki nem úgy merészelne gondolkozni, érezni, mint ők itt, népük hitvány képviselői. Nyomatékul s engesztelésül néhány nyomorúságos ajándékot helyezett a trón lépcsőjére: nehéz aranyedényeket, amelyek ötvösremekléssel ábrázolták az egész Világegyetemet, oldalukon kacskaringós csigavonalakkal, a Világok ékes füzérével, serlegeket, amelyek úgy ragyogtatják a bort, mint a vért, nyakláncokat, amelyek a Nap villogó sugarait utánozzák, gyűrűket, amelyek rubinjába ősi, titkos jeleket vésett egy rég elporladt kéz, karpereceket, függőket... Mindez, mint a Vén mondta, magának Ábrahámnak a hagyatékából származott. És valóban nem hasonlítottak Egyiptom remekeihez. Azt is megjegyezte a Vén, hogy kinn az udvaron néhány lebui öszvér áll más csekély ajándékkal: szövetekkel, bőrmunkákkal s egyéb használati tárgyakkal megrakva, nemkülönben tizenkét szűz leány a legszebbek közül, bár a király Őistensége szemében rút vénasszonyok csupán. De azért találjanak tetszésre, mosogatni jók Őistensége legkisebb szolgájának konyháján. Holmi szegényesebb étkezések alkalmával táncolni, énekelni, zenélni is tudnak.

Míg ezeket elmondták, alig láttak valamit a Palota tróntermének szépségéből, a király körül álló előkelőségekből. A nagy termetű núbiai testőrök, pávalegyezőket lengető mezítelen szolgák, hűsítő italokkal jövő-menő válogatott, szintén mezítelen szolgálók seregére pedig akkor sem mertek volna pillantani szemérmességükben, ha történetesen nem takarták volna el arcukat a király vakító színe előtt.

Csak akkor tekintettek föl, amikor egy előkelő úr héberül megparancsolta. S látták a király barna arcát, mint egy oroszlánét, a fehér kendők redői közt, mintha sörény övezte volna. Egyiptomi nyelven szólt néhány mondatot, s bár a héberek értették, mégis megvárták, amíg az előkelő tolmács héberül megismétli. Ezt mondta a király:

- Pásztorbotot meg korbácsot tartok a kezemben.

Ebből megtudták, hogy Egyiptom népeihez tartoznak, élhetnek földjükön, rabszolgaságra nem hurcolják őket, még kevésbé kell félniök a legszörnyűbbtől: tömeges kivégeztetésüktől. Amíg tehát buzgón szolgálják a királyt, a Pásztor nyájként bánik velük. De ha nyakaskodnak, rosszat táplálnak szívükben, meg fogják ismerni az aranyfogós korbácsot, azaz a törvény szigorát. Mondom, mindezt nyomban megértették, mert akkoriban az emberek tömören beszéltek, tömör volt a hallgatásuk is. A szavaknak pedig emeleteik és pincéik voltak. Elegendő lett volna a királynak csak fölemelni előbb a pásztorbotot, majd a korbácsot, éppígy megértették volna. Az a fölismerés is átvillámlott agyukon, hogy a kegyes bánásmódot csakis a katonáskodástól való irtózásuknak köszönhetik. De Él Adón, Astarót meg a többi isten visszatartotta őket a hadakozástól, még Já sem az egyiptomiak ellen vezette népét, hanem akarva-akaratlanul egy rokon nép dühös tábora ellen.

Haj, de azért ez a megjelenés a mostani király előtt Men-noferben, azaz Memfiszben, a régi fővárosban, mégis más volt, mint az a régi, amikor Első Jákób tisztelgett a hikszosz fáraónál. Az a király a saját kezével emelte fel a leborult küldöttséget, még meg is csókolta a sánta Jákóbot, barátjának és testvérének nevezte, foinik-héber nyelven szólt, nyájasan kitárta Gósen kapuját, minden isten és istennő gazdag áldását kérte rájuk.

Mindent összevéve, mégis elégedetten távoztak a Fehér Ház falai közül. Még méltóságos viselkedésüket is visszanyerték, mikor a Palota mellékudvarán a megrakott szamarak dolgában intézkedtek, az Udvar egyik írnokának lajstrom szerint átadták a rakományt, nemkülönben az iruló-piruló, aggodalomtól könnyező tízéves szüzeket. Vigasztalták őket, ne féljenek, jó sorsuk lesz, gyönyörű termekben élnek, válogatott ételeket esznek, hajukat a világ legügyesebb fodrásza készíti ki naponta, drága ékszerekben válogathatnak, fürdőszobában illatosíthatják testüket, noha, sajnos, mezítelenül kell szolgálniok, hacsak a király maga mellé nem emeli egyiküket-másikukat mellékfeleségül. Ők, a Vének, naponta imádkoznak majd, nem fukarkodnak áldozatokkal sem, hogy mind a tizenkettő ebben a szerencsében részesüljön. Végül megáldották a szüzeket, s elbúcsúztak tőlük. Ők pedig megvigasztalódtak valahogy attól a tudattól, hogy a héberek sorsát tartják puha kezükben, és minden pillantásuknak, mozdulatuknak, mosolyuknak-könnyüknek történelmi súlya van.

Ezzel a Vének, Jákóbjukkal együtt, szamarukra ültek, s hazaindultak az eredménnyel. Útközben egy fenchiu, azaz foinik kocsmában ruhát cseréltek, gondosan lemosták kezükről az idegenek mocskát, hajukat-szakállukat megfésülték, s étkezéshez telepedve, megbeszélték a helyzetet. Tanácskozásukba bevonták a kocsmárost is, mint aki majdnem héber. Ez az okos férfiú sokat látott-hallott, és semmit sem felejtett. Értesülvén a küldöttség dolgairól, jó reménységgel biztatta a hébereket. Jogi állapotuk tiszta volt - várhattak-e többet, mint amit kaptak? A nép él, s élni fog, élteti Melkart, áldassék mindörökké. (Ez a foinik ugyanis Melkartot imádta, akit bár a héberek semmibe vettek, most mégis áhítatosan simogatták szakállukat s bólintottak, minden istenre szükségük volt.) Azt is kijelentette a kocsmáros, hogy az ajándékokkal megváltották minden javaikat, a lányokkal pedig minden héber nő szabadságát s érintetlenségét. Mondom, okos ember volt a kocsmáros, amellett szép, szálas, barna arcú, fekete szemű, fekete szakállú. Öltözéke tekintélyre vallott, nyaklánca, karperece, gyűrűje jómódra, viselkedése műveltségre. Nem csoda, hogy majdnem boldognak érezték magukat, mikor szertartásosan elköszöntek tőle, s megint elfoglalták helyüket a szamarakon.

Odahaza összehívták az egész népet, s ki-ki beszámolt utazásáról. Ezúttal néma csendben hallgatták őket, csak akkor hozakodtak elő kíváncsi kérdésekkel, mikor mindent megtudtak töviről hegyire. Milyen volt a király? Milyen teremben fogadta őket? Leszállt-e trónusáról, hogy fölemelje a földön hasalókat, csókkal illesse orcájukat? Hány előkelőség tartózkodott a király körül s miféle? Milyen volt a ruhájuk? Megcsodálták-e a drága ajándékokat? Örvendeztek-e a gyönyörű szüzeknek? És így tovább, végeérhetetlenül. Jákóbjuk nem felelt e hívságos kérdésekre, de a többi követ némelyike éreztette, milyen tisztességgel bántak velük. Az emberek szeretik az illúziókat, az okos pedig óvakodik attól, hogy ábrándjaikat lerombolja. Majd elvégzi ezt az idő lépésről lépésre, avagy egy csapásra. Elvégzik az új ábrándokat, amik szünet nélkül kigyulladnak a nép lelkében.

A héberek örömünnepet ültek. Megtisztálkodtak, díszes ruhát öltöttek, áldozatokat mutattak be isteneiknek, ki-ki a maga módján, a maga hagyományai szerint. Az ünnep szertartásai alig különböztek, bár az istenek nem voltak azonosak. Bálványaikat körülhordozták a falvakban - még egy egyiptomit is, Eszit istennő bálványát, buzgón énekeltek, zenéltek, táncoltak, füstöltek, doboltak. A nők különösen szépek voltak ezen az ünnepen: koszorút tettek szépen fésült fejükre, kezükben pálmaágat s lótuszvirágot vittek, mint a tavaszi nagy ünnepen szokás. A bálványokat hordozó papok roskadoztak istenük súlya alatt, mert bár az istenképek eléggé kicsinyek voltak, a bennük lakozó erő súlya nagy. Még Eszit képmása alatt is csaknem összerogytak a hordozók, jelezvén, mekkora erő lakik benne.

A szertartásokat, imádságokat, szent táncokat, énekeket általános mulatság követte. Feledték a múltat, a szorongattatást, a jelen nehézségeit s a jövő bizonytalanságát, kivonultak a szabadba, pálmaligetek árnyékába telepedtek, ettek az áldozati állatok húsából, sört ittak rá, duhajkodtak, fogócskáztak, egyiptomi módra labdáztak, csónakáztak a szélesebb csatornákon, gyors táncdalokat daloltak, tapssal, kézidobbal verték a tüzes ritmust, kacagtak, bolondoztak, enyelegtek. Miért ne tették volna? Messze jártak már a hadak a pusztaságban, messze voltak a körülzárt vén kővárak. A harci szekerek robogása, a lovak vad nyerítése, a nyilak zúgása, a viaskodók üvöltése, az ostromlott városok éhező-szomjazó népének jajkiáltása nem hatolt idáig. És nem hallották a homokban fetrengő sebesültek nyögését, imádságait, átkait sem. Miért ne ünnepeltek, örvendeztek volna? Hiszen a királyi pásztorbot képe lebegett felettük. A korbács más népek hátán csattogott, azoknak a népeknek megvan a maguk istene, forduljanak ahhoz.

Mikor kialudták magukat, érezték, hogy Isten jó, s az élet szép. Békésen láttak munkához. Nem kellett megszakadniok benne, szabadok voltak, maguknak dolgoztak komótosan, játékosan, énekelve, ősi szertartásokat követve, magát a munkát is jámbor istentiszteletnek tartva. Most még inkább ügyeltek az imádkozás, a mosakodások, az áldozatok elvégzésére, a "szokásos" mozdulatokra és szertartásokra, hiszen az akaratlanul is elkövetett hibák végzetes következményekkel járhattak. Boldogulni akartak, szaporodni és sokasodni, nevetni, játszani, gyerekeket oktatni, fürödni, isteni titkok fölött elmélkedni, élni, élni! Úgy vélték, nem kell disznó módjára élniök, hogy meggazdagodjanak, sem hét évig, sem egy évig... A disznó módjára való életet letudták, amikor a háború keresztül-kasul kavargott rajtuk...

Ha sejtették volna, hogy nem hét, de hetvenhét évig kell majd disznók módjára élniök, s még meg sem gazdagodhatnak, nem ültek volna örömünnepet.

 

10. Bánya

Harmadik Tutmósze több mint negyven évig tartó dicsőséges uralkodás után békén elhalálozott, hatalmas, viruló birodalmat hagyva kijelölt utódjára. Második Amenhotep, majd Negyedik Tutmósze alatt az ország hatalma megszilárdult, a Délen próbálkozó núbiaiak véres vereség után belátták, hogy Egyiptom testébe nem tanácsos beleharapni, a fegyverek zaja elült. Ekkor a király hozzálátott, hogy a megnövekedett Birodalom gazdasági kincseit tökéletesen kiaknázza. Puntból ugyan hoztak mirrhát, gumigyantát, ébenfát, elektront, illatszert, kenőcsöt rogyásig, Kusból elefántcsontot, Libanonból cédrusfát, Han-nebuból, azaz Mykénéből márványt, Lebuból erős, termetes szamarakat. Hatnubból, Ansama környékéről alabástromot, otthon is bányásztak aranyat, ezüstöt, de ha egy birodalom megindul a föllendülés útján, nem éri be semmivel. Itt volt például az olyannyira fontos réz. Réz nélkül lehetetlen bronzot önteni, bronz híján fegyvereket készíteni, fegyverek nélkül viszont a Birodalmat megvédelmezni, kiterjeszteni. Ezért munkába kellett fogni a Szináj-félsziget rézbányáit, kék meg zöld malachit és zafír nélkül nem készíthetők némely fontos edények, valamint titkos, szent szövegeket tartalmazó táblák, főpapi jelvények, istenszobrok s egyéb vallási kegytárgyak. Ilyenek híján az istenek tisztelete csorbát szenved, márpedig az istenek kegyétől függ a Birodalom nagysága és jóléte. Bányászni, bányászni kellett tehát mennél előbb, mennél szorgalmasabban.

De a nagy állandó hadsereg sok dolgos férfit kényszerített munkátlanságra. Az óriási építkezések lekötöttek minden kezet. Még a rengeteg rabszolga sem volt elegendő. Mióta a bíróságok szigorúan a törvényekhez tartották magukat, nem lehetett bárkit akármiért kényszermunkára küldeni a Nílus menti kőbányákba. Márpedig a meggazdagodott úriemberek szebbnél szebb nyugvóhelyeket építtettek a Holtak Városában, hiszen minden egyiptomi legfőbb vágya a szép sír volt. Hát elvonhatták-e a kőfaragókat, a kőműveseket, a szállítómunkásokat ettől a mindennél fontosabb munkától? Nem, nem, a gondolat is irtóztató. Elvezényelhették-e a munkásokat a roppant királyi építkezésektől? Az új templomoktól, palotáktól, emlékművektől? Persze, hogy nem. Az istenek számára építeni kell, takarékoskodás, huzavona nélkül. Ember, ember kellett a gyönyörű kertek alkotásához, ápolásához is, a kertek az isteni világ láthatatlan szépségeit tükrözik a nyomorúságos földön. Ember, ember kellett a hajókra, a raktárakba, a rakpartokra, ember a szaporodó csordák, nyájak mellé, ember a fazekasok műhelyeibe, a kőfaragókéba, az asztalosokéba... És ember, minél több olcsó ember az elhagyott bányákba. Márpedig a földről nem hajthatták el a felláhot, hiszen akkor ki termelt volna gabonát. A paraszt munkája nélkül sivataggá vált volna az egész ország, pusztasággá a király, a kormányzók, a templomok, az alapítványok óriási birtokai. Egyiptomot szünet nélkül ostromolja a sivatag. - "Ha szólítasz Nyugat homokját hordani: jövök, jövök!" - mondja a szél. Elég nyomorúság származott abból, hogy a hikszosz betörés meg a pártharcok idején elhagyták a csatornákat, nem törődtek a Nílus áradásainak, apadásainak pontos mérésével, az egész vízgazdálkodás bonyolult szervezetét ebek harmincadjára hagyták.

Honnét vegyenek hát embert?

A kérdés megoldása igen egyszerű: ott voltak a héberek Gósenben. Hát szükséges, hogy gyapjút, vásznat szőjenek? Korántsem, kaphatunk máshol eleget. Finomabbat, mint az övék. Mykénében olyan vásznat szőnek, mint a selyem. Van selyem is, amennyi csak kell. És a mi finom gyapjúszöveteink? Ezek az átlátszó, színes fátyolok könnyűek, mint a pehely, puhák, mint a legszebb asszonyok bőre, ami úgy látszik át rajtuk, mint a pókhálón.

Kellenek a héberek agyagedényei? Erre a kérdésre egyetlen szót sem szabad vesztegetnünk. Meg sem szabad említenünk a kikötőben tízezrével sorakozó kőkorsókat, a tömegével készült vagy behozott rézedényeket, alabástrom kancsókat, illatszertartókat s egyéb tárgyakat.

Kell-e a sajtjuk? Ó, hiszen az egész Nílus-völgy bőven tejelő tehenektől, juhoktól nyüzsög. Hát még a kánaáni csordák; a szíriaiak? Egyék meg a sajtjukat maguk.

Ellenben van Gósenben elegendő erős férfi. Bányába velük.

Egy napon a héberek királyi felügyelője kihirdette: ennyi meg ennyi ép, egészséges férfiú gyülekezzék, s induljon a Szináj-félsziget bányáiba.

Ez volt a vészteljes jövendő első komor jele. Az egész nép megriadt. Ezúttal első ízben vált igazán egységessé. Vénei megértették, hogy ez csak a kezdet, súlyos idők következnek, hacsak a Birodalom össze nem omlik valamely erős isten haragjának súlya alatt. Meg is tettek mindent, hogy a saját isteneik valamelyike legyen ez a haragos, erős isten. Sokan fordultak akkor Já istenhez, az aranyból, ezüstből, rézből, malachitból, zafírból, türkizből és elektronból készült bálványhoz. Tizenkét bikát, tizenkét kecskebakot, tizenkét kost, tizenkét ürüt s tizenkét bárányt áldoztak neki. Az áldozatok egy részét teljesen elégették. Nem fukarkodtak illatos füstölőkkel, kenyérrel, borral sem. Karjukat az égre tárták, imádságokat énekeltek. Égi tüzet kértek egész Egyiptomra. Gondosan tisztálkodtak, böjtöltek, vigyáztak minden szóra, mozdulatra, hangra.

Egyformán búsultak minden házban. Egyformán várták könyörgéseik eredményét. S egyformán csalódtak. A kitűzött nap közelgett, de nem történt semmi. Ki kellett hát válogatni a bányák torkába, valósággal a sötét Seolba szánt férfiakat. Még az sem vigasztalhatta őket, hogy az egyik nemzetiségbelinek mennie kellett ugyan, de a másiknak nem. Mert valamennyiből menni kellett.

Hogy hány ezer erőteljes férfiút kívánt a héberek felügyelője, nem tudjuk. Talán négyet? Talán tízet? Annyit, amennyire szükség volt. Számuk nem lehetett túlságosan nagy, de gondoljuk meg, a nép kicsiny volt, ha úgy tudott is jajgatni, mint egy nagy. És hát nem fáj-e a négyezer éppen úgy, mint a négyszáz, a negyven vagy a négy? Nem fáj-e azoknak, akiknek adniok kell, s azoknak, akiknek menniök?

Bánya? Hiszen a bánya valóságos Alvilág! Nemcsak ércek vannak ott, hanem Kusor is, a sémi népek Héphaisztosza, aki összeolvasztotta-kalapálta. Nemcsak az alvilági óceán vizei fakadoznak föl benne gonoszul, hanem a megholt lelkek is ott senyvednek a mélyben, ott eszik a port, isszák a moslékot, dideregnek béna szárnyukba burkolózva, irigykednek a jóságos Nap fényében fürdő élőkre, s lesik az alkalmat, hogy árthassanak nekik. Ez a legborzasztóbb. Oda már csak az kívánkozhatik, akit a sors csapásai teljesen összetörtek, mint maga Jákób is, mikor fiai hírül hozták legkedvesebb fia, Jószif halálát.

A bányamunkások életéről sok riasztó hír járta. Örökké a mélységben kell dolgozniok, csak néhány pislogó mécses világít körülöttük az örök sötétségben. Nyaktörő létrákon ereszkednek le, kapaszkodnak föl az aknákban, tárnákban. Tüdejük fojtó levegőben zihál, verejtéktől lucskos mezítelen testük. Pihenés nélkül vágják, törik, ássák a köveket, s ha egy-egy járat dúcai összerogynak, seregestül lelik halálukat a szerencsétlenek. Lezúduló sziklák nyomorítják meg azokat is, akik életben maradnak az omláskor. Eledelük kenyér, hagyma, némi só, italuk alvilági poshadt víz. Imádkozásaikat sem végezhetik el, mert akik az Alvilágba kerülnek, hiába imádkoznak - de még időt sem engedélyeznek rá a könyörtelen munkavezetők. Aki a bányába leszállt, sohasem kerül vissza. A bánya torka nyeli, nyeli az élő embereket, mint a feneketlen lyuk a vizet, s többé nem ad vissza senkit. Akit bányába visznek, meggyászolhatja saját halálát, meggyászolhatja a családja, zsákba öltözve, haját lebontva, szemétbe ülve, fejére port szórva, sírhatnak a siratók, jajgathatnak a fuvolák. De amíg a valóságos halál elragadja az élőhalottat, hány korbácsütés csattog a hátán, mennyi szidalmat kell hallgatnia a kegyetlen felügyelőktől! Pedig a felügyelők éppen olyan rabszolgák, mint a munkások, bár nem törik a követ, s korbácsot viselnek. Mert ha nem halad a munka úgy, ahogy követelik tőlük, őket is megverik a még magasabb rangú felügyelők, azok, akik sohasem szállnak a mélybe.

A sémiek nem is kedvelték soha a bányamunkát. Rabszolgákat küldtek a tárnákba, ők meg kívül, a napfényen, elszámoltak, szállítottak, rendezkedtek, intézkedtek. Most a hébereknek kell a bánya torkába menniök, a hébereknek, holott nem rabszolgák, hanem a Birodalom szabad népeihez tartoznak.

De mit tehetnének? A törvény: törvény. A király: király, élet-halál korlátlan ura, hatalma isteni hatalom, hiszen Hor fia. Horé, a gyalázatos, átkozott istené, minden istenek között a legalávalóbbé. Egy pillanatra sem hal meg, hogy pihenni lehetne tőle, örök gyermek, felnőtt korában is gyermek...

A Véneknek már az a sorsuk, hogy követségbe járjanak népükért. Mielőtt tehát kiválasztották volna a bányába indulókat, Jákóbjukkal együtt mocskos ruhába öltöztek, megraktak tizenkét erős szamarat szövetekkel, vásznakkal, agyagedényekkel, ezüstserlegekkel, alabástromvázákkal, mindenféle régi drágasággal. Kiválasztottak tizenkét tízéves szüzet, fölcicomázták, kioktatták őket. S elindultak a tartomány székhelyére, ahol Gósen kiskirálya trónolt.

Királynak nevezték a héberek, nemcsak mert a tartományok kormányzói királyként uralkodtak, királyi módon éltek előkelőik körében, tisztviselőket tartottak saját különadóik behajtására, palotájuk kápráztató szépsége majdnem vetekedett a thébai Fehér Házéval, hanem hízelgésből is. Sohasem árt, ha a kormányzót királynak címezzük, az első felügyelőt kormányzónak, az ezredest fővezérnek, a tizedest tiszt úrnak. Ha a rangos embert többre tartjuk, hiszen ő maga is többre tartja magát. Ha alázatosan lealacsonyítjuk magunkat a nagyok előtt.

Mikor a Véneket bebocsátották a trónterembe, ugyanúgy vetették magukat hasra, mintha a király Őistensége elé jutottak volna. Engedélyt kapván a szólásra, elsírták népük panaszát. Ők eddig szabadon, békén végezték szorgos munkájukat, mert Amósze, áldassék az emléke az idők végéig, kegyesen kiterjesztette rájuk, hitványokra a törvény igazságát. Azóta is tapasztalta minden király, hogy odaadó, hűséges gyermekei, vágyuk, boldogságuk csak egy: éjjel-nappal szolgálni a király Őszentségét, az egész földkerekség jóságos urát. Érte áldoznak, imádkoznak mindennap, harmatozzék rá az istenek egész seregének bőséges áldása... Ugyancsak kívánják, hogy a király (mármint a kormányzó) fényes színe előtt tetszésre találjanak, akár életük árán is. De a rendelet, amit valamely ismeretlen főtisztviselő adott ki tévedésből, minden bölcsessége, jószándéka ellenére azokba a jogokba ütközik, amiket eddig élveztek.

- Mi az, hát vonakodtok a munkától? - szólalt meg rekedtes hangon a kormányzó, s csodálkozásában homlokára húzta szemöldökét.

Ezt látván, a körülötte álló előkelőségek is felhúzták a szemöldöküket, még dús parókájukat is megrázták csodálkozásukban.

- Ó, ó! - kiáltoztak erre a mozaikos padlón térdeplő Vének, marokra fogták kócos szakállukat, s úgy rázták, mintha ki akarnák tépni. - Távol legyen! Távol legyen tőlünk, király! Népünk minden erejét megfeszítve dolgozik éjjel-nappal, s énekel munkája közben, mert boldog, hogy a te vigyázó szemeid előtt dolgozhat neked és a Fehér Háznak! Hanem a bánya...

- Beszédetek csupán légyzümmögés a fülemben - szakította meg ismét a kormányzó a szegény Jákóbot.

- Tudjuk, magosságos urunk, mi pedig por és szemét vagyunk a lábad alatt - helyeselt az ekkori ősz Jákób buzgón. - Por és szemét a mi egész gazdagságunk, még inkább az a csekély bíborszövet háromféle színben, a vászon csak fehéren, az őseinktől örökölt aranyedények, alabástromkorsók s egyéb silány tárgyak, amiket lábad elé teszünk, hogy taposs rájuk. Ugyancsak szégyelljük a tizenkét tízéves szűz rútságát, de szebbeket nem válogathattunk nyomorúságos népünk leányai közül...

Ekkor türelmetlenül intett a kormányzó, s Jákób majdnem elharapta a nyelvét, olyan gyorsan elhallgatott. Feszülten figyeltek az urak is, vállig érő parókájuk gazdag fodrai meg sem libbentek.

- Ajándékaitokat kegyesen elfogadjuk - nyugtatta meg a hébereket az alkirály némileg fejedelmi többesben. - Próbáljátok azonban megnyitni értelmeteket az egyszerű igazság előtt. Bányászni kell. Ki bányásszon? Ti fogtok bányászni. Nem valamennyien, csupán négyezren. Miért ne bányásznátok? A földkerekségen mindenütt vannak bányák.

- Igazságod ragyog, mint a fényes Nap, ó, király - hebegte Jákób. - De sehol sem bányásznak szabad héberek. Nem a munkától irtózunk, ó, király, hanem hogy férfiaink elszakadjanak családjuktól...

- Vihetik a családjukat is - nyugtatta meg a kormányzó.

A Vének csaknem felüvöltöttek rémületükben, de a bölcs Jákób uralkodott érzelmein, ábrázatán és szavain, széttárta karjait, homlokával érintette a kőkockát, s így rebegett:

- Köszönjük kegyességedet, ó, király! Sohasem feledjük, milyen atyai szeretettel gondolsz családjainkra. De hallgass meg mégis: hogyan áldozhatnak, hogyan ünnepelhetnek, imádkozhatnak fiaink a bányában, a pusztaságban, a föld alatt? Istenünk haragot táplál szívében irántatok a mi bűneinkért!

A kormányzó legyintett.

- Vihetitek isteneiteket, áldozhattok nekik, ünnepelhettek, imádkozhattok.

- A föld alatt? Az Alvilágban? A holtak lelkei között? - kiáltoztak a Vének, mert nincs annál szörnyűbb, mint halottak közelében tartózkodni, hát még elvinni az istent, ott áldozni, imádkozni, ünnepelni!

- Elmétek gyatrább a herélt szamárénál, értelmetek nehezebb a malomkőnél - türelmetlenkedett a kormányzó, de nevetett is a hallatlan ostobaságon. Erre harsány nevetésben törtek ki mind az előkelőségek, térdüket csapkodták, parókájukat rázták, elfordultak, úgy tettek, mintha könnyet törölnének a szemükből.

- Most azonban elég - fejezte be a kormányzó a Vének kihallgatását. - Menjetek békével. A kitűzött napon legyen mind a négyezer férfiú ott a családjával, ha követni akarja őket. Amit mondtam, megmondtam.

Búsan tértek haza a Vének. Íme, a kormányzó nem szereti a hébereket. El akarja őket pusztítani. Nemcsak a négyezer szerencsétlen férfiút, hanem a családjukat is. Ártatlan nőket, gyermekeket kényszerít a föld feneketlen mélyébe, hogy ottvesszenek. Mert melyik asszony ne követné urát akár a Seolba, ha megteheti? Melyik gyermek hagyná cserben atyját? Melyik ne osztoznék sorsában?

De ez csak a kezdet. Ma négyezret követel, holnap ismét négyezret, mindaddig, míg valamennyi férfi el nem vész. Bele akarja tömni a héberség minden épkézláb fiát a föld gyomrába. Csekély vigasz, hogy majd egyszer bosszút áll ezért Él Adón, az Úr. Vagy még inkább Já, az oroszlánképű, üvöltő, villámokat szóró, viharban száguldó isten.

Mire azonban hazatértek, meglelték a biztató szavakat is. Ajándékaikat a király kegyesen elfogadni méltóztatott, ugyancsak ott maradtak a szüzecskék is. Mindez nem maradhat jótékony hatás nélkül. Ruhának, szent edénynek, a rájuk vésett titkos ábráknak, jeleknek varázsuk van, de varázsuk a lányoknak is. Adja Isten, hogy mindnyájan a király Palotájába kerüljenek, vagy ha nem, a legelőkelőbbek ágyasházába. Tudják a dolgukat, a héber nőben bízni lehet. Lám, azok az első ajándékok, azok az első szüzek is megtették a magukét, mikor az első küldöttség járult a király elé.

Mindazáltal a nép korántsem ujjongott, mint akkoriban, hanem hallgatva, komoran törődött bele sorsába. Voltak, akik most éppúgy, mint hajdan, fölvetették a kivándorlás gondolatát, de alig hallgatta meg őket valaki. Hát nem intette-e őket Efráim romlása türelemre? Íme, akik maradtak, mindmostanig békében éltek, gyarapodtak. Az ő csontjaikat pedig örökre betemette a homok.

Most már csak arról volt szó, hogy kik menjenek. A Vének kihirdették, jelentkezzenek önként. Önként az Alvilágba? Hát akad ilyen őrült? Ilyen kétségbeesett? Ilyen boldogtalan, aki önként mondjon le a ragyogó napfényről? Senki sem jelentkezett.

Ekkor kijelöltek négyezer népes családot, hogy abból menjen egy-egy. A kijelölt családok tomboltak a dühtől. Miért ők? Miért nem más családok? Talán mert azok megvesztegették a Véneket? No, ők hajlandók kétszer annyit adni, csak válasszák amazokat, a titkon vesztegetőket.

Minden falu kavargott, minden család gyűlölködéstől izzott, minden szempár szikrázott. A békésebb természetűek sírtak. Sikoltoztak az asszonyok, öklüket rázták, köpdöstek.

Ekkor a papok megkérdezték a teráfokat s az efódot, mit tegyenek. Az isten tanácsa ez volt: vessenek sorsot, s akit én, az Isten, kijelölök, annak a száma jön ki. Összegyűltek tehát a tanácskozás terén a Vének, a papok s a nép felnőtt tagjai, egy megszentelt aranypohárba kockát tettek, s maga Jákób vetette ki mindenek szeme láttára, egy-egy számhoz egy-egy család nevét kapcsolva. Napkelettől napnyugtáig folyt a kockavetés. A nép imádkozott, s ha egy-egy család neve kikerült a bajból, a szerencsés nyerők összeölelkeztek, táncoltak, énekeltek, hálaadó imádságot kiáltoztak. De akinek a nevét kivetették, kétségbeesett, átkozódott, szidta a szerencséseket, sírt, vagy némán hazament.

A kitűzött napon együtt volt batyujával a négyezer komor férfi s nagy tömeg a családjuk tagjaiból. Elindultak a Szináj-hegyek felé. Komoran, szótlanul, síró gyermekeiket csitítgatva, imádságokat suttogva. Batyuikat szamarak vitték, de volt, aki maga cipelte, mert félt, hogy kedves tárgyait ellopják az egyiptomi katonák, tisztviselők.

Hát a bánya nem a legkellemesebb munkahely, de a munkások helyzete jobb volt, mint amilyennek a vészhírek mondták - vagy manapság gondoljuk. Igaz, hogy a föld mélyében kellett dolgozniok, s munkájuk nem volt könnyű, de nem éjjel-nappal, csupán a nap egy-egy szakaszában. A csoportok négy-óránként váltották egymást. Igaz, hogy a pusztában kellett lakniok, de voltak házaik egy-egy kicsiny kerttel, egyenes utcák keresztezték egymást a házak között. Tartottak kecskét, juhot, szamarat. Volt gabonáshombár, voltak sütőkemencék, volt ivóvíz. Fölállították oltáraikat, megülték ünnepeiket. Bálványaikat egy érintetlen pálmaligetben, kis tó partján, sátor alatt őrizték a szent edényekkel, füstölőkkel, ruhákkal, illatszerekkel, olajjal, borral együtt. Élelmezésük tűrhető volt, ettek kecskehúst, birkahúst, mindenféle madarat, madártojást, kenyeret, gyümölcsöt, főképp hagymát, datolyát. Ruhát is kaptak az állami raktárakban: vásznat, szövetet, sarut. Hogy a munkavezetők, a felügyelők, írnokok gorombák voltak? Hát ez akkoriban nem volt szokatlan.

Egészben véve a szináji hegység bányászainak, családjuknak nem volt rosszabb élete, mint Egyiptom egyéb népeinek. Ami igazán rossz volt, a pusztának köszönhették. Ettől már elszoktak. De rokonaik még ezt a kemény életet élték, mint például a már említett Áser-törzs, amely az egyiptomi határ mentén tanyázott, s némely nemzetségei bizonyára a Jákób papfejedelem népéhez csatlakoztak, meg a Negeb térein éldegélő Kemuer-törzs, ennek is csak a nevét ismerjük, Hasziszéval együtt.

Mikor így nagy vonásokban vázolom a héber nép helyzetét s állapotát Egyiptomban, nyomatékosan hangsúlyozom, hogy korántsem beszélhetünk rabszolgaságról. Csupán olyan munkakötelezettségről, ami minden más népet nyomott, egyiket jobban, a másikat kevésbé. Hogy a bányától irtóztak, érthető. De lassanként megszokták, bár meg nem szerették. Valami homályos szorongás mindig megmaradt bennük. A bánya: Alvilág. Sohasem tudhatja a bűnös ember, hogyan állnak bosszút a holtak a birodalmukba való betörésért, csendjük háborításáért. Mindig történtek kisebb-nagyobb balesetek. Ezek a holtak lelkeinek művei voltak.

Több férfiút már nem "hurcoltak" az egyiptomiak bányamunkára. A Szinájon dolgozók fiakat-leányokat nemzettek, a termékeny asszonyok bőségesen szültek, leányaikat bányamunkáshoz adták férjhez, s azok új munkásokat hoztak a világra... A Gósenben maradt rokonok alkalomadtán üzeneteket küldtek a Szinájra, a munkások közül is jártak némelyek Gósenben. A bányák népének Vénje szoros kapcsolatot tartott Gósen Véneivel. Az összetartozás érzése sohasem csökkent. Ki-ki számon tartotta nemzetségét hetedíziglen, azt a tudatot pedig, hogy ők is Ábrahám népe, sohasem lehetett volna kitépni lelkükből. Tudjuk, hogy a régi népek emlékezete milyen elképesztően szívós. Ha megvizsgáljuk több ezredévet őrző hagyományaikat, kiderül, hogy tízezer, ötvenezer, gyakran ennél is több esztendő eseményeit burkolják. Nem úgy, ahogy a mi történelmi tudatunk őrzi a múltat, hanem tömör, összefoglaló képekben. Ők ezeket a képeket még értették. Ha nem is mindenki, de a Vének, a Bölcsek, a Tanítók. S a képek titkos tartalmát nemzedékről nemzedékre őrizték, magyarázták, továbbadták.

Hogy pedig a bányák népének élete csorbítatlan emberi élet volt, bizonyítja több óhéber betűkkel televésett szináj-hegyi kőemlék, amelynek szövegét máig nem sikerült elolvasni. Némely tudós hamisítványnak tartja. Pedig nem az. A rézbányák, a drágakőbányák népe állította örök emlékezetül. Voltak tehát kőfaragók, akik maguknak dolgoztak, voltak tudósaik, akik történelmi távlatból szemlélték népük sorsát, voltak írástudóik, voltak titkos tudományt művelő Bölcseik, volt zavartalan kultuszuk... A kőemlék arról tanúskodik, hogy a bányák héber népe nem volt rabszolga. Rabszolgák sohasem állítottak maguknak emléket. Csak másoknak!

Hát vajon a kormányzónak ajándékozott tizenkét zsenge szűz betöltötte-e föladatát? Bizonyosan betöltötte. Ismerve a héber nőket, ebben nem szabad kételkednünk. Odaadó, okos, türelmes asszonyok lettek, de sohasem feledkeztek meg azokról, akik az egyiptomi előkelők palotáiba küldték őket. Szüleik, rokonaik meglátogatták az irigylendő életmódban pompázó leányaikat, vallásosságra, szelídségre, alázatosságra intették. Oktatták a tudnivalókban, gyermekeiket megtanították az ősi isten, Él Adón tiszteletére, apró bálványkákat állítottak szobájuk sarkába, áldoztak, még éjjel is fölkeltek, s leborultak előttük. Kétnyelvűek lettek, de maguk között héberül beszéltek. Megtanították anyanyelvükre kisdedeiket is. E kisdedek aztán felnőttek, iskolába kerültek, megismerkedtek az egyiptomi tudománnyal, magas rangra jutottak, jól házasodtak, meggazdagodtak. De még ők sem vesztek el a héberek számára. Az őshéber szokásjogban különös kiváltságok illették meg a nőt. E jogokra a félhéber ivadékokat a héber anyák gondosan oktatták. Tisztelték anyjukat, anyjuk nemzetségét, inkább érezték magukat hébereknek, mint egyiptomiaknak.

Így hát minden fontos őrhelyen ott állt egy héber asszony, egy félhéber férfi, s vigyázott népe sorsára. A Vének kívánságait, panaszait pártolólag terjesztette az alkirály elé. Az alkirály rendeleteit héber tisztviselő hajtotta végre. Héberek vetették ki az adót. Félszemüket behunyták, ha egy kissé silányabb volt a gyapjú, kevesebb a vászon, durvább a liszt, lassúbb a szállítás, vontatottabb a munka. De kinyitották mind a kettőt, ha sérelem esett valamelyik góseni családon, keményen megbüntették a hatalmaskodókat. Nagy héber ünnepek alkalmával a héber egyiptomi hazament nemzetsége szállására, együtt énekelt a többivel, gazdag áldozatot tett az oltárra, meghatottan borult le a bálvány előtt, boldogan táncolt a körmenetben... Szívét gyakran hagyta egy-egy barna szemű, bárányka arcú héber leánynál, aki aztán eltörte a fazekat egyiptomivá lett szerelmesével, de otthoni módon is megülte a nászt, s bevonult egy kedves, szellős, nagy kertben álló házba úrnőnek, anyának.

Ilyen okosan rendezték el viszonyukat a héberek az egyiptomiakkal.

 

11. Téglavetők

Haj, de Théba távol volt Gósentől, odáig nem nyúlhattak el a tapintatos kezek. Igaz, olykor-olykor Théba városába is elvetődött egy-egy héber kereskedő, aki tudós, államférfi s istenének kohanja volt egy személyben, ismeretséget kötött, tájékozódott, nyitva tartotta szemét-fülét a vendéglőkben, figyelte a rakparton kirakodó-berakodó hajókat, szót váltott mindenféle hajóskapitányokkal, még a templomok külső udvarán is elácsorgott a tömegben, borzongva bámulta az égnek meredő pilónokat, a cifra erdőként sorakozó oszlopcsarnokokat, a roppant nagyságú szobrokat, a félelmetes szfinxek sorát, ezer elképesztő csodáját a világ hatalmas fővárosának - de a Fehér Ház, az istenség lakóhelye zárva volt előtte. A szegény góseni hitt a lehetetlenben. Abban azonban nem hitt, hogy a Palota kapuja megnyílhat előtte. Régen, nagyon régen volt, hogy a héber Jákób a Vének társaságában leborult Amósze előtt, lábai elé rakta ajándékait, tizenkét válogatott szűzzel kedveskedett a királynak. Akkor más volt a történelmi helyzet. Most a király talán nem is gondolt a Delta sarkában éldegélő kis idegen népre, palotájában távoli nagy népek, tágas, gazdag tartományok követei, királyai fordultak meg, asszírok, babilóniaiak, görögök, mitanniak, hittiták... el sem lehet sorolni valamennyit. És mind egész karavánnal érkezett, kincsek, ritka fátylak, szövetek súlya alatt roskadozó tevék, szamarak, ökörfogatok végeláthatatlan sorai, fekete, barna szolgák tömege, rabszolgák egész hada, előkelő hölgyek, kövérek, ékszerrel rakottak, mint a bálványok, csillogó ruhába öltözött, ápolt szakállú férfiak... A Palota kapui előtt goromba őrök álltak, szelídített oroszlánok szundikáltak, bizony nem mehetett be akárki. Hány testőrparancsnok, hány írnok, felügyelő, udvarmester, ajtónálló szoros szűrőjén kellett átjutnia annak, aki a Palota belsejébe kívánkozott? Hány helyen kérdezték ki apróra, írták fel a nevét, jelentették tovább, amíg napok múltán megkapta a kerek elutasítást, vagy ügyét elintézte egy alacsony rangú tisztviselő? Aki el akart adni valamit, a Palota gazdasági hivatalába küldték, ajánlatát megvizsgálták, áruját egész sor ellenőrzésnek vetették alá, aztán írást adtak róla, az írással elmehetett abba a hivatalba, ahol a csereértéket utalták ki, onnét valamelyik raktárba... Lányt hozni ide? Hiszen láthatta a jámbor góseni, hogy ez a város teli van szebbnél szebb nőkkel, talán hercegnők tolongtak az utcákon, nevetgéltek a verandákon, a kertekben, a templomudvarokon még éjszaka is, a lámpák ragyogó fényében! Hiszen a hűvös alkonyati órákban zene szólt minden házban, kacagás, ének zengett a tavakon, vidám nők sikongtak a Níluson ringó csónakokban, nők táncoltak a díszes hajókon... Mennyi szép nő, mennyi csodálatos ruha, mennyi ékszer, mennyi bodrozott paróka! Ide lányokat hozni Gósenből? Hát elképzelhető, hány szép királyi származású nő él a Fehér Ház számlálhatatlan termeiben? És hány válogatott rabszolganő?

A jámbor góseni szédülve, lesújtva hajózott haza a Deltához valamely büdös teherhajón, szótlanul tűrte a hajóslegények taszigálásait, a kapitány csúfolódását, a kábító napsütést a fedélzeten vagy a fojtó dohszagot a hajó mélyében. Szinte nem is hallotta a ketrecekbe zsúfolt ludak gágogását, a szomjazó marhák bőgését. Csak ült, ült a batyuján, száraz kenyeret majszolt, bámulta a lassan elvonuló tájékot, a földjükön dolgozók örökösen egyforma mozdulatait, az öntözővedrek mozgását le-föl, le-föl a csikorgó emelőgépen, a lomhán forgó nagy fakerekeket, a pálmák árnyékában villogó házacskákat, a partszélen lubickoló gyerekeket, a végtelen csapatokban szálló madarakat s a kék, örökké változatlanul kék eget. Agyában a látottak zavaros képei kavarogtak, szívében pedig ott kuporgott a bús igazság, hogy Théba messze van Gósentől, Théba félelmesen nagy, a király hatalma végtelen, a Palota az Égig ér. Ő pedig, aki itt ül fáradtan a hajó sarkában, sohasem tehet népe érdekében semmit, ha igazán nagy baj fenyegeti.

Pedig tudta - a héberek mindig tudtak mindent -, hogy a király, Harmadik Amenhotep, súlyos intézkedéseket tervez a héberek ellen. Maga a király talán nem is tudott a héberekről, csak annyit, hogy a Deltánál él egy nép, melyet föl lehetne használni egy-két tervezett város építésénél. Hol lesznek ezek a városok? A Delta keleti ágánál, a Nílus meg a Hercegfalnak nevezett erődítménysor között. Honnét lehetne oda munkásokat vezényelni? Gósenből. Talán ennyi az egész, amit a királynak a mérnökök s a munkavezetők mondtak. De ennyi is elég volt, hogy a minden kósza hírre érzékenyen figyelő góseniek mély aggodalomba essenek. Mindig mély aggodalomba estek, ha valahol róluk volt szó.

No, de a hírek kézen-közön, nem tudjuk, hogyan, elszivárogtak a Fehér Házból Gósenbe, s korántsem voltak annyira riasztók, mint eleinte. Várost ugyanis nem lehet máról holnapra építeni. Hány tervet készítenek addig, hányat dobnak el, hányszor veszik számba a szükséges anyagok sorát: ennyi követ innen, annyit onnan, ennyi fát eminnen, annyit amonnan... Ennyi téglát kell kivettetni, annyi árkot ásatni... Itt meg ott kell már jó előre fákat ültetni, hogy megnőjenek, mire a tervből város lesz... Mi minden történhet addig!

Harmadik Amenhotep nagy uralkodó volt. S mint minden nagy uralkodó, ő is az örökkévalóságnak épített. Elsősorban templomokat, egész templomvárosokat. Azután két város építését határozta el katonai, nemkülönben gazdasági okból. E városok egyike, Pa-Tum, valójában nem lett volna új, de a tervek olyan nagyszabásúak voltak, hogy joggal lehetett újnak mondani. A másik azonban merőben vadonatúj volt. Igaz, nem tudta befejezni, majd csak évtizedek után folytatta Első Ramesszu, s fejezte be Második Ramesszu, amikor is nevét tőle nyerte. De mindegy, Amenhotep elhatározta, hogy két várost épít, s akarata olyan volt, mint az Istené.

