24. A Sólyom visszaszáll a Napba

Amenhotep valóban jó beteg volt, jó haldokló s később jó halott. Bármilyen csekélyre becsülte királyságát, igazi király volt, úgy viselkedett, ahogy elvárták tőle, s ahogy illett. Szavának állt.

Szelíden tűrte, hogy a Thébából érkezett orvosok kara gondosan megvizsgálja, még segített is nekik, ahogy tudott. Szemrebbenés nélkül vette tudomásul, hogy állapota éppen olyan, amilyennek lennie kell. Mikor az udvari méltóságok újra meg újra örvendeztek, mennyivel jobb az arcszíne, mennyivel frissebb, erőteljesebb, mint tegnap volt, hálásan bólintott. Ha fölöltöztették, s a tanácsterembe támogatták, igyekezett határozott lépésekkel járni, uralkodott arcvonásain, méltóságteljesen ült trónusán, fejét fölemelte. Ha levetkőztették, s ágyba fektették, csendesen pihent. Bevette a gyógyszereket, megitta a bűvös italokat. Orvosait minden alkalommal megvigasztalta, hogy érzi a gyógyszerek jó hatását, már csaknem egészséges. Ha fürdették, fürdött. Ha kenték, hagyta. Csak Szetamon tudta, hogy mindez gyötrelmes és haszontalan játék, s legszívesebben elbújna s meghalna, mint egy állat.

Az orvosok reggeltől estig tanácskoztak, vitatkoztak, udvariasan sértegették egymást. Valamennyien úgy tettek, mintha legfőbb gondjuk a király életének megmentése volna, de tudták, semmi sem okosabb, mint mennél előbb bebalzsamozni, és örök nyugvóhelyére kísérni. Ideje lejárt. Alig várták már, hogy lerázhassák ezt a terhet, ezt az akadályt, a beteg királyt. De úgy kellett tenniök, mintha mindent elkövetnének meggyógyítása érdekében.

Valósággal kővé meredtek, mikor Szinuhe, a királyi koponyalékelő egy hosszú tanácskozás után legyintett, s így szólt:

- Azt hiszem, megírhatjuk a királyi Anyának, hogy a Sólyom rövidesen a Napba száll. Készüljenek a temetésre, s arra, ami a temetés után következik.

Ahmósze megbotránkozva bámult rá, a többiek felháborodva tiltakoztak. De százszor is meggondolták, hogy gorombaságot mondjanak neki, hiszen Tiy bizalmasa volt, s ezután még többet árthatott nekik, mint eddig. Gorombaság helyett javasolták, hogy lékelje meg a király koponyáját, ilyen esetekben használni szokott. Agyát valamely gonosz lélek tartja megszállva, az gyötri, sorvasztja halálra. Ki kell onnét bocsátani a gonosz lelket. Magukban pedig úgy okoskodtak, hadd haljon meg a király a koponyalékelő gazember szerszámai alatt.

Szinuhe azonban okos volt, bár ebben az időben élte nagy szerelme legőrültebb korszakát, aminek során minden vagyonát egy hideg, előkelő szépség ölébe szórta, mint erről életrajzírója, Mika Valtari tudósít. Most éppen azon törte a fejét, miképpen adhatná el haszontalan, de egyetlen rabszolgáját is. Hát volt bátorsága kereken megtagadni a koponyalékelést. Ehelyett kijelentette: a király menthetetlen, csomagolják hajóra, s vigyék Thébába, hogy a Fehér Házban halhasson meg. Fontos, hogy minden szabályosan történjék, a kormányzásban bekövetkező változás éppúgy, mint a bebalzsamozás, a temetés, az áldozatok...

Miután nem bírták rábírni a műtétre, kénytelen-kelletlen elfogadták indítványait. Az udvari nép tehát fölkészült királyának utolsó utazására.

Pompázatos, ünnepélyes utazás volt. Mintha Amenhotep máris Usziré bárkáján hajózott volna. Amerre a királyi hajók elhaladtak, végig a hosszú, kacskaringós folyamon, sorfalat állt a nép a parton.

Szetamon, persze, szintén elkísérte atyját az utolsó utazásra. Éjjel-nappal mellette volt, gondoskodott róla, kiszolgálta, ápolta. Kíséretében volt az öreg Mami is, de nem vehette sok hasznát, mert folyton sírt. Egyre azt hajtogatta, érzi, valami rettenetes fog történni, s nem éli túl. Sőt a hercegnő szolgálói közül senki sem. Nem mondta, mi lesz az a rettenetes, de Szetamon úgyis értette. Azonban mit sem hederített rá. Nemcsak hitte, de tudta is, hogy minden ármánykodás, ami ellene és Mósze ellen indulhat, meg fog törni az isteni Hatalmak akaratán... Mósze király lesz, mert királynak kell lennie.

A kis Mószét, persze, nem vitte magával Thébába. Túlságosan veszélyes lett volna. A királyi Anya, meg Eye s az egész Fehér Ház tudomásul vette, hogy a hercegnő szeszélyből, szánalomból magához vett, fiaként nevel egy héber gyermeket, akit a Nílusból emelt ki, de Szet s az Alvilág minden gonosz hatalma föl fog kavarodni, ha az éles szemű, karvalyszívű Anya észreveszi a gyermek és Szetamon között a hasonlóságot. Ebben az esetben már könnyű a többit kitalálnia. Hirtelen utazás Men-noferba, magános, zárkózott élet a Palotában, lemondás a legjobb családokkal való érintkezésről, szurokkal bekent kosár, héber anya... Könnyű lett volna azután vallomásra kényszeríteni a cinkostársakat. Mami már a vallatás puszta gondolatára is csaknem meghalt. Igen, Mószét ott kellett hagyni Jozabét gondjaiban, míg az események lezajlanak, s anyja visszatérhet Men-noferba.

Amenhotepet pedig a kikötőben kényelmes gyaloghintóba emelték, s nagy dísszel-pompával a Fehér Házba vitték. Szegény Nebmaare békésen tűrte ezt is. Noha már erősen megtört, az orvosi tudomány életben tartotta a még reáváró kötelességek elvégzésére. Igazán királyian és atyaian viselkedett, mikor jókívánságaik kifejezésére elébe járultak a Fehér Ház előkelőségei, Théba s más felső-egyiptomi városok méltóságai, ágya mellé pedig leült a királyi Anya az alkalomhoz illően kifestve, öltözködve, fölékszerezve. Finom ujjai közé vette a nagybeteg király aszott kezét, s föléhajolt, hogy pillantásából a kívánságait lesse. Ott volt Baketamon is, a karcsú szépség, ragyogón, de hidegen, mint egy gyémántkristály. Ő annyira a saját külön életét élte, hogy csak rendkívüli alkalommal lehetett látni anyja környezetében. Festett arca komoly volt, de távoli, nagy barna szeme nyugodtan pihent atyja arcán. Szetamont mintha észre sem vette volna. Mindig lenézte a húgát, fitymálón beszélt róla. Pedig sokkal-sokkal szebb volt nála, igazi egyiptomi szépség, karcsú, izmos, fölényes, nagy szemű, szép ajkú, arca szívhez hasonlított, keze-lába olyan, mint Mut istenasszonyé. Az emberek elkábultak szépségétől, ha megjelent a tömeg előtt királyi díszben, mint egy jelenés. Szetamon maga is csodálta ezt a különös szépséget, mellette szánalmasnak látta önmagát. Baketamon mégis irigyelte kicsi kora óta. Miért? Mert ő volt a legkisebbik? Bántotta, hogy jobban féltik, dédelgetik, mint őt? Ez is. De még inkább az, amiért Szetamont lenézte: vonzódtak hozzá a férfiak, ő pedig megvetette a férfinépet. Mocskosnak érezte még a férfiúi pillantásokat is. Érintésüktől iszonyodott. Minden testi közelségtől borzadt. Hideg, távoli csillagnak érezte magát, a húgát pedig földi, érzéki, piszkos lénynek tekintette. Aljasnak látta a mosolyát, nem bírta elviselni zengő-csengő hangját, különösen az akaratlan kis megbicsaklást a hangjában. Bőszítette a kacagása. Undorodott kövérkés, puha alakjától, mert olyan volt, mint egy meleg fészek, ölelésre kész. Járását, mozdulatát nem tudta látni sem.

Baketamon könnyedén, nyugodtan lépett be violaszín fátylaiban, villogó ékszerei tüzében, utánozhatatlan mozdulattal térdelt atyja ágya mellé, megérintette hideg, iszamos kezét, mosolygott, ahogy kell. Valóban királyi leány volt tetőtől talpig, minden mozdulatában királyi. Szetamon torka elszorult, mikor látta, mennyire királyi ebben a pillanatban az atyja is, mennyire uralkodik fájdalmain, hogy erőt vesz gyengeségén. Szerette volna kikergetni a szobában levőket, elvinni apját egy titkos helyre, ahol nincs más, csak ők ketten, hadd haljon meg békén, csendesen.

Harmadik Amenhotep tehát tisztességesen végigjátszotta egy haldokló istenkirály és családapa szerepét. Mindent meg akart adni az embereknek, amit vártak tőle. Éppen ezért az alázatért mondta őt a királyi Anya gyámoltalannak, s nevezte némi finom megvetéssel Nebmaarénak. De élete utolsó napjaiban kitűnt, hogy éppen ez a gyámoltalanság volt a legnagyobb ereje.

Szabályosan halt meg, a legcsekélyebb hiba nélkül. Temetése felől rendelkezett, a kormányzással a király gyermekkorára a királyi Anyát bízta meg, első tanácsosául Eyét nevezte ki. Az összes szükséges okiratokra rányomta pecsétjét, bár kezét már Tiy fogta. A gyermekre, Negyedik Amenhotepre nyájasan mosolygott. De Szetamon tudta, hogy már folytonos révületben él, ébrenlét és álom küszöbén. Lát és hall, de mindent valami mással zavar össze. Így aligha figyelte meg a kisfiú élénk mosolyát, riadt, nagy szemét, meglepően öblös, fazékszerű koponyáját, vézna alakját. Csak megrándult az arca, szeme a távolba révedezett, gyönge keze tétovázva simított végig a gyermek fején. A kis Sólyom riadtan elfordult, és sírva fakadt. Nevelője kézen fogta, és kivezette a szobából.

Ezután már csak néhány óráig élt. Pedig megérkezett Istár csodatevő szobra is Mitanniból egy megható levéllel együtt. Éjszaka orvosai körében, Tiy karjaiban, Eye s két lánya társaságában megszűnt lélegzeni. A Sólyom visszaszállt a Napba.

Nem akarlak a balzsamozás részleteivel, a múmia becsavarásával, aranyburokba való behelyezésével, ravatalozásával, majd a temetés lefolyásával untatni, fiam és tanítványom. Nem vagyok regényíró, még kevésbé kultúrtörténész, egyszerű rabbi vagyok csak, Rabbi Jochanan ben Geula. Tanulmányaid alapján el tudod képzelni az ünnepélyeket és a szertartásokat. Van róla némi fogalmad, hogyan helyezték el a királyi holttestet Usziré szent bárkáján, hogyan füstöltek, énekeltek a papok százai, hogyan zengett a zene, hogyan hangzottak a megrendítő siratók, hogyan zúgott a nép, lengtek a zászlók. És hogyan hajózott át a szent tetem a Níluson, sziklás hegyek, mély szakadékok, nyaktörő meredélyek közé, a hatalmas síremlékekkel, áldozati templomokkal, régi-régi oszlopcsarnokokkal, istenképekkel beépített és benépesített, komor birodalomba. Elég, ha annyit mondok, hogy a Nap utolsó sugarai ragyogták be a kietlen hegyek éles ormait, a mély völgyeket hosszú, sötét árnyékok borították, mikor Harmadik Amenhotep elfoglalta helyét a hármas szarkofágban, rázárták és lepecsételték az ajtókat, elhelyezték a korsót, amely a belső szerveit őrizte, a mellékhelyiségekben fölhalmozták a legszükségesebb bútorait és használati tárgyait. Majd kivonultak a papok a keskeny folyosókból is, kővel zárták el a bejáratot, ezt is lepecsételték és bevakolták. Ekkor tűnt el a Nap a látóhatár szélén, messze-messze a sivatagon túl, hogy itt lenyugodjék, Amentiben pedig fölkeljen.

Bizonyosak lehetünk benne, hogy a derék Nebmaare jó halott volt, ahogy ígérte. Isteni Szelleme akadály nélkül átesett az istenek tanácsának vizsgálatain, szívét megmérték, majd Usziré intézkedésére belépett az Utolsó Kapun, s elfoglalta örök helyét a másvilági Birodalomban. Árnyéklelke meg türelmesen üldögélt a sírkamrában múmiája fejénél, elégülten szemlélte a falakon sorakozó képeket, amelyek a számára hordott áldozati ajándékokat és adókat ábrázolták: töméntelen gabonát, szarvasmarhák végeláthatatlan sorát, rabszolgákat, rabnőket a világ minden tájáról, gazdag ételeket és italokat az idők végezetéig. Egészen bizonyos, nemcsak azért ült meg türelmesen sírjában, mert mumifikált teste ide kötötte, nemcsak azért várta megnyugvással árnyéklelke végső föloszlását, mert a sír kijárata többszörösen el volt zárva. Nem. Hanem, mert tudta, hogy a Nap csodálatos sugárzása, amire pedig az árnyéklelkek annyira vágynak, merő haszontalanság a földi szépségekkel: Nílussal, szántóföldekkel, palotákkal és viskókkal és templomokkal együtt. Mindettől már régen tökéletesen elszakadt. Csakugyan, fiam, semmi jelét sem láttuk, hogy bosszúval sújtott volna bárkit is a halála után következő időkben, mint annyi más egyiptomi király tette.

No, de itt maradt utána a Birodalom s annak ezer érdeke, gondja-baja, problémája. Itt maradtak a Birodalom népei, e népek vezetői. Itt maradt elsősorban Tiy meg Eye, roppant felelősséggel a vállán. Itt az ötévesnél alig több Negyedik Amenhotep, ez a csenevész, hallgatag, sajnálatra méltó kisfiú. És az ő gyönge vállára várt a sors, hogy elhordozza az óriási Birodalom terhét.

Egyelőre senki sem hitte, hogy ez lehetséges. De mindenki úgy viselkedett, mintha nem lett volna méltóbb, rátermettebb a kis Amenhotepnél. Király volt máris, hatalom és erő. Isteni lénye még alig-alig nyilatkozott meg ugyan, de leborultak előtte, parancsait lesték, arcvonásait, pillantását, mozdulatait figyelték. Az óriási közösség, Egyiptom rejtelmes múltban gyökerező közössége felé fordult mágikus erejével, s mágikus viszonzást kívánt. Csak ez tarthatja össze a birodalomnak sok-sok elágazó részletét, emberfajtáját, tevékenységét, s egyenlíti ki a szöges ellentéteket, a széthúzó erők hatásait, ez teszi ellenállóvá, ez ragadja a láthatatlan cél felé. A mágikusan dobogó, sugárzó nagy Szív tartja ébren a munkálkodók munkakedvét, a szenvedők bizakodását, ez ragyogja be a boldogok örömét, az alvók éjszakáját. Azonban a Szívnek együtt kell dobognia Isten szívével, hogy erőt áraszthasson a közösségbe. Átadja azt, ami felülről áramlik lefelé, átadja, ami alulról áramlik fölfelé.

De, fiam és tanítványom, a vak is láthatja, hogy Egyiptom ebben az időben szétbomló közösség volt.

Akár tudatosan, akár ösztönösen, mindenki a mágikus nagy Szívre vágyott, hogy benne eggyé legyenek a százezrek. Egyiptomiak és sémiek. Nagyok és kicsinyek. Gazdagok és szegények. Ifjak és vének. Kinek a keblében dobog az a nagy Szív?

Mikor a thébai Ámun-templom előtt bemutatták a népnek Negyedik Amenhotepet, a kisfiú riadtan nézte a félelmes tömeget. Emberrajok csüngtek a fákon, tolongtak a templomkerületet - az Opelt - övező vastag falakon, a házak ablakaiban is, mindenütt, ahol kapaszkodni lehetett, ahol egy talpalatnyi hely volt. A kavargó sokaság némán borult a földre, s ez a némaság, amelyben hallani lehetett a kék-vörös zászlók suhogását, olyan ijesztő volt, hogy a szegény gyermek csaknem elájult. De aztán még ijesztőbb pillanat következett: a nép fölemelkedett, hullámzott, zúgott, majd eget verő üvöltésben tört ki. Galambok tömege riadt föl az üvöltésre, madarak csapongtak rémülten, s Amenhotep maga is halálraválva keresett menedéket. Nem bújhatott sehová. Jobb felől a királyi Anya állott teljes díszben, bal felől Eye főpapi ruhában, mögötte Baketamon, mint egy hideg istennő, meg Szetamon. És az előkelőségek. Körös-körül mozdulatlan fekete testőrök álltak díszruhában, díszfegyverzettel, távolabb, a Templom pilónjai előtt a roppant sötét kőkolosszusok ültek. És falak, végtelen oszlopcsarnokok meg emberarcú szfinxek kettős sora egészen a középső Templomváros kapujáig. Nem, innen nem volt menekülés. A kis Amenhotep dermedten ült magas trónusán, szinte elveszve az öblös elefántcsontszékben. Félrebillent fején súlyosan emelkedett a kettős tiara, vékonyka nyakán egészen a melléig csüngött a széles nyakék, vézna karját keresztbe fogta a mellén, egyik kezében a korbácsot, másikban a pásztorbotot szorongatta, de félő volt, hogy elejti mind a kettőt. Huya, a királyi Anya öreg udvarmestere integetett neki, álljon föl, de a sok oktatás ellenére is vagy nem értette az intést, vagy nem mert fölállni a zsámolyra, félt, hogy lezuhan, s elnyeli a nép félelmesen hullámzó, dörgő tengere. A közelebb állók észrevették a kisfiú gyámoltalanságát, és sírva fakadtak a meghatottságtól. Egyszerre karok erdeje tárult felé, hogy segítsen. Persze, ez csak önkéntelen mozdulat volt, segíteni úgysem tudtak volna, hiszen nem értek fel odáig, de a fiúcska még jobban megrettent tőlük. Hogy a pillanat szertartásossága csorbát ne szenvedjen, Eye fölhágott a lépcsőre, szelíden, de erősen hóna alá nyúlt a kis királynak, és lábra állította. Ekkor láthatóvá vált teljes nagyságában, helyesebben kicsinységében az isteni Fiú. Egy kissé támolygott, minduntalan a lába elé nézegetett, fején a magas tiara előrecsúszott. Eye halk biztatására mégis fölemelte soványka, sápadt arcát, nagy szemét az Égre vetette. Vakítóan tűzött a Nap, izzott az Ég kékje, izzottak körös-körül az épületek falai s a színes oszlopok. Mintha minden csupa merő drágakőből készült volna. Egy kissé nekibátorodva, minden erejét összeszedve így állt a kis király, talpig díszben, aranyosan, ékkövesen, tiarásan, kezében az aranyfogós korbáccsal s a pásztorbottal. Csípejéről hosszan lecsüngött a bojtos oroszlánfarok.

Csak néhány percig állt így az oroszlánfarkú, gyámoltalan kisfiú, aztán elfehérült az arca, szemét behunyta, fogát összecsikorította, ujjai görcsösen szorongatták a királyi jelképeket. Hátrahanyatlott az öblös trónusba.

A nép semmit sem vett észre, tombolt, ujjongott, üvöltött, táncolt. De Tiy és Eye egyszerre ugrott a gyermekhez, a főudvarmester pedig intézkedett, tegyék a királyt gyalogszékbe, s a diadalmenet azonnal induljon vele a Palotába. Így csak néhány bennfentes előkelőség meg a papok egy része tudott a történtekről. A nép tombolva kísérte a Fehér Ház kapujáig, s folytatta az örömünnepséget egész nap és egész éjszaka.

De mi történt a kis királlyal?

Nagy sebbel-lobbal vitték hűvös, csendes szobájába, leemelték a gyalogszékről, s ágyára fektették. Szorongva állták körül az ágyat. Nem tudták, mihez fogjanak. Senki sem szabadulhatott attól az érzéstől, hogy súlyos, talán végzetes idők jelei mutatkoztak meg előttük - de hogyan magyarázzák?

A királyi Anya azonnal intézkedett, hogy hívják az orvosokat, elsősorban Szinuhét. Nem kapkodott, nem látszott rémültnek, inkább elszántnak. Most megérlelődött benne az elhatározás, hogy mennél gyorsabban feleségül kell mennie Eyéhez, s fiút szülnie, fiút, fiút mindenáron. Megvetéssel gondolt halott férjére, a gyámoltalan Nebmaaréra, íme, még csak egy erőteljes fiút sem tudott nemzeni. Két lánya egészséges, egy fia volt, meghalt, ez a másik meg aligha éri el a férfikort, lehet, hogy már most meghal. Eye is ilyesfélét gondolhatott, mert jelentős pillantást vetett a királynéra. Itt az idő, mondta sötét szemének pillantása, itt az idő, hogy feleségem légy, nyíltan uralkodjam veled, s dinasztiát alapítsak! A szép Baketamon hidegen figyelte a kisfiút, arcán némi undor látszott, mint mindig, ha betegséggel, rútsággal, szegénységgel, testtel állott szemben. Ezt mondta az arca: szegény kis béka, halj meg mennél előbb, undorító ölelésből származtál, mocsokból és állatiasságból... Szetamon igyekezett tárgyilagosan szemlélni a dolgot, de képtelen volt rá. A kisfiú szenvedése megrendítette. Nemcsak őt, hanem a saját fiát is látta, Mószét, ilyen rettenetes állapotban. Mindkét öklét a szívére nyomta, forró fohászt küldött az istenekhez, valamennyihez, kicsikhez és nagyokhoz s a Legnagyobbhoz. Akinek létéről apja betegágya mellett győződött meg, hogy ilyen csapást ne engedjenek az ő édes, egyetlen, titkos kisfiára zúdulni soha. Ugyanebben a pillanatban ijesztő öröm is nyilallt át egész testén, majdnem a szerelmi kéjhez hasonló erővel: ez a gyermek nem királynak termett, az Alvilág hatalmában van, meg fog halni, talán most rögtön... s akkor Mósze következik, mindegy, hogyan!

Huya intézkedett, az orvosok egyike már jött is sebbel-lobbal, amelyik örökké a Palotában szokott tartózkodni, vagyis Ahmósze. A kisfiú állapota nem változott. Eszméletlenül feküdt, egész testét görcs rángatta, fogai csikorogtak, szája habzott, szeme hol kinyílt, s kimutatta ijesztő fehérjét, mint a vicsorgás, hol becsukódott. Öklét úgy összeszorította, hogy piros körmei vérig vájtak a tenyerébe. Oroszlánfarka lecsüngött az ágyról.

- Ó, ez az isteni betegség, a szentek és a kiválasztottak betegsége! - kiáltotta Ahmósze. Ezzel mindnyájukat fölszabadította a szorongás fojtogatása alól. Megkönnyebbülten sóhajtottak, arcuk fölragyogott: megvan a helyes szó! Isteni betegség!

- De ilyen fiatal korban? Hiszen még gyermek! - csodálkozott Eye.

- A fiú: isteni fiú. Semmi csodálnivaló nincs benne, kegyelmes uram, hogy a szent betegség ilyen korán jelentkezik.

Hanyatt fektette a gyermeket, feje alá vánkost tett, fogait szétfeszítette, puha kendőt dugott közéjük, merev ujjait kinyitogatta. S utasítást adott, hozzanak melegített kendőt. Nyomban meg is kapta a száguldó szolgáktól. Az orvos beburkolta a kis Amenhotep vézna mellecskéjét, s most már minden megtörtént, amit tehetett.

Mire két-három orvos előkerült még, csak helyeselni tudták az öreg Ahmósze intézkedéseit. Szinuhe ezúttal sem jelent meg. Háziasszonya s rabszolgája nem tudták megmondani, merre jár, napok óta nem látták.

Ez volt Negyedik Amenhotep első rohama. Ettől fogva néha-néha ismét megszállta a szent betegség, különösen egy-egy váratlan izgalom után. Vigyáztak rá, óvták minden hangos szótól, zajtól, sokadalomtól, forróságtól, éjszakai hidegtől, fáradalomtól. Úgy viselkedtek, mintha Aton különös kegyelmébe fogadta volna, a kegy jelei a rohamok. Hanem szívük mélyén ott nyújtogatta kígyófejét a gondolat: nem él soká, nem lesz belőle igazi király.

Néhány heti illedelmes várakozás után Tiy eltörte a korsót Eyével, s most már mindent elkövettek, hogy házasságuk fiút gyümölcsözzék. A királyi Anya végre erélyesen hozzálátott, hogy két lányát is férjhez adja. Rendet akart teremteni a családban. Elhatározását egy este közölte a leányaival, abban a székben ülve, amelyikben a gyámoltalan Nebmaare szokott üldögélni, miközben felesége, éjszakára kikészítve, öltöztetve az ágyán könyökölt. Nebmaareval azonban könnyebb volt boldogulnia, mint ezzel a két semmi lánnyal.

- Soha - jelentette ki röviden Baketamon, s olyan megvetően nézte anyját, mint egy tehenet.

- Soha! - mondta halk, de elszánt hangon Szetamon is. És nagy zöld szeme, kerek arca éppen olyan kemény volt, mint a hideg Baketamoné.

Tiy elkészült nagyobbik leánya ellenkezésére, de Szetamonéra nem. Ugyancsak meglepetve bámult Szetamonra Baketamon is. Mi ez? Ő, a kis lotyó, akiből csak úgy süt a vágy már kicsi kora óta, hogy öleljen, s öleljék, azt mondja: soha?

A királyi Anya felbőszült. Ám igyekezett elrejteni indulatait, ahogy uralkodóasszonyhoz illik. Egy pillanatig nézte Baketamont, egy pillanatig Szetamont, aztán közölte velük megmásíthatatlan akaratát.

- Férjhez fogtok menni. A leánynak kötelessége a férjhez menés. Ez törvény. Ez az Isten akarata. Nem tűröm, hogy megszegjétek Isten törvényét. Keresek számotokra férfiút, olyat, akit a Birodalom érdekei kívánnak. És eltöritek a korsót velük, fiút szültök, aztán tehettek, amit akartok. Most gondolkodjatok a dolgon.

Hogy mit gondoltak, könnyen ki lehetett találni. Attól a pillanattól kezdve, hogy a királyi Anya tudatta velük szándékát, Baketamon egyetlen férfit sem engedett a közelébe. Sem tisztviselőt, sem orvost, sem rabszolgát. A Palotának abban a részében, ahol lakott, csak nőket tűrt meg. Még a kertben sem tartózkodhatott férfi. A virágokat nők gondozták, a kerti utakat nők tartották rendben, még a csónakban is, ha sétacsónakázásra ment, csak nők evezhettek. Nyilvános istentiszteleten nem vett részt, papot sem akart látni. Viselkedése fölforgatta a Palota egész rendjét. Tiy hiába tanácskozott Eyével, majd más okos előkelőkkel, hiába adott ki kemény parancsokat, a makacs hercegnő fittyet hányt neki. Egyszerűen megtagadta az engedelmességet. Botrány.

Szetamon pedig mit tett? Már másnap elrendelte, hogy a hajók egyike álljon készenlétben, mert utazik. Mire Tiy megtudta, mit forgat a fejében Szetamon, hajója már messze vitorlázott Men-nofer felé. Gyorshajót menesztett utána, magát Pentut küldte rajta, szigorúan meghagyván, vissza ne merjen jönni Szetamon nélkül. De nélküle tért vissza. Leborult a királyi Anya lába elé, s jelentette: az isteni hercegnő kereken megtagadta a hazajövetelt, utasította hajója parancsnokát, még nagyobb sebességgel haladjon, ha pedig a királyi Anya erőszakot kívánna alkalmazni, készüljön el a legrosszabbra. Mert ő, Szetamon, tőrt fog döfni a szívébe, de élve nem látja a Fehér Házat. Csak akkor, ha maga is látni kívánja.

Lázadás volt ez, palotaforradalom, s méghozzá két királyi leány lázadt fel nemcsak Tiy, hanem a törvények ellen is. A hatalmas Anyakirálynő, a Birodalom ura, nem tudott ellenük tenni semmit. Baketamont még csak megértette valahogy, különösen mikor besúgói estéről estére nyomozásuk eredménytelenségéről számoltak be, de Szetamon különös viselkedése sehogy sem fért a fejébe. Megbízta a rendőrfőnököt, nyomoztasson utána, ugyanakkor megbízta Huyát is, nyomoztasson a rendőrfőnök után. A kapott bizalmas hírek még jobban megzavarták. Szetamon magánosan él a men-noferi Palotában, társaságot nem hív, társaságba nem jár, egész napját a vízből kimentett héber fiú meg annak szoptatóanyjával tölti, nyugodt, jókedvű, egészséges, étvágya kitűnő, mélyen alszik, pontosan részt vesz az istentiszteleteken, imádkozik és áldoz, játszik a kisfiúval, sétál, csónakázik... Egyszóval tökéletesen elégedett. Férfiú pedig nem mutatkozik körülötte. Ezen Tiy nem győzött álmélkodni. Bizonyosnak hitte, hogy Szetamon közelében van egy férfi, akivel titkon szerelmeskedik, aki, ha másként nem, éjjel mászik be hozzá a falon, vagy surran csónakon, hogy rejtett helyükön találkozzék vele... De a nyomozók sem falon mászó férfit - ha ilyesmi lehetséges lett volna! -, sem surranó csónakot, sem titkos bejárást, rejtett zugot nem találtak. A tehetetlen Anya kénytelen volt várni, várni, amíg a rejtélyre fény derül. Fogcsikorgatva várt, eszményképe kicsinykorától fogva a nagy Hacsepszut királynő volt, s el sem tudta képzelni, hogy valami akarata ellenére történjék.

 

25. Amram megáldja Mószét

Bezzeg a kis Mósze nem volt sem ványadt, sem nyavalyatörős, mint a szerencsétlen király. Mikor a hercegnő, folyvást siettetve, meg is fenyegetve a hajó kapitányát, végre a Palotába érkezett, s a sürgősen magához rendelt Jozabét kézen fogva elébe vezette drága kisfiát, Szetamon könnyekre fakadva ölelte magához, halmozta el csókjaival, és máris érezte, milyen izmos, hajlékony, milyen kemény a teste, milyen barnapozsgás, kicsattanó az arca.

Mósze örömrikkantással futott hozzá, ölébe ugrott, szorosan átkarolta a nyakát, összevissza csókolta a hercegnőt, mélyen beszívta illatát, alig fért a bőrébe boldogságában. Majd hirtelen észbe kapott, kibontakozott az ölelésből, s egy-két lépést hátrálva megállt, mélyen meghajolt, mindkét karját kitárta, ahogy illik. Mert már csaknem hatéves volt, valóságos férfiú, nem viselkedhetett úgy, mint egy csúszkáló kisgyermek, aki sír anyja ölelése után.

Szetamon szelíden fölemelte a leboruló Jozabétet, megcsókolta kétfelől, aztán újra a kisfiához fordult. Zöld szeme lángolt a gyönyörűségtől. Igen, ez fiú! Délceg, izmos, karcsú, igazi kis férfi. Melle domború, lábán, karján játszanak az izmok, olajos bőre olyan, mint az elefántcsont. Fejét fennhordja, dús haja a vállára omlik. Szeme, amelynek metszése az anyáéra vall, színe az apáéra, tüzel, mint a fiatal csikóé. Orrcimpái érzékenyen rezegnek. Mikor az udvarias üdvözlésen is átesett, nyomban kíváncsiskodni kezdett, játszani akart. Ledobta egyiptomi szoknyáját, könnyű vállkendőit, s megmutatta a hercegnőnek, hogyan vívott meg bottal egy nála sokkal-sokkal nagyobb fiúval. Támadóállásba helyezkedett, előreugrott, hátraszökött, ütött és vágott, s végül hangosan kacagott.

Vége-hossza nem volt a beszámolónak. Jozabét arról beszélt, hogy ura Amram már tudományra fogta a fiúkat, szent szövegeket tanultat velük, ugyancsak oktatja őket Isten igazi ismeretére is, már ahogy gyermeki értelmük megbírja. Egyszersmind könnyű munkára szorítja őket. Segítenek datolyát szedni, halászni, aratáskor markot szedni, szőlőt kacsozni-kötözni, a veteményeskertben gyomlálni, kis kapával kapálni. Ezek a tevékenységek azonban nem akadályozták Mószét, hogy hadsereget alakítson a fiúkból, fővezérnek jelentse ki magát, Aharont pedig kinevezze főpapnak, olyannak, amilyen Amram. Mósze mindig kezdeményező, Aharon pedig a jobb keze. Mirjam békíti őket, ha összevesznek, ez pedig naponta megtörténik, mert Aharon csendes ugyan, de szívósan őrzi az idősebb testvér tekintélyét. Azt is elmondja Jozabét, hogy Mósze a végletekig igazságos, nemcsak pajtásai perpatvaraiban ítél igazságosan, hanem a fölnőtteket is gyakran megleckézteti. Nem ismer félelmet, nekimenne még a szent Hápi-bikának is. Amram meg is mondta - pedig nagy szó, amit Amram mond! -, hogy immár két próféta van a családban, Mirjam meg Mósze. Amram bölcs férfiú, szívesen tanul a gyermekeitől. Így abban sem kételkedik, amit Mirjam Aharonról mond: ő is próféta lesz, de másként, mint Mósze. Hogy hogyan, nem lehet tudni, de Mirjam bizonyosan tudja azt is.

Mósze elmerülten nézegette Szetamon hófehér alabástromból faragott illatszertartóját, de mikor igazságosságáról beszélt az anyja, odavetette:

- Él Saddáj az igazság Istene. De ezt az emberek csak mondják. Ha az igazságra figyelmeztetik őket, mindenre képesek. Hát féljek tőlük?

- Látod, úrnőm? Hallod? - suttogta Jozabét mosolyogva. - Ezt szokta mondani mindig. Hej, bárcsak látná, hallaná az igazi anyja!

A hercegnő álmélkodva hallgatta a kisfiú szavait, zöld szemébe könnyek szöktek. Egy nagy lélek, egy bátor szív jelenléte csapta meg. Mósze pedig hirtelen Jozabéthez futott, átölelte, megcsókolta, s azt mondta:

- Te vagy az igazi anyám!

Majd gyorsan Szetamonhoz fordult, megölelte, megsimogatta arcát, megcsókolta, s így szólt:

- Meg te!

Jozabétet meghatotta Mósze viselkedése, sóhajtott, ragyogó szemét a fiúra vetette, azonban nem tudta elnyomni bánatát sem.

- Isten őt adta nekem az elmaradt fiúért. De bár szülnék még ilyen fiúkat, mint Mósze meg Aharon! Lehetséges volna? Azt hiszem, nem. Isten bezárta méhemet, mióta Aharont szültem. Mirjam vigasztal, hogy Isten nem akar a két csodálatos gyermek után silányabbat adni, ilyent meg úgysem adhat többé... Leányra pedig mi szükség Mirjam mellett? Hogy fiúkat adjanak Atonnak vagy a Jeornak, szolgákat a királynak?

Egy kis szomorú csend támadt. Csendes volt Mósze is, a padlón ült, figyelmesen nézte a két asszonyt, a két anyát, a gyönyörű illatosat, ékszereset s a kedves szegényet. Szetamon meg Mószét s Jozabétet nézegette töprengve, mint aki mondani akar valamit, de halogatja.

Végre elszánta magát, s halkan, kedvesen, némi sajnálkozással, meg-megbicsakló meleg hangján, nagy zöld szemét hol Jozabétra, hol a gyermekre vetve, hol meg behunyva, mintha valamit figyelne önmagában, így szólt:

- Jozabét, kedvesem, most már Mósze nagy fiú, itt az ideje, hogy tudós mesterek oktassák. Ezért elhatároztam, egészen magam nevelem tovább. Itt fog élni a Palotában vagy a thébai Fehér Házban, mint herceg a hercegek és hercegnők között, mert itt az ő helye. Ne bánkódj, Jozabét, ne sírj - hajlott hozzá gyöngéden, s megérintette ujjával a héber nő tiltakozóan fölemelt kezét. - Tudom, valósággal anyja vagy Mószénak, nem akarsz megválni tőle. Nem is akarom. Ahogy Mósze eddig gyakran fölkeresett engem, ugyanúgy ezután gyakran föl fog keresni téged. Nem az a célom, hogy elszakítsam tőled, tőletek, igazi otthonától, testvéreitől. Hanem az, hogy tökéletes nevelést kapjon, betöltse a maga helyét... az legyen belőle, aminek lennie kell. Nagy férfiú, hatalmas és erős... uralkodó férfiú...

Jozabét mindig érezte, hogy Mósze nem marad örökké a Nílus-parti szegényes kis házban. Egyszer ki kell repülnie, mint a Sólyomnak a fészekből, ki kell repülnie a másik fiúnak, Aharonnak is. Mirjam már az első napon megmondta: híres férfiú lesz, nevét úgy fogják emlegetni a világ végezetéig, mint a legnagyobb héberét. Az is természetes, hogy az anyák nem kötözhetik szoknyájukhoz a fiúkat, nem maguknak nevelik, hanem másoknak, még közönséges esetben is az unokáiknak. Míg kicsiny a gyermek, ott ugrándozik mellettük, mint egy kis borjú, nyalja az anyját, nyalja az anyja, szoptatja bőséges édes tejével, óvja alattomos támadások ellen... ez az élet rendje. Azután pedig, mikor bikává fejlődik, hatalmas, erős, büszke, fehér bikává vagy vörös bikává, csak bámulhat utána, csak csodálhatja, csak mondogathatja magában: én hordoztam őt a méhemben, én szültem kínnal, vérben és könnyben, én tápláltam tejemmel, én óvtam, dédelgettem... eredj hát most, gyönyörű, fiatal mennyei Bikám, legeltesd népedet, védd farkastól, oroszlántól... Isten veled.

Mikor most hallania kellett, hogy a válás pillanata elérkezett, mégis összefacsarodott a szíve, fejét lehajtotta, arcát kendőjébe takarta, barna orcáján könnyek harmatoztak. Így ült a fényes padlón szótlanul, körmével a mozaikkövek szegélyét rajzolgatta, szíve úgy dobogott, hogy lüktetéseit látni lehetett feszülő vászoninge rezzenésein.

A nagy csendet Mósze sem törte meg. Lassan Jozabéthez lépdelt, hozzásimult, megölelte a nyakát, simogatta könnyes arcát. Szetamon némán nézte őket.

- Tudod, Fiú, miért sír Jozabét anyád? - kérdezte aztán a hercegnő csendesen.

- Tudom, anyám - bólintott a fiú. - Mert el akarsz tőle venni. De nem kell sírnia. Megígérted neki, hogy gyakran hazamehetek innét. Haza is megyek. Ha megtiltanád, akkor is hazamennék, mert Él Saddáj igazságos, és nekünk is igazságosaknak kell lennünk. Ha megtiltanád, anyám, akkor is elmennék, átmásznék a falon vagy kiásnám, elvennék egy csónakot, ha nem lehetne, úszva mennék haza. De te nem tiltod, sőt magad küldesz majd. Ne sírj, anyám - vigasztalta Jozabétet, simogatta, csókolgatta könnyes arcát, a kedves, egyszerű, barna arcot, amely annyiszor hajolt fölé, mikor szoptatta, mikor aludt, mikor sírt, mikor lázas volt, vagy megütötte magát... Lecsókolta hosszú, sötét szempillájáról a gyöngyöző könnyeket, amely szempillák annyiszor tárultak ki az ő mosolygó nézésében, s annyiszor csukódtak le fáradtan, mikor reá dolgozott meg a bátyjára. Érezte a könnyek sós ízét, s a megsózott kenyérre emlékezett, amit apja, Amram adott neki esténként, a hét lángocska s a Békecsillag fényében. Aztán még ezt mondta: - Ne félj, anyám, Él Saddáj a mi istenünk, atyám az Ő szolgája, én is az leszek. Majd meglátod, nevedet az enyémmel együtt fogják emlegetni, noha asszony vagy, s nem élhet a neved unokáidban. Mégis él, nemcsak unokáidban, hanem azok unokáiban is, a világ végéig. Elhiszed?

Jozabét mosolygott is, sírdogált is, de meg is rettent a gyermek felnőttes szavaitól. A hercegnő büszke volt és csodálkozott. Mindig csodálkoznak az anyák, ha gyermekeik valami okosat mondanak. Miért? Talán bárgyúknak, tökkelütötteknek kéne lenniök? Hát nem az-e a természetes, hogy a gyermek még tud gondolkodni, még ismeri az egyszerű igazságokat, s ki is meri mondani? Majd csak később fásul el a társadalom beteg kényszerei között, a gyáva, irigy, romlott felnőttek társaságában. Mikor a földhözragadt emberek erővel lehúzzák, s a földhöz ragasztják őket.

Ha visszagondolunk hajdani játszótársainkra, testvéreinkre, gyermekkorunk részeseire, föltűnik, mennyire azok voltak már akkor, akik később lettek. Ha megvizsgáljuk a nagy emberek, a szentek, a nagy gonosztevők, a nagy szerencsétlenek, a nagy halálraszántak gyermekkori alakját, bámulunk, mennyire ugyanazok voltak kicsiny korukban, mint haláluk pillanatában. És csak akkor, a halálukban értjük meg minden korábbi tettüket, szavukat, szokásaikat, még a járásukat, a pillantásukat, a nevetésüket is. Így ne csodálkozzunk Mószén sem, hogy kisfiú korában lényegében ugyanazt mondta, amit öreg korában mondott, sőt azon se, hogy egész sorsát ismerte. Mondtam már, mennyire éber gyermek volt.

De hát akkor, mondhatnád, fiam és tanítványom, teljesen fölösleges volt elszakítani héber otthonától, egyiptomi otthonába emelni, egyiptomi tudósokat fogadni mellé mesterekül, hiszen ugyanaz maradt volna Amram meg Jozabét mellett is. Jól mondod, fiam, ugyanaz maradt volna. De aligha ragadhat vala annyi eszközt a kezébe, mint amennyit az egyiptomi tudósok adtak. Nem tehet vala szert annyi ismeretre. Nem okulhat vala a két világ, héberség meg egyiptomi összevetéséből. A gyermek hatéves korában már befejezett egyéniség. De éppen hatéves korában érett eléggé arra, hogy a szükséges ismereteket megragadja, megértse, használatukat megtanulja.

Tudjuk, Mószéból Szetamon királyt akart nevelni. Helyesebben: abba a királyi méltóságba akarta ültetni, amibe született. Amire hivatott. Ezért okosan cselekedett, amikor magához vette, a királyi méltósághoz szükséges eszközöket a kezébe adta: megnyitotta előtte az utat, amelyen járnia kellett.

Jozabét is megértette ezt, inkább ösztönösen, mint értelemmel. Belenyugodott hát a hercegnő akaratába. Nemcsak mert egy királyi hercegnővel alig lehetett volna ellenkeznie, hanem mert Mirjam megmondta Mószéról, amit mondott, s Mirjam azt foglalta szavakba, amit saját szíve éjjel-nappal dobogott.

Letörölte hát könnyeit, alázatosan elmosolyodott, s így szólt:

- Legyen, ahogy úrnőm s az Isten akarja.

Szetamon határtalanul boldog volt. Nem tudta, mit tegyen. Szerette volna szétosztani mindenét, önmagát is. Mindent helyesnek, igaznak, jónak látott. Jozabétet megölelte, megcsókolta. Leakasztotta gyönyörű nyakláncát, s Jozabét nyakára csatolta, a vékony ezüstláncon függő szívszkarabeusz mellé, amelyen Jákób-él rejtelmes neve csillogott. Lecsatolta tenyérnyi széles karpereceit, a zománcozott aranyból remekelt, drágakövekkel rakott nehéz abroncsokat, s Jozabét karjára helyezte. Ugyancsak levette bokaékszereit is, sajátkezűleg kapcsolta Jozabét erős, barna bokájára. Mindezt lelkes örömmel, kacagva, unszolva tette, nagy zöld szeme sohasem volt ilyen izzó, kerekded arca ilyen gyermekesen sugárzó. Jozabét pirulva szabódott, restellte, hogy ilyen gazdag ékszereket viseljen, de még inkább, hogy megjutalmazzák Mósze neveléséért. Hiszen fiaként szerette, Isten különös ajándékának tartotta, összeforrott vele teste-lelke, az ő vére áramlott a gyermek szívében!