De csalódtak a héberek, amikor arra számítottak, hogy két város építése nem történik máról holnapra. Mert bizony akárhány tervet dobtak is el, akárhányat változtattak meg, a mérnökök határidőre dolgoztak, s mire a király elfogadta a tervet, már gondoskodás történt a szállítandó anyagok dolgában is. Az Asszuánnál levő nagy gránitbányába egy sereg új munkást vezényeltek, a kőfejtést azonnal megindították. És megindultak a hajók lefelé a Níluson, kőtömbökkel rakva.

Intézkedés történt, hogy a foinik hajók mennél több fát szállítsanak Libanonból. Óriási rakományok érkeztek a Deltába, egész utcasorokat raktak fából. Fa meg fa volt mindenütt. A hajók egyre hordták, a munkások egyre rakták, mintha fával akarták volna elborítani egész Alsó-Egyiptomot.

Ugyanakkor a héberek felügyelője, azaz a tartomány alkirálya elrendelte, hogy a héber férfiak, akik betöltötték huszadik évüket, s nem haladták meg a negyvenediket, naponta vessenek ki négyszáz téglát és szállítsák Pa-Tumba. Még jobb, ha a Nílus keleti ágánál végzik a téglavetést, így megtakaríthatják a szállítást, s vizet is találnak, amennyi csak kell. A téglavetéshez szükséges szalmatöreket, polyvát az állam adja. Munkájuk idejére kapnak élelmet, ruhát. És persze napi munkabért is.

Hát ez a rendelet vajmi kellemetlen volt, de a héberek különösebb zúgolódás nélkül fogadták. Még örültek is, hogy nem hurcolják őket kőbányába, a Nílus felső folyásához. Négyszáz tégla nem sok. Ha nem lesz ki mind a négyszáz, majd szemet huny a félhéber felügyelő, a héber munkavezető, a héber lánnyal összeházasodott írnok, netán maga az alkirály is, hiszen palotájában szép számmal élnek héberek. Rajta tehát, vessünk téglát, eddig nem csináltuk, de semmi az. Míg mi dolgozunk, az öregebbek meg az asszonyok elvégzik odahaza a munkát. Hét végén hazamegyünk, ha fölkel Sálem csillaga, megtisztálkodunk, elvégezzük ájtatosságainkat, megáldjuk a kenyeret meg a bort, s Szabbat után visszatérünk a Nílus mellé téglát vetni. Majd csak vége lesz ennek is.

Okosan gondolkoztak, ezt elismerték a Véneik. A munka megkezdése előtt könyörgő áldozatot mutattak be minden bálvány előtt, fölkészültek, ahogy kell, az asszonyok hagymát, kenyeret, sót tarisznyáztak, mit lehet tudni, hátha nem adják ki pontosan az élelmet a raktárból... A férfiak megölelték anyjukat, feleségüket, megcsókolták gyermekeiket s elindultak. Családjuk szokás szerint elkísérte őket a kis faluk határáig, s egy-egy dombra telepedve sokáig nézett utánuk.

A héber téglavetők Pa-Tum külső peremén meg végig a Nílus-ág partján afféle ideiglenes épületekben laktak, tízes csoportokban dolgoztak. Csoportvezetőik felelősek voltak a munkáért, a rendért, ők vették föl az élelmet, s osztották ki igazságosan, tartották nyilván a munkásokat, vigyáztak, hogy mindnyájan dolgozzanak, ne csatangoljanak el mások rovására, s a fejenként megszabott téglamennyiséget kivessék. Héberek voltak, maguk választották őket. Tíz-tíz csoportvezető fölött ugyancsak egy-egy magasabb rangú vezető állt, az már egyiptomi vagy félegyiptomi. Ő a tizedeseket számoltatta el, kiadta a raktárból a polyvát, a szerszámokat meg az élelmet. Naponként pontos elszámolást készítettek, kijelölték a téglák rakóhelyét, általában egész nap futkostak, kiabáltak, sürgettek, hiányoltak, lajstromokat írtak, írnokokkal vitáztak, számon kértek, s botjukat méltóságosan emelgették. Igazi urak voltak, míg a csoportvezetők csak látszatra azok, valójában igen kellemetlen volt a helyzetük, mert szigorúságukat héber testvéreik megrótták, elnézésükért meg a fölötteseik büntették őket.

De azért a munka nem volt tűrhetetlen. Mikor megszokták a mocskos munkát, amitől tetőtől talpig olyanok voltak, mint a disznók, jókedvűen dolgoztak. Énekszó, tréfa, fecsegés járta. Csak esténként volt feszült a hangulat, mikor a kivetett téglát számolták... Akkor aztán kiabáltak, fenyegetőztek, átkozták egymást, s az egész életüket. Fogadkoztak, inkább kivándorolnak családostul, semmint itt túrják a sarat egész nap, s még igazságtalanságot is tűrjenek. A csoportvezetők lemondtak, követelték, válasszanak újakat helyettük. De mikor itt-ott választásra került sor, ismét csak őket választották.

Családjaik meg hordták az ajándékokat a kormányzó palotájába. Szentül hitték, hogy sokat könnyítenek ezzel a munkások sorsán. Még a munkások is hitték, hogy nem négyszáz, hanem öt- vagy hatszáz téglát kellene vetniök, ha az alkirály nem tekintene rájuk kegyesen az ajándékok miatt. Voltak aztán olyan elvetemült héber tisztviselők, akik rémhíreket koholtak a minden rosszra elkészült emberek között, bizalmas értesüléseket sugdostak az asszonyok fülébe, de nyomban meg is vigasztalták őket, mondván:

- Az én szívem azonban hozzátok húz, majd meglátom, mit tehetnék értetek... Igaz, hogy nehéz, talán az életemmel játszom, de megteszem, amit tudok...

S akkor garmadával érkeztek hozzá az ajándékok: libák, vásznak, bíborszövetek, sajt, gyümölcskenyér, gyenge bárány... Az alattomos gazemberek híztak, gazdagodtak. Mit tehetett a férjéért, fiáért élő-haló asszony, ha tudta is, hogy mindez merő zsarolás? Sohasem lehetett tudni, hátha csakugyan baj fenyeget, s akkor nem várhat védelmet mástól, csak ettől az elfajzott zsarolótól.

Mert a király messze van, Théba hatalmas, a Fehér Ház megközelíthetetlen. Amenhotep épít, ez a dolga, minden igazi királyé ez. Bele kell törődni, még jó, hogy így van és nem másként. Tudja is a király, hogy kik a héberek, hol élnek, milyen a sorsuk! Elég egy rosszindulatú szó valamelyik tanácsos ajkáról, aki gyűlöli a hébereket, s máris rájuk szakad a végzetes csapás valamilyen nem gyanított formában.

 

12. A kis hercegnő

Történt pedig ebben az időben, hogy a Fehér Ház egyik hercegnője, Szetamon már nem titkolhatta áldott állapotát, s mert a születendő gyermek orvosi segédlettel történő elvetélésétől irtózott, elhatározta, hogy Alsó-Egyiptom régi fővárosába, Men-noferbe utazik, ott titkon meg tudja szülni gyermekét. Bizalmas szolgái, szolgálói társaságában hajóra szállt, és szerencsésen meg is érkezett az ősi Fehér Házba.

Volt oka félelemre. A király felesége, Tiy szigorú asszony volt, vigyázott a Palota erkölcseire. A saját szerelmi viszonyát a thébai Eye főpappal igazán csak államérdekből tartotta fenn, mert gondolnia kellett öregedő ura bármikor bekövetkezhető súlyos betegségére, talán halálára, s akkor neki kell helytállnia. Ez hát kényszerűség volt. De semmiféle állami érdek nem igazolta azokat a keresztül-kasul szövődő szerelmi kapcsolatokat, amik időnként botrányban robbantak ki, s amiket a királynénak kellett eligazítania a maga könyörtelen módján. Résen volt éjjel-nappal. Besúgói esténként bizalmasan beszámoltak kis szobájában tapasztalataikról, elfogott, lemásolt leveleket nyújtottak át, titkos kézfogásokról, csókolózásokról, csónakázásokról tettek jelentést, a Palota faláról a Nílus nádasába bocsátott kosarakról, s a kosarakban nyivákoló gyermekekről hoztak hírt, gyanúokokra figyelmeztették félelmes úrnőjüket. Még az udvarban élő királyfiak, királylányok egészségi állapotáról: étvágyáról, étvágytalanságáról, szeszélyes kívánságairól is referáltak. A királyné kényelmes karosszékben ült, udvarhölgye némán vette le a hatalmas parókát az úrasszony kopasz fejéről, helyezte egy cédrusállványra, majd gyakorlott ujjakkal gyengéden megkente, megnyomogatta csillogó koponyáját. Míg az éjszakai előkészületek folytak, a besúgók sorra lekuporodtak a padlóra, és elsuttogták mondanivalóikat. Néger rabszolgák, rabszolgalányok, szíriai, foinik, mitannibeli szolgák, szolgálók, halk szavú orvosok, méltóságteljes konyhafőnökök, főszakácsok, udvari sarufelügyelők, parókakészítők, illatszergondozók, királyi, hercegi kocsihajtók, csónakosok, kertészek, katonák, testőrök váltakoztak a kis szobában. Tiy felséges asszony sovány, barna arcán megfeszült minden izom, széles, keskeny ajkát összeszorította, arccsontjai keményen kimeredtek az alabástromlámpa fényében. Fejét ide-oda forgatta az udvarhölgy szapora ujjai alatt, s olykor kéjesen nyögött. Nem lehetett tudni, attól-e, amit hallott, vagy a fejnyomogatástól. Véleményt sohasem mondott, nem sikoltott sem fölháborodásában sem örömében, nem vágott komor képet, csak figyelt feszülten és okosan, barna szemét olykor-olykor az előtte kuporgó arcába döfte, mint két éles tőrt.

A jelentések rövidek, tömörek voltak. Egy-egy halk kérdés hangzott csupán, aztán az utasítás. Ilyesféleképp:

- Figyeld tovább. Lesd meg a kertben. Nézz körül a szobájában. Kutasd ki az ágyát. Szólj az orvosának. Motozd meg a halárust, aki már kétszer hozott neki halat.

Vagy efféle:

- Mielőtt holnap hajnalban kikocsizik, rendbe kell hozni a kocsija tengelyét.

Azért ugyanis, hogy egy megrendezett pillanatban, mikor a lovai megvadulnak, eltörjön a kocsi tengelye.

Így tartotta szemét Tiy az egész palotán, annak minden zugán, de a városon, a templomokon, a tavakon, a gyakorlótéren, a folyóparton, sőt a legtávolabbi tartomány számottevő családjain is.

Míg ő szokásos kihallgatásait tartotta, a király éjszakai nyugalomra készítette Usziré szobrát. Gondosan megmosta illatos fürdőben, megtörölgette puha kendővel, felöltöztette éjjeli ruhájába, s ágyba fektette, mint egy gyermeket. Mire elvégezte esti szertartásait, imádságait és áldozatait, a királyné is végzett az utolsó besúgóval, magára adatta hálóruháját, beköttette kopasz fejét, s egy intéssel elbocsátotta szolgálóit. Ekkor ágyába feküdt, s várta a királyt.

Amenhotep király kényelmes háziöltözetben lépett a kis szobába, mint évtizedek óta mindennap. Kissé görnyedt volt, kopaszra borotvált fején ezüstösen csillogott a serkedő haj töve, sovány mellén látszottak a bordák árnyékai a lámpafényben. Nyaka körül villogott a zománcozott, széles aranylánc, csontos derekát finom öv, széles csat díszítette. Csupán egy puha, fehér kendőt viselt maga köré csavarva, inas lábán arannyal díszített bőrsarut.

Nesztelenül járt, de igen határozottan. Letelepedett abba a karszékbe, amin az asszony ült imént, kényelmesen hátradőlt, nagy, vaskos, szőrös kezét az elefántcsont-karra nyugtatta, kinyújtott lábát keresztbe vetette. És sóhajtott.

- Fáradt az én uram? - kérdezte Tiy halkan s olyan gyengéden, ahogy csak tudta. Bal karjára könyökölt, barna szeme hosszan nyugodott ura arcán.

A király bólintott és mosolygott.

Halkan beszélgettek néhány szót, aztán a király aludni tért. S a Palotában halk neszek, suttogások, surranások támadtak, mintha egerek motoznának. Árnyak suhantak a folyosókon, lépcsőkön, mint kóborló lelkek. Magányos sétálók andalogtak a kert mozdulatlan fái alatt a holdfényben, csobogott a tó ezüstös vize, csónak siklott a csörgő fodrokon. Ajtók nyíltak, csukódtak. Hárfa pengett, fuvola sírt. Kacagás gyöngyözött a távolban. A Palota sok-sok előkelő lakója gondtalanul örült a hűvös esti levegőnek, a holdfénynek, a víznek, az illatoknak, a szabadságnak és a szerelemnek.

Hogyan történt, hogy Szetamon, a kis hercegnő elkerülte Tiy besúgóinak figyelmét, az éjjel-nappal éber királyné sastekintetét? Ki volt ez az okos leány, aki túl tudott járni az Anya eszén? Ki volt a boldog egyiptomi ifjú, aki életét kockára vetve karjába zárhatta a remegő hölgyet? Hol és hogyan? Talán sikerült megvesztegetnie valamelyik kertészt, s egy kis kéjesen berendezett kertiházban vagy illatozó, sűrű lugasban ölelkezett az elvakult pár? Vagy talán a két szép fiatal szerelmes túláradó szíve hatotta meg a kertészt, s képtelen volt elárulni a titkos szerelmet a hatalmas úrasszonynak? Tán saját ifjúkorára, halott szerelmesére gondolt, s egy könnyet törölve ki szeméből elfordult, hogy semmit se lásson? De arra is gondolhatott, hogy jobb bele nem avatkozni az isteni király leányának dolgába.

Ki volt az ifjú herceg? Melyik tartományi alkirály daliás fia? Nem tudjuk. Azt sem, hányszor találkoztak, hányszor élvezték a tökéletes gyönyört egymással. Hányszor sikerült elsuttogniuk egymás nevét, szerelmi vallomásaikat, hányszor sóhajtottak Eszit istennőhöz mámorukban.

Odafenn, a Fehér Ház királyi lakosztályában aranyosan csillogott az éjszakai lámpa fénye, király és királyné aludt - ha egyáltalán aludt valaha a kemény akaratú, céltudatos asszony -, s a kapuk előtt összeütötték kardjukat az egymást váltó őrök, s jelszót kiáltottak, a nagy folyóról hajók csikorgása hallatszott, vízimadarak kiáltoztak hangosan, a túlsó parton zúgott, morajlott a Város, lámpái vörös fényfelhőt vetettek az égre... S a Palota kertjében, elbújva a mulatozók szeme elől, mindent felejtett s mindent megtudott a két szerelmes.

Azt sem tudjuk, fiam és tanítványom, hogy a révült leány el tudta-e mondani halálos-boldog dadogással, miközben szerelmese mezítelen mellére hajtotta könnyű fejét, s a kedves szív dobogását hallgatta:

- Fiam lesz tőled... ó, ha meghalok is, nem bánom... Ha meghalok is, őneki élnie kell!

Nem tudjuk, hogyan hallgattak azután sokáig, hogyan bújt a leány a férfi óvó karjába, s hogyan tanakodtak a tennivalón, hogy megmeneküljenek a fölöttük lebegő veszélytől, s világra jöhessen a fiú... Mert hogy fiú, azt mind a ketten biztosan tudták.

Csak annyit tudunk, hogy az előkelő fiatal katonatisztet váratlanul a núbiai határra rendelték. A titkos anya sokat sírt magányában, sokat töprengett, de nagyon-nagyon boldog volt. Egy pillanatig sem érezte bűnösnek magát. Hát csak azoknak szabad szeretni, akiket érdekből, latolgatva a várható hasznot, egymásnak szánnak? Csak az isteni királyné számításai szerint doboghatnak a szívek? De el kell taposni az égi tüzet, ha a könyörtelen Asszony kioltásra ítéli? Nem, nem, nem! Az ember a földön meg akarja valósítani az égi Életet, a Nap s a Hold végtelen szerelmét, csillagokat akar szülni... Eszit és Usziré teremtő hevét kívánja újra meg újra megélni, s világra hozni Hort, az örök Gyermeket. Ebbe nem avatkozhat semmiféle földi érdek. Semmiféle királyi, birodalmi, katonai, meg a gonosz Szeth tudja, miféle cél! Inkább vesszünk, de nem tagadhatjuk meg az isteneket, az istenek belénk oltott akaratát!

A gyenge kis hercegnő, Szetamon, leborult Eszit szobra előtt, és sírt boldogságában. Várta, várta szerelmesét, és sírt kétségbeesésében. Figyelte a méhében növekvő magzat jeleit, s ujjongva énekelt. Figyelte a királyi Anya arcát, a leselkedő tekinteteket, s halálra vált rémületében. Álmában gyermeket szoptatott, egész testét mámor járta át, ébren pedig kínosan töprengett, hol szülje meg az álombeli királyfit, hogyan mentse meg Anyja karvalykarmaitól.

Így teltek-múltak a hónapok, míg egy reggel a fiatal anya fürdőszobája illatos csendjében megértette, hogy most már nem titkolózhat tovább. Vagy alázatosan a királyné lába elé borul, fejét a padlóba veri, átöleli a félelmes Anya csontos térdét, vezekel és meghal, vagy vakmerően kifut a világba drága terhével, megszüli titkon, fölneveli akár egy nyomorúságos vályogviskóban, de nem adja, nem adja meg magát soha.

Végre eldöntötte, mit tegyen.

Maga elé hívatta Huyát, a királyi Anya udvarmesterét, s megparancsolta, tegyen meg minden előkészületet, mert Men-noferbe kíván utazni. Az öreg udvarmester nem csodálkozott. Régen leszokott már erről. Legföljebb mímelte a csodálkozást, mikor ez volt a kötelessége. Mozdulatlan képpel fogadta a kis királylány gyermeteg hangon kiadott utasításait, mélyen meghajolt, karját széttárta, s így szólt:

- Amint parancsolod, isteni Szetamon.

Majd fölegyenesedett, s igen halkan, ahogy ebben a házban illett, megkérdezte:

- Ha az isteni Anya utazásod oka, célja felől érdeklődik, mit mondhatok neki?

Szetamon egy pillanatra meghökkent, mert erre nem gondolt. De Eszit, a kegyes istennő okos feleletet sugallt neki. Zöld szemét Huyára vetette, arcát szomorúság öntötte el, olyan ártatlan, olyan gyermeki volt, mint minden nő, amikor hazudik.

- Mondd neki, amit úgyis tud. Nemrégiben tért az Anya édesatyja, jóságos nagyatyám, Yuaa Usziréhoz, s csakhamar követte őt az Anya anyja, jóságos nagyanyám, Tuau is Amentibe. Ők az örökké tartó boldogság szigetén élnek, de mi ittmaradtunk nagy bánatban és gyászban. Temetésük nagyon megviselt engem is. Nappal szomorkodom, éjjel pedig hallom a búcsúztató énekeket s a zene szívszorító hangjait. Szeretnék más tájra, más helyre menni egy időre, hogy a fényes udvari életből elvonulva, zavartalanul imádkozhassam s vigasztalódhassam.

Fejét lehajtotta, s egy pillanatig némán, mozdulatlanul ült kényelmes székében. Aztán fölvetette megint, megrázta dús parókáját, s a mennyezetre pillantva folytatta:

- Gyötör és zavar a sok idegen, aki a Palotában él! Háborgat az idegenek közönye s a sok gyűlölködés, ami isteni Atyám másodfelesége, Kirgipa miatt eltölti ezt a házat. Lelkem békességéért jobb lesz, ha egyelőre elmegyek innét.

A kelleténél többet magyarázott, s ezt érezte is, de nem tehetett róla. Képtelen volt röviden hazudni. A félelem, hogy tervét megakadályozhatják, bőbeszédűvé tette. És valójában igaza is volt. Nem mintha elviselhetetlen lett volna számára a két öregszülő, Yuaa meg Tuau halála, a két öregé, akit már alig-alig látott, s akiknek eltemetése nagyon is egyszerű volt. Sokkal inkább gyászolta szerelmesének, az ifjú katonatisztnek váratlan távozását. A rászakadt magány elviselhetetlen volt ebben a házban, ahol éppen Kirgipa, a mitanni király leánya és óriási udvara, a viszálykodások, féltékenykedések, fondorlatok és besúgások már-már elviselhetetlenné tették az életet. Kereste most a zavartalan nyugalmat, kettesben akart lenni méhének gyermekével. Álmaiba akart merülni, s boldog suttogásokat, ölelkezéseket, esküket és mámorokat akart újra fölidézni. Képzeletben követni akarta titkos férjét távoli útján, áldásaival elhalmozni, szótlanul könyörögni az isteneknek, hozzák vissza, hogy örökké együtt legyenek.

Bánatos arca, könnyel lepett nagy zöld szeme, szomorú testtartása, lecsüggesztett kis keze meggyőzte az udvarmestert. Legalábbis a mély meghajlás, a kifogástalanul széttárt kar erre vallott. Huya nem szólt többet, hanem mintha méltóságteljesen táncolna, kihátrált a szobából.

Szetamont egy kissé fölizgatta a tökéletes hazugság, de elhatározta, kitart mellette. Még akkor is, ha az örökké gyanakvó Anya magához rendeli, s egész éjszaka gyötri kérdéseivel.

Az isteni Anya azonban ezúttal nem törődött vele, s nem rendelte magához. Túlságosan lekötötte mások megfigyelése, mások intrikájának meghiúsítása, nevezetesen Kirgipáé, Mitanni királyának leányáé s háromszáztizenhét szolgálójáé, akit magával hozott az Aranta mellől tanácsadóival, udvarmesterével s mindenféle kémeivel, isteneivel, istennőivel s azok szolgáival együtt. Tiynek ugyanis, a királynénak volt egy igen nagy bánata. Nem volt fia. Négy leánya született, egy meghalt. Született fia is, de néhány napos korában meghalt. Tiy fejéből senki sem tudta kiverni a gyanút, hogy fiát alattomosan megölték. Megölte az ázsiai királyok valamelyike, akinek keze mindenüvé elnyúlt. És ha bizonyíték kellett, hát volt az is. A hírhedten nagyravágyó, alattomosan fondorkodó, semmilyen eszköztől vissza nem riadó mitanni anyakirálynő, Mutemua fiatal leánya, Kirgipa, összes varázslóival, méregkeverőivel, kémeivel együtt. A gyámoltalan király, Amenhotep pedig orránál fogva vezettette magát, mert fiúra vágyott, trónörökösre, hogy az folytassa építkezéseinek nagy ügyét. Mert csak Tiy tudta igazán, milyen gyámoltalan a király. Csak ő látta bizalmas kettesben, meztelenül, kettős tiarája, fejedelmi kendői, korbácsa és pásztorbotja nélkül.

Szetamon gyorsan megnyugodott, látva, senki sem törődik vele. Ő sem törődött hát senkivel, csupán megszületendő gyermekével.

A kitűzött napon a királyi hajók egyikére szállt, szolgálói fürgén elhelyezték útipoggyászát, s a hajó elindult. Szetamon boldogan helyezkedett el az ékes sátor árnyékában, puha vánkosra dőlt, aranypohárból gyümölcslevet szürcsölt, nagy, zöld szeme ábrándosan legelt a távolodó óriási városon. De nem a várost látta, hanem álmait. Boldog emlékei fájtak, visszavágyott a Palota kertjébe, az illatos lugasba, a szellős, kedves kis kerti házba, ahol megsemmisült szerelmese karjaiban, s akkor találta meg igazán önmagát, amikor elvesztette. Tiszta levegő áramlott a folyó fölött, minden, ami volt, elmaradt, Théba templomainak vaskos pilónjai s a nyugati dombon álló Palota erkélyes, oszlopos épületei, a vastag falak, amelyek a Fehér Ház titkait elzárták a világtól, a rakodópartok raktárai, a hordóhegyek, bálahalmok, zsákormok s a mozdulatlan, nehéz teherhajók mind elvesztek a messzeségbe, s Szetamont csak a nagy víz fölött szálló madarak meg a csodálatos emlékek kisérték.

Teljes biztonságban úszott a tökéletesen épített királyi bárka lefelé a folyón. Vörös vitorláiba gyenge nyugati szellő kapaszkodott. Kipróbált parancsnok, válogatott hajósnép vezette. Olyan volt a hajó, mint az isteni Bárka, melyen Ámon-ré vitorlázik az Ég tengerén. Mennyei zene dudorászott a vitorlakötelek között, a partok nesztelenül úsztak hátrafelé, a mezítelen hajóslegények szótlanul jöttek-mentek, mint a lelkek, bőrük csillogott, mintha másvilági Nap árasztaná rá sugarait. A kék, rózsaszínű, fehér fátyolokba öltözött szolgálók csodálatosan mosolyogtak, egyikük hárfát pengetett, másikuk fuvolázott, harmadikuk csengő triangulumot ütögetett, kettő lágyan énekelt. Illatszerek édesítették meg a levegőt, de kéjesen át-átcsapott rajtuk a zamatos vízillat s a halszag. Szetamon már kissé kövérkés, nehezülő teste puhán pihent a vánkosokon. Arca átszellemült révületben mosolygott, hosszú, zöld szemét behunyta, ujjai tétován játszottak a mozaikasztalkán álló aranypohárral.

A hajó, mintha a Palota egyik úszó darabja lett volna, csendesen vitte isteni terhét, s maga is boldog volt, hogy vihette.

 

13. Szinuhe, ha sikerülne!

Thébában senki sem törődött tovább Szetamonnal. Ha Tiy, a féltékenységtől, örökös félelemtől zaklatott Anya egy pillanatra fölhagyott kémkedéseivel, csak azért tette, hogy buzgón imádkozzék a gyalázatos mitanni szajha, minden pereputtya s valamennyi ázsiai barbár szörnyű pusztulásáért. Évek óta nem szűntek meg imádságai, de, sajnos, az egyiptomi istenek, élükön Ámon-rével, nem akarták meghallgatni. Sehonnét sem érkezett híre dögvésznek, tömeges bőrpoklosságnak, orgyilkosságnak, lázadásnak az idegen királyi udvarokból, Kirgipa pedig egészséges volt és szép, orvosai, vajákosai, hazulról hozott szolgálói vigyáztak rá, mint a szemük fényére. Igen, vígan éltek, gazdagságban és gyönyörben, bizonyára ismerték a Fehér Ház ravasz módszereit, különös véletleneit, kiváló orvostudományát s félelmes mágiáit, de szinte semmibe vették. Az istenek? Az istenek tétlenek maradtak.

Tiy keserű kudarca láttán már-már elfordult Egyiptom isteneitől. Egy időre mellőzte őket, s egyedül Szethez, a Szutechből lett gonosz istenhez fordult buzgalommal. Áldozatokat juttatott neki, alapítványokat tett számára, papjait elhalmozta ajándékokkal, szívébe zárta egész gonosz isteni népét. Ó, Szet és minden alvilági serege! - sóhajtotta naponta többször is, és úgy megszokta ezt a fohászkodást, hogy olyankor is ellebbent ajkáról, amikor nem kellett volna. A keserűség teljesen áthatotta, mint spongyát a mérges folyadék. Minthogy azonban roppant erővel uralkodott magán, szíve mérgezettségét egyedül Usziré tudhatta, a szívek vizsgálója és ismerője.

Amenhotep pedig, a derék, jámbor, de gyámoltalan király, akinek csak a járása volt határozott (mert ilyenre szoktatták), s csak emlékművein dicsekedett vadászatokon elejtett vadbivalyok, vízilovak, oroszlánok százaival, néhány barátságos szó ejtése után Kirgipa lakosztályába vonult éjszakára. Ehhez elvégre joga volt. Annyi feleséget, szolgálót, szeretőt tarthatott, amennyit csak akart. De ő fiúra vágyott, s ez volt az igazi baj. Tiy nem szülhetett neki fiút, reménysége napról napra fogyott, hát még ha a király meg sem osztja vele többé ágyát... Eye, a főpap csak azért tartotta fenn viszonyát az Anyával, mert az államérdek megkívánta, az állam érdeke pedig szerencsés módon azonos volt a saját érdekével. Szerelmi vágyát Tiy kielégíthette vele, azonban gyermeket nem szülhetett, legalább addig, amíg a király él. Csak csekély vigaszt lelt hát benne Tiy, igazi vigasza az lett volna, ha fiút szülhetett volna Amenhotepnek, s ugyanakkor Kirgipa minden népségével együtt elhagyja Egyiptomot.

Bizalmas gondjairól gyakran tanácskozott az isteni Anya a király orvosainak egyikével, a kiváló Szinuhéval. A fiatalember eredete homályos volt, állítólag egy kosárkában halászták ki nevelőszülei a Nílusból, tehát gyaníthatólag királyi vérből származott, s ez javára szolgált. Értelme ugyanis királyi volt, ez kitűnik emlékirataiból is, amiket a kitűnő finn tudós, Mika Valtari tett közzé. Kiváló eredménnyel végezte tanulmányait a thébai Ámun-templom iskoláiban, orvosi tudományokat hallgatott Tam-ta-resiben, azaz Denderában, bölcseletet Anuban, a híre olyan nagy volt, hogy fölvették a Fehér Ház orvosainak kollégiumába. Különösen koponyalékelései tették hírnevessé. S mert a királyi koponyalékelő megöregedett, keze már reszketett, előkelő betegein végzett műtéteinek nagy része halállal végződött, éppen az ő javaslatára nevezték ki királyi koponyalékelővé. Cinizmusa megóvta attól, hogy higgyen az orvostudományban, de eléggé tanult volt, hogy gyógyításai sikerrel járjanak. Miután tehát Tiy mindenfelől kikémleltette, s bőséges tájékoztatást nyert családi körülményeiről, életmódjáról, szeretőiről, anyagi helyzetéről, kedves ételeiről-italairól, minden szokásáról, eléggé megbízhatónak látta, s föltárta előtte titkos szenvedéseit.

Tíz-húsznaponként magához rendelte szobájába, de ilyenkor bizalmas udvarhölgyét sem tűrte meg maga mellett. Az orvos sovány volt, gyors mozgású. Szabályosan hajolt földig, s úgy tárta szét mind a két karját, ahogy királyi személy előtt szokás, de látszott rajta, csupán azért viselkedik így, mert a világ minden szokásában járatos. Az emberben viszont, legyen királyné, vagy nyomorult rakodómunkás a Nílus-parton, szépséges hölgy vagy utcasarki koldusasszony, akinek orrát-fülét lerágta a lepra, csupán esendő, szenvedő testet látott... s bár minden gyógyítás haszontalan, hiszen a test sorsa, hogy sírba szálljon, mégis gyógyítania kell, mert az emberek sajnálnivalók. Hanyagul öltözködött, ruhájáról szinte érezni lehetett a szegények városrészének bűzét. Még akkor sem öltött mást, ha a Palotában volt dolga. Látszott azonban rajta, hogy naponta fürdik, kezét-lábát minden lehető alkalommal megmossa, szappant is használ, fejét, vállát olajjal keni, lábára vigyáz. Királyi koponyalékelői címével mit sem törődött. Csak arra volt jó, hogy előkelő betegeitől szemrebbenés nélkül kérjen meghökkentő tiszteletdíjat. Hanyagul, de biztosan járt-kelt, akaratlan büszkeségét az előkelő bölcsőnek - a szurkos kosárnak a Nílus nádasában - köszönhette, bár lehet, hogy ezzel sem törődött. Gyaloghintót csak akkor használt, ha küldtek.

Letelepedett a padlóra, összefonta lábszárait, bokáját megfogta, s kérdezés nélkül tette meg gyors jelentését a király, a Második Feleség, az udvari előkelőségek egészségi állapotáról. Elfogulatlanul jártatta barna szemeit a királyné arcán, mintha rejtett betegségeket kutatott volna. Némi sajnálkozás sugárzott a szeméből, részvevő lágyság, mintha mondta volna:

- Te is beteg vagy, mindenki beteg. Titkolod ugyan bajodat, de majd elpanaszolod egyszer, s akkor én nem tudok segíteni rajtad. Bár megteszek mindent, amit tudok.

Kirgipa nem jutott áldott állapotba. Ettől a hírtől Tiy mindig megkönnyebbült, s elhatározta, visszatér az istenekhez, kiszámította, melyiknek mit fog ajándékozni. De Szetnek is, a Gonosznak, mert neki köszönhette Kirgipa meddőségét, néhány ügyesen alkalmazott növény mellett, amit a mitannibeli "szajha" - így nevezte - eledelébe főzetett.

A király őisteni kegyelmessége gyengélkedik, fejfájások kínozzák, de férfiúi erejét nem vesztette el. Ennek Tiy örült. Még remélt. De el is keseredett, mert csak Kirgipa és "alávaló hordája" húz ebből hasznot, nem szólva a legborzasztóbbról: a fenyegető fiúról.

Mi volna jobb? Ha a király teljesen elvesztené nemzőképességét, vagy ha fokozni lehetne? Mind a kettő nagy szerencsétlenséggel járna. Mert az első esetben örökre le kellene mondania a fiúról, a másodikban meg jobban megerősödnék Kirgipa helyzete, s előbb-utóbb megszülné Amenhotepnek a várva-várt fiút. Igaz, sok történhetik egy fiúval, amíg megnő, s koronát tesznek a fejére, de egy meg nem levő fiúgyermeket könnyebb kitudni a számításból, mint egy meglevőt, akire éjjel-nappal vigyáznak. Akinek épségéért mindenki a fejével felel. Még az orvosok is.

A legjobb az volna, ha az isteni férfiú megőrizné, sőt fokozná szerelmi képességeit, de nem a mitannibeli "döghöz" fordulna - mint nevezte -, hanem őfelé, Tiy felé... Ezt kellene valahogy elrendezni.

Hosszan eltűnődött a dolgon, mint már annyiszor. Érzelmeit nem árulta el. De ha nem tudott volna is annyira uralkodni rajtuk, mint ahogy tudott, eltakarta volna az arcára kent tökéletes festés. Meg az esti órákra kiválasztott ékszerek kápráztató ragyogása. Mert Tiy sohasem hanyagolta el magát. Ennyire még nem volt kétségbeesett. Makacsul küzdött az aggasztóan szálló évekkel, a gyötrő álmatlansággal, étvágytalansággal s a vénítő gondokkal, a hervasztó szomorúsággal. Jól tudta, milyen könnyű a férfiakat elvakítani, mennyire hajlamosak föllángolni egy különös gonddal megválasztott ruháért, egy szépen festett arcért, egy nadragulyacseppekkel ragyogóvá tett szempárért. Ezért a szépítés, az illatos fürdők, a bőrt bársonyossá tevő kenetek, a sokat sejtető ruhák, a tökéletes festékek minden bűvölő hatását igénybe vette. Gondolnia kellett Eye főpap vonzalmának megtartására is, hiszen a jövő ezen fordulhat meg. Ami Eyét illeti: nem volt oka aggodalomra. Eye nemcsak okos ember, hanem becsvágyó is, nem dobja el a királynét a legszebb, legfiatalabb szűzért sem, lévén egy királyné: királyné, aki mellett, ha egy kicsit szerencsés az ember, király is lehet. Dinasztiát alapíthat.

- Elmehetek, kegyelmes asszonyom? - riasztotta fel töprengéséből az orvos.

- Várj még - intett az isteni Anya s elmosolyodott. Éppen ebben a pillanatban szúrta szíven megalázó helyzetének minden kínja. Suttogva folytatta: - Szinuhe, az orvos mindenképpen bizalmas barát. Hadd kérdezzek valamit bizalmasan. Tudom, ha valaki segíthet rajtam, az éppen te vagy.

Az orvos úgy pillantott rá, mintha ezt gondolta volna: ahá, itt a vallomások ideje! De az arca csak őszinte segíteniakarást fejezett ki.

- Mindnyájan halálos betegséget hurcolunk magunkban, kegyelmes asszonyom, csak néha nem tudjuk. Mondd el a tiédet. Segíteni szeretnék rajtad.

- Tudom. Tudom. Éppen azért... Figyelj rám. - Egészen előrehajolt, majdnem az orvos arcáig, sötét szemét az orvos engedékeny szemébe fúrta, gyötrötten mosolygott. Olyan közel volt a férfihoz, hogy az látta a bíborpirosra festett ajak finom redőit, a kitágult pupillát, formás keble pedig szédítő lótuszillatot árasztott rá. De semmit sem árult el izgalmas észrevételeiből, arca, tekintete alázatos maradt s engedékeny.

- Csak te, csak te tudnád megtenni, Szinuhe - suttogta a királyné fojtott izgalommal -, hogy uram, az isteni Amenhotep férfiúi ereje éppen akkor lángoljon föl, amikor nálam van jó éjszakát kívánni.

Hátravetette magát székében, félig lehunyt szemhéja alól éles pillantást vetett az orvosra.

Szinuhe elgondolkozott.

- Kegyelmes asszonyom, mindent értek. Ne vedd sértésnek, ha azt mondom: csodálom az isteni Úr közönyét. De lehetetlen őt nem bírálnom, amikor veled szemtől szemben ülök. Józan ésszel nem érthetem meg az ő tartózkodását irányodban, kegyelmes asszonyom. De, ha gyanúm helyes, Kirgipa udvarában van egy minden hájjal megkent tudós orvos, aki olyan gyógyszereket ad be alattomban ő isteni kegyelmességének, hogy a Második Királyné meglátogatásakor képtelen ellenállni.

- Mondd, mondd! - sürgette Tiy izgatottan, s megint közelhajolt az orvoshoz.

Ő azonban nem zavartatta magát, hosszan, gondolkozva beszélt. Arca szigorú volt, de megértő.

- Talán tehetnék valamit. Elsősorban orvosi kötelességem folytán megvizsgálom ő isteni kegyelmességét. Gondos vizsgálat után javasolni fogom, hogy változtasson az étkezésén. Másféle ételeket, másféle bort rendelek neki, s az étkezés idejét is korábbra szabom meg. Néhány napon át magam készítem el a fogásokat a konyhán. Azután majd meglátjuk. Mikor szokott nálad megjelenni esténként?

- Pontosan akkor, amikor a homokóra lejár, s új kettős óra következik - felelte Tiy, s szívére nyomta mind a két öklét. - Hej, Szinuhe! - sóhajtotta, mintha kiáltást fojtana el. - Ha sikerülne... csak egyszer... a többit már igazán rám bízhatnád!

Szinuhe kissé meghajolt ültében. Elismerés volt a mozdulat az isteni Asszony képességei iránt.

- Olyan régen élvezte már velem a gyönyört... haj, olyan régen, nem is tudom, mikor. Végtelen idő telt el azóta, Szinuhe, csodálom, hogy kibírtam. Tudom, most egészen új, egészen más lennék számára... ő maga is meglepődnék, annyira új, annyira más!

- Tudom - bólintott az orvos. - És józan ésszel nem is magyarázhatom meg Őistensége hosszú tartózkodását tőled.

- Köszönöm, köszönöm, Szinuhe - rebegte Tiy, s talán először árulta el érzelmeit, mióta a Fehér Házba került. Annyira elárulta, hogy a hangja is megcsuklott, mint egy izgatott szűzé, s nem állhatta meg, hogy kezét könnyedén az orvos vállára ne tegye. Majd gondolt egyet, lecsatolta bal csuklójáról a zománcozott, cizellált aranykarkötőt, s az orvos kezébe nyomta.

Szinuhe egyetlen pillantást sem vetett az ékszerre, hanem mélyen meghajolt, s közönyösen eltette silány bőrerszényébe. Majd fölkelt a földről, mindkét karját kitárta, s gyorsan hátrált az ajtó felé. Ott még egy biztató-hízelgő pillantást vetett a királyné felé.

Így történt, hogy annyi év hiábavaló küzdelmei után Tiynek sikerült háttérbe szorítani Kirgipát, győzelmet aratnia fölötte s barbár udvara fölött. A gyámoltalan, de határozott járású király az említett beszélgetést követő napon igen nyugtalanul viselkedett, a szokottnál hosszabban üldögélt Tiy székében, sarujával egyre a padlót sikálgatta, föl-fölvillanó szeme vércseként lebegett a legszebb pózában fekvő királyné keblén. Gyakran köszörülte a torkát s hallgatott. Tiy szívdobogva figyelte az ismerős jeleket, de közönyösséget mutatott. Vigyázott azonban, hogy éjszakai pompája s az ágy kívánatossága hódítóbb legyen, mint bármikor. A király egyszerre fölkelt, s rövid búcsúszót mondva, gyorsan, határozott lépésekkel kiment a szobából. Tiy azonban nem lázadozott. Tudta, most már csak rövid ideig kell várnia. És igaza volt. Mert másnap este a király képtelen volt uralkodni magán, vad szerelmi düh vetett lobbot benne, úgy tört a királynéra, mint egy vadállat... Ő pedig bebizonyította, hogy valóban egészen új és más.

Ezzel aztán egy csapásra tönkretette Kirgipa hatalmát. A többi már a maga megszokott útján folyt le. Amenhotep újraélte ifjúsága nászéjszakáit, a királyné pedig vérforraló gyöngédséggel suttogta a fülébe: - "Fiút akarok! Érzem, fiút fogok szülni neked!" És vágya olyan erős volt, hogy néhány heti türelmetlen várakozás után teljes győzelemmel kijelenthette:

- Áldott állapotban vagyok. Fogantam tőled, s most már tudom, hogy fiam lesz.

Nem csodálatos-e, kérded, fiam és tanítványom, hogy majdnem ugyanakkor, amikor a kis hercegnő messzi úton járt, s boldog félelemmel várta gyermekét, a Fehér Házban ugyanilyen boldog várakozással tekintett magzata elé az Anya? Mi történt az Egekben, hogy az anya és leánya ugyanattól a láztól elragadtatva, de nem pontosan egy időben s egyféle módon, de fiú születését várták? És hogy a két fiú olyan végzetes szerepet játszott a történelemben - az Anyáé a Birodalom történetében, a Leányé az egész emberiségében?!

Különös csillagállásokra kell gondolnunk, fiam és tanítványom, ha eszünkben tartjuk, hogy a világ eseményei mindig a másvilág szándékait tükrözik. Mi már nem hiszünk az asztrológia babonává süllyedt mágiájában, mosolygunk a csillagvizsgálókon, akik az események bekövetkeztét csillagállásokból kívánják kitudni, mi már lenézzük a hasztalanul számítgatókat, mert tudjuk, hogy az Égi Jelképek értelme sokféle, akárcsak minden más jelképé... De lehetetlen meg nem állnunk e csodálatos események láttán, amelyek párhuzamosan folytak le itt is, ott is. Arra kell gondolnunk, hogy Szetamon ifjú szerelmese ugyanolyan eszköz volt a Végzet kezében, mint Szinuhe, s a két születendő gyermeknek egykor szembe kellett kerülnie egymással, akárhogy s akármint, de sorsdöntő módon. Ha pedig a királyné nem fiút, hanem leányt szül vala, vagy fordítva, akkor talán egy iszonytató, elemi erejű, végzetes és tragikus szerelemben kell vala összecsapniok, pusztító szerelemben, amely áldozatul kívánja a gyengébb felet, tehát okvetlenül az Anya gyermekét, mert hogy nála a leány erősebb volt hitben, tisztaságban s bátorságban, ahhoz szó sem férhet.

 

14. Nebmaare megretten

Kirgipa vállat vont, lebiggyesztette szépen festett ifjúi ajkát, s azt mondta:

- Majd eljön még az én időm, túlélem azt a vén ringyót, akiről csak a festéket kell lemosni, nem marad más belőle, mint egy faggyúval kitömött zsák! Én várhatok. Fiút úgysem szül, hanem valami csipás, félcsípejű leányt... Én pedig fiút szülök, sok fiút, csak érkezzék el a kedvező csillagállások ideje...

Miután Kirgipának ezt a pökhendi kijelentését azonnal besúgták Tiynek, a királyi Anya, ha mégolyan beteg volt is, sokkal jobban vigyázott, mint eddig. Megrémült: hátha csakugyan nem fiút szül, hanem egy hitvány leányt? Az ázsiai barbárok varázstudománya némely téren fölülmúlja az egyiptomiakét. Hátha ebben bízik a nyegle, fiatal dög? Aggodalmában sűrűn folyamodott Szinuhe vigasztalásához, valamint az istenek jóindulatához. A fiatal orvos gyakran jelent meg a kis szobában, türelmesen hallgatta a királyné szorongó kérdéseit, s felelt olyan tudós közönnyel, amiből leplezett sajnálat, meleg odaadás sugárzott a második ifjúkorát élő asszony felé. Tiy ételfogásokat rendeltetett magának, életmódot szabatott meg, elmondta álmait, beszámolt a különös jelekről, amelyek éjjel-nappal, minden órában mutatkoztak, gyógyszereket követelt, amik akkor is változtassák meg méhében a magzat nemét, ha már leánnyá alakult volna...

Szinuhe tudta, hogy a nő egyképpen bolond, ha boldog, ha boldogtalan. Sőt egyszerre tud boldog s boldogtalan lenni... És a Fehér Ház isteni királynéja semmiben sem különbözik a szegény parasztasszonytól. Megnyugtatóan mosolygott, készségesen rendelt mindenféle különös eledelt: madártojásokat, ecetben pácolt vadlibát, olajban főtt tengerihalat, meg afféle kagylót, amit a Vörös-tenger szikláin szednek, s azon mód elevenen kell bekapni, egy kis citromlevet csöppentve rá. Italul libanoni bort javasolt, de legalább ötéveset, ebből is csak egy-két pohárkával étkezés után, keveretlenül. Mindent megtett, amit a királyné kívánt. Még az alvás idejét, a fölkelés óráját, a fürdő hőmérsékletét, a séták hosszúságát, a déli forró órák pihenőidejét is gondosan papiruszra írta. Adott egy doboz sárgás port is, amit a királynénak vízbe kellett hintenie, s meginnia este lefekvés után. Ez a mágikus erejű por okvetlenül megváltoztatta volna a magzat nemét, ha netán leánynak indul vala. Úgy magyarázott a fiatal orvos, mint egy nagyapa az unokájának. S elégülten bólintott, mikor Tiy örömmel újságolta, hogy a csodálatos portól mélyen, álomtalanul alszik, megfiatalodva ébred, s érzi, hogy fia lesz. Ekkor megint nem tudta megállni, hogy kezét az orvos vállára ne tegye, bár undorodott nem kifogástalan vállkendőjétől. Szinuhe pedig földig hajolva tette erszényébe a karkötőt, gyűrűt, láncot, mint valami kavicsot. Tiy ilyenkor arra gondolt, hogy az orvos egy szíriai táncosnő ölébe dobja az ékszert, de nem bánta.

Ami az isteneket illeti: Eyével, a főpappal beszélte meg a tennivalókat. Eye pontosan tudta, melyik istennek, istennőnek mit, mikor és hogyan kell adni. Ugyancsak tisztában volt azzal is, mi jár ilyen fontos esetekben a papságnak, a templomoknak. Eye tanácsára rábírta a királyt, állítson új szfinxsort egy új templom elé, s a király azonnal ki is adta a parancsot a kőbányák felügyelőjének, a szobrászoknak, a kőfaragóknak, hogy rövid határidőre álljanak a szfinxek hosszú sorban a templomhoz vezető út két oldalán. A kertészek felügyelőjét is figyelmeztette, meg ne találjon feledkezni a pálmákról, amiket teljes nagyságukban kell odaszállítani, s gondosan elkészített gödrökben elültetni.

Tiy nem szólt Eyének, de titokban gazdag ajándékot küldött Szet-Szutech, a gonosz isten templomának is, mert megrontotta Kirgipát minden mágiájával együtt. A rontás folytatását kérte tőle.

A király bámulatos erőre kapott a felesége iránt kivirult új szerelemtől, a várva várt fiú jelentkezésétől. Nem ugyan testileg, hanem lelkileg. Kínzó fejfájásai ugyanis egyre gyötörték, reggelenként nehezére esett a talpra állás, a déli órákban hosszan hevert ágyán, ablakrácsokkal, függönyökkel besötétített szobájában, alvás közben nehezen lélegzett. Testi állapotának gyengülése egyre jobban megmutatkozott arca megnyúlt vonásain, de a lelke új, nagy tervekért lobogott, mintha mindent, ami egész életében foglalkoztatta, egyszerre akart volna végbevinni. Talán érezte, hogy Egyiptom nagy föllendülése után hirtelen összeroppanás fog következni? Ezt az összeroppanást akarta megakadályozni? Ez ellen küzdött a csontjaiban is? Vagy ne tudott, nem látott semmit, csupán egy volt a Birodalommal, népével, korával, s vele, benne, általa élt?

Minthogy a fiúutód megszületése most már remélhető volt, a születendő gyermekre szilárd világot akart hagyni, nagy alkotásokat, amik kiállják az idők próbáját. Jól tudta azonban, hogy a Birodalom szilárdsága, nagysága nem annyira épületeinek monumentalitásában, mint inkább szellemi egységében rejlik. Nem egy silány kor épített nagyméretű templomokat, palotákat, csatornákat, de elég egy pillantást vetnünk az építmények stílusára, s rögtön látjuk, merő zagyva utánzatai régibb nagy korok formáinak. Amenhotep is szigorúan őrködött, hogy építményei, szobrai a régi klasszikus formában készüljenek, a régi nagy korok szellemét sugározzák, de volt annyira művelt ember, hogy megértse, mindez csak külsőség, hiányzik belőle a meggyőző tartalom.

Tartalomra törekedett tehát. Csakhogy lehet-e vallási tartalma egy kornak, amelyből hiányzik az izzó misztikus élmény? Lehet-e ezt az élményt mégoly okos "elgondolásokkal" pótolni?

Amenhotep uralkodásának végső éveit bizonytalan kapkodás jellemezte. Kevesebbet törődött a megkezdett építkezések folytatásával, ehelyett a vallási kérdések tisztázására vetette magát. Elődeitől egy nagy álmot örökölt: a Világbirodalom álmát. E Világbirodalom alapjait nagy hadvezéri képességekkel megáldott királyok - Amósze, Hacsepszut, Harmadik Tutmósze - sikerrel vetették meg, azonban annyiféle fajtából, népből, államalakulatból, életformából, vallási hagyományból, istenfogalomból tevődött össze, hogy inkább óriási mozaikhoz hasonlított, mint államhoz. E mozaik alkotórészeit nem foglalta össze semmiféle közös elv, eszme. Gerince a keskeny Egyiptom volt, de a gerinc szinte a test külső részén húzódott végig. A nagy tömb Ázsiára esett, föl egészen a Fratig, azaz Eufrátig. Ott éltek, kavarogtak, dolgoztak és gyűlölködtek az egymástól elütő legkülönbözőbb népek. Mindegyiküknek ősi időkbe nyúló hagyományai voltak. Ezeket mindegyik konok büszkeséggel őrizte. Mindegyik önállóságra, sőt, világuralomra vágyott. Elég volt hát egy erősebb lökés, hogy az építmény halomra dőljön, részei egymásnak rontsanak, s kialakítván valamelyes koalíciót, egy akarattal forduljanak Egyiptom ellen. S akkor megismétlődhet a hikszosz-uralom nyomorúságos kora.

A gerincet csupán egy keskeny földszoros kötötte össze a Birodalom testével. Ez jó is volt, meg nem is. Jó, mert elegendő volt ezt a keskeny részt védeni, s Egyiptom biztonságban élhetett. Rossz, mert elegendő volt elveszteni, s Egyiptom Ázsia igája alá kerülhetett.

De ha a Birodalom valamennyi népét olyan isten szellemi hatalma alá vetjük, amely istent mindegyikük elfogad, akkor valóban egy Akol lesz ennek az Istennek az akla s egy Pásztor az ő pásztora.

Csakhogy sem a sémi népek - kanaániták, foinikok, arabok, arámok, szíriaiak s rengeteg kisebb testvéreik -, sem a Kisázsiában egyre erősebben mozgolódó árják nem voltak hajlandók elfogadni Ámunt. Nem értették. Volt ugyan néhány egyiptomi isten meg istennő, akinek mását megtalálták saját isteneik körében, ezeket értették, de csak hasonmásnak, silány utánzatnak tartották s a sajátjukat az igazinak. Miért fogadják el tehát a hamisat a valódi helyett? Hogy pedig melyik a valódi, annak eldöntését mindig szívesen bízták magukra az istenekre, mégpedig nem csupán csudatételek alakjában, hanem fegyverrel, amikor is ők maguk szálltak csatába, s küzdöttek isteneik uralmáért. Vereségüket sohasem tekintették véglegesnek.

Mindez tökéletesen világos. Ők talán nem tudták ilyen világosan, mint mi, akik egyaránt távol vagyunk egyiktől is, másiktól is, de annál inkább tapasztalták. Látták. Hiszen az istenek sokféle ellentmondása valóságos zavarokban, nyomorúságokban, ezerféle bajban, keserűségben mutatkozott. Csak egyet mondjunk. Ámun szellemi, elvont isten volt ugyan, de olykor kiütköztek belőle valamely ősi törzsfő vérszomjas vonásai, s ilyenkor borzalmas volt. Gondolj csak Második Amenhotepre, a kíméletlen katonára. Irtózatos testi erejű férfi volt, íját hadseregének egyetlen katonája sem tudta megfeszíteni. A nyugtalan ázsiai népeket olyan kíméletlenül verte le, hogy emlékét évszázadok múltán is borzadva emlegették. Hét lázadó szíriai királyt fogságba hurcolt, közülük hatot sajátkezűleg akasztott fejjel lefelé a thébai Fehér Ház csarnokának oszlopaira, majd mikor csaknem meghaltak, leszedte őket, s föláldozta Ámun oltárán. Éppen Ámunén! Az áldozást maga hajtotta végre. A hetediket Kus legnagyobb városába küldte, s elrettentő például fölakasztatta. Hogyan lehetett volna elvárni tehát, hogy Ámunt a népek szeretettel fogadják, ha sohasem tudhatták, mikor vicsorítja rájuk vérengző fogait? Tisztelték, de utálták.

Ámun papsága nagy hatalomra tett szert. Birtokai egyre növekedtek, kincstárait egyre szaporították az ajándékok, alapítványok, növelték a sikeres kereskedelmi vállalkozások, az áldozatok s a halottakért bemutatott istentiszteletek. Hovatovább ez a hatalom elviselhetetlen súllyal nehezedett magára az államra. A királyok tehát már Harmadik Amenhotep előtt kénytelenek voltak korlátozó intézkedéseket tenni. Elsősorban elvették Ámun főpapjától a hadvezéri tisztséget, méltóságát az egyházi tevékenységekre korlátozták. Az állam legelemibb érdeke kívánta ezt, hiszen a főpap-parancsnok csak akkor volt hajlandó háborúba menni, ha egyháza hasznot húzott belőle. Így vált el az egyházi hatalom a világitól.

De ez alig volt elegendő. Mert az egyházi hatalom még így is megakadályozhatott bármit, ami nem esett ínyére. A királyt a markában tarthatta. Például nem adott pénzt olyan célokra, amiket nem helyeselt. Propagandát folytatott a nép körében a neki nem tetsző királyi parancsok végrehajtása ellen. Papsága bejáratos volt minden házba, minden viskóba, azt mondhatott, amit akart. Ha úgy tetszett, az egyház bezárta, vagy megnyitotta raktárait, ínséget éppen úgy támaszthatott, mint bőséget. A parasztok nagy része az ő földjein dolgozott, a mesteremberek tömege az ő műhelyeiben. Emelte vagy csökkentette a munkabért, a különadót, a beszolgáltatást. Járatta, vagy megállította a hajók ezreit.

Az Ámun-egyház megnőtt szarvát csak egy másik isten uralma segítségével lehetett letörni. De volt-e ilyen isten?

Volt. Ott székelt Onban, azaz Anuban. Első templomát bizonyosan még az ősi időben építették, mikor Alsó-Egyiptom külön állam volt. Papjai olyan tudományt őriztek, amit a Bűnök Földjén, a tengerbe merült földrészen tanultak, s hoztak ide a katasztrófa előtt. Ők készítették az első piramisok terveit. Ők írták s tanították a titkos történelmet. Ők őrizték a legrégibb s legfontosabb találmányok titkát, s az írás, a zene, a titkos nyelv s a szent tánc törvényeit. Elődeik még Thot, az isteni Tanító vezetésével érkeztek ide, s telepedtek le a sok nyomorúságos faluállam közé. Akkor még a nép kőeszközöket használt, negyvenféle nyelven beszélt, csónakjai falutól faluig közlekedtek. Erről a koldusszintről emelték az országot Atum isten fényébe. Atum papjai voltak.

De világi hatalomra nem törekedtek. Megelégedtek tudományukkal, erkölcsi tisztaságukkal, a kovász szerepét vállalták, s szigorú beavatási módokkal rostálták ki soraik közül az oda nem valókat. Atum papjává lenni majdnem lehetetlen volt. Gyermekkortól nevelődni kellett rá, s a nevelést a papok végezték iskoláikban. Csak azt vették a szárnyuk alá, akit a csillagok kijelöltek. Gondosan megvizsgálták ugyanis a jelentkező gyermek horoszkópját, s ha úgy látták, hogy az Isten kiválasztotta, fogadták el ők is. Elsősorban erős jellem s nagy értelem kívántatott meg a növendéktől. Bátorság, hit, nyugodt vérmérséklet, hallgatagság, hűség, tökéletes önzetlenség. Olyan értelem, ami bele tud hatolni az elvont gondolkozás legmagasabb köreibe. Csak ha mind a hét tudományt tökéletesen magáévá tette az ifjú, azaz otthonos volt az írásban, a történelemben, a matematikában, a csillagászatban, az aritmetikában, a zenében és a haditudományban, juthatott el a végső beavatás küszöbére. Onnét pedig a halálba s vissza, az életbe vezetett a gyötrelmes út. Aki ezt az utat is megjárta, tökéletes, felnőtt ember volt, azaz ismerte a látható s a láthatatlan világok minden titkát, részesült a halál borzalmában s a föltámadás örömében, számára semmi sem volt sem kicsi, sem nagy, sem régi, sem új, sem félelmes, sem kedves, szabadon használhatta a tudomány minden fegyverét, a lelki erőket csakúgy, mint az anyagiakat, mert a folytonos éberség állapotában élt, és semmit sem fordított a maga hasznára. Joggal viselhette tehát aranyláncon a kis füles keresztet, az Élet Kulcsát.

Más népeknél, másutt is voltak titkos tanítások, többé-kevésbé szigorú beavatási fokozatok, de olyan eredeti tökéletességben és könyörtelenségben sehol, mint Onban. Aki ott elnyerte a Hetedik Beavatás jelvényét, már csaknem istennek számított. Szabadon mehetett akár a király elé is, bejelentés nélkül fogadták, legkeményebb bírálatát is tisztelettel hallgatták, soha kezet reá senki nem emelt.

Ők közönyösen nézték az Ámun-papság mohó törtetését, anyagiasságát, egyre növekedő világi hatalmát. Távol tartották magukat tőle, szótlan, zárt köreik, mint egy isteni testvériség, végezték csöndes munkájukat, az eredményt Istenre bízták. A hikszosz-uralom idején tanácsokat adtak a thébaiaknak, s ami jót Thébában műveltek, elsősorban Anu papjainak köszönhették. Persze nem köszönték, kikapaszkodva a mélységből s helyreállítva Egyiptom egységét, az állam nagyságát és saját uralmukat, mit sem törődtek tovább Anu papjaival.

Atumot azonosították Rével, a hajnali istennel s Ré-Horachtéval, az alkonyati istennel. Némely tudósok szerint Atum is, Ré is, Ré-Horachte is egyképpen a Nap. A kétféle Ré a Nap hajnali meg esti alakja. Azonban tévednek, fiam és tanítványom. Atum valóban a Nap, de nem az égitest, hanem annak isteni ősképe. Az alaktalan fény. A Megnevezhetetlen, az Ismeretlen, a Kimondhatatlan Nap ő. Ugyanaz, akit az egyiptomiak népiesen Uszirének, a Fekete Istennek neveztek, nem azért, mintha valóban "fekete" volna - hiszen ki tudna elképzelni fekete Napot! -, hanem mert az emberi értelem számára fölfoghatatlan, áthatolhatatlan, megismerhetetlen. Az égi Nap látható és érezhető. De ki láthatná az égi Nap ősét? Ki pillanthatna fényébe? Ki érezhetné sugarainak hevét? Az a Nap, fiam és tanítványom, akit Onban Atumnak, másutt Uszirének neveztek, valóban sötét, láthatatlan. Olyan a Föld gyermekei számára, mint az éjszakai lepkék számára a lámpafény: sötét barlang, amibe ostobán belemenekülnek a környező világ látható, fenyegető jelenségei elől, de megégnek benne egy pillanat alatt.

Már Negyedik Tutmósze, majd Második Amenhotep foglalkozott a roppant jelentőségű gondolattal, hogy az Anuban székelő Istent, a Végső Istent, Atumot jelenti ki egyetlen és legfőbb Istennek. Nemcsak politikai kényszerűségek sugallták ezt a gondolatot, hanem a meghódított Kelet népei is. Mert a királyaikkal, tudósaikkal folytatott viták során kitűnt, hogy az ő Adónjuk, az Úr, maga sem más, mint Atum. Ha tehát Atumot egyetlen és legfőbb istennek deklarálják, nemcsak Ámun papságától szabadulnak meg, hanem egy csapásra az Atum-vallásban egyesíthetik a Birodalom minden népét.

Az öregedő Harmadik Amenhotep, életének tetteit vizsgálván, s megértvén a jót is, a rosszat is, elfordult haszontalan terveitől, s lelke föllobogó erejét ennek a nagy, ennek az alapvető tervnek a megvalósítása felé irányozta. Feledett minden mást: városépítést, nyilvános ceremóniákat, katonai ügyeket. Nem törődött Kirgipával, lemondott a testi gyönyörökről. Tiy iránt hálás hódolattal viseltetett ugyan, de a forró nászéjszakák elmúltak. Ezen még nem lehet csodálkozni, hiszen a királyi Anya állapota kíméletet kívánt, de Amenhotep a Fehér Ház más szépei között sem válogatott. Talán gyötrő fejfájásai vagy hanyatló férfiassága voltak ennek az okai? Ezek is, persze, hiszen napról napra érezte, milyen fáradt, itt is fáj, ott is szaggat az alattomosan jelentkező Halál, ideje sürgetni a végső nyugvóhelyének építését a Halottak Városában. De mégsem ez fordította figyelmét a vallás kérdéseire. Hanem a nagy gondolat, amit elődeitől örökölt, s amit ők nem tudtak megvalósítani: Atum istenségének általános érvényű kinyilatkoztatása, törvénybe iktatása, Ámun egyházának háttérbe szorítása... Olyan egységes, szilárd Világállam hagyása a születendő gyermekre, ami összefogja a népeket mindörökké.

Szeme kigyúlt, sápadt arca kipirult, szíve a sovány bordák alatt láthatóan vert, mikor a tanácsban körülpillantott a hódolattal figyelő előkelőkön, egyiptomi méltóságokon s ázsiai hercegeken, papokon, tudósokon. És halkan mondta:

- Ha egy Istent ismernek és tisztelnek a Nílus kataraktáitól a távoli Eufrátig, milyen hatalom törhetné össze a Birodalmat?

Ez a gondolat oly mélyen vésődött nemcsak a király, hanem a királyi Anya s a Fehér Ház minden előkelőségének agyába, hogy többé nem lehetett kiirtani. És bár az öregedő Amenhotep nem rendelkezett már annyi erővel, hogy a vallási megújhodás ügyét végrehajthatta volna, szüntelenül töprengett, tanácskozott, kisebb-nagyobb intézkedéseket tett, az igazi, döntő cselekvést másnapra halogatva. Érezte, hogy az óriási feladattal képtelen megbirkózni. Forradalmi elszántság, nagy tetterő, könyörtelenség kellett volna hozzá, s ez már nem volt meg benne. Pedig az állam kincstára teli volt. A nép nemcsak a szájával, hanem a szívével is "ragyogó királynak" nevezte őt. A tartományok kiskirályait, az előkelő családokat a kezében tartotta. Az ázsiai fejedelmek Thébában élő rokonai, követei buzdították. Tanácsadói biztatták. S mégsem tett elhatározó lépést. Tartott Ámun hatalmas papságától, de félt az istenektől is. Hiába, ő már nem tudott gyökeresen szakítani velük.

A királyné pedig látva Amenhotep, bizalmas nevén Nebmaare bizonytalankodását, egyre romló testi állapotát, valamint a királyi férj szinte csodálatos hódolatát iránta, aki a fiúutódot méhében hordozza, s ezért egyre-másra rendeli tiszteletére a templomokat s óriási szobrokat, olyan gyorsan s erélyesen, ahogy csak asszonytól telik ki, magához ragadta a Birodalom kormányzását.

Hogyan történt az ilyesmi? Eleinte az asszony csak tanácsokat ad. Úgy tesz, mintha nem bánná, ha ura egyszer-másszor nem követi őket. Majd csakhamar duzzog, apró-cseprő eszközökkel bosszút áll. Levert, szomorú, kedvetlen, a feje is fáj, nem eszik, álmatlanságról panaszkodik. A derék, gyámoltalan Nebmaare megretten, orvosaihoz fordul, vádolja önmagát. Aggódik, szörnyen aggódik a fiúért. Kedvét keresi az asszonynak. A mindenre éberen figyelő udvari népség persze nyomban észreveszi, hogy a király kedvében ők is úgy járhatnak leginkább, ha az isteni Anya kívánságait lesik, óhajtásait teljesítik. Hiszen az ő érdekük. Gondolnak a jövőre: a király Őistensége nem él már sokáig. Utóda még gyermek lesz. Ki uralkodik utána? A királyné. Az isteni Anya. Okos ember tehát feléje fordítja arcát, mint a növények az éltető Nap felé, maguknak is, a Birodalomnak is használnak ezzel. És ha a "Sólyom az Égbe száll" - azaz a király Uszirévé válik, vagyis meghal -, itt lesznek ők, hűséges szolgái a királyi Anyának, körülveszik trónusát, hogy a "fészkében ülő Sólyom" erős, rendben levő birodalmat vehessen pásztorbotja alá.

Az arcok tehát jobban-jobban a királyné felé fordultak. A többi már az ő dolga volt. "Ne háborgassátok őisteni kegyelmességét ilyen haszontalansággal - mondta. - Elég, ha nagy dolgokkal terhelitek." A férje nyugalmáért aggódó asszony néhány rövid hónap leforgása alatt könnyedén kezébe kaparintja a hatalmat s kormányoz. A méltóságok, akik eddig csak tájékozódásért fordultak az Anyához, mielőtt tanácsaikat elmondták a királynak, most már nyíltan nála és vele tanácskoznak, a lenyugvó Napnak csupán kegyeletesen megadván a hódolat formáit.

A királyné pedig elsősorban Eyével tárgyal meg mindent, mert terve a jövőre már kész. Bizonyára kész volt régen. E terv egyszerű és világos: ha "a Sólyom az Égbe száll", ő itt marad özvegyen a Fiúval. Mihelyt letelik a gyász, feleségül megy Eyéhez. Férjét megnyeri Aton vallásának, s ezzel kihúzza az Ámun-papság méregfogát. Erélyes intézkedéssel kiiktatja a hatalomból, elveszi birtokait, kincseit, az alsóbb papokat bevonja Atum-Aton egyházába, egyesíti Aton papságával, s ezáltal új egyházat, világegyházat alapít. Bátran kiterjesztheti az egész Birodalomra, csak az istenek templomait kell némileg átalakítani, eltávolítva bálványaikat. Minden istenét! Baál Aleyanét és Baál Zebulét, Baál Mótét és Baál Hadadét. Astarótét s Istárét, Anatét és Antáét, az Élekét és az Asérákét... Törvénybe iktatni, hogy mindezek az istenek és istennők hamisak. Egy az igazi, a változatlan, az egyetemes: Aton. Mindez igen egyszerű! Ő majd végbeviszi, nem tétovázik annyit, mint isteni Ura. Miért is ragaszkodnék annyiféle istenhez? Miért keresse kedvüket, még a gonosz Szet kedvét is, ha ott az Egyetlen, a Legfőbb, a Leghatalmasabb? Mennyit szaladozott, hol ehhez, hol ahhoz, mennyi és hányféle áldozatot hozott, ajándékot adott, s mégsem volt benne bizonyos soha, hogy helyesen cselekszik-e? Nem szólván a költségekről. Hát nem sokkal helyesebb, hogy egy Istennek, az Istennek jár kedvében az ember, s mindig bizton várhatja áldásait?

Hogy az Ámun-papság inkább ragaszkodik vagyonához, mint istenéhez, hogy Szet, Ptáh, Szeb meg a többi papsága inkább hisz istene vagyonában, mint hathatós erejében, arról Tiy már lelkiismeretesen meggyőződött. Besúgói pontosan beszámoltak a papok magánéletéről, bizalmas nyilatkozatairól, a szentélyekben való viselkedéséről, az istenek iránt tanúsított közönyéről, sőt pimaszságáról, de azt is tudja, hogy Aton papjai valójában sohasem alakítottak egyházat, nem törekedtek hatalomra, megvetették a vagyont, őrizték, ápolták a tudományt, a hikszosz-uralmat rendületlenül élték át, s ami tisztulás bekövetkezett azokban az időkben, nekik köszönhető. Mi ennek a csodálatos, rendületlen erőnek a magyarázata?

Ha pedig itt lesz az isteni Fiú, a Sólyom a Fészekben, isteni Atyja pedig Amenti dicsőségét élvezi mindörökké, Aton ismeretében és tiszteletében fogja fölnevelni, nagy királlyá teszi, méltó feleséget választ számára... Fiai lesznek, a dinasztia nemzedékről nemzedékre új erőt merít Aton hitéből, valamennyi nép lázongás nélkül, békén él az egész világon... ó, és mindezt ő teremti meg, a nagy álom megvalósítója ő lesz! Nevét hódolattal fogják emlegetni a világ végeztéig!

Érthető, ha Kirgipa, a mitanni királylány nevét többé sehol sem találjuk meg a kor emlékei között. Hová s hogyan tűnt el a névtelenségben? Sohasem tudjuk meg. Talán visszatért Mitanniba.

 

15. A vének tépni kezdik szakállukat

Így alakulván a dolgok, nem csodálhatjuk, ha a kis Szetamon hercegnő háborítatlanul élhetett Men-nofer ősi Palotájában. Sokkal nagyobb dolgokban fáradoztak Théba isteni személyei, semhogy törődtek volna egy leány szeszélyeivel, szórakozásaival, utazgatásaival. Tudomásul vették, hogy egyelőre nincs köztük. Bizonyosan jól érzi magát, csónakázik, sétál, zenét hallgat, táncol, és táncosnőkben gyönyörködik, labdázik, imádkozik... amíg meg nem unja, s egy nap megjelenik ismét a Fehér Házban. Az ő részéről nem fenyeget semmi baj. Ha a legsürgősebb tennivalókon túl lesznek, férjet választanak neki, boldogan él majd késő vénségéig nagy családja körében.

Szetamont nem háborgatta semmi. Napjai édes merengésben, éjszakái boldog álomban teltek. Valóban sokat sétált a hatalmas kertben, csónakázott is a királyi tavon, esténként egy teraszon üldögélt, zenét hallgatott, fecsegett, bámulta a piramisok merev, iszonyú háromszögeit, amint belevésődnek a vérvörös alkonyati égbe, sima, fehér oldalukon szikrázik a fény, tüzelnek a hatalmas titkos jelek. Vajon mi ezeknek a lángoló felírásoknak az értelme? Ismeri-e valaki? El tudja-e olvasni? Mikor írták oda és kik? Nem a csodálatos világ, a teremtés titkai rejlenek-e a varázsbetűkben a tükörfényes síkon?

Szetamon az alkonyati órákban dalokat költött, finom, halk kis dalokat az égi szerelemről, hogy az istenek szerelmének egy vakító sugara őt is betölthette.

Csakhogy isteni teste napról napra nehézkesebb lett, már nem titkolhatta tovább állapotát. Észrevette szolgálói egy-egy pillantásán is, hogy tudják, miért utazott el Thébából. De csak vállat vont, nem szólt. Csaknem kihívó bátorsággal állt fürdőszobájának zöld csempével burkolt medencéjében, nyugodtan pillantott a fürdetőasszony szemébe, fordult előtte jobbra-balra, locsolta magára az illatos vizet. Arra gondolt, hogy titkos férje, akinek a nevét nem volt szabad kimondani, valahol Kusban harcol, ahogy bátor katonához illik. Neki pedig méltónak kell lennie a sorsára, akármilyen nehéz, hogy egyszer mosolyogva mondhassa a kedves férfinak, ha győztesen hazatér: "Egyedül hagytál a nehéz órákban, de mindig éreztem, hogy velem, nálam vagy, és gondolataid őriznek. Nézd a fiút, akit neked szültem titokban, a te vonásaid és az enyémek együtt mutatkoznak rajta. Szép, mint Hor, szép, mint isteni Atyja és Anyja, Ptáh és Nut!"

A szolgák meg szolgálók pedig úgy tettek, mintha nem vettek volna észre semmit. Maguk között suttogva tárgyalták állapotát, de előtte süketek voltak és vakok, ahogy a Fehér Ház isteni családjában kell. Reszkettek a félelemtől. Hiszen a királyi Anya mindnyájukat kínos halállal sújtja, ha a titok kiderül. Miért nem vigyáztak rá? Hogy lehettek ilyen bűnösen hanyagok? És jaj, a büntetést meg is érdemlik. Mert egy sem akadt köztük, aki még idejekorán besúgta volna a hercegnő vonzalmát valaki iránt... s hogy ki volt az a valaki! Melyik vakmerő férfi merte elcsábítani az isteni Szüzet, az ártatlan-tudatlan Gyermeket... Melyik élt vissza ostobaságával, lobbanékonyságával, kíváncsiságával... Melyik adott neki varázsitalt, s lepte meg aztán kábulatában... és hol, hol, hogyan? Hogy történhetett ilyesmi a mindenre vigyázó szemek előtt? Micsoda hatalom vezette orránál fogva ezt az ostoba libát, hogy ravaszul ki tudta vele játszatni az isteni Anya okosságát is?

Remegtek, suttogtak, tanakodtak, rémülten hallgatták egymás jóslatait, törték a fejüket, hogyan menekülhetnének végzetük elől. Szökést tervezett az egyik, öngyilkosságot a másik, tökéletes tudatlannak mutatta magát a harmadik, gondolván, ha úgy teszünk, mintha semmit sem tudnánk, elkerüljük a következményeket...

Csak a hercegnő nem törődött udvarának e rémült kapkodásával. Nyugodtan járt-kelt, evett-ivott, henyélt, sétált, ladikázott, zenélt és aludt... Úgy haladt át köztük a termeken, lépcsőkön, teraszokon, a cifra oszlopcsarnokok tükörfényes mozaikján, a nagy fák árnyékában, a nyíló lótuszokkal borított zöld vizű tavon, mint egy büszke égi jelenés, mint egy földre szállt csillag, mint egy kis istennő. Terhét könnyedén hordta, finoman festett arca sugárzott, ékszerei villogtak, zöld szeme olykor olyan révülten ragyogott, hogy majdnem félelmes volt.

Telt-múlt az idő, a távol harcoló katona egy sort sem küldött, nem is jött, hogy karjába zárja magános szerelmesét. Szetamon nem kutatott utána. Várt, várt. Olykor elszomorodott, nem hallotta a hozzá intézett szavakat, nagy szeme elborult, a piramisok idegen tömbjeit nem is látta... Tekintete átfúrta a messzeséget, minden erejét összeszedve követni akarta a Férfit ismeretlen útján. Utánaküldte vágyait, gondolatait. Akarta, hogy lássa őt, mintha mellette volna. Akarta, hogy érezze égő csókját. Akarta, hogy csontja velejéig érezze ölelése mámorát. Akarta, akarta, hogy minden porcikáját eltöltse folytonos jelenléte, a teste forrósága, a vére lüktetése, a szeme fénye, a hangja selyme, akarta, hogy beburkolózzék illatába, azt lélegezze be éjjel-nappal. Szetamon reggel és délben, este és éjszaka bizonyos órákban átadta magát a szándékos révületnek. Ilyenkor teljesen átalakult, majdnem testetlenné vált, arca átszellemült. És nem tudott semmit arról, ami körülötte történik. Az ijedt udvari nép úgy vélekedett, hogy az isteni Leány valamely égi Hatalomnak adja át magát ilyenkor. Óvatosan elsettenkedtek mellőle, meztelen lábuk alig érintette a padlót, ujjukat ajkukra tették s integettek. Az ajtónállók moccanás nélkül álltak, mint a szobrok, nehogy megzavarják az isten jelenlétét.

Óhatatlan volt azonban, hogy állapotának és viselkedésének híre ki ne szivárogjon a Palotából. Hiába a régi vastag falak, az óriási kertek, a királyi titkokat őrző félelem, a megközelíthetetlen távolság és magasság, a hír láthatatlan csermelyeken fut szerteszét. Igazán nem telt bele sok idő, s már a város, a környék minden asszonya tudta, mi történik a Palotában. Egyik értesülés a másikhoz tapadt, összeszerveződött, kerek történetté alakult. És bár az egyiptomiak óvakodtak attól, hogy nyíltan adják szájról szájra, bizalmas körben élénken tárgyalták az izgalmas botrányt. Botránynak, persze, nem minősítették, de az volt.

Azt se feledjük, hogy Alsó-Egyiptomnak ez a része teli volt héberekkel. Nemcsak jövő-menő kereskedők, iparosok, kocsmárosok, tisztviselők fordultak meg itt, hanem héber családok is éltek: földművesek, pásztorok. Végig a Nílus ágai mentén apró héber falvacskák, telepecskék tarkították az egyiptomi lakosság területét. Héber halászok húzták a hálót, madarászok járták föl tőreiket, vetették iszapból új meg új házakhoz a vályogot, fontak gyékényt, kötöttek kosarat, henyéltek az árnyékban, élték szegényes, de szívós életüket. Héber asszonyok mostak a folyóban. Héber lányok fürödtek rejtett zugokban, hogy megtisztuljanak. Héber gyermekek verték föl a környéket. A héber nők termékenysége új meg új rajokat bocsátott ki Gósen szűk fészkéből, s a rajok egyre tovább és távolabb vonultak a tiszta egyiptomi területek felé. De a hikszosz-uralom idejéből is szép számmal maradtak itt mindenféle kánaánita rokonnépek meg foinikok, főképp az olyan nagy város környékén, mint Memfisz.

Világuk merőben különbözött Egyiptométól. Őket nem kötötte kultikus tisztelet a királyi Családhoz. Hidegen szemlélték az egyiptomi életet, szorgosan szaglásztak hírek után, számon tartották, ami botrányos volt a szemükben. Bűnös, mocskos, elvetemült, aljas, istentelen, hitvány, gyalázatos. Bár viselték az egyiptomi ruhát, szerették az egyiptomi ékszert, csodálták az óriási építményeket, a gyönyörű kerteket, a város rendjét, az éjszakai világítást, a hajókat és a katonaságot, féltek némely egyiptomi istentől, varázslattól, magát az egyiptomit idegennek tekintették, erkölcseit, életmódját istentelennek.

No és most neszét vették, hogy Men-nofer királyi Palotájában egy hercegnő tartózkodik, a királyi Anya vér szerinti leánya, a legkisebb és a legszebb. Hogyan került ide egyedül? Hogyan ám! Titokban kellett menekülnie, mert paráználkodott, s ezúttal nem sikerült eltüntetnie paráznaságának következményeit, noha ebben az egyiptomi előkelő szajhák szakavatottak. Akár tetszik, akár nem, világra kell hoznia titkos bűne gyümölcsét. De ahogy a világra hozza, meg is fogja ölni. Ha csak kosárba nem teszi, és éjjel kötélen le nem bocsátja a Nílus nádasába. Hej, hogy ilyen förtelmes világban kell élnünk! Hej, hogy Él Adón vagy Baál Hadad, vagy Já el nem törli az egész nemzetséget a föld színéről! De meglátjátok, nagy csapás fogja érni őket... Nézheti-e az Ég ezt az undok kurválkodást? Nem is a saját fajtájával becstelenkedett, hanem valami fekete núbiaival. (Honnét sejthették, hogy a hercegnő szerelmese Kusban harcol a négerekkel?) Mindenre képesek. Sőt tudjuk, éppen az kell nekik. A néger. Az izgatja őket. Hej, hogy még az előkelőik, még az isteninek hazudott királyi sarjadékaik is ilyen elvetemültek! Még ha valami nyomorult felláh, koldus, halász nőszemély művel ilyent, hagyján. Vagy egy táncosnő, kocsmai kiszolgáló. De hogy a király leánya? Ez már sok, ez már égre kiáltó!

Nem is emlegették másként Szetamont, csak mint "bőrpoklost". Nem akartak bajba kerülni valami besúgó miatt, hát így beszéltek róla: "A Bőrpoklos elbújt az emberek elől... A Bőrpoklos nem mer mutatkozni saját családjában. A Bőrpoklos hiába fürdik, hiába sürög-forog körülötte tizenkét orvos, tizenkét válogatott vajákos asszony, nem gyógyul meg soha... A Bőrpoklos a végét járja..." S hamarosan csakugyan mintha bőrpoklos lett volna a királyi lány, látták sebhelyekkel, fehér varral borított átkozott testét, a drága kenetek alól kiütköző förtelmes bőrszakadásokat, orra-füle lerothadását, érezték az illatszereken átütő bűzt... Lám, hiábavalók a finom szövetek, a gyönyörű ékszerek, a remek parókák, a kenőcsök és az illatszerek, mert a gyógyíthatatlan betegség, amivel a bosszúálló isten, Szet megverte, titkolhatatlan. Úgy kell neki! Szakadjon cafatokra átkozott teste.

Mondanom sem kell, hogy a boldog várakozással, türelmetlen izgalommal, révült szerelemmel eltelt ártatlan szív mit sem tudott bőrpoklosságról, botrányról, félelemről. Figyelte magzatának egyre sűrűbb életjeleit, büszke volt anyaságára, s titkos vágyakat és gondolatokat küldött távoli szerelmese felé abban a biztos tudatban, hogy üzeneteit a Legkedvesebb meg is kapja.

Arról sem tudott, hogy eközben a thébai Fehér Ház erélyes intézkedéseket tett az Ámun-vallás visszaszorítására s az Aton-vallás diadalmas útjának előkészítésére. A király kihirdette ugyanis, hogy Aton Ámunnal egyenlő nagyságú isten, mindig az volt, csupán hűtlenül megfeledkeztek róla. A tudósok gyorsan megállapították, hogy több ezer esztendővel ezelőtt, az Ötödik Dinasztia idején már Atumnak nevezték az alkonyati Napot, s hogy a látóhatár közelében levő Nap, Ré-Horachte valóban nem más, mint a régi Atum, akit szerte Egyiptomon kívül is mint Adónt, Attiszt imádtak, és imádnak máig. Ugyancsak emlékeztette a király a Birodalmat arra, hogy Anu főpapját emberemlékezet óta "Atum Fiának" nevezik, maga Negyedik Tutmósze is így nevezte magát, hozzátévén, hogy "Horachte védelmezője", aki megtisztította Anut, s Rének ajándékokat adott. Sőt azt is elismerte a király, hogy az isteni Családban Aton sohasem volt idegen és ismeretlen, mert a királyi Anya megdicsőült szülei, Yuaa és Tuau Aton tiszteletét hozták őseik hazájából, Szíriából a Fehér Házba. A király tehát elrendeli, hogy az egész Birodalom népe ugyanolyan tisztelettel adózzék Atonnak, milyennel Ámunnak adózik, mert Aton mindig volt, mindig van, és mindig lesz, csupán az emberek bűnös feledékenysége szorította háttérbe méltatlanul. Az volt az érdekes, hogy a király ezt a törvényt nem a Palota erkélyéről hirdette ki, hanem az Ámun-templom előtt, óriási néptömeg jelenlétében, ünnepi díszbe öltözve, jobb kezében a korbáccsal, baljában a pásztorbottal, mellette pedig ott állt a királyi Anya, a Birodalom minden egyiptomi és ázsiai előkelősége s maga Eye, a thébai főpap. A nép ujjongott, földre borult, szíve úgy repesett, mint a szélben lobogó színes zászlók erdeje, s azonnal megértette, hogy minden istenek és istennők fölött ott trónol az igazi, az egyetlen, a legnagyobb isten, Aton.

A másik intézkedés egy rendelet volt: ezután minden egyiptomi nemes család köteles elsőszülöttjét az Aton-papság iskoláiba adni, Aton ismeretében kioktatni, tehetsége szerint a fokozatokba beavattatni, de legalább az első fokozatba, a legegyszerűbbe mindenképpen. Mert ezután csak olyan férfiak végezhetnek szolgálatot a köz érdekében, akik Aton istenvoltát nemcsak elismerik, hanem ismerik is. Az olyan népekből pedig, mint amilyen a góseni héberség, ahol nincsenek külön nemesi családok, hanem az egész nép nemesnek tekinti és tartja magát, kivétel nélkül minden elsőszülött Aton iskoláiba küldendő, hogy az igaz Isten ismeretében megszabaduljanak hamis isteneiktől, s az Egy tiszteletében békességre, alázatra neveljék a népet.

A kis hercegnő zavartalanul élte a maga gyönyörű áloméletét, s nem is tudta, hogy körös-körül Alsó-Egyiptomban s Gósenben, mindenütt, ahol csak egy héber is akad, bősz felháborodás füstölög. Hogy a Vének éjjel-nappal tanácskoznak, miképpen akadályozhatnák meg elsőszülötteik "pusztulását". Mert az pusztulás! Az elsőszülött fiú náluk mindig csaknem szent volt. Más a jogi helyzete, mások a kötelességei, mások a vagyoni viszonyai, mint a többieké. Az elsőszülött, "aki megnyitja anyjának méhét", Isten elrendelt szolgája. Az Istené testestől-lelkestől. "Isten Embere", helye ott van az istenkép mellett, a szent ligetben, ő szolgálja, védi az istent, rendezi ünnepeit, végzi áldozatait... Döntő vállalkozások előtt, katasztrófák idején az elsőszülött gyermeket áldozzák fel Jának, Anatnak... Az állatok, a termények eleje is az istené... És most adják oda a legdrágábbat, elsőszülött fiaikat Atonnak? Azt, aki egyedül az ő Istenüké?

Szívük jéggé dermedt, agyuk fölforrt erre a gondolatra. Szinte eszelősen jajgattak, tépték szakállukat, dobálták ég felé karjukat, vitáztak, faggatták isteneiket, prófétáikat, kiáltozták szörnyű átkaikat, búsultak, emésztődtek. Az asszonyok lemeztelenítették hátsófelüket, s On vagy Théba irányába fordulva, átnéztek a térdük között. Kenyérrel, gabonával varázsoltak. Uszirét, az egyiptomi istent sűrűn emlegették átoknevén Mamuram-kakabnak és köptek. Sírva simogatták, csókolgatták elsőszülöttjüket, mint akit kivégzésre visznek. Rosszabb, ezerszer rosszabb volt ez a bányába hurcolásnál, hát még a téglavetésnél! Mert a bányát megszokták, ott a maguk módján élhettek, imádkozhattak, a téglavetés kényszermunkája lassanként elsorvadt, de az elsőszülöttek elvétele irgalmatlan fájdalmat okozott, s nem tudták, hogyan szabaduljanak tőle.

A Vének, Jákóbjukkal együtt a "király" elé járultak, ajándékok tömegét rakták a lába elé, nagy gonddal válogattak ki tizenkét szüzet, s ezúttal egészen gyengéket, akiknek a mellét féltenyérrel be lehetett takarni. És úgy fetrengtek a földön, ahogy még soha. Ruhájuk piszkosabb, rongyosabb volt, mint bármikor, fejük szeméttel borítva, szakálluk megtépve, bal vállukat lemeztelenítették. Üvöltve sírtak, rimánkodtak, mint a hadifoglyok, akiket kínos halálra visznek. Fenyegetőztek, valamennyien kimennek Egyiptomból, hadd veszítse el a Birodalom a legjobb munkásait, legbecsületesebb adófizetőit. Megölnek minden asszonyt, hogy ne szüljön többé. A Nílusba hányják elsőszülötteiket, hiszen ha Aton iskoláiba kell adniok, úgyis annyi, mintha a Nílusba fojtanák...

Jákóbjuk megmagyarázta, hogy a thébai Fehér Házban rosszindulatú tanácsadók ülnek, a héber nép régi gyűlölői, ki akarják irtani őket Él Adón miatt. Nyomorult fenchiúk ezek meg mitanniak, továbbá alávaló arámok, akik elől már Ábrahámnak távoznia kellett Ur Kasdimból. Jákób méltóságteljesen küzdött könnyeivel, szabatosan megfenyegette a "királyt", hogy ha Thébában őisteni kegyelmessége elé járulva trónusa elé borulnak, s leleplezik az elpusztításukra irányuló szándékokat, maga a "király" is súlyosan bűnhődik hajthatatlanságáért.

De, sajnos, semmi sem használt. Sem a rengeteg drága ajándék, sem a tízéves szüzek, sem a mocskos ruhák, tépett szakállak, mezítelen vállak látványa, de még a Napnál világosabb igazság sem. A kormányzó megrettent ugyan a példátlan jelenettől, gondolkodóba is esett, látszott rajta, hogy szíve megindul a szerencsétlen vénemberek panaszán, mégsem tehetett semmit. A király parancsa isteni parancs. Végre kell hajtani. Megpróbált értelmesen a lelkükre beszélni.

- Nézzétek, ti ostoba Vének - mondta jóindulatúan. - Miért emlegettek halált, Nílust, gyalázatot, pusztulást? Hiszen nem történik a fiaitokkal semmi baj. Magatok tudjátok legjobban, hogy tanulni kell. Ti is tanultatok, tanultok éjjel-nappal...

- De a mi tudományunk igaz tudomány! - üvöltötték a Vének fölháborodva, hogy az ő tudományukat másféle tudományhoz merészeli valaki hasonlítani.

- Nem akarom kétségbe vonni - folytatta a kormányzó türelmetlenül. - De amint nem árt az egyiptominak, ha a ti tudományotokkal megismerkedik, éppen úgy nem árt a ti fiaitoknak sem, ha a mi tudományunkat megismerik. Aton ismerete fölemel benneteket...

A Vének Aton nevének hallatára tépni kezdték a szakállukat, fölüvöltöttek, azt kiabálták, hogy "a király mondta, nem mi!"