- Emlékül adom, Jozabét - nyugtatta meg Szetamon, mert finoman megérezte a héber asszony tiltakozásának igazi okát. - Jóságodat megjutalmazzák az istenek, én nem jutalmazlak. De méltó, hogy a királyi fiú anyja királyi ékszereket viseljen, akárcsak én, a másik anyja. Ezért fogadd el, tégy engem egészen boldoggá.

Így hát megegyeztek. Mami, a már erősen megvénült, de változatlanul kövér és szorgos, bizalmas szolgáló asztalkát, ételeket, italokat, virágokat hozatott be a lányokkal. Megilletődve foglaltak helyet, s olyan áhítattal ettek-ittak, mintha áldozati lakománál ülnének. Jozabét torkán mindegyre elakadt a falat, mikor a jó étvágyú, vidám Mószéra tekintett. Szetamon torkán is, mikor a barnapozsgás, villogó szemű fiúra pillantott, Jozabét el-elszomorodott, könny rezgett hosszú pilláján. Szetamon szemében is könny csillogott boldogságában.

Másnap Mósze még hazament Jozabéttel. Kora reggel együtt vonultak a Hegyre, részt vettek az áldozat bemutatásán, énekelve imádkoztak, karjukat az Égre tárták, szinte elszakadtak a nyomorúsággal teli földtől. Mósze anyjával s Aharonnal állt az asszonyok csoportjában, mert még nem töltötte be teljesen a hatodik évét. Soha ilyen fölemelőnek, elragadónak, lenyűgözően hatalmasnak nem érezte az istentiszteletet, mint most. Az áldozati füst révületbe ejtette, a válogatott leányok, köztük Mirjam, előbb lassú, majd egyre szédítőbb körtánca annyira elragadta, hogy minden porcikája együtt táncolt a táncolókkal. Tapsolt és kiáltozott. Biztatta Aharont, tapsoljon, kiáltozzon ő is.

- Anyám! - mondta kipirulva, el-elakadó hangon, toporzékolva. - Anyám! Nézd, úgy táncolnak, mint a csillagok! Mindegyik egy-egy csillag! És mi is csillagok vagyunk, de csak nézzük őket!

Jozabét csodálkozott, s mikor hazafelé mentek, elmondta Amramnak. A főpap Mósze fejére tette jobb kezét, Aharonéra bal kezét s hallgatott. Mirjam megjegyezte:

- Bizony semmi sem rejtőzik el Mósze elől. Ő nemcsak látja a csillagokat, de meg is tudja mutatni nekünk.

Jozabét meg Mirjam ezután Mósze csekély holmiját készítették el. Nevetséges! Hát kellett Mószénak a Palotában az otthon szőtt vászon? Kellett az öreg héber varga által készített saru? Kellett az egyszerű öv? A világ legszebb vásznaiban, patyolataiban, fátylaiban válogathatott, naponta újat ölthetett. Aranyozott sarut viselhetett, mindennap mást. Zománcos arannyal, drágakövekkel díszített övet szoríthatott a derekára. De Jozabét meg Mirjam úgy érezte, tisztesség dolga, hogy fölkészítsék Mószét, meg aztán szívük vágyát is teljesítették, mikor vele adták egyszerű holmijait.

Amram ezt a napot arra szánta, hogy atyai oktatásban részesítse új útra induló fiát. Mószéval meg Aharonnal kiballagott a Nílushoz, csónakba ültek, s kievezett velük az elhagyatott, árnyékos helyre, ahol óriási fűzfákról csepegett a víz a vízbe, félig a folyóba dőlt régi tönkök hevertek, mint alvó krokodilok, a nedves árteret selymes fű s rengeteg virág borította. Itt, a csónakban ülve beszélt Amram, mégpedig ekképpen:

- Fiam, Mósze, ez az a hely, ahol anyád először megszoptatott, először tisztába tett, és először megcsókolt. Mert ezen a helyen talált meg a hercegnő a szurkos kosárban. Meg kell mondanom, fiam, hogy nem Jozabét anyád szült, hanem talán egy másik, ismeretlen héber asszony, akinek első fia voltál, s nem akart sem Atonnak adni, sem a folyóba fojtani. Nem egy méhből születtél tehát Aharonnal, fiam, s nem én nemzettelek. Azonban mégis én vagyok az atyád s Jozabét az anyád, Aharon meg Mirjam a testvéreid, mert Isten ajándékul adott nekünk, mikor ismét az ő igazságára tértünk. Ezért szívtad Jozabét tejét, s lettél nekünk fiunkká, testvéreidnek testvéreivé. Sohase feledd el, fiam, s te sem, Aharon, hogy minden ember ugyanabból az anyaméhből születik, ezért mindenki mindenkinek testvére, atyja és anyja.

A két fiú most olyasmit tudott meg, amiről eddig sejtelme sem volt. Mósze éles tekintettel figyelte atyját, ahogy a csónak orrában ült, s dús, fekete szakállát simogatta. Aharon meg csodálkozva szemlélte Mószét, mintha most látná először, s így szólt:

- Hát akkor miért parancsolgatsz te nekem? Miért vagyok mindig csak alvezér, te meg mindig fővezér?

- Éppen mert én kosárban születtem, egy napon a királlyal, nem úgy, mint te! - kiáltotta Mósze.

- Csend legyen! - torkolta le őket szigorúan az atya. - Mósze úgy született, mint egy titkos királyfi. Mósze kosárkája s a víz, ahova helyezték, megannyi jel. Ha most nem értitek, majd megértitek később. Mindennek megvan a maga három értelme, fiaim, ezt ne feledjétek.

Aztán tovább folytatta oktatásait, miközben a két fiú csendesen ült a csónak hátsó padján és figyelt.

- Mósze, fiam, sohase feledd, hogy egy szegény, egyszerű héber asszony emlőjét szoptad. Sose feledd, hogy az az asszony Istentől rendelt anyád. Azt se feledd, hogy az én fiam vagy, én pedig Él Saddáj fia és szolgája vagyok. Ne feledd nénédet, Mirjamot, mert ő talált meg téged, ő hívta ide anyádat, s ő mondta, hogy neved a világ végezetéig élni fog mint a legnagyobb héber férfiúé. Végül ne feledd, hogy egy tejet szoptál bátyáddal Aharonnal. Akárhol légy, akármerre járj, gondolj rá mint testvéredre. Ő itt él majd ennek a szegény, sanyargatott, idegenbe szakadt népnek a körében, te pedig a királyi Palotában, gazdagság és hatalom fénye vesz körül. De te ott leszel idegen, s akkor is sanyargatni fognak, amikor tetőtől talpig arany meg drágakő borít, ha selyemben jársz, gyaloghintón visznek, korbács lesz a kezedben. Igen, ott leszel idegen. Fiaim, folyók és sivatagok, hegyek és völgyek, városok és mocsarak választhatnak el titeket egymástól, de a két kéz, amely összefonódott az én házamban, mikor egymás mellett feküdtetek a bölcsőben, ne bocsássa el egymást soha. Ez az igazság törvénye, ez Él Saddáj törvénye, ezt véssétek a szívetekbe mindörökre.

Hogy értették-e atyjuk intelmeit, nem tudjuk. De azt igen, hogy meghatott figyelemmel hallgattak. Amram arca a szokottnál is komolyabb volt, barna szeme a szokottnál is nyájasabb szigorral fordult feléjük, mozdulatai a szokottnál is nyomatékosabbak, kimértebbek voltak. A fiúk érezték, különös jelentősége van annak, hogy erre a helyre hozta őket, bizalmas hármasban úgy szól hozzájuk, mint fölnőttekhez. Igyekeztek hát minden szót a szívükbe vésni, hogy halálukig el ne felejtsék.

- Gondoljatok a népre, amelyből származtok - folytatta Amram. - De ne igyekezzetek mindenáron a kegyeit keresni. A ti dolgotok az, fiam, hogy Isten szavát mondjátok a népnek még akkor is, ha bedugja a fülét s berzenkedik, sőt borzad Isten szavának hallásától. Lelke lusta, mint a vadbivaly, szeret elheverni a meleg pocsolyában, szereti megtölteni a bendőjét, kérődzni... De ti suttogjátok, kiáltsátok szőrös fülébe az igazságot, verjétek fejbe, szurkáljátok, űzzétek az igazság botjával, zaklassátok és verjétek, verjétek ki mocsaraiból, a csendes sűrűből, űzzétek és vezessétek, mikor hogy kell, Istenhez, az örök hazába. Vigyázzatok, hogy egy se vesszen el közülük, de azért, hogy egyet kíméljetek, el ne veszítsétek az egészet. Ezt tudnod kell, Mósze, a Palotában is, tudnod kell Aharon, a Lévi nép vályogházában. Mert mi az igaz férfiú dolga ezen a világon? Az, hogy az igazságot keresse, az igazságot hirdesse, az igazságot szolgálja, s ne csak megállítsa a népet folytonos süllyedésében, hanem fölemelje, Istenhez vezérelje, hazájába, ahonnét kivettetett, visszatérítse. Légy te ilyen férfiú a Palotában, Mósze, légy te ilyen férfiú a vályogházban, Aharon. Testvérek vagytok, ugyanazt cselekedjétek.

Szünetet tartott, megmarkolta szakállát, gondolkodott. Mikor látta, hogy a két fiú moccanás nélkül csüng szavain, lassan meggondoltan folytatta:

- Ha még nem értenétek is szavaimat, jól a szívetekbe véssétek, mert később visszatérnek azok álmotokban is, és érteni fogjátok. Hallgassatok rám, atyátokra. Ne tévesszen meg benneteket senki, mondván: az Isten ilyen, az Isten olyan, az Isten itt van, amott van. Mert Él Saddáj, az Úr nem ilyen és nem olyan, nincs itt vagy amott. Isten megfoghatatlan, Isten ábrázolhatatlan, Isten leírhatatlan, Isten megformálhatatlan. Amint megfogja, ábrázolja, leírja, megformálja valaki, már nem Isten, hanem teremtmény. Ezért ne higgyetek a bálványokban sem. Még Efráim Baál Jáhujában, Dán emberfejű bikájában, Jehuda emberfejű oroszlánjában, Aleyan Baálban, Mót Baálban, még Molochban se higgyetek. Erő és hatalom lakik ugyan bennük, de csak teremtett erő, korlátolt hatalom. Egy erő és egy hatalom van csak, valamennyi világ fölött, a tevékeny világok és a szunnyadó világ fölött, az Úré, Él Saddájé, áldassék mindörökre.

Megsimogatta kékesfekete szakállát, szemét behunyta, bólintott. A fiúk is bólintottak.

- Hazudik mindenki, fiaim - folytatta aztán erélyesen -, aki azt mondja, a sokaságban és a különbözőségben mutatkozik meg Isten nagysága. Nem, hanem az egyben és az azonosságban. A sokaság és a különbözőség bűn, fiaim, a bűn következménye. Szátánáh ez a világban, az Elhajlás és a Széthullás. A Látszat és a Káprázat. A Hazugság és a Hamisság. Aki valóban tudja, ki és mi az Isten, nem a sokaságban, nem a különbözőségben gyönyörködik, hanem az Egyben és az Egyezésben. Hazudik, aki azt mondja, tiéd a világ, ember, tiéd a föld, tiéd a kincs. Mert a föld Istené, a kincsek Istené. Minden Istené. Istené vagy magad is, mindenestül. A Gonosz szabta ki a földeket, a tengerpartokat, a Gonosz mérte ki a birtokokat, rekesztette el a folyókat, kerítette be a városokat, vonta meg ember és ember állapota között a határokat. Aki azt mondja, ez az én földem, az én erdőm, az én folyóm, az én hegyem, az én határom, Szátánáh szolgája, és maga is gonosz. Ezért, fiaim, véssétek a szívetekbe: egy az ember, egy az örökkévalóságban, s egy a hazája, a Gan Éden, ahol Isten orcáját szemléli. Oda térjetek vissza, oda vezessétek, űzzétek-verjétek, vigyétek a népet.

A héber gyerekek mindig híresek voltak arról, hogy különös tiszteletben részesítették az öregeket. Atyjukban Isten megbízottját látták, anyjukban az életet adó örök Anyát, a Napot. Ezért tudott és mert Amram is két kisfiának ilyen magasztos Igazságokat mondani. Jól tudta a saját tapasztalataiból, atyja, nagyatyja tapasztalatából és tanításából, hogy szükségtelen a többértelmű szavakat töviről hegyire megmagyarázni, a tisztelet, amivel szavaira figyelnek, eltörölhetetlenül beléjük vési azokat. A lényeget értik, amit pedig nem értenek, majd évek során megtelik tartalommal. A két fiú mozdulatlanul ült, s hallgatta a jól megválasztott helyen atyja ünnepélyes szavait.

De mégiscsak elfáradtak, s ezt Amram észre is vette. Hát néhány szót vetett még az elmondottak végére, s azzal be is fejezte legfontosabb mondanivalóit.

- Ti holnap elváltok, fiaim, de ez ne legyen elválás. Nem a közelség, nem a látás, a hallás, a tapintás, nem a közös fedél, a közös asztal, az egy kenyér köti össze az embereket, hanem Isten. Aki ismeri Istent, lehet bárhol, bármilyen messze, beszélhet bármilyen nyelven, imádkozhat, énekelhet, táncolhat akármilyen módon, lehet a bőre ilyen vagy olyan színű, élhet akármiféle szokások szerint, járhat mezítelenül vagy talpig ruhában, lehet vén vagy fiatal, férfi vagy asszony: összetartozik, testvére egymásnak... Még az is semmi, hogy az egyik még él, a másik már meghalt. Az igazi világban, fiaim, a valóságban, nincsenek nyelvek, testszínek, ruházatok, szokások, nincs életkor, nincs élet és nincs halál, nincs távolság és nincs közelség, nincs férfiú meg nő, nincs idő és nincs hely, fiaim, az igazi, a valóságos világban nincs sokaság és nincs különbözőség, nincsenek kijelölt földek, elhatárolt erdők, folyók, nincs szegénység, nincs gazdagság... az igazi, a valóságos világban nincs rész, ott csak egész van. Most nem mondok többet. Hanem imádkozzunk.

Biztos mozdulattal fölállt a csónak orrában, fejére húzta kendőjét, kitárta karját. A két fiú is fölállt, vállkendőjét a fejére borította, ég felé tárta karját. Nagyon megilletődöttek voltak mind a ketten. Amram pedig behunyta a szemét, hangja ércesen szállt a Nílus nesztelenül hömpölygő, napsütötte síkja s a part suhogó papírbozótja, füves terei fölött.

- Isten, atyáink, Ábrahám, Jiszhak, Jákób Istene, Él Saddáj, a Hegy Istene, egyedüli Úr és Hatalom, igazság Istene! Mióta elhagytuk hazánkat, ahol ártatlan gyermekek voltunk, s Veled együtt laktunk, tétován botorkálunk a sötétben, s keressük a Hozzád vezető utat. Érezzük és tudjuk, hogy együtt süllyedünk a világgal, s a világ együtt süllyed velünk. Együtt romlunk a világgal, s a világ együtt romlik velünk. De évezredek távolán, világok távolán is látjuk még Arcodat, feléje fordulunk, minden erőnket összeszedjük, hogy el ne veszítsük soha. Meg akarunk állni a végzetes úton, amelyre első Atyánk, Ádám, első Anyánk, Hevah lépett, leborulunk már csak sejtett Arcod előtt, mindent megteszünk, hogy akár egyetlen lépéssel is közelebb jussunk Hozzád. De nemcsak magunk akarunk megállni, nemcsak mi igyekszünk egy-egy lépéssel közelebb jutni Hozzád, hanem segítjük az embereket is, unszoljuk, noszogatjuk, kényszerítjük őket, hogy ugyanezt tegyék. Mert mit ér a magunk üdvössége, ha mások kimaradnak belőle? Mit ér minden erőfeszítésünk, ha mások elmaradnak tőlünk? Lehetséges-e eljutnunk Hozzád egyedül? Nem vagyunk-e mi, szegény emberek, valamennyien egyek? És ha elhull közülünk akár egy is, nem vele hull-e az egész? Hoj, Urunk, Él Saddáj, a Hegy Istene, itt áll most Előtted szolgád és fiad két ártatlan fiával. Ők még gyermekek, de éppen ezért közelebb vannak Hozzád, nem homályosította még el bennük Arcod ragyogását a világ csalóka fátyola. Az ő szavaikat mondom én a magaméival együtt. Kérlek, áldj meg bennünket. Adj erőt az útra, amin ez a két gyerek elindul. Igazságod ragyogjon a szívükben, akárhová vesse őket a sorsuk. Ragaszkodjanak igazságodhoz jobban, mint életükhöz. Önts beléjük bátorságot, ne rettentse meg őket sem hatalom, sem halálfélelem, sem magányosság. Uram, Él Saddáj, életben-halálban, hatalomban-rabságban, gazdagságban-nyomorúságban, vigadalomban-bánatban vallják, amit most vallunk együtt: egy az Isten, egy az Úr, egy a Hatalom, az Ország és a Dicsőség, egy a három legfőbb Erő, Te, a Szent. Minden világok világán keresztül, minden örökkévalóságok fölött. Te. Úgy van, úgy legyen.

Még egy pillanatig így állt, kitárt karral, behunyt szemmel a szikrázó, forró égbolt alatt, s így állt a két megrendült kisfiú is. Amram talán nem is tudja, hol van, mit mond. Csaknem lebegett a ladik orrában. Olyan volt, mintha válláról bíborkék köpönyeg omlott volna le egészen a szikrázó víztükörig, mind a háromszázhatvanöt apró aranycsengő rezgett, csilingelt volna a lába körül, homlokán pedig széles aranyabroncs ragyogott volna, belevésve a rejtelmes betűk: Az Úr Szentje. A két fiúcska megilletődve látta a főpap fordított képét a víztükörben, a kék mélységben, amint lefelé tárja karját, lefelé fordul aranyabroncsos feje, mintha lefelé nyúlna az Égből, hogy magához emelje a mélység lakóit.

Ezután visszaültek a helyükre, de nem indultak még, hanem néhány percig csendesen nézelődtek. A hely minden részlete, minden vízfodor, fa, nádszál, virág, illat s a forró levegő áramlása, Men-nofer idelátszó épületei, a piramisok csillogó tükörlapjai olyan tisztán megmaradtak emlékezetükben, hogy bizonyára sem az idő, sem a halál nem törülhette le többé. Túlságosan valóságos volt minden, semhogy elmúlhatott volna.

Azután Amram izmos keze megragadta az evezőt, inas combja megfeszült, s a csendet megtörte az evező loccsanása, a víz csörgése.

Ez a nap olyan ünnepélyesen telt el, ahogy hajnalban az áldozással kezdődött. Mirjam már előző este megfőzte a vacsorát, ezúttal Mósze legkedvesebb ételét. Mikor a Csillag ragyogni kezdett s Amram meggyújtotta a lángocskákat, maga elé tette a kenyeret meg a bort, mindnyájuk torkát elszorította valami csendes fájdalom. Az esti áldás, a megtört kenyér szétosztása után a szokottnál is szertartásosabban fogták kanalukat, s merítették az öblös fazékba. Mósze szeme fölcsillant, látva kedves ételét, a sokféle zöldségből készült levest, amelyben káposzta, kelkáposzta, zöldbab, borsó, apróra vágott répa, egy-két apró hagymafej kínálgatózott illatos levében, de szemébe könny szökött. Arra gondolt, talán utoljára eszik e jól ismert, kedves, kissé kicsorbult öreg edényből, utoljára merít az Amram által faragott fakanállal. Keze az asztalra hanyatlott, szíve elszorult, szólni sem tudott, csak körülnézett a kedves arcokon. Apja lehajtott fejjel hörpölte a levest, sötét szakálla rezgett, homloka széles volt és barna, mint a kő. Anyja meghatottan mosolygott, kicsiny kortyokban nyelte a levest, hosszú szempilláját lebocsátotta sötétbarna szemére. Nyugodt volt az arca, de egy kissé szomorú. Mósze fölfedezte rajta a munka, az álmatlan éjszakák, az örömök és csalódások vonásait, de csodálatosan szépnek látta szelíd alázatában, anyai nyugalmában. Mirjamra tekintett ezután: nénje már öreglánynak számított, bár szép volt, délceg, izmos. Ebben a pillanatban, mintha nem tudott volna magáról, a fölemelt kanál megállt kissé nyitva hagyott húsos ajka előtt, tág szeme a falra meredt, ahol a hét láng árnyékai kergetőztek. Mósze tudta, abban a különös állapotban van, amiből nem szabad fölriasztani. Aharon apja jobbja felől ült, Mósze mellett, így éppen az arcélét látta. Dús, barna haja a vállára göndörödött, homloka kissé kidudorodott, orra alig észrevehetően hajlott volt, szája húsos, eléggé mohó. Szertartásosan merítette-emelgette kanalát, buzgón evett, gondosan rágott. Mósze nagy szeretetet érzett mindnyájuk iránt, soha még ekkorát, mint most. Szinte alig tudta elviselni, mikor odakint lustán elbődült a tehén. A nyitott ajtón beáramlott a nagy Folyó hűvös illata, könnyű szélben suhogtak a pálmák, a vén fügefa koronája szinte zenélt. Mósze meghatott tekintetét különös erővel ragadta meg a küszöbön fekvő fekete kutya képe. Első lábát elnyújtva, hogy legalább félig lehessen a szobában, orrát az illatok felé emelve, hegyes fülét figyelmesen föltartva, sárgán parázsló szemmel figyelte az asztalnál ülők minden mozdulatát. Mósze most tökéletesen megértette, amit atyja mondott: minden egy. Egyek ők valamennyien, de egy velük ez a kis ház, ezek az egyszerű bútorok, ez a régi kőfazék, a benne párolgó leves, a mécsesek, az árnyékok, a nyitott ajtó, a levegő, a tehén bőgése, a küszöbön figyelmező kutya... Mind-mind egy. Ugyanannak a rejtelmes Egynek a részei.

Így telt el az utolsó este. Másnap Amram megáldotta Mószét, fölemelte arcával egymagasságba, a szemébe nézett, jobbról-balról megcsókolta. De nem szólt semmit. Mirjam forrón magához ölelte, megcsókolgatta, megsimogatta hosszú haját, mosolygott, s ezt mondta:

- Láttam az életedet, Mósze. Nem búcsúzom el tőled, mert nemcsak látogatóba jössz haza, hanem teljesen... teljesen... és sohasem mégy el közülünk.

Aharon azonban sírva fakadt. Elkísérte anyját meg Mószét Men-nofer határáig, egész úton bőgött. Egyre rimánkodott anyjának, forduljanak vissza. Jozabét alig tudta meggyőzni Mirjam szavaival. No és csak tanulni megy Mósze a Palotába. Ez a hercegnő akarata. Teljesíteni kell, mert hercegnő, mindenkinél hatalmasabb, meg Mósze az ő fia is. Ekkor aztán hüppögve megcsókolta Mószét, leült a fűbe tehetetlenül és búsult.

Ők pedig továbbmentek a folyóparton a Palota felé.

 

26. A tudományok birodalma

Talmudi hagyományaink nem sok szót vesztegetnek Mósze neveltetésére, tanulmányaira. Csak a lényeget mondják el. De mi ismerjük a körülményeket, s könnyen kiegészíthetjük a nagy általánosságban vázolt képet egészen pontos részletekkel.

Mósze végleges lakosztályt kapott a Palotában. Voltak fényes szobái, volt gyönyörű fürdőszobája. Árkádos galériái, hűsülő teraszai, oszlopos folyosói. Külön lépcsői külön kertre szolgáltak. Voltak szolgái és szolgálói. Testőrei és ajtónállói. Mindaz, amit eddig csak látott és csodált, most az övé lett.

Hazulról hozott ruháit Mami gondosan összehajtogatta és eltette. Kapott helyettük finom, ékes egyiptomi ruhákat. Minden reggel másikat. Napközben is mást meg mást. Sávos bíborkendőt csavart olajjal gondosan kent teste köré, aranyos övvel szorította össze a derekán. Naponta új meg új sarut kötött a lábára egy térdelő szolgáló. Fején patyolatkendő lengett. Minden napnak, a nap minden órájának megvoltak a maga öltözékei, színei, ékszerei. Csak tapsolnia, intenie kellett, mindent megkapott. Bámulatosan kitalálták, mire van szüksége.

Mósze mindezt eddig is látta, ismerte, de különös volt, hogy most teljes jogú úr a sok csoda közepette. Úgy érezte, egész lénye kitágul, hatalma korlátlan, szabadsága teljes. Meg is riadt ettől az érzéstől, lehetetlennek, álomszerűnek látszott, attól félt, egy váratlan pillanatban rárohannak az óriási szolgák, a fekete katonák, megragadják, letépik ruháit, leszaggatják ékszereit, s mezítelenül kilökik a Palota valamelyik kapuján: mehet világgá. Avagy - ilyesmire éjszakánként gondolt, mikor álmatlanul hevert ágyán, s még álomszerűbbnek látszott minden - föld alatti börtönbe hurcolják, sötét, dohos verembe zárják, ahol hiába ordít és tombol, hiába sír és rimánkodik, az öles kőfalak elnyelik a hangját. Nem volt mellette Jozabét anya, a szilárd biztonság, a védelmező szív. És amit eddig gyönyörű játéknak látott, most egyszerre ijesztően idegen lett és fenyegető.

Érzéseiből semmit sem árult el. Reggel bement anyja, Szetamon lakosztályába, udvariasan üdvözölte, aztán hozzásimult, megcsókolgatta, mélyen beszívta másvilági illatát. Gyönyörködött új meg új ékszereiben, simogatta hatalmas parókáját. Együtt ettek, de a hercegnő kérdéseire, hogy aludt, mit álmodott, nem árulta el az igazat. Csak megnyúlt arca, lázasan ragyogó szeme mutatta, hogy titkokat rejt magában. Szokatlan neki ez a hely - gondolta Szetamon, s mindent elkövetett, hogy jól érezze magát.

Vele volt reggeltől estig, még éjszaka is besurrant hozzá, figyelte, alszik-e, elnézegette a halvány lámpafényben fia arcát, hullámos haját, egyenletesen lélegző domború mellét, s lehajolva, gyöngéden megcsókolta. Mósze eleinte nem aludt, de úgy tett, mintha aludnék. Szerette volna átölelni anyja illatos, meleg nyakát, a keblére bújva csókolgatni, ott aludni el az ölében... De már nagyfiú volt, valóságos férfi, restellte az efféle vágyakat. Nyugodtan feküdt tehát, meg sem moccant.

Napközben labdáztak anyjával meg vidám, szépséges szolgálóival. Kergetőztek a homokos utakon. Bújócskáztak a sűrű bokrok mögött. Csónakáztak a tó rengő lótuszai között, morzsával, kölessel etették a tátogó, piros, aranyfényű halakat. Csónakjukhoz csalták a hattyúkat, olyanok voltak, mintha alabástromból faragták volna őket. Kettesben étkeztek a mozaikos asztalkánál, libasültet, fiatal vadkacsát, halat, mártásokat és süteményeket. Ittak narancslevet, mézzel ízesített citromlevet, sűrű szőlőlevet. Mindig válogatott, ritka virágok díszítették az asztalt. Mósze nem tudta megérteni, honnét hozzák, hiszen a kertben mindig megvolt valamennyi virág. Csak a hervadtakat metszették le a hallgatag kertészek.

Lovai is voltak Mószénak, meg ragyogó fegyverei. Volt könnyű harcikocsija, ezüsttel kivert küllőkkel, elefántcsont-mellvéddel. Fiatal, szótlan, izmos hajtók álltak rendelkezésére. Elakadt a lélegzete, kipirult az arca, tüzelt a szeme, lobogott a haja, mikor a tüzes lovak toporzékolva engedelmeskedtek a hajtó markának, megfeszítették a gyeplőt, nyihogtak, fújtak, sörényüket rázták, farkukkal oroszlán módjára csapkodtak. Robogott a kétkerekű könnyű kocsi, porfelleget kavart, de a hajtó mozdulatlanul állt a száguldó pallón, félkézzel fogta a gyeplőt, a másikkal ostorát suhogtatta, s éles kiáltásokat hallatott, mint egy vad madár. Mószénak is meg kellett tanulnia, hogyan vesse meg a lábát a kocsin, kissé behajlítva a térdét, hogy váratlan zökkenőknél, vakmerő fordulóknál egyensúlyban tudjon maradni. Ha megbillent egy katona, aki mögötte állt, varázslatos ügyességgel kapta derékon. Ez tetszett Mószénak. A száguldás a kocsin. A lovak vadsága, a hajtók keménysége, biztonsága. A veszélyes kanyarulatok és fordulók, a lelket rázó zökkenések egész testét mámoros csiklandozással tüzelték. Nem tudta elfojtani boldog életkedvét, akaratlanul rikoltotta: még, még! És kipirult a gyönyörűségtől.

Fegyverei használatára is kioktatták. Egy kiöregedett katona, aki virágjában egy ezredet vezényelt, tanította tőrforgatásra, kardvívásra, a hosszú pajzs használatára, a harci szekerce alkalmazására. Kicsinyek voltak a fegyverei, s inkább ékszerek, annyi arany, ezüst, drágakő borította őket, de Mósze büszke volt rájuk, igazi katonának érezte magát. Különösen annak örült, ha a vén hadfi mélyen meghajolt előtte, kitárta sebhelyekkel borított karját, s figyelmeztette, hogy egyszer valóban harcolnia kell, igazi csaták forgatagában egész hadseregeket kell győzelemre vinnie.

Forrásaink elmondják, hogy anyja tudósokat fogadott mellé, akik herceghez méltó tudásra oktatták. A mesterek Anuból jöttek, a közeli Napvárosból, s Aton legkiválóbb papjai voltak. Hosszú, fehér ruhát viseltek, mellükön aranyláncon füles kereszt függött, fejük kopasz volt, arcuk csupasz. Soványak, hallgatagok, komolyak voltak, járásuk is lassú és nesztelen. Halkan, csaknem suttogva szóltak, türelmüket lehetetlen volt megingatni. Mósze azonnal elnémult, méltóságteljesen viselkedett, szavait megválogatta, érzéseit fékezte, amint a mesterek valamelyike földig hajolt, s közölte, hogy ma a rejtett írás tanulását folytatják, vagy a közönséges írásét, avagy a matematika elemeit tanulmányozzák. Hét mester járt Mószéhoz, minden tudományág egy-egy beavatottja. Hogy melyik volt öreg, melyikük fiatal, azt csak gyanítani lehetett, mert mintha egyiküknek sem lett volna kora. A sovány, fiatalosról kitűnt, hogy már hatvanéves, a hatvannak látszóról, hogy csupán harminc. Valamennyinek könnyed mosoly játszott az ajka körül, de ugyanakkor mind oly végtelenül komoly volt, mintha az egész Földet kellene hordoznia, s jaj volna, ha elejtené.

A tudomány akkoriban még teljes egészében isteni tudomány volt. Ha ezeknek a tudósoknak azt mondta volna valaki, hogy más a tudomány, s más a vallás, őrültnek vagy gonosztevőnek tekintették volna.

Éppen ezért a matematika nem a számok mennyiségével, hanem isteni értelmével foglalkozott. Kozmológia és kozmogónia volt egyben. A zene? Nos, a zene matematika és aritmetika is volt. Ugyanaz, ami ezek, csak más jelképrendszer. Építészetet mondasz? Hát ez nem matematika, aritmetika és zene? Vagy a történelmet említed? Mi más ez, mint az ember viszonya Istenhez és önmagához? Ha pedig az orvostudományt kérdezed, hát az ember testében, a test folyamataiban nem az egész Kozmosz jelentkezik? Nincs-e ott a láthatatlan, tapinthatatlan isteni Szellem, a test-kozmosz értelme, szervezője, tevékenysége? Végezetül a teológiát ne is említsd, fiam. Benne együtt van valamennyi tudomány, együtt Isten, ember és Kozmosz. A maga legfelsőbb nyelvének szimbólumaira fordítja az összes egyéb tudományok jelképeit, s összefoglalja végérvényesen, a hogy a piramis élei és lapjai foglalják össze a köveket, járatokat, kamrákat, aknákat. Csúcsa az Égre mutat, ahol minden Egy. Abban az Egyben egyesül matematika és aritmetika, zene és építészet, orvostudomány és történelem, nyelv és tánc, test, lélek és Szellem... Ott egy az ember Istennel.

Ha pedig azt gondolod, hogy ilyenformán úgynevezett profán tudományok, tevékenységek akkoriban nem voltak, helyesen gondolod. A világteremtések végtelen sorozatában, tevékeny és szunnyadó világokban mindennek megvan a maga helye, célja, sorsa, értelme. Éppen ezért az ember minden tevékenységének, mozdulatának szentnek kell lennie. Minden napjának ünnepnek. Minden szavának költészetnek, minden hangjának zenének, minden mozdulatának táncnak. Szívéből csordulnia kell a csodálkozásnak és az örömnek. Egész lényének és létének dalolnia kell az angyalokkal: szent, szent az Isten, szent a lét, szent az ember! Valamikor így volt, fiam. Ami szépség és igazság van még a tudományban, a munkában, a nyelvben, a táncban, a zenében, az építményekben, az egész világban, mind-mind emlékezés a szent életre, amit az ember valaha élt. Így nem lehet, s nem is szabad elválasztani a szentséget a tudománytól sem.

Mósze mesterei ezt nagyon jól tudták. Mikor tanítványukat a kezükbe vették, azzal a buzgó elhatározással fogtak munkához, hogy remekművet formálnak ebből a kiválasztott anyagból. Gyöngéd türelemmel, kitartással, áhítattal, felelősséggel és lelkesedéssel tanítják meg, hogyan kell szabadon szállni a végtelenség felé. S mert Mószéban megvolt a mohó kíváncsiság s a bátorság, munkájukat siker kecsegtette. A fiú az első napok riadtsága után megnyugodott, biztonságban érezte magát, s ekkor határtalan erők szabadultak föl benne. A mesterek feje, Menhotep hízelgés nélkül jelenthette Szetamonnak, akit már mindenki Mósze anyjának tekintett, hogy a gyermek kíváncsisága lankadatlan, munkakedve határtalan, értelme csodálatos, jóakarata szilárd, csak a konoksága aggasztó egy kissé, mert mindent azonnal tudni vél, s makacsul kitart mellette. Szetamon örült a kíváncsiságnak, a munkakedvnek, az értelemnek, a jóakaratnak, még a konokságnak is örült, sőt ennek örült igazán, konok kitartás nélkül ugyanis nem lehetne király a beláthatatlanul zavaros körülmények között.

Persze, a mesterek csak lépésről lépésre tárták föl Mósze előtt a tudományok birodalmát. Fejlettségéhez, képességéhez szabták a föladatokat. Ahogy a kivénült ezredes csak gyermekhez illő fegyvereket adott a kezébe, ahogy a robogó harcikocsin biztos kézzel fogta mellette a gyeplőt a kocsihajtó, mögötte pedig ott állt a katona, hogy derékon kapja a veszélyes fordulóknál, ugyanúgy csak gyermeki értelemhez illő oktatásban részesítették a tudományok mesterei is. És mindig készen álltak, hogy a veszélyes fordulónál elkapják, a talpára állítsák. Kiváló nevelői rátermettségüket tanúsítja azonban, hogy nem rágták szájába a tudományt, mint dajka a csócsát, nem óvták szolgai módon sem fáradozástól, sem erőfeszítésektől, sem csalódásoktól. Büntetéseket is alkalmaztak: kavicsra térdeltették, eltiltották a csónakázástól, a labdázástól, a narancslétől - ezt nagyon szerette! -, hogy a saját bőrén érezze ostobasága vagy hanyagsága következményeit. De tartózkodtak attól, hogy eltiltsák például a vívástól, a kocsizástól, a birkózástól, mert kárt okoztak volna neki. Legfőbb törekvésük az volt, hogy Mósze ismerje meg önmagát, hiszen ez mindennek az alapja. Erre épül a világ s az Isten ismerete. Próbálja ki testi-lelki erőit, maga tapasztalja, miben gyönge, miben biztos. Üsse meg magát, ha ügyetlen. Lássa következményeit a henye szónak, a végig nem gondolt gondolatnak, a vaktában művelt cselekedetnek, csapjon rá vissza a természet, a világ, mihelyt nem cselekszik okosan. De sohase panaszkodjék, ne siránkozzék, ne vádaskodjék, ne hazudjon, ne féljen, ne fusson segítségért másokhoz. Hanem bízzék önmagában.

Nem titkolták előtte, hogy hét beavatáson kell átjutnia, amíg eléri a számára lehetséges legnagyobb tökéletességet. Azt is értésére adták, hogy a beavatások egyre súlyosabbak lesznek, míg végül elérkezik a legfőbbhöz, az utolsóhoz: a halálba való beavattatáshoz. Ha azon is hiba nélkül átesik, többé nem győzheti le sem evilági, sem másvilági erő, nem lesz fölötte hatalma a halálnak sem, mindent megtehet, amit csak akar. De soha semmit nem szabad a maga érdekében, a saját dicsőségéért, nagyságáért, hasznáért tennie, csupán másokért, mások fölemeléséért. Egyedül Istenért. Apránként azt is megértették vele, mi ennek az oka s a célja. Oka, hogy az emberi faj fokról fokra süllyed a vak anyagiság mélyeibe, s vele együtt süllyed maga a világ. Ezt a süllyedést megakadályozni elsősorban bennünk magunkban kell, ez kötelességünk. Meg kell tennünk az utat visszafelé, amelyen az emberi faj s a világegyetem a mostani alacsony fokra süllyedt. Célja pedig az, hogy magunkkal együtt fölemeljük az emberi fajt, fölemeljük a világegyetemet, visszaállítsuk a kezdeti harmónia állapotába, egyszóval: tökéletessé tegyük.

Kicsi példákon szemléltették ezt Mószével a mesterek. A kertben sétálgatva és beszélgetve megkérdezték tőle: nem arculcsapása-e az igazságnak, hogy míg ők ebben a csodálatos királyi kertben, virágok, bokrok, fák, patakok, tavak, szökőkutak, fények és árnyékok, színek és illatok gyönyöreit élvezik, a felláh izzadva öntözi földecskéjét, a tevehajcsár a sivatag forró poklában gyalogol, a hajós inaszakadtából feszíti a lapátot, a kőfejtő roskadásig forgatja kalapácsát, s boldog, ha este gyékényvackán megpihenhet? Mósze azonnal fölháborodott, s rávágta: igen, ez arculcsapása az igazságnak! Miért? Hogyan? S Mósze bátran, egyre hevesebben magyarázta, miért és hogyan. De a pap szelíden ingatta fejét s mosolygott. Nem, nem érti helyesen Mósze a dolgot. Királyi kertek, királyi szépségek kellenek, hogy emlékeztessék az embert az örök szépségre, a másvilági kertekre, amelyeknek ezek a királyi kertek a tükrei. Hogy lássa, mi az emberhez méltó és illő környezet, milyen szépségekre és gyönyörökre van szüksége, joga, mi az, amit vak anyagiasságában elveszített. Hogy sóváran, irigykedve, sajgó szívvel lássa, ilyennek kell lennie az ember, minden ember kertjének, ilyennek a gabonaföldeknek, a pálmaligeteknek... Ilyen fények és árnyékok, színek és illatok közt élhetne az egész emberi faj, ha isteni módon élne. Így lenne ünnep minden napja.

És a figyelő Mósze előtt fölragyogott egy csodálatos kert képe. Hatalmas kerté, amely kiterjed az egész Földre, magába foglalja az egész emberiséget. Most már látta, nem az az igazság arculcsapása, hogy ők gyönyörű kertben sétálnak, hanem az, hogy mások, ezrek, százezrek nem sétálnak gyönyörű kertben.

Ugyancsak megkérdezték tőle, nem bűn-e, hogy ő, Mósze meg királyi Anyja, az egész isteni Család, a nagyok és előkelők ékes, finom ruhákat viselnek, minden nap minden szakában más-más színűt, s más meg más ékszerekkel díszítik magukat, ugyanakkor pedig a parasztok durva kendőnél vagy a csupasz bőrüknél egyebet nem viselhetnek, a csupasz bőrüknél, amibe Isten öltöztette az embert. Ékszert alig látnak, legföljebb egy-egy ezüstkarikát csuklójuk, bokájuk védelmére a gonosz lelkek ellen, nyakukon egy silány szkarabeuszt, fülükben körömnyi aranygombot, hogy meg ne vakuljanak. Igen, ez gyalázat, égre kiáltó bűn - fakadt ki pirosra gyúlva Mósze. De lám, megint kiderült, hogy a ruhák s az ékszerek a csodálatos isteni világ jelképei, s kell hogy legyenek. Égre kiáltó bűn csupán az, hogy az emberek ezrei, százezrei nem ölthetnek pompás ruhákat, nem gyönyörködhetnek piros, zöld, kék, sárga kövekben, nem használhatják testük-lelkük erősítésére.

És a gondolataiba merült Mósze előtt fölragyogott egy hatalmas kép: az egész emberi faj képe, fehéreké, sárgáké, vöröseké és feketéké, akik mind királyi ruhában járnak, szebbnél szebb ékszereket viselnek embervoltukhoz méltón. Gyalázat, hogy vannak mezítelenek, vannak rongyosak, mocskosak, büdösök, vannak, akik silány rézholmival pótolják a Nap, a Hold nemes fémeit, a csillagok köveit. Szelíd mestere pedig figyelmeztette, hogy minden állam, minden társadalom, minden közösség gyalázata és szégyene, vádlója és leleplezője a benne jajgató szegények, vonszolódó rongyosok, rimánkodó éhezők, sanyargó mezítelenek, néma kivetettek tömege.

Azt nem mulasztották el megmagyarázni Mószénak, a mesterek, hogy lám, Ámun egyháza milyen mérhetetlenül gazdag, birtokain, hajóin, templomudvarain mégis nyüzsögnek a szegények. Miért? Mert Ámun papsága csak önmagára, a saját hatalmára, jólétére gondol, mondván: így szolgálhatjuk Ámunt s a népet. Ha mi nem volnánk gazdagok és hatalmasak, a népet senki sem tudná fölemelni Ámunhoz. Valójában pedig egyre mélyebbre nyomják, egyre inkább rabszolgáikká teszik, s ők maguk is szolgaságba süllyednek.

Hát az nem borzasztó-e, kérdezték Mószétól, hogy ő s az Isteni Család meg az előkelő méltóságok sült libát, mártásban úszó halakat, gránátalmát, narancsot, szőlőt esznek, gyümölcslevet, libanoni, szíriai bort, aranyszínű sört isznak, mindig kialusszák magukat, testüket vadászattal, vívással, birkózással, evezéssel, labdázással edzik, rózsaolajjal kenik, illatszerekkel illatosítják, míg ugyanakkor csipásokkal, sántákkal, bőrpoklosokkal, görbevállúakkal, ferdecsípejűekkel, lázasokkal, köhögőkkel van teli a világ? Mósze fölháborodott, toporzékolt, ő maga tetőtől talpig ép, egészséges, erős, maga körül csak épeket, szépeket lát, de hány beteget s nyomorultat látott már, aki alig vonszolja magát, s mégis dolgoznia kell. A szelíd pap azonban nyájasan megmagyarázta neki, hogy minden ember tökéletesen ép, egészséges lehetne, ha emberhez méltó életet élne. Mert a betegség Isten és ember viszonyának megzavarodásából támad, a betegség a harmónia hiánya. Íme, az isteni törvényeknek fittyet hányó ember magára szabadítja a természet rontó erőit, a gonosz isteneket, az alvilági hatalmakat, a pusztító démonokat, pedig ezek önmagukban sem nem rontók, sem nem gonoszak, sem nem pusztítók, csupán olyanok, amilyenekké az ember teszi őket. Borzasztó, hogy így van, noha nem kellene így lennie. Tökéletessé kell tehát lennünk testben-lélekben, Isten törvényei szerint kell élnünk, s tökéletessé kell tennünk másokat, mindenkit. Akkor megszépül az emberiség, nem lesznek többé csipásak, bőrpoklosak, sánták, ferdecsípejűek, köhögősek és béna vánszorgók...

Mósze szeme előtt pedig fölragyogott a hatalmas kép: az egész Földet gyönyörű, illatozó kertek, ringó búzavetések, viruló szőlők, gyümölccsel rakott pálmák borítják, királyi ruhákban, kékben, zöldben, sárgában, pirosban, fehérben járnak az emberek, ékszereik villognak, mint a csillagok, testük erős és délceg, szemük mosolygó, arcuk sugárzó. Mindnyájan tudják, hogy Isten Fiai, a csillagok nemzették őket. Mozgásuk tánc, nyelvük költészet, hangjuk zene.

Elálmélkodott ezen a képen, nagy szeme tágra nyílt, moccanás nélkül ült a lágy fűben, szíve izzott. Igen, igen, tökéletesnek kell lennie mindenben. Erősnek és bátornak. Tudnia kell mindent. Le kell győznie a hatalmasságokat és a kapzsiságot, amik az embert megfosztják isteni méltóságától, s a nyomorúság sötétjébe taszítják. Le kell győznie a halált is, mint mesterei mondták, hogy mások is legyőzhessék. Isten, Isten! Él Saddáj, a Hegy Istene! De hatalmas, de gyönyörű vagy te, s de jó, hogy engem választottál ki a Te nagyságod megismerésére!

Mósze szemében könny ragyogott, tüdejét teleszívta friss levegővel, úgy érezte, hogy szíve szét akar pattanni a gyönyörűségtől.

Ilyenformán nevelték Mószét mesterei. Így értették meg vele, hogy kiválasztott gyermek, de kiválasztottsága súlyos felelősséget, szüntelen, éber szolgálatot ró rá, s mindezt örömmel kell hordoznia.

A papok boldogan jelentették a hercegnőnek, hogy neveltjük fejlődése példátlan. Szetamon ezt maga is látta, s hajnalban meg este áhítattal borult le Hor szobra előtt, hálát adott csodálatos segítségéért, kérte, vigyázzon a Fiúra ezután is, tegye dicsőséges szolgájává... És sírt, mikor emlékezetében újra meg újra átélte a thébai királyi kert holdfényes éjszakáit, a lugasban megismert égi gyönyört, a csókokat s a mámorokat, önmaga teljes elvesztését s újjászületését. Suttogva kimondta a nevet, amit nem hallott tőle soha senki.

Mósze gyorsan haladt az írásjelek ismeretében, a számok világában, a mértékek jelentőségének fölfedezésében is. Mesterei először csak az alakot magyarázták meg s az első, a fölszínen levő tartalmat. Majd fokról fokra mélyebbre szálltak, s megmagyarázták a második s a harmadik értelmet is. Persze, az igazi titkokat s a titkok kapcsolódásait még nem magyarázhatták meg. De sokra magától rátalált. Így tanult és okult, így bomlott-virágzott ki, így erősödött testben-lélekben, így telt meg egyre jobban és jobban a tökéletesség vágyával, így nyújtogatta ki kezét egyre újabb meg újabb tudás után. Szép szál fiú volt, mindenben ügyes. Bátorságát a szolgák, katonák is őszintén dicsérték, éles eszét félelmesnek tartották, udvariasságát, nyájasságát, őszinteségét az anyja bámulta.

Hanem mikor lefeküdt elefántcsont-ágyába, s beborította végtelen szárnyával a csend, szívében föltámadt Jozabét simogatása, csókja, szelíd, türelmes hangja. És arra a kis házra gondolt, amelyben most ők alusznak, akik szegénységükben elhalmozták végtelen gazdagságukkal.

Ha leszállt az éjszaka, elméjében fölsugároztak a Nílus-parti ház fái, a gyér pálmák, s a terebélyes fügefa. Látta a súlyosan fekvő tehenet, amint a végtelenbe bámul, kérődzve jár széles állkapcsa, fülét meg-megbillenti a legyek zaklatásai miatt, bojtos farkával legyint egyet-egyet az oldalán. A kecskéket is látta, meg a juhokat, amint türelmesen térdelnek Mirjam ollója alatt, gyapjuk, mint a forgács, hull a földre. És a kis fekete kutyát, amely nem hasonlított az előkelők gondosan tenyésztett karcsú agaraihoz, bátor szelindekjeihez, de hűségesen hajtotta fejét a küszöbre, barna szeme a háziak minden mozdulatát követte, értelmes pofája szinte mosolygott. A csónakot is látta, amint egy kőhöz kötve ütemesen ring a folyó fodrain, apró halak sereglik körül, olyan, mint egy bölcső, amelyben láthatatlan csecsemő alszik. Látta, igen, tisztán látta a vizet hullató vén fűzfákat, a vízbe dőlt korhatag tönköket, mint megannyi lomha krokodilt. Mindent látott, mindent. Ott járt-kelt előtte Amram derékig meztelenül, dereka körül az olcsó vászonkendőt régi, megfeketedett bőröv fogta össze, fejéről széles vállára omlott fehér kendője. Így lépett a csónakba, hogy halászni menjen. Fölötte bíborkék égbolt, alatta bíborkék mélység. Látta őket este a hét láng fényében, ott ültek a durván ácsolt asztal körül, Amram fölemelte szakállas arcát, barna kezét kiterjesztette a kenyér meg a bor fölött, Jozabét, Mirjam meg Aharon azonban lehajtották a fejüket, mozdulatlanul hallgatták az áldást. Mósze elrévedezve a nyájas képeken, végül vánkosába fúrta arcát, mert szívét késként hasogatta a fájdalom. Arra gondolt, hogy Amram meg Jozabét, Mirjam meg Aharon s az ő népe végig egész Gósenben milyen gyötrelmes megaláztatásokat szenved. Hogy napi négy-ötszáz téglát meggyúrni, kivetni, halomba rakni ötvenesével, eközben semmit sem enni, csak izzadni, szó nélkül tűrni a felügyelők szidalmait, csúfolódásait és ütlegeit, micsoda megpróbáltatás, azt Mósze nem tudta, mert nem tapasztalta. Csak hallotta. De azt már igenis megértette, mi az, hogy egy anya a saját szülöttét a Nílusba dobja, képtelen lévén odaadni az egyiptomiaknak. Tudta, mert meg tudta mérni ezt a gyötrelmes szenvedést Jozabét, Amram, Mirjam meg Aharon szeretetén.

Mikor anyja, Szetamon imádkozni ment vele valamelyik templomba, ő nem imádkozott, hanem Amramra gondolt s a Hegyen füstölgő oltár körül éneklő-táncoló népre. Amikor a hercegnő az istenek, istennők neveire, természeteire, tevékenységeire, hatalmára oktatta, megtanulta ugyan, de nem sokat hederített rájuk, mert Él Saddájra s Amram oktatásaira gondolt. Amikor mesterei a régi királyok tetteire, uralkodásuk korára, mikéntjére tanították, megjegyezte a nevüket, korukat, cselekedeteiket, de Ábrahámra, Jiszhakra, Jákóbra gondolt, meg Jószifra s Jószif csodálatos történetére. Amikor Atonról beszélt a mester, Mósze elmerült Él Saddáj megfoghatatlan lényében, s ezt annál könnyebben tehette, mert Aton valójában ugyanannak látszott, amilyennek Él Saddájt jellemezte Amram apa: kimondhatatlannak, ábrázolhatatlannak. Így élt Mósze a Palotában egy másik életet.

Időnként hazament Jozabéthez látogatóba. Gyaloghintón vitte négy nagytermetű néger. Mögötte két katona lépdelt teljes fegyverzetben, karddal, szekercével, sisakosan. Oldalán egy fiatal szolga haladt, hogy kéznél legyen, ha valamit kíván a herceg. Így utazott Mósze már csak a rangja miatt is, pedig szívesebben bandukolt volna gyalog, vagy evezett volna csónakban, egyedül. Szívesebben toppant volna be régi otthonába úgy, mint régen, mezítláb, félmeztelenül, de vígan, mintsem hercegi öltözetben, ékszeresen, illatosan lépjen ki gyaloghintójából, lássa az elébe siető háziakat mélyen meghajolni, intsen, hogy egyenesedjenek föl bátran, majd a rabszolgák, a katonák, a szolga jelenlétében üdvözölje anyját, apját, testvéreit, megölelje, megcsókolja őket... Azok meg fitymálva nézegessék a szegényes házat, az udvaron kérődző tehenet, a kecskéket s a juhokat, s a kis fekete kutya felé rúgjanak, mikor a lábikrájuk körül csahol. Szégyellte talán gyermekkori otthonát? Szégyellte Él Saddáj főpapját, a főpap feleségét, prófétaleányát s Aharont, a leendő prófétát? Szégyellte szegény, szolgává süllyesztett népét? Igen, szégyellte, de nem a Palota tányérnyalói, hanem önmaga előtt. Él Saddáj előtt, Aton előtt, mindegy, hogyan nevezik. Szégyellte, hogy nem élnek olyan kertben, mint ő, nem esznek olyan ételeket, nem isznak olyan italokat, mint ő, nem viselnek válogatott, finom ruhákat, kápráztató ékszereket, nem alszanak elefántcsont-ágyban, mint ő. Nem élnek királyi életet, mint ő. És szégyellte, hogy ezen nem tud változtatni.

Szüleit minden méltóságuk ellenére is feszélyezte Mósze hercegi életmódja. Testvérei inkább csodálták, mint örültek neki. Ők ugyan nem kívántak palotát, kertet, hattyúkat, bíborszövetet, aranyövet, illatos kenőcsöt, szikrázó-villogó ékszert, elefántcsont-ágyat, libasültet, vadat és halat, narancslevet, szíriai bort. Jól tudták, Isten ölében éldegélnek, ha szegényesen is. Azt meg nem bánták, hogy Mósze valóságos herceg, úgy kell lennie mindennek, ahogy van. De a különbségek túlságosan nagyok voltak, semhogy szemet hunyhattak volna. Attól tartottak, terhére vannak Mószénak. Jaj, mert a kis ház siralmas volt ám a Fehér Házhoz képest, az udvar nyomorúságos a királyi kert mellett, a szelíd tehén valóságos nevetség, ha a kapuőrző oroszlánhoz hasonlítja az ember, kecskék, juhok igazi csúfság, ha a Palota válogatott, tüzes ménjeire gondolunk... S hát még mindennek a szaga! Tehénszag, kecskeszag, juhok húgyának csípős szaga, gyapjúszag, halszag... Mósze most csak szépséget lát maga körül, gyönyörű, karcsú, könnyed járású fiatal nőket, szobornak beillő férfiakat... Akármilyen jó fiú, akármilyen szeretet töltötte be a szívét, akármilyen boldog volt ebben az otthonban, lehetetlen, hogy a tátongó szakadék, Palota meg viskó, egyiptomi meg héber, illatszer meg trágyaszag, paripa, oroszlán meg juhok, kecskék, tehén, virágok meg letaposott fű között föl ne táruljon előtte. És ölelhette, csókolhatta őket Mósze akármilyen hévvel az előkelő üdvözlés szertartása után, beszélhetett akármilyen nyájasan, ülhetett akármilyen boldogan a kicsorbult kőfazék mellett, meríthette kanalát akármilyen mohón kedves zöldséglevesébe, bizonyosan csak őket akarta megvigasztalni. Hiszen a nyelve is más volt, mint régen. Hónapról hónapra, évről évre figyelték, hogy mond szokatlan, egyiptomias szavakat, hogy borítja föl a héber szórendet, téveszti el a szavak értelmét. Hogy kell néha gondolkoznia, hogy a helyes kifejezést megtalálja. Ahogy egyetlen intéssel elküldi közeléből a fekete rabszolgákat, a katonákat, az is idegen, szokatlan. Csak nézték, gyönyörködtek benne, nem akartak hinni a szemüknek. Megtapintották ruháját, megcsodálták nyakékét, fülbevalóit, karpereceit, gyűrűit... Egyre hosszabb időnek kellett eltelnie, míg megszokták ezt a Mószét, s megtalálták a másikat, a régit. Míg kifakadt belőlük a régi kacagás, kimondták a régi szavakat, bátran cselekedték a régi szokásokat. Ó, ha tudták volna, mennyire fáj ez Mószénak! S milyen boldog, mikor visszatalálnak a hajdani hangra!

Akkor találta meg önmagát, ha mindnyájan éppen olyanok voltak, mint azelőtt. Pedig Jozabét arra is gondolt, hogy Mósze látogatásakor illendően öltözzenek. Még azokat az ékszereket is magára vette, amiket a hercegnőtől kapott. Akaratlan versengés volt ez a másik anyával, aki most teljesen magáénak akarja a Fiút! Így szerette volna, még idegen ékességekkel is, idekötni? Nem csodálkozhatnánk rajta, hiszen a nők kisebb-nagyobb mértékben mindig versengnek egymással. A forró szeretet, ami Jozabétben Mósze iránt élt, kellőképp indokolná ezt. Megmutatni a másiknak: szegénység ide, héberség oda, mégis ő kerekedik fölül. De meg kell hagyni, józan asszony volt, s azonnal elrestellte magát. Lám, Mirjam azonnal megmondta, hogy örökre összekapcsolódott a héber nép sorsával... nem volt hát nevetséges, ha nyakéket, karperecet, fülönfüggőt akaszt magára? Bizony nemcsak nevetséges, de szégyenletes is. Így nem nyúlt az ékszerekhez, nem is beszélt róluk. Hanem visszatért eredeti tervéhez: majd Mósze feleségének ajándékozza őket, sorstársának, a kiválasztott asszonynak. Nála lesznek méltó helyen. Királyi férfiú királyi nejének szépségét ragyogtatják majd.

Jegyezzük meg, hogy az ékszereket Amram gondosan megvizsgálta, aztán egy erős ládába zárta, egyéb szent értékei közé. Helyeselte, hogy Jozabét nem kívánja viselni, hanem a menyüknek szánta. Volt a ládában még egyéb is, erről nem szólt: egy darabka finom papirusz, rajta piros festékkel írt egyiptomi sorok. Amram egy men-noferi héber bábaasszonytól kapta, aki nagy titokzatossággal semmit sem volt hajlandó elárulni eredetéről, sőt nyomatékosan kijelentette, halál fia, ha csak egy szót mond is. Amram nagy nehezen kibetűzte az írást, de nem tudta eldönteni, vajon istenekről szóló misztikus költemény-e, vagy egyszerű dal csupán. A költemény néhány sora misztikus értelemre utalt: "Terád gondolok, szerelmem, kínban és örömben égve, távol vagy tőlem e súlyos, e sorsdöntő órán, mégis mellettem állasz, boldogan fogom a kezed..." Amram a "gyermeket ölében tartó Asszony" bálványára gondolt, s úgy vélekedett, az ő szavai ezek, mikor az istenfiút szülte. Voltak azonban részei a költeménynek, amelyek valóságos, földi szerelemre és szülésre vallottak: "...tán halálod kínjában rágod az idegen földet, mint én harapom s rágom az ittenit, életadómat..." De hát a pogányok gyakran beszélnek úgy az istenek dolgairól, mintha durva földi világban történnének. Meg aztán Amram nehezen tudta elképzelni, hogy egy nő írni tudjon, s méghozzá ilyesmit! Nem tudott hát dönteni a kérdésben, noha sokszor eszébe jutottak a költemény különös szavai, hát eltette a ládába aranyserlegei, tányérjai, mécsesei, füstölői, ősi ékszerei s Jozabét kincsei közé. Rábízta a jövőre, derítse ki az írás igazi értelmét.

Amit most elmondtam neked, fiam és tanítványom, persze nem egy hét, nem egy hónap, nem is egy év leforgása alatt történt. Csupán összefoglalom az eseményeket. Hiszen Mósze oktatása is éveken át tartott, nem töltötték a fejébe tölcsérrel az emberiség óriási tudáshalmazát már gyermekkorában. Hanem fokról fokra adagolták képességei, rátermettsége szerint. És látogatásai is éveken át tartottak hosszabb-rövidebb időközökben, ahogy a körülmények engedték. Az évek gyorsan repültek, azok, akik mindig együtt voltak, szinte észre sem vették, mennyire megváltoztak eközben. Szetamon már nem volt többé az a kerekded, bájos, gyermekes leányka, aki titokban szült. Erős, kemény, hallgatag, méltóságteljes, de mosolygásra kész, érett asszonnyá fejlődött. Mami, a bizalmas, öreg szolgáló megvénült, arca elrejtette ugyan érzéseit és gondolatait, de éppen ezért különös méltatlankodás telepedett rá, mintha akaratán kívül valami halálos titok birtokába került volna, amiért még életével lakolhat. Szetamon biztos fölénnyel mosolygott rajta, de csak ők tudták, milyen rejtély kapcsolja őket össze. A szolgálók sohasem öregedtek, mert évről évre változtak. Mind fiatalok, mind szépek, mind üdék, illatosak, ékesek, kedvesek voltak, mind gyönyörűen táncoltak, elbűvölően zenéltek, értettek koszorúk, csokrok kötéséhez, vázákban való elrendezéséhez, mind tudósai voltak öltözésnek-vetkezésnek. A Birodalom legelőkelőbb lányai közül válogatták őket. Ezért valami avatatlan, aki néhány év múltán lépett volna a Palotába, örökéletű tündéreknek vélte volna őket. Ugyancsak változatlanok voltak a katonák, a testőrök, a Palota belső szolgái, a kemény, szótlan, figyelmes néger meg egyéb óriások. Ők sem változtak, sem külsejükben, sem viselkedésükben. Mintha mindnyájan az öröklét italát itták volna. Hanem a tisztviselők, a fölügyelők, írnokok bizony öregedtek a lefolyt évek során. Fejüket finom paróka födte ugyan, testüket változatlan szabású és minőségű ruha, ékszereik a méltóságukkal együtt sokasodtak, ha azonban valaki véletlenül paróka nélkül látta volna kopasz fejüket, észrevehette volna, hogy ezüstösen csillog. Arcvonásaik is megnyúltabbak, inaik is fásultabbak lettek.

Hát Amram, Jozabét meg Mirjam? Haj, öregedtek ők is. Amram szénfekete hajába, szakállába fénylő ezüstszálak keveredtek, csontos karjai nehézkesen mozogtak, ajkát jobban összeszorította, mint régen, s még kevesebbet szólt. Jozabét és Mirjam pedig? Nos, a keleti nők gyorsan fejlődnek, tíz-tizenkét esztendős korukban anyányiak, medencéjük szülésre kész, mellük szoptatásra alkalmas. De a harmincadik évük felé öregasszonyok. Öregasszonnyá kezdett válni Jozabét is. Akkor sem számított fiatalnak, amikor Aharont szülte, Mószét szoptatta, hiszen tíz évnél tovább nem szült Mirjam születése után. Aztán szálltak a munkás esztendők, minden év egy-egy arcvonást tett keménnyé Jozabét arcán, egy-egy mozdulatot nehézkesebbé. Öregasszony lett, szép öregasszony. Teli csöndes méltósággal, bölcs nyugalommal, nyájas alázattal, szívós türelemmel. Voltak bánatai. Nemcsak, amik mindenkit nyomtak, hanem sajátjai is. Három volt a legnagyobb. Az egyik, hogy Aharon után nem következett több gyermek. Elszorult a szíve, könnybe lábadt a szeme, ha anyákat látott, akiket tíz-tizenkét, sőt tizenöt gyermek rajzott körül, az egyik még szopó, a másik már férjhez menő leány vagy izmos legény. Belőlük hatalmasan, szinte megállíthatatlanul áradt az élet folyama. Az ő forrása bezáródott. Restellte, bűnösnek érezte magát, titokban gyakran sírt. Félt, hogy Amram fiatal szolgálót vesz majd, s ez szül neki gyermekeket. Amram azonban szelíden ostobának nevezte s megnyugtatta:

- Virágos kert vagy te, Jozabét, teli vagy rózsával. Lótuszok nyílnak benned. Nem gyönyörűség a virágoskert? Gyümölcsöt csak hármat termettél ugyan, de van-e hozzájuk hasonló? A fügefa kosárszám termi a fügét, a pálma a datolyát, de semmiben sem különböznek egymástól. A te gyümölcseid mindenkiétől különböznek, Jozabét.

- Hoj, de nagyon jó vagy, uram - hálálkodott az asszony s arcához szorította az ura kezét. - Úgy beszélsz, mintha három csodálatos gyümölcsöt termettem volna!

- Tied a harmadik is - erősítette meg a főpap. - Nem az én magomból támadt ugyan, de a te véreddel táplálkozott. Bűnös pedig nem vagy, hiszen az Úr ajándékul adta a másik kettő mellé!

- De nem nemzetted... és nem én szültem...

- Annál csodálatosabb! Annál csodálatosabb! Isten az öledbe helyezte fájdalom és vér nélkül, én pedig fiamnak vallottam. Adj hálát érte, én hálát adok mindennap.

Jozabét megnyugodott, s még jobban szerette Amramot és a gyermekeket. De azért a szomorúság ott lebegett az arcán és nagy, sötétbarna szemében.

Másik bánata Mirjam volt. A prófétaság nagy teher, mondhatjuk: átok! Ezt a terhet, ezt az átkot mindennap, a nap minden percében érezte Jozabét. Uralkodott ugyan magán, de szíve összefacsarodott a félelemtől, valahányszor fölvillant Mirjam szemében a jól ismert, őrülethez hasonló fény. Ijedten figyelte a lány mámorban ragyogó arcát, meg-megvonagló lihegő ajkát, önfeledt sikolyait, dadogó, érthetetlen szavait. Amramhoz futott, hívta, hallgassa, fejtse meg, amit mond. Ha ura távol volt, lekuporodott Mirjam mellé, s feszülten figyelt, minden szót, minden hangot, hangsúlyt, lihegést, sikoltást, kiáltást megjegyzett magának, hogy pontosan el tudja mondani. De szenvedett, nagyon szenvedett. Jól látta, szenved Mirjam is, nem azzal a szenvedéssel ugyan, amivel ő, nem is úgy, ahogy más, közönséges emberek szoktak szenvedni, hanem egészen más módon. Ezt nem tudta megmagyarázni, de fölismerte nyomait leánya fájdalmas arcán, fáradt, vontatott mozgásán. Mirjam öregedett, öregedése azonban nem hasonlított más, férjhez nem ment lányokéhoz. Nyoma sem volt benne irigységnek, félszegségnek, duzzogásnak. Sohasem mondott éles szót. Nem volt elégedetlen. Sőt inkább nyájas, szelíd, szolgálatkész. A gyerekeket sem ajnározta azzal a beteg mohósággal, amivel a vénlányok szokták. Inkább tanítgatta őket. Munkáját nem végezte kelletlenül, szorgalmas volt, munka közben énekelt. Nem hanyagolta el a ruháját sem, nem volt mocskos, plengyuha, loncsos. Mindig makulátlanul ragyogott rajta a fehér ruha, szépen viselte, maga mosta a Nílusban, maga fehérítette a Napon, gondosan javította. Olyan volt, hogy Amramnak, a főpapnak sohasem kellett szégyenkeznie miatta. Mégis öregedett.

Aharon nőtt, erősödött, kezdett legénnyé serdülni. Kissé lassú volt, mint gyermekkorában, tűnődő, merengő. Hallgatag, mint az apja. Jószívű, csaknem puha, mint az anyja. Révedező, mint a nénje. De nem olyan kíváncsi s nem olyan heves, mint néhány héttel fiatalabb öccse. Amram a tudomány első, édes gyümölcsei után keményebb, rágósabb gyümölcsöket adott neki, kezdte beavatni a legelvontabb titkokba, s Aharon minden erejét megfeszítve igyekezett befogadni őket. De sajnos, a főpap nem titkolhatta sem maga, sem mások előtt, hogy Aharon egyelőre majdnem képtelen behatolni az örökkévaló világ birodalmába. Mindent tökéletesen megtanult ugyan, hiba nélkül tudta a szent történeteket, a szent énekeket, a szertartások, ruhák, ékszerek, tárgyak, díszek, ékességek értelmét, sohasem tévedett, amikor a világ teremtéséről, a teremtő erőkről, a csillagok rejtett dolgairól volt szó, de Amram tudta, hogy mindez nem válik a vérévé, nem abban a láthatatlan világban él. Ismerte a formákat, de nem tudta megismerni a lényegüket. Csak a tanítást értette, amit atyja elébe tárt, a tanítások szellemét nem. Ez volt Jozabét harmadik bánata.

Hát Mósze?

Vannak különös pillanatok, amikor a naponta látott személy változását ütéshez hasonlóan érzékeljük. Egyszerre elcsodálkozunk, ma más áll előttünk, mint tegnap. Így látta meg Szetamon is fiában, hogy íme, csaknem felnőtt legény, nem az a gyermek többé, aki mintha még tegnap is lett volna. Alakja arányos, válla, melle széles, mozgása biztos, arca bátor, szeme villogó, hangja érces. Hirtelen az a férfi állt előtte döbbenetes valósággal, akinek a nevét még atyja halálos ágya mellett sem mondta ki. A hercegnő szívére szorította mind a két kezét, csaknem fölsikoltott a váratlan jelenéstől. Egyszerre mintha ott állt volna előtte a Legkedvesebb a Fiúban, a Fiú alakja, vonásai, hangja alatt és benne, egy volt vele és mégis ő. Ahogy anyjára nézett, ahogy egy kissé oldalvást fölvetette a fejét, ahogy megigazította lecsúszó vállkendőjét, ahogy intett, ahogy járt: ő volt, ő, mindenestül. A hercegnő szívét forró vérhullám lepte meg, összerezzent, szemét be kellett hunynia, mint régen, amikor a holdfényben először fölbukkant a sötét fák alatt. Mélyen teleszívta tüdejét, hogy megőrizze nyugalmát. Eddig is saját testéből, véréből szakadtnak érezte a Fiút, eddig is azonnal magához kívánta ölelni, megcsókolni, ha a közelében volt, de soha úgy, mint most. Fájdalmasan mosolyogva állt föl székéből, lépett Mószéhoz, vállára tette a karját, arcul csókolta, minden erejét össze kellett szednie, hogy forrón magához ne ölelje mind a két karjával, szájon ne csókolja, ahogy anyának nem szabad. Megszédült egy kissé, nevetett, s így szólt:

- Hiszen valóságos férfiú vagy! Hadd lássalak jobban. Már a szakállad is ütközik, te gyermek! Hoj, hogy múlik az idő, itt állsz előttem, fiatal férfi, anyád pedig öregasszony már, s elmarad tőled...

Mósze fegyverforgatásban, kocsihajtásban, birokban éppúgy kitűnt, mint a tudományban. Régi mestereit újabbak váltották föl, magasabb fokú beavatottak, nagyobb tekintélyek, birodalomszerte tisztelt személyek, olyanok, akiket messze, a határokon túl is ismertek. Kiváló orvos magyarázta neki az emberi test s a világegyetem kapcsolatait, a csillagok erejének hatását a bőrre, a vérre, a szívre s a mirigyekre, a füvek, magvak, virágok és ásványok titkait, a fémekét s a drágakövekét. Híres csillagász leplezte le előtte a titkot, amit a köznép nem tud, nem is tudhat: az égitestek gömb alakú voltát, egymáshoz való viszonyát, útjukat a Térben, sorrendjüket, ahogy a Tér rétegeiben elhelyeződnek. Tanította, hogy a Nap áll, s a bolygók körülötte keringenek. Olyan is van köztük, amit sohasem lát emberi szem, de az erők megfigyelése bizonyosan rávall. Ez a Titkos Főpap, a legtudósabb matematikus, aritmetikus avatta be a számok olyan rejtelmeibe, amiket föl sem foghat közönséges ész. Föltárta Mósze előtt az igazságot a piramisokról is, bebizonyította, milyen balgatag a tudatlanok állítása, hogy ezek a roppant építmények csupán sírhelyei hajdani nagy királyoknak, meddő emlékei a hasztalan küzdelemnek, amit az ember az elmúlás ellen folytat. Mósze megdöbbentő dolgokat tanult. Hozzászokott a legfőbb igazság tanításához: hidd, hogy semmi sem lehetetlen, tudd, hogy ember és kozmosz: egy, ismerd meg tennenmagadat. Tehát már tökéletesen alkalmas volt a végső igazságok befogadására. Arra, hogy megismerje az emberi faj és Egyiptom titkos történetét. Arra is, hogy Aton, a Kimondhatatlan, a Megnevezhetetlen, a Megismerhetetlen lényét megközelítse, amennyire lehetséges. A világ legnagyobb bölcse avatta be az ellentmondások bozótjába, s mutatta meg számára az egyetlen utat. Már olvasta Thot, az isteni Tanító titkos írásait, és megértette, hogy Isten a Semmi és a Minden, a Nulla és a Végtelen. A világ minden pontja középpont s egyszersmind gömbfelület is. Isten a Fény, de számunkra Sötétség, minden erő végső Egyensúlya, a Meg Nem Nyilatkozó, a jelképek végső, egyetlen Értelme.

Immár semmi sem gátolta meg Mószét abban, hogy megértse: az ember tudatán kívül nem létezik semmi, a világ kitágulása azonos a tudat kitágulásával, összehúzódása a tudatnak Istenbe való visszasűrűsödésével, s hogy ez a két folyamat nem folyik sem térben, sem időben, csak a nyelv kénytelen folyamatnak nevezni.

Mószénak mindezt nem lett volna szabad megtudnia, ha nem vallja felelősséggel: elárulni a rejtett tudományt annyi, mint pusztító fegyvereket nyomni a tudatlanok kezébe. Ennél százszor jobb a halál. Hallgatott. Udvarias, okos, nyájas, fegyelmezett legény lett belőle, csak annyit mondott, amennyit az emberek el tudtak viselni. Egy szóval sem többet.

Mindenki, aki megpillantotta, azonnal félelmet érzett iránta. Pedig korántsem volt félelmes. Inkább nagyon is szerény, kedves. De sugárzott belőle az erő. Akarata ellenére mindenkit lenyűgözött, engedelmességre indított. Mi volt ez az erő? A tudás. A tudás teljessége. És a hallgatás.

Ezt a lenyűgöző erőt érezték meg mind a Fehér Házban, mind a Nílus parti kis viskóban. Ez előtt hajolt meg anyja, Szetamon rajongó csodálattal, ez előtt anyja, Jozabét szeretet, bámulat vegyületével, amit csak azok az asszonyok érezhetnek, akik tejükkel tápláltak egy óriást. Amram megőrizte nyugodt méltóságát Mósze iránt, hiszen főpap volt s elvégre az apja. De nem tagadta meg elismerését. Sőt így szólt:

- A Fiú rövidesen többet tud, mint az apa. Hála legyen Istennek!

- De hiszen - csodálkozott Aharon -, a Fiú mást tanul és másként, mint mi! Hogy tudhat többet nálad? Nem te őrzöd-e az igazi tudást?

- Fiam, gondolkozz - intette Amram szigorúan, mint már annyiszor. - Isten: egy, az emberi faj: egy, tehát a tudás is: egy. Csak a nevek, az arcok s az utak különbözők. Aki nem az Egyet tudja, semmit sem tud. Volt idő, mikor csak egy nyelv és egy tudás volt, a tanult ember abba az időbe száll le. Avagy nem mindegy, hogy létrán, lépcsőn vagy kötélen ereszkedik-e a kútba? És nem mindegy-e, hogy míg te létrán szállsz le, veled együtt - egy egyiptomi - lépcsőn? Voltak dolgok, amiket az ősi időkben csak barlangok falaira írtak. Nem mindegy-e, hogy melyik nyíláson mégy a barlangba, s melyiken az egyiptomi, az arab vagy a néger? Nem volt-e bűn, mikor a Vénekkel én is hirdettem: ne szüljön többé a szűz, ha pedig mégis szült, inkább fojtsa elsőszülöttjét a folyóba, semhogy Atonnak adja? Íme, Mószét Atonnak nevelik, s mégis Istené ő, téged Él Saddájnak nevellek, s mégis milyen nehezen akarsz Istené lenni!

Aharon sem titkolta, hogy Mósze ereje lenyűgöző. Valahányszor találkoztak, félelmet érzett. Bosszankodott emiatt. De beszélgetéseik során, ha fogas kérdés merült föl, hamar meghátrált Mósze érvei előtt. Tehetetlen volt vele szemben. A fiú értelme vágott, mint a bárd, sütött, mint a parázs, gyors volt, mint a nyíl. Csak egy elégtétele maradt Aharonnak: Mósze nehézkesen beszélt. Nem "dadogott", mint hagyományaink mondják, inkább úgy kell érteni, hogy "nehézbeszédű" volt, azaz kereste a héber szavakat, összetörte a héber mondatokat. Márpedig arra igen ügyeltek ezek az emberek, hogy tökéletesen szóljanak, akárcsak a mai beduinok. Egy-egy hiba, egy-egy nehezen megfogalmazott mondat után Aharon nem is hallgatta el véleményét.

- Ha nem volnál herceg, ha nem volnál tizenöt esztendős, anyánk szájon verne, atyánk megvesszőzne most!

- Igazad van - hagyta helyben Mósze szégyenkezve -, megcsúfolom a szót, amivel Isten a világot teremti. De itt vagy te, hogy kijavítsd, amit mondok.

Amerre Mósze megfordult, az emberek lehajtották fejüket, sokan le is borultak előtte. Nemcsak a rangjának szólt a hódolat, hanem a személyének is. Mert jól mondja az írás: "Mószét Anu papjai megtanították az egyiptomiak minden bölcsességére." A közönséges ember nem ismeri a bölcsesség mérhetetlen titkait, de érzi nagyságát, s meghajtja előtte fejét, elismervén ezzel, hogy a Föld gyermeke, s a porban, mindig csak a porban keresi az igazságot.

Mósze pedig nyájasan bólintott és hallgatott. Megtanulta a törvényt: "Csukd be a szádat, nehogy a Titokról beszélj, zárd be a szívedet, nehogy hangosan gondolkozzál, ha pedig a szíved megszökött tőled, hozd vissza a helyére, mert ez a szövetségünk célja." Mósze szája hallgatott még álmában is, szíve pedig a helyén volt.

 

27. A csillagok a lélekben ragyognak

Szetamon semmit sem törődött a Birodalom ügyeivel. Egyetlen érzés volt benne, mint izzó szén: szerelme - ehhez tartozott a Fiú iránt érzett szeretete is. Egyetlen gondolat, cél és meggyőződés: Mószéból királynak kell lennie. Sohasem kérdezte meg a csillagjósokat, milyen sors mutatkozik Mósze képletében, mik az istenek tervei. Tudta, hogy a tudósok még maguk közt sem mondják meg az igazat, legföljebb egy-kettő akad, aki tudja, de az hallgat. Szüksége sem volt rájuk. Mósze képlete a szívébe volt írva. És ha igaz - márpedig igaz! -, hogy "a csillagok, amelyek az égboltozaton láthatók, voltaképpen a lelkedben ragyognak", akkor Mósze csillagai, az övéivel együtt, szüntelen ott ragyogtak a lelke mélyén.

Elvonulva Men-nofer ősi Palotájában, csak akkor kezdett az előkelőségekkel sűrűbben érintkezni, mikor a Fiú már felserdült. Akkor is az ő érdekében, nem a saját szórakozására. Ó, szórakozásra nem volt szüksége! Nem élt üres életet, szíve nem volt szivacs, amit újra meg újra friss környezetbe kell mártani, hogy megteljék, súlya legyen, kitáguljon. Teli volt vágyakkal, indulatokkal, elképzelhetetlen örömökkel, sajgó, titkos bánatokkal, anélkül is izzott ez a szív, forrt és lüktetett, mint az eleven tűz. Agya sem volt tapló, amibe új meg új szikrát kell vetni, s akkor is csak füstölög. Agyvelő volt a javából, igazi emberi agyvelő, csodálatos hangszere a lélek és a Szellem láthatatlan ujjainak, érzékeny, finom, minden égi érintésre teljes erővel zengő.

Így hát Szetamon talán nem is tudta, hogy a Birodalom élete milyen válságok között hányódik. Istenek és emberek harcával mit sem törődött. A Fehér Ház magas kőfallal kerített kertjeiben talán a világ kezdetétől fogva ugyanúgy csörgedeztek a patakok, rezgett a tó, csobogtak a szökőkutak, illatoztak a fák, pompáztak a virágok, csicseregtek, fütyültek, csacsogtak a madarak, lebegtek a hattyúk, sürögtek a halacskák. A teraszokon, árkádokon, erkélyeken ugyanúgy jöttek-mentek a halk léptű, szépséges szolgálók, álltak a siketnémáknak látszó őrök, forgolódtak az okos tisztviselők. A termek és szobák mozaikos padlói, csillogó falai mindig egyformán tükörfényesek voltak, mint egy mennyei házban, ahol ismeretlen a Föld pora-szemete. Ugyanúgy füstölögtek a jó illatú füstölők, nyíltak az alabástromedényekben művészien elrendezett virágok. Pengett a citera, pattogott a kisdob, csilingelt a triangulum, lelkendezett a síp. Pergett a tánc, duruzsolt az imádság. Csicsergett vagy brummogott a vigyázva ejtett emberi szó. Zengtek a tekercsekről vagy amúgy, könyv nélkül szavalt elbájoló költemények, történetek. Az istállókban ugyanúgy toporzékoltak a csillogó szőrű lovak. A gyakorlóhelyen csattogtak a kardok, robogtak az arannyal-ezüsttel kivert kocsik, vijjogtak a küzdők kiáltásai. A kapukban ugyanolyan változatlan lustán hevertek, ődöngtek az oroszlánok. Váltották egymást, kardjukat keményen összecsattantva, a sisakos katonák. Örökkévaló élet folyt itt, s hogy a világban mi kavarog, fenekedik, lappang, gyűlik, csap föl, arról Szetamon nem tudott, de nem is akart tudni.

Híreket kapott ugyan rendszeresen, így értesült a királyi Anya szüléseiről, de csalódásairól is, mert egyik lány a másikat követte: Nezerurhut, Nefertiti, Mezemmut. Szetamon el tudta képzelni a királyi Anya s Eye keserűségét. A gyámoltalan "Nebmaare" mégis nemzett két fiút, az első meghalt ugyan, de a második él, Eye azonban csak leányokat nemzett... Hogyan alapítanak tehát új dinasztiát? Szetamon édeskeveset törődött a thébai Fehér Házzal, a királyi Anyával meg Eyével, de határtalan örömét szerette volna világgá kiabálni. Mert ahogy távolodott a várva várt új fiú megszületésének reménye, úgy közeledett Mósze királyságának ideje.

A hercegnő azt is hallotta, hogy a leányok igen szépek. Nem hitt ugyan a szokásos lelkendezéseknek (a szemtelenséggel voltak határosak, ha mégoly ronda volt is a királyi Család valamelyik gyermeke), azonban szavahihető szemtanú hozta a hírt: Szinuhe, az orvos. Maga a királyi Anya küldte, értesítse leányát a király közeli házasságáról, nézzen jól körül, tegyen jelentést a Men-noferben folyó életről, lehetőleg a hercegnő bűneiről, titokban tartott dorbézolásokról, paráznaságról és politikai cselszövésekről, de Szetamon csak gyanította ezt. Nem törődött vele.

Szinuhe egy kicsit megöregedett, és mérhetetlenül meggazdagodott. Minden hájjal megkent rabszolgája ugyanis gabonaüzleteket kötött, majd meg üres kőkorsókat vásárolt ezrével, s beraktározta a kikötőben Théba alatt, mert úgy spekulált, hogy Ámun papsága ki akarja éheztetni a népet. Egy szép napon csakugyan eltűnt minden gabona, lázongások ütötték fel a fejüket, s a ravasz rabszolga akkor aztán aratott, anélkül, hogy vetett volna. De ugyan miért vásárolt éveken át kőkorsókat? Mert Ámun papsága a nép és az istenek érdekében telitömte raktárait olajjal, hogy az ínséget s következményét, a lázadást jobban megalapozza. Az olaj azonban csak korsókban tartható. A papok tehát vásárolni kezdték a korsót minden mennyiségben. Mondanom sem kell, hogy a rabszolga busás haszonnal vált meg korsóitól. A nyereség a gazdájáé lett.

Szinuhén azonban nem látszott meg a nagy gazdagság. Ugyanolyan hanyagul öltözött, mint régen. Csak a testi állapota vallott jómódra. Kövér volt, ugyanis mindennap libasültet evett, jó bort ivott.

Miközben beszámolt Szetamonnak a thébai Fehér Ház eseményeiről, a földön ült, közönyös, okos szemét nem vette le a hercegnőről. Figyelmét semmi sem kerülte el. A simulékony gyermeklány helyett hűvös, hallgatag, érett asszonyt talált, aki tökéletesen magába zárta érzéseit s gondolatait, bár nagy zöld szeme nyájasan pillantott az orvosra. Gyanított valamit Szinuhe, mikor a szobába belépett Mósze, meghajolt anyja, majd az orvos előtt, s egy székbe telepedett. Megfigyelte, hogy a nyájas közönyösséggel nézegető szempár fölragyogott, forró szeretet s csodálat tüzelt benne. Csak nem szeretője a hercegnőnek ez a délceg, izmos, szép arcú, férfiasan viselkedő fiú? Nem, nem, hiszen már az első szavával anyjának nevezi. Akkor hát nem más, mint Mósze. Na, hogy megváltozott, hogy megnőtt, megszépült! És milyen szokatlan erő sugárzik nyugodt, sötét szeméből! Milyen királyian mozog, ül, beszél! Csak tán nem igazi fia a hercegnőnek?!

Szinuhe úgy elgondolkozott, hogy még az udvariasság legelemibb törvényeiről is megfeledkezett. Azaz nem kelt föl ültéből, nem hajolt meg térdig a herceg előtt, nem tárta ki karját. Csak ült és figyelt. Hogyan tudhatná meg, hogy Szetamon szült-e már, s ha igen, ezt a fiút szülte-e? A szurokkal bekent kosárka, a gyermek megtalálása, fiává fogadása, előkelő nevelése még nem bizonyíték. Hiszen őt magát is a Nílusba helyezett kosárkában találták szülei, éppen a Fehér Ház egyik fala alatt. Szinuhe gyanította, hogy a szurkos kosár Men-noferben is ugyanolyan eredetű, mint az övé volt Thébában, de éppen úgy tehette ki egy héber asszony a gyermekét, mint Szetamon. A fiú is lehetett egyiptomi-héber keverék vagy tiszta egyiptomi, de héber is, Szet és minden serege sem tudta volna kiismerni magát ezen a téren. Valóságos, kézzelfogható, látható orvosi bizonyíték kellett volna, például a hercegnő csecsbimbóinak megbarnult színe vagy a köldökétől lefelé húzódó barnás sáv. Csakhogy a melle gombját bíborpirosra festették, a hasát meg, sajnos, nem láthatta. Így hát legyintett, pedig érdekes lett volna tudni, miféle tervei vannak Szetamonnak a fiúval.

No, tegyenek, amit akarnak. Szinuhe néhány közönyös szóval rajongó túlzás, árjongás nélkül elmondta, hogy a királyi Anya leányai szépek, különösen Nefertiti valóságos csoda. Ha a kegyelmes hercegnő elfogadná a királyi Anya és Eye őméltósága legszívélyesebb meghívását, saját szemével csodálhatná. Szetamon fejében fölvillant egy gondolat: hátha a csodálatos szépségű Nefertitit feleségül vetethetné Mószéval? Egyetlen lépés - de döntő lépés! - volna ez a trónus felé. Csak ezt az egy lépést kellene megtennie Mószénak! Hátha olthatatlan szerelemre gyulladnak egymás iránt? A sudár Mósze meg a gyönyörűnek mondott hercegnő! Minden összevág! A sors intése ez! Hiszen Nefertiti csaknem testvére a fiúnak! Igaz, csak ő tudja ezt, az anyja, de valamikor megtudhatja mindenki. A nagy napon, királlyá koronázása napján, ő maga jelentheti ki magát igazi, valóságos anyjának. Akkor végre kiderítheti azt is, hová, hogyan, miért tűnt el Mósze atyja.