- Ostoba birkák! - dörrent rájuk a kormányzó, tenyerével a széke karját csapkodta, s egészen előrehajolt. - Hát nem értitek, hogy a mi Atonunk ugyanaz, aki a ti Adónotok?!

Persze, hogy nem értették. Hevesen rázták a fejüket, égnek tárták a karjukat és sírtak. Erre a kormányzó intett az őrség parancsnokának, kergesse ki ezt a társaságot, s ne bocsássa többé a színe elé. Csakhogy nem mentek jószántukból. Úgy kellett őket végigvonszolni a padlón, sorra kilökdösni, kicibálni a teremből.

De még mielőtt újszülötteiket a Nílusba hányták, a fiatal asszonyokat leöldösték, végül Egyiptomot elhagyták volna, Jákóbjuk két különösen tekintélyes, tudós Vén társaságában megalkudott a legrozzantabb, legbüdösebb teherjáró kapitányával, hogy Thébába vigye őket egyenesen a király elé. Ruhájuk ezúttal még mocskosabb volt, mint amilyenben a kormányzónál megjelentek. Kócos hajuk szemetesebb, szakálluk tépettebb. Olyanok voltak, mint három válogatott koldus. A kapitánynak sehogy sem fért a fejébe, mi az a rengeteg súlyos holmi, amit málháikban a hajóra cipeltetnek. De a málhák tartalma bezzeg nem volt koldushoz illő. Értékes edények, ékszerek, fátyolszövetek s egyéb ritkaságok rejlettek bennük. Továbbá tizenkét tízéves szűz is pironkodott a társaságukban, s a vének minduntalan oktatták őket, legyenek szépek, kenekedjenek buzgón, illatosítsák magukat, fessék arcukat művészin, használják sűrűn a tükröt, ha pedig a Palotába indulnak, csöppentsenek a szemükbe nadragulyát, hadd ragyogjon, mint Sálem csillagának fénye. A hajósok végül tekintélyes leánykereskedőknek vélték, akik szüzeket szállítanak Thébába.

Jákób és két társa egész utazás alatt alig evett, csak imádkozott. De eközben éberen ügyelt a rakományra meg a lányokra. Meg is érkeztek mindnyájan hiba nélkül, kifizették a kapitányt, s nyomban elindultak a Palota felé.

De bár a kisebb-nagyobb ajándékok gazdát leltek a tisztviselőknél, s a lányok is hamar elfogytak a legutoljára tartogatott legszebbig, a Sólyom tróntermébe mégsem jutottak el. Mindössze Huya, a királyi Anya udvarmestere fogadta őket. Értésükre adta, hogy őisteni kegyelmessége gyöngélkedik, a királyi Anya pedig gyermeket vár, pihennie kell. Merev képpel hallgatta meg a héberek panaszát, a szempillája sem rezzent. Az sem hatotta meg, hogy a héberek a fogadás egész ideje alatt föl sem merték emelni a fejüket a padlóról, karjukat meg úgy terjesztették ki, mint a haldokló madarak a szárnyukat. És mint a süket, úgy hallgatta ajándékaik fölajánlását s a legszebb szűzét, akit, mint hangsúlyozták, magának őisteni kegyelmességének szántak.

Huya csak intett. A kihallgatás befejeződött. S amikor Jákób halkan megkérdezte, mi a boldogító válasz, amit az őisteni kegyelmessége irgalmas szívéről, Napnál ragyogóbb igazságosságáról meggyőződött népnek vihetnek, csak ennyit mondott:

- A király szava: Aton szava.

Lesújtva támolyogott ki a három öreg a Palotából. A szó szoros értelmében nem láttak, nem hallottak. A Fehér Ház csodái, a kapuőrző katonák díszes ruhája, fegyverzete, az oroszlánok félelmessége, a cifra oszlopok hatalmas galériái között elsuhanó mezítelen szolgálók, óriási néger szolgák, fenyegető testőrök, csevegő-kacagó előkelő hölgyek, méltóságosan lépegető parókás urak olyanok voltak számukra, mint az árnyékok. Az óriási falak mintha rájuk szakadtak volna. És bár nagy rakománnyal érkeztek, most nem volt semmijük, a szívük olyan nehéz volt, hogy csaknem összeroskadtak alatta.

Mit művelhetett volna három héber bölcs az óriási, fényes idegen városban? Hát érdekelte őket a rakpartok kavargó forgalma, az utcák nyüzsgő népe, a gyaloghintókban trónoló parókás-ékszeres előkelőségek látványa, a teherrel baktató szamársorok, öszvércsapatok, ökröstaligák, tevekaravánok áradása? A szíriai zenétől hangos kocsmák, a kevély katonatisztek ficánkoló paripái, a robogó harcikocsik serege, kopasz papok nesztelen suhanása, rabszolgák kiáltozása? A templomok roppant pilónjain lobogó zászlók csattogása, a szfinxsorok ijesztő nyugalma, a sokféle testszín, a sokféle ruha, a sokféle nyelv zűrzavara? A pálmák, virágok, dísztavak ékessége?

Addig bandukoltak, amíg egy foinik kocsmára bukkantak, ott üldögéltek, búsultak estig. A kocsmáros röptében meghallgatta égre kiáltó panaszaikat, s azzal vigasztalta őket, hogy hiszen ez így van most mindenütt, nemcsak az ő elsőszülöttjeiket kell az Aton-papok iskoláiba vinni, hanem a foinik fiúkat is... Aleyan Baál dolga, hogy mindent elrendezzen a világon.

Megutálták a hazug foinikot, de mégis az ő segítségével találtak egy hajóskapitányt, aki rokkant hajójára hajlandó volt felvenni őket három utenért, vagyis rézért Men-noferig. Azonnal a hajóra vonultak, elhelyezkedtek a zsúfolt fedélzet egy sarkában. Miután elvégezték az esti Kiddust, fejükre húzták mocskos köpenyüket, hogy ne lássák a csillagok fényét, akiknek útjait oly rosszul rendezik az Ofanim, a csillagok Lelkei.

Gósenre halálos csend szállt a három Vén megérkezése után. Mert a tanácsban úgy döntöttek, hogy minden elsőszülött fiút a Nílusba kell dobni. Ők úgyis Él Emberei lennének, az Úré ők, hadd haljanak meg hát áldozatul az egész népért, hadd vesszenek valóságosan a Nílusba, jobb ez, mintha Usziré-papokká kellene lenniök.

Szívszakadva dobta újszülött csecsemőjét a héber anya a folyóba, de lelkét fölemelte a tudat, hogy Él Adón kedvéért teszi. Ő, az úr, majd kárpótolja az első fiúért öttel-hattal, tán éppen tizenkettővel, nem szólván más ajándékairól: a bárányok, borjak szaporulatáról, gazdag aratásról, halzsákmányról s minden egyébről.

Persze, nem szabad azt hinned, fiam és tanítványom, hogy minden elsőszülött csecsemőt a vízbe fojtottak. Mert bár a bábaasszonyok számon tartottak minden születést, nem mindeniket jelentették a Véneknek. Sok anya inkább négyfelé vágatta volna magát, hogysem várva-várt első fiúmagzatát a zavaros hullámokba dobta volna. Mondtam már, hogy a héberség nem volt egységes nép. Így sokan találtak mentséget fiuk megtartására. Az egyik titokban szült bábaasszony nélkül, gyermekét elrejtette. A másik leánykának mondta az újszülöttet, s várt, amíg megjavulnak az állapotok. A harmadik bejelentette újszülöttjét, aztán otthon nevelgette igazi istenfélelemben, gondolván, mire hatéves lesz, új király ül a trónra, s eltörli Atont mindenestül. A negyedik úgy tett, mintha vízbe ölné gyermekét, de kerülőúton hazavitte, szoptatta, titkolta. Meg a héber bábák sem voltak szigorúak, nem jelentettek be minden születést a kormányzói hivatal Aton-papjainál. Ha a tisztviselők felelősségre vonták őket, azt felelték:

- A héber asszonyok nem hívnak bennünket. Ők könnyen szülnek, nincs ránk szükségük. Mire mi megtudjuk, s oda megyünk, már szültek, s a gyermek nincs sehol.

Hogy is vehették volna a lelkükre a héber bábák, akik ott serénykedtek a legnagyobb misztérium, a szülés-születés körül - amikor is a szülő asszony környezetében gonosz lelkek ólálkodnak, s tisztátalan minden, amihez nyúl -, hogy magukra vonják a halottak visszajáró lelkeinek átkát, a biztos romlást? És hogyan vállalhatták volna, hogy ők, a héber nők megsegítői, az újszülöttek első dédelgetői, fürdetői kiszolgáltassák a szegény gyermeket az idegeneknek, valósággal a Nílusba fojtsák őket?

A rendelet kijátszása, a nép dühe, elkeseredése nagy méreteket öltött. A kormányzó kénytelen volt katonákat küldeni a héber telepekre, hogy kikutassák az újszülött fiúkat, nyomozzanak a születés körülményei felől, ha kell: hallgassák ki titkon, melyik házban sír csecsemő, hatoljanak be, vegyék el a gyermeket erőszakkal, s vigyék a papok intézetébe, hogy még az anyatejjel se szívjanak magukba héber tanításokat. Azt a mindenüket, hát nem értik meg, amit minden józan ember megért? Hogy egy Isten kell minden népnek az egész Földön, amint egy Isten, Aton uralkodik az Égben, s az istenek és istennők seregei csupán másodrangúak vagy még kisebbek? A király Őkegyelmessége tudja, mit csinál, hiszen isteni eredetű... Csak azok a nyakas, ostoba héberek lázadoznak ellene. Haj, bár pusztították volna ki valamennyit, mikor a hikszoszokat kiverték, vagy kergették volna velük együtt a pusztába, ahová valók!

Mindez igen rövid idő alatt játszódott le. Mert amilyen rohamosan gyengült Amenhotep egészsége, olyan rohamosan erősödött Tiy meg Eye hatalma. S elvégre ők sem értek rá, gyorsan, erélyesen kellett munkálkodniok, ha azt akarták, hogy a "Sólyom" igazi, hozzá méltó fészekre találjon.

De vajon milyen lesz a fészke annak a másik gyermeknek, aki szintén isteni méhben fogant, s akinek megfoganását nem üdvözölték csekélyebb örömmel, mint a Sólyomét? Akit anyja titkon táplált forró vérével, óvott aggódó gondolataival, s akinek születéséért talán sokaknak lakolniok kell?

Az ilyen gyermekek ritkán szoktak életben maradni, tisztára a véletlennek mondott isteni akarattól függött, hogy a Nílusba eresztett gyékénykosárkát észrevette-e valaki, s ha észrevette, volt-e benne annyi szánalom, hogy kiemelje, bőtejű szegény asszony mellére helyezze, vállalja a fölnevelésével járó gondokat.

Ez döntötte el sorsát Szetamon gyermekének is. Ő tudta, szilárdan tudta, nemcsak megleli valaki a fiúcskát, nemcsak megesik rajta a szíve, hanem ő maga fogja fölnevelni derék emberré, hőssé, isteni férfiúvá... Mert a szerelem, aminek a magzatot köszönhette, végtelen volt, végtelen, mint az Isteneké.

 

16. "Terád gondolok, szerelmem"

A Gyermek éjszaka jelezte jöttét. Szetamon boldog izgalommal készült a megpróbáltatásra. Elhatározta, hogy egyetlen jaj nem fogja elhagyni ajkát. Türelmetlen volt, alig várta a pillanatot, amikor gyermeke első sikolyát küldi a világba, s elbúcsúzik attól a másiktól, ahol eddig öntudatlan révületben ringott a Fény hullámain. Már látta arcát, szemét, haját, kezecskéit, érezte teste melegét - de milyen más, végleges lesz az a pillanat, mikor a karjában tarthatja, kebelére veheti, rámosolyoghat, megcirógathatja sziromarcát...

Hanem türtőztette magát és várt. Bebámult az éjszakai lámpa lángocskájába, mozdulatlanul feküdt és figyelt.

Végre tűrhetetlenné kezdtek válni fájdalmai. Fölkelt, le s föl járkált a szobában. Mindent megfigyelt, ami körülötte volt: a bútorok ékes cirádáit, egy mozaikos láda fényes zárját, a falakon körbefutó vadlibák sorát, a padló fényes, színes berakásait, mezítelen lábának jóleső hűvösségét... És mégsem tudott semmiről semmit. Csak később emlékezett a szoba minden részletére olyan pontosan, mintha semmi más gondja nem lett volna ezen az éjszakán.

Szürkült, a sápadt égboltozat bederengett az ablakon, hűvös szél áradt a szobába. Szetamon minden igyekezete arra irányult, hogy akkor szülje meg fiát, amikor a Nap éppen fölkel. Hajnali embert akart szülni, erőset, harciasat, ragyogót. Olyan fiút, akinek vérét a Nap első sugarai pezsdítik életre. Olyat, akit a Nap csókol meg először, Ré, az életadó Isten.

Most már türelmetlenül csengetett. A besiető álmos szolgálók arcán látta a hiába palástolt rémületet, de ő maga mosolygott, mint egy ártatlan szűz leány. Szeme tüzelt, arca égett, kopaszra nyírt feje ütemesen ringott előre-hátra, mintha csónakázna, finom, kicsiny ujjai öntudatlanul kaparásztak a vánkoson, mert most már le kellett ülnie az ágyra, érezte, a nehéz óra hamarosan közeleg.

- Itt az időm - mondta halkan, de szilárdan. - Készítsétek gyorsan a szobát, ahol szülni fogok. Mindent készítsetek el. Ó, ne féljetek, ti gyávák! Gyorsan, gyorsan!

- De honnét hozzunk bábát? - kérdezte Mami, az öreg fürdető asszony olyan ijedten, mint egy szegény parasztnő. - Hiszen sohasem szóltál semmit...

- Gyámoltalan! - szólt rá gőgösen a hercegnő. Fogát összeszorította, arca eltorzult egy pillanatra, ökölbe fogta a kezét. - Hát nem tudsz szülésnél segédkezni? Micsoda asszony vagy?

- Úrnőm, ne kívánd... - könyörgött térdre esve az öreg nő. - Mi lesz, ha az isteni Anya megtudja, hogy én... éppen én...

- És mi! Éppen mi! - sikoltozták a lányok, nem tudván tovább titkolni rémületüket. Karjukat az Ég felé emelték, mint halálos veszélyben szokás.

Szetamon megvetőleg pillantott rájuk, ajkát lebiggyesztette. Gondolkodott egy pillanatig, de eközben meg-megvonaglott a teste a fátyolszerű éjszakai ruha alatt.

- Az Isten fiút küld a földre, ti pedig rémüldöztök, karotokat emelgetitek, ahelyett hogy énekelnétek örömötökben - vetette oda gőgösen. - Jó, bújjatok el, szökjetek meg, tegyetek, amit akartok, majd megszülöm magam. Nincs szükségem rátok.

Ha lehetséges, ezektől a szavaktól még jobban megrémültek. Ebből az őrült lányból még királyné is lehet, hátha megemlékezik majd róluk, s rettentő bosszút áll? Mind a négyen térdre vetették magukat a türelmetlen, vadul, mégis átszellemülten mosolygó leány előtt, fürtös fejüket a padlózatba verték, úgy könyörögtek, szánja meg őket.

- Jól van - bólintott a kis hercegnő. - Menjen valaki, s hozzon bábát a város külső részéből, mindegy, hogy kit. De azonnal.

Erre fölugrottak, s ész nélkül rohantak az ajtó felé. Csak Mami, az öregasszony állt tétován, ujjaival ráncos ajkát gyűrte, homlokán összevonta a redőket, és így nyögött:

- Úrnőm, hogyan nyúlhatna hozzád akármilyen piszkos, ismeretlen nő?

- Talán a thébai Palota valamelyik udvari orvosát akarnád idehozni? - csúfolódott Szetamon. - Vagy tán az egész orvosi tanácsot? Hajón? A királyi hajók legszebbikén? Eredj, tedd, amit parancsoltam!

Mami belenyugodott sorsába. S miután belenyugodott, azonnal intézkedett is. Valamennyien kimentek, hogy elkészítsék a szülőszobát, s bábát keressenek a nagy város valamelyik zugában.

Szetamon járkált, leült, lefeküdt, fölkelt, türelmetlenül várta a végső pillanatot. Eközben szinte látta, hogyan futkosnak a szolgák, hogyan rendezik el a szobát, készítenek fürdőt, kendőt a gyermek fogadására... S hogyan fut valaki lélekszakadtan a város utcáin, kérdezősködik a katonáktól, hajnali munkára indulóktól bábaasszony után. Fájdalmai erősödtek, testében óriási terhet érzett, amely ki akart szakadni belőle. Homloka, tenyere verítékes volt, szeme piros karikákat hányt az alabástromlámpa gyengülő fényében. Mindegyre az ablakra vetette tekintetét, mert a hajnal egyre jobban derengett.

Hogy mennyi idő telt el, néhány perc csak vagy egy óra, nem tudta volna megmondani, a homokórát pedig nem figyelte. Nem törődött az idővel. Csak a hajnallal törődött, s azzal, hogy pontosan napkeltekor szülje meg fiát, mert ennek így kell lennie, ez a törvény. Az ő szerelmének gyümölcse nem születhet máskor.

Egyszer csak megjelent Mami szorgoskodó arccal. Szetamon boldogan tekintett rá, zöld szeme szinte kétszeresére tágult, s mámoros nedvességben úszott.

- Jöjj, úrnőm, a szoba kész, segítsen téged Nut s minden jóságos isten - suttogta az öregasszony. Gyöngéden karon fogta a hercegnőt, hogy támogassa.

De a lány kiszabadította karját, fejét felvetette, s büszkén, erélyesen megindult az öregasszony előtt.

A szobában már minden készen várta. Két lámpa égett egy asztalkán, a sarokban alabástrommedence állt, mellette ékes, öblös korsók. Egy másik asztalkán patyolatkendők fehérlettek. Kellemes, megnyugtató illat terjengett a kicsiny szobában, mintha a zöld, kék, piros virágok illatoznának a csillogó csempékről. A kicsiny ablak rácsait leeresztették, de azért a hűvös hajnali levegő beáramlott. Padlózata nem volt ennek a szobának, hogy a vajúdó nő a meztelen földre fekhessen. De egy díszes ágy mégis állott a fal mellett, fejtámlája tehénfejet ábrázolt, lábai tehénlábakat. Királyi ágynemű dagadozott az ágyon.

A hercegnő a földre ült, nyugtalanul tekingetett az ablakrácsokon beszűrődő világosságra. Testét láthatóan gyötörte a kín, de arca változatlanul mosolygott.

Alig vártak néhány pillanatnyit, zaj hallatszott, az ajtó kinyílt, s egy öreg héber asszony lépett be. Kicsiny, töpörödött anyóka, sovány testét fehér lenvászonba tekerte, fejét fátyolba burkolta, barna, csontos arcából azonban sötét, eleven tekintet sütött. Orra előreállt, mint a madáré. Orrcimpájából aranygyűrű fityegett keskeny ajka elé. Lába mezítelen volt, csak egy vékony aranykarika csillogott a bal bokáján. Csontos, barna csuklóján szintén aranykarikát viselt. Mindezt Szetamon élesen megfigyelte, s azonnal tudott mindent. Azt is észrevette, hogy az öregasszony kíváncsian firtat körül, s nem tudja, mit tegyen: leboruljon-e, vagy csak meghajoljon, s ha meghajol, térdig hajoljon-e vagy csak derékból. A hercegnő nyomban megállapította, hogy nem mondták meg neki, kihez hívják. De a vénasszony okos volt, apró jelekből is értett. Nyomban tudta, hogy a bőrpoklos királylány ül előtte a földön. Ezért térdre vetette magát, mindkét karját szélesen kitárta, s héberül motyogott valamit.

Nem is tudott más nyelven. Utasításait Mami tolmácsolta a hercegnőnek, mert értett néhány szót. Egy királyi személy bizalmas szolgálójának mindent kell tudnia - mégsem szabad tudnia semmit.

Az első néhány rohamot Szetamon egyetlen jajkiáltás nélkül kibírta. Mikor a görcs engedett, átszellemült arcán fölsugárzott a mosoly, zöld szeme tágra nyílt, s egyre az ablakon csüggött. Keze vadul markolta a héber bába vállát, minden erejét össze kellett szednie, hogy pontosan hajnalra szüljön. Kopasz kis kerek feje, homloka, felsőteste verejtékben fürdött. De amikor az egyre erősebb, a "jó" fájások következtek, már össze kellett szorítania a fogait, hogy vadul föl ne sikítson, ne kiabáljon eszeveszett szavakat.

Mikor ismét egy kis pihenőhöz jutott, a fürdetőasszonytól írótáblát, papírt, ecsetet kért. Mami ezúttal csodálkozott, bár nem lett volna szabad. Meg is ijedt. Azt hitte, az isteni leány halálának közeledtét érzi, s utolsó üzenetet, végrendeletet akar írni a királyi Anyának. Az istenek elvették az eszét - ezt a gondolatot árulták el húsos arcvonásai... Mindent megír... a csábító nevét, az egész átkozott történetet... jaj, ezerszer jaj mindnyájunknak, akik hagyták, hogy a halálba menjen!

De nem tagadhatta meg a halkan kimondott parancsot, az ajtóhoz ügetett, s ott meghagyta az ott lézengő nőknek, hozzanak gyorsan írótáblát, papírt, ecsetet. Szetamon türelmetlenül várt. Mikor beadták az ajtó résén az eszközöket, a hercegnő a könyökére támaszkodott, maga elé tette a táblát, kisimította a papírlapot, egy pillantást vetett az ecsetre, megmártotta a tintában, s gyorsan, mintha valaki súgná, írni kezdett. Szaporán vetette a jeleket, egyik sort a másik után, mint akinek csak percei vannak az életből, aztán nem üzenhet soha a sötétbe borult világba. Ezt írta:

Terád gondolok, szerelmem, kínban és örömben égve,
távol vagy tőlem e súlyos, e sorsdöntő órán,
mégis mellettem állasz, boldogan fogom a kezed.
Magamba ölellek, mint mikor fiad fogantam,
sikoltok most is, mint akkor a kerti lugasban,
De akkor a kéj kínjától, most a kín gyönyörétől.
Akkor, mert méhembe zártam a Fiút, most, mert átadom néked,
ki messze vagy tőlem e súlyos, e sorsdöntő órán
s tán halálod kínjában rágod az idegen földet,
mint én harapom s tépem az itthonit, életadómat.
Ha meghalok, együtt járunk Aaru Mezején, együtt
a gyönyör Ligetében, ó, szerelmem, távoli kedves...

Nem tudta folytatni, az írónád kihullott kezéből, hosszú fekete sávot húzva a papírra. Szetamon arca eltorzult, testét hátravetette, körmei belekapartak a kemény földbe, arcát forró verejték árasztotta el, csikorgó fehér fogai közül nehéz, vad sikoltás szakadt ki.

De már azonnal megkönnyebbült, a fenevad, amely eddig kegyetlenül rágta egész belsejét, kitört a testéből, jóleső, meleg, áradó nyugalom szállta meg, majd elképzelhetetlen öröm, gazdag, semmihez sem hasonlítható mámoros boldogság... és fény, fény csapott az agyába. Domború melle megrázkódott a zokogástól, arcán könnyek vegyültek el a halálos verejtékkel. Ugyanekkor a két asszony szorgoskodó, feszült arcán mosoly futott át, mintha a Fényből rájuk is esett volna valami. S fölsírt az egyik világtól búcsúzó, a másik világot üdvözlő síró hang, mint egy ismeretlen állat hangja, aki kikecmergett a partra a Vizek ősbirodalmából, s már most tudja, hogy ezen a parton előbb-utóbb meg kell halnia. Ám a halálnak ez a görcsös sikoltása az élet hangja volt.

Mikor Szetamon, tisztába téve, ékes, piros bíboringben, parókásan, fáradtan mellére vette a fiút, megérintette a ráncos kis arcot, s utána megcsókolta a keblén függő szívszkarabeusz betűit, olyan szép volt, olyan testetlen, hogy a két öregasszony elfeledkezett minden félelméről, aggodalmáról, szorongásáról, s önfeledten nézte a mosolygó fiatal anyát s a gyermeket.

- Húzzátok föl az ablakrácsot - suttogta a hercegnő.

Mami buzgón fölhúzta a rácsot. S íme, a nyitott ablakon beáradt a hajnali Nap vörösarany fénye, tűzben fürdette a piros ágyat, a piros ruhás anyát s a gyermek arcát. A csecsemő arca elfintorodott a vakító fénytől, nyöszörgött. Az anya odatartotta a fénybe, hadd fürödjék benne egész ráncos, mezítelen vörös kis teste, hadd járja át minden ízét-porcikáját, az agyát, a szívét, vére minden cseppjét. Majd magához szorította, emlőjére helyezte, s halkan imádkozott. A Nap dicsőségesen besugárzotta a két öregasszonyt, a szobát, a bútorokat, életre keltette a falak csempéin pompázó virágokat, s elhalványította a lobogó lámpák fényét.

- Mósze... fiam... - suttogta a hercegnő, s könnyei keble völgyecskéjébe peregtek, a két gömbölyű halom közé, melyek most teltek voltak az élet italától. Zöld szeme hosszan gyönyörködött a gyermekben, nem látta csúnya vörösségét, vén ráncait, vaksin hunyorgó szemét, gyámoltalan állatiságát, egész szánalmas, kiszolgáltatott kicsinységét - nem, az apa testének aranyos barnaságát látta, bőrének rugalmas feszességét, arca büszke fiatalságát a szerelem önkívületének időtlenségében, nagy, sötét szemét, férfiasságát, hatalmát. Mószét, a fiút látta olyannak, amilyen lesz. Kereste arcán a távolkerült titkos apa vonásait meg a magáét, s újra meg újra fölzokogott a gyönyörtől, mert mindent megtalált, amit keresett, a gyermek egészen az apja, de egészen az anyja is.

A bábának odaadta karkötőjét, s megparancsolta, hogy hét napig ne hagyja el a Palotát. Arra is figyelmeztette - s boldog arcán szigor ömlött el -, nehogy egy szót merjen szólni, csak annyit mondjon, hogy egy szolgálónak gyermeke született... De hiszen mi is vagyok én egyéb, mint szolgálója uramnak, gyermekemnek s Istennek? - tette hozzá elgondolkozva.

Hét napig ott lakott hát a héber asszony a Palotában. Nem járhatott kedve szerint akárhová, pedig, ha már ide került, látni szeretett volna minden csodát, ami egy ilyen palotát betölt (noha éppenséggel nem tartotta isteni háznak). Nem tudta elfojtani izgalmát a gyönyörűséges kert, a pazar oszlopcsarnokok, a csillogó-villogó falak, a tükörfényes padlózat, a másvilági képek, a teraszok, balkonok, galériák láttán. Él Adón különös rendelésének tartotta, hogy éppen őt hívták ide. Csak az fájt, kegyetlenül fájt, hogy nem mondhat el mindent odahaza. Talán mindnyájuknak meg kellene halniok, ha csak egy árva szó elhagyná az ajkát. Száraz kezét lapos mellére nyomva, el-elakadó lélegzettel bolyongott a Palota ama kis részében, amit kijelöltek tartózkodása helyéül. Majd meghalt a vágytól, hogy a többit is láthassa. Bizonyosan a legsilányabb szobák, a legegyszerűbb folyosók, a legkeskenyebb lépcsők, a legszegényesebb oszlopok ezek, ahol ő lakik, mégis olyanok, amilyeneket álmában sem látott. Az óriási kertnek csupán egy kis félreeső csücske, mégis valóságos Édenkert, sohasem sejtett fák, bokrok, virágok virulnak benne, kanyargós útjai sárga kaviccsal hintve, mintha aranyrögökön járna a láb, vízsugarak csobognak lépten-nyomon, tündökölnek, mint a szivárvány, locsogásuk-fecsegésük égi zene... A kis tavon rózsaszínű lótuszok ringanak, hatalmasak, mint egy-egy tál... és milyen illat, micsoda illat mindenütt. Hát még az egész! Az igazi előkelőségek lakosztályai, kertjei! A királyéi! A trónterem és a trón! Ó, ha mindezt láthatná...

De nem láthatta. Be kellett érnie egy szobával, a folyosóval, amely a titkos Anya lakosztályába vezetett, ám a héber asszony éjjel-nappal elképzelhetetlen gyönyörben úszott, s csak annál nagyobb lett a gyötrelme, mert minderről örökre hallgatnia kell.

Kiszolgálták, mint egy hercegnőt. Ismeretlen ételeket hordtak, s olyan pompás sört, ami olvadt a nyelvén. Soha ilyen edényekből nem evett. Mintha áldozati edények lettek volna, tele gyönyörű, titkos értelmű díszítésekkel. Ágya, mint egy királyi hajó. Visszaringatta őt hajdani nászéjszakájába. Fürdőjébe zöld, illatos víz csorgott egy rézcsövön. Uram bocsá', még az árnyékszéke is csoda volt! Sokat hallott már a nagyurak palotáiról, de nem hitte. Most látnia kellett, hogy mindez igaz... látnia és hallgatnia róla.

Munkája nem volt nehéz, soknak meg alig volt mondható. Ügyelt előkelő betegére, tanácsot adott, mit egyék-igyék, milyen bűvös jelekre ügyeljen, milyen varázslatokkal hárítson el betegséget, gonosz veszélyt. Mert ilyenkor az anya környezete teli van gonosz lelkekkel, meg akarják rontani a gyermeket, hasgörcsöt, hányást okoznak, még el is cserélik. Mosnia, fürdetnie nem kellett. Itt minden reggel nemcsak tiszta, de vadonatúj ruhát készítettek a szobába, új meg új drága medencében fürdették a kisdedet... Irtóztató fecsérlés folyt! Semmit sem használtak kétszer, csupán az aranyedényeket, alabástromholmikat.

Ami a kis anyát illeti, a héber nő sóhajtozva állapította meg, hogy gyönyörű. Nemcsak finom, arányos alakja, bársonyos bőre, nagy zöld szeme, gyermekes arca volt szép, mint egy isteni virág - mindezt bizonyára anyai nagyszülei hozták Egyiptomba valahonnét Szíriából. Hanem az anyaság is megszépítette. Mosolya, szelíd hangja, gyengéd mozdulata égivé tette. Sohasem látott a vén bába ilyen átszellemült, csaknem folytonos révületben úszó fiatal anyát, pedig sok nő ment már át a kezén. Persze, nem csudálta hangosan, a gyermekre is minden este-reggel ráköpdösött, rondának, hitványnak, kis szarosnak nevezte, nehogy megirigyelje a leselkedő gonosz lelkek valamelyike, de magában eldöntötte, s Mami előtt sem titkolta, hogy gyönyörű férfiú lesz a gyermekből, mert a hímtagja példátlanul fejlett. Ő is Mószénak, Fiúnak nevezte egyiptomiasan, mint az anya. Azon nem törte a fejét, milyen Mósze, Tutmósze, Ramósze, Ahmósze... úgysem ismerte volna ki magát benne.

Így telt el hét nap, s a bábát gazdagon megajándékozva, megdicsérve és megfenyegetve útjára bocsátották. Lelkére kötötte Mami, hogy pillanatig se áltassa magát, mihelyt egy szót szól a látottakról, s nem ragaszkodik következetesen ahhoz, hogy egy szolgáló szült, számoljon le életével. Aztán kivezették egy mellékkapun.

Ezzel a héber bába örökre el is tűnik a szemünk elől. Éppen csak láttuk az alakját, egyikét a mindentudó héber bábaasszonyoknak, akik akkoriban világra segítették az újszülötteket, s az Írás szerint képesek voltak ujjat húzni még az isteni király rendeleteivel is. Hazudni pedig jól tudtak, ez kétségtelen, mert hazugságaikban mindig volt egy jó rész igazság. De tudtak hallgatni is. Hogy ez a bába a sírig hallgatott, ahhoz kétség nem fér. Azt is bizonyosra vehetjük, fiam és tanítványom, hogy együgyű elméje megértette, miért szült a kis hercegnő éppen napkeltekor, amikor a Nap letaszítja trónusáról a Hajnalcsillagot, a kegyetlen, harcias Helál ben Sahart, aki térdig gázol a vérben, mellére vért locsol, vállát vérrel mossa. Igen, és miközben hazafelé battyogott Men-nofer városán át, magas házak, előkelő nyaralók, gazdag kertek között, nemcsak azon gondolkodott, miképpen nyugtassa meg aggódó családját, hanem azon is, hogy olyan fiú született, akinek a csillagállások rendkívüli sorsot szabnak... S hogy lám, a hercegi anya nem bőrpoklos, sőt kiválasztott Asszony az asszonyok között. Azt meg már igen könnyű volt tudnia, hogy az újszülött gyermek még ma vagy holnap gyékénykosárba kerül, remegő kezek helyezik el a Jeor nádasában valamely jól látható helyen... Hiszen így szokták a Palota hölgyei, ha nem törvényes úton jutnak gyermekhez. Így szokták másutt is, mint a bábaasszony igen jól tudta a saját tapasztalataiból.

Azon meg nem győzött csodálkozni a sok csodálnivaló közepette sem, hogy a fiatal anya, a még jóformán gyermek, milyen hősiesen vállalta a szenvedést, milyen büszke volt anyaságára. Ruhája alatt görcsösen szorongatta a papírlapot, amire a hercegnő vajúdása közepette a gyors sorokat írta. Úgy vélekedett, elolvastatja egy írástudóval, odaadja a főpapnak, őrizze meg, adja nemzedékről nemzedékre a világ végezetéig.

 

17. Bizonyára héber fiú ez!

Úgy is történt minden, ahogy a bába gondolta. Ahogy történnie kellett. A nyolcadik napon Mami, a bizalmas fürdető asszony, formás gyékénykosárkával jelent meg úrnője előtt. A kosárkát gondosan bekenték már szurokkal, így alkalmas volt a gyermek befogadására és vízbe helyezésére.

Szetamon megszoptatta kicsinyét, megcsókolgatta, s óvatosan elhelyezte a puhán kibélelt kosárban. Nem volt szomorú. Tudta, hamarosan visszakerül hozzá, s végül is ő neveli föl - hogyan is bízhatta volna másra?! Nem, az élete árán sem adta volna senkinek gyermekét, Mószét. Mindent tudott ez a tudatlan leány, mindent, ami a szerelmet s a szerelem óriási birodalmát jelenti. Nem habozott, ha ezeknek a törvényei a világ ostoba törvényeinek kijátszását kívánták. Egyszerűen és természetesen élte a csillagok örök életét, az Égi Családét: Napét, Holdét, Csillagokét, anyáét, apáét, gyermekét. Nem aggódott tehát, nem nyugtalankodott, nem tördelte a kezét, és nem sírt. Mindent úgy cselekedett, ahogy kell.

Aztán az alvó gyermekkel a kosárkában, Mami eltávozott. Szetamon pedig leült az asztalkájához, állát tenyerére hajtotta, nagy, zöld szeme a fal egyik fényes csempéjére tapadt. Képzeletében nyomon követte a bizalmas öregasszonyt, amint kendőjével letakarva a kosarat, közönyt színlelve lépeget a hosszú folyosókon, végig a galériákon, le a lépcsőkön, ki a kapun, át a Nílus-part pálmaligetein a vörös alkonyatban, amikor Ré-Horachte éppen eléri a látóhatárt, s halvány, szelíd fénnyel megjelenik az alkonyati Csillag, a Béke Csillaga. És látta, amint óvatosan körülnéz, nincs-e valaki a közelben, nehogy akkor helyezze a kosarat a nád közé, amikor jár arra valaki. Föltekint a halványuló égre, figyeli a flamingók kecses repülését, s amikor látja, hogy a jelek biztatók, a parti nádasba teszi a kosárkát. Ezután sietve elindul visszafelé.

Pontosan akkor nyitott be a fürdető asszony, a bizalmas barátnő, amikor Szetamon várta. Mosolyogva tárta ki mind a két karját, földig hajolt, s így suttogott:

- Készülj, úrnőm, most már jöhetsz.

Szetamon fölpattant székéről, magára terítette esti köpönyegét, fejére burkolta fátylát, s tetőtől talpig égszínkékben, ahogy a napnak ez az órája kívánta, nyakán, fülében, csuklóján, ujjain, bokáján a kiválasztott ékszerekkel, gyorsan, büszkén, de minden mozdulatával gyengédséget sugározva, kisietett az ajtón.

Odakint Mami tapsolt, s négy szolgáló sietett elő, ugyancsak esti öltözékben, ahogy a hűvösödő alkonyat kívánta. Kékben ők is és fátyolosan, mint egy-egy hercegnő, csak az tudta volna őket megkülönböztetni a királyi Család tagjaitól, aki nagyon járatos a szövetek és fátylak ismeretében. Meg aki tudta, hogy a szolgálók nem viselnek parókát.

Ilyenkor, alkonyattájt szokott Szetamon a Nílusban fürödni. Nem azért ugyan, hogy az életadó folyó lemossa testéről a bőrpoklosságot - mint a héberek mondták -, hanem hogy mennél hamarább megtisztuljon a szülés után. Mert a Nílus vizét az egyiptomiak és a héberek egyaránt szentnek tartották, sőt nemcsak a Nílusét, hanem minden folyóét. Tudod, fiam és tanítványom, hogy a víz, az "eleven" víz a Világóceán jelképe, az erőké, amelyek a végtelen Térben hullámzanak, és szülik a látható világot, a végtelen életet. A Nílusról meg úgy vélekedtek, hogy messze-messze, a látóhatár mögött, túl Szudánon és túl az óriási, erdővel borított hegyeken, magából az Égből ered, s belefolyván a tengerbe, ismét az Égi Tengerek fogadják magukba. Amint látjuk, az igazságtól éppen nem jártak messze.

A kis királylány és szolgálói előkelő nyugalommal lépkedtek a part felé, bár Szetamon futni szeretett volna. Legelöl haladt, nemcsak rangja szerint, hanem izgatottságában is. Mami kissé lihegve követte, a lányok könnyedén lépkedtek a csikorgó kavicson s a térdig érő fűben. A közelben súlyosan emelkedett a Palota régi fala, távolabb Men-nofer nagy városa nyüzsgött, s bocsátott érthetetlen ködöt-füstöt az alkonyati Égre. Mögötte, a sivatag határán hegyesen nyúltak föl a piramisok, mint ősvilági rémek, tükörfényes háromszögeiken vakítóan csillogott a búcsúzó Nap. Az Ég alja vörös volt, mint a tűzvész, de följebb zöldesbe játszott, s a Békecsillag alig észrevehető fénye szelíden hunyorgott már a messzeségben. Mozdulatlanul álltak a pálmák, szél sem lebbent. Nehéz illat terjengett a folyó fölött. Ünnepi pillanat volt ez, a természet visszafojtotta lélegzetét, csak a szíve dobogott halkan, hatalmasan.

Szetamon ekkor megpillantotta a kosarat a nád között s benne az édesen alvó gyermeket. Megállt. A látvány olyan gyönyörűséges volt, hogy szívére kellett szorítania mind a két kezét, ajkába harapni, nehogy sikoltson. Arcát pír futotta el. Pedig hiszen alig múlt el egy kevés idő, mióta megszoptatta, pólyába csavarta, kosárba tette a kisfiút. Éppen annyi csupán, amennyi Maminak kellett, hogy a nádasba lopja a drága kincset, s visszatérjen a palotába. És még ezt az időt sem vesztegette el Szetamon, hiszen lépésről lépésre kísérte az öregasszonyt képzeletében, a partra meg vissza. Mégis, ahogy ott feküdt a kis kosár a lágyan ringó vízfodrokon, hajladozó, bugás nádszálak között, benne pedig a gyermek, homlokához emelve apró öklöcskéit, mély álomban, mintha annak a Tengernek a hullámain ringana, ami csupa-csupa fény, a Nap utolsó piros sugarai pedig ráömlöttek kerek arcára, hunyt szemére, s arannyá varázsolták körülötte a Nílust, szinte megfoghatatlanul csodálatos volt. Sírnivalóan gyenge, magános, esendő, de egyben nyugodt, mint aki az Isten tenyerén pihen. A fiatal anya mozdulatlanul nézte, nem tudott betelni a képpel. Bőségesen megfizetett ezért a csodáért, de ha ezerszer ennyit kellett volna fizetnie, azt is boldogan vállalta volna.

Az Égre pillantott, s íme, az alkonyati Csillag már tiszta fénnyel ragyogott Nyugat felől, ahol Amenti van, a holtak s a boldog üdvözültek országa, Aaru örök mezeje, a béke, a csend, az örök pihenés, a soha nem múló öröm isteni világa.

El kellett játszania szerepét, s örömmel játszotta. Csengő hangon fölkiáltott:

- Nézzétek, egy gyermek! Ott, a sekély vízben, a nád között!

Kinyújtotta kezét a kosárka felé. Mami nehézkesen lépkedett előre, mélyen lehajolt, talán mert őt is meghatotta ez a pillanat, s el akarta rejteni könnyeit. A négy leány azonban fölsikoltott, keblére nyomta kezét s megtorpant. Igen, igen, egy kis kosár s benne egy alvó gyermek! Milyen szép! Milyen édes! Ó, ha nekem ilyen aranyos kisfiam lehetne! Mert fiú, az bizonyos. Leányt sohasem tesznek ki a Nílusra, mindig fiút... s az ilyen fiúk sokra viszik az életben!...

Nézzük, nézzük, még ne nyúljunk hozzá, véssük szívünkbe a képet, hogy ha mi is gyermeket foganunk, ilyen szép legyen, mint ez!

A nádas mögött egy fiatal héber lány leselkedett. Kíváncsian nézte a szokatlan jelenetet. Első pillantásra megismerte a királylányt, mert különbséget tudott tenni nő és nő, ruha meg ruha között. Tudjuk, ő maga sem volt közönséges leány, családja szent ősök emlékezetét őrizte, apja pedig Él Saddájnak, a Saddu-hegy Istenének, a Nagy Istennek főpapja volt. Mirjam különös képességekkel megáldott vagy megvert leány lévén, messze vidéken tiszteletben részesült, nemcsak a héberek, hanem némely egyiptomiak között is. Már a ruházata elárulta rendkívüliségét, nem volt ugyanis rajta semmi más, csak fehér, fehér, fehér. Finom fehér fátyol a fején, fehér ruha, vállán fehér kendő. De a neve is elárulta volna, ha a ruhája nem, mert lázadást jelentett, meg csillagot és tengert, a tenger csillagát jelentette, s a lázadó szellemet, amely áttör a korlátokon.

Fekete volt a haja, barna, szép formájú az arca, erős, kissé nagy a szája, ajkai csücskében finom, alig látható redő húzódott meg. Nagy szenvedések, nagy gyönyörök jele. Fülcimpáján aranyholdacskák rezegtek, mellén aranyláncon szintén a Hold képét viselte.

Ez a különös leány szeretett alkonyatkor egyedül kóborolni. Legszívesebben pedig éppen a Nílus partján üldögélt, bámulta a lassan hömpölygő vizet, a part homokjába redőket rajzoló apró hullámokat, a sütkérező kicsiny halak lebegését, a nádas hullámzó lengését s a nagy-nagy víz fölött kitáruló Eget. Ilyenkor megragadta az Isten ereje, azt sem tudta, hol van, hogyan került ide, révületében néha ijesztő, néha elbűvölő képet látott, ajka zavaros szavakat motyogott, amiket csak hozzáértő tudós fejthetett meg. Ha érintették, nem érezte, ha szóltak, nem hallotta... Ha pedig akadt volna lelketlen ember, aki durván fölrázta volna, Mirjam bizonyosan ájultan rogy vala össze, mint egy élőhalott.

Figyelte a jelenetet, mozdulatlanul hajolt előre, arca feszült volt, sötét szeme égett. Tudta, hogy szerepe lesz most, s azt is tudta, mi. De türelmesen várt. Ajka körül mélyen bevésődtek a finom árkok, mintha kimondhatatlanul szenvedett volna.

- Bizonyosan héber fiú ez! - kiáltott a hercegnő messzecsengő hangon. - Kitették, mert nem akarták a Jeorba dobni!

- Héber fiú! - sikoltották a lányok, s összecsapták a kezüket.

- Hogy milyen gyámoltalan, milyen szép, milyen gyenge! - szánakozott őszintén Szetamon, s Mirjam látta, hogy két nagy, ragyogó könnycsepp gördül végig a szép, fiatal hölgy művészien festett arcán.

- Emeljétek ki, és hozzátok ide! - parancsolta megcsukló hangon a hercegnő. Olyan volt a hangja, mint a szerelemtől ittas madáré.

A szolgálók versengve futottak, belegázoltak a sekély vízbe, óvatosan fölemelték a kosarat. Mindegyik vinni szerette volna. De Szetamon már egészen a víz szélén állt, bele is lépett, karját nyújtotta a gyermek felé. A feszülten figyelő Mirjam ebből a mozdulatból sokat megértett, s most közelebb jött egy kissé a nőkhöz.

- Mósze! - szólt hangosan a hercegnő, magához ölelte a kosarat, kitakarta az alvó gyermeket, hosszan nézte mezítelen testét, majd megcsókolta a mellén. - Mósze, a vízből emeltelek ki. Most születtél meg másodszor.

Ekkor körülnézett, megpillantotta Mirjamot.

- Ki vagy, leány? - kérdezte komolyan.