Rögtön úgy döntött tehát, hogy Mószéval együtt hosszabb tartózkodásra visszatér Thébába. Ott lesz Amenhotep esküvőjén.

Szinuhe láthatóan őszintén örült elhatározásának. Thébában majd csak nyílik alkalma a hercegnő mellének megvizsgálására, valami orvosi ürüggyel még a hasát is megnézheti. Ha gyanúja igazolódik, mérhetetlen változások várhatók Egyiptom történetében. Szinuhe ugyan nem sokat hederített sem a múltbéli, sem a jövő változásokra, de szerette az emberek, e halálos betegek ügyes-bajos dolgait szemlélni, akár érdekelve volt bennük, akár nem.

Mósze tehát kivitette magát gyalogszéken a viskóba, s hosszabb időre elköszönt szüleitől, testvéreitől. Jozabéttel zöldséglevest főzetett, jóízűen kanalazta a többiekkel együtt. Anyja meg Aharon szólni sem tudtak mit a sors csodálatos intézkedésére, amivel mintha egykettőre megvalósítaná Mirjam régi jóslatát. A Fiú Thébába megy! Megteszi az első lépést a hatalom felé! Maga sem tudja még, maga sem akarja, de úgy lesz. Mikor pedig Mirjam megrázta a fejét, s kijelentette, hogy Mósze utazása fontos, de nagysága nem az lesz, aminek gondolják, Amram maga torkolta le, mondván:

- Ezúttal helytelenül szól a leány. Mert a Szellem nincs vele. Én jobban látok, jobban ítélek ebben a dologban. Mósze király lesz Thébában, ura az egész Birodalomnak, ő lesz a Fölszabadító, aki a rabságból kiemel, a Megváltó, aki szenvedéseinktől megment. Küldetését csak Uészetben viheti végbe, ugyan hol másutt? Talán ebben a nyomorult Gósenben?

Amram ezúttal is bölcsen szólott, nem tudtak ellene vetni semmit. Mirjam elhallgatott és mosolygott.

A hébereknek egész történetük során mindig elkelt volna egy Szabadító, egy Megváltó, de soha annyira, mint ezekben az időkben. A Birodalom kettős tiaráját a fiatal Amenhotep viselte, azonban Tiy kormányzott Eyével. Az okos házaspár szemét nem lehetett hízelgéssel bekötni. Rajonghattak a fiatal király istenségéről, erejéről, kiválóságáról akárhogy, anyja meg Eye tisztán látták, mennyire nem való a trónusra. Ámun magasrangú papjai, akik mindig tudtak mindent, szintén elterjesztették, hogy Amenhotep "nem igazi király". Először is beteg. Időnként borzasztó görcs lepi meg, eszméletét veszti, szája habzik, szeme kifordul, alig tud lélegezni... Ez szent betegség ugyan, de nem élhet vele sokáig. Amúgy is gyenge. Olyan, mint egy szűz leány. Vékony csontú, széles csípőjű. Szeme szokatlanul nagy, s olyan ijesztő fényben ég, mintha mindig várná a gyötrelmes rohamot. Hangja vékony, nem férfihang. Nagy feje is betegségre vall, vajon születhetik-e benne ép gondolat? Másodszor: ha nem fogná a korbácsot-pásztorbotot a királyi Anya, ha nem állna mellette tanácsaival az előrelátó Eye, Amenhotep felől régen összeomlott volna az egész Birodalom. Tehát csak várni kell, várni türelmesen, ehhez a papok mindig értettek. Ám nem tétlenül várni. Növeljük a nehézségeket. Jó, az égbe szállt király Aton egyházát akarta hatalomra juttatni, mert már Negyedik Tutmósze így kívánta, de a gyámoltalan Nebmaarétól nem kellett félni. Egész életében elfoglalták a rámaradt óriási birodalom gondjai, az építkezések, a déli határon fel-felvillanó lázadások, kisebb-nagyobb háborúk. Csak utolsó éveiben gondolhatott igazi terveire: a vallási megújulásra. Ehhez azonban egy hosszú élet sem lett volna elegendő. Nem is igazi meggyőződésből akarta, csupán politikai okokból. Veszélytelenségéről az okos Eyének könnyű volt meggyőzni őket. Nebmaare csekély erejét végül sikerült belefojtaniuk Alsó-Egyiptom zavaraiba. Hitvány kormányzókkal, rongy felügyelőkkel, naplopó katonatisztekkel, népnyúzó írnokokkal vesződött, ki akarta takarítani Alsó-Egyiptomot... no, bele is halt. Hát a fia sem veszedelmes. Csak várjunk. Az a fő, hogy a nép saját bőrén tapasztalja, nincs élet a régi Ámun nélkül. Éhezve, sírva vallja meg: kenyerünket, olajunkat, ruhánkat, békességünket, múltunkat-jövőnket Ámunnak köszönhettük, lám, amint elfordul tőle a király, máris el kell vesznünk! Ámun papjai ezt a nagy leckét Istenért s a népért akarták Egyiptom fejébe verni. Oktatási módjuk érthető volt: fölemelni a kötelező beszolgáltatásokat, adókat, hivatkozván a nehéz időkre, amik Ámun papságára szakadtak. Kíméletlenül behajtani minden szem búzát, kölest, datolyát, minden marék gyapjút, sajtot, húst... és a templomok mélységes raktáraiba süllyeszteni. Majd jó lesz, ha a király meghal, Aton hatalma ismét lehanyatlik, jó lesz érvnek: íme, Ámun máris elhalmoz benneteket jótéteményeivel, mihelyt visszatértek hozzá. Ugyanezért vásárolták össze az olajat is. A népet a gyomrán kell megfogni, kormányozni. Aton papjai hihették, hogy az emberiséget csak az értelem útján szabad vezetni, az ő dolguk. Ámun papjai a saját módszerükben hittek. És eddig sohasem csalódtak.

Továbbá egyre-másra csökkentették a munkabért s az élelmet. Hogy is adhattak volna többet, mikor a király elvette birtokaik nagy részét, kizárta őket a hajózásból, kiüldözte a világ kereskedelméből? Lám, hiszen rengeteg templomot, iskolát, kórházat, miegymást kell fenntartaniok, maguknak élniük kell... miből? Miből?

Még tovább: bővebb adakozásra, nagyobb áldozatokra noszogatták a népet. Megrémítették, hogy a halottakért nem tudják már bemutatni az áldozatokat, a lelkek tehát bosszút lihegve járnak majd vissza, ellepik egész Egyiptomot, szörnyű csapások tömegét zúdítják rá: bőrpoklosságot, meddőséget, gyermekhalált, véres belháborút, földrengést, csillaghullást, békát, sáskát, hangyát, legyeket, mérges kígyókat, szúnyogokat... Nem hangosan hirdették ezt, nem a templomudvarokon, a városok terein, hanem szűk körben, halottjukat gyászolók, gyermekükért remegők, betegükért aggódók, nyomortól irtózók előtt mondogatták. Ha pedig a Nílus áradása néhány hüvelykkel sekélyebb volt, máris mondogatták: persze, Ámun s a holtak lelkeinek bosszúja. Ha egy-egy nagyobb területet elleptek a sáskák, nyomban diadalmaskodtak: ugye megmondtuk, többet kell adnotok az áldozatokra? Ha elhullott a marha, figyelmeztetniök sem kellett senkit, tudták, ez is a holtak éhező-szomjazó, kóborló lelkeinek munkája.

És végezetül: az évezredek óta fölhalmozott mérhetetlen kincsekből semmit sem bocsátottak a királyi pénztár rendelkezésére. Bezárták a templomkamarákat, eldugták az aranyat, a drágaköveket, széthordták megbízható előkelőségek pincéibe, és panaszkodtak: semmink sincsen. Ott volt aztán Piomban a Loper-rohunt, a "labirint", ez az óriási kincstár, patkó alakú folyosója ezer lépés hosszú, építményei hatszáz lépés szélesek, föld alatti, föld feletti emeleteiben egyenként ezerötszáz helyiség, a helyiségekben arany, drágakő, ősi edények, ékszerek mérhetetlen tömege, az egész a papság szigorú, titkos őrizete alatt, oda hordták, amit nem bízhattak senkire, s aminek őrizésére nem volt sem kamra, sem pince, sem zár a templomokban. Így aztán csakhamar recsegni-ropogni kezdett a Birodalom egész épülete. Elsorvadt a kereskedés, egyre nagyobb hiány támadt fontos árukban. Tétlenül hevertek a hajók, munka nélkül lézengtek a hajósok, éheztek a rakodómunkások, hitelbe ittak, dorbézoltak a dühös hajóparancsnokok. Az iparosok munkája egyre fogyott, de úgysem jutottak elegendő nyersanyaghoz. Emiatt adót sem tudtak fizetni. Az építkezés pangott. Annál jobban szaporodtak a verekedések, rablások, lázongások. És miután a bajok gyökeréig senki sem láthatott, Ámun mellőzésében, Aton fölemelkedésében kereste mindenki az igazi okot. Ebben kétségtelenül volt is igazság. Mert ha Ámun főpapsága nem bénította volna meg a gazdasági életet, ha nem talált volna akaratlan szövetségesekre a folyamközi, a szíriai kereskedőkben, pénzemberekben, s ha ilyen módon nem alakult volna ki egy hatalmas, fojtogató láncolat, akkor a Birodalom élete nem bénult volna meg.

A fiatal Amenhotep, mint mondtam, semmit sem tudott minderről. Hiába is tudott volna: nem értette volna meg. Hiába is értette volna meg, úgysem tehetett volna semmit. A királyi Anya, meg Eye annyira kezében tartotta a kormányzást, hogy Amenhotepnek a saját kisded ügyein: fogadásokon, Hor szobrának megmosdatásán, felöltöztetésén, esti lefektetésén, sétán, csónakázásokon, ünnepségeken kívül semmi tennivalója sem maradt. Még a királyi pecsétjét is tudta nélkül nyomták a rendeletekre.

Tiy meg Eye kormányzását pedig tétovázás jellemezte.

A királyi Anya folytatni kívánta a vallási reform megvalósítását. Szellemileg egységes birodalmat akart fia kezébe tenni. Akármilyen erősnek érezte magát, hasonlónak eszményképéhez, Hacsepszuthoz, egyszer neki is meg kellett vénülnie, s eltávoznia Amentibe. Erre az időre borzadva gondolt. Tudta, hogy fia nem lesz hosszú életű, s nem tud megbirkózni ekkora birodalom vezetésének föladatával. Mi következik azután? Az újabb fiú nem született meg. Háromszor esett teherbe, háromszor bizakodott, háromszor csalódott. Haszontalan leányok születtek, pedig volt már két haszontalan, akivel semmit sem tudott kezdeni. Elkeseredésében mindenáron erőszakolta tehát Aton tiszteletét, sorvasztotta Ámunét, hogy mennél hamarabb az Egy Isten hatalma alá terelje sokféle népét. Így még volt némi remény, hogy Amenhotep az ő halála után együtt tudja tartani a Birodalom népeit és ezerfelé ágazó érdekeit. Mindent megtett, amit tehetett: menyasszonyt keresett a fiának. Mennél előbb egészséges trónörököst akart látni a Palotában.

Eye, persze, támogatta a királyi Anyát terveiben. Célja egy volt: hatalmon maradni, aztán egyedül uralkodni. Ámun-főpap létére már a derék Nebmaare idejében Aton ügye mellé állt, ez volt a járható út. De ugyanakkor csendre intette Ámun egyházát és türelemre, mert szakítást, kultúrharcot nem akart. Nyílt harcban őszintén állást kellett volna foglalnia, s a nyakával fizethetett, nem szólva távoltekintő terveinek bukásáról. Majd egyszer elkövetkezik az az idő, amikor Ámun mindent busásan visszakap, amit most elveszít. Csak bízzák az ő bölcsességére. Hát rábízták, nem szálltak szembe, csupán titokban.

Eye nem bánta, ha a király megnősül, ez a rendje, azonban Tiyjel szemben egy pillanatig sem hitte, hogy fiút fog nemzeni. Ha meg mégis, olyan beteg lesz az is, mint az apja, nem éri meg az uralkodás idejét. Ellenben bízott benne, hogy Tiynek fia fog születni tőle. Mikor három leány született, elkeseredése tán még nagyobb volt a királyi Anyáénál is. Most már elszánta magát mindenre. Még arra is, hogy feleségét jóval korábban küldje Amentibe, mintsem az akarta volna.

Hosszas tanakodás után úgy határoztak, hogy Amenhotep számára megkérik Mitanni királyának, Dusrattának Taduchipa nevű leányát. Tiy akarata volt ez, döntését sok erős érvre alapozta. Először is a saját származására. Félig-meddig szíriai volt, szülei: Yuaa meg Tuau anyai ágon mitanniak, apain szíriaiak. Tiy tehát erősen vonzódott Szíriához, Mitannihoz. Aton már azért is tetszetős volt számára, mert emlékeztette ősei Adonjára. Másodszor: akárhogy gyűlölte a Mitanniból való Kirgipát, a gyámoltalan Nebmaare legutolsó mellékfeleségét, el kellett ismernie, nagyon szép, nagyon életerős, nagyon öntudatos nő volt, s éppen ezért gyűlölte. De hát más, ha egy mitannibeli királylány az ő férjének a felesége, s megint más, ha a fiának. Hír szerint a fiatal Taduchipa nemcsak igen szép, kívánatos, eleven leányka, hanem okos is, királyi feleségnek való. Harmadszor pedig: nagyon megkönnyíti majd a király s a távollevő országok szoros kapcsolatát. Ha a Folyamköz, Hatti meg Szíria közt fekvő Mitanni királya apósa lesz Egyiptom királyának, számíthat hűségére. De számíthat Szíria hűségére, a Folyamköz meg Hatti féken tartására is.

Így hát szép levelet küldtek Dusrattának, s ünnepélyesen megkérték Taduchipa kezét Amenhotep számára.

A válasz kedvező volt. Dusratta igazi államférfiúnak bizonyult. Egy szóval sem említette Kirgipa esetét, hanem "igen örült a követségnek s az új kapcsolat létesülésének a két ország között". Csakhamar újabb levél érkezett Mitanniból: a király tudatta, hogy leánya elindul Egyiptomba az Amenhoteppel tervezett házasság megkötésére.

Feszült várakozással tekintett az egész Palota a hercegnő érkezése elé. Tiy áldozatokkal, adományokkal, alapítványokkal halmozta el mind Aton, mind Ámun egyházait, az előbbieket nyíltan, az utóbbiakat titokban. Minden lehetséges isten, istennő jóindulatát biztosítani akarta. Még Szetről és seregeiről sem feledkezett meg. Fiút akart, erős, uralomra termett fiút, aki majd átveheti Amenhotep örökét. Eye is áldozatokkal, ajándékokkal és alapítványokkal kedveskedett mind Atonnak, mind Ámunnak. Atonnak nyíltan, Ámunnak titokban, de ő sem feledkezett meg a hatalmas, gonosz Szetről és népéről. Hogy ne szülessen fiú a királyi ágyban, ha pedig mégis születnék, távozzék mennél gyorsabban Aaru mezeire.

No, a királyi leányka szerencsésen megérkezett a Nílushoz teveháton, óriási, fényes karaván kíséretében. Ott mindnyájan hajóra szálltak, s Thébába utaztak. Egész hajóhad volt, bíborvitorlás, hatalmas hajók serege. Díszőrség vigyázott a királylányra és udvarára. A hajókon zene szólt, táncoló leányok szórakoztatták a vendégeket, étel-ital a Fehér Ház főszakácsának kezéből került asztalukra, bor Libanonból, Szíriából - s mind lepecsételt korsókban! -, gyümölcs minden elérhető országból. A nép tombolva ünnepelte a látványt, ezrek meg ezrek tolongtak a partokon. Egyiptomban új reménység támadt, mint mindig, ha pompás királyi, egyházi esemény történt.

Thébából ugyanakkor egy másik királyi hajóraj is indult, fedélzetén Tiyjel, hogy félúton elébe menjen a menyasszonynak. A két hajórajnak Chmunuban kellett találkoznia. Találkoztak is pontosan, egyforma távolságra Chmunutól, mintha a rendezők meg a hajóparancsnokok zsinórral mérték volna ki az utat. Meg is izzadt mindenki a legutolsó hajóslegényig, hogy a találkozás ilyen kitűnően sikerüljön. Most aztán előbb a királyleányt kísérték előkelői a királyi Anya hajójára, majd a királyi Anyát a menyasszonyéra. Nyájasan összecsókolóztak, Tiy leányának nevezte Taduchipát, Taduchipa leborult Tiy előtt, s anyjának nevezte, minden úgy történt, ahogy illett. A két hajóraj ezután együtt vonult Uészet-Théba felé. A partok népe mennyei boldogságban úszott.

Ünnepség ünnepséget követett a Fehér Házban. Hódoló, szerencsét kívánó, ajándékokkal kedveskedő küldöttségek tapostak egymás sarkára. Végeérhetetlen sorban vonultak a megrakott tevék, szamarak a Palotába. Rabszolgák, rabszolgálók ezrei érkeztek a Birodalom minden sarkából. De ezzel nem akarlak fárasztani. Gondolhatod, milyen átkozott versengés folyt országok, királyok, családok között. Milyen mértéket öltött a kémkedés, hogy megtudják, ki mit ajándékoz az új királyi párnak. S milyen könyörtelen módon akarták elgáncsolni egymást az ajándékozásban.

A korsó eltörésének ünnepére érkezett hát Thébába Szetamon is Mószéval.

Mondtam, fiam és tanítványom, hogy éppen ezekben az időkben jobban sóvárogtak a héberek a Megváltó után, mint bármikor. Oka ennek az volt, hogy míg a Birodalom külső-belső ügyei egyre riasztóbb mértékben zilálódtak, Eye jónak látta katonailag mennél szilárdabbá tenni. Ő a jövőbe tekintett, abba az okvetlenül elkövetkező időbe, amikor az ázsiai népek föllázadnak a meggyengült ország ellen, szövetséget kötnek egymással s megtámadják, mint annak idején a hikszoszok. Nos, a katasztrófának nem volt szabad megismétlődnie. Ezért Eye a király nevében elrendelte a már régen megkezdett, de hanyagul abbahagyott építkezések folytatását. Ímmel-ámmal építettek ugyan, de alig volt látszata. Pedig a Delta-vidék városait meg kellett erősíteni, új meg új épületekkel alkalmassá tenni nagyszámú katonaság meg egyéb lakosság befogadására. A hajdani Auan, most Hatu'art építése alig haladt, pedig a felügyelők rengeteg téglát készíttettek a héberekkel, tömegével hordattak követ, fát is, de mindez a drága anyag fölhasználatlanul hevert, kallódott, pusztult. Gyors lendületet parancsolt Eye Qesem építkezéseire is. Munkába kellett venni Zo'an építését, bár nem volt a megholt király terveiben. Új laktanyák, falak rakását rendelte el mindenütt. Sok ezer munkást küldetett a Hercegfal erődítményeinek helyreállítására, valamint folytatni kívánta a sós tavakat összekötő, eliszaposodott, sok helyütt bedőlt, eldugult Nagy Csatorna rendbe hozatalát. Hatalmas méretű építkezések voltak ezek, az idő pedig sürgetett. Eye könyörtelenül hajszolta felügyelőit, rettentő megtorlásokkal fenyegette őket. Tervező mérnökeivel kiszámíttatta, hogyan lehetne mindent a legrövidebb idő alatt elvégezni, a határidőket azután ő maga még jobban megkurtította, ezekhez kellett szabniok a munkát a felügyelőknek.

Hogy szokott történni az efféle a gyakorlatban? A felügyelők, le akarván rázni magukról a felelősséget, még keményebb megtorlással fenyegették meg alárendeltjeiket. Az alantasabb tisztviselők, miután még jobban féltek, mint a felügyelők, botozással, börtönnel, elevenen való elrothadással, fölakasztással rémítették a munkavezetőket. Ők meg irgalmatlanul botozták a tizedeseket, s a tizedesek még irgalmatlanabbul továbbították a botozást a munkásokra. Ne feledjük azt sem, hogy akármilyen szigorú rendben folyt a munka, a lopás, a sikkasztás nem lanyhulhatott. A tizedesek lopták a polyvát, a munkások kenyerét. A munkavezetők lopták a téglát, a követ, a fát kicsinyben. A felügyelők ugyanezt cselekedték nagyban. Ez a láncolat a kormányzóig terjedt, aki hatalmas tételekben használta el az épületanyagokat saját építkezéseire, s ami nem kellett, eladta vállalkozóknak, kereskedőknek. Egyre nagyobb hiányosságok támadtak. Kiadták tehát a parancsot, hogy emeljék föl a fejenként kivetendő mennyiséget. Miért részletezzem? A bot végül a héberek hátán csattogott, a munka egyre több lett, ijesztően több, az élelem egyre kevesebb, végül egészen el is tűnt. De eltűnt a téglavetéshez szükséges polyva is. Ehelyett parancsot kaptak - a parancsok úgy szaporodtak, ahogy fogyott az élelem s a polyva -, hogy ezután a munkások kötelesek maguk gondoskodni a polyváról, s maguknak kell élelmezniök magukat.

Most aztán a héberek megismerték az igazi zsarnokságot egész vicsorgó, könyörtelen voltában. Eleinte zúgolódtak, aztán lázadoztak. Megtagadták a munkát. Hogyan dolgozzunk, ha polyva után is nekünk kell szaladgálnunk? Hogyan dolgozzunk, ha nem adnak enni? Hogyan dolgozzunk, ha nem kapjuk meg a munkabért? Mi ez? Gyalázat! Gazság! Lábbal taposása a törvényeknek, lábbal taposása embervoltunknak!

És nem dolgoztak.

Ekkor a munkavezetők elfogtak néhány tizedest és eltüntették. Korábban is műveltek olykor ilyesmit, hasznos és egyszerű módszer volt a munkások féken tartására, de most rendszert csináltak belőle. Aztán megindult a munka, roham a téglák ezreiért fizetés, élelem, polyva nélkül.

A héberek tisztes, jámbor szegénységét éhes, mocskos, lázadó szegénység váltotta föl. Visszasírták a boldog időket, mikor még maguk válogathatták ki a bányába menőket, szabadon érintkezhettek velük, tisztességes munkahelyeken lakhattak, bért kaptak, volt élelmük, istenüket is imádhatták, pihenőjüket megtarthatták. Visszajajgatták a boldog éveket, mikor csupán három-négyszáz téglát kellett vetniök naponta. Visszarimánkodták a tűrhető napokat, mikor csak egy-egy tizedest vertek a felügyelők, csak egy-két bizalmi emberüket tüntették el, csak a felét lopták el élelmüknek.

Visszasírták a múlt minden gyalázatát, igazságtalanságát. Visszakívánták az időket, amikor azt hitték, rosszabb már nem lehet. Visszasóvárogták Harmadik Amenhotep csaló, komisz kormányzóit, tisztviselőit. Igazi jótevők voltak ezekhez képest.

S mindehhez járult még, hogy elsőszülöttjeiket vagy Atonnak adták, vagy rettegve titkolták, vagy a vízbe fojtották, vagy életre sem csókolták.

Hogyne áhítoztak volna a Szabadító, a Megváltó után! Hogyne reménykedtek volna, amikor Amram révén híre terjedt, hogy Mósze, a hercegnő fogadott fia Thébába utazott. Hogyne adták volna szájról szájra Mirjam jóslatát, amit a gyermek születésekor mondott: "Emlegetni fogják őt a világ végezetéig, mint a legnagyobb héber férfiút!" És hogyne suttogták volna a nevét, mondván: "Mósze vissza fog térni mint király, s leveszi vállunkról a szenvedést!"

Amenhoteptől, a királytól ők sem vártak semmit, akárcsak egész Egyiptom. Inkább abban bizakodtak, hogy hamarosan meghal, utána pedig Mósze lép a trónra teljes dicsőségben, mint hajdan Jószif, a héberből lett "fáraó". Csak így tudták elképzelni Mószét, csak így a szabadulást. Mósze lesz a Második Jószif!

Már történeteket tudtak Mósze tetteiről. Legendákat beszéltek róla, milyen erős, milyen tanult, milyen jó vívó, kocsizó, nyilazó. Azt is tudták, hogy feleségül fogja venni a legszebb hercegnőt, kettős házasság lesz Thébában, Amenhotepé meg Mószéé. Sőt némely jól értesültek olyasmit is mondogattak, hogy a király betegsége miatt lemond, s Mószét jelöli ki utódául. Nemcsak a korsót fogja tehát eltörni egy hercegnővel, hanem ünnepélyesen meg is koronázzák.

Már senki sem mondta, hogy anyja, Szetamon bőrpoklos. Ha az volt is, régen megtisztult. Megtisztította Mósze szeretete. Ekkor kezdték gyanítani azt is, hogy a hercegnő a valódi anyja, ő tétette ki a sás közé szurkos kosárban. Ezért Szetamon nevét héberesítették, Bitjáhnak nevezték, ami annyit jelent, mint Jáh leánya, de gondolhatunk Béthjáhra, azaz Jáh Házára is, hiszen az igaz ember az Isten Háza, benne lakik az Isten. Akár így, akár úgy értelmezzük azonban a nevét, mindenképpen kitűnik, hogy Szetamon valódi szerepe nem maradt teljes titokban.

Az általános hiedelem mégis az volt, hogy Mósze héber. Mennél többet vártak tőle, mennél több tanúságát adta kiválóságának, annál héberebb lett.

Egyre nagyobb nehézségekkel küzdő Birodalom, egyre több elégedetlenség, növekvő nyomor, egyre komiszabb állapotok Gósenben... Ugrásra készen álló, ma még előzékenykedő ellenfelek, a Fehér Házban pedig ünnepségek, fogadások, zene, tánc, evés-ivás, lakodalom... A Níluson királyi hajók... A hatalmas városban kivilágítás, zenebona, verekedés, gyilkosságok, istentiszteletek, körmenetek, áldozati füst...

A héberek Szabadítójukért imádkoztak mindennap.

 

28. Testvérbarátok

Mósze megismerkedése a királyi Családdal a legünnepélyesebb rendben történt. A vén Huya mindent tökéletesen intézett, Pentu, mint mindig, most is a helyén volt, baj tehát nem történhetett. Amúgy sem történt volna, hisz Mósze kitűnő nevelésben részesült. Szertartásos lépésekkel haladt anyja, Szetamon baloldalán, a teljes díszben pompázó Tiy, a kissé alacsonyabb széken mellette ülő Eye s az elefántcsont-trónusán félénken helyet foglaló Amenhotep felé. A hercegnők rang szerint távolabb ültek. Először a király előtt borult le, csak akkor emelkedett talpra, mikor a király, ugyancsak szertartásosan, megengedte neki. Ezután a királyi Anya elé borult, s bár nem kellett volna, széttárta a karját, így akart hódolni az anyakirályné előtt. A hódolatnak ez a túlzott formája szemmel láthatóan meglepte s meghatotta az Anyát, mert festett szemöldökét a homlokára húzta s bólintott. Most Baketamon felé fordult a Fiú, s kifogástalanul meghajolt. A jeges szépség szintén bólintott, de csak úgy, mint valamely idegen herceg előtt, akiben a megvetett férfit látja. Mósze azonban mit sem vett észre, vagy úgy tett, mint akit nem érint semmiféle érzelem, s a három fiatal hercegnő felé fordult. Ott ültek anyjuk mellett, de egy lépcsőfokkal alacsonyabban Baketamonnál. Nezerurhut, a legidősebb megrázta hatalmas parókáját, s kíváncsian tekintett Mószéra. Mezemmut, a legkisebb alig tudta türtőztetni gyerekes vihogását, száját eltakarva ékszeres kezével. Nefertiti azonban, a középső, nyájasan, királyian fordult Mósze felé. Valóban gyönyörű volt. Karcsú, magas, tökéletes alakú, a nyaka szórul szóra hattyúi, arca finom, bájos, okos szeme óriási, s olyan sötét, mint a feneketlen kút. Gyermeki ártatlanság és királyi gőg vegyült össze benne, fiús karcsúság és asszonyi kerekdedség, mozdulataiban, testtartásában közvetlen természetesség és csiszolt fegyelem. Bizonyosan tudta, milyen szép, hiszen hallotta eleget, szeme is volt hozzá, hogy a tükréből lássa, de úgy viselkedett, mintha szépsége a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Nem csoda! Abban az időben a lányokat egyetlenegy célra, föladatra, hivatásra nevelték: szerelemre. A királyi palotában csakúgy, mint a felláh viskójában, vagy akár a külvárosok nyomortanyáin. Egyiptomban éppúgy, mint Arábiában, Foinikiában, Krétában, Mitanniban, Szíriában, Núbiában vagy bárhol. Mint minden igazi életcél, föladat és hivatás, ez is művészet, márpedig nagy. Tökéletesnek lenni benne: kötelesség. És a sírig tanulni kell, mert az öreg nagymama bölcs viselkedése csak betetőzi, megkoronázza az egész hosszú élet kemény próbáján kifinomult szerelmi tudományt.

Már a három-négyéves kislány tudja, mi a szépség, mi a varázsa, bűvölete, hatalma, szerepe a világban. Hogyne tudták volna ezek a korlátlan gazdagságban és hatalomban nőtt, oktatott leányok? És hogyne tudta volna Nefertiti, az ekkoriban mintegy tízéves leány, akinek arcát, szemét, ajkát, fogait, nyakát, mellét, teste minden ízét remekbe alkották az istenek, s emellett még okos is volt? Hogyne tudta volna, hogy szépségét úgy kell hordoznia, mintha nem tudna róla, vagy mintha közömbös volna hatásai iránt? Hiszen ez is hozzátartozik a bájak leplezéséhez. A nő szépsége - még csúnyasága is! - mágia, tudják ezt a nők gyermekkoruktól vénségükig, tudta Nefertiti is, és tökéletes volt e mágiában. Lenyűgöző szépsége sugárzott, mint a drágakő, mint a csillag. De nem hideg volt, hanem forró, biztató, ígéretes, Baketamon lázító szépsége mellett az övé megnyugtató volt. Baketamon sötét indulatokat, elsősorban romboló bosszúvágyat keltett férfiban-nőben egyaránt, Nefertiti elringatott, szelídített. Nefertitinek azonnal mindenki kiszolgáltatta magát. Még akkor is, ha tudta, hogy vesztét akarja. Aligha volt férfi Egyiptomban, aki ne fogadta volna el kezéből a mérget is, ha csókra nyújtotta a száját.

Mószét egy pillanatra megütötte a hercegnő csodálatos szépsége. Majd elmosolyodott, szemében kedves, testvéri szelídség csillant meg. Két éles szempár figyelte őket ebben a pillanatban: Szetamoné meg Eyéé. Szetamon nyomban észrevette a hatást, amit Nefertiti Mószéra tett, s úgy megdobbant a szíve, hogy kezét a keblére kellett nyomnia. Titkos látomása megvalósult! Itt állt a Fiú, férfiban éppen olyan tökéletes, mint nőben Nefertiti. Itt állt a leány, nőben éppen olyan tökéletes, mint férfiúban Mósze. Fiatal, erőtől ragyogó sötét szemükben fölvillant a fény, ami jelzi, hogy mind a ketten egyszerre emlékeznek a másvilágon együtt töltött örökkévalóságra, testben-lélekben egyek, rögtön megfoghatnák egymás kezét, s hívás nélkül elindulhatnának együtt életük útjára.

A másik szempár, Eyéé, szintén észrevette azt, amit Szetamon. De méltóságteljes arca elborult egy pillanatra. Eye nem esett a feje lágyára. Azonnal tudta, milyen veszélyek származhatnak ebből az egymásra ragyogó két szempárból. Látomásszerűen megnyílt előtte a jövő: Mósze, a jöttment héber fattyú, Szetamon fogadott fia, Egyiptom trónusán ül, fején a kettős tiara, kezében a korbács meg a pásztorbot, mellette teljes királynői díszben a gyönyörű Nefertiti, saját leánya, a trónus lépcsein pedig három-négy fiú üldögél, egyik erősebb, életrevalóbb a másiknál.

No, de Mósze máris a mitannibeli hercegnőhöz, Taduchipához fordult, térdig hajolt előtte, széttárta karját. Az idegen leány még hazai viseletében ült Amenhotep mellett, egy lépcsőfokkal alacsonyabban. Hosszúkás, gondosan festett arca elpirult, meghajtotta a fejét. Parókát nem viselt, dús, fekete haját magasra tornyozták, gyöngyfüzérekkel, drágakövekkel, aranycsillagocskákkal ékesítették. Szép volt, mint egy festett kép, de ügyetlen, gyámoltalan, éppen ezért félénk. Nem győzte bámulni a Fehér Ház különlegességeit, az embereket, a ruhákat, a szertartásokat, a szokásokat. Mióta Egyiptom földjére tette a lábát, szünet nélkül ámult-bámult, csodálkozott. Igaz, hogy otthon kioktatták mindenre, látott elég egyiptomi embert, szobrot, vázát, edényt, mindabból azonban valami elképesztő látomás alakult ki benne Egyiptomról. Mikor a valóságot megpillantotta, egészen más volt, mint az álom. Hol rajongásba esett, például a királyi hajón, hol megrémült, például az óriási város házainak, roppant pilónjainak, szfinxalléinak, megrendítő királyszobrainak, erdőhöz hasonló oszlopsorainak láttán. Mikor pedig az első piramisokat megpillantotta, remegett, szemét behunyta, csaknem összerogyott. Még most is, itt a fogadóteremben, a rokoni találkozás, ismerkedés színhelyén egyre forgatta a fejét, egyre rajta felejtette a szemét valami érdekességen. Örömében gyakran tapsolni szeretett volna. Elbűvölték a szép szál ajtónállók, a néger rabszolgák, a tündér szolgálók, meg a folyton áramló, kellemesen hűvös, illatos levegő is. Egyelőre mindent összezavart, eltévesztett. Gyakran hitte, hogy egy-egy rabszolga magasrangú előkelőség, valamelyik előkelőség csak rabszolga. Csakugyan, némelyik rabszolgának nemcsak a hivatala volt magas, hanem a viselkedése, a ruházata is finom. Némely előkelőség meg olyan hanyagul öltözött, mintha rabszolga lett volna. Az arcokat is összecserélte. Eye arcát Huyáéval, vagy Huyáét Pentuéval.

A kinek-kinek rangjához, családi helyzetéhez illő üdvözlés, a nevek ünnepélyes kikiáltása, a megszabott mozdulatok, lépések megtörténte után a király leszállt trónusáról, jelezvén, most már csak rokon és semmi más. Ekkor rokoni csókváltás következett. És szabad terefere, vidám nevetgélés. Étkezés, zene, tánc.

Amenhotep kissé zavart, félénk, de nagyon nyájas volt. Megölelte, megcsókolta Mószét, barátjának és testvérének nevezte. Mósze megmagyarázhatatlan szánalmat érzett a király iránt. Gyenge, nőies alakja, ártatlan nagy szeme, szelíd ajka mélyen meghatotta. Rögtön kijelentette, hogy segíteni, szolgálni akarja őt, s ez nem volt puszta udvariasság, hanem igaz baráti szó. Amenhotep így értette, mert Mósze vállára tette könnyű karját, s így szólt:

- Régóta hallottam már rólad, régóta szerettelek volna látni. Nem is engedem, hogy visszamenj a Deltához. Itt kell maradnod mellettem.

Mikor ezt mondta, akaratlanul körülpillantott a teremben. Némi riadtság látszott az arcán. De szelíd, húsos ajka gyermekien mosolygott.

Még a korsó eltörésének ünnepe előtt alkalma volt Mószénak bizalmasan beszélgetnie a királlyal. S megismernie titkát, amiről a Birodalomban csak suttogni lehetett, azt sem mindenütt.

Egy este megjelent Mósze lakosztályában Amenhotep udvarmestere, Ani, s közölte, hogy az isteni Sólyom azonnal látni kívánja.

Mósze egy kis szobában találta meg a királyt. Tehénfejekkel díszített, arannyal, elefántcsonttal kirakott ágyán feküdt, könyökére támaszkodott, arca sápadt volt, szeme szokatlan tűzben ragyogott. Csaknem teljesen mezítelen volt, mindössze a derekán hevert egy könnyű kis takaró. Fáradtnak, de izgatottnak látszott.

Még meg sem hajolt Mósze, máris megszólalt:

- Jöjj, ülj ide az ágyam szélére. Látni akartalak, azonnal látni. És kérlek, ha ezután belépsz hozzám, ne hajlongj. Jöhetsz bármikor, éjjel-nappal, kivéve, ha a feleségemmel leszek. Légy igazi barátom és testvérem.

Mikor Mósze leült, megfogta a mellén csüngő arany füles keresztet s folytatta:

- Köztünk akkor sem volna szabad titoknak lenni, ha nem lennénk rokonok és barátok.

- Mikor avattak be? - kérdezte Mósze csodálkozva, mert elképzelhetetlennek tartotta, hogy ez a vézna, gyenge, bizonytalan fiú ki tudta állni akár a legalsóbb beavatások megpróbáltatásait is.

- Engem mestereim beavatottnak jelentettek ki, s nyakamba akasztották a keresztet - magyarázta a király csaknem kisfiús hangon.

Ahá, tehát így vagyunk - gondolta Mósze. - Beavatottnak jelentették ki, mert király, s mert a királynak beavatottnak kell lennie, akár megvan benne a testi-lelki rátermettség, akár nincs. Mit bánják ők, hogy ez a hason csúszó hízelgés a Birodalom vesztére vezet?

- Vannak, akik beavatottak lesznek, anélkül, hogy megállnák a próbákat - mondta a király túlságosan gyorsan. Szavait majdnem hadarta, mint egy izgatott gyermek, vagy egy nő. - Mert nekem kivételes betegségem van, Mósze, szent betegségem, bizonyosan hallottál már róla. Valahányszor meglep, mindig beavatást nyerek egy-egy magasabb titokba. Tudásom közvetlen tudás, magától atyámtól, Atontól származik. Mert őseim Aton gyermekei voltak, s én az ő ivadékuk. Aton gyermeke vagyok. Atyám, a Nap egyenesen szól hozzám, azért vesztem el öntudatomat, s azért gyötörnek halálos görcsök.

Mósze egy pillanat alatt megértette Amenhotepet. Most már tudta, miért sajnálja.

- Csak nekem, egyedül csak nekem nyilatkozik meg a Nap, senkinek másnak - hadarta Amenhotep. Látszólag feszült állapotában beszélni, beszélni kívánt, szabadon, nyíltan egy bátor jó barát jelenlétében. - Ebben különbözöm az emberektől, még az isteni Család tagjaitól is. Téged éveken át tanítottak, nos, engem is megtanítottak a szükséges tudnivalókra. De téged nem taníthattak meg arra, amit én tudok. Amire engem nem kellett tanítani, mert magammal hoztam születésem előtti időkből, a Napból. Téged beavattak a tudományok fokozataiba, talán a legutolsóba is...

- Nem, abba még nem - rázta a fejét Mósze. - Az utolsó próbákat még nem álltam ki. A halál legyőzésének próbáját még nem ismerem.

- Nos, nos, Mósze, én azt is ismerem. Kicsiny korom óta ismerem. Mikor megkoronáztak, akkor szállt meg először atyám, a Nap, akkor ismertem meg a halált. Ezt senki sem tanulhatja meg, ezt csak én tudom. Mondd meg, nekem, Mósze, hiszen testvérbarátok vagyunk, nem lehet hát köztünk titok, mondd meg - hevesen megragadta Mósze kezét finom, nőies ujjaival, amelyek aligha tudták volna megfeszíteni egy közönséges íj húrját -, hogyan történik a halálba való beavatás?

Előredőlt, nagy, izzó szemét Mószéra tapasztotta, húsos ajka gyermekesen megnyílt a kíváncsiságtól.

- Nem tudom, testvérem, nem tudom - felelte Mósze sajnálattal. - Ezt a titkot még nem közölték velem, én sem mondhatom meg neked.

- Látod? Még te sem tudod. Hát nekem nincs is rá szükségem. Nincs... rá... szüksé... gem...

Ezt már csak nyögte, dadogta. Szeme szinte a kétszeresére tágult, vad, lázas fény parázslott föl benne. Nyitott ajkán hörgés szakadt föl. Hátradőlt ágyán, fogait összecsikorította, szemfehérjét kifordította, kezét ökölbe facsarta. Vézna, széles csípejű, gyenge teste rángott. S elvesztette eszméletét.

Mósze szíve megállt egy pillanatra. Életében most látott először a szent betegségben szenvedőt. Tudta, hogy a rohamot szokatlan izgatottság előzi meg, ösztönösen féltette a királyt, mikor olyan feszülten, hadarva beszélt. S most itt vergődött, gyötrődött előtte, sápadt arca eltorzult, ajka habzott, melle zihált, torka hörgött, ujjai a tenyerébe vésődtek...

Nem kiáltott segítségért, nem csengetett, nem is tapsolt, hogy hívjanak azonnal orvost, nem. Tudta, mit kell tennie. Kinyújtóztatta a rángatózó testet, gyengéden szájába nyúlt az eszméletlen királynak, kihúzta a nyelvét, nehogy visszaforduljon a torkába s megfojtsa, puha vállkendője csücskét a szájába dugta, mert a nyelvét is elharapta volna... aztán nyugodtan, végtelen gonddal simogatni kezdte a királyt. Erős ujjai végigjárták öblös koponyáját, sima homlokát, feszült arcizmait, sovány nyakát, csontos mellkasát, végig a karját, a hasát, a combját, le, egészen a lábujja hegyéig. Ekkor visszafelé megismételte a simogatást. Mikor ismét a fejéhez ért, óvatosan fölemelte, alátette a tenyerét. Így pihentette, mint atya a fuldokló gyermekét. Mosolygott rá, pillantása szinte átfúrta a haldokló szemhéját. Halkan szólt hozzá. Duruzsoló, egyenletes hangon, indulat nélkül. De erő volt a hangjában. Tudta, hogy hangja áthatol az eszméletlenség kemény kérgén, betör a szunnyadó lélekbe, ahol a titkos Én lappang, aki sohasem szunnyad, sohasem kábult, sohasem öntudatlan.

- Figyelj, figyelj! Ne félj, ne fuss, ne menekülj! Légy nyugodt. Isten tenyerén nyugszol, nem árthat baj, nem közelíthet fájdalom, nem sírsz, és nem kiáltasz. Nem halsz meg, soha-soha nem halsz meg, ezt tudod. Mindig tudtad. Aludj most, pihenj. Nem kínoz már görcs, nem csikorognak a fogaid, nyugodtan lélegzel... Aludj...

Elégülten látta, hogy a görcsbe rántott test megnyugszik, tagjai kiengednek, a süppedt mell egyre folyamatosabban lélegzik, a vadul verő, el-elakadó szív kezd ütemesen dobogni, a szempillák csendesen lebocsátkoznak, s alig remegnek, az ujjak kioldódnak a tenyérből.

Még egy kis simogatás, még egy kis csendes suttogás, egy kis türelem, az akaratnak még egy kis megfeszítése... és a király csendesen aludt.

Mósze ekkor hosszasan elnézte a nyugodt arcot. Sápadt volt még, de a vér gyöngéd pirossága kezdett elömleni rajta. Az ajak már nem volt nyitva, s össze sem szorult, mint az imént. Olyan volt a király, mint egy megvert kisfiú, aki szepegve, de boldogan elpihen megbocsátó atyja karjai között.

Mikor Mósze meggyőződött róla, hogy a roham véget ért, a király alszik, visszaült helyére s elgondolkozott. A díszes falak kitágultak körülötte, eltűntek a Fehér Ház óriási falai, de megjelent az egész világ is sokféleségében és egységében, mint egy látomás. Mószénak igen erős képessége volt arra, hogy részletet és egészet egyben lásson. Ezt a képességét mesterei éveken át gondosan fejlesztették. Türelmes gyakorlatokkal alkalmassá tették, hogy tudatában tartsa, amit lát, még ha önkívülethez hasonló állapotban látná is. Most pedig látni, látni akart a kimerülten alvó király mellett. S amit látott, megrendítette, pedig hozzászoktatták, hogy semmitől se rendüljön meg, hiszen minden természetes és törvényszerű, ami akár az anyagi, akár a lelki vagy szellemi világban történik, csupán van. A van-nal szembenézni megrendülés nélkül, ez volt Mósze neveltetésének egyik fontos célja.

Mit látott Mósze, ami annyira váratlan volt, hogy majdnem megdöbbent tőle?

Vakító, örvénylő fénygömböt, olyan óriásit, hogy befödte az egész égboltozatot. Alatta mélyen, mint megannyi hangyabolyt, országok, városok, kisebb-nagyobb falvak parányi halmazait. Ezüstszalagok, apró tükrök, zöld meg sárga selyemdarabok mellett. Hangyák milliói nyüzsögtek a parányi bolyok között, néhol hosszan vándorolva egyik bolyból a másikba. Még jól meg sem figyelhette a vakító fényben ezt a különös képet, mikor a Naphoz hasonló óriásgömb mellett föltűnt egy sápadtabb, ezüstös fényben ragyogó óriási gömb. Egymás mellett örvénylettek csodálatos izzásban, hevük sütötte Mósze arcát, szemét be kellett hunynia. Így ült mozdulatlanul, hunyt szemmel, nem tudta, meddig. Hirtelen a sápadtabb, ezüstös fénygömbből kivált egy aranyosan fénylő kicsi gömb, egyre távolodott tőle, egyre lejjebb szállt a hangyabolyokkal telt világ felé, míg egyszer csak megállt, remegve világított, aztán hirtelen lezuhant, olyan gyorsasággal, hogy Mósze szívverése elállt, s csaknem fölkiáltott ijedtében. De megerősítette szívét, elnyomta fölsajduló bánatát, s tovább figyelt. Mit látott akkor? Egy másik ragyogó gömböt, amely, mintha Keleten emelkedett volna föl kékesen, majd egyre följebb szállt az égboltozaton, egyre jobban megközelítette az ezüst színű fényörvényt, mintha oda törekedett volna. Ugyanekkor látta, hogy a bolyok népei összevissza futkosnak, megütköznek, egymásba kapaszkodnak, a legnagyobb zűrzavarban kavarognak, üldözik egymást, menekülnek. Mikor azonban a kékes fénygömb egészen az ezüstös csillagörvény közelébe érkezett, minden mozgás megszűnt, a bolyok népe mintha megdermedt volna. Ebben a pillanatban a kékes csillag - mert az volt! - beleolvadt, belefolyt az ezüstfényűbe, elviselhetetlen fény sugárzott szét, s az ezüstcsillag is félelmes robbanással belezuhant a mérhetetlen aranyözönbe. Most olyan nagy sugárzás ömlött szét az egész űrben, hogy Mósze semmit sem látott, eltűntek a hangyabolyok, a kék szalagocskák, a tükrök, a színes selyemszalagok, csak fény volt, fény, fény, s elborította az egész világot. Mósze valahogy sejteni kezdte, hogy nemcsak a másodikul fölemelkedett csillag egyesült viharzó szerelemben az ezüstfényű csillaggal, hanem az is, amely olyan fájdalmasan zuhant a látóhatár alá, de hogy miképpen, ezt Mósze nem tudta, ebből nem látott semmit.

Ezután a vakító fényözön hirtelen kialudt, Mósze nem látott semmit. Kezével eltakarta arcát, mozdulatlanul ült, kissé nehezen lélegzett. A sötétség körülvette, úgy pihent a sötétségben, mint valami fészekben.

Ekkor levette kezét arcáról, fejét hevesen megrázta, szemét kinyitotta. Egyszeriben megjelent előtte a mozaikkal díszített fal, a tehénfejű ágy s rajta a fáradtan szendergő király. Úgy feküdt az ágyon, mint egy halott, fiús arca, lányos ajka mozdulatlan volt, homloka sima, de szinte élettelen. Vékony karja kinyújtva hevert teste hosszában, a derekán átvetett kék takaró meg sem mozdult. Lábujjai fölmeredtek.

Mósze szívét fájdalom facsarta össze.

Fölkelt, járt néhány lépést a szobában, hogy megnyugodjék. Újra meg újra megállt a pihenő király mellett, újra meg újra emlékezetébe idézte a különös képeket, próbálta megmagyarázni őket. Tudta, hogy az elviselhetetlenül fénylő erős örvény a Nap, de nem az égitest, hanem Ősnap, amelynek a Nap csupán látható képe. Az ezüstfényű óriási csillag a Hold, nem az égitest, hanem az az Őshold, a Nap fia és szeretője, aki a Holdban csak megmutatkozik. És azt is tudta, hogy a szelíd, aranyfényben csillogó csillag, amely a Holdból kivált, aztán alászállt az Alvilágba, a Béke Csillaga, a Sálem. Ugyancsak megértette, hogy a kék fényű csillag maga a Hélál ben Elohim vagy Sahar, a hajnali csillag...

Mindez igen egyszerű volt. De az igazi kérdések ezután következtek. Miért mutatkozott meg előtte váratlanul az Égi Család? Miért egyesült a Sahar a Holddal - Szinnel -, holott le kellett volna buknia, mert ő a Szátánáh, az Elhajlító, a Vádló, a Romboló, a Gyilkos? Amram tanításai s az anui csillagászok szerint az, ami történt, lehetetlen. Ugyancsak lehetetlen, hogy Sálem úgy bukjék alá az Alvilágba, ahogy Saharnak kellene alábuknia.

Mósze tehetetlen volt.

Azt azonban hiába akarta elhessegetni, ami az egész idő alatt a lelke mélyén kígyóként sziszegett: a király hamarosan meghal, te pedig király leszel, király leszel, ez a sorsod, ez a jövőd.

Mikor végre szembenézett ezzel a gondolattal, és sziszegését bátran a tudatába engedte, nyomban megjelent a szépséges Nefertiti alakja. Karcsún, gyöngéden, hívogatón, szelíden és ékesen. Nagy szeme bársonyosan tapadt Mószéra, egyenes, finom, felemelkedő orra kissé incselkedő volt, keskeny, tökéletes rajzú ajka mosoly és komolyság között lebegett, nagy, okos homloka szinte világított.

Mósze ismét behunyta a szemét, hogy ne lássa, majd meg kinyitotta, hogy a szegény király látványa megszabadítsa minden hiú képzelgéstől.

Valóban és igazán csak őt akarta szolgálni. Korholta önmagát, vádolta és restellte, meg is ijedt, mert úgy érezte, valamiféle fekete mágia bűvöletébe esett. Hiszen ez a roppant város teli sötét erőket sugárzó ősi épületekkel, tanult papokkal, hát még a Halottak Városa, ahol rosszul eltemetett, áldozatokkal meg nem nyugtatott, szerencsétlenül járt, megölt holtak lelkei kóborolnak!

Míg így tűnődött s viaskodott érzéseivel, a király kinyitotta megtört szemét, s Mószéra mosolygott.

- Hol vagyok? - suttogta.

- Itthon vagy, testvérem - felelte Mósze boldogan, hogy nincs egyedül, s törődnie kell ezzel a szerencsétlen fiúval.

- Ó, jaj, te láttad... te láttál... - nyögdécselte Amenhotep. - Senkinek sem szabad beszélned róla. Úgyis többen sejtik, mint szabad lenne. Most fáradt, nagyon fáradt vagyok... jobb volna örökre aludni. Örökre, örökre aludni a fényben, amit láttam. Minden olyan üres, olyan elviselhetetlenül üres! Minden olyan nyomorúságos és szánalmas! Minden olyan reménytelenül zavaros! Miért kell királynak lennem? Hiszen tudom, hogy sohasem valósíthatom meg, amit akarok... mert senki sem érti!

Bágyadtan legyintett, fejét elfordította.

- Majd én segítek - bátorította Mósze. - Azért kellett idejönnöm, hogy segítsek neked.

- Segítesz? Ugye, segítesz? - lelkendezett a király, megint Mósze felé fordult, megtört szemét rávetette, kezét gyöngén megfogta. - Tudom én, kértelek is. Mert mit kell nekem megvalósítanom, testvérem? A szeretet uralmát. Az örökkévaló békéét. Atyám, a Nap egyformán árasztja éltető erejét a világra, behatol a föld alá is, nélküle még a férgek sem volnának a földben, még ásványok sem a mélységekben. Ő nemzette az aranyat is. Fákat, virágokat, állatokat, vízben, levegőben úszó állatok millióit nemzette, s élteti szeretetének soha nem lankadó sugaraival. Erre kell tanítanom a népeket, testvérem. A csillagokat is ő nemzette, atyám, a Nap, erre kell tanítanom az embereket. Csakhogy egyedül gyenge vagyok. Testem nem bírja el a Nap látványát, összeroskadok alatta, lihegek a súlya alatt. És nem bírom a magam erejéből az óriási tennivalókat, testvérem. Királynak kell lennem, háborút viselnem, békéért alkudoznom, építkeznem, megbirkóznom lomhasággal, ostobasággal, ravaszsággal, fekete mágiával... És néhány nap múlva férj is leszek, gyermekeim lesznek... Hoj, milyen ostobaság! Milyen üresség! Holott az volna a dolgom, hogy éjjel-nappal hirdessem a Nap dicsőségét, jóságát, szeretetét, a Nap egyetlen hatalmát!

Mósze megpróbálta megnyugtatni a királyt.

- Titkaidat nem fecsegheted szét a világba, testvérem - magyarázta. - Az emberek tömege nem bírja el a te titkaidat. Szétkapkodja, fölfalja, kiokádja, összetapossa, végül röhög, vagy átkozódik. Még ennél is nagyobb baj, ha ellened fordítja, s mindazok ellen, akik hisznek a szeretet Napjában.

- De én elhatároztam, hogy mihelyt kezembe veszem a kormányzást a maga egészében, semmi mást nem teszek, csak hirdetem az igazságot - erősködött a király. - Inkább fogadjon vissza szerető ölébe atyám, a Nap már ebben a pillanatban, semhogy mást tegyek, mint ami hozzám, a Nap fiához méltó. Ebben segíts, mert én, látod, nem bírom el magam a terheket.

- Engem arra tanítottak, hogy lehetetlen mindenkit visszavezetni a Gan Édenbe - vitázott vele Mósze. - Csak a kiválókat. Csak a megmérteket. Csak akik jók, bölcsek és értelmesek. Csak aki tud hinni a lehetetlenben.

- Engem a tanítások nem érdekelnek - legyintett megint a király. - Csak egyet tudok: atyám a Nap, az ő dicsőségét kell hirdetnem, megvalósítanom. Mondd, mit ér az üdvösség, ha csak én részesülök benne? Mit ér, ha csak néhányan, a kiválasztottak? Mit ér, ha akár egy is kimarad belőle? Van-e, lehet-e számomra üdvösség... egyedül?

- Nem, nincs ilyen üdvösség - helyeselt Mósze.

- Látod. Akkor hát mint királynak arra kell törekednem, hogy mindenki, érted min-den-ki üdvözüljön. Sohase lássam többé a Napot, ne érezzem éltető sugarainak simogatását arcomon, térjek az Alvilágba, szunnyadjak az örökkévalóságon át, ne térjek vissza soha atyámhoz, ha küldetésemet nem tudom elvégezni.

Kimerülten hátradőlt, sóhajtott, behunyta a szemét.

- Ámun papjai azt mondják - folytatta suttogó hangon, a szemét sem nyitva ki s meg sem mozdulva, csak húsos ajka körül játszott szomorú mosoly -, hogy célunk a népért dolgozni, a nép nélkül. Aton papjai meg azt tanítják, célunk Istenért dolgozni a néppel. Ámun papjai hazudnak, semmi kétség. A népért a nép nélkül dolgozni nem lehet. Mert ha a nép nem vesz részt az üdvösség közös munkájában, mit ér minden? Aton papjainak igazuk van abban, hogy Istenért kell dolgozni, de gyakran bizony a nép ellenére kell dolgozni Istenért, ezt már észrevettem, ámbár alig engedett beleszólást az ügyekbe anyám meg a tanácsadója. De erről ne beszéljünk, testvérem... - megint legyintett ajka fanyar mosolyra rándult. - Majd, majd másképpen lesz - folytatta a király. - Te most tanúja voltál atyámmal, a Nappal való találkozásomnak. Jól tudod, mi történt. De akik óhatatlanul tanúi ennek, azt mondják, nem vagyok igazi király. Nem engedik, hogy teljes királyi hatalommal uralkodjam, megakadályozzák, hogy Istenről, csak Istenről beszéljek. Ó, igen, ők is azt akarják, hogy egyedül Aton uralkodjék a Birodalomban, a hamis istenek tűnjenek el örökre! De szándékuk nem őszinte, tudatlanok és vakok. Ha ismernék Atont, nem akarnának hadsereget és háborúkat, nem tűrnének semmilyen igazságtalanságot, nyomorúságot, kegyetlenkedést. Nem tennének különbséget egyiptomi meg nem egyiptomi között. Sohasem felejtenék, hogy minden élőt és élettelent a Nap nemzett, mindnyájan az ő gyermekei vagyunk, azok is, akik megfeledkeztek róla, s azok is, mint én, akik szemtől szemben láthatják...

Hosszasan hallgatott. Nagyon fáradt volt. Mósze már azt hitte, ismét szunnyad. Az ő gondolatai is zavarosak voltak. Amit az imént látomásában tapasztalt, majdnem azonos volt Amenhotepével, szinte ugyanezekkel a szavakkal beszélhetett volna róla ő is.

Amit a király Istenről mondott, tökéletesen egyezett Amram tanításaival. Most az előtt a döntés előtt állt, hogy támogasson egy királyt, aki Atyjának nevezi Atont, s egész népét válogatás nélkül Istenhez kívánja vezetni. Lehetséges ez? Minden ember, minden faj egyesítése, az egész világé, növényeivel, állataival, az egész természettel együtt, mert hiszen az emberek egyesítése az egész Világegyetem egyesítését vonja magával.

A terv óriási, a vállalkozó gyenge, beteg. Igen, támogatnia kell minden erejéből! Még akkor is, ha mindez merő lázálom.

Amenhotep olyan magányosnak látszott, hogy Mósze csak azt érezte, mellette kell állnia, segítenie, támogatnia, ne legyen annyira egyedül.

Míg így elmerült gondolataiban, a király csendesen elaludt. Mósze még egy gyengéd pillantást vetett rá, elrendezte takaróját, aztán kiment. Az ajtónállót figyelmeztette, ne zavarják a királyt, alszik. Arról senkinek sem szólt, hogy rohama volt. És arról sem beszélt senkinek, mit mondott terveiről, álmairól a király.

Úgysem érti meg senki, csupán ő.

 

29. Nefertiti

Megtartották a korsó eltörésének ünnepét. Mondhatom, fényes ünnep volt, senki sem gyaníthatta volna, milyen súlyos válság dúl a Birodalom lelkében. A nép ismét örülhetett és gyönyörködhetett, ismét bizakodhatott. Théba előkelői újra kitehettek magukért. Ámun papsága versenyre kelt Aton papságával a királyi pár dicsőítésében, az áldozatok bőségében, magasztosságában.

Napokig tartott az ünnep.

Mikor eltörték az alabástromból készült korsót, s baj nélkül elmúlt a nászéjszaka is, Aton és a király híveit a legjobb reménységek töltötték el. Mintha csodálatos égi erő szállta volna meg őket, bizakodva tekintettek a jövő felé.

Ekkor a király törvényt bocsátott ki, hogy ezután Aton az egész Birodalom egyedülvaló Istene, elrendelte kötelező tiszteletét, Aton-templomok építését minden városban, áldozatok bemutatását, megszabott imádságok mondását, énekek éneklését, s megbízta Meryre fiát, akit főpapnak nevezett ki, gondoskodjék rendeleteinek szigorú végrehajtásáról.

Ezeket nem vitatta meg sem a királyi Anyával, sem Eyével, tudtuk, beleegyezésük nélkül cselekedett. Bár mind a ketten Aton hívei voltak, mégis vérig sértette őket Amenhotep eljárása. Érezték, korlátlan hatalmuk megingott. Tiy ebbe nem tudott belenyugodni, hiszen Hacsepszut volt az eszményképe, aki zsarnoki módon uralkodott férje mellett, mintha az nem is lett volna király. Eye pedig megrettent: ha így kezdődik a dolog, még rosszabbul folytatódhatik. A beteg király utóbb is egészséges fiúgyermeket nemz, s az ő tervei dugába dőlnek.

Tapintatosan és okosan uszítani kezdte Tiyt, vessen gátat a király szertelen intézkedéseinek, mert jaj lesz, ha Ámun papsága nyílt harcot kezd Aton egyháza s a király ellen. Ebbe mindnyájan belebukhatnak. Így hát ketten magyarázták a királynak, hogy nem szabad ilyen rohanvást haladnia. Ám Amenhotep, amilyen szelíd, csaknem nőies ifjú volt, olyan hajthatatlannak mutatkozott.

- Atyám és tanácsadóm - mondta Eyének -, nemcsak király vagyok, hanem a Nap gyermeke is. Intézkedéseimet a Nap sugallja. Őt kell szolgálnom. Kérlek, ne szólj bele a dologba.

- De ha erőszakosan szolgálod Atont, föllázad Ámun - érvelt Eye.

- Ámun nincs. Papjait pedig meg fogja semmisíteni Aton. Vagy előbb-utóbb megértik, hogy Aton az Egy, igaz Isten, és szolgálják őt. Ámun egyháza meg fog szűnni. Én mindenkit az egyetlen útra vezetek.

Ekkor afféle családi lázadás tört ki a Fehér Házban. Tiy meg Eye tűrhetetlennek érezték, hogy Amenhotep valóban király legyen, ne csupán dicsőséges báb. Tiy kijelentette, hogy teljesen magára hagyja, tegyen, amit akar, s viselje érte a felelősséget maga. Soha többé nem szól bele semmibe. Ezúttal még sírt is, megható mozdulattal kente szét erősen öregedő arcán a festéket, a legtragikusabb hangon sikoltozott, egykori férje lelkét idézte tanúul, rábízta, ítélje meg maga, mi lesz a Birodalomból, aminek boldogulásáért élete minden percét áldozta. Eye ugyanekkor államférfiúi érvekkel támogatta felesége könnyeit. De Amenhotep csodálatosképpen nem ingott meg. Szokott szelíd módján kijelentette, tudja, mit akar, s egy tapodtat sem tágít. Elérkezett az ő ideje, saját felelősségére kell cselekednie. Be fogja bizonyítani, hogy az emberek jók, értelmesek. Meg fogja mutatni, hogy visszavezethetők a helyes útra. A szeretet, amit a Nap oltott a szívükbe, összeölelkezik az ő szívében lobogó nagy szeretettel, s nincs messze az idő, mikor nem lesz többé szükség hadseregre, hajóhadra, még törvényekre sem, békében élnek, dolgoznak, imádkoznak, énekelnek egymás mellett a legkülönbözőbb népek, a legellentétesebb érdekek és társadalmi osztályok, s Aton dicsőséges nevétől visszhangzik a világ.

Szavai mélyen lesújtották a királyi Anyát, elkeserítették Eyét. Kijelentették, járjon akkor a saját veszedelmes útján, ők nem tartanak vele.

Amenhotep elszomorodott, már-már attól lehetett tartani, hogy végzetes roham lepi meg. De hajthatatlan maradt. Behívatta írnokát, s ott a fülük hallatára diktált egy új törvényt. Ebben elrendelte, hogy minden nevet, amely Ámunéval kapcsolatos, meg kell változtatni. A saját nevét ezennel Eknatonra változtatja, jobban mondva fölveszi igazi, valódi nevét, a hamisat, hazugot pedig örökre leteszi. Elvárja, cselekedjék mindenki így önként, tiszta belátásból, mert Ámun nincs többé.

Az emberek pedig, akiknek nevében Ámun szerepelt, azonnal megváltoztatták nevüket. Még a gőgös, hideg Baketamon is Baketatonra változtatta a nevét. Igen, bosszúból-e, gyűlöletből, irigységből vagy puszta megvetésből, Baketamon nyomban Baketatonná lett, mihelyt az új törvényt a király ellátta pecsétjével. Példája nyomán versengés indult meg az előkelőségek között a névváltoztatásban. Mindenki igyekezett "jól feküdni" Eknaton, vagyis Aton Elégedett lábai előtt.

A törvényt néhány nap múlva újabb követte. Eknaton elrendelte, hogy építsenek számára új fővárost, messze Théba alatt, a Szikomor kerületben, mintegy félúton Théba s Men-nofer között. Vadonatúj várost a puszta homokon. És nevezzék el Aketatonnak, azaz Aton Szemhatárának, mert ezután ott fog lakni, távol Uészet Ámun templomaitól s mindenféle egyéb, Ámunnak szentelt, Ámunra emlékeztető épülettől. Új korszak következik, új élet, új birodalom, illő tehát, hogy új fővárosa is legyen.

Mérnököket rendelt magához, elkészíttette új fővárosa terveit. Építőmestereket bízott meg a királyi palota, az udvari előkelőségek házai, a dísztavak s a templomok tervezésével, építésével. Azt is elhatározta, hogy új Holtak Városát nyit meg a Nílus balpartján, ahol a halottak Aton nevében pihenjenek, s az áldozatok az ő új szertartásai szerint folyjanak. Elhívatta Tutmószét, a hivatalos szobrászok által semmibe vett, lenézett, részeges szobrászt, s megbízta új szobrok faragásával, domborművek vésésével az épülő főváros számára. Még azt is megmagyarázta neki, milyen stílusban dolgozzék. Új, szabad szellemet kívánt a művészetben, nem akart többé semmiféle megszokottat, megmerevedettet látni. Eleven, friss életet akart, a Nap éltető sugaraiban boldog, könnyed, vidám, szabad alakokat, ahogy a régi művészek eddig csak az állatokat ábrázolták. Tutmószénak nem kellett sokat magyaráznia, tudta, miről van szó. Éppen túlságos művészi szabadsága miatt közösítették ki az előkelő udvari szobrászok, rásütvén a káromlás bélyegét. Végre boldog volt. Hatalmas műtermet kapott az új város építkezései mellett, olyan követ válogathatott, amilyet akart, annyi segédet fogadhatott, amennyire csak szüksége volt, igazi király lett a maga birodalmában. És ezúttal féktelen boldogságában ihatott, míg eddig nyomorában ivott. Még gúnyrajzokat is firkantott az ideiglenes kocsmák népének röhögtetésére a királyról, nem szimatolt utána a rendőrség.

Hirtelen fölszabadulás, pezsgés, elevenség támadt az újra szomjazó lelkekben. Naponta megdörzsölték szemüket az emberek: vajon igaz mindez? Jól látnak? Nem valami csalékony álom játszik velük, hogy aztán annál borzalmasabb legyen az ébredés? Ámun nevét csak a legnagyobb hódolattal, megszabott mozdulatok közepette volt szabad kiejteni, még Aton fölemelkedése óta is, papok, rendőrök, besúgók, kopók, buzgó polgárok őrködtek fölötte, s törték ki a nyakát, aki másként merészelte emlegetni. Most meg a király maga jelenti ki, hogy nincs többé, templomait nem akarja látni sem, a régi fővárost elhagyja, s újat építtet... hát lehetséges ez? Mint mikor a termeszállam királynője meghal, s fölbomlik minden rend, megáll minden munka, azonképpen, akik eddig is üresnek érezték már Ámun vallását, most egyszerre kedvük szerint tehettek Ámunnal, amit akartak: megtagadhatták az istentiszteleten való részvételt, bolondoknak nevezhették, akik ajándékokat, alapítványokat hordtak oltáraira. Ha akartak, ki is köphettek papjai előtt, nem történt semmi. Még a nép is örült, remélte, ezután a teljes uralomra emelt Aton, maga az életadó, tápláló Nap elárasztja áldásaival. Tódultak a munkások is Aketatonba, szorgosan ásták a falak alapjait, rakták a téglákat, ácsolták a gerendákat, ültették a fákat, faragták a köveket. Haj, másként folyt most a munka, mint azelőtt. A felügyelők nem botozhatták meg őket, a király fölemelte bérüket, megjavíttatta élelmüket. Ezrével áradtak tehát Aketatonba az ország minden részéből. Eddig munka nélkül lézengtek, mert az Ámun-egyház elszegényedésére hivatkozva sem tisztességes bért, sem elegendő élelmet nem adott.

És íme, ahol eddig sivatagi homok kavargott a szélben, most szorgos emberhad nyüzsgött. Állványok meredeztek, falak támadtak, pilónok törtek az égre, kordék nyikorogtak, tevekaravánok bőgtek, szamarak, öszvérek poroszkáltak rogyásig rakva, kalapácsok csengtek, gerendák döngtek, szekercék csattogtak, munka végeztével pedig megteltek a rögtönzött kocsmák, zengett a szíriai zene, forogtak a táncosnők, kurjongattak a részegek.

Mindez kétségbeesésbe döntötte a királyi Anyát meg Eyét. Tiy passzív ellenállásba vonult, megsértve, méltóságában megalázva, álmaiban csalódva. Eye újabb meg újabb terveket forralt. Még hevesebb iramot diktált a Deltában folyó építkezéseknek, mintha végső leszámolásra készülne, amikor is ott fogja meghúzni magát pártos csapataival, előkelő híveivel, mint megvívhatatlan várban. Terveit előmozdította, hogy a király magához rendelte a Delta katonai parancsnokát, Horemhabot, s meghagyta, csökkentse haderejét a lehető legkisebbre, nehogy fenyegetést lássanak benne az ázsiai népek. A megbeszélés a fiatal, nagyratörő Horemhab meg a király között igen heves volt. Horemhab először érvekkel hadakozott a király esztelen kívánsága ellen, majd mikor tapasztalta, hogy ez a szelíd, halk szavú, ártalmatlan tekintetű, nőies, vézna ifjú hajszálnyit sem enged, ordítozni kezdett, mintha egy laktanya udvarán ostoba katonákat agyusztált volna. Korbácsával az asztalt verte az isteni Eknaton orra előtt, képe kivörösödött, mintha gutaütés fenyegetné. Eknaton szelíden rendreutasította, de hiába. Végül Horemhab átkozódva a földre hajította méltósága jelvényét, az aranynyelű korbácsot, s odakiáltotta a királynak, keressen más hülyét, aki hajlandó tétlenül nézni a Birodalom összeomlását, egy pillanatig sem marad parancsnok. Már-már ki akart rohanni a szobából, mikor Eknaton szenvedő, szomorú tekintete meglágyította a szívét, ura elé borult, s így szólt:

- Amíg én melletted vagyok, király, egy becsületes embered bizonyosan lesz. Egy, aki nem hazudik neked, nem csal meg, s nem akar építeni a te ostobaságodra. Visszamegyek tehát a Deltához, s megpróbálom végrehajtani parancsodat, de úgy, hogy Ázsia átkozott barbárai se növesszék meg túlságosan a szarvukat.

Eknaton mosolygott, megölelte Horemhabot, kezébe nyomta elhajított korbácsát.

A jelenetnek azonban - a hallgatózók révén - híre futott a Fehér Házban, majd csakhamar az egész Birodalomban. És akik tudtak olvasni a jelekből, most már nem kételkedtek sem abban, hogy a király "nem igazi" király, sem abban, hogy Egyiptom fölött átok lebeg.

Eye tűzzel-vassal rendelkezett Alsó-Egyiptomban. Tiy valósággal betegen húzódott vissza a Palota egyik részébe. Horemhab nehéz szívvel visszautazott a Deltába, szélnek eresztette csapatai alját, de rávetette magát a harckocsik gyártására, a lovak beszerzésére s a megmaradt elitcsapatok következetes gyakoroltatására. Eye építkezéseit pedig támogatta. A király odaadóbb hívei még mohóbban teljesítették az új törvényeket a saját érvényesülésük meg a családjuk érdekében. Az új város rohamosan épült óriási költséggel, elképzelhetetlen pazarlással. Szaporodtak Aton templomai az egész Birodalomban, oltárok ezrei emelkedtek, imádságok, himnuszok születtek... Ámun papjai pedig szótlanul, lesütött szemmel jártak, alázatosak és nyájasak voltak. Vártak. Persze, nem tétlenül. Még buzgóbban terjesztették gyilkos híreiket a király súlyos betegségéről, már őrültnek is mondták, búsan emlegették orvosai aggodalmát, s a királyi Anya bizalmasának, Szinuhe udvari koponyalékelőnek azt a szándékát, hogy a Birodalom érdekében megfúrja a király fejét.

Eknaton naponta többször is találkozott Mószéval. Mindig testvérien nyájas volt hozzá, megölelte, megcsókolta, egy asztalnál evett-ivott vele, lelkesen magyarázta terveit, új meg új bíztató sikerekről számolt be. Mósze napról napra jobban sajnálta ezt a szerencsétlen, magányos ifjút. Egy pillanatig sem kételkedett benne. Ám aggódott módszerei, eszközei miatt. Aggodalmait nem hallgatta el. Jaj neki, ha fegyvertelenül akar szembeszállni a könyörtelen erőkkel. Biztatta, embereit válogassa meg jól, ne bízzék meg állítólagos értelmükben, szavaikban meg mégúgy se, vesse őket szigorú vizsgálat alá, mert könnyen lehetséges, hogy egyik pillanatról a másikra ellenségeihez csatlakoznak. Horemhab véleményét támogatta; legyen olyan hadserege, hogy senkinek még csak eszébe se jusson a lázadás. Ámde hiába beszélt. Eknaton egy ideig figyelmesen hallgatta, majd szeme kitágult, révedezni kezdett. Húsos, gyermekes ajkán megjelent az az ártatlan, álmodozó mosoly, amit Mósze - s bizonyára még sok más - nem tudott meghatottság nélkül nézni.

- Barátom és testvérem - mondta a király szelíden. - Én tudom, hogy atyám, a Nap mindenkit egyformán eláraszt forró szeretetének sugaraival. Ember, állat, növény, még a kövek is tudják ezt, szeretettel fordulnak felé. Csak meg kell magyarázni, hogy minden szeretet a Napból árad felénk, s megértik. Egymást szeretettel kell támogatniok. Hiszen mindnyájan egyek a Napban. Milyen egyszerű ez, testvérem! Milyen egyszerű! Látjátok, hogy úgy cselekszem, ahogy beszélek, ahogy imádkozom, úgy imádkozom, ahogy atyám, a Nap kívánja tőlem, mindnyájan szeretettel fordulnak felém, bíznak bennem, követnek. Hiszen nincs magasztosabb és boldogabb út, mint amely Isten felé vezet. Boldog út ez, teli van örömmel, szépséggel. Fény önti el, vakító fény. Hát miért ne értenék meg, hogy fegyvertelenül, őszintén, szeretettől eltelve fordulok feléjük, s hívom őket a Nap dicsőségébe?

Mósze néha elhatározta, nem marad a thébai Fehér Házban, de mikor ilyesmit mondott a király, s látta nagy, barna szemében a rajongás lobogását, mégis maradt. Érezte, előbb-utóbb szörnyű szerencsétlenség történik: leszakad a Palota mennyezete, tűzvész tör ki az óriási városban, fegyveres csőcselék dönti be a kapukat, hajigálja ki a sikoltozó emberek ezreit az ablakokon, vér festi vörösre a Nílus hullámait... Ilyen meg efféle szörnyű látomások gyötörték, s éjszaka nemegyszer ugrott talpra riadtan, futott valamelyik teraszra, s bámult a város felé, nem tűzvész vöröse villódzik-e a sötét égboltozaton? Ebben az óhatatlanul elkövetkező pillanatban ott akart lenni a király mellett.

Az élet azonban látszólag a maga biztos medrében folyt, sem lázadás, sem tűzvész, sem a Palota összedőlése nem következett. Eknaton pedig egyre bámulatosabb tervekkel foglalkozott. És mintha minden igazolta volna az emberek tiszta értelmébe vetett hitét.

Egy reggel azonban ijesztő hír futott végig a Palotán. A fiatal királyné, Taduchipa, aki eddig még mindenen ámult-bámult, s akinek gyermekes csodálkozása egy pillanatra sem hagyott alább, meghalt. Arcán ugyanazzal a csodálkozó kifejezéssel találták szobájában, az ágyon fekve, ahogy megérkezése óta mindig látták. Mintha ezen az utolsó pillanaton csodálkozott volna legjobban, ami olyan váratlanul elragadta a szokatlanságok, különösségek, furcsaságok és csodálatosságok világából. Este még nem volt semmi baja, reggelre halott volt. Hogyan, miképpen? Senki sem tudta. Az orvosok valamely ismeretlen rontást gyanítottak a hirtelen halálban. De hiába gyanakodtak és tanakodtak, hiába végeztek mindenféle varázsműveleteket, hogy az ártó személy kilétét, tettének okát megtudják, fáradozásuk meddőnek bizonyult.

Gyász szakadt hát a Fehér Házra, a király szinte megdermedt a csapástól. Sápadtan, remegve nézte a halottat, szeme kitágult, ajka reszketett. Orvosai készen álltak, hogy az okvetlenül bekövetkező rohamnál segítségére legyenek, azonban a roham elmaradt. Eknaton szótlanul állt, mintha nem e világban lett volna. Talán végigfutottak lelkén a rövid idő emlékei, amit ezzel a csodálkozó gyermekkel töltött, talán éppen az utolsó éjszakára gondolt, amikor karjában tartotta, csókolta, becézte őt? Aztán lassan megfordult, s gépies léptekkel kiment. Visszavonult lakosztályába, a temetésig jóformán senkivel sem érintkezett, semmivel sem törődött, csak gondolkozott és hallgatott.

Tiy magánkívül volt a keserűségtől, a dühtől, a tehetetlen bosszúvágytól. Már-már úgy látszott, hogy a csodálkozó asszonyka teljesíti leghőbb vágyait, megvalósítja nagy terveit, fiút adván a Birodalomnak, s most, íme, egyik napról a másikra, mintha meg akarta volna csúfolni őt, meghalt. Tiynek ez sehogy sem fért a fejébe. Mindenáron tudni akarta, ki rombolta össze álmait, amikor minden a legszebb rendben haladt a megvalósulás felé. Nem sírt, hanem dühöngött, átkozódott, fenyegetőzött. Ő is lakosztályába zárkózott, s éjjel-nappal a legsötétebb varázslatokba merült. A Birodalom leghíresebb olajnézőit, kristálynézőit, horoszkópusait hívatta a Palotába, mondják meg, miért kellett Taduchipának ilyen váratlanul meghalnia. Hiszen még aznap este táncolt, mitanni éneket énekelt, maga kísérte citerazenével énekét, jó étvággyal evett, sokat kacagott, s pirulva próbálkozott néhány nehéz egyiptomi mondat hibátlan elmondásával. Most meg, tessék, halott, drága, fiatal testét a Holtak Városának balzsamozói lúgos medencékben úsztatják, nemrég forrón dobogó szívét kivették, a koporsókészítők már kalapálják, vésik, zománcozzák utolsó lakhelyét, az aranyburkolatot... Ó, jaj, rágondolni is rossz! Ki tette, ki az alattomosan lappangó ellenség, aki ilyen kegyetlen tőrt döfött belé? Ezt azonban sem a nézők, sem az asztrológusok, sem az orvosok nem tudták megmondani, még azok a néger varázslók sem, akiket Núbiából, Kusból hozott a Palotába.

A történelemtudomány sem tud mit kezdeni ezzel az esettel, fiam. Taduchipa egyik napról a másikra eltűnik a szemünk elől, még a múmiáját sem találták meg eddig. A szerencsétlen kis hercegnő nevetve, csodálkozva, táncolva bukkant föl Mitanniból, egy-két évig ámuldozott Egyiptom csodáin, királyné volt, ruháit egyiptomi ruhákkal cserélte föl, úgy-ahogy megtanulta férje anyanyelvét, megjelent az ünnepségeken, áldozott új istenének, énekelte és imádkozta himnuszait, imádságait, labdázott, csónakázott, ékszerekben gyönyörködött, aztán lemerült az Alvilágba, sohasem kerül elő többé.

Míg a balzsamozáshoz szükséges hetven nap eltelt, míg a Fehér Ház gyászolt és készülődött, Tiy varázslókat, tudósokat, besúgókat mozgósított, míg az orvosok a király talán végzetes rohamára vártak, Eye pedig fölkészült minden eshetőségre, Mósze sok órát és napot töltött együtt a királlyal. Azt hitte, támaszra lesz szüksége, de kiderült, hogy Eknaton megdöbbentő nyugalommal viselte el a csapást. Egyiptomi számára hátborzongató volt a mosolya, amivel Taduchipát emlegette, s arról a soha meg nem szűnő, tiszta boldogságról beszélt, amiben része van, amióta felesége a Nap szerelmébe visszatért.

- Aton sohasem akar és sohasem tesz rosszat gyermekeinek - mondta csendesen. - Miért siratnám Taduchipát, testvérem? Boldog volt, amíg élt, még boldogabb most, hogy az igazi létbe átkerült. Lobog a Fényben, mint maga is tiszta fény, mi pedig sírva tekintsünk utána a sötétségnek ebből az alacsony világából? Vajon nem arról tennénk-e ezzel bizonyságot, hogy magunk is a sötétség fiai vagyunk? És nem ismerjük istenünket, a Napot?

Mósze csodálkozott és örült. Elméjében megfordult a gondolat, hogy a fiatal királynét megmérgezték, mert halálos döfést akartak adni a királynak, meg akarták semmisíteni a királyi Anya terveit s végső soron magának Aton egyházának a hatalmát is. Éppen ezért örült, hogy a király szinte eszelős nyugalommal fogadta a veszteséget, s ezzel súlyos csapást mért a gyilkosság kitervezőire. Csodálkozása annál nagyobb volt, mert ezt a gyenge, nőies, beteg fiút voltaképpen senki sem avatta be az isteni titkokba, a füles keresztet csupán hízelgésből ajándékozták neki, s mégsem roppant össze sorsának súlya alatt.

Miközben Ámun papsága buzgón terjesztette a hírt, hogy a királyné hirtelen halála a megsértett, letaszított Ámun bosszúja, s még több is fogja követni, Eknaton, visszavonulva magányába, himnuszt írt a Naphoz, s elrendelte, hogy minden Aton-templomban énekeljék. Lelkes elragadtatás könnyei között mondta el a himnuszt Mószénak egy sötét este, mikor álmatlanul üldögéltek a hűvös teraszok egyikén, s bámulták Théba városának vörösen reszkető fényeit. Nem is elmondta, hanem elénekelte. Testét előre-hátra himbálva a hosszú hullámok görgéséhez hasonló verssorok ütemére, egyenletes hangon, néha kissé nőies, néha meg szinte lázasan izzó szemében a város fényének lobogásával, fiús karját kinyújtva mondta:

Szép fölragyogásod az Ég peremén,
te élő Aton, aki elsőnek éltél!
Mikor az Ég alján fölragyogsz csodásan,
eltöltesz minden földet a szépséged özönével.
Mert szép vagy, hatalmas és sugárzó,
mikor magasan ragyogsz a Fiad felett.
Sugaraid átölelik a népeket,
átölelnek mindent, amit teremtettél.
Ré vagy te, és rabul ejtesz mindent,
raboddá kötözöl mindent nagy szerelemmel.
Távol vagy bár, sugaraid itt lobognak a Földön,
magasan vagy bár, fénylő lábnyomaid a napok!

Így énekelt a fölkelő Napról, a forró szeretet sugarairól és a fényről, mikor Taduchipa örökre lehunyta őztekintetű szemét, s a sötétség házába, a sírba készült távozni. Így görgette a hosszú, lángoló himnusz sorait elragadtatott hangon, amihez hasonlón kevesen énekeltek. Talán csak azok az első emberek ujjonghattak így, akik még félrévületben éltek és haltak, a mítoszi kor mélyén. Azok az emberek, akik nem hasonlítottak még a mi majomszabású alakunkhoz, járásuk lebegés volt, létük tánc, hangjuk és nyelvük zene.

Ha lenyugszol az Ég peremén,
sötétbe merül a világ, mintha halálba merült volna.
Szunnyadnak szobácskáikban az emberek,
fejüket befödik, orrukat betakarják,
és egyikük sem látja a másikat...

Úgy folytak lázas szavai, mint csillogó hullámok az éjszakában, és Mósze teljesen átadta magát nekik. Mintha a különös ifjú könnyű keze kőtáblákba karcolta volna himnuszát, Mósze lelkében minden szó, minden hangsúly, minden mondat megmaradt, elmondhatta volna elejétől végig - s el is mondta, elmondta gyakran élete során, elannyira, hogy mások is megtanulták, soha el nem felejtették.

A temetés után nem következett sem lázadás, sem katasztrófa, a király nem halt meg, sőt nagyobb lelkesedéssel vágott neki az álmaiban látott meredek útnak. Elment a Látóhatár Városába, megszemlélte az építkezéseket. Ünnepélyes alapító nyilatkozatot tett, kőbe vésette, s elhelyezte a királyi palota alapozásába. Ebben a nyilatkozatban így nevezte önmagát: "Ré-Horachte főpapja, aki ujjongva üdvözli a Látóhatárt, az ő nevében: parázs Atonban!" Négy határkövet is állított a város mellett, minden égtáj felé egyet, s rávésette: "Eskümet, amit atyámnak, Atonnak tettem, sohasem fogom megszegni, soha és mindörökké. Nem, hanem álljon kőoszlopon a délkeleti határon ugyanúgy, mint a Látóhatár Városának északkeleti határán, valamint az északnyugatin is. Ne verjék le soha, ne mossák le soha, ne dobják ki soha, és kővel se dobálják meg soha, darabjait ne hordják el sehová. Ha pedig veszendőbe menne, ha összetörne, ha a kőoszlop, amelyen írva van, összeomlanék, ugyanazon a helyen, ahol volt, ismét meg fogom újítani."

Majd meg visszatért Thébába, hogy befejezze a nagy Aton-templomot, amit atyja, Amenhotep-Nebmaare kezdett építeni, s amit vontatva épített tovább Tiy meg Eye. Amíg ez a templom véglegesen el nem készült, s az Aton-szertartások meg nem kezdődtek benne, Ámun papsága a lassan emésztő parázs türelmével várakozott, bízva az okos Eyében, de még inkább az égi Hatalmakban, akiket biztos módszerekkel szoktak beavatkozásra bírni az egyház érdekében. Mikor azonban a templom elkészült, s Eknaton maga tartotta meg benne a fölszentelő ünnepséget mint Aton főpapja, az Ámun egyház elérkezettnek látta a nyílt harc idejét. Herhor, a Nap Árnyékának főpapja, díszbe öltözve, fején a kis arany kosszarvakkal, fülében, nyakán, csuklóján, valamennyi ujján megrakva értékes mágikus erejű ékszerekkel, gyaloghintajába szállt, utat nyitó fullajtárokat futtatott maga előtt, templomi őrséget rendelt maga mögé, elment a Palotába, hogy még egyszer megkísérelje jó útra terelni a királyt.

Fogadtatása a trónteremben folyt le. Eknaton királyi jelvényeibe öltözve, trónusán ülve fogadta, így is jelezvén, hogy nem mint jó barát vagy vitatkozó fél, hanem mint uralkodó kíván találkozni látogatójával, tehát amit mond, kötelező törvény. Társaságában tartózkodott az öreg Ramósze, a király néhai atyjának vezíre, most is vezír, mert egyetlen törekvése az volt, hogy a királyt - bármelyiket - haláláig híven szolgálja. Jelen volt még az ugyancsak megöregedett Pentu szertartásmester is. Meg Mósze. Őt Eknaton külön megkérte, legyen ott a fontos találkozásnál.

Herhor térdig meghajolt, s kitárta karját. Eknaton sokáig hagyta ebben a helyzetben az öregurat, mintha elmerült volna gondolataiban, s észre sem venné. Pentu halk figyelmeztetésére adott csak engedélyt, hogy fölemelkedjék, de nem ültette le. Ez a gyalázatos bánásmód vérig bőszítette a hatalmasságot. Úgy is viselkedett, ahogy nem akart. Nyomban a legháborgóbb hangon, szemrehányásokkal kezdte. Orrán át eregette a hangokat, fújt és harákolt, mint egy harci mén.

- Isteni király - kezdte. - Ámun nevében, áldott legyen mindörökké, az ő szent ügyében járulunk eléd. Isten indíttatására szükségesnek látom, hogy alázatosan figyelmeztesselek: szörnyű csapások várnak reád s a Birodalomra, ha...