- Amram leánya, Mirjam - suttogta a héber leány. Sötét szeme izzón nézte a hercegnőt, mintha a szívébe akart volna látni... s bizonyosan látott is, olyan leány volt. Majd a gyermeken pihentette meg tapadó tekintetét s megint a hercegnőn.

- Nem ismersz valakit a héber asszonyok között, aki éppen szült, és táplálná ezt a gyermeket? Bizonyosan héber anya tette ki.

Pontosan az történt, úgy történt, ahogy Mirjam előre látta. A végzet ujját csak a vak nem ismerte volna föl, mert anyja alig két hete szült, éspedig fiút, teje pedig olyan bőséges volt, hogy bízvást jóltarthatott két akármilyen erős gyermeket. Bólintott, s nyugodtan mondta:

- Anyám, Jozabét nemrégiben szült, ő majd táplálja a gyermeket.

- Ide tudnád hívni?

- Nyomban hívom, úrnőm.

Meghajolt, s már futott is, át a síkságon, végig a parton, pálmák alatt, bokrok között. Fehér alakját eltakarta a nádas hullámzó sűrűje.

Szetamon a fűbe telepedett, köréje ültek a szolgálók. Kebelén ringatta a gyermeket, dédelgette, ujjával cirógatta, gőgicsélt neki, nevetett megránduló arcocskáján, azt mondta: ni, alig több egyhetesnél, s már mosolyog! Szerette volna megszoptatni, mellét feszítette a tej, de nem szabad, most szerepet játszik, mesét és legendát, nem ronthat el semmit, mert mindennek jelképes értelme van. A lányok meg az öregasszony részt vesznek a titokban, mit szólnának, ha emlőjét a gyermeknek adná!

Akármint vágyott tehát az édes, csiklandozó érzésre, amikor a puha ajkak mohón szívják a csecset, uralkodott magán. Nem mutatott a gyermek iránt mást, csak szánalmat és irgalmat.

Mami elsorolta a kisded szépségeit, fölhívta rájuk a hercegnő figyelmét, a lányok pedig csodálták minden porcikáját, megcsókolgatták selymes bőrét, könyörögtek, adná nekik is oda egy pillanatra, hogy tarthassák. De Szetamon ezt mégsem engedte meg. Szorosan magához ölelte Mószét, zöld szeme a távolba merengett, talán az apát idézte ide a Nílus partjára az ismeretlen helyről, ahol tartózkodott, akár élve, akár halva.

Kis idő múltán - már teljesen leszállt az est, kigyúltak az óriási csillagok, a Béke csillaga úgy tüzelt, mint egy kék szikra, a bólogató fák feketére váltak, homályba vesztek a piramisok háromszögei, a folyó lustán csobogott a messzeségbe - ismét fölbukkant a fehér ruhás alak, mellette pedig szaporán lépkedett egy másik, nem tiszta fehérben, ruhájának színei elmosódtak a homályban.

Szép szál, derék, karcsú fiatalasszony állt meg a hercegnő előtt. Tétován nézett körül, mert Mirjam bizonyosan nem mondott neki többet, mint amennyit kellett. Majd ruhájáról, ékszereiről, parókájáról, finom viselkedéséről megértette, ki előtt áll, mélyen leborult, széttárta mindkét karját, ahogy jól nevelt asszonyhoz illik.

- Ülj mellém - parancsolta Szetamon.

Az asszony egyetlen mozdulattal a fűbe ült, ruhája alá vonta lábait, anélkül, hogy igazgató mozdulatot tett volna. Figyelmesen tekintett a hercegnő arcába. Kerek képű, nagy szemű, kissé hajlott orrú, barna nő volt, orrában karika csillogott, fejkendője alól kivillogtak aranyfüggői. Kezét összekulcsolva ölében nyugtatta.

- Ezt a kisfiút - kezdte halkan, megindultan Szetamon - a Jeorba tette valaki. Ott a kosár, amiben feküdt. Bizonyosan héber anya szülte, nem akarta sem a papoknak, sem a folyónak adni. Észrevettem és megszántam. Leányod, Mirjam éppen itt járt. Azt mondta, te fölnevelnéd a gyermeket. Igaz?

Jozabét nem szólt, csak bólintott.

- Fiút szültél? - kérdezte a hercegnő, s majdnem hozzámondta: "te is", de uralkodott magán. Csupán az alvó gyermeket cirógatta meg az ujja hegyével.

- Fiút szültem, úrnőm, éppen két hete - felelte Jozabét büszke, mély hangon. - Nem elsőszülöttem, hanem a második. Nem kell odaadnom, sem elpusztítanom. - Sóhajtott. - Kívánságod parancs, úrnőm. Szegényesen élünk, de Él Saddáj ölében erősek és elégedettek vagyunk. A gyermeket úgy fogom táplálni, mint a magamét, anyja leszek, a gyermekeim testvérei lesznek.

Ezt szép egyszerűen mondta, a hercegnő egy pillanatig sem kételkedett benne. Nemcsak mert az asszony tökéletesen őszintének s jámbornak látszott, arca, szeme jó volt, ruházata tiszta, egész viselkedése nyugodt és előkelő, hanem, mert sohasem kételkedett kívánságainak teljesítésében. Hogyan is lehetne valami másként, mint ahogy ő akarja? Továbbá azt is természetesnek gondolta, hogy aki egy gyermeket saját tejével táplál, majdnem annyi, mintha a vérével táplálná, joggal érezheti s vallhatja magát anyjának, többi gyermekét testvéreinek.

- Minden héten elhozod Mószét, hogy lássam, szépen fejlődik-e - utasította a héber asszonyt. - Mert gondom lesz rá s reád is.

Ekkor a csecsemő arca eltorzult, elvörösödött, kezét ökölbe szorította, és keservesen sírt. Szetamon aggódva hajolt föléje, s már nyúlt az emlője után, hogy megszoptassa az éhes kisfiút. De idejében észbe kapott. Ez a pillanat a szívébe nyilallt, a melle szinte fájt. De oda kellett adnia a visító, rugdalózó csecsemőt Jozabétnek. Ő már kapott is utána, mihelyt a sírását meghallotta, buzgón kiemelte duzzadt, barna emlőjét a ruhája alól, s ügyes mozdulattal a mohó szájba helyezte a szőlőszemhez hasonló csecset. Egy kis kapkodás, egy kis cuppogás, türelmetlen sírás... aztán szopott, szopott Mósze teljes erejéből. Új anyja megsimogatta a csapzott kis fejet, térdét föltámasztotta, hogy kényelmesen feküdjék, húsos arca szelíden mosolygott.

- El tudnád tartani? Elég lesz kettőnek? - aggodalmaskodott Szetamon, bár látta, hogy aggodalma fölösleges.

- Haj, akár hármat is! - nevetett halkan Jozabét, kivillantva gyönyörű, egyenletes fogait telt ajkai közül. - Ez az emlőm Mószéé lesz, a másik meg Aharoné.

Míg a szoptatás folyt, egyikük sem mozdult. Szetamon sóváran nézte a gyermeket, megsimogatta saját mellét. Mami, akár egy nagyanya, gyöngéden gyönyörködött a látványban, nem tudta megállni, hogy egy-egy elragadtatott szót ne sóhajtson el a nagy csendben. A szolgálók pedig, kecsesen ülve a fűben, előrehajoltak, hogy az izgalmas esemény minden mozzanatát lássák. A sötétség hirtelen szállt le, s jóformán csak a csillagok porzó fénye világította meg őket rejtelmes ezüstfénnyel. Mirjam mozdulatlanul állt, mint egy hófehér szobor. Nagy, sötét szeme kitágult, mint aki lát valamit, amit más nem láthat, s a látványról nem tudja levenni a tekintetét.

Mikor a gyermek jóllakott, fáradtan kiejtette szájából a csecset, s úgy maradt félrebillent fejjel, ahogy elaludt. Egy tejcsöpp villogott az ajkán. Jozabét eltakarta emlőjét, a gyermeket gondosan bepólyázta, majd visszahelyezte a kosárkába. Ezután az egészet magához ölelte, s megint egyetlen mozdulattal, könnyedén, támaszkodás nélkül, mint egy karcsú szarvas, fölállt.

- Este van, úrnőm, engedd meg, hogy most hazamenjünk. Közeleg a Kiddus ideje, sőt talán már el is mulasztottuk, ahogy a Csillag mutatja. De Él Saddáj megbocsát nekünk, mert az ő kedvét kerestük.

Így mentegetőzött a kedves asszony, zavartan mosolygott, lassan ringatta karcsú testét a kosárkával.

Szetamon vonakodva emelkedett fel a földről, megsimította a homlokát, mintha fájdalmas gondolatát akarná elhessegetni, aztán megrázta dús parókája fürtjeit, s halkan nevetett.

- Járjatok békével - mondta kedvesen, őszintén. És akaratlanul fejet hajtott az idegen asszony előtt. Bizonyára sohasem tett még ilyent. Ám ettől a pillanattól fogva, hogy ez a szép, délceg nő megszoptatta a fiát, testi közelségbe jutott hozzá, vérük-tejük együtt áramlott a gyenge kis test lüktető ereiben, dobogó szívében. Mintha együtt szülték volna a gyermeket, ő, Szetamon, a kihordását, a fájdalmakat vállalta, ez az asszony pedig a táplálást, a gondozást éveken át. Szerette volna megölelni, megcsókolni az idegen asszonyt, annyira nem volt számára idegen. Milyen különös! Valahonnét, a messze Ázsiából, a sivatagok, a Libanon, a Hermon hegyei közül származott ez az asszony, isteneit másként nevezte, másként imádta, más volt a nyelve, mások a törvényei, a szokásai, más az öltözete, másfélék az ékszerei - s mégis itt találkoztak a Nílus partján, egy kisgyermek gyámolatlan teste fölött, hogy vérük-tejük összeömöljék benne. Ő, Szetamon, akit a héber asszony rokonai bőrpoklosnak neveztek, akit lenéztek, megvetettek, s akitől féltek, meg Jozabét, aki sohasem merte volna hinni, hogy valaha egy egyiptomi úrnő gyermekét dédelgeti keblén. Talán ebben a végzetes találkozásban, eggyéforrásban része volt annak a néhány csepp szíriai vérnek, amit Szetamon homályos eredetű nagyszüleitől örökölt? Adónnak, akit a különös nevű Yuaa meg Tuau magával hozott Egyiptomba, s akit Atum néven a Birodalom kiválasztottjai is ismertek?

Mindegy, sötét este volt, nem lehetett töprengeni. Szetamon nem is töprengett, egyszerűen élte az életét, gondolta egyszerű, egyenes gondolatait, s főképp érezte sorsa nagyságát és szépségét.

Elindultak hát, Jozabét meg Mirjam a parton végig a város távoli, túlsó pereme felé, ahol egy kis házban, pálmák alatt, egy tehén, egy borjú, néhány kecske meg juh társaságában már türelmetlenül várta az ura, Amram, mert az otthon hagyott kisfiú ugyancsak ordított az éhségtől. A hercegnő és kísérete pedig a Palota irányában, meg-megállva, némán, meghatottan a történtektől. Szetamon egyre utánanézett a távolodó nőknek, amíg hamarosan elnyelte őket a sötétség.

 

18. "Egy fiút szültem, kettőt adott Isten"

Így történt, fiam és tanítványom, hogyan is történhetett volna másként?

Jozabét meg leánya, a tizenkét éves Mirjam szaporán haladt a kanyargó gyalogúton. Ők sem szóltak semmit. Jozabét türelmetlenkedett a saját csecsemője miatt. Bizonyosan érezte másik emlőjében a duzzadó tej feszességét, ebből tudta, milyen éhes lehet a kis Aharon. Olykor egy-egy pillantást vetett Sálem csillagára is, és látta, hogy az esti Kiddus ideje már jócskán elmúlt. Egyre szaporázta hát lépéseit, valóban úgy járt, mint egy szarvas, könnyed, hosszú lépésekkel, fejét fölemelve, derekát kifeszítve, ügyesen és hajladozva a gazdag kertekből kicsüngő ágak alatt, elkerülve köveket, bokrokat. Biztosan járt, mint aki pontosan ismeri az utat. Mirjam olykor el-elmaradozott, aztán észbe kapva, néhány szökkenéssel anyja után futott, mint egy hófehér, fiatal ünő.

Jó messzire mentek, ismét kiértek a Nílus messzenyúló partjára. Balról a végtelen folyó csillogott, jobbról néhány pálma bólogatott fekete, hosszú ujjaival. A kis ligetben egy csoport vályogház állott, talán öt vagy hat. Valahol kecske mekegett, álmos tehén bőgött. Állatok nehéz szaga terjengett az illatos levegőben. Most szaporán ugatott egy kiskutya is. Otthon voltak, a héber telepen. Már messziről hallották Aharon sírását.

A ház nyitott ajtaján kiaranylott a mécses fénye. Amram állt a küszöbön. Az ajtófélfához támaszkodott, feje fölért a szemöldökfáig. A kutya ugatására kilépett, a közeledők felé ment, nyomban megismerte őket járásukról s a kutya ugatásáról.

Jozabét meg Mirjam belépett a házba. Az anya azonnal a sarokban álló bölcsőhöz futott, letérdelt, s így, térdeltében nyújtotta Mirjamnak a kosárkát. Máris kiemelte síró gyermekét, ölébe kapta, csicsígatta, gügyögött, meleg, turbékoló hangon kérdéseket intézett a hunyorgó kisfiúhoz, amikre az föl-fölcsukló zokogással válaszolt. Egykettőre egy zsámolyra ült vele, kibontotta súlyos emlőjét, s a síró hang egyetlen félbehagyott sikoltással elnémult.

Amram csodálkozva nézte a Mirjam karjában fekvő másik gyermeket. Barna arca megfeszült a figyelemtől, fekete szakálla reszketett a mécses fényében. Magas, vállas alakja egészen előrehajolt, elgondolkozva vakargatta bozontos mellét. Övig mezítelen volt, testét csak egy egyiptomiasan körülcsavart kendő takarta.

- A Jeorban találtátok? - kérdezte halkan, s fejével a szurkos kosárkára intett.

Mirjam bólintott.

- Héber, vagy egyiptomi? - kérdezte tovább.

- Egyiptomi.

- Haj, haj... - dörmögte az apa, megfogta a szakállát s járt egy-két lépést a simára tapicskolt agyagpadlón. Majd megint megállt Mirjam előtt, jól megszemlélte az alvó gyermeket s a kosarat. - Sem apja, sem anyja - mondta egy kis szánakozással.

- Apja az apám, anyja az anyám - jelentette ki Mirjam egyszerűen. - Anyám már meg is szoptatta.

Ezzel mintegy pecsétet ütött a dologra: már nincs mit változtatni, Jozabét vállalta a gyermeket, anyjává lett. Amram a tény hallatára jobban megmarkolta dús szakállát, s megint járt néhány lépést. Ezúttal nem Mirjam elé került, hanem a kis Aharont szoptató felesége elé. Kissé szétvetette mezítelen lábszárát, jól megállt a talpán, mintha a talajba nőtt volna. Nézte, nézte szelíden mosolygó feleségét, a mellére tapadó gyermeket, barna arca, sötét szakálla csillogott. Fekete szeme égett, mint a szénparázs. Majd eleresztette szakállát, mindkét kezével megfogta felesége vállát, egy kicsit megszorította, lehajolt, arcul csókolta. Ezután pedig még mélyebbre hajolt, s megcsókolta a gyermek fejét is. Most megfordult, Mirjamhoz lépett, két ujjával megfogta a leány állát, őt is megcsókolta az arcán. Végül a gyermekhez hajolt, s homlokon csókolta. Ezzel a szótlan szertartással saját gyermekéül fogadta a jövevényt.

- Írás nem volt mellette? - kérdezte ezután.

- Nem, de mindent tudunk - felelte Mirjam. - Mósze a neve.

- Mósze... - mondta a fiatal apa ünnepélyesen. A név kimondásával visszavonhatatlanul elismerte saját fiának.

A kis házban csend volt s gyönyörű nyugalom. Jozabét vigyázva tette le melléről Aharont, gondosan bepólyázta, bölcsőjébe helyezte. Majd elvette Mirjamtól Mószét, megigazgatta a pólyáit, s odatette őt is a tágas bölcsőbe. Egymás mellett feküdt a két gyermek, meghatottan nézte őket.

- Egy fiút szültem? - kérdezte vidáman. - Egyet, de kettőt adott az Isten.

- Azt mondod, lányom, hogy mindent tudtok? - kíváncsiskodott Amram.

- Azt - erősítette hevesen Mirjam. - Ez királyi gyermek, s a világ végéig emlegetni fogják, hogy héber férfiú lett.

Mirjam, a különös lány szavát mindig úgy fogadták, mint kinyilatkoztatást. Még ha egyszerű dolgot mondott, például azt kérdezte, hol a kenyér, vagy megfejje-e a tehenet, azon is elgondolkoztak egy pillanatig, hátha mást is jelent. Most azonban semmi kétértelműség sem volt a szavaiban, hát hallgattak és csodálkoztak. Mirjamnak bizonyosan látása volt, azért beszél így.

Mószén egyelőre nem látszott, hogy a világ végéig emlegetni fogják, mint héber férfit. Öklét halántékára emelve aludt. Mellette, ugyancsak halántéka mellé emelt öklöcskékkel, mozdulatlanul aludt két héttel idősebb testvére, Aharon. Mit sem tudtak egymásról, egyiptomi neve volt az egyiknek, héber a másiknak, de rövid idővel ezelőtt ugyanannak az anyának tejét szopták, s azt szopta tizenkét évvel ezelőtt Mirjam is.

Apa, anya és leány asztalhoz ültek. Jozabét odakészítette a kenyeret, sót, sajtot, a serlegben a bort. Amram még hat agyagmécsest vett elő, sorra meggyújtotta az első lángjánál, s az asztal közepére helyezte. Betakarta fejét kendőjével, áhítatosan Kiddust mondott. Ezután eloltott a hét égitestet jelképező lángokból hatot, csak a legelsőt hagyta égve, megtörte a kenyeret, feleségének, lányának adta. Ugyancsak elosztotta a sajtot is. Szótlanul ettek, pedig a szívük tele volt hálával, örömmel. A nap eseményeinek értelmén elmélkedtek. Különös is volt! Jozabét, erős, friss, szép asszony létére majdnem tizenkét évig nem szült, s már nem tudott hová lenni a szomorúságtól. Attól félt, Isten örökre bezárta a méhét. Sokat imádkozott, elvégzett minden csalhatatlan varázsműveletet, hiába. Majd az a több mint két keserves év következett, amikor Amram nem közeledett hozzá a király rendelete következtében. De erről később. Most meg alig szülte meg Aharont, íme, még egy fiút adott neki az Isten. Pótolta azt, aki elmaradt! Megjutalmazta jámborságát. Megajándékozta türelméért. Kétszeresen teljesítette forró kívánságát. És milyen fiút adott? Haj, királyi vérből valót, idegent ugyan, mégsem idegent, mert íme, a saját tejével táplálja... És Mirjam szerint beszélni fognak róla a világ végezetéig... De hogyan beszélnek? Mint héber férfiúról!

Megvacsorázván, Amram még egy pillanatig állt a széles bölcső előtt, marokra fogta szakállát, bólogatott. Majd kiment, hogy megnézze az állatokat, bezárja az ajtót. Mert gonosz a világ, nem olyan szelíd és jóindulatú, amilyen a hajdani ősök idejében volt. Most már zárkózni kell... régen egyek voltak az emberek, szívük, ajtajuk nyitva...

Csakhamar mélyen aludtak valamennyien a kis vályogházban, a pislogó mécses világa mellett. A tűzhely felől hűvös éjszakai szellő áradt be a Nílusról, vízillatot hozva a fülledtségbe. Halaványan hunyorgott a parázs a hamu alatt, mint egy álmos fél szem, a meszelt falakon s a mennyezet silány gerendáin hosszú árnyékok lengtek, óriásivá növesztették a szegényes bútorokat: asztalt, néhány széket, egy ládát (rajta a család büszkeségét: az alabástromból faragott illatszertartót), a néhány deszkából eszkábált alacsony ágyat, amit ülőhelynek is használtak, sőt ettek is rajta, az ajtó mellett alvó hasas kőkorsókat.

Ebben az egyszerű héber házikóban álmodta első alaktalan álmait Mósze.

 

19. Amram

Mikor történtek ezek az események? Az esztendő melyik szakában, melyik napján?

Rabbi Chanina bar Papa szerint Niszan hó huszonegyedikén. A jámbor Rabbi azt mondja, ezen a napon a szolgáló angyalok az Örökkévaló elé állva így szóltak: - "Világnak Ura, aki egyszer a tengernél dicsőítő éneket fog zengeni ezen a napon, szabad-e annak a vízben elpusztulnia?"

Rabbi Acha bar Chanina szerint a fontos esemény Szivan hó hatodikán történt. E jámbor Rabbi azt mondja, ezen a napon a szolgáló angyalok így szóltak az Örökkévalóhoz: - "Világnak Királya, megengeded-e, hogy Szivan hónak ezen a napján, amikor majd a Törvényt fogod adni a Hegyen, elpusztuljon az, aki megkapja Tőled a Törvényt?"

Így kellett lennie, mert íme, a fiú, akit e napon kitettek a nádasba, nem veszett oda. Én azt hiszem, fiam és tanítványom, hogy Niszan hó huszonegyedikét kell elfogadnunk, mert a huszonegyes szám, mint a szent hármasnak önmagával való hétszeri szorzata, fontos szám. És ha meggondoljuk, milyen természetes módon élte Szetamon a mítoszt, csodálkoznunk kellene, ha nem ezen a jeles napon hajtotta volna végre nagy tettét.

Hogy a szolgáló angyalok csakugyan a helyükön voltak, s kellőképpen figyelmeztették az Örökkévalót végbeviendő nagy terveire, kitűnik a Mósze körül forgolódó asszonyok szívének tisztaságából, bátorságából, elméjük okosságából. Mert nem mondhatjuk puszta véletlennek, hogy éppen Szetamon szülte őt, mély szerelme gyümölcseként, a világ törvényeinek ellenére, s meg is tudta tartani. Az sem véletlen, hogy az egyébként nagyon ijedős Mami, Szetamon bizalmas szolgálója olyan szépen megállta a helyét. És véletlennek mondhatjuk-e, hogy a természetük szerint cserfes szolgálók ebben az esetben mélyebben hallgattak, mint a sír, s hogy az ártatlan gyermek láttán szűzi lelkükben csak rajongó csodálat, ártatlan öröm lobogott az irigység, a káröröm, a gonosz dac sárga tüze helyett? Mit mondjunk továbbá Mirjamról, aki megleste a jelenetet, s azonnal megértette, miről van szó? Hát Jozabétról, a gyermekágyból alig fölkelt fiatal anyáról, aki nyomban futott a hívásra, s odanyújtotta emlőjét az éhes gyermeknek? Aki nem hivatkozott fáradtságra, nem emlegette, hogy éppen neki is született fia, azzal kell törődnie, nem sajnálta tápláló tejét az idegentől? Sőt Él Saddáj különös ajándékának tekintette őt? Mit szóljunk a jószívű asszonyok e példátlan összeseregléséhez? Mit gondoljunk a csodáról, hogy ennyi igazi, tiszta lelkű nő találkozhatott Mósze kosárkája körül? Isteni rendelkezés nélkül nem buzgólkodtak volna az angyalok nők képében.

De lássuk, mit tudunk Amramról, az apáról meg Jozabétről, az anyáról. Mit tudunk erről a különös családról, amelynek ölében nagyra, óriásira kellett nőnie a gyermeknek.

Hagyományaink följegyzik, hogy Amram is, felesége is Lévi Házából származtak. Ez a Lévi jövevény törzstöredék volt, mint a neve is elárulja, mert Lévi, lavjú: jövevényt, csatlakozót jelent. Ma már tudjuk, hogy Lévin éppen úgy nem szabad egyetlen személyt, ősapát, pátriárkát értenünk, mint Ábrahámon, Jiszhakon vagy Jákób "fiain". Törzs volt ez is, mint a többi, mint a sémiek egyéb törzsei: Jiszmaél, Edom, Amalek s a kánaánita népek egyéb kavargó, hol ellenséges, hol testvéri társasága. Ezekből verődött össze a jákóbiták egy csoportja, töredékekből, talán itt-ott egész törzsekből, a Jákób-él tisztelői, ahogy egy fennmaradt hikszosz emlék nevezi Istenüket. Voltak köztük jelentékenyek is, mint Efráim, amelyet a maga külön harcias istene pásztorolt, s voltak olyanok, amelyeknek Gósenben való tartózkodásáról a próféták sem tudnak, így Jehuda, Simeon. Magam is említettem korábban, fiam és tanítványom, hogy Ásernek, Zabulonnak nyomát sem találjuk az egyiptomi héberek között, ugyanis Keret, Szidon "királya" hadba vonulása idején találkozik velük Palesztinában. József népét pedig, Jószifot, leverték "testvérei" csillagokkal beszőtt köpönyege, azaz a vallása miatt, eladták Jiszmaél népének rabszolgául, s az Egyiptomba hurcolta a hikszosz uralom idején. Törzse hamar elegyiptomiasodott, s csak "fiai" tértek vissza a héberek közösségébe a hikszoszok kiűzése után.

Ilyen, a jákóbitákhoz csatlakozott töredék, jövevény nép volt a Lavjú-Lévi törzs. Nem is törzs, hanem nemzetség. Neve nem istent jelöl, hanem helyzetet, viszonyt, állapotot.

E kis nemzetség, Lévi Háza, nem is nevezhette külön névvel istenét, mert az egyszerűen Él volt, nem szerepelt mellette még más, alacsonyabb rangú isten, istennő, valamely törzs, nemzetség külön istene, sem az eredeti, de már értelmét vesztett Isten deformálódott neve. Ők ugyan Él Saddájnak, a Hegy Istenének, jelképes értelemben Nagy Istennek nevezték, mert tudod, hogy saddu-szada "hegyet" jelent, azt a hegyet, ahol az Istent hajdanában, elmosódott évezredekben tisztelték. De akinek fülében Tanítóink figyelmeztetése, hogy a szavaknak, különösen a neveknek, több értelmük van, sőt igazi értelmük éppen a legmélyebb rétegben lappang, több puszta légyzümmögésnél, tudják, hogy ez a hegy azt az egyetlen, igazi, szellemi Hegyet jelenti, ahol az Isten trónol, másodsorban pedig azt a képzelt hegycsúcsot, ahová a Hold legmagasabb állása idején emelkedik. És azt is tudják, hogy Él látható képe maga a Hold, de korántsem azonos vele, csupán tükröződik benne. Mindezt jól megfontolva, mondhatjuk, hogy a léviták maroknyi nemzetsége Élt, a mennyei hegy Nagy Istenét imádta, az Ősnap "fiát" és "férjét", a világot teremtő férfias istent, akinek "fiai" a csillagok. Csakhogy bálványt nem állított neki, s magát a Holdat sem imádta, nem esett olyan zavarosságba, mint a teráhiták, akiket Ábrahám egy évezreddel előbb éppen emiatt hagyott el. A Lévi-törzset bizonyára zaklatták a többi népek szokatlan istentisztelete miatt, mert szent hegyein nem állított bálványt, nem ölt áldozatul sem embert, sem állatot, megelégedett az oltáron égő tűzzel, termények, illatszerek áldozásával... De van-e nagyobb gyönyör, fiam, mint lábbal taposni mások istenét, üldözni más istenek híveit?! Akik fegyverrel legyőzettek, rabszolgaként kerültek a győzők kezére. Akik okosan meghódoltak, bálványok előtt áldoztak ezután, s elvesztették eredeti nevüket. De akadt egy maroknyi kis töredék, éppen Él Saddáj főpapja körül, amely sem fegyver, sem hódolás által nem volt kényszeríthető a győzelmes nép isteneinek imádására. Ez a konok, hűséges kis nép bizonyára számkivetve barangolt a pusztaságban, amíg a jákóbitákhoz nem csatlakozott, fölismervén Jákób-élben, Jiszraél Istenében ugyanazt az Istent, akiért üldözést szenvedett. Így került aztán az éhség űzte jákóbitákkal Egyiptomba.

Könnyű lett volna a kedvező hikszosz-uralom idején elfelednie ősi Istenét, az Igazit, az Egyet, a Nagyot és az Urat, s a hatalom húsosfazekai mellett lezülleni akár a hikszoszok isteneihez - válogatni lehetett bennük! -, akár a többi héber törzs sokféle bálványainak imádásához, a véres áldozatokhoz, a vad táncokhoz, mámoros ünnepekhez, a kézzelfoghatóhoz, és a durvához, hiszen ezek az istenek többé-kevésbé szintén a Holdisten emlékét őrizték, mint például maga Já is, a lándzsát, bunkót forgató. Vagy imádni Asirat-Asera képében az Ősnapot, a megnevezhetetlent, akit imádni is merő káromlás. Imádhatták volna a véres Anatot vagy Antát, a térdig embervérben lubickoló, mellére vért locsoló, vállát vérrel mosó istennőt, a Hajnalcsillagot, imádhatták volna őt eredeti férfiúi alakjában is, mint Hélál ben Sahart. Imádhatták volna az ábeli szelídségű, odaadó, önfeláldozó esti Csillagot is, Sálemet, a Békét... De ők hallatlan konoksággal megmaradtak Él Saddáj mellett, akit sem a Hold képében, sem bálványokéban nem szabad imádni, csupán lélekben és igazságban. Mert ő a Világ Ura és Királya, minden, ami látható, hallható, fogható és érezhető, csupán a teremtménye, még a saját képe, a sötétség fölött lebegő Hold is.

A Lévi-törzs, éppen jövevény volta miatt, nem foglalhatta el a legelőkelőbb helyet a többi jákóbita népség között. Nem neki jutott a Gósen legtermékenyebb része. Még csak Gósenben sem lakott a szó szoros értelmében. Hanem kicsiny, öt-hat vályogházból álló telepen éldegélt a Nílus mentén, közel Men-noferhez s eléggé távol a góseniektől. Csak így érthetjük meg, miért volt olyan közel a Palotához Amram házacskája is. Men-nofer alatt éldegéltek, a hegyvonulat nyugati csücskénél, amely dél felől határolja Gósent. A ma Mont Fort nevű csúcson tartották istentiszteleteiket, ünnepeiket. Az is lehetséges, hogy maguk választották ezt a helyet, miközben a többi törzs mohón osztozkodott a lapályos, vizes, csatornákkal át- meg átszőtt termékeny területen. A léviták elsősorban Istenükre gondoltak, hegyet kerestek, ahol "lakjék" közöttük, szerényen félrevonultak a tartomány peremére, jövevényekhez, csatlakozókhoz illőn.

Ebből a hajszolt kis népből származott hát Amram és felesége, Jozabét.

Hagyományaink megemlítik, hogy Amram Él "főpapja" volt s a Nagytanács tagja. Ami a főpapságot illeti: nem szabad valami előkelő, pompában élő, szolgákkal, szolgálókkal körüllebzselt hatalmas úrra gondolnod, fiam. Az akkori héber főpapok, bár tekintélyes férfiak voltak, korántsem hasonlítottak a főpap-királyokhoz vagy éppen a jeruzsálemi hatalmas Chananhoz. Nem laktak palotában, díszes kert közepén. Nem viseltek nehéz, drága ruhákat, csak akkor öltöztek ősi öltözékükbe, amikor Istenük előtt szolgáltak. Kincseik, szent edények, tálak, füstölők, lámpák, jelképes értelmű ékszerek voltak, senki sem tudta, mikor készültek, hogy hívták a remeklő mestert. Volt köztük jómódú, de a gazdagságtól tartózkodtak. Nem is főpapok voltak, hanem igazi rab kohanim, az Isten szolgáinak fejei. Éltek, mint más: földet műveltek, birkát nyírtak, szőttek, fából szerszámokat faragtak, bort szűrtek, ellenőrizték a csatornák állapotát, miközben maguk is izzadtak a vízhúzó gém súlya alatt, madarásztak, tojást szedtek, sásból szőnyeget fontak, végezték azt a munkát, amit a népük. De elsősorban tanultak. Erről már szóltam. És tanítottak. Erről nem szóltam. A hét három napján, alkonyat tájt, amikor a munka befejeződött, maguk köré gyűjtötték tíz-tíz "isten embere" kis társaságát, valamely árnyékos fa hűvösébe telepedtek, s magyarázták a tudnivalókat. A hallgatók kérdezték, ők feleltek. Juhbőrre írt időtlen régi írásokat olvastak, amelyekről vallották, hogy magának Ábrahámnak, Jiszhaknak, Jákóbnak a keze vonásai. Történeteket mondtak el, s kifejtették értelmüket. Türelmesen vitáztak egy-egy szó, kifejezés tartalma fölött, ahogy Keleten ma is szokás. A tízzel megbeszélték az ünnepek rendjét, a szolgálatot, a szertartásokat, az imádságokat és a táncokat. Ez a tíz azután ismét maga köré gyűjtött tízet a csekélyebb tudásúak közül, s egy-egy fa alá telepedve, tanított. Emezek megint a saját körükben tanítottak tízet-tízet, hogy végül is odahaza, a családban, ki-ki megtanítson mindenkit a tudományra. És papja legyen a háznak.

Nos, efféle rab kohanim, efféle főpap volt Amram is. Szegény, egyszerű ember, mint a többiek, feje a tíz tizedesnek, a maroknyi kis csoportnak. De tudta, hogy Istenről neki vannak a legtisztább fogalmai, ő ismeri a lényegét, s neki kell ezt a lényeget fönntartania, továbbadnia a világ végezetéig.

Szótlan, megfontolt, nyugodt férfiú volt, nyájas, de szigorú. Lassú mozdulatokkal végezte munkáját. Volt egy kis földje a Nílus mentén, nem nagyobb, mint a többieknek, s ugyanúgy maga vetette be Jozabét meg Mirjam segítségével, mikor az árvíz eltakarodott, mint a többi családok. Learatta, kicsépelgette maga. Gondozta a csatornákat, vigyázta a másokét. Borjat nevelt, eladta. Kecskét tartott, tejükből sajtot gyúrt a két nő. Miért részletezzem? Csendes, szorgos, de nem mohó élet volt az övék, mindenüket maguk termelték, készítették, megelégedtek azzal, amijük volt. Még egy kis szőlőt is műveltek a hegyoldalban, ahol a Léviek szőlői virultak. A bor nem vetekedett sem a libanonival, sem a szíriaival, sem a ciprusival, de vidáman itták esténként a közös serlegből, evés után.

Rabbiink szépen mondják el, hogyan szállt föl Isten Ádám, Káin, a Vízözön-nemzedék, Szodoma bűnei miatt fokról fokra a Hetedik Égbe, majd hogyan ereszkedett le a Hetedik Égből a hatodikba, az ötödikbe és így tovább, Ábrahám, Jiszhak, Jákób, Lévi, majd Kohat idejében, egészen a legalsó szféráig, s megült annak a peremén. Én azt hiszem, fiam és tanítványom, hogy Amram környezetében egészen a földre szállt, velük lakozott, társalkodott, tanácskozott, olyan szép rendben élt az egész ház, az egész Lévi-nemzetség mindenestül. Kezdve a bölcs aggokon, a tevékeny férfiakon, le a gyermekekig, végezve a szép, karcsú, délceg leányokon és jámbor asszonyokon. Sőt az állatokat se hagyjuk ki, fiam, mert ahol isteni rendben élnek az emberek, ott az állatok is boldogok. Ha még volna bátorságom hozzátenni a növényeket is - és miért ne volna? -, azt mondanám, a földek, a pálmaligetek, a szőlők is azért virultak olyan buján, mert gazdáik sohasem hullottak ki Isten közelségéből. Az édeni állapot valóban magától elkövetkezik, ha az emberek Isten kebelén élnek.

De a világ korántsem élt ám Isten kebelén. Ezt meg kellett szenvedniök nekik is. Mikor kihirdették a héberek kikiáltói, hogy minden elsőszülött fiút, aki megnyitja anyja méhét, ezután nem Istennek, hanem az egyiptomi királynak, azaz Atonnak kell szentelniök, Amram búskomorrá vált. Nem igaz ugyan, hogy a saját leendő fia sorsán aggódott, mint zavaros hagyományaink hiszik, mert neki már volt leánya, aki megnyitotta az asszony méhét, születhetett volna hát fia bízvást, nem lett volna elsőszülött. Olyan szigorúan kell értelmeznünk ezeket a törvényeket, fiam, amilyen szigorúan értelmezték ők. De sírt, sírt könyörtelenül, némán, magányosan, mert sírt az egész héber nép. Megszaggatta szakállát, nem fésülte hosszú, fekete haját ő sem, mint a többi héber férfiú a siralom e napjaiban. A Lévi-Ház képviselőjeként ott ült a Nagytanácsban, a Vének között, s ő is hozzájárult az elkeseredett határozathoz: ha már a Nílusba kell fojtanunk fiainkat, odaadván őket a Nílus istenének, fojtsuk magunk a vízbe, semhogy megtagadjuk saját ősi törvényeinket.

Borzalom, siralom, gyász, keserűség volt ezután az életük. Az asszonynép hosszasan üvöltözött, mint a nőstény oroszlán, ha veszélyben a kölyke. Engesztelő áldozatok füstje kavargott az Égre egész Gósenben. Rakásra öltek bikát, kost, bakot, jerkét, bárányt, galambot. Adataink vannak szarap néven egy gyermekáldozatról, nem kétlem, hogy ezt a borzalmas áldozatot is bemutatták itt-ott, önként adva oda néhány kedveset, hogy a többit megmentsék. Alázatos imádságtól gyűlöletteli varázslatig mindent megpróbáltak, s mint hallottad, ajándékkal megrakva Jákóbjukat is elküldték tizenkét válogatott szűzzel, hogy meglágyítsa a király szívét.

Ekkor Amram, felöltve szent ruháit, magára borítva égszínkék bíborköpönyegét, amelyen háromszázhatvanöt kicsiny aranycsengettyű csilingelt, homlokára kötve a tenyérnyi széles aranylemezt, amelyen néhány rejtelmes betű ragyogott, fölékszerezve magát szent ékszereivel, ünnepélyes áldozatot mutatott be az egész nép apraja-nagyja előtt, s kihirdette, hogy mától fogva nemcsak tartózkodni fog feleségétől, hanem el is küldi, mintha sohasem ismerte volna. Könnyű neki, meddő a felesége, tíz év óta nem szült... - gondolták némelyek. Az összes felnőtt férfiak lázasan kiáltozták:

- Követjük példádat! Nem ismerünk asszonyt, inkább vesszen ki a magvunk, semhogy elsőszülötteinket idegen istennek adjuk!

És úgy is tőnek.

Több mint két esztendeig nem tekintett Amram a feleségére. Sőt hazaküldte a szüleihez. Pedig ölelhette volna bátran, tíz év óta nem volt gyermeke! Amram tettének híre terjedt mind az egész Gósenben, s a férfiak tömegesen követték példáját. Hogy milyen nehéz volt helytállniok elhatározásukban, gondolhatjuk a héber nők szépségének, tüzességének ismeretében. A férfinép indulatos, gyűlölködő, verekedő-fenekedő, az asszonynép fásult, lusta, perlekedő lett. Az egész héberség beteg.

Jozabét megcsókolta férjét, leányát, összeszedte cókmókját, s alázatosan lehajtva fejét, hazament. Ugyanúgy ment haza sok más héber asszony is. Ez volt a Vének s az Isten akarata. Inkább sohase öleljenek férfiút, mintsem magzatukat Atonnak adják, a Nílusba fojtsák. Nem volt Gósenben vidám lagzi, elhallgattak a sípok, dobok, citerák, nem gyűjtöttek bort, hogy a leányok eljegyzésén megigyák. Jaj, nem éldelegtek ifjú szerelmesek a pálmák hűvösében alkonyatkor, s elfordították arcukat, hogy ne lássák szerelmesük vágytól hevült képét. Akik mégsem tudtak uralkodni magukon, kétségbeesve, fogcsikorgatva ölelkeztek, remegve a gondolattól, hogy nem leányt, hanem fiút fogan a szűz, akinek méhéről a pecsétet letépték.

Amram szótlanul végezte munkáját leánya, Mirjam társaságában. A gyermek tízéves volt, de erős, fejlett, mozgékony. Szép, sudár termetű, mint az anyja, de a szeme nagyobb és sötétebb. Majdnem olyan szép volt, hogy kiválaszthatták volna a tizenkét szűz közé, akiket Thébába küldtek. De a Vének, gondosan latolgatván s mindenfelől jól megforgatván a leányka kellemeit, úgy vélték, a bokája egy kissé vaskos, márpedig az egyiptomiak különösen kényesek a karcsú bokára, mert első pillantásuk a nő lábára esik, csak azután halad fölfelé a combokra, a csípőre, a derékra, kebelre, végül az arcra. Romlottságuk jele ez, azonban így van. Ha sikerre akarnak számítani, vigyázniok kell a bokára. Továbbá az emlőcskéjét sem lehetett félmarokkal letakarni. Héber férfiú csak örül ennek, azonban az egyiptomi a kicsiny mellet kedveli, mert romlottságában nem gondol a gyermekek szoptatására. Így hát Mirjam kimaradt a tizenkettőből. És otthon dolgozott az apjánál.

Följegyezték tanítóink, hogy Mirjam megáldatott - vagy megveretett - a bölcsesség s a látás képességével. Amram ugyan arra vélte leánya gyakran révedező természetét, magányos őgyelgéseit, szinte önkívületi állapotait, hogy bánkódik az anyja után, csak nem mer róla beszélni. Hát persze, bánkódott is, de mégsem ez volt különös viselkedésének oka.

Egy este, mikor Mirjam asztalra készítette az ennivalót meg a borral telt serleget s a mécseseket, Amram pedig megmosakodva az öntözőcsatorna vizében, éppen fejére borította kendőjét, hogy a Kiddust elmondja, a leány megállt előtte, rávetette nagy, sötét szemét, s nyomatékosan így szólt:

- Meddig tartóztatod még meg magadat anyámtól? Meddig lesz még üres a ház, meddig eszünk ketten, iszunk csak ketten a pohárból? És meddig takarják még be a héber férfiak az élet forrását?

Amram megütközve nézte a leányt. Ő pedig bátran folytatta:

- Kegyetlenebb vagy te a királynál! Mert a király törvénye csak az elsőszülötteket sújtja, te azonban, s akik téged követnek, a fiúkat is, a lányokat is sújtod. Válogatás nélkül valamennyit, akik nem születnek erre a világra. Él Saddáj embere vagy te? Nem, rosszabb vagy, mint az idegen király!

- Mióta mer a leány... - kezdte Amram, s fölhúzta sűrű szemöldökét a homlokára. De hirtelen észbe kapott. Leánya nyugodtan, mozdulatlanul nézett reá, szeme égett, mint az eleven szén. Amram meghökkent. Gondolkodóba esett.

Így ült néhány percig az asztalnál, elfelejtette meggyújtani a mécseseket, megtörni a kenyeret. Olykor firtató-csodálkozó pillantást vetett Mirjamra. És csodálkozott a lányán, mert moccanás nélkül állott előtte, még a szempillája sem rezzent. Úgy nézte az apját, mint egy másvilági szempár.

Amram fölkelt, marokra fogta dús szakállát, járt néhány lépést a szobában. Mirjam nem mozdult. Csak a szemével követte apját.

Végre az apa megállt előtte, szétvetette mezítelen lábát, jól megnézte a leányt még egyszer, ezután a szeme sarkából egy szempillantást vetett az ágyra, az asztalra, s néhány halk szót dünnyögött, aminek értelmét Mirjam nem tudta. Lehetett átok is, fohászkodás is, áldás is.

- Jól teszik az apák, ha tanulnak a gyermeküktől - mondta most már hangosan, érthetően Amram. - A te szádból az Úr szól, Mirjam, és szavaid nem puszta légyzümmögés a fülemnek.

Egy pillanatig sem habozott. Mert miről tudjuk, fiam és tanítványom, hogy Isten közöttünk tartózkodik? Arról, hogy nyomban észrevesszük, ha nincs közöttünk. Amram megértette, hogy Isten nem volt vele, mikor az áldozatot bemutatta, elhatározását kihirdette. Elhatározása istentelen volt. S ez nyomban világossá lett számára, amint a leányka, Isten szavát mondva, vagyis az Igazságét, megszólalt. Nagyobb bűn volt elfojtani az élet forrását, a szerelmet, mint odaadni az elsőszülöttet Atonnak.

Amram tehát egy pillanatig sem habozott, hanem ledobta kendőit, s bár a Béke csillaga már fönn ragyogott az Égen, elhalasztotta a Kiddust. Ehelyett határozott lépésekkel kiment a házból, eloldozta csónakját, a folyóra lökte, belehágott, megragadta az evezőt. Elindult Jozabétért.

Mirjam pedig kifutott utána, leült a homokra s énekelt.

Már jócskán besötétedett, mikor fülét megütötte a víz csobogása. A csónak hirtelen előbukkant a homályból. Ketten ültek benne.

Nem kívánom ecsetelni ennek az estének a szépségét. Nem akarom jellemezni a gyöngéd, de erős mozdulatot, amivel a férfi partra segítette az asszonyt, amivel az asszony, a férfi vállát átkarolva, partra lépett. Azokat a táncos mozdulatokat sem tudnám ábrázolni, amikkel Mirjam fölugrott a földről, s anyja-apja elé futott, mint egy szarvasünő. Így futottak az első emberek, akik még szinte szemtől szembe látták Istent az Éden bezárt kapuja mögött, amint reájuk néz, és szomorúan mosolyog.

Röviden szólva: Amram, Jozabét meg Mirjam hármasban hallgatták a Kiddust, gyönyörködtek az apa érces, meleg hangjában, kiterjesztett barna kezében, boldog arcvonásaiban. Hárman ették a megtört kenyeret, a sajtot, itták a közös serlegből a bort. És noha ez a bor nem mérkőzhetett sem színével, sem ízével, sem illatával a libanoni, a szíriai vagy a ciprusi borral, zamatosabb volt azoknál, mámora pedig elbűvölőbb. A három szempár úgy ragyogott, mint a hat kis agyagmécses, a hetedik mécses pedig, mint a nyitott házajtón bevillogó Béke csillaga.

Amram még akkor este bement feleségéhez, Jozabéthez, s nála maradt hajnalig. Mirjam imádkozott, s édesen aludt. Reggel az apa, miután megették sózott kenyerüket, ittak rá egy-egy bögre frissen fejt tejet, marokra fogta szakállát, s így szólt:

- Ez a leány, Mirjam, mától fogva csak fehér ruhában járhat. Szőj neki új ruhákat, Jozabét. Mert őbenne a Bölcsesség és az Igazság szelleme lakik.

Ezután a hegyre ment, megfúvatta a kagylóhéj-kürtöket, az Úr ősi szent kürtjeit, összehívatta az egész népet. Főpapi díszbe öltözött, fölszította az oltár tüzét, amit az Égből lehulló láng gyújtott meg legelőször, s azóta sem aludt ki soha. Áldozatot mutatott be, szebben énekelve a szertartásos imádságokat, mint bármikor. De csodák csodája, nem bűnbánó, nem engesztelő, nem könyörgő, hanem éppenséggel hálaadó imádságok voltak. Papjai pedig elrendelték, hogy énekeljenek és táncoljanak mindnyájan, mert ez a hálaadás napja.

Énekeltek, sípoltak, doboltak és táncoltak tehát, eleinte félénken, vonakodva, majd egyre bátrabban és boldogabban. Ujjongott, keringett, kacagott, dalolt, zenélt az egész nép. A bánat szörnyű súlya alól fölszabadult emberek sírtak örömükben.

Végezetül Amram kihirdette, hogy tegnap elment a feleségéért, hazavitte, fölkereste éjszaka... és föl fogja keresni ezután is. Mert az Úr megvilágosította elméjét egy gyermek szava által, e gyermek pedig a saját leánya, Mirjam. Mit mond az Úr? Ezt mondja:

- Ne légy kegyetlenebb a királynál! A király csak elsőszülött fiaidat követeli, de te minden fiút és minden leányt, akik meg sem születtek. Ne takard be az élet forrását. Ne fojtsd meg a szerelmet! Én adom fiaidat és leányaidat, én ismerem, mielőtt anyjuk méhébe fogadná őket, én tudom, kit mire szánok! Fogadjátok el, én adom. Akinek Atoné kell lennie, legyen Atoné. Aki a Jeoré, legyen a Jeoré. Mert valamennyien az enyémek azok is, akiket Atonnak, azok is, akiket a Jeornak s azok is, akiket nekem adtok. Enyémek a meggyilkoltak, enyémek a gyilkosok. Mindnyájan az enyémek vagytok, a magamét adom nektek. Fogadjátok el őket, ahogy adom. Én vagyok az Úr.

A nép elámult e szavak hallatára. Nem akart hinni a fülének. Két esztendővel ezelőtt ugyanez a főpap, ugyanez az Amram, ugyanitt, ugyanígy ünnepélyes áldozat s imádságok után, éppen az ellenkezőjét mondta annak, amit ma mond. Az ellenkezőjét cselekedte annak, amit ma cselekszik. Mi ez? Melyik szavának higgyünk? Nem az Úr nevében beszélt akkor is, mint most? Beszélhet az Úr egyszer így, másszor úgy, akarhat egyszerre kétfélét? Vita támadt, a férfiak hevesen lármáztak. Hát persze hogy beszélhet kétféleképpen az Úr! Persze, hogy akarhat kétfélét! Nem változik-e a világ pillanatról pillanatra? Nem lehet ma jó, ami tegnap rossz volt és fordítva? És nincs-e az emberi szavaknak egyszerre nem is két, hanem három értelmük? Nem áldás-e az átok, nem átok-e az áldás? Nem merő sötétség-e az Úr fénye az emberi szemnek, nem világosság-e ez, ami az Úrnak sötétség? Nincs-e bonyolult kettősség mindenben, s a kettősségben is nincs-e még bonyolultabb kettősség? Nem ez a kettősség-e az igazi, az egyetlen bűn? És végezetül: nem egy-e a kettősség a Végső Egyben?

Így vitáztak a férfiak, boncolgatva és hasogatva Amram szavait is, egymáséit is. Így vitáztak hevesen, kiabálva, töprengve, hadonászva, szakállukat babrálva, tépve, rázva, kinek milyen volt a természete. Az oltáron pedig magasra gomolygott a füst, szétterült a sötétkék alkonyati égen, fűszeres fa édes illata s tömjénszag lebegett a Hegy fölött. A nép, az ifjak mámoros serege énekelt, dobolt, zenélt és táncolt. Hatalmas körfüzért formálva kecsesen forogtak a táncosok, mint az égbolt csillagai, egy-egy dobbanással szétváltak, egymás körül keringtek, kezükkel integettek, egymás derekát ölelték. Koszorú virított a fejükön, ékszerek csilingeltek fülükben, csuklójukon, bokájukon. Repültek a bő ruhák, pihegtek a keblek, mámorosan megnyíltak a nedves ajkak, tüzeltek az egymásba kapcsolódó sötét szempárok. Táncoltak a legények, táncoltak a családapák. Táncoltak a leányok, táncoltak az anyák. Tipegve, kényesen, finoman táncoltak a lengő szakállú öregek s a ráncos anyókák. Sikongva táncoltak a gyermekek. A fűben mászkáló kisdedek ujjongva ütögették össze kezecskéjüket a zene, a dal, a tánc ütemére. Egy-egy anya kiugrott a füzérből, odafutott, kiemelte gömbölyű emlőjét, s megszoptatta őket. Aztán megcsókolta, s visszafutott a táncba. A főpap nem táncolt, mozdulatlanul állt a körben, mint a csillagok között a Nap. Arca sugárzott. Még két éve komor volt, mint egy bűnösé.

Ott ünnepelt a boldogok között a legboldogabb: Jozabét is. Ott táncolt tetőtől talpig tiszta fehérben Mirjam. Láthatta mindenki: fehérben volt, mint akiket meg szokott lepni a bölcsesség s a látomás szelleme. Lehetett-e vitázni, mikor Mirjamot látták? Nem a főpap leánya volt-e? Nem, nem, minden kétely eloszlott, hiszen Amram kijelentette, hogy egy gyermek szava mondta meg neki az igazságot: A gyermek itt volt. Tiszta fehérben, fején virágkoszorú.

Ettől fogva a héber férfiak nem tartóztatták meg többé magukat a héber nőktől. A ligetek, a csatornapartok, a dombhajlatok lankái, a szőlők sötétzöld csalitjai ismét vendégül látták az andalgó, csókolódzó szerelmeseket, messze-messze visszhangozták boldog dalaikat. Nemcsak a kis Lévi-Ház vidékein, hanem szerte egész Gósenben. Az asszonyok szültek, elsőszülött fiukat Atonnak adták, szavuk jelképes járása szerint "a Nílusba dobták", megsiratták, meggyászolták, de ölelkeztek megint, s másikat szültek. Igyekeztek elrejteni elsőszülött fiaikat a kormányzó kopói elől. Voltak, akik megmakacsolták magukat, s vízbe dobták gyermeküket. És voltak, aki továbbra is megtartóztatták magukat az asszonytól. A héber nép viselkedése nem volt egységes.

De Amram s a Lévi-Ház életébe békesség költözött. Nemhiába mondják Tanítóink, hogy "az egyetlen törzs, amely megőrizte szívében Jiszraél reménységeit, Lévi volt". És azt sem mondják hiába, hogy "Az igazak között is igaz volt Amram, Jozabét férje, Aharon és Mirjam atyja, s Amram igazságára épült a világ."

Ebbe a családba, ebbe a törzsbe, ebbe a világba került Mósze.

 

20. A sólyom leszáll a fészekbe.

Figyeld csak, fiam és tanítványom, hányféle illat szálldos a levegőben ezen a hajnalon. A virágzó szőlő könnyű illata, a jázminbokrok fehér csillagainak zamata, a piros meg halványsárga rózsák dús illatának lehelete, a környező falvak tornyáig látszó lankák s szántóföldek búzavetésének lebegő virágpora - s mindenek fölött az olajfáé, amely alatt ülünk. A tó felől bizsergető vízpárát hoz a déli szél, a part vadvirágok szagával terhesül. És nézd, milyen kék a kora reggeli Ég, egyetlen felhő sem vet rá foltot. Nézd a fákat, hogy fürödnek a Nap aranyfényében. Hallgasd a rigók füttyét, van köztük egy, amely mintha szüntelenül számon kérné a világtól: "Hol a Biblia? Hol a Biblia?" Legyen ez a fuvolázó kiáltás intő szó nekünk is, fiam.

Szánkban van még a friss tej íze és a jó álom íze is, szívünkben békesség lakik, meg az Igazság keresésének gyönyöre. Folytassuk hát az események nyomon követését.

Láttuk, hogyan fogadta a világ Mósze megérkezését. Lássuk most, hogyan fogadta a királyi Anya s Amenhotep fiáét.

Bár Tiy nem először szült életében, s minden szülését nagy várakozás előzte meg országszerte, ezúttal az izgalom, az aggódás, a türelmetlen várakozás sokkal nagyobb volt, mint bármikor. A Fehér Ház csillagtudósai éjjel-nappal számításokba merültek, mikor kell megszületnie a Sólyomnak. Hízelgő véleményeikkel s jóslataikkal izgalomba ejtették nemcsak magát a Fehér Házat, hanem az egész Birodalmat. Biztos számításaik szerint egy sohasem volt, páratlan, a világ sorsát eldöntő nagy férfiúnak kellett születnie, valóságos Isten fiának, olyan egyéniségnek, aki örökre egyesíteni fogja a szétdarabolt, összezavarodott, szinte reménytelen különbözőségbe hullott emberiséget. Olyannak, aki végleg uralomra juttatja az Igazság napfényét az egész világon. Olyannak, aki megszüntet minden ellentétet, harcot, torzsalkodást, irigységet, fenekedést az emberek között, varázsigéivel, tetteivel, hatalmas szívének, elméjének, akaratának, jóságának tüzében összeolvasztja Egyiptomot Ázsiával, a foinikokat a szíriaiakkal, a hébereket az arabokkal, a núbiaiakat a szudániakkal, a krétaiakat a foinikokkal, a lebukat az egyiptomiakkal, Ámun egyházát Aton egyházával, a parasztokat az adóbehajtókkal, a kormányzókat egymással, a rabszolgákat gazdáikkal, a szegényeket a gazdagokkal, a férfiakat a nőkkel... Mindenki a maga reményeinek, vágyainak, érdekeinek, álmainak teljesülését várta, olyan hajnalhasadást, amilyen még sohasem volt.

Hatalmas áldozatok füstje szállt az Ég felé minden templomban. Énekkarok zengtek, zenekarok pengtek, lobogók lobogtak, adományok és alapítványok áramlottak az egyházi kincstárakba, imádságokat rebegtek a felláhok a földjükön, miközben a vízemelő gépek ostorfáját húzták, varázsigéket motyogtak a nők, varázsműveleteket végeztek éjjel és nappal, senkinek sem volt sürgősebb dolga, mint latolgatni, melyek a kedvező napok, s melyek a kedvezőtlenek, mit mutat a füst iránya, a madarak repülése és kiáltása, mit lehet kiolvasni a jelek tébolyító sokaságából. Néztek olajat, kristályt, állati beleket, májat. "Hiteles" horoszkópok kerengtek a Birodalomban a Fráttól Lebuig és Kusig, persze, csak a műveltek körében, de azért az aspektusok és konstellációk "megbízható" magyarázatai leszivárogtak a legalacsonyabb társadalmi rétegekbe is. Még a börtönökbe is behatoltak, ahol rettegve várták büntetésüket a rablók, gyilkosok, királygyalázók, istenkáromlók, tolvajok. Az igazi horoszkópok csak a legbeavatottabb férfiak kezében fordulhattak meg, csupán ők ismerhették azok valódi megfejtését, de még az sem volt bizonyos, hogy ők az igazat mondták-e. Mert Ámun főpapja másféle horoszkópot kapott a tudósoktól, mint Aton főpapja, mindegyik a maga érdekében magyarázta, magyaráztatta a jeleket... Hogy pedig mit jelentettek a királynak, azt senki sem tudta.

De hát akármi volt az igazi, a valóban hiteles horoszkóp, tény, hogy a várva várt Sólyom nem kilenc, hanem hét hónapra született. Ezt lehetett különös szerencsének is magyarázni, lévén a hetes szám, mint a világ összes folyamatainak kulcsa, szent. Régi tapasztalatok tanúsították, hogy a hét hónapra született egyének különös lelki képességgel léptek a világra. De a kilences szám mellett is sok súlyos érv szólt, lévén a szent Hármasnak, a legfőbb Szellemiség hármas aspektusának önmagával való szorzata. És emellett az élettani törvények is a Kilencest igazolták.

A Hetesnek mámorosan örvendett nemcsak a Fehér Ház, hanem az egész Birodalom. Rendkívüli gyermek! Igazi Istenember, már a születésével is tanúsítja isteni voltát. Közönséges halandók, de még a királyok is kilenc hónapra születnek, ő a királyok között is Király. Óriási ünneplés lángolt végig Egyiptomon. Istentiszteletek, áldozatok, szemkápráztató tömegtáncok, elbűvölő zene, csattogó zászlók az égbe nyúló templom-pilónokon. Théba egész népe az utcákon, tereken kavargott. Táncolt, ujjongott, tapsolt. Gyalogszékeikben fontoskodó képpel ülő méltóságok alig tudtak áttörtetni a tolongó népen, mindenki úgy bámulta őket, mintha ők szülték volna a megváltó királyfit. A munka abbamaradt. Tétlenül pihentek a hajók a partokon, a kapitányok a kocsmákban ittak, verekedtek, táncosnőknek tették a szépet. Henyéltek a rabszolgák, már akiknek nem kellett fontos ügyekben lótó-futó gazdáikkal ügetniök a gyalogszékek rúdja alatt. Meggazdagodtak a koldusok, mindenki adományt szórt. Ezer meg ezer boroskorsó szájáról törték le a pecsétet, a sok sörrel öntözni lehetett volna. Rengeteg szarvasmarhát, juhot vágtak, a sült liba illatától szinte elkábult Egyiptom. A kavargás, ünneplés éjszaka sem lankadt, sőt tán fokozódott. Akkora volt a zenebona, hogy úgysem lehetett volna aludni. Új ruhák, új ékszerek, új parókák tették még szebbé az észbontó nőket. Általános bűnbocsánatban részesültek a börtönök lakói, hogy nyomban kocsmába siessenek, leigyák magukat, összeverekedjenek a nőkön, mellékutcákban rabolják össze a költségeket, örömittas ünneplőket üssenek agyon, s megint a rendőrség kezére, majd a börtönbe kerüljenek.

Kisebb-nagyobb mértékben ugyanezek történtek a többi városban is. Még a kicsiny, szegény falvak sem akartak kimaradni az ünneplésből, összegyűlt a nép a községháza előtt, ünnepelte a kiszabaduló rabokat, énekelt, táncolt, libát evett, sört ivott, kihúzta hivatalából az írnokot, az adóvégrehajtót, a bírót, s megtanította őket könyörögni annyi parancsolgatás után.

A Palotában orvosok serege állta körül a királyi Anyát, és segédkezett a szülésnél. Félmeztelen s meztelen szolgálók, bábák, ápolónők futkostak a folyosókon, rohangáltak a lépcsőkön, mintha mindegyiküktől a Birodalom sorsa függött volna. Topogtak őrhelyükön az őrök, tisztjeiket mohón sürgették, mi újság. Fejükben országos mulatság terveit forgatták, csak szabaduljanak a szolgálatból. Rendőrparancsnokok loholtak a Palotába fontoskodó képpel jelentést tenni, parancsokat venni. Még a kapuban lebzselő oroszlánok is izgatottan bőgtek, csapdosták farkukkal az oldalukat.

A király elnyűve ült egy teraszon, fejét vizes kendővel hűsítette, tenyerével szorongatta fájó homlokát, behunyta fáradt szemét. Szíve szabálytalanul zakatolt, füle zúgott, mint a vízesés. Legöregebb orvosa, egy hasas, izzadó férfiú állt mellette. Csaknem összeroskadt az ácsorgásban, de a király nem adott engedélyt a leülésre. Percenként futott valaki a jelentéssel, hogyan érzi magát a királyi Anya, szerencsésen folyik-e a szülés, mikorra várható a gyermek. Ilyenkor fölkapta nehéz fejét, s újra meg újra megtudakolta, nem feledkeztek-e meg valami hathatós varázslatról: füstölésről, talizmánok és amulettek használatáról, mágikus erejű ételek etetéséről, italok itatásáról, hathatós igék pontos elmondásáról... Aztán visszasüllyedt izgatott tétlenségébe, fejfájásába, káprázataiba. Az orvos pedig megmártotta egy alabástrommedencében a borogatóruhákat, s olyan gonddal helyezte a király fejére, mintha élet-halál fordulna meg a mozdulatán.

Megálltak az állam kerekei, egyébként is Huya, a királyi Anya udvarmestere intézett mindent már hónapok óta.

A Sólyom abban a pillanatban született meg, amikor a Nap vörös korongja elérte a látóhatár peremét. Akkor nyöszörgött először, amikor az Esti Csillag zöldes fénye fölragyogott a homályosuló Égen. A királyné fürdőinek felügyelője azonnal rohant a király lakosztályába a hírrel, térdig hajolt, mindkét karját kitárta, s ünnepélyesen jelentette:

- A Sólyom leszállt a Fészekbe, isteni király!

Amenhotep fölemelkedett kényelmes székében, ledobta a vizes kendőket, sovány arca kipirult az örömhírtől. Már a következő pillanatban a teraszra sereglettek a Palota összes előkelői: a király udvarmestere, a Palota őrségének főparancsnoka, a hadsereg főparancsnoka, a hajóhad főparancsnoka, a királyné udvarmestere, a Palota tisztviselőinek felügyelője, a királyi szandálok felügyelője... a királyi illatszerek felügyelője, a királyi parókák felügyelője... rengeteg felügyelő és főparancsnok. Méltóságos, de némileg rokoni léptekkel közeledett Eye, a Nap Árnyéka templom főpapja, mögötte Meryre, Anu Naptemplomának fiatal főpapja... És Khon isteni főpapja Men-noferből meg más istenek főpapjai... Mahu, a rendőrfőnök... Majd a Palotában tartózkodó idegen követek talpig díszben... Jethro, a mitanni király állandó követe, Reguél főpapja, Hiob, Uz és Uziél főpapja, Baálám, akit méltósága nevével emlegettek csupán, s Edom prófétája volt. Jöttek már a vazallus országok képviselői is: Szíriáé, a foinik városoké, a kánaáni városfejedelmeké, az araboké, az amalekitáké... Mind igyekezett egyszerre lázasan buzgó s rendíthetetlenül méltóságos lenni. Széles karéjban sereglettek a király elé, földig hajoltak, karjukat kitárták. Pentu, a Palota szertartásmestere, kissé félrébb állt, nyájas, de könyörtelen pillantással ügyelt, hogy ki-ki az őt megillető helyen álljon. Napok óta dolgozott ennek az ünnepi pillanatnak a megrendezésén, s most figyelte, ki sértődött meg halálosan a számára kijelölt hely miatt.

Pedig ez csak olyan bizalmas örömnyilvánítás volt, az igazi nagy fogadás majd a trónteremben fog lefolyni. De azért a külföld képviselői már ott szorongatták kezükben a királyuktól kapott szerencsekívánatok papírtekercseit és égetett agyagtábláit. Hódolattal nyújtották át az ékesen megfogalmazott ékírásos szövegeket. Bizonyára jó előre elkészítették, mégpedig két alakban: egyben fiú s egyben leány születése alkalmára. Minden üdvözlő levélben ott sorakoztak a szívbéli ajándékok listái, ezeket szintén hosszas tárgyalások, latolgatások előzték meg.

A király boldog volt. Kegyesen megengedte, hogy valamennyien fölegyenesedjenek, megköszönte a jókívánságokat, elvette, s Pentunak adta az írásokat.

Hanem milyen volt a Sólyom?

Noha minden pontosan akkor és úgy folyt le, ahogy a csillagtudósok kiszámították, a gyermek éppenséggel nem hasonlított sólyomhoz. Ványadt, könnyű, ráncos kis állatka volt, alig tudott nyöszörögni a gyengeségtől. Az orvosok, köztük Szinuhe, a királyi Anya bizalmasa, minden tudományukat összeszedték, hogy életben maradjon. Minduntalan a sarokba vonultak tanácskozni, állukat két ujjuk közé fogták, bal karjukat vállkendőjük alatt a hátuk mögé dugták, ügyeltek minden mozdulatra, arcvonásra, pillantásukra, ahogy ilyen alkalommal, ilyen helyen illik. Csupán Szinuhe viselkedett botrányosan. Arca egy csöpp lelkesedést sem mutatott, amikor a csecsemőre nézett, sőt inkább mintha arra gondolt volna: megint egy gyógyíthatatlan ember. A többiek úgy tettek, mintha ilyen, sólyomhoz hasonlóan erős, eleven csecsemőt még soha nem láttak volna. Különösen a koponyáját csudálták nagy cuppogások között. Lehetett is, mert az újszülött koponyája szokatlanul nagy, főképpen hátul igen öblös volt. Hirdette, milyen hatalmas lélek, mekkora tüzes szellem lakozik benne.

Mindenféle nagyerejű füvekből kevertek fürdőt a gyermeknek, óvatosan fürdették, mint egy tojást, gyöngéden bepólyázták a Palotában található legpuhább patyolatba, melegített vánkosok közé helyezték, a vánkosokat sűrűn váltogatták. Eközben két másik orvos a királyi Anyát látta el. Mikor aztán az anyát és gyermekét szerencsésen áttelepítették az agyagpadlójú földszinti szülőszobából lakosztálya szobájába, meg kellett kísérelni a gyermek szoptatását. Ez azonban nem volt könnyű, az orvosok megizzadtak aggodalmukban. A gyermek nem tudott szopni. Nem akart, mondták az orvosok tapintatosan, mintha annyira feszült volna az isteni életerő a gyermekben, hogy tejre szüksége sem lett volna. Tiy hasztalanul noszogatta a gyámoltalan kisbabát, hiába erőltette bágyadt ajkai közé csecsét... a gyermek nem szopott.

Az orvosok ekkor már egy másik szobába vonultak tanácskozni, mert bár mindent előre láttak, s így volt rendjén, ahogy a kis Sólyom viselkedett, a horoszkópokat össze kellett egyeztetniök, hogy az egyetlen helyes módszert alkalmazhassák. Hamarosan megfeledkeztek az udvariasság törvényeiről, s egymást kegyelmes uramnak, méltóságodnak, csodálatos tudósnak szólítgatva gorombaságokat kiabáltak... Az idősebbek általában olyan csodafüvekkel készült főzettel akarták itatni a csecsemőt, amik belülről, a gyomor s a bélcsatorna útján erősítik, tisztítják, gazdagítják a vért, s ennek következtében az egész testi állapot gyors fejlődésnek indul. De még ők sem értettek egyet az alkalmazandó füvekben. Két fiatalabb orvos - egyikük Szinuhe volt - fürdőket javasolt, a teákat elvetette, s kitartott az anyatej erőltetése mellett. Hosszú vitatkozás után Szinuhe véleménye győzött. Ugyan mind a négy másik orvos mereven szembefordult vele, de egyszer csak észbe kaptak: nem tanácsos a királyi Anya bizalmasával ellenkezniök. Még valamennyiöknek kitöri a nyakát. Szinuhe viselkedése is óvatosságra intette őket. A hanyagul öltözött fiatalember kijelentette, hogy az új halálraítéltet, aki ott bágyadozik anyja mellett, úgysem lehet meggyógyítani, de hát mindnyájan halálos betegséggel születünk, csupán arról van szó, hogy a halált hosszabb-rövidebb időre elodázzuk. Ha a királyi orvosok kollégiumának úgy tetszik, hogy az elodázást megrövidítse, ám tessék, vállalják érte a felelősséget. Ő diólevél-főzetből készült fürdőket javasol, a szoptatás folytonos megkísérlését, attól pedig nem fél, hogy a gyermek éhen fog halni.

Hát csak haljon meg Szinuhe szabályai s ne az ő módszereik szerint, gondolták az orvosok. Bevonultak tehát a királyné szobájába, s egyhangúlag elrendelték, hogy diólevélből készítsenek főzetet, abban fürdessék a Sólymot, őisteni Anyasága pedig gyakran kísérletezzék a szoptatással.

- De ha a szopás elmaradása miatt elapad a teje? - kérdezte egy bábaasszony.

- Akkor keresek egy bő tejű fiatal anyát, aki szoptassa - felelte Szinuhe. - Van a külvárosban elég!

Amint látod, fiam és tanítványom, minden a maga módján történt.

A Fiú születését azonban nem fogadták olyan egyöntetű ujjongással, ahogy az országos ünneplés mutatta. Rejtelmes úton híre futott, hogy a kis Sólyom idétlen. Talán meg sem éri születésének egyhónapos fordulóját. Ennek Ámun egyháza igen örült, de Anu egyháza aggodalomba esett. Azok a körök, amelyek az egységes Birodalomért s a Birodalom egyetlen, mindenütt érvényes Istenéért rajongtak, szorongva lesték a királyfi állapotáról szóló híreket. Azok meg, akik gyűlölettel gondoltak Egyiptomra, az egyházi hatalomra, s tűrhetetlennek találták vazallusi helyzetüket, mohón várták a gyermek halálhírét...

Haj, az ő isteneik és istennőik nem hagyják cserben népüket! Bosszút állanak Egyiptomon! Eltakarítják az útból a fenyegető új istent! Győzni fog Baál Hadad, Baál Aleyan, Baál Mot, győzni fog Él, győzni fog Asirat, Moloch, Adón, Attisz... a Sólyom meghal, fia, az újszülött Sólyom szintén, azután zűrzavar következik, a kormányzók megkezdik a harcot egymás ellen, kerület kerülettel viaskodik...

Ám a vad remények lassanként lelohadtak. Vagy teljesedésük ideje távolodott. Mert Negyedik Amenhotep, a Sólyom a Fészekben, buzgó fürdetések folytán erőre kapott, megtanult szopni is. Ráncos teste kigömbölyödött. Sokat sírt ugyan, kivörösödve, ordítva, ökölbe szorított kézzel hadonászva sírt, rikácsolt órákig, főképpen éjjel. De ez is természetes volt: részint mondani akart valamit, s a nyelv nem állván még rendelkezésére, dühödten viaskodott mondanivalóival, részint a gonosz lelkek ármányait győzte le nagy erőfeszítéssel. Aki arra hívatott, hogy véglegesen egyesítse az emberiséget, nem alhat szünet nélkül már a pólyában sem. Romboló erőkkel veszi fel a harcot, s mire tipegni, beszélni kezd, föladata lényegét már el is végezte. Aztán rohamos fejlődésnek indul, magasra nő, mint a pálma, izmai megacélozódnak, elméje kitárul, természetes módon ragad meg minden tennivalót, tanulnia is alig kell.

Aton papjai most már erősen bizakodtak. Ámun papjai várakozó állást foglaltak el. Az előbbiek mérhetetlen tudásukra támaszkodtak, az utóbbiak közvetlen tapasztalataikra. Aton papjai tudták, hogy korforduló előtt áll a világ, döntő eseményeknek kell következniök döntő egyéniségek munkája nyomán. Optimisták voltak: hitték, hogy néhány kiválasztott az Istenhez tudja vezetni a világot. Ezt a döntő egyéniséget a Fiúban látták. Ámun papjai meg úgy gondolkodtak, hogy a trón várományosa gyenge, idétlen, szánalmas gyermek, eltengődik egy ideig az orvosok kezei között, de előbb-utóbb visszaszáll a Napba, ahonnét jött. Várjunk tehát türelmesen, attól pedig ne féljünk, hogy a gyámoltalan kis király fölforgatja az isteni Rendet, aminek Egyiptom a nagyságát köszönhette évezredek óta máig. Ők pesszimisták voltak: azt hitték, az egyház nélkül senki sem juthat el Istenhez.

Csak annyit mondjunk még, hogy a király, a gyámoltalan Nebmaare fia születése után új életre pendült. Kínzó fejfájásai csökkentek, jobban tudott aludni, étvágya megjavult. Ismét visszanyerte mozdulatainak határozottságát. Kedve támadt az államügyekhez is, tanácskozott, leveleket diktált, követségeket fogadott, terveket vitatott meg. Valóban Hor szolgája akart lenni, ahogy ifjú korában tanulta s elképzelte. Hozzájárult ehhez a királyi Anya visszavonulása is. A Sólyom a Fészekben teljesen lekötötte figyelmét. Akármit mondhattak a tudósok, aggódott a fiáért. Óvta, vigyázta, gondozta, éjjel-nappal vele, csak vele törődött. Órákig el tudta nézegetni a gyenge gyermek arcát, s elgondolkozott, milyen óriási súlyt kell majd hordoznia, ha atyja visszatér Amentibe Usziréhez. Hány évnek kell addig eltelnie, amíg a világ sorsát bátran a kezébe veheti! S ezekben az években neki, az Anyának kell helytállnia.

Anyai s királynői felelősségének tudatában még szorosabbra fűzte szerelmi kapcsolatát Eyével. Másra nem támaszkodhat. Eye az egyetlen Ámun-főpap, aki megértette, hogy egy istennek, Atonnak kell uralkodnia az egész Birodalomban, s hogy bár Ámun hatalmas isten, a világ fenntartója és kormányzója, akit imádni kell, ha azt akarjuk, hogy evilági dolgaink rendben haladjanak, de van egy még nagyobb, egy végleges, egy megfoghatatlan Isten, akinek Ámun is csupán teremtménye. Eye okos ember, csodálatosan érti, hogyan kell békés egyensúlyban tartania Ámun egyházát Atonéval. Ez a legnagyobb érdeme. Hogyan csinálja, hogyan sem, hogy Ámun papjai nem gyűlölik? Hanem ellenkezőleg, tisztelik, tanácsára hallgatnak, rendelkezéseit habozás nélkül végrehajtják? Ez az ő titka.

Amenhotep pedig, visszatérvén egészsége, Huya, a királyné udvarmesterének tanácsára elhatározta, hogy egy időre Men-noferbe telepszik. Ott ugyanis, mint Eye, Tiy s Huya meggyőződtek róla, okvetlenül tanácskoznia kell Alsó-Egyiptom s a határszél csapatainak főparancsnokával, megszemlélnie a hadgyakorlatokat, az erődítményeket, megvizsgálnia az építkezéseket, mert Ázsia népei között nyugtalanság támadt a király betegeskedésének s fia gyenge állapotának hírére.

Nagy kísérettel hajóra szállt, elutazott Men-noferbe. Nehéz szívvel hagyta el feleségét s kisfiát, de megértette, hogy királyi kötelességét nem hanyagolhatja el. Öreg orvosát, Ahmószét azonban magával vitte, mintha mégsem bízott volna annyira magában, ahogy mutatta.

 

21. Amenhotep

Így érthető, fiam és tanítványom, hogy a királynak alkalma volt megismerkednie Mószéval, így vágnak össze a dolgok. Mert tudjuk, hogy a király megszemlélte a gyermeket, akit Jozabét, a héber asszony időnként elvitt a palotába. Csodálkozó kérdésére így magyarázta meg neki Szetamon kedvesen, okosan, hogy a Nílusban fürödvén, egy kitett héber gyermekre bukkant, megszánta, kiemeltette a sás közül, anyát keresett neki, most pedig csupa szánalomból s irgalomból, amit a konok héberek névtelen fiúgyermeke iránt érez, de puszta mulatságból is, gondoskodik róla, mint a magáéról. Meg a királyfi születésekor született fiúkat úgyis a Palota nevelteti.

Amenhotep intett a földre borult Jozabétnek, mire az fölkelt, átnyújtotta neki a pólyába csavart csecsemőt. A király ügyetlenül tartotta egy pillanatig, kíváncsian nézegette a csík módjára fürge, sötét szempárt, a finom orrocskát, a gőgicsélő ajkat s elmosolyodott. Fiára gondolt, akit ott kellett hagynia Thébában. Éppen mert a fiára gondolt, észre sem vette a hasonlóságot a kisfiú s a leánya között, vagy ha észrevette, ebben a pillanatban természetesnek tartotta. Egy kicsit fájt is a szíve, hogy ez a gyermek olyan erős, kövér, az övé meg annyira gyengécske. Mély szánalom fogta el, sóhajtott, arra gondolt, bár a Fészek Sólyma is ilyen lenne, mint az a vaktában kitett héber kisfiú. Ez, akinek neve sincs, anyja az az asszony, aki éppen szoptatja, apja ismeretlen. Mósze... Fiú... ennyi és semmi több.

Leányára tekintett, látta, milyen fürkészve pihen arcán a jól ismert, nagy zöld szempár, s hogy lesi érzéseit. Ellágyult, megcirógatta lányát, gyöngéden kezébe adta a kisdedet. És újra elmosolyodott. Olyan volt, mint egy nagyapa.

Számítása szerint tanácskozásait, katonai szemléit, határvidéki vizsgálatait, az építkezések ellenőrzését néhány hónap alatt be kellett volna fejeznie. De kiderült, hogy sokkal több a dolga, mint képzelte. A csapatok rossz állapotban voltak. Ruhájuk, élelmezésük silány. Laktanyáik rondák, rozogák, büdösek, fegyvereik elavultak. Kiképzésük olyan csapnivaló, hogy a király rémülettel gondolt a hettiták, az asszírok félelmes hadaira. Harcikocsi sem készült olyan mennyiségben s minőségben, mint kellett volna. A lóállomány leromlott. Baj, baj és gond mindenütt. Mindezért önmagát okolta.

Meghökkentő volt az építkezések állapota is. A héberek otthagyták munkahelyüket, nem vetettek téglát. Felügyelőik úgy igyekeztek elvenni kedvüket a hanyagságtól, hogy bizalmi férfiaikat suttyomban elfogták, börtönbe csukták, agyonkorbácsolták. Úgy gondolkodtak ugyanis, hogy a legjobb gazda a rémület. De a héberek annál rosszabbul dolgoztak, mennél jobban úrrá lett rajtuk a félelem. Megszöktek, elbujdostak. Végre a kormányzó úgy vélte, ezzel a komisz csordával nem megy semmire, Théba messze van, a király beteg, a trónörökös életképtelen, de ha olyan volna is, mint egy kocsihajtó, mikor lesz még belőle férfi. Férfi és király? Hát nem törődött tovább a téglavetéssel, felügyelői tessék-lássék maszatoltattak az építkezésen, vagy teljesen abba is hagyták. A munkások élelmére, bérére fordítandó javakat jobb helyre tették. A kormányzó annyit fordított a maga hasznára, amennyit csak bírt. Thébába küldött jelentései azonban gyönyörűek voltak. A tiszta klasszikus stílus remekei.

A király bejárta a keleti fal vonalát is, megszemlélte az erődítményeket, a határőrségeket. Érkezésének híre messze megelőzte, a parancsnokok éjjel-nappal takaríttattak, javíttattak, szépíttettek. Kihordatták a raktárakból a jó ruhákat, díszbe öltöztették csapataikat. Válogatott fegyvereket osztottak ki, javítottak az élelmen, sört is adtak naponta. Lótás-futás, rendezkedés folyt az egész határ mentén. De egy királynak nehezebb hazudni, mint sokan képzelik. A gyámoltalan Nebmaare elég időt töltött életében katonák között, laktanyákban, erődítményekben, korántsem felejtett el mindent. Amit nem vett észre, könyörtelenül észrevette Ramósze, a Vezír. Ennek az embernek az volt az egyetlen törekvése, hogy királyi nyugvóhelyet építtessen magának, s a rávésendő öndicsőítések szórul szóra igazak legyenek. Ettől nyögtek alantasai. Mert kíméletlenül körmére nézett mindenkinek, s szigorúan megtartotta a törvényeket. Ennél nagyobb csapást a félreeső vidékek felügyelői, írnokai, parancsnokai el sem tudtak volna képzelni.

Ámde a nagy csatorna gyalázatos állapotát semmiféle javítgatással, szépítéssel sem lehetett titkolni. A tények ordítottak. A csatornát néhol egész iszaptenger tette járhatatlanná, vize zöld, hínáros, penészes volt, benőtte a sás. A töltések hiányosságait talán sohasem pótolták. Néhol a nyomuk is elenyészett. Ha beállt a dagály, a Földközi-tenger vize bezúdult a latyakos csatornába, eláradt szabadon, összevegyült a sós Maru limányaival, tavaival, a Vörös-tenger vize meg fölkígyózott a földszoros közepéig, a kétféle víz szabadon ölelkezett, mint két erőszakkal elválasztott testvér. Aztán ami visszavonult, az visszavonult. A víz nagy része azonban ott poshadt tovább is a lapályon.

Amenhotep eleinte udvarias volt, szelíden figyelmeztető, számonkérő, korholó. Türelmesen akart végére járni föladatának. Buzgólkodott is, örült, hogy tevékenykedhetik. De a megszámoltatott, kérdőre vont személyek már ettől is irtóztak. A király arcának egy-egy rándulása, szemének egy-egy villanása, kezének egy-egy mozdulata börtönt, halált hozhatott a fejükre. Hát még mikor egyre gyakrabban elvesztette türelmét, s megmarkolva széke karját, előredőlt, ordított, szeme sárgára változott, mint az oroszláné.

- Szavatok olyan a fülemben, mint a légyzümmögés! Por és szemét vagytok a talpam alatt! Pusztuljatok előlem! - üvöltötte.

Csakhogy hamar belefáradt a tennivalókba, úgy érezte, erői képtelenek szembeszállni ennyi hanyagsággal, közönnyel, ostobasággal. Feje ismét fájt, borogatnia kellett. Émelygett a gyomra, gyakran hányt. Szédelgett. Tüdeje zihált. Órákig hevert a teraszon. Hűsítette arcát a tengerről áramló szellővel. Öreg orvosa aggodalmason topogott körülötte, majdnem összeesett a fáradtságtól, de a király nem engedte, hogy üljön. Erről tudta az orvos, hogy ura igen rosszul érzi magát.

De azért nem engedett kötelességeiből. Makacsul végére akart járni dolgainak, ép, szép, erős birodalmat akart hagyni a fiára. Harcikocsin már nem tudott utazni, ehhez túlságosan törődött volt. Gyalogszéken vitette hát magát végig Gósenen, a Hercegfal mentén, erődítménytől erődítményig, laktanyától laktanyáig, csatornától csatornáig. Míg a szálas rabszolgák egyenletes léptekkel vitték, elterült a kényelmes ülésen a napernyő alatt, szemét behunyta, s nagyon fáradtnak érezte magát.

Csak az nyugtatta meg, hogy Thébából galambpostán érkező levelek jó híreket hoztak. Fia napról napra erősödött. Ha a leveleknek hinni lehetett, máris valóságos isteni értelem lakozott benne. És minden szokása istenfira vallott. Ugyancsak jól érezte magát a királyi Anya is. Thébában minden rendben volt, a legnagyobb rendben, ki-ki lelkiismeretesen végezte dolgát, az emberek boldogok voltak, hogy reggeltől estig dolgozhattak. De nemcsak a levelek, hanem a Thébából Men-noferbe érkező tisztviselők is csupa jót mondtak. Ez kibékítette a gyámoltalan, derék Nebmaarét, s föltette magában, addig nem tér vissza a fővárosba, amíg Alsó-Egyiptomban is mindent olyan jó rendbe nem tesz, amilyen Felső-Egyiptomban uralkodik.

A levelek, amiket ő küldött csaknem naponta a thébai Fehér Házba, nem árulták el sem rossz egészségi állapotát, sem a tapasztalt gyalázatosságokat, sem aggodalmait, hanem nagy rendről, jólétről, elégedettségről számoltak be. Bőségesen esett még szó az isteni Sólyomról a Fészekben meg nagy vadászatokról a Nílus mocsarai között és a sivatagban, amikor is őisteni kegyelmességének méltóztatott elejteni huszonkét vízilovat, háromszáznál több antilopot s harminchat oroszlánt. (Ezek a számok folyton emelkedtek.) A valóság pedig az volt, hogy a király csak nehezen tűrte a forróságot, a fáradalmakat, fejfájásai, dührohamai szaporodtak, kegyetlen megtorlásai rémületbe ejtették alárendeltjeit. Ramósze, a Vezír minden intését pontosan végrehajtotta, mert igazat akart mondani a sírja falán: "Uralkodóját hűségesen szolgálta éjjel-nappal." Persze mindenki igyekezett "jól feküdni" a királynál, a szó szoros értelmében. Ezért eleinte egymásra tolták a felelősséget a kormányzók, a katonák, az előkelőbb tisztviselők, de ebből annyi veszedelmes gyűlölség fakadt, annyi méreganyag halmozódott fel a jövőre, hogy észretértek, s valamennyien a góseni héberekre igyekeztek hárítani a bajok okát. Viselkedésük gyümölcsözőnek bizonyult. A király haragja a héberek ellen fordult, azok pedig megfoghatatlanok voltak, hiszen nem játszottak fontos szerepet az állam kormányzásában. Egész tömegük megbízhatatlan, lusta, rosszindulatú, alattomos, közönyös volt. Minden, ami csak tetszik. Bizonyítékot találtak ezret. Itt volt például az építkezések megakadása. Nem vetettek téglát. Megszöktek a munkából. Aztán meg az elsőszülött fiúk bejelentése. Eltitkolták, lányoknak hazudták, vagy egyenesen a Nílusba dobták őket. Igyekeztek zűrzavart támasztani. Összejátszottak a határ mentén kóborló rokonaikkal, átszökdöstek hozzájuk, majd azokból telepedett egy-egy család a góseniek közé. A Szinájon dolgozó héber bányászok egész csoportjai el-eltűntek, fölbukkantak Gósenben, vagy nyomuk veszett a pusztaság rokonnépei között. Fölitta őket a homok, elnyelték a sziklák. Az adót csak vonakodva hordták be. Örökké sérelmeket hangoztattak. Földjük nem terem, állataik elpusztulnak, juhuk nem ad gyapjút, erről jajgatnak örökké. Bizonyos, hogy összeesküvéseket is szőnek rejtelmes zugaikban, gyalázatos bálványaik körül, s fenékig vájkálnak a legsötétebb mágiában. Hát a héberek, igen, tőlük származik Alsó-Egyiptom minden baja. Ha ők nem volnának...

Minden nép szívesen keni bűneit más népekre, fiam. Most láthatjuk, hogy a hébereket egyenesen azért helyezte sorsuk Egyiptomba, hogy az egyiptomiak minden hitványságát ők hordozzák. Ha nem éltek volna itt, mondhatjuk, be kellett volna őket hívni. Mint ahogy a héber engesztelőünnep napján egy bakkecskét felelőssé tesznek minden meg nem vallott bűnért, s kiűzik a pusztaságba, úgy tették Azazéllé a héber népet az egyiptomiak saját meg nem vallott bűneikért. De abban az időben Azazél még nem kecske, hanem egy sorsvetéssel kiválasztott férfiú volt, büntetése pedig nem egyszerű kiűzés, hanem halál valamennyi bűnösért. Az egyiptomi urak is a halált szerették volna kimondani a héberek fejére.

Ez azonban lehetetlen volt. A király dühében felakasztatott ugyan egy-egy nagyon bűnös tisztviselőt valamely nagy épület falára intő jelül, de hogy kiirtson egy népet, arra mégsem vetemedett volna. Gyanút sem akartak ébreszteni benne önmaguk iránt efféle vakmerő kívánsággal. Men-nofer Palotájában egyre több thébai udvari előkelőség lebzselt. Elsősorban azért, hogy megkönnyítsék a király munkáját, s csak másodsorban avégből, hogy szemmel kísérjék intézkedéseit, s a thébai hatalmakat tájékoztassák. Itt volt Pentu, aki nélkül nem lehetett volna illő rendet tartani a Palotában. Itt volt Ani, egy nélkülözhetetlen főtisztviselő. Ugyancsak ide telepedett Paneheszi feleségével, három kisleányával, szintén nélkülözhetetlen tisztviselő. Havonként egyszer-kétszer lehajózott Huya, a királyi Anya udvarmestere. Többnyire vele érkezett jelentéstételre Mahu, a rendőrfőnök. Eye, a Nap Árnyéka templom főpapja szintén gyakran fölkereste a Palotát, hogy a királlyal valláspolitikai kérdésekről tanácskozzék, ilyenkor ott volt Anu városának Aton-főpapja, Meryre is. Majdnem naponta látható volt a Delta-vidék katonai főparancsnoka meg a hajóhad fővezére, a nevüket nem tudjuk. És említettem már a legnagyobb hatalmasságot, a Vezírt, Ramószét, ezt a hűséges embert, aki mindnyájuknál "jobban feküdt" a király előtt. Közülük többen folyton a király sarkában voltak, gyalogszékeik körülsereglették az övét, vele utaztak mocsarakon, úttalan utakon, sivatagokon keresztül, igyekeztek fölhívni figyelmét rejtett galádságokra, titkolt hanyagságokra, hogy még jobban "feküdjenek" a királynál. Már az alsó-egyiptomiak dolga volt aztán, hogy a király haragját magukról a héberekre fordítsák.