Eknaton fölemelte keskeny jobbját, amiben a korbácsot tartotta, s halkan így szólt:

- Ha nem jöttél volna, izennem kellett volna érted. Mert közölni akartam veled, hogy új fővárosom, Aton Látóhatára áll. Most már hamarosan oda kell költöznöm. Ezzel örökre megszakítok minden kapcsolatot Ámun városával, Uészettel, átengedem sorsának, amit megérdemel. Ámun tette naggyá, s Ámun megsemmisülésével kell visszasüllyednie minden bűnével, hazugságával, erőszakosságával, alattomosságával, kegyetlen uralomvágyával arra a színvonalra, ami megilleti. Inkább élek sátorban, ha kell, mintsem ezt a hazug várost, ennek hazug templomait, hazug Palotáját lássam. És majd csak akkor keresem föl ismét, ha üres istenképei, népnyúzó áldozatai, véres ünnepei, istenkáromló énekei egészen a múlté lesznek. Ez szándékom és akaratom, eddig sem titkoltam, most halljad a saját számból.

A főpap mélyen meghajolt, ahogy a király szavát illik fogadni, de ráncos homloka lángolt, nagy aranykarikákkal terhelt füle égett, vékony ajka remegett. Ujjai tétován kaptak a mellén függő kereszthez, vadul babrálták. Lélegzete elakadt.

- Isteni király - nyögte, mint akit taglóval leütöttek. - Isten indítására jöttem, hogy borzasztó tévelygésedet alázattal megmagyarázzam, fényes elmédet megnyissam az igazság számára. - Szétvetette karjait, fölkiáltott: - Mi lesz a Birodalomból, mi lesz a nyomorult nép sorsa, ha te, isteni király, megbénítod s megnémítod Isten szavának közvetítőit, ha...

- Ré szavait hallottad az imént - figyelmeztette Eknaton előredőlve trónusán, s mereven nézte a főpapot. - Az én atyám, az én hódolatra méltó atyám megtanított engem az ő valódi lényének ismeretére, s eltöltött igazságával. Szavai ismeretesek szívemnek, s arcom előtt megnyilatkozott ő. Megértettem őt, ő pedig megértett engem.

Ezek a szavak halkan, de határozottan csengtek a hatalmas teremben. Falak, oszlopok visszaverték, mintha az egész teremtett világ ismételte volna. A trónus mögött szoborszerű nyugalommal álló néger szolgák ütemesen lengették pávatoll-legyezőiket, de a királynak nem volt szüksége hűsítő szellőre, hűvös volt és nyugodt, bár szavai forrók. E megrendítő pillanatban Ramósze, a vén, kövér, mindig szolgálatkész vezír nem fojthatta vissza rajongását, s így kiáltott:

- Te vagy Aton egyetlen gyermeke, az ő törvényeinek birtokában élsz! Te vezetted a hegyormokat, félelem lakozik mélyeik titkos kamráiban, ahogy a népek szíve is teli félelemmel... És a hegyek úgy sóhajtanak feléd, ahogy a népek!

- Mit is mondhatnék hát? - gyötrődött a főpap, s megint keresztjéhez kapott, fején az aranyszarvacskák előremeredtek, mintha döfni akarna. - Éjjel-nappal, szünet nélkül imádkozunk és áldozunk érted, isteni király, hogy fogadd szívedbe a mi égő fájdalmunkat...

Eknaton intett Pentunak, az pedig kicirkalmazott léptekkel a főpaphoz ment, udvariasan a fülébe súgta:

- Az isteni kegyelmű úr most egyéb sürgős állami üggyel kénytelen foglalkozni.

Tehát Herhort kidobták. Korához, tudományához és rangjához illő módon, de kidobták. Húsos, laza arcát elöntötte a vér, nyakán kitágultak, szinte pattogva vertek az ütőerek, halántékán verejték gyöngyözött. Majd nyomban elsápadt, fehér lett, mint a mész. Egy pillanatig tétován tekingetett hol a királyra, hol a vezírre, hol Mószéra, majd Pentura, mintha most látná őket életében először. Mintha nem étkezett volna estéken zeneszó mellett saját hajlékában Ramószéval, s nem értettek volna mindig egyet mindenben, mintha nem fitymálta volna bizonyos körökben Mószét, a gyanús származású herceget, mintha nem Pentu szolgált volna neki évtizedeken át olyan hírekkel, amiket hasznosítani lehetett a kereskedelemben az egyház s a nép szent javára. Lám, most kimértek és közönyösek, arcuk sem rándul, szemük egyetlenegy megértő, együttérző pillantást nem vet reá... A Palotából, ahol hosszú időn át egyike volt a legfélelmesebb hatalmaknak, úgy lökik ki, mint egy mocskos kutyát, mint egy silány rabszolgát... mint egy...

Térdig hajolt, kitárta mind a két karját, s a legszabályosabb lépésekkel, amiket valaha láttak ezek a régi padlómozaikok, kihátrált a teremből.

- Tudod-e, testvérem, hogy ezután elkészülhetsz minden rosszra? - aggodalmaskodott Mósze a kihallgatás után.

Eknaton leszállt trónusáról, Pentunak nyújtotta jelvényeit, tiaráját s elmosolyodott. Szelíd volt a mosolya, mint egy gyermeké.

- Tudom. Elkészültem mindenre. Taduchipa halála óta semmi sem fog meglepni. Őt már odaadtam Atonért, odaadok mindent, magamat is. Ha kell, odaadom az egész Birodalmat. Csak egy célt, egy boldogságot ismerek: mindent odaadni Atonért.

S még aznap törvényt diktált írnokának, elrendelte Ámun minden, még oly csekély megmaradt vagyonának, összes földjeinek, bányáinak, hajóinak, épületeinek elkobzását, a templomi kincstárak megnyitását, leltározását, végezetül pedig a legrettentőbbet: magának a fajumi Lope-rohuntnak, e roppant, áttekinthetetlen kincstárnak a föltárását, leltározását, a papi őrök eltávolítását, helyükbe királyi katonaság kirendelését, megbízván e példátlan rendelet végrehajtásával Horemhabot, a Delta katonai parancsnokát teljes személyi felelősséggel.

Az írnok keresztbe tett lábbal ült, írótábláját a térdén tartva, mozdulatlan arccal hallgatta a király rövid, halkan kiejtett szavait, de mikor erre a végső pontra került a sor, az írónád megállt a kezében, elsápadt, szeme értetlenül meredt a királyra. Ő azonban nem törődött vele. Félig eldőlve heverőjén, térdét ütögetve formálta meg a szavakat a legszabatosabb stílusban.

- Most azonnal tisztázzák le, s hozd vissza, hogy rányomjam pecsétemet - utasította az írnokot, amikor az utolsó szót is leírta. - Még holnap ki kell hirdetni.

Mósze nem ringatta magát kétségekben a most meginduló harc könyörtelensége felől. Íme, már bizonyos, hogy Taduchipát Ámun egyháza ölte meg azzal az évezredes gyakorlattal, amit bőséges tapasztalatai művészetté csiszoltak ezen a téren. Az is bizonyos, hogy a küzdelem mindaddig nem fejeződik be, amíg egyik fél holtan nem marad a porondon. Melyik lesz ez a fél, azt Mósze máris tudta. Az, amelyik tisztább, felsőbbrendű eszméket vall, s becsületesebb módszerekkel küzd. Csakhogy Mósze azt is megtanulta mestereitől, hogy bár a világ sohasem nyugszik, amíg a sárba nem húz, el nem tapos mindent, ami szent, valami elpusztíthatatlanul megmarad. Lehet azután a vereség mégoly tökéletes, az Ember valahol, valamiképp újra kezdi a küzdelmet, s megint megment valami töredéket ebből az emlékezésből. És fölébresztve másokban is, továbbadja az idők végezetéig.

E különös, meglepetésekkel, súlyos veszélyekkel teli időkben Mószét is nagy veszély fenyegette.

Tizenhét esztendős volt, erős, egészséges, fiatal férfiú, s még az ő rendszeresen kifejlesztett akaratereje, magasrendű szellemi élete sem tudta megfékezni szerelmi vágyait. Életmódja csak erősítette ezeket a vágyakat: sok zenét, dalt hallott, szebbnél szebb táncokat látott, maga is táncolt. Szépség vette körül. A Palota minden része tökéletes művészetet sugárzott, tiszta művészet volt minden fala, oszlopa, bútora, használati tárgya, de elvégre ezt már megszokta, hiszen Men-noferben is csupa szépség volt minden, noha másfajta, mint itt. Hanem a nők szépségét nem lehetett ám megszokni. Sőt mennél válogatottabb szépségeket látott, annál jobban hajtotta feléjük a szinte elviselhetetlen vágy. Egyre inkább kinyílt a szeme, egyre nehezebb volt behunynia. Tökéletes termeteket, bájos arcokat, elbűvölő szemeket, izgató ajkakat, csalogató kebleket, tündéri mozgást látott minden pillanatban, részegítő szavak és mámorító kacagások, borzoló suttogások, elragadó énekhangok, csalfa tréfák gyönyörködtették. Orrát betöltötték a világ legdrágább illatszereinek illatai. Nemcsak a főúri családokból kiválasztott sok szolgáló volt szép, hanem a rabnő is, aki a legsilányabb munkákat végezte. És mennyi változat a szépségben! Fehér bőrű kékszemű, szőke feketeszemű, fekete barnaszemű... Bársonyos, sima, csillogó testek. Ahány fajta, annyi különös báj. Annyiféle járás, mozgás, testtartás. Annyiféle ruha, ékszer, illat. Csak intenie kellett volna, s megnyílik előtte a gyönyörök bódító kertje.

De mesterei fogadalmat tétettek vele, hogy mindaddig nem nyúl nőhöz, míg a beavatottság legmagasabb fokát el nem éri. Csak akkor lesz joga élni e szépségekkel, e gyönyörökkel, a szabadsággal, ha életnek-halálnak ura, ha csontja velejéig ismeri a világ csalékony voltát, a bűvöletek és varázslatok iránt pedig közönyös tud maradni.

De milyen nehéz volt Mószénak közönyösnek lennie ennyi asszonyi bűvölet iránt! A szüntelenül feléje áramló csábítás, a testek, hangok, ruhák, illatok kifinomult varázslata behatolt álmaiba is, és gyötrelmessé tette éjszakáit. Milyen könnyű lett volna mondania: mindez az enyém, válogathatok, parancsolhatok, uralkodhatok... nem von felelősségre senki! Mi rossz származhatik abból, ha örömöt szereznék másnak is, magamnak is? Nem azért adta-e Isten a világot az embernek, hogy a magáévá tegye? Miért tűrjem vágyaim gyötréseit, mikor könnyíthetnék magamon? Miért ne nyújtanám ki kezemet az édesnél édesebb gyümölcsök után, hogy leszakítsam, élvezzem?

Azonban újra meg újra legyőzte kívánságait, mert eszébe jutott a törvény: mindezzel a gyönyörrel csak akkor élhet, ha tudja, mennyire csalóka, s a káprázatok nem uralkodnak többé rajta. Ellenkezőleg, ő uralkodik minden káprázaton. Egyetlen meggondolatlan pillanatért, a kéj egy pohárnyi mámoráért nem dönthette romba annyi év fáradságos eredményeit. Hiszen mindezen a szépségen s gyönyörön túl ott várakozott rá a legnagyobb szépség, a legnagyobb gyönyör: Isten ismeretének szépsége és gyönyöre. Ő pedig erre vágyott, erre tette föl életét.

Mégis, valahányszor találkozott Nefertitivel, elveszettnek érezte magát. Mind az előkelő, mind a rab tündérekkel le tudott számolni, de a fiatal hercegnővel nem. Az a sok feszülő vágy, kínzó kíváncsiság, mohó falánkság, ami feléje sugárzott a Palotából, egyetlenegy tükörben gyűlt össze, s tűzött rá vakítón, forrón, csábítón. Hamarosan észrevette, hogy anyja, Szetamon örömmel látná, ha közte és Nefertiti között kigyúlna az isteni szerelem szenvedélye, s ez csak növelte érzéseit a hercegnő iránt. Mindig iparkodott kedvét keresni anyjának. Hogy most is a kedvében járjon, mindent elkövetett volna. Hát még éppen ilyen módon, ami számára is a legfőbb kívánság volt!

A hercegnőt mindennap látta, mindennap beszélgetett, énekelt, zenélt, mulatozott vele, mégis napról napra szebbnek látta, csábítóbbnak és finomabbnak, okosabbnak és kedvesebbnek. Ahogy járt, ahogy mozgott, ahogy nevetett, beszélt, hallgatott, ahogy nézett, ahogy behunyta a szemét, ahogy a labda után szökkent, ahogy táncolt vagy ült, hevert, evett-ivott, ahogy durcáskodott vagy szomorkodott, elviselhetetlenül szép volt. Könnyed alakja karcsú, mint a gazelláé, nagy barna szeme ártatlan, de fürkésző, mint az antilopé, nyaka, mint az alabástromedény, melle, mint az elefántcsontból faragott tökéletes félgömb, melle bimbaja, mint a kicsattanó szőlőszem, karja, keze, mint a lótusz szára s mint a lebbenő pillangó. Hangja tökéletes hangszer, amelyen egy érzékeny lélek hibátlanul játszik, hol melegen bársonyos, hol fojtottan forró, hol gondtalanul csengő, teli-teli árnyalatokkal. Éneke madárcsattogás, trillázás, zengő fény. Hangtalan zene a mozdulata is, fegyelmezett s mégis tökéletesen szabad. Ha meggondoljuk, Nefertiti valóban egyike volt az emberi faj legszebb nőinek, akik valaha éltek a földön, nem csodálkozhatunk Mósze szenvedélyén s gyötrelmes kísérletein, hogy mennél illőbb hasonlatokkal rajzolja káprázó szeme elé a gyönyörű leány kifejezhetetlen szépségét.

Mósze gyakran úgy érezte, ezért a lányért hajlandó volna odadobni életét mindenestül. Még az Édenről is lemondana érte, hogy az övé legyen. Örökre, persze, mert Mósze kezdte már elveszteni ennek a szónak az értelmét.

A baj - s egyben a legfőbb gyönyörűség - az volt, hogy mintha Nefertiti is valami hasonlót érezne Mósze iránt. Mintha tánc közben felé-feléragyogtatná sötét, nagy szemét, nem a gyémánt hideg villódzásával, hanem az égő szén forró fényével. Mintha sima, illatos kis kezét hosszasabban nyugtatná olykor a vállán. Mintha dús fekete haját, amit sohasem nyírtak, s amit sohasem takart paróka, az ő gyönyörködtetésére fésültette volna magasra, s tűzdelte volna meg gyöngyökkel, rubinokkal, smaragdokkal. S úgy forgatná, emelgetné-hajtogatná hosszú, fehér nyakát, mintha az ő szájának kínálná csókra. Mósze gyakran üldögélt szobájában álmatlanul a lámpa mellett, s ékes szavakon töprengett, amiket papiruszra írjon, Nefertiti lakosztályába küldjön egy szótlan szolgával. A papír holdfényes kertről, csábító gránátalmákról, piros bélű fügékről, illatozó lótuszokról, kecses hattyúkról, rózsalugasról, örök isteni szerelemről, halálos gyönyörről szólt volna... de sohasem írta meg. Mert mikor már nyúlt volna az írónád, a festék, a papír után, egy hang így suttogott benne: - Ne add oda elsőszülöttségi jogodat egy pillanat gyönyöréért. Ne zuhanj vissza az úton, minek nagy részét már megtetted. Ne fuss káprázatok után. Légy úr. Uralkodj magadon. S a világon...

Ekkor hátradőlt székében, karját megfeszítette, öklét az asztalkára nyugtatta, szemét behunyta. S így maradt mindaddig, amíg szoba és lámpa, papír és asztal, Palota és a világ el nem tűnt előle Nefertiti alakjával együtt. S nem látott mást, csak a sugárzó fényt, ami betöltötte a lelkét.

Egy este vagy éjszaka, nem tudta, mikor, mert az idő megállt, csendesen nyílt az ajtó. Nefertiti lépett be nesztelenül, mint az illatos szellő. Egy pillanatig mosolyogva állt Mósze mögött, az ajtót könnyedén betette, karja azonban ottmaradt a kilincsen. Nagy, bársonyos szeme égett, rátapadt a székében mozdulatlanul ülő Mószéra, amint öklét az asztalkán nyugtatva, fejét hátravetve a lámpa lángocskájába meredt. Olyan volt, mintha kőbe faragták volna. Felsőteste mezítelen, derekán könnyű, körülcsavart kendőt fogott össze az öv. Ugyancsak mezítelen lábszárát maga alá húzta. Mit művelt vajon? Min gondolkozott olyan révületben, hogy az ajtó nyílását, a mögötte álló leányt sem vette észre?

Nefertiti könnyedén közelebb lépett, de mindkét karját kinyújtva tartotta, mint a vak. Éjszakai ruhát viselt, halvány, áttetsző, rózsaszínű fátyolt, de noha földig ért, tisztán átsütött rajta a teste bársonya. Lábán rubinszínű saru piroslott, mintha friss vérbe gázolt volna. Keze, lába körmei szintén pirosak voltak. Arca, ajka azonban festetlen s éppen ezért szokatlanul halvány, mintha szenvedélye a szívébe kergetett volna minden vért. Fekete hajában mindössze egy nagy rubin villogott, mint a csillag. Így állt, figyelt, meg akarta érinteni a mozdulatlan Mószét, meg nem is...

Végre elhatározta magát, kezét a herceg vállára tette.

Mósze fölriadt, hátrafordult. Szeme, mint a részegé, tétován tekintett a hercegnőre. Úgy bámult rá, mint aki jelenést lát, valamely évezredes halottat, aki előjött sziklasírjából, s a másvilág testetlen, mégis csábító fényében lebeg előtte. Nem tudott hinni a szemének. Vélte, látomásából lépett ki a csodálatos alak. Megdörzsölte szemét, megint Nefertitire vetette. Arcát vad vérhullám pirossága öntötte el.

De szólni nem tudott. Csak ült kábultan előredőlve, s nézte a leányt.

- Min gondolkoztál olyan elmerülve? - kérdezte Nefertiti halkan, de a hangja mégis fényes volt, mint a sötétben csillogó láng. Mosolygott.

- Nem... nem gondolkoztam - szólt rekedten Mósze.

- Ó, hercegem - suttogta most egészen erőtlenül Nefertiti, és mind a két karját Mósze vállára nyugtatta, kitágult szeme egészen közelről ragyogott hosszú szempillái közül. És sóhajtott. - Nem tudtam tovább várni. Azért jöttem ide, hogy megmondjam: nem tudok tovább várni. Lelkem lángol, testem ég, szívem repülni szeretne, mint a kalitkába zárt madár. Hiába vártalak minden éjszaka, most eljöttem hozzád. Itt vagyok, jöjj, élvezzük a gyönyört, simuljunk össze ajkunktól a térdünkig, miénk az éjszaka, miénk a gyönyör...

Ráborult Mószéra, mint a remegő rózsabokor, elárasztotta illatával, teste forró rózsáival. Mósze arca a keblére simult, s Nefertiti, vadul megragadva a herceg fejét, magához szorította, mintha bele akarná fojtani a testébe.

Váratlanul elérkezett a döntő pillanat. Amiről Mósze annyit ábrándozott, amire hiába keresett szavakat, amire sóvárgott, s amitől menekült, itt volt. Karja mohón ölelte át a leány hajló derekát, arcát a keblébe fúrta, érezte bőre forróságát és illatát, lebomló fekete haja ráhullt, mint a vízesés. Bágyadt gyengeségében is vad volt a leány, mohó a finomsága is, merész a tartózkodásban, félénk az elszántságban, odaadó és fegyelmezett... Szűz volt, aki egyetlen őrült pillanatban mindent el akart dobni, s mindent meg akart kapni. Lihegett, suttogott, hangja el-elakadt, szeme ragyogott, mint a megszállotté.

Mósze fölemelkedett, magához ölelte, s kábultan a szenvedélytől, ágyára ültette. Nefertiti alulról fölfelé nézett rá sűrű hajbozótja közül, mint az erdőben leselkedő tündér. Nem tudta, mit tegyen, mit mondjon, de kész volt engedelmesen végigdőlni az ágyon, s átadni magát az ölelésnek.

Így nézték egymást időtlen időkig. Akkor Mósze szeme előtt kezdett testetlenné válni a piruló leány, idő és tér eltűnt, Mósze mélyen magába merült, mintha feneketlen kútba ereszkedett volna. Érezte, hogy hűl le a vére, hogy ver egyre szabályosabban a szíve, hogy távolodik egyre jobban és jobban a lánytól.

Nefertiti észrevette, mi megy végbe a férfiban, de nem értette, nem is akarta érteni. Úgy érezte, Mósze csak nem tud hinni a valóságban, olyan váratlanul lepte meg. Odaadón mosolygott, jobb keze önkéntelenül simogatta Mósze mezítelen karját.

De jaj, a férfiú, akiért mindenre hajlandó volt, akinek lelkében már odaadta magát, akit testébe-lelkébe akart fogadni, egyre idegenebbül állott előtte. Mintha szakadék nyílt volna köztük, s egyre tágult volna. Keze megsimogatta izmos, barna karját, itt állt, érezte lassú lélegzetét, mégis távolodott érthetetlenül. Karját csüggedten az ölébe eresztette, mosolya megfagyott, szemében a halálra sebzett antilop rémülete ragyogott.

Mósze egyszerre s együtt látott mindent. A szakadék ott tátongott az ő lába előtt is. Még át lehet lépni. Meg át lehet ugrani. De már... már csak bele lehet zuhanni. És beletemetni mindent. Kiválasztottságát, hivatását, beavatottságát. Mi következik azután, ha ezt a szüzet a magáévá teszi? Forró ölelkezések, csókok, végeláthatatlan kéj, rabság, házasság, parancsnoki állás valamelyik hadseregben, talán fővezérség, talán királyság, ha a szerencsétlen álmodozó valóban meghal... Lassú, de óhatatlan belesüllyedés a földi nyomorúságba...

Hogyan álljon a főpap elé? Mit mondjon, mikor közli vele végső beavattatása napját, s kérdezi, tökéletesen tiszta-e testben-lélekben? Hogyan lépjen a halál kapuja elé, amin túl a világegyetem titkai föltárulhatnának előtte? Mondja: atyám, nem vagyok méltó a tudásra, csalódtatok bennem, csalódtam magamban, elcsábíttattam magamat egy szép szűz által, odadobtam öleléséért az isteni tudományt, elcseréltem a gyönyörért egész végtelen örök kincsemet? És bujdosson Isten szava elől a pusztaságban, mint Kain, akiről Amram beszélt? Zuhanjon le az Égből, mint azok az istenfiak, akik nyomorúságba döntik a népeket, ahelyett hogy visszavezetné az embereket Istenhez?

Világos volt előtte, hogy életének ez a nehéz pillanata a legnagyobb kísértés, a legszörnyűbb próba. Íme itt remeg, didereg és izzik előtted a leány, akit régóta kívánsz. Önként jött, hogy neked adja magát. Szépségéhez, kedvességéhez, okosságához, ügyességéhez nincs hasonló az egész Birodalomban, sem fehérek, sem barnák, sem feketék között. Szabad és szabad vagy te is. Mind a ketten szüzek vagytok, szívetekben ugyanaz a kívánság lobog. Ha megöleled, olyan gyönyörben részesülsz, amiben sohasem volt része emberi halandónak. Olyan gyönyört adsz, amilyent senkinek sem adhatsz többé életedben. Anyád kívánsága is az, hogy eltörjétek a korsót. A Birodalom java, ha elfoglalod a szegény Álmodozó helyét. Úgyis az Alvilágba ereszkedik, mert nem bírja el a Nap fényét. És néped, a kizsarolt, szolgaságba taposott, megalázott héber nép, atyád, Amram, anyád, Jozabét, testvéreid, Aharon meg Mirjam, a kis vályogház, valamennyi kis vályogház reszketve vár, szabadítsd meg a nyomorúságtól, adj neki emberi életet, békét, ételt és italt és szabadságot... Mindez az öledbe hull, csak ki kell nyújtanod a kezedet, magad felé fordítanod a szépséges leány arcát, karodba ölelned testét, kéjt adni és kéjt kapni...

De képtelen volt átnyúlni a szakadékon, moccanni is képtelen volt, karját összefonta széles mellén, szemét behunyta, ne lássa a leányt, el ne gyengüljön nyílt, alázatos odaadásától.

Mikor kinyitotta a szemét, Nefertiti gőgösen ült előtte, domború mellét kifeszítve, kezét ökölbe szorította, arca sápadt volt, szeme hidegen ragyogott. Ajka megvető, egyben halálosan megalázott és megalázó mosolyba rándult, keskeny volt, mint a késpenge.

Így nézett Mószéra dermedten és dermesztően, mintha meg akarta volna ölni.

- Ki vette el bűvöletével férfiúságodat? - suttogta a fogai közül sziszegőn. - Mondd meg, hogy bosszút álljak rajta. - S mert Mósze hallgatott, folytatta: - Jó, nem árulod el, de megtudom. Most pedig légy átkozott. Olyan átkozott, amilyen megalázott vagyok én.

Mósze megrémült. Eddig nem gondolt rá, milyen megalázó a viselkedése. Bántani, gyötörni, megsemmisíteni nem akarta Nefertitit, hogyan is akarta volna, hiszen szerette! Gyöngéden lehajolt, megsimogatta a hercegnő fejét, megfogta a kezét, mellé ült, átölelte a vállát. Nefertiti ekkor sírva fakadt. Mósze vállára borult, egész teste vonaglott a zokogástól. Elárasztotta Mósze vállát, mellét forró könnyeivel. Sűrű hajába markolt, beborította vele görcsösen rángó arcát, összeomlott, mintha eltaposták volna. Szólni nem tudott, csak fuldoklott, mint aki mélységben fetreng, s hiába nyújtja a kezét segítségért.

Ez volt az utolsó, a legnagyobb, a csaknem elviselhetetlen kísértés. Mint a legtöbb férfi, Mósze sem tudta elviselni nők s gyermekek zokogását. Nem bírta látni könnyeiket. És semmi sem csábítóbb, mint megvigasztalni egy összetört nőt, könnyes arcát addig csókolni, amíg fölragyog rajta a hálás mosoly, majd megistenül a kéj mámorában. A reménytelenség sötétjéből figyelni őt, megfürdetni az üdvösség sugaraiban - van-e ennél ellenállhatatlanabb vágy a férfiúban?

Mósze is megingott. Érezte, hogy forr a vére, hogy árasztja el a vágy, hogy feszülnek meg az izmai. De az utolsó pillanatban, amikor már a leány is ajkához közelítette ajkát, sikerült visszamerülnie önmagába. És a vére lehűlt, izmai elernyedtek. Nyugodt volt most már tökéletesen, végképpen nyugodt. Nefertiti áradó könnyei, fuldokló zokogása nem rendítették meg többé. Egyszerre végtelenül erősnek érezte magát, rendíthetetlennek, mint a szikla.

- Ne sírj, hercegnő, ne sírj - mondta csendesen, egyre leány fejét simogatva. - Meg kell mondanom, hogy szeretlek, csak téged szeretlek, és férfiúságomat nem kötötte meg semmilyen bűvölet. Ne érezz sem bosszút, sem megalázottságot. Ugyanúgy szenvedek, mint te. Még jobban. De le kell mondanom a gyönyörről, amit kínálsz, mert vár rám a Halál Kapuja... Azon a kapun be kell lépnem. Találkoznom kell a rémekkel és a szörnyekkel, szembe kell velük néznem, meg kell ismernem a halált, le kell győznöm, s vissza kell térnem az emberek közé. Fogadalmaim sorát nem szeghetem meg, mint a király sem szegheti meg kőbe vésett esküjét, amit Atonnak tett. - Egyre folyamatosabban beszélt, látta, hogy a hercegnő zokogása csillapul, s figyeli szavait. Mikor pedig a fejét is fölemelte, sima homlokából elzilálta a sűrű hajat, s komolyan nézett Mósze szemébe, bátran folytatta: - Nefertiti, te édes, te szép, te egyetlen. Te, az istenek legtökéletesebb alkotása. Tudod, hogy elfacsarodik a szívem, mikor azt mondom, oda kell adnom téged, hogy cserébe megismerhessem a halált? Ha csak magamat fosztanám meg a gyönyörtől, nem fájna annyira, de téged is megfosztalak, szerelmem, s ez mindennél jobban fáj. Úgy éreztem az első pillanattól fogva, mikor megláttalak, hogy te értem születtél, én pedig érted. Mintha az örökkévalóságban együtt lettünk volna, s azért választottuk volna testünket, hogy így találkozzunk, így legyünk egymásé. De most már tudom, sohasem találkozunk. Én belépek a Halál Kapuján, te belépsz az Életén. Menj békével. Légy áldott. Gondolj rám szeretettel. Én a legnagyobb szeretettel gondolok rád, mert téged választott ki Aton, hogy próbára tegyen. Rólad mondok le Atonért. - Sóhajtott, lehajtotta a fejét. - Nagyon nehéz...

Nefertiti érezte, valami nagy, elképzelhetetlenül nagy dologról van szó, de nem értette. Most már meggyőződött róla, hogy Mósze szereti, kívánja, ahogy ő Mószét, s ez megnyugtatta hiúságát. Sőt a herceg még hihetetlenül meg is nőtt a szemében, mert viselkedése, homályos szavai olyan távoli, az egész világon túl levő célra mutattak, amit föl sem tudott érni ésszel. Mint mindenki, ő is hallott a beavatásokról, némely templom mélyén, titkos helyen, ennek vagy annak az ősi piramisnak a belsejében végbemenő félelmes szertartásokról, ijesztő próbákról, amikre a férfiak egyike-másika évekig készülődik. Azt is tudja, hogy a papok és tudósok rendekbe tartoznak, aszerint hogy milyen vizsgát tettek. Ez már öltözködésükben, címeikben, jelvényeikben is megnyilatkozik. De amit hallott, inkább zavaros mese volt, nem firtatta, nem is firtathatta, hiszen a titkokat nem árulta el senki. Végül megmaradt a mellett a gyermekes elképzelés mellett, hogy ünnepélyes vizsgákról, kikérdezésről van szó, s ha a jelölt meg tud felelni, az őt megillető rendbe sorozzák. Csakhogy akár igazak a rémítő mesék, akár nem, miért kell lemondani a szerelem gyönyörűségeiről? A férfiak sok érthetetlen ostobaságot követnek el. Képesek elhagyni otthonukat, szeretteiket, gazdaságukat, kényelmüket, mindazt, amit "boldogságnak" neveznek az asszonyok, hogy Ázsia homoksivatagaiban harcikocsin robogjanak, sebeket adjanak és kapjanak, megvadult lovak patáival tapostassák agyon magukat. Betegségek démonainak seregével viaskodnak Afrika őserdeiben, hogy néhány újfajta fát, követ, állatot hozzanak. Viharokkal szállnak szembe, hogy olyan tengereket lássanak, amiknek vize semmiben sem különbözik az ismert tengerekétől... De ha vannak is olyan bolondok, sohasem hitte volna, hogy Mósze, ez a minden tekintetben kiváló ifjú, visszautasítsa őt egy szertartás, egy vizsga kedvéért. Azonban, ha a nők nem is értik, miért fordult el tőlük valaki, az ilyen férfit csak még jobban csodálják. Nefertiti is olyan ámuló csodálattal vetette rá ártatlan szemét, mintha istent látott volna.

- Mósze, szerelmem - suttogta szolgálatkészen. - Ha fogadalmad tilt tőlem most, nem fog tiltani holnap vagy egy év múlva. Teljesítsd kötelességedet, aztán jöjj vissza hozzám. Én várlak. Akármikor, akárhol, éjjel vagy nappal, mikor teljesen szabad leszel, jöjj és ints. Szolgálód letérdel előtted, megcsókolja lábadat, hajával törli le sarud porát, mert a tied testestől-lelkestől. És örömében reszket, ha ölébe fogadhat.

Könnyedén a földre ereszkedett, szorosan átölelte Mósze térdét, arcát lába fejére fektette.

Mósze ismét gyengeséget érzett, de most már könnyebb volt győznie. Fölemelte a leányt, gyengéden visszaültette maga mellé, megsimogatta nehéz, dús haját, s így szólt:

- Nem, édes szerelmem. Amit most mondtam, örökre szól. Nem volna tökéletes a lemondásom, ha abban reménykedhetnék, hogy egyszer, akár holnap, akár egy vagy tíz év múlva, mégis megölelhetnélek. Elválásunk örök. Az én utam kifelé vezet a világból, de úgy, hogy másokat is kifelé vezessen. Te magad vagy az egész világ. Ha tőled el tudok válni, el tudok az egész világtól. Pedig minden szépségét, báját, kedvességét, gazdagságát, csodálatosságát, minden színét, édességét, illatát, minden forróságát és gyönyörét benned mutatta meg. Ez vagy te, Nefertiti. Neved aranycsengettyű csilingelése a fülemnek, sohasem fogom úgy kimondani többé, ahogy eddig csendes éjszakákon kimondtam. Az alkonyati szellőben a te suttogásodat érzem, a lótuszok szirmai a te arcod tökéletességét idézték elém, a füge méze a te ajkad zamatát, a kertek illata a te testedet, a libanoni borban a te ölelésed mámorát ittam... És mennyivel több vagy te mindennél! De most menj békével.

Nefertiti szeme izzott, mikor Mósze szavait hallgatta, lágy karja egyre szorosabban fonódott a herceg nyaka köré, kissé nyílt ajkát egyre közelebb vitte az övéhez. Égi rajongás sugárzott finom, hosszúkás arcán.

- Szolgálód vagyok, boldog szolgálód, szerelmem - suttogta odaadón, mikor Mósze befejezte szavait. - Legyen úgy, ahogy az én uram akarja. De a szolgáló is kérhet valamit. Arra kérlek, arra az egyetlenegyre, hadd csókoljalak meg búcsúzóul. Csak egyszer hadd csókoljalak meg.

Szelíden meg akarta csókolni, de Mósze fölállt:

- Nem. Egyetlen csókot sem adhatsz. Én sem csókollak meg, Nefertiti. Mondtam, menj békével.

Ekkor felállt a hercegnő is, komoran tekintett Mószéra, mindkét kezével végigsimította duzzadó mellét, csípőjét, gömbölyű farát, megrázta fejét, sötét haja a vállára hengeredett.

- Istened egy őrült lázálma. Istened nem isten, mert ilyet nem kívánhat tőled. Istened nincs, és nem is volt soha. Majd megérted magad is, előbb vagy utóbb. Akkor olyan üres lesz az életed, mint a kagyló, amelyből kirothadt az élet. Mint az üres kagyló fogsz visszasüllyedni a tengerbe, elborít a homok, befon a hínár, senki és semmi sem marad utánad... Még emlékek sem, egy csók emléke, akár egy búcsúcsóké is... Egy szív emléke sem, amely a te szíveden dobogott... egy kézé sem, amely a te hajadat borzolta, egy hangé sem, amely a te nevedet mondta... Nem fogsz emlékezni egy ölelésre sem, amely igazi gyönyört adott neked... Mert te nem ember vagy, nem ember, hanem szörny, nincs benned szeretet, csak akarat... Maradj hát egyedül, örökre...

Az utolsó szavakat egyre szenvedélyesebben mondta, egyre vadabbul, egyre fájdalmasabban. Mindkét kezét ökölbe szorította, kerek vállán rántott egyet-egyet, fejét fölvetette, éjsötét szeme olyan nagyra tágult, hogy uralkodott egész sápadt arcán. Aztán gyors mozdulattal összecsavarta magán a rózsaszínű fátyolt, s kisietett a szobából. Nem vágta be az ajtót, nem, annál sokkal fegyelmezettebb volt még őrületében is, de olyan szorosan tette be maga után, mint egy sírkamra zárókövét.

Mósze halálosan fáradt volt. Ágyára dőlt, feje alá kulcsolta kezét, szemét a díszes mennyezeten jártatta. Mellette a lámpa lángocskája lobogott. Valóban, tengerparton heverő üres kagylónak érezte magát, amit lassan-lassan mosnak a hullámok, visszanyelnek a mélységbe, évezredeken át szitál majd rá a homok, befedi egészen, belepi a hínár nyálas, barna szövedéke. Feje zúgott. Hátha csakugyan nincs is az az Isten, akiért lemondott legégőbb kívánságáról? Akiért odadobta ezt a leányt? Hátha az egész csak a papok szemfényvesztése, akik a káprázatok után futó emberiségen így kívánnak uralkodni. Hátha maguk között ravaszul fölnevetnek, valahányszor Atonról van szó, dörzsölik a tenyerüket, s egyetértőleg bólintanak igen, igen, az egész óriási szellemi épületet csodálatosan raktuk össze évezredeken át, de így uralkodhatunk csak, uralkodni pedig kell, különben rajtunk uralkodnak a hitványak... Hátha ez az igazság? Az ember arra törekszik, hogy tudatába fogadja az egész világot. Világ a tudaton kívül nincs is, ahogy tágul a tudat, úgy tágul a világ... De mit ér annak a megismerése, amit tudatunkba fogadhatunk, ha éppen azt nem ismerhetjük meg, ami kívül van rajta? Ha Istent megismerem, már nem Isten, csupán az istenek egyike. Ha tudatomat Istenig tágítom, megszűnik Isten lenni, mert része lesz a világnak. Miért taszítottam el hát Nefertitit, vele együtt miért utasítottam el a világot, az életet, ha Istent, aki kívül és túl van a tudatomon, sohasem ismerhetem meg? Ha a végső beavatás, a Halál Kapuján való belépés csak tökéletes kieszelt csalás, káprázat, papok varázslata a hatalomért?

Ó jaj, Mósze ide-oda vetette magát ágyán, fetrengett, mint az eltaposott állat, nyögött, sóhajtozott, homlokát verejték lepte, ajkát véresre harapdálta, körmeivel belevájt arcába. És könnytelenül sírt.

A Palota zúgott, a város morajlott, a Nílus vize locsogva surrant, olyan volt mindez, mint az időtlen tenger morajlása. Hűvös éjszakai szél áramlott be az ablakon, meglobogtatta a lámpa lángját, a vén fák susogtak odakint. Valóban, máris üres kagyló volt Mósze, amiből az élet kirothadt. Nem emlékezett sem egy csókra, sem egy szívre, sem egy simogató kézre, sem egy hangra, amely a nevét suttogná... Nem emlékezett egyetlenegy ölelésre sem, amely igazi gyönyört adott volna... Nem volt benne szeretet, de most még akarat sem.

Nemhiába oktatták azonban mesterei meg Amram, hogy pusztaságon kell átvergődnie annak, aki Istent keresi, s az istentelen magányt kell megismernie annak, aki Isten felé tör, Mósze most ráismert a tikkasztó pusztaságra, az istentelen magányra. Amint ráismert, már meg is nyugodott. Csodálatos tisztán látta Amram vályogházát, a kérődző teheneket, a tehén tőgyét öklelő borjút, a néhai kiskutyát, a hullámokkal csókolódzó csónakot, a vén szikomorfát. Hirtelen megjelent Jozabét, lassan a malomkő mellé telepedett, egyenletes mozdulatokkal forgatta. Barna arcára mély árnyékot vetett a fehér fejkendő. Kilépett a házból Mirjam, kezét előrenyújtotta, mintha tapogatóznék, révült szeme nagy volt, ajka érthetetlen szavakat dadogott. Hirtelen felbukkant Amram, vállán földig érő bíborkék köpönyeg, nyakán, csuklóján ékszerek, homlokán aranyabroncs, karját az Égre tárta, magas alakja a bíborkék vízben fejjel lefelé mintha egy végtelen alsó Égbe nyúlna... És lábánál ott ült ő meg Aharon; visszafojtott lélegzettel hallgatta a főpap szavait, de a szavakat nem lehetett érteni, mert némán mozgott a szája... s mégis tudta Mósze, hogy mit mond. Ezt mondja: "Egy az Isten, az Úr, Él Saddáj..."

Mósze fölugrott ágyáról.

- Amram nem hazudik! Amram nem csal! Amram nem akar uralkodni! Amram sohasem gondol hatalomra! Amram igaz! Jozabét igaz! Mirjam igaz! Aharon igaz!

Minden mondatnál a levegőbe sújtott öklével, mintha láthatatlan ellenséget akarna lebunkózni.

Visszaült ágyára, arcához emelte a kezét, érezte Nefertiti hajának bódító-lázító illatát. Elrévedezett. Jaj, milyen csodálatosan szép, hogy emberek milliói élnek együtt a földön... Találkoznak reggel, meghajolnak egymás előtt, Isten áldását kérik egymásra, örvendeznek, hogy megint találkozhattak... megcsókolják gyermekeiket, kedveseiket... Gyönyörködnek a felkelő Napban, a frissen csillogó falevelekben, a hűvös szellőben, a hömpölygő vizekben... Megetetik az állatokat, halásznak, és gyönyörködnek a halakban... madarásznak, és gyönyörködnek a szálló madarakban... Vetnek, és bokáig süppednek a lágy, termékeny iszapba... Aratnak, és énekelve szedik a markot... Lisztet őrölnek, és csodálják a fehér, omló lisztet... Fölragyog a Béke Csillaga, és szívüket nyugalom szállja meg... Asztalhoz ülnek, meggyújtják a hét lángot, megáldják, kiosztják a kenyeret, megáldják, kézről kézre adják a bort... Ismét örvendeznek a csodán, hogy a láthatatlan világból, íme, testet öltve megismerhették egymást, láthatják egymás arcát...

Mósze megint sírt. De nem könnytelenül, hanem édes könnyeket ejtve. Szíve megtelt élettel, a zúgás hullámai egyre újabb meg újabb életekké váltak.

Most újra kimondta Nefertiti nevét, a név csilingelt, mint az aranycsengettyű, fájdalom hasított Mósze szívébe. De ez a fájdalom már nem üres lemondásból eredt, hanem szerelemből, mert most Nefertitit is úgy szerette, mint az egész világot. Nem másként, nem úgy, mint aki birtokolni kíván, hanem úgy, mint aki csak szemlél, de egy azzal, amit szemlél.

Kiment szobájából, végighaladt a folyosón, a csarnokokon, a teraszokon, lelépdelt a lépcsőkön. Az éjszakai nyugalomba merült Palota őrei mozdulatlanul álltak a lámpákkal megvilágított őrhelyeken. Mint akik sohasem alusznak, nyitva volt a szemük, testük meg-megrezzent, némelyikük halkan köhintett. Szabályosan fejet hajtottak a herceg előtt. Mósze szeretett volna mindegyikükhöz odalépni, vállon veregetni őket, egy-egy zacskó aranyat nyomni a kezükbe, s így szólni:

- Menjetek haza. Te fekete, indulj Núbiába, Kusba vagy Szomáliba, ahová akarsz. Bújj fűkunyhódba, csókold meg feleségedet, gyermekeidet, gyönyörködj bennük, érezd a csodát, hogy a semmiből jöttetek, most együtt vagytok, naponta láthatjátok egymás arcát. Te barnabőrű, eredj haza a Jordán mellé, bámuld vén városod durva falait, borulj le Baál Hadad előtt, énekelj és táncolj, csókold meg kedveseidet, gyönyörködjetek egymásban, csoda történt veletek, leszálltatok a semmiből, s most szerethetitek egymást, amíg vissza nem tértek a semmibe... Menjetek, fussatok mindnyájan, hiszen van-e annál nagyobb csoda, hogy a Nap minden reggel együtt lát benneteket, s együtt, mikor lenyugszik?

Lassan kóborolt a végeláthatatlan kertben, a fekete fák alatt. Holdfény nem volt, de a finom kaviccsal fedett utak csillogtak, mint a régi arany. Itt sűrű bokrok mélyén pittyegett egy madár, fölriasztották csikorgó lépései, ott a tó vize csillogott hályogosan, mint az ezüstlemez. Lugashoz érkezett, rózsák csüngtek a sötétben, csak nehéz illatuk árulta el őket. Bement a lugasba, leült egy fehér kőpadra. És hallgatott. Hallgatta a gallyak halk zizegését, a szellő suhogását. Mintha lelkek jártak volna, suttogtak, ölelkeztek volna az illatozó sötétben. Mintha egy hang megkérdezte volna:

- Itt vagy?