Alig telt el néhány hét, s a szegény Nebmaare olyan szövevény kellős közepében vergődött, amiből nem volt szabadulás. A szövögető pókok igen alkalmas zugot találtak a Delta távoleső vidékén, itt nem rontotta össze hálóikat az okos Tiy, szabadon dolgozhattak céljaikért. Céljuk pedig az volt, hogy itt tartsák a királyt remélhetőleg hamarosan bekövetkező haláláig, s mint külön csoport, jól szervezetten nézzenek szembe Tiy és Eye uralmával, a kellő oldalra álljanak a pártharcokban, olyan viselkedésre kényszerítsék a thébai Ámun-egyházat, ami az ő érdekeiknek kedvez.

A beteg, holtra fáradt, dührohamokba hajszolt, majd meg fásultságba merült Amenhotep a maga gyámoltalanságában, feleségétől távol mit sem tudott a cselszövényekről. Csak annyit látott, hogy sohasem ér végére a munkájának, napról napra új nehézségek, új sürgős tennivalók bukkannak elé, s hazautazását folyton halasztania kell.

Űzött-hajszolt öreg napjaiban csak legkisebb leánya, Szetamon s a fogadott gyermek, Mósze nyújtott vigasztalást. Szetamon sajnálta apját, nagy gyöngédséggel vette körül. Látta, mennyire hiányzik a királynak a thébai családi kör, az étkezéseket úgy rendezte hát, hogy ő is jelen legyen. Mikor pedig látta, hogy apja milyen nyájasan mosolyog a kisfiúra, sűrűn a Palotába hozatta, ott tartotta néha napokig szoptatóanyjával együtt, az asztalnál ölében ringatta, fölhívta apja figyelmét a gyermek új meg új szépségére, szemének okosságára, súlyának gyarapodására, jó természetére, sugárzó mosolyára. A király szeretettel pihentette fáradt szemét a fiatal anyán, a valóban erős, szép gyermeken, elnézegette a barna arcú, nagy szemű héber asszonyt, aki egyetlen mozdulattal letelepedett a mozaikpadlóra, hogy szoptassa a kisfiút. S mosolygott. Mindenki mosolygott ebben a belső szobában: a király, a hercegnő, Jozabét, az asztalnál ülő előkelőségek, a szolgálók, az ajtónállók. Mosolygott a nyitott ablakon beragyogó alkonyati Nap, mosolyogtak a falakat díszítő gyönyörű csempék. Az asztali aranyedények is mosolyogtak, melegen, hangtalanul.

Szetamon szebb volt, mint amilyennek apja valaha el tudta volna képzelni. Alakja egy kicsit megtelt, asszonyosan puha volt, mégis rugalmas, könnyed. A nap s az óra minéműsége szerint választott ruháján átsütött ápolt teste aranyos fénye s pirosra festett csecsbimbóinak színe, tüze. Ékszerei ragyogtak, csörögtek minden mozdulatára. Hasonlíthatatlan bájjal nyúlt egy-egy kancsóért, tányérért, abban a mozdulatban pedig, ahogy atyjának töltött, vagy odanyújtott valamit, annyi melegség volt, hogy a király öreg szeme elhomályosult. Ha a gyermeket ölében tartotta, megcsókolgatta, kisujjával cirógatta gömbölyded arcát, s halkan gügyögött, nevetgélt, a derék Nebmaare letette a gyümölcsöt, s önfeledten pihentette szemét rajtuk. Külön gyönyörűségére szolgált, ahogy Jozabét, a szegény héber asszony, szoptatta a kicsit, ahogy eközben Szetamon nézte őket, s puhán fodros ajka önkéntelenül összecsucsorodott, mintha együtt élvezné a tejet a kisfiúval. Nebmaare itt valóban nem volt Amenhotep, a Sólyom a Palotán, Hor Szolgája, nem volt isten, és nem volt oroszlán. Gyönyörűségében, csodálkozásában meg-megrázta fejkendője méltóságos redőit, mikor Jozabét természetes mozdulattal a padlóra ült, vagy könnyedén fölállt, mint vackáról a fiatal szarvastehén. Már többször eszébe jutott, hogy zsámolyt hozat a héber asszonynak, de ezért a mozdulatért mégsem tette. Apró finomságok, kicsiny gyönyörűségek, játszi kellemességek tették számára kedvessé az alkonyati étkezéseket, elfeledte gondjait és aggodalmait. Mindenét szét tudta volna szórni ilyenkor boldognak-boldogtalannak, mindenkit szeretett.

A kis hercegnő teljesen beleringatta atyját a családi hangulatokba. Ne érezze Théba hiányát, Mószéban a saját fiacskáját lássa. Volt egy nagy-nagy terve is a hercegnőnek. Meg akarta tudni, mi lett a sorsa a férfiúnak, aki láthatatlanul itt lebegett köztük, s meg-megsimogatta Szetamont. A férfiét, akinek sohasem mondta ki a nevét. Él-e, hal-e? Hová lett, mi történt vele? Ha él, szerette volna visszahozni az ismeretlen helyről. Ha pedig meghalt, szerette volna tudni, eltemették-e tisztességesen, tett-e valaki alapítványt halotti áldozataira. Ki is lesett egy alkalmas pillanatot, amikor kettesben voltak, s a király ügyetlenül tartotta ölében a kis Mószét. És míg révedezve mosolygott a gyermekre, miközben bizonyára a sajátja, a Sólyom járt elméjében, Szetamon, nehezen színlelve a közönyösséget s csaknem fuldokolva az őszinte vallomás kényszere alatt, odavetette a kérdést:

- Atyám, volt egy héber tiszted, a Palotában szolgált, de egy nap váratlanul eltűnt. Hol van?

- Lehetséges - dünnyögte a király. Egészen lefoglalta figyelmét a mereven rábámuló sötét gyermekszem. - Nézd, ez a gyermek lát, ez a gyermek néz!

- Haj, igen, lát és néz... - sóhajtotta a hercegnő, s olyanformán bicsaklott meg a hangja, mint a vadgalambé. Ezt a kicsiny megbicsaklást senki sem tudta közönyösen hallgatni, a férfiak halálba mentek volna érte, a nők ölni tudtak volna miatta. - Nem tudod, miért rendelték őt máshová? És hogy hová... talán Kusba?

Nebmaare leányára fordította szelíd, bágyadt tekintetét, hosszasan nézte. Szetamon egyszerre megmerevült. De nem történt semmi, apja csak emlékei között turkált.

- Mi volt a neve? - kérdezte egykedvűen.

- A neve... a neve... - Szetamon lehajtotta a fejét, majd fölvetette, nagy zöld szeme nyíltan, ártatlanul, de bánatosan ragyogott apjára. - A neve... - s megint az a bizsergő halk kis megcsuklás - a nevét nem tudom már... - fejezte be suttogva.

A király elnevette magát, ujja hegyével megcsiklandozta a csecsemő puha állát, mire a kis Mósze ajka megrándult.

- Mosolyog! Látod, mosolyog! - örvendezett öregesen. - Már az enyém is így mosolyog, már ő is mosolyog, a te kisöcséd.

Ekkor halkan belépett Jozabét, mélyen meghajolt a király előtt, s elvette tőle a gyermeket.

Szetamon kísérlete kudarcot vallott. Azon az estén nem engedte haza Jozabétet, ott ültek, játszottak a kis Mószéval a hercegnő szobájában. Mikor a gyermek s a dajka aludni tért, a magányos anya párnáiba fúrta kopasz fejét, és keservesen sírt.

Így éltek, fiam és tanítványom, a men-noferi Palotában, valahányszor a király visszatért nehéz körútjairól, s fájó fejét, zakatoló szívét, ziháló tüdejét, fölkavart lelkét gyógyítgatta, pihentette a kis családi körben. Szetamont jobban szerette mindenkinél, legalább annyira, mint a Fiút, hiszen több kapcsolat fűzte hozzá, mint a tehetetlen kis trónörököshöz. Mindig is jobban szerette nénjénél, a hideg, merev, könyörtelen szépségnél, Baketamonnál. Pedig nem volt olyan szép. Sőt egyiptomi fogalmak szerint éppenséggel nem. De míg őt mintha lágy aranyból formálták volna forrón, Baketamon olyan volt, mint a csiszolt gyémánt. Így ebben a kis körben nyerte vissza újra meg újra lelke üdvösségét, így pihent meg az érzelmek e finom áramlásában.

Nagyon is érthető, hogy a király egyre szívesebben tért meg a kedves fészekbe gyötrelmes útjáról. És egyre nehezebben szánta rá magát, hogy a Palotán, leánya nyájas körén kívül hurcoltassa magát a zavaros, fenekedő, aljas világban. Csak itt látott kedves arcokat, őszinte szemeket, szíves mosolyt, röviden: csak itt érzett igazi szeretetet. Márpedig egyre nagyobb szüksége volt a szeretetre. Ahogy vénült, ahogy hanyatlottak testi erői, ahogy megértette a világ javíthatatlan gonoszságát, úgy sóvárgott egyre több és több szeretet után. Mondhatnánk, isten voltával már végleg betelt. Valamikor önként értetődőnek tartotta, hogy az ő isteni személye előtt mindenki leborul, mindenki csak jót kíván neki, mindenki csak magasztalja. Hogy előtte erejét veszti a képmutatás, az önzés, a gonosz indulat. De hát nem hazudnak, gonoszkodnak, ármánykodnak-e az emberek Isten előtt is, miközben leborulnak trónusánál, magasztalják, dicsőítik, és kegyeiért imádkoznak? Nem igyekeznek-e képmutató jámborságukkal javukra fordítani jóindulatát, s ellenségeik vagy riválisaik megrontására kérni őt? A szegény, gyámoltalan Nebmaare nem vallotta ugyan meg magának sem, hogy unja saját istenségét az emberek alázatával, magasztalásával, dicsőítésével együtt. De érezte, csak apa és nagyapa szeretne lenni, mint akármelyik közönséges öregember. Itt pedig, az ősi Men-nofer biztos falai között leánya, a héber asszony meg a kisgyermek meleg otthonában apa is, nagyapa is lehetett háborítatlanul.

Mikor végre Thébába kellett látogatnia, észrevette, hogy nem indul szívesen. Bánat szállta meg öreg szívét, mikor elbúcsúzott leányától. Tétovázva csókolta meg a kis Mószét, s kegyesen intett a leboruló Jozabétnek meg a meghatott Maminak, aki az érzékeny jelenet szemtanúja volt. S amint a hajó kifeszítette vörös vitorláit, a Palota, a város pedig távolodni kezdett, a király két legördülő könnycseppet törölt le arcáról, maga is csodálkozva, mert talán sohasem sírt még, mióta isteni lelke testet öltött.

Thébában nem kis keserűséggel tapasztalta, hogy minden a legnagyobb rendben folyik az ő távollétében is. Tiy igazi uralkodó lett, s Huya meg néhány más főtisztviselő, de elsősorban Eye segítségével pontosan s erélyesen kormányoz. Kisfia, negyedik Amenhotep, szépen megerősödött ugyan, de mikor mohón a karjába vette, s magasra emelte, csalódást érzett. Már annyira hozzászokott Mósze izmosságához, barna szeme fényéhez, hangtalan mosolyához, üde gőgicséléséhez, hogy ezt a könnyű testet, ezt a révedező szempárt, ezt a rémült sírást tökéletesen idegennek, majdnem ijesztőnek látta. Gyorsan a dajka kezébe adta a kisfiút, szomorúan elmosolyodott s kiment a szobából. Ó, Aton és Usziré, Ámun és Hor, ti istenek és istennők valamennyien, hogyan is lehetséges, hogy azt a másik, azt a folyóból kivett héber kisfiút egy idegen, szegény asszony táplálja, neveli a maga módján, s mégis olyan, mint egy isteni fiú, ezt pedig, az orvosok gondos felügyelete alatt királyi ágyból született, minden módon óvott és ápolt, az isteni Anya tejével táplált gyermeket csak szánalommal lehet nézni? Ott a gyermek, aki csak terhére volt ismeretlen szüleinek, olyan, mint egy királyfi. Itt a várva várt Fiú, szüleinek reménye és szeme fénye, már a bölcsőjében király, olyan, hogy megesik rajta az ember szíve!

A Fehér Ház hideg szertartásai között sehogy sem találta a helyét. Régi szokása szerint esténként bement a királyi Anya szobájába, helyet foglalt a nagy székben, ahol az imént készítette elő feleségét bizalmas szolgálója éjszakai pihenésre, de csak nézte az asszonyt, s csodálkozott, mennyire idegen a művészien festett arc, a hidegen okos, mindig fürkésző sötét szempár. Sajnálkozva megsimogatta felesége homlokát, jó éjszakát kívánt, de a tekintete messze járt, maga sem tudta, hol. Még itt is, ebben a bizalmas szobában az Állam érdekei szabtak meg minden mozdulatot, minden érzelmet.

Étkezései magánosak voltak, noha az előkelőségek körülállták kicsiny asztalánál. A királyi konyha felügyelője szertartásosan hozta a fogásokat, a királyi kertek felügyelője a gyümölcsöt, a királyi boroké ünnepélyesen törte le a korsó pecsétjét, a királyi pohárnok lassan töltött... A hatalmas teremben ünnepélyes, hideg csend honolt, az ajtónálló őrök meg sem moccantak. Csupán a nagy pávafarok legyezőket lengető néger óriások mozogtak ütemesen, mint két gépezet.

S mert úgy látta, hogy az államügyeket is készen, elintézve terjesztik elé, tökéletesen fölöslegesnek érezte magát. Már csak egy helyen volt rá szükség: Men-noferben, a leánya, a héber asszony meg a szívet-lelket vidító kisgyermek körében, Gósen szomszédságában, ahol annyi a baj, annyi a reá váró elintézetlen ügy. Mintha a thébai udvar szándékosan hagyta volna magára a Delta vidékét, hogy legyen egy távoli sarka a világnak, ahol halálra zaklathatja s boldogan kifújhatja magát.

Rövid ottlét után Amenhotep elhagyta Thébát, hajóra szállt s visszatért Men-noferbe. Szomorúan, de megkönnyebbülten foglalta el nagyapai helyét a Palotában, megnyugodva sétálgatott kedves kertjében. Étvágya visszatért a bizalmas asztalnál, fejfájásai enyhültek, szíve nyugodtabban dobogott, álma édesebb volt. Olyasformán állott a dolog, mintha ismét két birodalom alakult volna ki, az Alsóban ő kormányozott, a Felsőben Tiy meg Eye. Hát, ha így van, legyen így. Csak legyintett. Mikor pedig újra megcsodálta a héber asszony könnyed mozdulatát, amellyel a padlóra ült, szíve megtelt örömmel. A kis Mósze kacagásait már ő is hangos nevetéssel kísérte, mikor felemelte a gyermeket, s harapdálta erős mellecskéjét, mintha meg akarná enni.

 

22. A gyermek fejére teszi a tiarát.

Mintegy három esztendeig folyt így az élet.

Mósze felcseperedett, erős, eleven kisfiúvá nőtt. Hosszú, barna haja a vállát verte, nagy szeme sötét fénnyel, tűzzel, vidámsággal ragyogott. Egy kicsit különös, hosszúkás metszésű volt ez a szempár, erősen egyiptomi, de a góseniek között nem volt ritka. Sok egyiptomias szempár villogott ekkoriban a héber nép között, különösen a Deltához közeleső vidékeken.

Egyébként két ikerfiú között alig lehetett volna nagyobb különbséget elképzelni, mint amilyen Mósze és Aharon között mutatkozott. Mósze már karcsú volt, csontjai hosszúak, Aharon inkább zömök, húsos, rövidebb csontú. Mósze arccsontjai kissé kiálltak, Aharon arca hosszúkás volt. Mósze homloka széles, öblös, Aharoné magas, keskenyebb. Mósze orrocskája egyenes volt, Aharoné gyengéden hajlott, a cimpáknál kissé lapos. Mósze ajka húsos, de nagyocska, Aharoné is húsos, de kicsiny, némileg kifelé forduló. Mósze füle kerek volt, a koponyájához simuló, Aharoné parányi hegyben végződött, mint valami fülelő állaté, s nem lapult a koponyájához. Hát még a természetük! Mósze eleven volt, fürge, csintalan, Aharon lassú, merengő. Mósze erőszakos volt, Aharon engedékeny. Ha veszekedés támadt köztük, mindig kiderült, hogy Mósze kezdte. És az is, hogy igazságtalannak, jogtalannak érzett valamit. Aharon meg engedett, csakhogy ki ne kelljen állnia a testvérkéjével civakodni.

Mósze úgy szerepelt a kis héber telep ismerős családjai előtt, mint Amram és Jozabét édes gyermeke, mint Aharon ikertestvére. Azonban ezt nem firtatta senki. Olyan természetes volt, hogy testvérek! Hiszen egy anya szoptatta őket. Hogy is nevezhette volna Mósze másként Jozabétet, mint anyámnak, Amramot, mint atyámnak, Mirjamot, mint nénémnek? És hogyan nevezhette volna másként Mószét Jozabét, mint fiacskámnak, Amram, mint fiamnak? Nem azért adta-e őt Él Saddáj, mert hűségesek voltak, bizakodók és erősek? Nem kárpótlás volt-e az elmaradt fiúért?

Otthon igen vígan élte világát Mósze. Játszott Aharonnal, játszott velük Mirjam is, ha ráért. Hempergett a fűben, vájkált a folyó lágy iszapjában, gyűjtött sima kavicsot, színes kagylókat. Visítozott a többi gyerekkel. Mezítelen testét barnára sütötte az erős napfény, sáros volt és maszatos.

A két gyermeket ugyanazok a csodák vették körül. A szelíd, bús tekintetű tehén. A vadóc, olykor nevetségesen ugrabugráló borjú. Ez mindig volt, noha Amram évről évre eladta. Olykor üsző, olykor meg bikaborjú. A kis fekete kutya, a jó játszótárs, amelynek pompásan lehetett huzogálni a farkát, s bár megharagudott érte, nem harapott. Kóborlásaikon elkísérte őket a sűrű nádasba, amikor madártojást kerestek. Csoda volt a sok madár is, kicsi meg nagy, fütyülő, krúgató, kelepelő, csicsergő. Fekete, fehér, rózsaszínű. Rövid orrú, hosszú orrú. A tojásaik meg pláne csodálatosak voltak. Azután a pálmák, e magas, karcsú, méltóságosan lengedező csokrok s a másféle fák, olajfák, fügefák, amiken mászkálni lehetett. Mert Mósze már hároméves korában fölmászkált a vastagabb, alacsonyabb törzsekre, ügyetlenül, izzadva-küszködve, de szívós kitartással. Csoda volt a munka is, amit Mirjam meg a szüleik végeztek, el lehetett bámulni órákig, még segíteni is szabad volt. Mindennél nagyobb csoda volt a csónak, de ezt gondosan megkötve tartották, a bogot gyönge ujjuk nem tudta kibontani, s ez volt a szerencse, mert Mósze bizonyosan kievickélt volna Aharonnal a nagy vízre, s akkor... Ó, a végtelen csodák ott kezdődtek igazán, a vízen, s a vízen túl, a messziben, ahová csak kívánkozhattak, de egyelőre nem juthattak el. Viszont anyjuk kézen fogta őket, s elvitte a hegyre, az oltárhoz, amikor rengeteg nép gyűlt össze, atyjuk másvilági díszben jelent meg előttük, talpig kék bíborköpönyegben, homlokán aranykoronával, kezében aranyfüstölő, s abból édes, részegítő füst áradt az Ég felé. Minden mozdulatára csilingeltek az aranycsengők. Atyjuk valóságos isten volt, alig ismertek rá. Gyönyörűen énekelt s vele az egész sokaság. Mindenki leborult előtte, ő pedig kiterjesztette erős, barna karját, s Él Saddáj áldását kérte mindnyájukra. Egész sereg cifra ruhás férfiú segédkezett körülötte, válogatott lányok táncoltak, válogatott férfiak jöttek-mentek szertartásosan, sípok ujjongtak, citerák zengtek, kézidobok peregtek. Mikor kábultan a sok látnivalótól, a sok énektől-zenétől anyjuk meg Mirjam ölében hazatértek, s Amram is megjelent a háznál félmeztelenül, dereka körül csavart vászonban, vállán hosszú, fehér kendő, fején is kendő, a kisfiúk némán nézték, szólni sem mertek hozzá, arra meg nem is gondoltak, hogy megérintsék. Sőt mikor egyenként fölemelte s megcsókolta őket, áhítatukban mosolyogni sem tudtak, csak bámulták szakállas arcát, nagy sötét szemét, s érezték, titokzatos erő árad belőle.

Mirjam maga mellé ültette őket a fűbe, ha gabonát őrölt, gyékényt font, gyapjút gerebenezett, ruhát varrogatott. Mirjamot is tisztelték, nemcsak mert sokkal nagyobb volt náluk s kész, érett nő, hanem mert mindig fehérben járt, más nők meg nem. És volt benne valami különös, amit a kisfiúk nem értettek, csak éreztek, ami tökéletesen illett fehér ruhájához. Észrevették, hogy Mirjam néha messze elbámul, szeme tágra nyílik, teste mozdulatlan. Ha szólnak hozzá, nem hallja. Ha megérintik, nem érzi. Ha rákiabálnak, megrázzák: fölriad, elsápad, reszket. Hamar megtanulták, hogy csendben üldögéljenek, amíg magához nem tér. Mirjam szépen tudott mesélni. Lélegzetüket visszafojtva hallhatták történeteit. Ábrahámról, mindnyájuk ősapjáról mesélt, hogyan vándorolt ki szülőföldjéről, hogyan élt egy óriási tölgyesben, hogyan társalgott az angyalokkal, vitázott Él Saddájjal magával. És két gonosz városról is mesélt, amelyeket Él tűzzel pusztított el egy borzalmas napon. Mesélt az áldozatra vitt Jiszhakról, Jákób nyájairól és Lábán lányairól, a cifrára faragott fűzfavesszőkről, amiket Jákób az itatóvályúkhoz szurkált... A vörös testű Ésauról... Vége-hossza nem volt történeteinek, s egyik szebb volt a másiknál.

Bizonyos napokon anyjuk szépen megfürdette, megfésülte, tiszta gyolcsba öltöztette Mószét, nyakába akasztotta az aranyláncon függő szkarabeuszt, maga is ünneplőbe öltözött, azután csónakba ült, s elevezett egy óriási épülethez. Ennek az épületnek magas, félelmetes, sötét kőfalai voltak. Hogy miért nevezték Fehér Háznak, Mósze nem tudta. Mindig nagyon izgatott lett, valahányszor anyja megfürdette, megfésülte. Kíváncsian érdeklődött, megint a Fehér Házba mennek-e... s türelmetlenül sürgette anyját, induljanak már. Olykor Mirjam is velük tartott, de Aharon soha. Ezért Mósze kiváltságosnak érezte magát Aharonnal szemben, szegény kis bátyja pedig szomorúan vonult félre, hogy magánosan játszadozzék, még inkább ábrándozzék Mósze távolléte alatt. Olyan árva volt ilyenkor, hogy még sírdogált is.

Ott aztán, a Fehér Házban kitárultak előtte a csodák, amiket csak ő láthatott. A félelmes, szigorú katonák rámosolyogtak a kapuban, néha meg is csiklandozták. Az oroszlánok behúzták farkukat, eloldalogtak előlük. A kertben szinte csilingeltek a szökőkutak, s neki szabad volt a vízsugarak alá tartania kezecskéjét, hogy megfogja a szivárványló fényt. Kenyérdarabokat dobált a tavon úszkáló nagy fehér madaraknak. Kiabált az ismerős szolgák, szolgálók után. Végül egy széles, ragyogó lépcsőn elébe futott az a kedves asszony, aki áttetsző fátylaiban, csillogó ékszereinek díszében, bodros parókájában nem is földi nőnek, hanem égi jelenésnek látszott, olyannak, amilyenek Mirjam történeteiben ereszkedtek le az Égből. De az ölelése, a hangja, a csókja meleg volt, a teste sima és illatos, nagy zöld szeme könnyben úszott. Úgy ragadta magához Mószét, mintha meg akarná enni, fölfalni szemével-szájával-karjával, egész testével-lelkével. Mósze boldogan simult hozzá, s azonnal megmutatta legújabb kincseit, amiket a markában szorongatott. Beszélt neki Aharonról, Amram apáról, a tehénről meg a borjúról, a kutyáról s a madarakról, a papírkáka között rejtőző tojásokról, a szomszédos gyerekek hőstetteiről. Szetamon pedig mohón csüngött a gyermek arcán, egyetlen szavát, mozdulatát, pillantását el nem szalajtotta volna. Nagy, zöld szeme ilyenkor nemcsak a kisfiút látta, hanem az örökre eltűnt férfiút is, akinek drága vonásai, mozdulatai elő-elősejlettek Mószéból.

Belépett a király is, kissé görnyedten, fáradtan, de elmosolyodott. Mósze csodálkozott rajta, miért borul le előtte mindenki, mint apja, Amram előtt. Hiszen nem visel bíborkék köpönyeget, csilingelő aranycsengőket, a homlokán sincs aranyabroncs, arca sem olyan bátor és nyugodt, mint Amramé, arról meg ne is beszéljünk, hogy teljesen csupasz; nincs olyan fényes, dús fekete szakálla, mint Amramnak. Mindig fehér vászonkendőt visel a dereka körül, felsőteste mezítelen, csak a vállán van kendő. De ilyen akárkinek lehet, nem kellene leborulni előtte. Mósze nem félt az öregembertől, apámnak szólította, mint Szetamont anyámnak. A térdére mászott, babrált ékszereivel, kendője redőivel. Különösen a nyaka körül ragyogó zománcos aranyékességet szerette. A király mindig szelíden szólt hozzá, kedvesen mosolygott, játékokat adott neki. S Mósze, ledobálva magáról a szokatlan ruhákat, mezítelenül futkosott, mászkált, játszott a nagy szobában. Fakockákból várat, piramist, laktanyát, templomot épített, golyókkal gurigázott, sikongott, tapsolt. Kényszerítette anyját, Szetamont, s anyját Jozabétet, sőt néha a királyt is, hogy játsszék vele. Együtt evett velük a mozaikos kis asztalnál aranytányérból, aranypohárból, aranykosárból... s miket evett! Milyen mézes süteményeket, fűszeres apró kalácsokat! Milyen gyümölcsöket! És mit ivott! Narancslevet, mézzel édesített citromlevet, szőlőlevet! De azért olykor-olykor játék közben szopni is kívánt. Jozabét anyához szaladt, kibontotta emlőjét, térdére támaszkodott és szopott. Ekkoriban három-négy-, sőt ötéves korukig is szoptak a gyerekek.

Volt azonban a palotában három férfiú, akiktől Mósze félt. Bizonyára megérezte, hogy két anyja sem szereti őket. Három magas, hallgatag, barna képű, szakállas ember. Nehéz, hímzett ruhákat viseltek, sarujuk sem olyan volt, amilyent Mósze megszokott, hasonlított a katonák bocskorához. Hosszú hajukba gyöngyfüzéreket fontak, gyöngyöt viseltek befont szakállukban is. Fejükről derékig érő kék, zöld meg piros kendő csüngött. Így is különböztette meg őket: a Kékkendős, a Zöldkendős, a Piroskendős. Tudta, hogy idegenek, hiszen semmiben sem hasonlítottak másokhoz. Egymás között érthetetlen nyelven szóltak, hangjuk kemény volt, olykor mélyen a torkukból kahintották föl, olykor meg az orrukon bocsátották ki.

A gyermek olyan, mint a kutya: lelki szemével látja a fénykört, ami egy-egy embert körülvesz, és eszerint ítéli meg őket. Az egyiktől bújik, akármilyen nyájasan közeledik hozzá, a másikhoz bizalmasan odasimul, még ha nem nyájaskodik is. Az egyiket néma rémülettel nézi, a másikat mosolyogva. Az egyik elől visítva elfut, a másikhoz odaszalad, térdére mászik, átkarolja a nyakát, szépnek mondja és nevet. Nos, ez a három férfiú "csúnya ember" volt Mósze szemében, bár a ruhájuk, a szakálluk, az ékszereik különös színei, szépségei ámulatba ejtették. Az öreg "királyapa" pedig szép volt, noha csak egyszerű vászonruhát, vászonkendőt viselt, olykor még saru sem volt a lábán. Ki volt ez a három férfiú?

Ugyanazok, akikkel már Thébában is találkoztunk az ifjú Sólyom születésekor, a "spontán" örömnyilvánítás alkalmával. A piros kendős férfiú Baálám, Edom prófétája, a zöld kendős Hiob, Uz állandó képviselője és papja, a kék kendős pedig Jethro, Mitanni követe s Reguél főpapja. Közülük kettő, Baálám meg Hiob, konok szívóssággal gyűlölte a hébereket, mindent elkövetett ellenük. A harmadikat, Jethrót Mósze csak azért utálta, mert ruhája, szakálla hasonlított a másik kettőhöz. Később azonban ellenszenve csökkent, maga sem tudta miért. S akkor így beszélt, szétvetve izmos lábacskáját, kidüllesztve barna, domború mellecskéjét, félve-kihívón:

- A zöldkendős csúnya! Utálom! Haragszom rá! A piroskendős csúnya! Utálom, phi, phi! - és köpködött, hátrafelé kapart meztelen lábával, mint a kutya. - A kékkendős sem szép, de nem mondom, hogy phi, phi. Legszebb a királyapa.

A három ázsiai egy-egy prófétája volt népének, mert jól mondták Tanítóink, hogy Isten minden népének rendel prófétákat, akik az ő szavait a maguk módján tolmácsolják. Hiob meg Baálám neve nem is személyi név, hanem olyanforma hivatásnév, mint Ábrahám, Jiszhak, Jákób. Hiobot jámbor írásmagyarázóink azonosítják azzal a Hiobbal, akit annyira megvert az Úr, noha hűséges volt hozzá. Bűnét állítólag itt követte el, a királyi udvarban, mégpedig azzal, hogy a héberség vesztére tört. Ezért kellett bűnhődnie gyermekei, állatai elvesztésével, vagyona pusztulásával, bőrpoklossággal, míg csak tanúságot nem tett türelméről, s minden megbocsáttatván neki, mindent visszanyert. Ez így, persze, puszta legenda. Szép szövögetése jellemző motívumoknak. De igazság, mély igazság rejlik benne, csak ismernünk kell a jelképek nyelvét. Ez a Hiob a királyi udvarban csakugyan ősi fenekedést táplált a héberek ellenében, még a hikszosz időkből származó vagy annál is régibb okok alapján. Mint főpap és tudós tisztában volt Jákób-él meg az ő Teráhja között levő őseredetű ellenségességgel. Az ilyen évszázadokon, sőt évezredeken át tartó makacs gyűlölségek gyökere mindig az istenek különbségében rejlik. Ebben rejlett Hiob gyűlöletének oka is. A népekben azonban elhomályosodnak a gyökerek. Ők csak azt tudják, ami éppen előttük van. De tudattalan emlékezésük végtelen időkbe nyúl vissza, érzelmek, indulatok tapadnak hozzá, s ezek időszerű magyarázatokat kívánnak. Így lesz a gyűlölet eredeti okából mindenféle erőszakolt, naiv, helyt nem álló magyarázat: gyűlöljük, mert büdös, mert görbe az orra, mert másként énekel, mást eszik, másképp köszön... A sokkal későbbi Hiob bűne tehát azé a Hiobé volt: gyűlölte a héberek istenét. Egy reinkarnálódott Jób bűnhődött bűneiért, mint már neve is tanúsítja. Nem szokatlan jelenség akkoriban.

Baálám neve pedig nyíltan jelenti próféta voltát. Hogy melyik Baálnak: Hadadnak, Motnak, Aleyannak vagy egyébnek volt a prófétája? A földrajzi, vallástörténeti s bibliai adatok Baál Peorra vallanak. Gyűlölete a héberek iránt, mint edomitáé, feneketlen volt. Egyetlen küldetésének tekintette, hogy végképp megsemmisítse őket. Okokat immár nem szükséges kutatnunk. Érdekes, hogy Baálám próféta, akinek később meg kellett volna átkoznia a honfoglaló héberséget, akarata ellenére csak áldani tudta, így tévén jóvá a királyi udvarban elkövetett bűneit.

A harmadik ázsiai "barbár", a kék kendős Jethro jóindulatú férfiú volt, amint ez mihamar kiderült. Mert tudta és akarata nélkül a kis Mósze volt e három férfiú érzéseinek, még bölcsességének is a próbaköve. De most el ne feledjük, hogy mind a három tudós éppúgy otthonos volt a csillagok ismeretében, mint akár az egyiptomi beavatottak. Csakhogy mily különbség mégis tudós és tudós között, fiam! Az egyiptomiaknak eszükbe sem jutott, hogy máshol is kereshetnék a világraszóló Fiú apját-anyját, bölcsőjét, mint a Fehér Házban. Mert hiszen mily más családban születhetik sorsdöntő nagyság, történetformáló egyéniség, mint az isteni családban? És születhetik-e másként, mint törvényesen? Születhetik-e, például, titkon, senkitől sem sejtve, egy szerelmes leánytól s egy névtelen katonatiszttől? Nem, ez olyan vakmerő föltevés volna, mintha holmi külvárosi koldustanyán, mesterembernél, halásznál, ó, jaj, netán éppen egy kocsmai kiszolgálólány ágyában keresnők a Kiválasztottat! Isteni Szellem csak isteni családban ölthet testet, nem szoptathatja közönséges anya, nem alhat gyékényvackon, mindez beszennyezné s megzavarná az égi-földi törvények harmóniáját. Így aztán az egyiptomi csillagtudósok azonnal tudták, hogy a hét hónapra született Sólyom a várva várt Fiú, ő fogja egyesíteni a világ minden népét, hogy Isten dicsőségébe vezesse.

Ámde az ázsiai tudósok szemét nem vakította el a király iránt érzett hódolat. Ellenkezőleg, nagyon is nyitva volt a szemük, annál jobban kinyitották, mennél több látnivaló akadt a Fehér Házban. Pontos számításaikat nemcsak Egyiptom papjaitól szerezték, hanem a saját hazájukból is, azon az érthetetlen nyelven, azzal a titkos jelírással, amit csak ők ismertek. Az egyiptomi jelkép-megfejtéseket összevetették a hazaiakkal. És figyeltek, firtattak, nyomoztak, kémkedtek, gyanútlan emberektől híreket szereztek, ahogy már a követek szokták mindmáig. Isteneik szolgálatában tették, mert isteneik szemében az egyiptomi istenek és istennők ellenséges hatalmak voltak. Mindent a saját isteneik érdekei szerint néztek, ítéltek meg. Most pedig, hogy Aton végső előretöréssel fenyegette államocskáik, városaik, népeik isteneit, még inkább résen voltak.

Tudták-e vajon, hogy a királyi családban más fiú is született, nemcsak a Sólyom? Tudtak-e Szetamon titkos szerelméről, amit maga Tiy sem gyanított? Figyelték-e a kerti lugasban éldelgő leányt? Nyomon követték-e Men-noferbe, ott ődöngött-e valamelyik besúgójuk a hajón Szetamon körül tán mint hajós? Tudtak-e a Palotában történtekről? S mikor a Fiú megszületett, kaptak-e róla jelentést valamelyik előkelő szolgálótól? Összeegyeztették-e az eseményeket számításaikkal? Szakállukba markoltak-e fölkiáltva? Ez az? Késő volna e kérdésekre választ keresnünk. De az idők, az események, az emberek s a csillagállások ismeretében nem csodálkozhatunk, hogy a három ázsiai többet tudott Mószéról, mint maga a királyi család, mint maguk a legtanultabb egyiptomi papok. Lehet, hogy így gondolkodtak: a Sólyom születése összevág a csillagok állásával, de ez nem elég, meg kell keresnünk a Fehér Házban született fiú ellentétét, mását, párját. És éles szemük így fedezte föl Mószét. Figyelmüket egy kis esemény igen felajzotta.

Hagyományaink följegyzik a kedves kis jelenetet, hogy Mósze egy alkalommal éppen akkor tartózkodott mindkét anyjával együtt a király társaságában, mikor királyi funkcióját teljesítve, visszatért a trónteremből. Amenhotep ezúttal teljes díszben jelent meg a kisfiú előtt, életében először. Mósze elejtette játékait, száját nyitva felejtette, tüzes, sötét szeme kitágult. Úgy nézte "királyapát", mint egy csodát. Ezúttal először gyanította, miért borulnak le előtte a legnagyobb méltóságok is, ahogy a nép leborul Amram apa előtt a hegyen. Mert a királyon díszes, sárga ruha volt, piros csíkos, fehér szoknyáját nehéz aranyöv fogta össze, csípejéről hosszú lepel hullott a földig, bíborpiros-bíborkék lepel, gondosan elrendezett redőkben. Vállát halványsárga fátyolkendő takarta, nyaka körül vállig érő aranyék ragyogott, drágakövek kék, vörös, zöld szivárványa sugározta körül fáradt, de szokatlanul méltóságteljes arcát. Fején hatalmas bíborkék tiarát viselt, homloka fölött aranykígyó kunkorodott, nyakszirtjéről bíborvörös szalag lengett. És ahogy Mósze ámuló szeme jobban megnézte az isteni jelenséget, egy-egy széles karkötőt is megpillantott a király felsőkarján. Ez is csupa arany, csupa piros, zöld, kék drágakő.

Ez nem a "királyapa" volt, akit Mósze olyan jól ismert, akit annyira szeretett, akitől sohasem félt. Arca, ajka, szeme is csak hasonlított hozzá. Ismeretlen szigorúság áradt róla, szeme, mint az oroszláné, mozgása kimért, olyasféle, mint Amram-apáé az oltár mellett. Mósze lába a padlóba gyökerezett, moccanni sem tudott.

A szobában levők mind leborultak a király előtt, csak a kis Mósze maradt úgy, ahogy állt: mozdulatlanul, szinte kábultan a csodálattól.

A Vezír, néhány előkelőség meg palotabéli főtisztviselő haladt a király nyomában. Ott volt köztük a három ázsiai követ is, teljes nehéz díszben.

Amenhotep szertartásosan, de fáradtan intett, a két asszony fölemelkedett. Most egy díszesen öltözött főember a királyhoz lépett, hogy elvegye tőle és elzárja a tiarát. De a király szeme megakadt az ámuldozó Mószén, szigorú ajka elmosolyodott.

- Mit bámulsz, kisfiam? - kérdezte a jól ismert, nyájas hangon.

- Azt... azt, ott a fejeden... - dadogta Mósze nekibátorodva, ujjával a tiarára mutatott. - Meg azt, ott a nyakadon... Olyan szép!

A király Mószéhoz lépett, fölemelte, karjába vette. Bizony, nehéz volt beteg, fáradt karjának az izmos kisfiú, de Mósze iparkodott segíteni neki egy kis ugrással.

- No, nézd meg hát közelről - biztatta a "királyapa". És Mósze megnézte egészen közelről. A bíborkék, magas tiarát, a fölkunkorodó kobrakígyót, a vállig érő, színes, csillogó nyakéket... Hosszan bámulhatta mindezt, s csodálkozhatott a kígyón, a nyakdísz csaknem érthetetlen tökéletességén. - Tetszik? Tapogasd meg. Szabad - unszolta a király. Mósze pedig óvatosan megérintette ujjával a tiarát, a nyaklánc egybeillő szemeit, a csiszolt köveket. De a kígyóhoz nem mert nyúlni. - Mi az? Félsz tőle? - kérdezte a király, s fölnevetett a karján ülő Mószéra. - Nem bánt! Érintsd meg. - S ekkor Mósze óvatosan, csiklandozó izgalommal megérintette a kígyót is.

Mindnyájan mosolyogva gyönyörködtek a kisfiú gyönyörűségében, már csak azért is, mert a király mosolygott.

Ekkor hirtelen nekibátorodott Mósze. Vakmerően két kézre fogta a tiarát, vigyázva, de biztosan leemelte a király kopasz fejéről, belenézett, jól megszemlélte belülről is, kívülről is... aztán a saját fejére tette.

A bíborkék tiara úgy elfödte a fejét, mint egy fazék. De sötét szeme kivillogott a kígyó alól, barna arca büszkén sugárzott, diadalittas volt, szinte részeg. Ajkát összeszorította, jobbját fölemelte.

Amenhotep hangosan nevetett. Nyomában harsány nevetésre fakadtak az előkelőségek is. Csupán a három ázsiai arca nem moccant. Ajkuk még csak mosolyra sem enyhült, sőt elkomorodtak mind a hárman, s jelentősen összenéztek. Nem nevetett a két anya sem. Jozabét elfehéredett, kinyújtott keze rémülten kapott a kisfiú felé, de nem érhette el, közel lépni pedig nem mert. Egy pillanatig dermedten állt a helyén, ajkát beharapva, remegve, sápadtan. Akkor idegei, inai elernyedtek, térde összecsuklott. Megtántorodott, a földre omlott, a király lába elé.

Szetamon sem nevetett, még csak nem is mosolygott. Lélegzete elakadt, nagy szeme kitágult, arcát lángoló pirosság öntötte el. Szinte merő tűzben állt tetőtől talpig. Különös, zavart érzések árasztották el, megállt a szíve, majd kettőzött erővel dobogott. Ujjongott ez a szív, ujjongott és repesett, mint madár a kalitkában, mikor megpillantotta fiókáját, fiókáját magasan, egy hatalmas fa ágán, teljes díszben és szépségben. Ő is kinyújtotta karját a kisfiú felé, ő is feszülten állt a helyén, egy lépést sem tudva tenni, majd őt is elhagyta minden ereje, leroskadt, leborult a héber asszony mellé.

Az öreg Amenhotepet meglepte a három ázsiai, de különösen a két nő viselkedése. Csodálkozva tekintett körül.

- Keljetek föl - mondta bosszúsan leányának s a héber asszonynak. - Hiszen nem történt semmi baj! Ez az ártatlan gyermek csak játszik.

- Bocsáss meg neki, isteni király - nyögte Jozabét.

- Keljetek föl, mondom! - türelmetlenkedett a király.

Mósze úgy nézett körül, mint egy igazi király. Nevetséges és csodálatos volt egyszerre.

A két nő fölkelt, mind a kettőnek könnyes volt a szeme. Mind a kettő egyszerre nyúlt a gyermek felé. A király már ismét mosolygott, Mósze pedig komolyan nézte őt.

- Most vegyük le, mert a helyére kell vinni - kérlelte Amenhotep Mószét. Maga is sajnálta, hogy el kell venni a királyi játékot a kisfiútól.

- Nem, nem! Még nem! - kiabált Mósze türelmetlenül.

Hát a fején hagyták még egy pillanatig, de aztán elvették, s a főtisztviselőnek adták. Mósze csüggedten nézett utána.

Ekkor a király végre leült, ölébe vette a kisfiút. Zavart, feszült csend támadt, nem tudták, min gondolkodik a király. S mi lesz a különös esemény következménye rájuk.

- Ó, uram, kegyelmes király - dünnyögte a szakállában levő gyöngyszemeket morzsolgatva Baálám. - Engedd meg a te alázatos szolgádnak, hogy szóljon.

- Szólj - bólintott a király.

A fojtó csendben halkan dongott Baálám hangja, mint a darázs dongása.

- Ez a fiú tudta, mit cselekszik. Ez a fiú el fogja venni koronádat. Ez a fiú el fogja venni a Birodalom koronáját.

- Mit mondasz? - hökkent meg a király. Arca kínosan elsötétült, szemét összehúzta.

- Én is azt mondom, amit szolgatársam mondott - tette hozzá a maga véleményét Hiob, Uz és Uziél prófétája. Hangja szilárd volt és éles. Mindenki elsápadt a hallatára. - És figyelmeztetlek, öld meg. Öld meg, népét pedig, a héber népet, pusztítsd el. Mert a fiú szövetkezni fog néped ellenségeivel, megtámadja Egyiptom kapuit, koronádat pedig örökre elveszi. Ölesd meg tehát, s pusztítsd el a hébereket is, kegyelmes úr.

Micsoda? Megölni egy ártatlan, játszó kisgyermeket? Ezt a kisfiút, aki most is itt ül a térdén, nyakékét babrálja, s mit sem törődik az elhangzó gyilkos szavakkal? A kisfiút, leánya örömét, az ő gyönyörűségét, legbékésebb óráinak kedves társát? És kipusztítani e gyermek szüleinek népét, ennek a szép asszonynak a népét, aki tejével táplálja a gyermeket? Hát lehetséges ilyent még csak ki is gondolni?

- Őrült vagy! Őrültek vagytok! - kiáltotta rekedten. - Hogyan pusztítanám el azt a népet? No, halljam, ti őrültek!

Rémület lebegett a nagy szobában. Látnivaló volt, hogy a királyt gyilkos fejfájás gyötri, arca vonaglott, szempillája repdesett, homlokán kidagadtak a kéklő erek, veríték gyöngyözött az arcán. Melle nehezen zihált, mintha ki akart volna szakadni a lelke. És remegett a keze.

Ó, csak elszökni valahová ez elől a gyalázatos, alattomos, kegyetlen népség elől - ezt a tehetetlen vágyat mutatta minden arcvonása. - Csak nem látni többé az undorító pofákat, nem hallani az alattomos sakálok hangját... Élni közönséges öregként egy csendes zugban együtt a két kedves asszonnyal s az okos, villogó szemű kisfiúval, hiszen mintha a saját fia volna... vagy az édes leánykáé! Belerúgni, belerúgni az előtte fetrengőkbe, ne szólítsák többé királynak, istennek, kegyelmesnek, ne lessék a szeme rebbenését, a hangja rezzenését, a keze moccanását... Levetni minden terhet! Csak szerető arcokat látni, csak kedves hangokat hallani...

De Baálám bátor volt. Hideg alázattal nézte a királyt, mintha a szívébe, májába, veséjébe látna. Várná a dühkitörés pillanatát, utána a rögtönös halálét.

- Pusztítsd el őket tűzzel, ezt tanácsolja a szolga - szólt élesen.

A király csúfondárosan nevetett. Olyan volt a nevetése, mintha késsel metélték volna az arcát.

- Ostoba vagy - kiáltotta rekedten. - Mikor tűz által pusztult el két város, istenük megmentette őket, azóta nem fog rajtuk a tűz. Te mit tanácsolsz, Hiob?

Bősz kíváncsisággal fordult a próféta felé. Hiob fölpillantott a mennyezetre, azután letekintett a földre, mert vak ravaszságában segítségül akarta hívni mind az égi, mind a föld alatti hatalmakat, hogy megküzdhessen a földi hatalommal, amely szorongatta s így szólt:

- Pusztítsd el őket vízzel uram. Ezt a gyermeket pedig dobasd a vízbe.

A király most már nem nevetett, hanem félelmesen elkomorodott.

- Lám, és még mit tegyek? - kérdezte fenyegetően. - Nem tudod-e, hogy ősüket, Noaht istenük kimentette a vízözönből, s megesküdött neki, hogy többé nem bocsát vízözönt a földre? Azóta nem fog rajtuk a víz. Te ostoba!

- Akkor karddal pusztítsd el őket! - kiáltotta Baálám.

- Igen? Karddal? Te meg nem tudod, hogy ősüket, Jiszhakot megmentette istene a kardtól, mikor atyja föl akarta áldozni? Mit árthat nekik a kard? - folytatta a csúfondáros, hideg vitát a király. - Hát ilyen ostobák vagytok, ti, népek prófétái?

- Óvakodj ettől a gyermektől, óvakodj! - kiáltotta ismét Baálám. - Óvd fejedet koronád elrablójától!

- Ez az ártatlan gyermek rabolná el a koronádat! - suttogta Szetamon.

Jozabét azonban hallgatott és remegett. Arra a jóslatra gondolt, amit Mirjam mondott, mikor a gyermeket hazavitte Amram házába.

A helyzet félelmes volt, feszültségét alig lehetett már elviselni. Az egyiptomi előkelőségek sohasem látták még uralkodójukat ilyen földúlt állapotban. Mindegyikük féltette a bőrét. Mert amilyen kiszámíthatatlan egy dühös oroszlán, olyan kiszámíthatatlan egy dühös isteni király. Hogy mi késztetheti borzasztó parancsra, sohasem lehet tudni. Látták, mennyire komor, s mennyire szenved. Pentu titokban integetett a három ázsiainak: térjenek észre, csillapítsák le valahogy a királyt. De integetését csak Baálám értette meg. El is szánta magát egy javaslatra, ami tökéletesen tisztázhat mindent. Vastag, dongó hangon így szólt:

- Isteni uram, hallgasd meg ismét a te szolgádat. Döntsön Isten a kérdésben. Hozass be két lapátot, legyen az egyiken egy halom izzó parázs, a másikon egy halom tiszta arany. Amelyikhez nyúl a gyermek, az döntse el a sorsát.

Úgy gondolkodott ugyanis, hogy Mósze nem nyúl majd a parázshoz, nehogy megégesse az ujjait. De annál inkább nyúl az aranyhoz!

- Úgy legyen! - szólt a király némi dühös örömmel, hogy végleg elintézheti ezt az ügyet.

Pentu nyomban intézkedett, hogy a királyi konyháról hozzanak egy lapát parazsat, a királyi kincstárból pedig egy halom aranyat a próbára. Míg ezekre várakoztak, Amenhotep a dühkitörés után mély apátiába esett. Fájó homlokát tenyerébe hajtotta, szemét behunyta. Arca most sápadt volt, szinte sárga. Láthatólag nem is tudta, hol van, kik állnak körülötte. A teremben olyan volt a csend, mint egy piramis méhében. Még a pávatoll-legyezők sem suhogtak a két néger rabszolga kezében. Ki-ki dermedten várta az eseményeket. Csak a kis Mósze nem hederített semmire és senkire. Bátran játszadozott a király nyakékének piros, kék, zöld kövecskéivel. Olyan biztonságban érezte magát, mint Ábrahám kebelében.

Egy szolga behozta a két lapátot. Izzó szén az egyiken, tiszta arany a másikon. Letérdelt, a két lapátot a király elé helyezte.

Amenhotep fölriadt fásultságából, körülhordozta idegen tekintetét a teremben, s így szólt:

- Szetamon, vedd a gyermeket, s állítsd a két lapát elé. Mondd, hogy válasszon.

A hercegnő biztos lépésekkel sietett atyjához, elvette tőle Mószét, s a két lapát elé állította. Bizonyos volt a dolgában. De Jozabét aggódott. Hátha valóban az arany után nyúl a kisfiú, s meg kell halnia? Sőt el kell pusztulnia az egész héber népnek is? Aggodalmából látszott, hogy nem igazi anyja a gyermeknek. Mert lám, az igazi anya jobban ismerte.

- Melyiket akarod a két csecse játék közül? - kérdezte Szetamon a kisfiút kedvesen. És mellé kuporodott, bal karjával magához ölelte, jobb kezével előbb a parázsra, aztán az aranyra mutatott. - Nézd, milyen szép! Melyiket akarod?

Hagyományaink azt mondják, ebben a pillanatban Gábriél főangyal lépett Mósze mellé, s unszolta, nyúljon a parázsért. Lehet benne valami igazság, ha értjük a jelképet, fiam. Mert Mószénak természetében volt a vonzódás a tűz iránt, akárcsak a víz iránt is. Hajnalban született, mikor a Nap korongja éppen fölbukkant a látóhatáron, s aranyvörös fénybe borította az Eget. Hajnalban született, amikor még fönn ragyogott Sahar csillagának tüzes fénye, a harci csillagé, amíg néhány pillanat múlva ura, a Nap, le nem taszította a mélybe. És vízbe helyezték Mósze kosárkáját, a hatalmas Nílus hullámai ringatták a papírsás között. Alkonyatkor emelték ki a vizek világából, amikor a Nap utolsó sugarai borították vörösaranyba a világot, és Sálem szelíd csillaga feltűnt az Égen.

Mósze tehát rámeredt a parázsra. Megbűvölték a gyönyörűen sajgó-ragyogó széndarabkák, s habozás nélkül beléjük markolt. Ránevetett anyjára, Szetamonra. A hercegnő ijedten fölsikoltott, megragadta Mósze meztelen karját, odaugrott Jozabét is. De hiába, az eleven szén már megégette ujjacskáit, s a kisfiú rémülten fölsikoltva a királyhoz menekült. Kezét a szájába dugta, féllábon táncolt, visított, visított torkaszakadtából.

- Isten döntött, a gyermek valóban ártatlan - jelentette ki a király, s ezúttal ismét mosolygott. Térdére emelte a gyermeket, magához szorította, hagyta, hogy a két anya vigasztalgassa, csókolgassa hólyagos ujjait. Sőt bal karjával a két asszony vállát is átölelte, mert egyek voltak ők most a szeretetben és az igazságban.

Hagyományaink azt mondják, Mósze szájába vette a parazsat, ezért dadogott egész életében. Nos, lehetséges, hogy a szájba vett parázstól dadogóvá válik az ember. Mósze úgynevezett dadogása, nehézbeszédűsége azonban másként magyarázható, mint majd az események során látni fogod. Mert nem vette szájába a parazsat, nem volt már annyira kicsi, hogy mindent a szájába gyömöszöljön. Akkor sem tehette volna meg, ha akarja, hiszen ujjai egy pillanat alatt megégtek. Annyira megégtek, hogy Szetamonnak meg Jozabétnek gyógyító kenőccsel kellett bekenniök, lágy patyolattal bekötözniök. És csak hosszas dédelgetés, vigasztalás, a király nyakékének a nyakába akasztása után csillapodott a fájdalma. Bekötött kezével még fogni sem tudott, csak tartogatta maga elé. Arca könnyes volt, de már mosolygott, melle még zihált, de már el-elcsukló hangon kérdezgette királyapát, hogyan csinálták ezt a nyakéket, hogyan rakták össze ilyen pontosan a színes köveket... Mondom, még sokáig tartott, amíg megnyugodott.

A két ázsiai próféta pedig megszégyenülten távozott a teremből. Megkönnyebbülten láttak dolguk után a többi méltóságok. De a király szomorú volt, mélységesen szomorú. Elgondolta, ha őt állították volna kicsiny korában ilyen kegyetlen választás elé, ha ő nyúlt volna a parázsba, ha neki kellett volna így szenvednie az emberek gyanakvása, irigysége, gonoszsága miatt, nem utálta volna-e meg az egész világot? És viselni tudta volna-e a tiarát évtizedeken át?

Másnap Hiob meg Baálám a király elé járulva, bemutatta királyuk visszahívó levelét. Az agyagtáblára égetett ékírásos szöveg bizonyosan készen volt már ideérkezésük óta, csak elő kellett venni s bemutatni. Rajtuk voltak a királyok pecsétjei is. Amenhotep intett - s küldetésük befejeződött. Megszégyenülve utaztak haza, az egyik Uzba, szülőföldjére, a másik Edomba. Jethro maradt.

 

23. Haldokló öregember ágyánál

Harmadik Amenhotep egészségi állapota rohamosan gyengült. Voltak napok, amikor fel sem tudott kelni. Besötétített szobában feküdt mozdulatlanul. Fején borogatás, asztalkáján gyógyszerek... de sem a borogatás, sem a gyógyszerek nem segítettek rajta. Fejfájásai annyira gyötörték, hogy belekábult. Alig látott, alig hallott, alig érzett. Enni nem tudott, hiába készített öreg orvosa Ahmósze válogatott ételeket válogatott állatok válogatott szerveiből, csodahatású növényekből, fűszerekből. Hiába volt az ételek készítésénél ő maga is jelen. A király kelletlenül ízlelte a gyógyító eledelt, aztán öklendezni, hányni kezdett, egész testét kiverte a hideg verejték. Zihált, mint egy halálra sebzett oroszlán. Arccsontjai kiálltak, bordáit meg lehetett volna számlálni. Olyan gyenge volt, hogy a kanalat is kiejtette a kezéből.

Nem törődött semmivel, nem érdekelte semmi. Úgy tett ugyan, mintha meghallgatná a jelentéseket, bólintott is, de talán azt sem tudta, miről van szó.

- Nem kívánok mást - suttogta leányának, Szetamonnak, mikor az leült az ágya mellé, s megfogta apja csontos, nyirkos kezét -, nem kívánok mást, csak még egyszer látni szeretném a fiamat. Aztán elmegyek Amentibe, leányom... szívesen megyek.

A hercegnő mosolygott, bátorította. Majd meggyógyul. Hiszen ma sokkal jobban van, mint tegnap volt. Intézkedett, hogy jöjjön el a királyi orvosok egész kollégiuma. Nagy tudósok, mindent tudnak, hamarosan meggyógyítják az apját. De a király csak sóhajtott, behunyta a szemét, s tagadólag ingatta fejét a vánkoson.

A királyi fürdők felügyelője gondoskodott a gyógyító fürdők elkészítéséről. A királyi kenetek felügyelője naponként háromszor, éjjel kétszer füstölte a szobáját mágikus füstölőkkel, amelyek okvetlenül elűzik a gonosz lelkeket. A királyi parókakészítő minden reggel új, szebbnél szebb parókát helyezett a fáradt fejre, s két lépést hátrálva kijelentette, őisteni kegyelmessége alig látszik többnek harmincévesnél. A királyi saruk felügyelője aranyos sarut húzott csontváz-lábára, s bizonyosan tudta, hogy a járás sokkal könnyebb bennük, mint a tegnapiakban. A királyi ruhák felügyelője önmagát múlta fölül a könnyű patyolatkendők, szoknyák, palástok kiválogatásában. Sürgős levelet is írtak Mitanni királyának, küldje azonnal a csodatevő Istár-szobrot. Szegény Nebmaare mindezt tűrte, tudomásul vette. Hagyta, hogy két főtisztviselője, Ramósze meg Pentu lábra támogassa, a fogadóterembe vezesse, trónusára ültesse, fejére tegye a tiarát, kezébe adja a pásztorbotot meg a korbácsot a hivatali ceremóniákra: adót hozó követek fogadására, tanácskozásra s más efféle fárasztó haszontalanságokra kényszerítse. Aztán visszaroskadt ágyába, az öreg Ahmósze lábujjhegyen belépett, megtapintotta ütőerét, borogatást tett a fejére, megnézegette, meglötyögtette a gyógyszereket, s eközben olyan mosolygó ábrázatot vágott, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Ez is hazudik, mindenki hazudik... - gondolta a király, de a vén orvos kérdésére, jobban érzi-e magát, ráhagyta: jobban... sokkal jobban. A kedvéért még evett is néhány falatot, ivott egy-két kortyot.

Ha fejfájása enyhült, megkérte leányát, hívja el Jozabétet s a kis Mószét. Vánkosai között üldögélve elnézegette a kisfiút, amint ott játszott tetőtől talpig meztelenül a szobában, kockáit rakosgatta, ide-oda futkosott, az ő ágyához is odament, csacska kérdéseivel zaklatta. A gyermek nem érti, ha valaki beteg. Egy-két pillanatig úgy viselkedett, amint anyja, a hercegnő, anyja, a héber asszony parancsolta: suttogva beszélt, lábujjhegyen lépkedett. De ha összedőlt a vár, ha valamelyik bútor alá gurult a golyó, megfeledkezett az intelmekről, s vígan kiabált. Majd meg hirtelen abbahagyta a játékot, királyapa ágyára ült, s kíváncsian firtatta, mi van ebben a tégelyben, mi abban a másikban, mi ez a sárga az üvegben, hát az a piros mi... És ugye, jó betegnek lenni? De most már elég volt, keljen föl királyapa, vegye föl a szép ruháját, tegye fejére azt a nagy kéket... Az asszonyok csitították, ki akarták vinni, de Mósze nagyon jól érezte magát királyapa közelében, s a király is intett: csak hagyják.

Mósze ekkor már elmúlt négyéves. Olyan eleven volt, mintha megette volna a parazsat.

Szetamon lassan-lassan beletörődött különös özvegységébe. Látta, hogy apja távozóban van, talán egy-két hónap vagy hét, talán annyi sem, és nem kaphat többé választ a kínzó kérdésekre: hová lett a szeretett férfiú, miért tűnt el olyan váratlanul, él-e, hal-e, hol nyugszik a holtteste, eltemették-e tisztességesen, áldoznak-e a sírján... De mégsem kérdezett semmit. Talán a király már nem is tud róla. Lehet, akkor sem tudott. Ha megmondaná a nevét, tán csak a fejét csóválná... De miért, miért sem, azt a nevet Szetamon nem akarta kimondani. Őrizte, mint legnagyobb titkát, őrizte, ahogy egy beavatott őrzi a rábízott tudást. Hovatovább már nem is emberi név volt, hanem egy isteni érzés, egy isteni akarat, egy mindennél hatalmasabb törvény jelképe. Az, aki hordozta, és Szetamon szívébe véste ezt a nevet, egyre szépült, egyre távolodott, de azért mindig ott volt vele és benne. Ő pedig, az akkori kis révült hercegnő, egyre jobban megtanult hallgatni. Most is olyan, kissé gyermekes, lányos, gyöngéd, puha nő volt, mint akkoriban, de a hangja keményebben csengett, akarata erősebb volt, mozgása határozottabb. Tömörebb lett, ha lehet így mondani. Csak nagy zöld szeme révedezett el most is, mikor a kisfiút nézte, vagy apja ágyánál üldögélt.

Egy napon a király a tükrét kérte Szetamontól. Mikor megkapta, hosszasan nézegette magát benne. Csak ketten voltak a szobában, a nyitott ablakon erős reggeli napfény tűzött a király arcára, ijesztően kirajzolta megnyúlt vonásait, sárga színét, sötét szemének beesettségét, széles ajkának bágyadt, fanyar fintorát, a halálravált és halnivágyó öreg arcot, kopasz fejet. A csiszolt ezüstlap kerek fényfoltot vetett a falra, mintha valamely ismeretlen csillag lebegett volna a szobában.

Aztán a csontos kéz fáradtan lebocsátotta a tükröt, s a fénykorong eltűnt.

Itt az ideje, valóban itt az ideje, hogy elmenjek, leányom - mondta színtelen hangon a király, visszafekve vánkosaira. - Miért jönnek az orvosok? Mit tudnak ők? Semmit. De én, én tudok már mindent. Tudom, hogy ami volt, s ami van, és ami lesz, mind csak álom. Álom volt a születésem, álom az életem, álom a halálom is. Valamikor, nem is régen, örökkévaló dolgokat akartam alkotni, leányom. Örökkévaló? Ez is csak álom volt. Az is álom, hogy egyszer valaki mégis megteremti az örök Birodalmat, egyesíti benne az egész emberiséget... Mit is építettem hatalmam teljességében, erőm birtokában? Palotákat és templomokat. Templomot Théba mind a három templomnegyedében. Falakkal kerítettem őket. Oszlopcsarnokokkal díszítettem. Hatalmas szobrokat állítottam a kapuk elé. Hosszú-hosszú sorokban emberfejű szfinxeket állítottam és kosfejű szfinxeket egy másik hosszú-hosszú úton. Templomokat építettem más városokban is, Men-noferben, Anuban, Abidvában... Uszirének és Ptáhnak és Szetnek és Ámonnak... Templomot építettem anyád emlékének is, fölállíttattam a szobrát a tieddel s nénédével együtt. Építettem csatornákat. Megépítettem a síromat, anyádét s a tiedet is meg a többi gyermekekét. Álom, álom. Hány gyermekem volt? Hány halt meg? Jöttek, megjelentek egy pillanatra, aztán elmentek. Mint az álmok. Istennek neveztek? Most már tudom, minden ember isten. A király is, a felláh is, a halász is, a koldus is, mind-mind, a négerek, a héberek, a fenchiúk, a mitanniak... Ez az egyetlen valóság. A többi álom. Adj innom.

Szetamon föltámasztotta apja fejét, megitatta mézes citromlével. A király letörölte ajkáról a kicsordult cseppet, visszafeküdt, hallgatott. Mintha aludt volna. De nem aludt, mert egyszer csak tovább beszélt, behunyt szemmel, kezét összekulcsolva süppedt mellén.

- Az volt a sorsom, hogy ezt az áloméletet mint király éljem végig. Jobb lett volna, sokkal jobb, ha nem királyi ágyban látom meg a világ tünékeny fényét, leányom, hanem egy szegény paraszt, egy nyomorult halász viskójában. Mert akkor nem hajszoltam volna annyi meddő álmot. Nem építettem volna az örökkévalóság számára haszontalan épületeket.

- Ne mondj ilyent - tiltakozott Szetamon. Gyöngéden megtörölte egy kendővel a király arcát. - Minden nagy király épített. Nézz csak ki az ablakon.

Ujjával az odalátszó piramisok éles, fényes háromszögeire mutatott. Mint a tükrök verték vissza a délelőtti napfényt, a rejtelmes betűk villogtak fehér síkjaikon. Ott meredezett a királyi kert nagy fái mögött a három legnagyobb, kissé balra a lépcsős, távolabb, alig láthatóan, mint nagy szülei mellett a kis gyermek, egy csapott élű kisebb. Valamennyi a legfőbb igazságot hirdette, a legnagyobbat, az örökkévalót: az Isten hármas szellemi megnyilvánulását, Mennyben és Földön a szent Hármasságét.

- Igen, ők még hittek. Mena hitt. Kufu hitt. Kefren hitt. Ők hittek, mert láttak. De mi már nem hiszünk. Mi már nem látunk. A mi szemünk elől végtelen messzibe tűnt az isteni világ, hosszú volt az utunk idáig, most ködben tévelygünk, sötétben botorkálunk. Mi már csak utánozzuk azokat, akik hittek, mert láttak. De én tudom, leányom, még ők sem hitték, hogy művük az örökkévalóságnak szól. Tudták: hasztalan, amit építenek. Csak éppen nem állhatták meg, hogy el ne mondják az embereknek, meg ne mutassák nekik évezredeken át, amit hittek, láttak. Hogy ők is higgyenek, lássanak. Majd eljő az idő, nincs is messze, amikor az emberek értetlenül bámulják ezeket az óriási építményeket, nem tudják, milyen isteni igazságot vernek vissza róluk a napsugarak... el sem tudják olvasni többé. Már nem érnek föl odáig. Tetvekké válnak, az óriási képeket, amiket Mena, Kufu meg a többiek mutatnak nekik, meg sem látják. Iszonytató elgondolni, hogy az emberek számára hiábavalók még ezek a mérhetetlen világos jelek is... Hányszor tapasztaltam, hogy mindent megtesznek, mindent vállalnak, mindent eltűrnek, elviselnek, csak látniok ne kelljen! Gondolkozniok ne kelljen. Tudniok ne kelljen. Ettől irtóznak legjobban. A szegény befúrja magát nyomorúságába, csak hogy ne tudjon. A gazdag befúrja magát hatalmába, élvezeteibe, csak hogy ne lásson, ne tudjon. A király befúrja magát birodalmába, háborúiba, építkezéseibe, ünnepségeibe, csak hogy ne lásson, ne tudjon. Haj, hányszor tapasztaltam, hogy az emberek milyen dühödten utasítják el maguktól a tudást. Mennyi aljasságot, gaztettet, bűnt vállalnak, csak látniok ne kelljen! Hát mondd, nem volt akkor álom Kufu, Kefren, Mena meg a többi nagyok hite is? Nem álom a roppant építmények sora, amit teremtettek?

Megint elhallgatott, csak bágyadt szeme bámult mereven a piramisok háromszögeire. A hercegnő is hallgatott. Gyötrelmes volt hallani búcsúzó apja végrendeletszerű szavait. Nem látta-e ő is saját életének, érzéseinek, tetteinek álomszerű voltát? Hová lett a karcsú férfi, akinek karjaiban a másvilággal egyesült? Hová a révületek és mámorok, testnek-léleknek-szellemnek forró egyesülése?

Szetamon zöld szeme elhomályosult.

A király csodálatosképpen mintha felelni akart volna gondolataira, halkan így folytatta:

- Amíg még szólni tudok, s amíg agyamat használni tudom, leányom, hadd mondjam meg neked és csak neked, hogy mindent haszontalannak tartok, amit láttam, hallottam, tettem. Minden szándékomat meddőnek. Minden lelkesedésemet hiúnak. Minden alkotásomat szánalmasnak. Minden szavamat hazugságnak. Hazugságnak még imádságaimat is, mert azok is, az istenek, akiknek áldoztam, akikhez imádkoztam, akiket öltöztettem-vetkőztettem, merő üres bábok. De azért mégsem éltem hiába. Nem. Mert akartam tanulni, látni, mertem tudni. S ki merem mondani is, amit tudni merek. Igaz - keserűn elmosolyodott -, csak most, mikor már elszállni készülök, s annak, amit mondok, már semmi következménye nem lesz! De megmondom. Én nem vagyok király. Utánam már nem következnek királyok, amilyenek a régiek voltak. Ők istenek és királyok voltak egyszerre - kimutatott a piramisok felé. - Én isten vagyok, de király nem tudtam lenni... ehhez nem volt bennem elég alázat. S mert nem voltam olyan alázatos, amilyenek az istenkirályok voltak, csak mímeltem a királyságot. Magamra akasztottam az oroszlán farkát, de nem lettem oroszlán, sőt tudtam, csak egy döglött oroszlán farkát viselem. Ez az igazság. A döglött oroszlán farkát magára fogja akasztani a fiam, az unokám s minden utódom, amíg utódaim lesznek, de már nem lesznek oroszlánok. Hagyjuk... Bátornak kellett volna lennem, elvetni ezt a kétszínű játékot, eldobni oroszlánfarkat, tiarát, korbácsot és pásztorbotot, eldobni az Élet Keresztjét is, mert mindez már az én számomra nem volt semmi. Viseltem, mert kívánták, viseltem, mert ez volt a sorsom. Csakhogy - mélyet sóhajtott - jobb lett volna elvonulnom egy kis vályogviskóba, legeltetni ökreimet, húzni az öntözőgémet, enni a kenyeret, hagymát sóval, inni a folyó vizét, nézni a csillagokat, szeretni egy asszonyt, aki magamért szeret, gondoskodni a névtelen családról, nevetgélni gyermekeimmel, megtanítani őket vetni... vagy halászni... vagy hajózni... Megtanítani őket a legnagyobb igazságra, az egyetlenre: minden ember isten, isten öléből származik, mint a csillagok, élete csalóka álom, de a léte örökkévaló... Ó, jaj, de jó lett volna erre megtanítani őket, téged, a nénédet, anyádat, öcsédet... És együtt üldögélve az esti Csillag ragyogása alatt, összeforrni végtelen örömmel, kimondhatatlan boldogsággal az Egyben, az Istenben...

Szetamon torka elszorult, megragadta atyja kezét. Ajka megnyílt, de szólni nem tudott. Csak nézte-nézte az öreg arcot s a fáradt vonásokon legördülő két nehéz könnycseppet.

Ültél már halálra készülő öregember ágya szélén? Figyelted hol rémülten kitáguló, hol gyanakvón összeszűkülő szembogarát, olykor gyermekesen gyámoltalan, segélykérő, olykor petyhüdt, reménytelen arcvonásait? Láttad elferdülő ajkát, amint halkan beszélt, szinte akaratán kívül? Fogtad forró vagy hideg nyirkos kezét? Tapogattad ki-kihagyó, majd hirtelen meggyorsuló érverését? Amely olyan, mint a hegynek futó ember lélegzése: ki-kifullad, megáll, aztán nekiiramodik, mintha a csúcsra akarna elérkezni? Visszafojtottad lélegzésedet, ha lihegő melle hirtelen megállt, bordái besüppedtek, és sóhajtottál mélyet, mintha helyette akarnál szívni életadó levegőt?

Így ült Szetamon apja ágya mellett, így figyelte, hallgatta, így fogta a kezét. Az öregember néha mereven nézett rá, mintha gyanakodnék, hogy ott akarja hagyni, majd meg gyengéd szeretettel, mint aki könyörög, hogy hallgassák meg, csak egyszer az életben, most, utoljára. Néha a minden mindegy lemondásával hunyta be a szemét, magába fordult, hiszen már csak ott, legbelül van keresnivalója. Néha meg rátapadt a tekintete, föl akarta szívni lánya képét s a szoba ismerős tárgyainak, fényeinek-árnyékainak marasztaló világát. Még nem jutott odáig, hogy tökéletes közönyt érzett volna az élet dolgai iránt, szerette volna, ha leánya, minden élők között a legkedvesebb, egészen közel férkőzhetett volna hozzá, akit többnyire csak szertartásos tevékenységek közepette látott, s akinek minden mozdulatát, szavát, arcrezzenését, pillantását megszabta a súlyos szerep. Mert most már letette tiaráját, levetkőzte szerepéhez tartozó ruháit, letette királyi álarcát, csupán ember volt, mezítelen, közönséges ember. Isten volt, aki ledobni készült magára vett alakját. És el akarta mondani, suttogó, rekedtes, kapkodó szavakkal, amit a hosszú szereplés során senkinek sem mondhatott el.

Csakhogy amit mondott, merőben értelmetlen volt Szetamon számára. Szíve teli volt ugyan szerető szánalommal, de érezte a magány hideg leheletét is, amely rá fog szakadni, ha apja elmegy, hiszen már nem lesz senkije, akire föltekinthet. Szerette volna visszatartani az életben, maga mellett, mert ő még itt áll a világ kellős közepén. Figyelte szavait, tudta, sohasem fogja elfelejteni, mint azokat sem, amiket a kerti lugasban suttogott ugyanilyen halkan, szaggatottam, lihegve a Legkedvesebb. Azonban nem értette őket. Mert a búcsú szavai voltak. Azután meg neki fia volt, s mikor a gyermek fején megpillantotta atyja tiaráját, tudatossá vált benne, hogy igen, királynak akarja látni, isteni királynak, népeken uralkodó Hatalomnak, dicsőnek, ragyogónak! Aki előtt leborul mindenki, ő maga is, nem lehet másként! Az istenek tudják, miképpen lesz király, hogyan teszi fejére a tiarát, s hogyan hordozza. Mint ahogy tudták, miképpen kell a világra érkeznie, megmaradnia a fenyegető veszedelmek közepette. Ha Szetamon tudott valamit, akkor éppen azt tudta kétkedés nélkül, hogy szerelme isteni szerelem, a férfi, akinek odaadta magát, isteni férfiú, a gyermek isteni gyermek csakugyan. A Fiúnak, minden egyéb név nélkül, királynak kell lennie, neki és csak neki, senki másnak.

Hogyan érthette volna meg hát a távozni készülő királyt, midőn élete haszontalanságáról vallott, s magasztalta a paraszt, halász, hajós jeltelen életét?

Arra gondolt, itt az utolsó alkalom, amikor ő is elmondhatja titkát. Mintegy viszonzásul az őszinte szavakért. Hogy megossza valakivel, aki most az életét osztja meg vele, rábízza örökre, vigye magával Amentibe, Aaru ragyogó mezeire, tegye mérlegre Usziré előtt, mint saját szívének egy részét... Mikor a király fáradtan elhallgatott, már-már letérdelt elé, már-már megnyitotta ajkát. De nem tudott szólni mégsem. Miért halmozza el saját ügyeivel-bajaival, érzéseivel, emlékeivel, összes titkával ezt a szegény beteget, akinek már a rászálló légy is teher? Fölegyenesedett hát, összezárta ajkát, mély sóhajtással merített erőt hallgatásra - és figyelt tovább. Nagy magánosságát, amiben felnőtt, s amit életében egyszer tört meg csak a szerelem, tovább kellett hordoznia. Akire az istenek rábízzák teremtő titkaikat, annak egyedül kell lennie a sírig.

- Mit is mondtam? - suttogta a király, tekintetét leányára fordította, s ferdén elmosolyodott. - Nem tudom már... Csak azt tudom, és azt akarom mondani, hogy könnyen válok meg a világtól. Terhemre van, már régóta terhemre van, s én is terhére vagyok. Az emberek boldogok, amikor megkoronázzák a királyt, s boldogok, mikor eltemetik. Én hát boldoggá fogom tenni őket, noha ők engem sohasem tettek boldoggá. Hadd higgyék, utánam az igazi következik, reményeik megvalósítója. Én már régóta csak mímelem, hogy meg akarom valósítani reményeiket, tudtam, hogy lehetetlen. Éppen ezért könnyen hagyom itt őket. Botorkáljanak tovább egyre sötétebb útjukon, segíteni nem lehet rajtuk, mert amit keresnek, bennük van, csak meg kellene találniok. És hiába mondod nekik, hogy lássák meg, bolondnak tartanak... De mindegy, sokan mondták már ezt, megmondta Imhotep is több, mint ezer évvel ezelőtt, az emberek ismételgetik szavait, de nem tudják, nem tudják... - Legyintett, széles ajka megrándult. - Csak azt akarom mondani, igen, hogy könnyen megyek el. Majdnem olyan könnyen, mint az első emberek, akik élet és halál között nem láttak szakadást. Igaz, engem nem vetettek alá a beavatás próbáinak, kezembe adták ugyan a kulcsokat, de nem kényszerítettek a kapuk kinyitására... Azt hazudták, a király nem tehető próbára... Hazudtak. Hazudtak, mert féltek, hátha nem állom meg, s akkor mit tegyenek? Hol keressenek olyant, aki valódi... igazi király... amilyen Mena volt, Kefren meg Kufu... a hétszeres beavatottak... Silány kornak a királyai is silányak. Én még silány voltomban is nagy voltam nekik... túlságosan nagy... Ó, jaj, nevetnem kell!

Petyhüdt ajka valóban megrándult, mintha nevetne, de sírásnak is beillett.

- Majd akkor... majd egyszer... ha mégis eljön egy valódi király. Egy igazi király. Egy oroszlánnak született oroszlán. Aki maga ragadja kezébe a kulcsokat, bátran belép mind a hét kapun. És akinek a suttogása is oroszlánüvöltés lesz az ő fülüknek. És aki megrázza majd őket, megfordítja és hajszolja, viszi az úton mind a süketeket, bárgyúkat, vakokat, lomhákat. És panaszaikon csak nevet, nyögéseiket meg sem hallja, kiáltásuk elől befogja a fülét! Aki használja majd a korbácsot és a pásztorbotot, nem puszta díszképpen tartja az ünnepek szertartásain... Ó, ha eljön az erős ember, leányom, a Kiválasztott! Majd ő, majd ő nem kíván viskóban lakni, mert előtte viskó és Palota semmi lesz! Nem kíván vetni és aratni, mert előtte vetés-aratás mind semmi lesz! Nem kíván halászni, hajót kormányozni, mert előtte halászat és hajó semmi lesz! És nem vágyik névtelenségre a névtelenek között, mert előtte név és névtelenség semmi lesz! Majd ő, majd ő...

Lihegve beszélt, föl-fölemelte csontos kezét, arca ragyogott, szeme égett. Szetamon ijedten hajolt fölé, gyöngéden nézte a rámeredő sötét szempárt, mindkét csuklóját megragadta, attól félt, ez a végső pillanat.

- Nyugodj meg, nyugodj meg - csitította csengő hangon. - Nem szabad! Feküdj csendesen. Hívatom Ahmószét. Pihenj, pihenj...

- Ne félj - suttogta megint a király megnyugodva. - Most láttam valakit, róla beszéltem. Nyugodt vagyok. Ne aggódj, nem szólok már többet. Jó pihenni, jó csendben lenni. Több mondanivalóm nincs. Megteszem utolsó királyi kötelességemet, ahogy illik - tette még hozzá csúfondárosan, széles ajka megint fintorra rándult. - Jó haldokló leszek s jó halott. Ezt az utolsó játékot még tisztességesen eljátszom.

Ezután csakugyan nyugodtan feküdt, behunyt szemmel, szótlanul. Szetamon meg sem mozdult mellette. Zöld szemét újra meg újra végigjáratta atyja arcán, sovány, majdnem kisfiús alakján, ahogy a vörös bíbortakaró alatt keményen, de súlytalanul kirajzolódott. A Nap elhaladt a kert fái fölött, távol szikrázva csillogtak a piramisok síkjai. Itt benn a szobában pedig tompa fényben zöldelltek, piroslottak, sárgállottak a falat burkoló csempék, a padló mozaikkövei, az asztalkán heverő tükör s a gyógyszeres tégelyek és üvegek.

Szetamon elrévedezett. Atyjának arra az arcára gondolt, amit még ifjúkorában mintázott és faragott róla Bek, a királyi főszobrász. Lágy, sima, ártatlan és tiszta volt az az arc, nagy szeme nyugodtan nézett a világba, mintha semmit sem látott volna belőle, s mégis, mint aki mindent lát. Kissé széles arccsontjai simák voltak, kerekdedek, mint egy szűzé, akinek arcára még nem véstek nyomot a szenvedélyek. Finom faragott ajka is olyan, hogy Szetamon vágyat érzett a megcsókolására, valahányszor látta a szobrot. De azt is tudta, hogy ez a száj, akár csókolják, akár csókol, nem érez semmi vágyat. Testetlen, súlytalan volt a kőarc, fehér, mint egy jelenés. A könnyedén elrendezett, simán megfaragott fejdísz majdnem remegett, akár az igazi vászon. Homlokán úgy kunkorodott föl a kígyó, mintha isteni titkok medencéjéből innék. Kissé hanyag, könnyed, de nyugodt, végtelenül engedékeny volt az alak testtartása is. Egy isteni ifjú nyugalma, aki természetes jóindulattal odaengedi magát a világnak. Szetamon nagyon szerette ez a szobrot. Órákig tudta nézni, ha alkalma volt megállni előtte, nem érzett fáradtságot, szempillája sem rezzent, mikor bámulta. Szeretett volna az ölébe telepedni, simogatni, csókolgatni, lesni, mikor villan meg a fény a mozdulatlan szempárban. Így simogatta, csókolgatta a Legkedvesebb arcát, ajkát is, így leste a szemében fölvillanó mámoros-mámorító fényt.

Egy másik, gyémántkemény, sötét, erezett dioritból faragott szobor jutott most eszébe Szetamonnak. Ezt Bek atyja, Men, ugyancsak királyi főszobrász faragta, de az ő elnagyolt, összefoglaló módján, biztos vésővel, biztos kalapáccsal. Ezen a szobron hosszú, sovány arca volt a királynak, vonásai erőteljesek, mint aki minden szenvedést, örömet ismer, és semmit sem felejt. Szeme nagy itt is, nyugodt, de nem odaadó, nem engedékeny. Ajka erőteljesen széles, de összeszorított, mint aki mindhalálig hallgat. Fejtartása határozott és szertartásos, így szokta tartani a fejét, mikor az általa épített nagy Ámun-templom előtt megjelent magasra emelt trónusán, kezében korbáccsal, pásztorbottal, vállán bíborpalásttal, fején magas fejdísszel. Így nézett el a szfinxek hosszú során, a tomboló embertömeg, a zászlók és jelképek hullámzó tengerén. Az az Amenhotep volt ő, akit Szetamon gyermekkora óta legtöbbször látott: a király. De még ezen a nagy formákban összefoglalt arcon is ott játszott valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, rejtelmes lágyság, mintha a kő alatt bújna meg. Ugyanaz, amit Tiy, a királyi Anya "gyámoltalanságnak" nevezett, s ami miatt némi elnézéssel Nebmaarénak szólította bizalmas körökben.

S most itt feküdt előtte a szunnyadó, nagybeteg apa. Arca fáradtan pihent a vánkoson, homloka felleges volt, barázdái kétszerte nagyobbnak mutatták, mint amilyennek Szetamon ismerte. Arcának csontjai jobban kiálltak, mint Bek szobrán, nem takarta lágy, meleg hús, sima bőr. Serkedő ősz szakálla kiütközött sárga bőrén, mint kiégett földön a tarló. Nyaka ráncos volt, izzadság lepte. Kezét összekulcsolta pihegő mellén, mint egy halott. Szetamon önkínzó fájdalommal vizsgált meg minden vonást a kegyetlen fényben. Kényszerítette magát, hogy nézze, nézze, mert nem akarta elfelejteni. Föl is kelt, belemártott egy kendőt az alabástrommedencébe, s apja fejére borította. Amenhotep hálásan pillantott rá, mosolygott. A hercegnő pedig úgy helyezte el a borogató kendőt apja csapzott homlokán, hogy hasonlítson Men szobrának fejdíszéhez. Mikor elkészült, visszaült a helyére. Szívét fájdalom facsarta össze. Olyan szánalmas, olyan rettenetes volt a vizes kendőből utánzott fejdísz a csaknem élettelen arc fölött, hogy Szetamon eltakarta a szemét. És így vaktában nyúlt ismét a kendőhöz, zilálta szét, ne hasonlítson a királyi fejékhez. Bűnösnek érezte magát a kegyetlen játékért, amiről atyja semmit sem tudott. Engesztelésül fölé hajolt, lágyan megcsókolta.

De hát a három arc közül, amit a hercegnő maga elé idézett, s maga előtt látott a valóságban is, melyik az igazi? Melyik az egyetlen, a megmásíthatatlan Amenhotep? Az, akit Bek ábrázolt ifjúnak, szelídnek, gyengének? De hiszen elmúlt. Nincs többé. Hát az-e, akit Men faragott ki biztos ütésekkel a szikrázó dioritból? Az sem, az sem. Elmúlt, nincs többé. Csak ez maradt, ez a kusza, szenvedő, összerombolt arc, ez a verejtékes, széles homlok, ez a remegő orrcimpa, ez a sárgás arccsont, ez a lefittyedt nagy száj. Ó, hát ez az igazi Amenhotep? Nem, nem. Ez sem marad meg soká. Mert még a múmia is megváltozik, olyanná lesz, mint egy kiszáradt, megfeketedett fadarab.

És melyik az igazi Szetamon? Az a kislány-e, aki anyja, Tiy szobrán Baketamon mellett áll? Az-e, aki vígan csónakázott a Palota kertjében, utazott bíborhajón a Níluson, csevegve csipegette az unott ételeket a királyi terem asztalkája mellett? Az-e, aki atyja-anyja és a Birodalom méltóságainak társaságában megjelent a nép előtt, szertartásosan viselte ruháit, ékszereit és mosolygott? Vagy az, aki nesztelenül suhant a kert kavicsos útjain, el-elbújó holdfényben, szívdobogva várta titkos szerelmesét, a mellére dobta magát, s odaadta ajkát, testét csókjainak? Az-e, aki mámorának szédületében úgy érezte, meghal, de ugyanakkor halhatatlan életre is támad? Az, akinek arcát kínba és gyönyörbe torzította a másvilági szenvedély? Az, aki fogcsikorgatva viselte a szülés állati fájdalmait, vagy az, aki mennyei szépségben ölelte kebelére a csecsemőt? Végül ez-e az igazi Szetamon, aki megkeményedett szívvel hordozza örökre bezárt emlékeit, tudja, mit akar, tudja, mi a küldetése... s most itt ül halálosan fáradt apja ágyánál? Nem múlik-e el holnapra ez az arca is, nem változik-e meg rajta talán most egy vonás, egy redő, egy ráncocska... s akkor már nem lesz az soha, ami eddig volt?

Melyik hát az igazi Amenhotep, s melyik az igazi, az egyetlen Szetamon?

Hirtelen megértette, melyik. Az az Amenhotep, aki valamennyi elmúló arcát nézi. Az a Szetamon, aki minden emlékezetes arcát figyeli. Az arcok elmúlnak, a figyelő ugyanaz marad. A figyelő: az én.

Aki Amenhotep sokféle arcát figyeli, ugyanaz, mint aki az én arcomat figyeli. És, aki a Legkedvesebb arcát figyelte, ugyanaz, mint aki Amenhotepét s az enyémet. Ez a figyelő nem sír, és nem nevet, nem akar, és nem ítél. Csak figyel. Csak van. Nem született, és nem múlik el. Sohasem változik, mindig ugyanaz. Kit figyel, kit néz valójában? Önnönmagát. Nem is figyel: szemlél, önmagát szemléli.

Szetamon nem részesült mélyebb oktatásban. Annyit tudott az istenekről, amennyit egy hercegnőnek tudnia kell. Elfogadta őket úgy, ahogy tanulta. Részt vett az áldozatokon, az ünnepeken, imádkozott, táncolt és énekelt. Cselekedte, élte az istenek akaratát úgy, ahogy minden jámbor nő. Korán meggyőzték, hogy isteni család gyermeke, más, mint a közönséges emberek. Neki Amentiben is királyi életmód jár, a másvilági parasztok neki vetnek és aratnak, neki fejik a másvilági teheneket, számára öntözik a másvilági kerteket, neki hordják a másvilági gyümölcsöket... Mindez igen egyszerű volt és természetes. Most azonban, mikor váratlanul megértett valamit, amiről persze, azt hitte, soha, senki sem értette meg, egyszerre belenyilallt az igazság: mindenkiben, kivétel nélkül mindenkiben ugyanaz a rejtelmes, örökkévaló, változatlan Szellem ragyog, ég, szemlél. Mindenkiben, a parasztban, s a királyban, a rabszolgában s a főpapban, a koldusban s a dúsgazdagban, az egyiptomiban, s a négerben, a foinikban s a héberben, az öntudatlan csecsemőben s a vén bölcsben, a szerelem mámorát élvezőben s a haldoklóban, az éberben s az alvóban... Ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz!

Ez a gondolat annyira izgatta, hogy akaratlanul fölpattant a helyéről, s ide-oda járkált a szobában. Kiáltozni szeretett volna: figyeljetek, mindnyájunkban az örök, a halhatatlan Isten él, értsétek meg, ne szomorkodjatok, és ne gyűlölködjetek, hiszen magatokban hordozzátok a halhatatlanságot!

De nem kiabált, haldokló atyja fölriadt volna... Visszaült tehát székébe az ágy mellé, nézte a hunyt szemű, fáradt arcot, szeméből könnyek peregtek... Azonban nem a siratás könnyei, hanem a magasztos megértésé.




Kezdőlap Előre