Mósze valósággal látta, hogy egy gyenge kis leány egy erős, fiatal férfi karjába omlik. Hallotta, hogyan csókolják egymást hangtalan, hosszú csókkal. Szívét meleg öröm árasztotta el. Gyönyörködjetek egymásban, mindennél nagyobb csoda, hogy alájöttetek a semmiből, mint a csillagok, megismertétek egymást, szépséget láttok egymás arcában.

Mósze nem volt egyedül. Szíve nem volt üres, mint a kagyló, amelyből kirohadt az élet, s amit a tenger görget céltalanul, míg be nem lepi az évezredeken át szitáló homok, a nyálkás hínár. Végtelen élet tengere zúgott körülötte, fölötte és alatta, új meg új életek rajzottak ki belőle, tértek vissza, s ringtak tovább az örökkévalóságban.

Hajnalig ült a lugasban, s mikor a Nap fölbukkant a keleti hegyek mögött, önfeledten imádkozott.

 

30. A Nap gyermekei

Szetamont nagyon elcsüggesztette Nefertiti és Mósze házasságára épített terveinek összedőlése. Mósze ugyan semmit sem szólt különös találkozásukról, a hercegnő úgyis megtudta volna a két fiatal viselkedéséből, ha nem lettek volna önkéntes besúgói. De voltak, elsősorban a vén Mami. Most is ő volt bizalmas szolgálója, s miközben tett-vett, nyögött, sóhajtozott, minduntalan megállt, hogy fáradt csontjait pihentesse, folyton járt a szája. Hogy a Palota személyzetének tömegéből ki volt a héjaszemű, rókafülű, aki fölfedezte Nefertiti titkos útját Mósze szobájába, majd Mósze magános éjszakai sétáját össze tudta kötni a hercegnő látogatásával, s ki tudta belőle hüvelyezni az egyetlen lehetséges igazságot, sohasem derült ki, de nem is derülhetett, hiszen mindenki kémkedett, leselkedett, suttogott, következtetett, mert sorsa, gyakran élete függött a helyzet ismeretétől. Egy röpke pillantás, egy véletlenül elejtett szó, egy mozdulat, egy szokatlan ruha, ékszer, fegyver, egy el nem fojtott indulat, megfigyeléséhez kiegészítő, magyarázó megfigyelések, gondosan megfogalmazott következtetések, olykor csupán fölvillanó sejtelmek csatlakoztak, s érthetetlen utakon elterjedtek az egész Palotában. A szolgákat, szolgálókat uraik dolgozó tárgyaknak tekintették. Csakhogy nem voltak tárgyak, hanem süketnémáknak látszó személyek, akik már szolgálatuk miatt is hozzászoktak a figyeléshez. Így aztán Szetamon egy-két nap múlva mindent tudott, ami a lényeget illeti. De, mondom, világosan beszélt a két ifjú lélek viselkedése is.

Az elkeseredett anya menteni akarta, ami menthető. Elhatározta, hogy a két testvér, Mezemmut meg Nezerurhut közül házasítja össze valamelyiket a fiával. De másként fogott hozzá: nem bízta föllobbanó érzésekre, hanem egy alkalommal elmondta tervét Mószénak, s egyenesen megkérdezte:

- Két testvéred, Mezemmut meg Nezerurhut közül melyikkel törnéd el szívesebben a korsót?

Mósze nyugodtan telepedett egy öblös székbe, anyja illatszeres tégelyével játszadozott, s mosolyogva mondta:

- Ha arról van szó, hogy valakivel eltörjem a korsót, csak Nefertitivel törném el, isteni anyám. De szó sincs ilyesmiről.

- Miért? Miért? - kérdezte Szetamon izgatottan. Elmúlt már harmincéves, hajdani érzései emlékekké ülepedtek, lassan-lassan átalakultak, tervekké formálódtak, amiket fia köré font. Hideg, nyugodt, céltudatos, hallgatag asszonnyá fejlődött, minden meddő szerelmi vágya abban a fáradhatatlan törekvésben lobbant újjá, hogy fiának feleséget keressen, az éppen úgy rajongjon Mószéért, ahogy ő rajongott a Legkedvesebbért, ahogy rajong a fiáért. Semmi sem döbbenthette volna meg jobban, mint ez a határozott elutasítás. - Talán nem reméled, hogy Nefertiti a tied lehet? És ha őt nem kaphatod meg, nem kell senki?

Mósze letette a tégelyt, anyjára fordította mosolygó, erős tekintetét, s rendíthetetlen nyugalommal mondta:

- Amíg át nem léptem a Halál Kapuját, nem gondolhatok nőre.

- Miért? Miért? - ismételte Szetamon a kérdést. - Hiszen Eknaton sem lépett át azon a Kapun, amit említesz, s mégis megkapta a Keresztet! Ha ő megkaphatta, miért ne kaphatnád meg te is? Nem vagy te éppen olyan herceg, mint ő volt? Meg merné tagadni a főpap a végső beavatás jelvényét, ha kérnéd tőle?

- Kereszt és kereszt között különbség van, anyám - magyarázta türelmesen Mósze. - Különbség abban, hogy ki hogyan kapja meg. Arra is gondolj, szeretett anyám, hogy ahány beavatott, annyiféleképpen lép be a Halál Kapuján.

- Nem értem, nem értem - rázta szép fejét a szigorú Szetamon. - Ha megkapod a Keresztet, eltöröd a korsót Nefertitivel, megnyílik előtted az út a trónusig is!

- Kérlek, ne vitázz erről - figyelmeztette Mósze gyöngéden. - Mindent összedöntenék, ha eltörném a korsót Nefertitivel. Mindent kockára vetnék, ha nővel hálnék. Mit érne számomra az olyan Kereszt, amit parancsra, hízelgésből kapnék?

- Ez rettenetes, ez hihetetlen! - kiáltotta a hercegnő, s összecsapta a kezét. - Hiszen így tönkreteszel mindent, ami...

- Hagyd, isteni anyám - intette megint Mósze. - A törvényeken nem vitatkozhatunk. Ha arra gondolsz, hogy tönkreteszem a te terveidet, igazad van. De bele kell nyugodnod.

- Nem, nem nyugszom bele! - tiltakozott szokatlanul hevesen, parókáját rázva a hercegnő. - Hiszen akkor vége az egész életemnek. Soha, sohasem tudod meg, fiam, mit tettem, mit adtam érted. Milyen örömmel mondtam le a saját életemről, hogy benned és általad éljek. Az istenek adtak téged nekem, mert én az isteneknek adtam magam, tökéletesen, őszintén, habozás, félelem, önző szándék nélkül. Átléptem minden korlátot, nem bántam meg soha, újra megtenném. Most azonban azt akarom, hogy te is lépd át a korlátokat, ne törődj semmilyen szabályokkal és törvényekkel, hadd az utolsó beavatást azoknak, akik enélkül nem tudnának magasra hágni, ne vedd el a keresztet sem, ha nem akarod, hogy önként adják... Te több vagy, nagyobb vagy mindenkinél, te kiválasztott vagy, téged földi asszony szült ugyan, de az Isten nemzett, neked nincs szükséged titkos próbákra, rejtelmes beavatásokra, papok ceremóniáira... Neked nem kell megtartóztatni magadat senkitől és semmitől, hozzád akkor is szól az Isten, ha nőt öleltél... Tiéd minden, tiéd a világ, a hatalom, a dicsőség, tiéd a tökéletes szabadság... Ne a halál, hanem az élet kapuján lépj be! Vajon van-e ennél tökéletesebb beavatás?

Hevesen, kapkodva beszélt, érzései el-elfojtották a hangját, az a kis turbékoló megbicsaklás, amiért halálba mentek volna a férfiak, ölni tudtak volna a nők, meg-megismétlődött. Szép, hosszúkás, zöld szeme szenvedélyesen tapadt Mósze arcára. Előrehajolt ültében, megérintette Mósze erős kezét, aztán megragadta forrón, mint egy szerelmes.

Fia azonban csak mosolygott. Nem ingott meg állhatatosságában. Most már, az után a nehéz éjszaka után, könnyű volt ellenállnia, bár sajnálta az anyját. Szelíden megsimogatta a kedves, okos, szépen kifestett arcot, ráhajolt, megcsókolta, és nevetve így szólt:

- Isteni anyám, ne okozz fájdalmat magadnak és nekem szavaiddal. Ha átléptem a Halál Kapuján, s nem pusztulok bele, visszatérek hozzád s a világba. Addig légy türelemmel. Talán eltöröm valakivel a korsót, talán nem. De Nefertitivel soha, pedig ő az egyetlen, akit feleségül kívánok. Nezerurhut? Ismered őt, magad sem gondoltad komolyan. Mezemmut? Hoj, hiszen félelem száll meg, valahányszor megjelenik két törpéjével, mint egy alvilági lélek, gonosz szolgái között! - Vidáman nevetett, hogy elüsse beszélgetésük élét, s nevetésre késztesse anyját.

Csakhogy Szetamon nem nevetett, hanem intett, távozott, s elfordult tőle. Nem akarta, hogy lássa keserű könnyeit. Mert bizony leborult ágyára, mikor egyedül maradt, arcát a vánkosba fúrta és zokogott, mint azon az éjszakán, mikor megtudta, hogy a Legkedvesebb messzire tűnt előle, hiába várja a kerti lugasban.

Mósze ezután tökéletesen megszilárdult elhatározásában. Nyájassága, kedvessége hideg volt, viselkedése zárkózott. A Palota hölgyei egyre jobban csodálták, s egyre dühödtebben kísérleteztek, hogy megtörjék. Ő mintha nem is vett volna észre semmit. Nefertitivel úgy érintkezett, mint akármelyik idegennel, testvére ugyan, de érinthetetlen. Nezerurhut, ez a mindig sértődöttnek látszó, fejletlen leányka sajnálatot ébresztett benne, különösen mikor észrevette, hogy kelleti magát előtte. Kopasz fejét óriási paróka födte, nagyon büszke volt rá, forgatta, mutogatta sűrű bodrait, s megsértődött, ha Mósze közönyösen tekintett rá. Mezemmut sovány, csontos, nagy szájú, széles arcú, erős állú leány volt, ő meg azzal a két törpével büszkélkedett, akit Afrika őserdeiből hozott ajándékul egy katonai büntetőcsapat parancsnoka. A két apró emberke csak a derekáig ért föl egy átlagosan fejlett egyiptomi férfinak, de úgy viselkedett, mintha óriás lett volna, valamely hatalmas ország királyi párja. Házaspár voltak, Reneheh férfi, Pare asszony. Fűből kötött szoknyát viseltek, fejük búbján csomóra kötötték a hajukat, bűvös erejű csontpálcikákat meg virágokat tűzdeltek bele. A büszke kis férfiú totemjelekkel borított, ráncos arcát szakáll díszítette, sűrű szemöldökei szigorúan árnyékolták kicsiny, ravasz, fekete szemét, nagy homlokát redők barázdálták, kezéből sohasem adta ki szép kis íját, arasznyi nyílvesszőit. Neje, a nálánál is kisebb Pare ugyancsak tetovált arcú, széles ajkú, bátor, fürge kis szörnyeteg, folyton érthetetlen szavakat kerepelt. Mezemmut sehol sem jelent meg két törpéje nélkül. Ünnepségeken mellette állt a marcona kis férfi hősi állásban, íjával és nyilával, akár egy fejedelem, apró felesége meg a hercegnő körül forgolódott, elvette és tartotta kendőjét, tükrét, illatszeres üvegecskéjét. A nép röhögött. Mezemmutnak tetszett ez a mulatság, gyakran megjelent Théba utcáin, terein, templomudvarain, s élvezte az emberek megrökönyödését, ugrató kiáltozását, harsány kacagását.

Miután Mósze tökéletesen lemondott Nefertitiről, az egész Fehér Ház minden művészetével, szépségével, bűvöletével, mulatságaival, ármánykodásaival, szerelmeivel és gyűlöleteivel együtt olyan közömbössé vált számára, mint egy naponként hallott, megunt hazugság. Tisztában volt azzal is, hogy a szépségnek ebben a csodálatos világában a tulajdon élete sem biztos, mert ha az Ámun-egyház valamelyik hatalmassága vagy egy féltékeny előkelőség végképp szabadulni akar tőle, nincs az a testőrség, nincs az az orvosi tudomány, nincs az a hathatós mágia, ami megmenthetné. De ezzel meg kevesebbet törődött, mint Mezemmuttal és törpéivel.

Csupán két személyhez fűzték szoros érzelmi kapcsolatok: anyjához meg a királyhoz. De anyja is fárasztotta, minden alkalommal újra meg újra kezdte a szelíd vitát beavatásról, házasságról, hivatásról. Hol kedvesen, hol erőszakosan, hol ravasz célzásokkal, hol okos érvekkel vagy éppen könyörgéssel igyekezett rábírni, adassa meg magának a Keresztet, törje el a korsót Nefertitivel vagy valamelyik másik húgával, hiszen láthatja, hogy a király nem él sokáig, de ha élne, akkor is hamarosan beláthatatlan zűrzavar dönt halomba mindent... készüljön erre a rövidesen bekövetkező alkalomra.

Mósze hűségesen kitartott Eknaton mellett. A kora reggeli meg a késő esti órákat katonai tudománnyal töltötte, hogy a király mellett lehessen majdan elkövetkezendő szorongató időkben. Eknaton ugyanis, mint Mósze hamar megállapította, maga volt a katonai tehetetlenség. Nemcsak fogalma sem volt fegyvernemekről, stratégiáról, taktikáról, élelmezésről, a hadmozdulatok végrehajtására szükséges időről, utakról, erődítményekről, hegyekről, vizekről, szállításról, a katonai tudomány elemeiről, hanem még a kíváncsiság legcsekélyebb jelét sem mutatta irántuk. Annyira kívül estek a világán, mint azok a tengerek, amikre sohasem indul hajó. Akárki könnyedén becsaphatta, tisztára vezéreinek hűségén múlt, hogy ellene nem fordították csapataikat. És csaknem a véletlenen, hogy az ázsiai országok ki nem kergették az egyiptomiakat határaik közül. Valahányszor efféle kérdésekről esett szó, Mósze megdöbbent a király tökéletes közönyén.

Eknaton elégedetten hallotta Horemhab jelentését Szakkarából, hogy ennyi meg ennyi ezer katonát leszerelt, szélnek bocsátott. Gyermekes ajka ártatlanul mosolygott, szelíd arca sugárzott, nagy szemét boldogan vetette Mószéra.

- Látod, testvérem - mondta -, megint egy lépés a szeretet békéje felé. Húszezer férfi teszi le a gyilkoló fegyvert, hagyja ott a gyalázatos laktanyákat, s tér vissza boldogan otthonába. Ez a húszezer ember vet és arat, gyapjút nyír, sarut készít, marhákat legeltet, halászik és vadászik, körülveszik gyermekei s áldják Atont, a szeretet Istenét. Áldanak engem, Aton fiát.

Mikor Mitanni királya Mani egyiptomi követet szemtelenül letartóztatta, legyintett.

- Írjatok királyi testvéremnek, tudasson a letartóztatás okáról. Ha kíván valamit, teljesíteni kell. Mindig szeretettel volt irántunk, országában oltárok állnak Aton tiszteletére, himnuszait naponta éneklik, bizonyosan valami félreértés van a dologban.

Ramósze, a kivénült Vezír fölháborodottan jelentette, hogy Aziru, amalekita fejedelem kétszínűen viselkedik, csapatokat gyűjt, fegyverkezik, titkos tárgyalásokat folytat Mitannival, Szíriával s némely palesztinai város királyával koalíció létrehozására Egyiptom ellen. A király csak a fejét csóválta, elgondolkozva vakargatta előreugró állát, s így szólt:

- Levelet írtunk neki, közölje őszintén a szándékait. Ha szeretettel bánunk vele, elszégyelli magát. De nem is hiszem, hogy olyan aljas volna, amilyennek mondod, Ramósze.

Persze Aziru bókoktól, alázattól, lelkes szolgálatkészségtől csepegő levelet küldött, s a király diadalmaskodott.

- Látod, Ramósze? Látod, Mósze testvérem? Tudtam, hogy derék ember, szeret engem, sohasem lesz hűtlen. Aton szeretete az ő szívében is győz.

Horemhab gyakran megjelent a Palotában, mert unta a kenetteljes levelezést. Fölháborodott a parancsokon, aggódott a Birodalomért. Gyorshajón jött, a kikötőből egyenesen a Palotába rohant, gyalog, meg sem mosdva, át sem öltözve, mindössze két tiszt meg egy szakasz katona kíséretében, mint akármelyik alantas parancsnok. Szabad bejárása lévén, nem sokat ceremóniázott holmi szabályos bejelentéssel, hanem a király elé toppant. Mélyen meghajolt ugyan, karját széttárta, de alig hadarta el az előterjesztések szokásos bevezetőjét: "Mindenben Réhez hasonlítasz, amit szíved akar, megtörténik, ha éjszaka kívántál valamit, napkeltekor már itt is van, ha azt mondod a víznek, jöjj fel a hegyekre, óceán tör elő a hegyormokig" - máris így folytatta:

Keress magadnak más bolondot, isteni uram! Mert én lábad elé teszem rangomat, nem szolgállak tovább! Szétszednek bennünket, mint keselyűk a dögöt!

Eknaton sohasem haragudott meg Horemhabra, egyáltalán nem sértődött meg a királyi fülnek szokatlan, szentségtörésként hangzó szavaktól. Amilyen finom, gyengéd ember volt, annyira szerette a férfias viselkedést. Csillapítólag tette vékony kezét a jól megtermett, mintegy negyvenéves férfi vállára, mosolygott. És ezzel a mosollyal tüstént lefegyverezte. Horemhab hűségesen szolgálta tovább, káromkodva, öklével hadonászva, minden istenekhez fohászkodva, éjjelt is nappallá téve. Bár maga megvallotta, hogy sem Atonnal, se Ámunnal, sem az istenek, istennők légióival nem törődik, egyedül a fegyverben hisz, mert attól félnek leginkább az emberek. Az istenek teremtik ugyan a birodalmakat, de csak a fegyver tarthatja meg.

Kihallgatásain többnyire jelen volt Horemhab régi barátja Szinuhe orvos is, hogy kéznél legyen, ha vitájuk a szent rohammal végződnék. Szinuhe bizalmasa volt még a királyi Anyának, olykor-olykor ártatlan besúgásokkal kedveskedett neki, de Atonban, Ámunban, Szetben, Uszirében, Ptáhban meg a többi istenben ugyanúgy nem hitt, akár Horemhab. Csakhogy a fegyverekben sem. Az orvosi tudományban legkevésbé. Tisztán látott. És sajnálta azt a rajongó királyt Tiy, Eye, Herhor, Meryre meg az ázsiai királyok, fejedelmecskék, hercegek, sejkek lankadatlan cselszövényei között. Könnyekig meghatódott, ha Eknaton elmondta valamelyik himnuszát a Naphoz. Bámulattal csüngött lángoló arcán, tágra nyílt, ártatlan szemén, ezen a csodálatos csúnya, kisfiús arcon és szemen, amely így tudott lobogni a világ annyi fenyegetése, konok megnemértése, ármánykodása, fenekedése közepette.

Ilyen s efféle találkozások után Horemhab bosszankodva mondta Mószénak:

- Tiy Hacsepszut akar lenni, Eye dinasztiát akar alapítani, s lesi a király halálát. Ugrásra készen vár, hogy ismét jogaiba ültesse Ámunt, Aziru meghódoltatta Szidon királyát, Ziannidát, a hittita Szeplel rátámadt Mitannira, s kétséges, Dusratta meddig áll ellent zaklatásainak, ez az őrült meg oltárokat emeltet Atonnak, és himnuszokat költ! Ha pedig megmagyarázom neki, hogy harci kocsikra, lovakra, laktanyákra, fegyverekre van szükségem, a szeretetről beszél, ami minden fegyvernél jobban összekovácsolja a népeket. Pénzt követelek tőle kémeim fizetésére, ő meg azt mondja, nem kémekre, hanem nyílt szívre van szükség. Mindennap várom, mikor kezd háborút valami titokban szőtt szövetség ellenünk, ő meg azt az időt várja, amikor minden ember egymás keblére omlik, s együtt énekli az ő himnuszait a Nap dicsőségére. A legnagyobb baj pedig az, hogy szeretem, szeretem ezt a szegény őrültet, annyiszor csináltatok magamból bolondot, ahányszor akarja.

Horemhabnak nem sikerült megnyittatnia a fajumi Lope-rohunt kapuit, hiába tette személyesen felelőssé a király e szigorú parancs végrehajtásáért. Minden fáradozása meddő maradt. A kincstárt őrző papok nyomtalanul eltűntek. Horemhab megkísérelte mérnökök, munkások segítségével föltárni a bejáratokat, de a fölrobbantott kövek mögött üres barlangokba jutottak, s azokból nem nyílt járat semerre. Egy helyütt sikerült egy szépen épült ősrégi folyosóba jutniok, de az is vakon végződött. Ekkor cselhez folyamodott, gazdagon megfizetett néhány csellengő, alacsonyabb rendű papot. A papok fűt-fát ígértek, egyikük hozott is egy pergamenre rajzolt térképet, a jutalmat megkapták, ámde tájékoztatásaik használhatatlanok voltak, lévén a térkép merő hamisítvány. Így végül le kellett mondania a kincsesbánya megnyitásáról, hiába remélte, hogy talál ott magának is, amiből titokban harci kocsikat, fegyvereket vásárolhat, s annyi csapatot tarthat, amennyit jónak lát.

Sok keserűségét, a szép Baketaton iránt érzett dühös szerelmét bőségesen oltogatta borral Mósze lakosztályában. Kitartó vigasztalója volt Szinuhe, az orvos, hiszen neki is elegendő oka volt a vigasztalódásra. Mósze sohasem ivott a lerészegedésig, de szerette hallgatni ezt a két különös embert, aki nem hitt semmiben, mindent tudott, és érthetetlenül szerette a királyt. Az ivás első szakaszában búslakodtak a Birodalom állapotán, szidták Őistenségét, szidták a királyi Anyát, szidták Eyét, szidták mind Atont, mind Ámunt, de leginkább Szetet, mért nem pusztítja el valamennyit. A második szakaszban kölcsönösen csúfolták egymást: Horemhab Szinuhe áltudományát, Szinuhe Horemhab katonai korlátoltságát. A csúfolódás egymás szidalmazásával végződött, Horemhab kijelentette, hogy sajátkezűleg vágja ketté az orvost, Szinuhe szerényen megengedte ezt neki, legalább megszabadul ilyen erőszakos, tudatlan szamár zaklatásaitól. A főparancsnok ordított, korbácsával az asztalt verte, Szinuhe mosolygott, s fölajánlotta orvosi segítségét, miután őt is halálos betegnek tartotta. Ettől a katona gyorsan lecsillapodott, semmitől sem félt a világon, csupán a betegségektől. A részegség harmadik szakaszában Horemhab beleélte magát korai halálába, kérte Szinuhét, ne hagyja el soha, csak benne bízik. Elsorolta, milyen föladatok állnak előtte. Kifejtette politikai és katonai terveit. Borba mártott ujjával térképet rajzolt az asztalra, hadállásokat jelölt meg, tócsákból városokat, várakat, folyókat formált, részletesen kifejtette, mennyi és milyen hadserege van Azirunak, Dusrattának, a byblosi hűséges vén Ribaddinak, honnan várható támadás, milyen hadműveleteket fog ő folytatni minden elgondolható helyzetben... Ekkor már csak ő beszélt, vastag, szőrös öklére támasztotta nagy fejét, jobbjával rajzolt, parancsolt, hadonászott, Mósze meg Szinuhe pedig hallgatták. Az orvos nem titkolt megvető közönnyel, Mósze feszült kíváncsisággal. A lassan-lassan, már hajnal felé bekövetkező negyedik részegségi szakaszban Horemhab áttért a politikai helyzet magyarázatára. A bortócsák most embereket s érdekcsoportokat ábrázoltak, az iménti hadállások átalakultak cselszövésekké, szövetségekké. Két nagy, szemben levő arcvonal Aton meg Ámun egyházát jelentette, számtalan más, kívül-belül levő front egyéb isteneket, vallásokat ábrázolt. Nem felejtette ki a gazdasági erőket sem: kereskedelmet, ipart, mezőgazdaságot. Szótlanul hallgatták, ő meg beszélt rekedten, ki-kitörő dühvel, fenyegetőn vagy bánatosan. Végül - s ez volt az utolsó szakasz - Horemhab hozzáfogott önmaga igazolásához. Mit tehetne ilyen körülmények között? Éppen szeretett, de őrült királya érdekében kénytelen egy követ fújni Eyével, akinél aljasabb gazembert nem hordozott még a Nílus. Úgy rendelkezik Alsó-Egyiptomban, mintha ketté akarná szakítani a Birodalmat, hogy megalapítsa a saját, rothadt hikszoszi uralmát Thébával szemben. Lázasan építkezik, csatornákat ás, kezébe vette az élet minden ágát... s mindezt azzal az álnok pofával, mintha Aton híve volna, végre akarná hajtani Negyedik Tutmósze meg Nebmaare terveit, s mindhalálig szolgálná Eknatont. De eközben folyton csillapítja és kecsegteti Ámun egyházát, arra hivatkozik, hogy hiszen ő maga is Ámun főpapja... várjanak tehát türelemmel, majd elérkezik az ő ideje, s akkor visszacsinál mindent. Neki, Horemhabnak egyelőre hasznot kell húznia Eye fondorlataiból, hiszen állomása Szakkara, seregei a Deltában vannak, s miért ne hitegetné Eyét, ha segítséget kaphat tőle? Majd a végén minden elválik - suttogta fenyegetően Horemhab, részeg szeme vörös volt, állatian villogott. - A leszámolásnál ott lesz ő is. Sem Aton, sem Ámun nem érdekli, de szeretné látni, kire hallgatnak a csapatok: őrá-e vagy Eyére? Már most megjósolhatja, hogy őrá. S ha egyszer leszámol Eyével, azt tehet, amit akar. Majd megmutatja, lesz olyan hatalmas és szilárd, olyan gazdag és boldog Egyiptom, amilyen Negyedik Tutmósze idejében volt.

Részegségének ebben a prófétai szakaszában Horemhab földhöz akarta csapni a serleget, s következett a végső mozzanat, aminek bekövetkeztekor Szinuhe erélyesen távozásra bírta. Nem mintha a Palotában bárki akadályozhatta volna a dorbézolásban, hanem mert ismertek ők egy csapszéket a kikötőben, ahol olyan tüzes, méregerős titkos italt mértek, amitől egy vadbivaly is elterült volna. A kocsmát Szinuhe rabszolgája fedezte föl, a főparancsnok pedig igen kiváló helynek tartotta, ott aztán, a válogatott vendégeknek fönntartott belső szobában könnyen elfelejtette Atont meg Ámunt, az őrült királyt, Tiy és Eye cselszövényeit, az ázsiai kétszínűségeket, a tudományok hiábavalóságát, a nők észbontó varázslatait s minden egyebet, ami csak gyötri az embert. Miközben az orvos erélyesen rángatta a hadvezért, ő édes könnyek között tiszta gyönyörnek, szajhának, hideg kígyónak, a nők legaljasabbjának nevezte Baketatont, reménytelen szerelme tárgyát, botrányos módon részletezte, hogyan tanítja majd meg a gyönyör élvezésére, ha egyszer a karmai közé kaparinthatja. Most már nem tudta, hol van, mit beszél, csak sírt, átkozódott, nyögött. Végül belekezdett abba a csúfolódó dalba, amit jobban szeretett minden himnusznál és imádságnál, éppen ezért csak a részegségnek ebben a szakaszában énekelte. A dal valamelyik kikötőben vagy névtelen utcában keletkezett, s körülbelül így szólt a mi nyelvünk szerint:

Láttam tüzénél a kovácsot,
veri a bronzot éjjel is,
többet dolgozik, mint egy állat,
keze, mint a krokodilé.

Láttam a kőfaragót is:
pihenés nélkül kalapál
s ha elkészül egy kődarabbal,
rázuhan, akár egy halott.

Láttam a borbélyt: mint az őrült,
lót-fut az utcán s könyörög,
borotvál, fodroz, vért csapol és
hajlong, de hasa csak korog.

Láttam a hajóst: a Deltába
szállít húst, bort meg olajat,
keze véres a rossz kötéltől
s halálra csípik a legyek.

Láttam a takácsot is: sorsa
rosszabb, mint a rab asszonyé,
görnyed, hasát veri a térde,
kehes tüdeje fulladoz.

Láttam a futárt: induláskor
végrendelkezik és zokog,
mert Ázsiában puszta várja,
barbárok és fenevadak.

Láttam a vargát: átkozódik,
veri a bőrt, s mert éhezik,
fölfalja a vékonyabb talpat,
azon mód nyersen, szárazon.

Láttam az asszonyt: folyóparton
mossa, öblíti a ruhát
néhány rézért rakományszámra,
szomszédja éhes krokodil.

Láttam végül a halászt: sorsa
valamennyinél átkosabb,
mert közelebb a krokodilhoz,
egy billenés - már vége van.

Mindig hibátlanul énekelte végig, az utolsó szavaknál: "egy billenés... már vége van", maga is tántorgott, mint a megénekelt halász a tátogó krokodilok között.

Horemhab meg a vezír, Ramósze rábírták a királyt, hogy új fővárosba indulása előtt látogassa meg Alsó-Egyiptomot, vizsgálja meg az ott folyó építkezéseket, tartson kihallgatásokat, fontolja meg a panaszokat, szemlélje meg csapatait, tegye népszerűvé magát a lakosság előtt. Aton ügyének is használ ezzel, mert a nép, látván isteni személyét s tapasztalván pásztori gondoskodását, csak jobban lelkesedik a Nap s a Nap fia, a király iránt. Horemhab remélte, hogy ravaszul kinyitja a rajongó király szemét sürgetőbb látnivalókra is, mint amilyen az örökké sugárzó Nap.

Eknaton elfogadta a javaslatot. De miközben az utazás készületei folytak, váratlanul eltörte a korsót a szépséges Nefertitivel. Hogyan jött létre ez a gyors házasság? Tiy és Eye együttes szorgalmazására-e, akik előtt a király meghajolt, mintegy bizonyítani akarván, hogy elköltözése nem változtat irántuk érzett szeretetén? Vagy annyira magánosnak érezte magát özvegységében a sok idegen, megbízhatatlan, hízelgő, fenekedő ember között, hogy szomjazott egy igazi szívre, amely előtt a nap bármelyik órájában föltárhatja érzéseit? Egy figyelő lélekre sóvárgott, aki meghallgatja lángoló zsoltárait, ragyogó gondolatait, szárnyaló terveit?

Mósze szívét megütötte a hír, de csak egy pillanatra. Nefertiti már olyan volt a számára, mint akárki más. Igaz, szebb, tökéletesebb, de éppen olyan távoli vagy közeli, éppen olyan idegen vagy kedves. Izgalom nélkül vett részt az ünnepségeken, udvariasan hódolt az új királynő előtt, bár szépséghez szokott szeme nem győzött betelni a széles, magas, kék fejdíszében, válogatott ékszereiben tündöklő, gyönyörű leány képével. Az ünneplő sokaság tombolt, mikor a fiatal pár megjelent Aton templomában, s a széles úton, a hatalmas téren magasan a hullámzó fejek tengere fölött trónusuk elringott a Palota felé. Mindenki ujjongott, zászlók és virágok áradata pompázott a vakító napfényben, zengett a zene, szárnyalt az ének... Csak Szetamon volt szomorú. Ő a vézna kis beteg király helyén egy délceg, büszke, erős, fiatal férfit látott, Mószét s egy másikat, egy nem valóságosat és nem testit, aki összeolvadt a Fiúval: a Legkedvesebbet. Úgy érezte, minden hiábavaló volt, amit eddig tett, érzett, élt.

Nefertiti úgy viselkedett, mint igazi királynéhoz illik. Nyugodt volt, szép volt, okos és kedves volt, ajkán olyan csodálatos, rejtelmes mosoly játszott, mintha Eszit istennő csókja lebegett volna rajta. Eknaton pedig büszke volt s gyermekesen boldog. Úgy ült trónusán felesége mellett, mintha azonmód, tiarásan, kezében a korbáccsal meg a pásztorbottal, nyakán arasznyi, drágakövekkel rakott ékességgel, egyenesen a Nap örök birodalmába tartaná bevonulását, ahol rend, nyugalom, szeretet, békesség honol, s minden ember boldog.

Így a tervezett alsó-egyiptomi utazásból nászút lett.

A királyi hajók serege földíszítve készen állt. Minden hajóskapitány, minden hajós, minden testőr, minden szolga és szolgáló a helyén. Eknaton közvetlen környezetéhez tartoztak: Eye, aki azért utazott a királlyal, hogy résen legyen, ha valami neki nem tetszőt akarnának a fülébe súgni, s hogy tájékoztassa az Alsó-Birodalom ügyeiről a helyszínen, Mósze, hogy elkísérje Anuig, ahol föl kellett készülnie utolsó beavatására, Ramósze, a Vezír, Horemhab, Szinuhe, az orvos, Ahmósze, a néhai király volt orvosa, ma már csak kegyeletből tartogatott vén emlék, továbbá a nélkülözhetetlen, már szintén vén Pentu főtisztviselő, végül Tutmósze szobrász, hogy vázlatokat készíthessen a királyi pár utazásáról tervezett domborműveihez. Valamint a szükséges szolgálattevő méltóságok: a király fürdőjének felügyelője, a királyi szandálok felügyelője, a királyi parókák gondozója, a király illatszereinek felügyelője... és így tovább. De ne feledjük el a királyné kíséretét sem, udvarmestertől, titkártól a fürdő, a kenetek, a ruhák, a saruk s minden elképzelhető meg elképzelhetetlen ruhadarab, ékszer, tárgy felügyelőiig. A hajókat még másféle nélkülözhetetlen nép is ellepte. Zenészek, táncosnők, akrobatanők. Az egyik hajón húsz válogatott nő tevékenykedett, akinek legtökéletesebb volt a melle és a háta, s aki még nem szült. Húsz evezőt forgattak, ébenfából készültet, az evezők fogója ezüst volt, arannyal kirakva. Mikor a hajók unalmas, elhagyatott vidéken haladtak, a királyi pár mulattatására a húsz válogatott nőt a vízbe ugratták, s vidám, előkelő halászok hálókkal fogták el őket, mint megannyi gyönyörű halat. Ám ilyen alkalmakkor a lélek hasznos magábaszállásáról sem feledkeztek meg: a rabszolgák egy fából faragott múmiát hordtak körül a hajókon koporsóban, egy rabszolga költő énekelt, mindenkit az örömök élvezésére figyelmeztetvén, mert: "Nyugatról még senki sem tért vissza, s aki a Sötétség Országába költözött, nem nyeri vissza többé az elveszített Napot." Voltak játékok is: labda, kocka, sakkféle figurás játék, ezt Eknaton igen szerette.

Így utazott a Nap Fia gyönyörű feleségével, s a partokon összegyűlt a nép, hogy lássa és ünnepelje.

Minden nagyobb városban megálltak, ünnepi istentiszteletet és áldozatot tartottak Aton oltáránál, zenéltek, énekeltek, táncoltak, együtt dicsőítették a lakossággal a Jóság Istenét, a világra áldást, szeretetet árasztó Napot. Az egyszerű emberek tízezrei áhítattal omlottak porba az isteni pár előtt, szívükben új remény kelt e mennyei társaság, e csodálatos pompa, e kápráztató felsőbbrendűség láttán. Ők mit sem vehettek észre a tündéri nők perverz mulatságaiból, cselszövényeiből, a jól álcázott irigységből, gyűlölködésből, a papok, politikusok, katonák fenekedéseiből. Isteneknek látták a méltóságteljes férfiakat, istennőknek a rafináltan öltözött, festett nőket.

Mindenütt, ahol a király partra szállt, készenlétben kellett lenniök a következő javaknak: tizenötezer jó kenyér ötféle formában, tizennégyezerkétszáz másfajta kenyér, kétezer kalács, hetven korsó bor, kétezer edény, száz kosár szárított hús, hatvan korsó tej, nyolcvan korsó tejszín, fa a konyha számára, kosarak fügével, szőlővel, virágok és koszorúk az asztal díszítésére. Mindezt előre kihirdették az összecsődített népnek, s a kellő időben minden megvolt, amit a szabályok a királyi asztal számára megkívánnak.

Egy napon a királynak megdöbbentő kívánsága támadt, ifjú felesége pedig lelkesen tapsolt az ötletnek. (Ő egyébként az első naptól kezdve ura minden kívánságának, ötletének, tervének lelkesen tapsolt.) Eknaton a fejébe vette, hogy a legközelebbi faluban kiszáll, akármelyikben, ami éppen útjába akad.

Az előkelőségek, mindenféle felügyelők és hölgyek elsápadtak, s alázatosan magyarázták, hogy a terv csodálatos, de helytelen. Miért helytelen? Volt érvük: a tisztátalan föld beszennyezné az isteni párt, az alantas élet gonosz erői megrontanák életerejüket, mindenféle sötét mágia hatásainak tennék ki magukat, tehát beláthatatlan következménye lenne meggondolatlan tettüknek. Ámde a király konokul megmaradt szándéka mellett, mondván:

- Erre az alantas életre is a jóságos Nap fénye árad, ezekre a szegény falvakra is kiterjed atyám, Aton áldása, ezek a tisztátalan emberek is az ő gyermekei, nem félek sem a földtől, sem a mocsoktól, sem a gonosz varázslatoktól. Sőt megparancsolom, hogy váratlanul szálljunk partra ott, ahol én mutatom, senki ne merészelje hírül adni senkinek, nehogy változtassanak valamit megszokott életükön.

A király: isten. Mindennek úgy kell történnie, ahogy akarja. Amit szíve kíván, megtörténik. Ha éjszaka támad valamilyen kívánsága, napkeltekor már itt van. Azt mondja a víznek: emelkedj a hegyekig, s máris óceán tör elő, elborítva a hegyormokat.

Így a Sakál-kerület egyik faluja mellett, alkalmas helyen parthoz siklottak a hajók, s a királyi pár Mószéval, a vezírrel, Eyével, Horemhabbal, a két orvossal meg a többi előkelőséggel, férfiak-nők pompázatos seregével partra csónakázott.

Amint a piros vitorlák közeledtek, a parton mosó asszonyok, halászgató férfiak, pancsoló gyerekek máris ordítva futottak a faluba, s fölverték a népet. Ki-ki otthagyta munkáját, izgatottan tódult a partra. Aki éppen borotválkozott, fél arcán szőrrel, fél arcán habbal igyekezett a ritka látvány megtekintésére. Kimásztak odvaikból a betegek, botjukra támaszkodva baktattak a vének. Állapotos asszonyok elsőnek törtettek a színhelyre, hogy jól megnézhessék az isteni társaságot, fölszívják a sok szépet, ragyogót, csodálatosat, és szép gyermeket szüljenek. Ott állt a falu bírája is, előkelőn, bár mocskosan, kezében a méltóságot jelentő bottal, ott sereglettek az elöljárók, ott szorongott a királyi magtárak számvevője, egyszóval, mindenki, aki mozdulni tudott.

Ahogy a királyi pár földre - jobban mondva: szőnyegre - tette a lábát, a nép leborult, homlokával érintette a kiszáradt földet, s halálos csendben várt. Eközben a faluban magukra hagyott nyomtató ökrök, zsákhordó szamarak rémülten bőgtek, a kutyák ugattak, a karonülő gyerekek visítottak.

Eknaton kegyesen így szólt:

- Emelkedjetek föl a porból, testvéreim, hiszen mindnyájan a Nap gyermekei vagytok. Hódolatotok nem nekem szól, hanem atyámnak, aki elküldött, hogy az ő áldását továbbítsam nektek s mindenkinek, aki a világon él.

Félve emelkedtek térdre, majd fölálltak, de mukkanni sem mertek megrendültségükben. Olyanok voltak, mint a révültek, nem tudták, valóság-e, amit látnak-hallanak, vagy kápráztató jelenés.

Ekkor a király kinyilvánította szándékát, hogy bemegy a faluba, s mindent megnéz a saját szemével. Nefertiti lelkesen tapsolt, mire örömujjongás tört ki az előkelő társaságból. És megindultak a parton fölfelé, elöl Eknaton Nefertitivel, Mósze, Eye, Ramósze meg Horemhab, mögöttük a fölügyelők, a többi kíséret. Persze, a szolgák szőnyegeket terítettek az isten pár elé, hogy ne lépjen a tisztátalan földre.

Néhány bólogató pálmafa körül ablaktalan vályogházak kuporogtak, mintha azt a kevés árnyékot keresnék, ami megvédi őket a kigyulladástól. Egyszerre kitárta mindennapi életét a névtelenek sivár tanyája. A falu, ahol gyerekek, libák, szamarak, tevék, szarvasmarhák élnek együtt, egymás piszkában vájkálva, tülekedve, ordítva, bőgve, nevetve, énekelve. A nyitott rozoga ajtókon be lehetett pillantani a házacskák sötét belsejébe, ahol nem volt semmi más, csak néhány korsó meg temérdek szemét. Egy tekintélyesebb házban, ez nyilván a bíróé volt, trágyát égettek, maró füstje kitekergett az ajtón, s növelte a falu bűzét. Egy borbély ácsorgott rémülten az utca közepén, kezében villogó réztányér, meztelen karján gőzölgő vizes kendők, feketén a mocsoktól. Bizonyára kiáltozva járkált papucsában, csinosodásra csábítva az embereket, mikor a váratlan esemény kővé dermesztette. Szebbnél szebb fiatal nők ácsorogtak mindenfelé, ruhájuk szinte semmi, de mindegyiken ékeskedik néhány ékszer, talizmán. Arcuk mint az ártatlan bárányoké. Sugárzik róluk, hogy életük egyetlen célja, rendeltetése, tartalma, minden vágya a szerelem, a szerelem meg a gyermek. Jó szemű, értelmes ember azonnal el tudja képzelni, milyen burjánzása van itt időtlen idők óta a szerelmi bűvöletnek, milyen ártatlanul gonosz kavargása féltékenységnek, irigységnek. Hány torkot metszettek el itt csendes éjszaka bosszúból, mert valaki más nővel ölelkezett, vagy éppen nem ölelkezett azzal, akivel kellett volna.

És ott álltak megbűvölten az alázatos, vizslatekintetű vénasszonyok is, hatalmasságai életnek-halálnak, születésnek-temetésnek. Vékony, száraz karjukat égnek emelték, mintha imádkoznának. A férfiak meg hallgatagon, lesütött fejjel, mozdulatlanul lecsüggesztve tétlen karjukat. Erős, széles, esetlen alakok, bőrük napszítta s vörös, mint a bronz. Egyikükön-másikukon kék ing, bő, rövid nadrág lobog, de a legtöbbjük teljesen mezítelen. Milyen megdöbbentő, ahogy moccanás nélkül állnak, kopasz koponyájukat legyek lepik, homlokuk hátracsapva, mintha szekercével nagyolták volna, pofacsontjuk kimered, orruk nyomott, álluk szögletes, csupasz. Hosszú, egyenes szemöldökük alól fekete szem szegeződik a királyi társaságra. Szájuk nagy, foguk hibátlan, mintha egész életük csak evésből, őrlésből állana, mint a malmoké.

Eknaton csodálkozva, ártatlan szemét tágra nyitva nézi őket. Nefertiti kíváncsian mosolyog, az a szép mosoly lebeg rajta, amit Eszit istennő lehelt rá születésekor. Hol őket, hol a királyt nézi, nem tudja, mit kell ilyenkor tenni.

Itt áll egymással szemközt a két nép: a mennyei meg a földi. Egyik nézi a másikat, de nem tudja, mit mondjon, hogyan viselkedjék. A király szerint valamennyien a Nap gyermekei, valamennyit egyformán szereti az Atya, az ő szemében nincs különbség közöttük. És a bölcsek által tudott dolog, hogy mindegyikük lelkének mélyén ugyanaz az Isten ragyog. Mégis mi történnék, ha most egymáshoz futnának, megölelnék, megcsókolnák egymást? Ha a kényes előkelők belépnének a trágya-füstös házacskákba, ennének a csorbult edényekből, innák a Nílus vizét, ölükbe vonnák a maszatos gyerekeket, megcsókolgatnák vörös, csipás, gyulladt szemüket, finom ruhát adnának rájuk? Vagy a falu népe vonulna boldog ujjongással a királyi hajókra, vadat, halat, mártást, mézet, süteményt enne, bort inna, énekelne, táncolna a szépséges zenészlányok muzsikájára, s az előkelők kínálgatnák őket? Ugye, mindez nem nagy dolog, szinte semmi?

Csak állnak egymással szemben, kíváncsian, félénken, tehetetlenül.

Végre a király megerőlteti gyenge hangját, s így szól:

- Azért jöttünk közétek, testvéreim, hogy lássunk benneteket, s megtudjuk, hogyan éltek. Van-e teher, ami alatt túlontúl nyögtök, kívánság, amit gyakran foglaltok imádságaitokba, szomjaztok-e valami után, ami nélkül elepekedtek... Hallani akarom a szavatokat.

Állnak némán, konokul, mozdulatlanul. Szemüket lesütik, homlokukat leszegzik.

- Parancsolom, hogy szóljatok - türelmetlenkedik Eknaton. - Hallani akarlak benneteket. Parancsolom, igazat mondjatok. Parancsolom, ne féljetek. A Nap Fia vagyok, királyotok, ismerni akarom az igazságot.

Most óvatosan mocorognak, egymásra tekingetnek, lökdösik egymást. Végre előlép egy kék inges paraszt, szabályosan meghajlik térdmagasságig, kitárja karját. Borotvált koponyáján ragyog a napfény. Körös-körül pedig még nagyobb a feszült csend, elhallgatnak a gyermekek is, csak néhány szamár ordít valahol, mint akinek semmi sem jó. A pillanat ünnepélyessége megbénít mindent.

- Isteni úr - kezdi a kékinges rekedten, mintha a torkát szorongatnák. - Katonád voltam nyolc esztendeig, jártam Szíriában, harcoltam Megiddo alatt, meg is sebesültem a vállamon, meg a jobb bokámon, szembenéztem a halállal nemegyszer, tehát most is szembenézek. Ha meg kell halnom, haljak meg. Téged dicsőítlek, holtomban is, Istenünk, Engedelmességünk, minden örömünk forrása, kegyesség kútja.

- Miért halnál meg? - csodálkozik Eknaton. - Csak beszélj tovább.

- Amint parancsolod - buzdult neki a volt katona elszántan. - Nem mondhatok sokat, de te sokat megtudhatsz belőle, ha akarod. Élünk, ahogy tudunk. Ahogy istenséged élnünk enged. A féreg megette a gabona felét, a víziló a többit. Kérlek, értsd úgy, ahogy kell. Sok az egér a mezőn, a sáskák meg ránk csaptak. A barom tilosban jár, zabál, a verebek lopnak, urunk, s egyre szaporodnak. Ami maradt, a tolvajok kezébe esett. Annyi a tolvaj, mint a veréb, mint a sáska. A barom belepusztul a cséplésbe meg a szántásba. Ekkor jön csónakon az írnok, a királyi raktárak írnoka, s be akarja hajtani a termést. Jaj a felláhnak, isteni király! Jaj a szántó-vető népnek, kegyelmes királyné! A tisztviselők botot viselnek, a négereknek korbácsuk van, pálmakorbácsuk. Add ide a gabonát, mondják ők. Add ide a szemedet is, mondják ők. Ha pedig a szemünket nem vájják ki, csak azért nem, hogy láthassuk nyomorúságunkat. Mert ha nincs mit adni, isteni király, a felláhot megverik, összekötözik, a vízbe dobják, ahol elmerül. Hulláját senki sem temeti el, csak a krokodilok. Árnyéklelke átkozódva bolyong, s megrontja az élőket. De ez nem minden. A felláh asszonyát, uram, előtte kötözik meg, kicsinyeit szintén. A szomszédok menekülnek, akinek maradt valamije, a hátán viszi, hogy megmentse. - Fölemelve mindkét karját, hogy tanúul hívja az Eget, sóhajt, aztán hirtelen a király elé veti magát a porba. - Ölj meg, taposs meg, megérdemlem, mert megmondtam az igazat! - kiáltja rekedten. - Újabban az egyház nem sanyargat, mert elvettél tőle mindent, isteni király, de annál jobban sanyargatnak a megcsalt istenek. Üsd le a fejemet, uram, csak azért menekültem meg a háborúból, hogy te ölj meg isteni kezeddel.

Eknaton mozdulatlanul áll. Majd körülhordozza szomorú szemét a pisszenés nélkül álló, láthatólag halálát váró népen, mintha természetes volna, hogy ne csak ez a vakmerő kiszolgált katona haljon meg, hanem mindenki, akinek a nevében szólt.

- Jól van - mondja halkan a király, s int, hogy álljon föl. - Mindent hallottam, mindent megértettem, mindent tudok. Bajod nem történhetik, mert aki egy ujjal is nyúl hozzád, irgalmatlanul megbüntetem.

- Sohasem tudod meg, király! - sóhajtja a kékinges felláh, fölemelkedve.

- Mindent megtudok! - kiáltja türelmetlenül Eknaton. Az imént sápadt volt, arca egyre halálosabban elfehéredett, Mósze meg Szinuhe már aggodalmasan tekint össze, de most kipirul az arca, elöntötte a vér, homloka lángol.

Az a különös izgalom szállja meg, ami szent betegségének rohamát meg szokta előzni. Mósze megfogta a könyökét, a két orvos előrefúródik, Eye kövérkés arcán rosszul palástolt düh vonaglik, mintha mondaná: "Hát kellett a mocskos földre lépned, kitenned magadat a silány, alantas nép gonosz bűvöletének?" Nefertiti azonban semmit sem vesz észre, mosolyogva csodálkozik a látnivalókon, fürdik a szegény emberek bámulatában, kellemesen izgatja az a világ, amibe még sohasem tette a lábát.

- Ha isten vagy is - kiáltja vakmerőn, szorongó torokkal a kékinges -, akkor sem tudhatnád meg, mikor állnak rajtam bosszút a hivatalnokaid!

- Te nagy vagy, mi pedig kicsinyek! Hangyák vagyunk az elefánt lába alatt! - rikoltja a csoportból egy kétségbeesett hang.

- Mi vagyunk az emberek alja! Mi vagyunk a söpredék! - ordítja egy másik.

A királyon remegés fut végig, a hangulat elviselhetetlenül forró. Nefertiti belekarol a királyba, hozzásimul.

- Menjünk vissza, már elég volt - súgja.

- Nem, nem, várjatok, hadd mondjam meg ezeknek a szegény embereknek, hogy mindent megtudok, semmit sem lehet elrejteni arcom előtt, akár a Napé előtt sem! - kiáltja a király szokatlanul csengő hangon. - Hadd tudják meg, hogy ismerem az igazságot. - Vézna, fiús testét kihúzza, meglepően megnő, nagy szeme lángol. - Ámun papjai azt mondják, a népért a nép nélkül. Hazugság és csalás! Mert nélkületek nem lehet értetek alkotni semmit. Azt mondják Aton papjai: Istenért a nép nélkül. Ez tévedés, mert Istenért kell dolgoznunk, de nem nélkületek. Újabban vannak olyanok is, akik azt hirdetik: a néppel a népért. Ez meg hitvány, céltudatos lázítás. Én azt mondom, s ezt atyám, a Nap sugalmazta nekem: Istennel az Istenért. És ha megértenétek...

Hangja elcsuklott, térde megrogyott, feje előrebukott. Mósze résen volt s elkapta, az orvosok hozzáugrottak. Nefertiti meglepődve fordult felé, arca elfehéredett, élesen sikoltott, mint a héja. Ugyanekkor a nép torkából rémült kiáltás tört elő, a közelebb állók eltakarták arcukat tenyerükkel, s hátráltak, a hátrább állók előretódultak, hogy lássák, mi történt.

Mósze a királyt szőnyegre fektette, letérdelt, karját a feje alá tolta, hogy magasabban feküdjék. Nefertiti a király mellé omlott, arca fölé hajolt, magas, széles királynői fejéke érintette Mósze vállát. Látszólag nem törődött semmivel, mert először látta urát ilyen állapotban, eddig csak suttogásokat hallott szent betegségéről. Olyan váratlanul következett be a borzasztó esemény, hogy Nefertiti csaknem eszméletét vesztette rémületében. Könnyű kezét Eknaton ziháló mellkasára tette, talán önkéntelenül azt hivén, megállt a szívverése. Arca eltorzult, mikor látta a vonagló vézna testet, amit csak alig egy-két hét óta tartott karjában, most pedig szörnyű, ismeretlen erő rángatta-tekerte. Megborzongott, mikor az összecsikorított fogak élesen sikítottak, mint a fűrész. Ahogy a sokszor csókolgatott, duzzadt ajak elferdült a kíntól, ugyanúgy ferdült el az a finom, keskeny, mindig istennői mosolyban lebegő ajka is. Aztán tehetetlenül fölpillantott, éjsötét, hosszú szempillákkal árnyékolt szeme Mósze szemébe merült.

Csak egy pillanatig tartott ez a szembenézés, de Mósze meglátta benne, amit Nefertiti sohasem mondhatott ki: "Látod - mondta ez a sötét szempár. - Eldobtam magamat, mert nem nyújtottad felém a kezed. Királyné lettem egy halott király mellett. Miért nem te szóltál a néphez őhelyette, miért nem a te oldaladon álltam itt? Mit tettél velem?" És ekkor a nagy szemből, a világ legszebb szeméből, kigördült egy-egy könnycsepp. Nem fordult el, tovább nézett Mószéra, a könnyek leperegtek puha sziromarcán, megültek finom rajzú ajka csücskében, aztán a mellére hullottak.

Mósze szeme azonban kemény volt és elutasító. Csak a királlyal törődött. Ekkor a királyné feje ráborult Eknaton mellére, a vádoló szempár eltűnt Mósze elől.

Az orvosok intézkedtek, Eknatont Horemhab meg Szinuhe gyöngéden fölemelték, s a hajóra vitték. A nép némán követte őket. Hajóikra szálltak a kíséret tagjai is, a kapitányok fölvonatták a vitorlákat, a hajók méltóságosan kiúsztak a folyamra.

- Soha többé nem szabad megengedni - fakadt ki Eye izgalomtól vékony hangon, izzadt homlokát törülgette, ajka remegett, térde rángatózott -, hogy Őistensége ilyen helyzetbe kerüljön. Sőt azt is megkérdezem tőletek - körülhordozta szűk, ravasz szemét a jelenlevőkön, azaz Horemhabon, Mószén, Ramószén, Pentun -, megengedhető-e, hogy államügyekkel foglalkozzék? Nem volna-e jó ezeket a súlyos, fárasztó és számára izgalmas tevékenységeket valami tanácsra ruházni, őt pedig, az isteni királyt, meghagyni zavartalan vallási tevékenységében? Nem volna-e hasznosabb a Birodalomra, az egész emberiségre, ha inkább csodálatos himnuszait írná, énekelné, s Aton dicsőségére az istentiszteletekkel foglalkoznék?

A jelenlevők rosszkedvűen bólogattak, de nem mondtak semmit. Ki-ki megtartotta gondolatait magának. Tutmósze, a szobrász papiruszt feszített táblájára, térdére fektette, s egy darab szénnel villámsebesen rajzolt valamit. Korsó állt előtte, melynek pecsétjét az imént törte le, olykor húzott belőle egy hosszú kortyot, megfeledkezvén a serlegről. Hosszú haját erélyes mozdulatokkal vetette hátra nagy homlokából.

De két nap múlva a király ismét kedvesen, nyugodtan jelent meg hívei között Nefertitivel. És az Eye által felvetett kérdések elodázódtak, a nyomott hangulat fölengedett. Mikor Nefertiti találkozott Mószéval, szép szeme már bársonyosan nyugodt volt, ajkán ott lebegett az istennői mosoly.

 

31. A beavatás

Mósze elvált a királytól, s bevonult az anui Aton-templom egyik elkülönített épületébe, ahol az utolsó beavatásra kerülők készültek a döntő próbára.

Igen régi, eléggé komor, szép épület volt ez, nem nagy, de gondozott kertben. Mindössze hatan laktak itt kicsiny, magányos szobákban, végezték elmélkedéseiket, tartották lelkigyakorlataikat, böjtjeiket, merültek a tudomány legvégső kérdéseibe. Eledelüket naponta egyszer egy alsó rendbeli fiatal pap hozta szótlanul, nesztelenül, aztán eltűnt másnapig. Nem volt bőséges, csupán egy darab búzakenyér, egy csipet só, egy marék füge vagy datolya, egy korsó víz.

Este a hűvös idő beálltával mind átmentek egy másik, ugyancsak ősrégi, elhagyott épületbe, ott az öreg főpap, Meryre jelent meg köztük egy vastag falú, homályos teremben. Összehajtott lábszárral ültek az ütött-kopott padlókövezeten, Meryre egy fadobogóra telepedett, s halkan beszélt. Ők moccanás nélkül figyeltek. Jegyzetet nem volt szabad készíteniök, mert Thot, a félisten, aki az első embereket tudományra tanította, maga nem írt. De meg azért sem írhattak, mert egy-egy ilyen följegyzés, amely a legnagyobb titokról készült, óhatatlanul profán kézbe kerülhetett. Igaz, azt az írást, amit ők maguk között használtak, aligha értette volna meg valaki, mert csupa egyszerű jelből állott, egyáltalán nem hasonlított sem a levelezésben használt folyóíráshoz, sem a rejtett képíráshoz, de mégis kötelező volt a legszigorúbb óvatosság.

A vén Meryre egyike volt azoknak a tudósoknak, akiknek életkorát nem lehetett a külsejéről leolvasni. Kopasz feje, komoly, mozdulatlan, de mindig nyájas arca, a sok virrasztástól és olvasástól gyulladt fekete szeme, sovány, könnyed, rugalmas tagjai ugyanúgy vallhattak negyvenéves férfira, mint nyolcvanévesre. Hangja nyugodt volt és vastag, mint a dongó zummogása. Indulatok nem fojtották el, nem emelték, és nem süllyesztették, mindig tökéletes tisztasággal, hibátlan mondatokban, a legklasszikusabb szépséggel beszélt, s olyan egyenletesen, mint a hömpölygő folyam hullámai.

Most már nem tanultak külön-külön matematikát, aritmetikát, zenét, kozmogóniát, építészetet, orvostudományt, történelmet, haditudományt, hanem e részenként megismert tudományokat foglalták össze a legmagasabb egységbe. Olyan elvont világban kellett járniok, ahol csak metafizikai formák vannak, evilágiak, anyagiak nincsenek.

Kérdezhetnéd, fiam és tanítványom, hogy hol s hogyan keletkezett, és milyen volt a jelrendszer, amiben a legmagasztosabb tudást össze kellett foglalniok. Nos, csak annyit mondhatok, hogy ezt a jelrendszert az emberi faj a mítoszi korból hozta magával a nyelv, a tánc s minden egyéb kifejező módszerrel együtt. Nem "találta föl" tehát egyik nép sem, egyik nép fia sem. Igazuk volt az egyiptomiaknak: Thot, az isteni tudós egyenesen az Égből kapta, s adta tovább, ahogy a babiloniak szerint Hani, a halformájú isten, a sumerok szerint Enlil, a vizek istene, más népeknél mások, de mindig istenek, félistenek, titánok. Ez a jelírás nemzetközi volt, vagyis az egész emberi faj értette, használta, őrizte, továbbadta. Egy részük máig is használatos, gondolj csak a keresztre, a körre, az egyes szám függőleges vonalára, a két fekvő párhuzamosra, a fekvő nyolcasra, hogy többet ne is mondjak. Gondolj csak a skandináviai, a grönlandi, az észak-kanadai sziklákon fönnmaradt rovásokra, ősrunákra, gondolj a kínai-japáni írás némely jelére... Az egész Föld sziklái, barlangjai teli vannak ilyen általános, titkos értelmű, de nemegyszer számunkra is érthető, ma is használatos jelekkel. Nem szavakat, pláne nem szótagokat vagy éppen hangokat írtak így, hanem Ég, Föld, világ, ember, Isten, élet, halál, csillagok viszonylatait, lényegét, törvényét. Hadd figyelmeztesselek, fiam és tanítványom, hogy ma is mindenütt használatos a vörös ötágú csillag, a sarló és kalapács jele, egyik a tudás teljességét jelképezi, másik a Szaturnusz-korszakot, földmívesek és mesteremberek egykori korszakát, a latin irodalomból jól ismered ezt. A Szaturnusz jele csillagászati munkákban ma is a sarló-kalapács.

Nem foglak jelképek magyarázatával fárasztani, ez a tudománynak olyan területe, amin ma is csetlenek-botlanak a régészek meg a teológusok. A régészek, fiam, holmi díszítésnek, "ornamentikának" tartják ősrégi edényeken, fémtárgyakon, teológusok meg figyelemre sem méltatják őket. Mi ne legyünk vakok, mint a régészek, ne legyünk tudatlanok, mint a teológusok, hanem csodálattal vegyük tudomásul, hogy az ember faj egy, kultúrája is egy, írása, nyelve is csak egy és nem több. A mítoszi kor legdrágább öröksége.

Mikor a hat beavatandó gyér sétáján megállt Anu főterén, éppen az Aton nagy temploma előtt álló karcsú obeliszk előtt, tudta, hogy a magas oszlop csúcsa a hármas isteni egységet jelenti, négyszögű oldalai, négyzetes alapja pedig az anyagi világ négy dimenzióját: a hosszúságot, szélességet, magasságot, mozgást (azaz időt), így hát az obeliszk a maga teljességében a látható és láthatatlan világot együtt, hetes számában ábrázolja s a teremtést is az isteni hármasságból az anyagi négyességbe. És azt is tudta ez a nagyrahivatott hat ifjú, hogy a világ minden táján ezt jelképezik a szent épületek építészeti elemei: a homlokzat négyszöge s az orom háromszöge. Tudta azt is, hogy a piramisok óriási háromszögei s alapjuk négyszöge ugyancsak a világ teljességét ábrázolják s magát az embert, ezt az egyszerre égi és földi lényt. Ég és Föld között ezt a csodálatos összekötő kapcsot. Ne legyünk földhözragadtak, mint a teológusok, fiam, vegyük tudomásul azt is, hogy a minden népnél ismeretes Teremtéstörténet nem a látható világ megszületését mondja el, hanem az egész világ ama metafizikai formáinak megteremtését, amik a térben-időben folyamatosan megvalósulnak, nemcsak az "idők kezdetén" és most, hanem még sokáig a jövőben.

A történelem, mint szigorú titkos tudomány, ugyancsak szolgált meglepetésekkel az avatásra készülőknek. De lásd előbb, miért volt titkos a történet, s még a sokkal későbbi zsidó királyoknak is miért volt szabad évenként csak négyszer olvasniok a történeti múltról szóló tekercseket. Azért, mert aki egy nép útját ismeri, kezében tartja egész sorsának kulcsát is. Gonosz hatalmi vágyból megnyerheti hát a népet, azt tehet vele, amit akar. Vagy tudatlanságból okozhat szörnyű károkat, talán végzetes katasztrófákat. Nos, ez megszívlelendő dolog. De mik voltak azok a rejtett ismeretek, amiket csak most, pályafutásuk végén ismerhettek meg? Íme, lelki szemük előtt láthatták az emberi faj beláthatatlan mélységek ködébe burkolt eredetét. Láthattak szárazföldeket, amiket ma már hiába keresnénk, tengereket, amik eltűntek. Látták a Földet olyan állapotban, amikor a jeges sarkok helyén még örökké zöldellő erdőségek terültek el, nem volt tél soha, és nem volt szárazság. Látták az óriási ázsiai beltenger partján viruló népeket, városokat, amelyek ma ismeretlenül szunnyadnak homoksivatagok alatt. Látták az Ember egymásra következő fajait és fajtáit, az Ember különböző alakjait, ahogy ma is megfigyelhetők az anyaméhben fejlődő magzaton. Végül látták a mai Embert, amint az isteni világra emlékezik, inkább révült, mint éber állapotban, félig-meddig áloméletet élve s ragyogó álmainak megvalósításán dolgozva. Látták a három fajtát, a jáfetitát ugyanazon a valaha volt földrészen együtt élni, elválni, szétrajzani, látták a sémit, amint átvonul egy még iszapos földnyelven Afrikából Ázsiába, a Vörös Tenger, a Vörös Föld tájaira, a Vörös Népet, amit ma is foiniknak nevezünk. És látták őket kisebb-nagyobb csoportokra bomlani, szétvándorolni, mert ahogy távolodtak az őshazától, úgy váltak külön-külön el a nyelvek, s szaporodtak az istenek. De nemcsak a sémieket, kámitákat, jáfetitákat látták így a végtelen időben, hanem minden más népet is, tudományuk nem volt elfogult, egészében ismerkedtek meg az emberi faj sorsával, s ha szívük húzott is egyik vagy másik fajtához, elméjüknek nem volt szabad részrehajlónak lennie. Még a Bűnök Földje, titkos nevén Am-uru népét, az am-urit is elfogulatlanul nézték, a népet, melynek tudósai saját féktelen hatalmuk szolgálatába állították tudományukat, s ezért négy borzalmas katasztrófa során a tenger mélyébe kellett vesznie. Bármilyen sajnálatos sok-sok millió ember, egy évezredes kultúra, mérhetetlen anyagi és szellemi kincs pusztulása azoknak, akik itt ültek a tanterem kövén, mesterük meg minden mester tudománya tőlük származott át mindmostanáig. Rájuk emlékeztet a csillagok ismerete, az égi törvények elolvasásának tudománya, a titkos jelírás, matematika és a kozmogónia, s még mindaz a tudomány, amit ma megnevezni nem tudunk, mert lelkünk tudatalatti rétegeibe süllyedt, ott hordozzuk magunkban mint őstudást. De rájuk emlékeztette a közönséges emberek millióit is a roppant piramisok sora, a beléjük épített sokféle ismeret s a rejtelmes írásjelek szikrázó képe a piramisok tükörsima háromszögein. Rájuk emlékeztették az olyan anyagok, mint az üveg, a prichalkum, az elektron s más ötvözetek, a rettenetes erejű robbanó por s egyebek. Mósze és társai látták az utolsó katasztrófából menekülő Thotot és társait, s megtanulták, hogy az akkori Deltába telepedett kivándoroltak hogyan építettek a folyamág mentén éldegélő, csónakázgató, kőeszközöket csiszolgató, zagyva népecskékre új országot évszázadokon át kitartó buzgalommal, türelemmel, tervszerűséggel, elannyira, hogy már az első egyiptomi uralkodók, az elsüllyedt Am-uru leszármazottai csodálatunkra méltó piramisokat tudtak építeni.

Nem akarom részletezni, fiam, miféle történelmet tanultak a tanítványok utolsó beavattatásuk előtt, s hogyan tették tökéletessé, végtelen időket, távolságokat, érzéseket, feladatokat áttekintővé a látásukat, ennyiből is láthatod, hogy roppant felelősséget vállaltak, hiszen a teljes tudás felelőssége óriási. De csak aki birtokában van, áll meg rendületlenül a talpán, néz szembe félelem nélkül az élettel és a léttel, tudja, mit mivel kell mérnie, látja célját, s mond biztos ítéletet önmaga s embertársai fölött. Csak az ilyen embert nem csalhatja meg a forgandó világ ezer csalékonysága. Csak az ilyen ember méltó, alkalmas az emberek vezetésére.

Csak még egyet. A titkok két olyan csoportját is megismerték, amik az emberiség történetében évszázadokon át csaknem napjainkig rejtve voltak, aki pedig ismerte őket, nem mondhatta ki halálveszedelem nélkül. Ismerték az égitestek gömbölyű voltát, tudták, hogy a planéták a Nap körül keringenek, a nap viszont valamely más Nap körül, tudták, hogy a galaktikák egymástól rohanva távolodó világegyetemek, némelyikük a kitágulás, az anyagba ömlés, némelyikük az összehúzódás, fénybe oldódás állapotában van. Megértették, hogy a Nap csupán egy tükör, egy láthatatlan, Napfölötti Nap sugarait gyűjti magába, s árasztja szét a világba. Sugarait a "Nap szeretetének" nevezték s nem ok nélkül. Ez a láthatatlan, érzékeinkkel, műszereinkkel nem tapasztalható Nap: Aton. Tudták ezenkívül azt is, hogy nemcsak látható, de láthatatlan égitestek is vannak, ezek érzékszerveinkkel felfoghatatlan sugárzásokat bocsátanak ki, fekete sugarakat, szemünk tehát nem láthatja őket. De látták valaha azok az ősi emberek, akiknek érzékszervei merőben különböztek a mieinktől, sokkal szellemibbek lévén.

Ennyit a csillagászat körébe tartozó legtitkosabb titkokról.

A másik tudás, ami hosszú-hosszú időn át nem volt közönséges ember kezébe adható, az "át nem léphető kör" titka. Megtanulták s megértették, hogy a tudat mindig egy-egy szféra határain mozog, ez a szféra azonos a kitáguló világegyetem határaival, konkrét száma mindig változó, de a kulcs, amivel ki lehet számítani, az úgynevezett Nagy Istenek hét titkos száma és jele. Ez a hét Nagy Isten a "soha át nem léphető kör" őre. Számuk misztikus értelmezés szerint: 3, 1, 4, 1, 5, együtt olvasva 3,1415. Ma π-nek vagy Ludolf-féle számnak nevezzük, s a kör, a gömb méreteinek kiszámításánál használjuk. Hadd írjam ide a porba botommal, fiam, hogy lásd az egyetemes, rejtett jelképekben való ábrázolás formáját is: Amint megfigyelheted, az isteni háromszög után az anyagi világ négyszöge, majd az emberi teljesség ötszöge következik. Nem volt bolondság tehát, hogy a vén Meryre főpap így beszélt erről a tárgyról:

- A hét Nagy Isten feje Usziré, a fekete Isten, mindig azon a szférán kívül van, amit a hét Nagy Isten számaival számíthatunk. Ne süllyedjetek soha odáig, hogy Uszirét valamilyen alakban gondoljátok, mint a tudatlanok milliói. Nem más ő, mint valamennyi kör Köre. Ha tudatunkat a világ legvégső határáig tágítjuk - tovább nem tágíthatjuk -, Usziré mindig kívül marad a hét Nagy Isten által őrzött, át nem léphető körön. Ezért tanította az isteni Thot, hogy sötét isten, s hogy mindenütt gömbfelület s ugyanakkor mindenütt középpont. És figyeljetek, a szent kulcs által megadott kör sem hely, nem gyűrű, nem is létezik a látszatok világában, hanem csak a végtelen feltétlenségben. Mert ez a határ választja el a végeset a végtelentől, éppen ezért csak a hét Nagy Isten lépheti át, földi ember közönséges módon nem. Hogy hogyan, tapasztalni fogjátok a Halál Kapuján túl.

Tanulás előtt így imádkoztak: "Jöjj hozzánk, Nap! Maradj, pihenj velünk!" S ugyanezt kiáltották, mikor az öreg Meryre aznapi fejtegetéseit befejezte. Attól tartok, fiam és tanítványom, mai ember aligha értené meg azt a tudományt, amit akkoriban nemcsak Egyiptom, de az egész világ tudósai tanítottak titkos helyeken, templomok mélyének vastag falai között, vagy kint a pusztaságban, ahol nem háborgatta őket senki. Te azonban nem rázod hitetlenül a fejedet, fiam, új kor gyermeke vagy, te tudod, hogy Einstein óta a tudósok ismét megtanultak helyesen gondolkodni.

Mószénak és társainak éppen úgy tökéletes barátságot kellett érezniök egymás iránt, mint a beavatás bármelyik alacsonyabb fokán álló jelölteknek. Titkuk nem lehetett egymás előtt. Minden közös volt. Fogadalmak kötelezték őket tökéletes szüzességre, áldozatkészségre, a gyengék, elhagyottak, árvák, sorstól sújtottak megsegítésére, életmentésre még saját életük kockáztatásával is. Tudniok kellett - s tudták is -, hogy bárhová veti őket a forgandó szerencse, bárhová állítja a hivatás kötelessége, bármilyen anyagi helyzetbe jussanak is, egy, az egész világra kiterjedő tudós rend, az isteni tudásba beavatottak rendjének családjába tartoznak, s nem kerülhetnek a világnak olyan sarkába, ahol a beavatott tudós ajtajának tárva, asztalának terítve, karjának segítésre készen nem kell lennie, valahányszor egy tudós kopogtat. Nem szabad nézniök, milyen néphez tartozik, visel-e szakállt vagy sem, pompás öltözékben jár-e, avagy éppenséggel mezítelenül, dúskálkodik-e javakban vagy koldul, milyen néven tiszteli istenét, tisztel-e istent valamilyen módon, vagy némán a szívében hordja, nevét ki sem mondja.

Mósze társai közül hárman egyiptomiak voltak: Pinehasz, Hofni meg Hor. De azért ők sem álltak közelebb Mósze szívéhez, mint Szakkai, a héber, akit Manassze-törzsbeli szülei mint elsőszülöttüket voltak kénytelenek a "Nílusba dobni", azaz Aton papságának nevelésére bízni. És semmivel nem állt távolabb tőle a foinik Ribaddi, Biblosz királyának, Ribaddinak fia, mint a másik négy. Valóban olyanok voltak, mint a testvérek. Anyjuk földi nő, atyjuk igazában Isten volt, mint a királyoké. Pinehasz magas, karcsú, finom csontú, csapott homlokú, hosszú fejű, fekete szemű férfi, szeretett énekelni, gyönyörűen hárfázott. Hofni viszont egyiptomi származása ellenére alacsony volt, erősen sárgás bőrű, hallgatag, ritkán mosolygó, minden figyelmét a matematika felé fordította. Hor fürge, ügyes, fiatal legény, arccsontja széles, paraszti eredetre vallott. Villámgyorsan, de nyugodtan vívott, biztosan lőtt célba, eldobott szekercéje hajszálra talált, lelkes tanulmányainak legfőbb tárgya a haditudomány volt. Gyakran vitatkozott Mószéval, mindent tudott nemcsak Egyiptom, hanem az ázsiai országok haderejéről, stratégiájáról, taktikájáról is. Szakkai zömök, álmosnak látszó, szakállas fiatalember, szelíd, mint a bárány, naponta többször imádkozott a szokásos imádságokon kívül is, szép, tiszta kendőt terített ilyenkor a vállára, hajlongva térdelt, arcra borult, a világgal semmit sem törődött. A fiatal Ribaddi sovány, de nem magas, igen heves ifjú volt, szaporán beszélt, egyiptomi mondataiba fenchiú szavakat kevert, mindig nevetett, csúfolódott, vitázott. Fő tudománya az asztrológia volt. Minden idejét számításokkal, képletek magyarázatával töltötte, gyakran fölkereste Pet-Uszirét, a király főasztrológusát, ősi följegyzéseket bújt vele. Dicsekedve mutatott egy elefántcsontból faragott szeksztánst, amit Pet-Uszirétől kapott kitüntetésül. De akárhogy elmerült számításaiban, mindig dúdolt. Istenek harcairól, szerelmeiről, haláláról, föltámadásáról.

Rossz jel, ha valakinek nincsenek barátai. Mósze barátairól eleddig nem szóltam, sok egyéb mondanivalóm volt. Bátyjáról, Aharonról tudsz, fiam, hallottad, hogy ezt a csendes, nehézkes, révedezésre hajlamos fiút már gyermekkorában elnyomta Mósze heves, olykor erőszakos természete, megbénította éles, gyors gondolkodása, engedelmességre szorította vakmerő céltudatossága. De forró szeretet fűzte őket egymáshoz s nem túlzok, ha azt mondom, hogy habozás nélkül életüket adták volna egymásért. A gyermekkor vidám éveiben rengeteg héber fiúval-lánnyal került barátságba Mósze, tudjuk, csapatot szervezett, ő volt a vezér, Aharon az alvezér. Kis katonái, akiket érdemük s képességeik szerint jutalmazott rangokkal, olykor lázadozva bár, de buzgón kitartottak mellette. Valahányszor Mósze hazatért látogatóba, odaszállingóztak, körülülték, csodálták és szerették. Mósze meg akkor is a régi gyermeki módon bánt velük, mikor hercegként élt, gyaloghintón utazott, szolgák, katonák kísérték. Megölelte, megcsókolta őket, nem tűrte, hogy mást lássanak benne, mint a régi Mószét. Ellenben a Palotában nem talált barátra. A lézengő, vadászó, nőket hajhászó, örökké szerelmi ügyeiket tárgyaló, evő-ivó, pompás ruhákban feszítő idegen hercegek alattomosan kiszorították volna maguk közül Mószét, ha magától vissza nem vonul társaságukból. Az egyiptomi előkelő családok sarjaival sem volt alkalma barátságot kötni. Jöttek és mentek, voltak és eltűntek, egy ideig ragyogtak a Fehér Ház fényében, tanultak valamit, azután igyekeztek jó pozícióba helyezkedni, beléptek a hadseregbe, élére álltak vállalataiknak, gazdaságukba tértek vissza, s Mósze csak elvétve találkozott velük valami ünnepségen. Udvarias, kedves érintkezésük sohasem mélyült barátsággá. Mósze meglehetősen magányos ifjú volt, de zokszó s kár nélkül tűrte magányosságát, nem vált emberkerülővé, mogorvává, noha sokkal nagyobb tanultsága, mélyebb tudása gyakran türelmetlenné, sőt gőgössé tette. Ezeket a föl-fölbukkanó hibákat azonban esti elmélkedései során könyörtelenül ítélte meg, s minden erővel igyekezett kiirtani magából.

Itt, Aton templomának csendes, eldugott épületében könnyen összeforrott társaival, úgy érezte, valamennyien testvérek, összetartoznak, mint egy fészek madarai. Csendes, vidám hangulat uralkodott köztük, vitáik elképzelhetetlen gyönyörrel árasztották el szívüket, mindnyájan meg voltak győződve róla, hogy késő vénségükig együtt fognak tevékenykedni az emberek üdvéért, Istennek tetsző szorgalommal, örömmel.

Mósze sokkal-sokkal jobban érezte magát itt, az egyszerű vén házban, mint akár Men-nofer, akár Théba Palotájában. A szűkös kenyér, az egy-két marék datolya, füge, a korsó víz jobban ízlett neki, mint a mártásokban illatozó fácán, az aranysárga zsírban úszó sült liba, a halak minden fajtája, a vadak sokféle zamata, a drága bor. Egyszerű életmódjuk olyannyira kedvére volt, mint Amram házának szerény rendje. Ha este gyékénnyel takart szalmazsákján lepihent, olyan édesen merült álomba, mint odahaza a kis héber viskóban. Itt ugyan nem gyújtottak este hét lámpát, nem áldották meg s osztották ki a kenyeret, a bort, de közös vacsoráikon fölváltva imádkozott közülük egy-egy, s a kevéske egyszerű ételt olyan boldogan költötték el, mint valaha abban a héber házikóban.

Együtt mentek Aton templomának ősrégi, föld alatti termébe, ahol a bolygók kövei, amelyek az Égből hullottak, s azonmód álltak itt körben, ahogy találták őket, komoran feküdtek a vásott kőpadlón. Mindegyiken egy-egy régi jel volt, ami a titkait adta tudtul. Itt állták körül a halk szavú, magas, sovány Pet-Uszirét, a csillagászt, mikor az Ég titkait magyarázta, haladtak kőtől kőhöz lábujjhegyen, nehogy fölverjék a síri csendet. Valóban, mint egy raj testvérmadár tárták ki lelkük szárnyát, hogy a mélységbe szálljanak, a magasságba repüljenek. Mind egyet gondoltak, egyet éreztek, egyre vágytak, egyet akartak.

Lelkesedésük egyforma volt, mikor Pet-Usziré bevezette őket az avatatlanok előtt soha meg nem nyíló óriási terembe, ahol a bolygók gömbjei hosszú, láthatatlan karokon forogtak a Napot ábrázoló nagy fehér üveggömb körül, aranyos volt az egyik, bíborvörös a másik, bíborkék a harmadik, ezüst a negyedik, zöld az ötödik, fekete a hatodik, narancsszínű a hetedik... de íme, a Föld is ott forgott és keringett közöttük, világoskék gömb, kisebb a gyűrűs Szaturnusznál, az óriás Jupiternél - persze ők nem így nevezték őket! -, csaknem jelentéktelen labda, mégis közepe a világegyetemnek, mert rajta él az Ember, aki a Teremtés valamennyi szféráját magában hordozza. A kis csoport mindegyik tagjának szíve ugyanúgy dobogott, szeme ugyanúgy tágult kerekre, ugyanúgy sóhajtottak valamennyien, s emelkedett bátor lelkük az Ég csodái közé. Némán álltak, figyelték a forgó-futó színes testeket, a csillagász halk szavait, hallgatták az egyenletes duruzsolást, amit rejtett gép okozott a vastag fal mögött. Folyton áramló víz mozgatta az egész látványt éjjel-nappal olyan pontosan, hogy akármikor meg lehetett tudni a csillagok állását az arányok átszámításának ismeretében. A kör alakú terem koromfekete falán világító festékkel ábrázolták a csillagképeket: a Kozmikus Embert, a Halakat, a Kost s így tovább. Fölemelő, elbűvölő volt ez a tág, kör alakú terem, a fekete falon foszforeszkáló csillagképek, a mennyezeten zümmögve forgó-keringő színes gömbök csillogó járása - mindegyik égitestben lámpa égett -, ez a kicsinyített, mégis hatalmas Kozmosz. Csendben álltak, figyeltek, Pet-Usziré pedig a helyhez illő suttogó hangon beszélt:

- Fiaim, amit eddig értelmetekkel tudtatok és megértettetek, itt láthatjátok most szemetekkel is. Íme a világnak az a részecskéje, amelyben élünk. Gondoljátok hozzá még a Láthatatlan Főpapot is, akit nem lehet ábrázolni, s a fekete csillagokat, amiket mai szemünk már nem láthat, mert mélyen belesüllyedtünk a létnek olyan alsó szférájába, amelyben durva érzékeink nélkül nem igazodhatnánk el, de a magasabbakhoz illő érzékeket már elvesztettük. Ti azonban megtanultátok, hogy belső érzékeiteket hogyan fejlesszétek, s hogyan emelkedjetek ismét a magas, elvesztett szférákba. Rövidesen elérkezik az a pillanat is, amikor valósággal látni fogjátok a Láthatatlant. Vigyázzatok, hogy el ne veszítsétek, amit látni fogtok a Halál Kapuján túl, tapasztalataitokat hiány nélkül, a maguk teljességében hozzátok vissza az életbe. De erről Meryre őszentsége tájékoztat benneteket. Én csupán arra akarlak figyelmeztetni, fiaim, hogy amit itt láttok, a valóságnak egyik oldala. Közönséges ember ezt sohasem láthatja. Éppen ezért nem hirdethetitek meggondolatlanul, ami a ti számotokra olyan természetes, hogy az égitestek gömbölyűek, hogy így forognak és keringenek, ahogy látjátok, mert a vak tömeg ragaszkodik érzékcsalódásaihoz, s bár hiszi, hogy a csillagok istenek és istennők, azt már nem hiszi, hogy alakjuk ilyen, amilyennek látjátok, s hogy így mozognak. Vigyázzatok, végtelen kárt okoztok magatoknak is, az embereknek is, ha erről beszéltek. Meg fognak ölni benneteket, fejjel lefelé akasztanak a várfalakra, máglyákra visznek, hogy lelketek is megsemmisüljön, kövekkel vernek agyon, hogy árnyéklelketek vissza ne járjon. Most a Sötétség Korát éljük, fiaim, mint tudjátok. Mindaddig, amíg a világ s benne az ember ismét visszafelé nem térül a Fény felé, képtelen megérteni azt, ami durva érzékeivel nem igazolható. Mint mondtam, ez a kép a valóságnak csupán egyik oldala. Földi életünk színhelye. De sohase feledjétek, hogy az embert nem zárhatjuk a világegyetemnek csupán ebbe a kicsiny sarkába, fiaim, mint rabot a tömlöcébe, mert az ember az egész világegyetem lakója, mindenütt ott van, mondhatnám, a világ az ember burka. Élete véges, de léte végtelen. A világegyetem alkotója egy, a világ egy, az ember egy, de nem külön-külön, hanem együtt: egy.

Ilyenformán oktatta a kis csoportot a csillagász. Mindent megértettek, szemükkel látták a világ egyik csücskét. Milyen világos volt most számukra az is, hogy amit itt látnak, csupa merő jelkép, láthatatlan, isteni teremtő erő működésének, felsőbb rendű értelmének jelképe, s hogy talán nem is olyan nehéz e jelképeket alkalmas módon más jelképekre lefordítani, mint ahogy a régi eredetű írásjeleket, a kört, a háromszöget, a keresztet, az ötszöget s így tovább, le lehet fordítani ugyancsak égi eredetű képekre vagy hangokat jelző folyamatos jelekre. Így, aki az égi jelek kulcsát ismeri, mindent leolvashat róluk, ami a Földön volt, van és lesz, azt is, amit az emberi lélek, ez a végtelen égboltozat, magában rejt. Ugyanígy a matematika, a geometria is égi viszonylatok alkalmazása és jelképrendszere, amit Thot ugyanúgy az Égből kapott, mint az írást.

A vén Meryre bevezette őket az Istenek Csarnokába. Ez a sohasem látott nagyságú terem, amelynek mennyezetét körben elhelyezett vaskos, egy darabból faragott kőoszlopok tartották, falai pedig a legkisebb csücsökig borítva voltak ragyogón festett ábrázolásokkal, a király s a kormányzók ünnepélyes tanácskozásainak színhelye volt. A mennyezeten csodába illő módon sorakoztak az égi csillagképek, csupa félelmetes alak, csupa másvilági szörnyeteg. És csupa szín. De nem is a falak meg a mennyezet pompája volt annyira lenyűgöző, mint a széles körben elhelyezett, sötét dioritból faragott istenképek, a negyvenkét főisten félelmetes alakjai. Itt meredt maga elé rejtelmes gőggel Mot, a keselyűfejű istennő, amott állt, hegyes sakálorrát, figyelő sakálfülét fölmeresztve Anubisz, ott meg, karcsún, fátyollal fedett arccal Eszit... Emitt a bájos fiú, Hor lépett elő könnyedén, ujját ajkára téve, rejtelmesen mosolyogva, örök ifjúságában, álszakállasan, bájosan. És a többi isten, istennő egymás mellett, bikafejű és tehénfejű, oroszlánfejű és krokodilfejű, macskafejű és keselyű... meg emberfejű is. Egyik aranykorongot tartott szarvai között, másik keresztet a kezében... mindenféle jelvényeket, jogarokat, virágokat... Mind a negyvenkettő, aki a Birodalom negyvenkét kerületéből érkezett ide, itt gyülekezett, a nagy Tanácsban, hogy segítse a királyt meg a kerületek kiskirályait fontos döntéseikben. Magas kőemelvényen állt a királyi trónus, fekete erezett dioritból, minden része szent mértékekre készült, minden formája szent ábrázolása titkoknak. Körülötte, minden istenalak előtt, egy-egy alacsonyabb kőszék, annak az alkirálynak a helye, akinek kerületében az isten, istennő temploma áll. Ezek a székek is a hozzájuk tartozó isten szent mértékei szerint készültek. Továbbá itt álltak azok a nagy kövek is, amelyekre a legfontosabb alaptörvényeket vésték.

A templomi épületeknek ez a része igen-igen régi volt, abból az időből való, amikor először egyesítették az Alsó- meg a Felső-Birodalmat, s valamennyi istent összegyűjtötték Usziré vezetése alatt a közös tanácsterembe.

Itt megértettek a tanítványok, hogy amiként egy isten főhatósága alá sorolták a valamikor egymástól elkülönülten élő tartományok isteneit, ugyanígy akarják végül egyesíteni a világ valamennyi országát és istenét egy még főbb isten, Aton hatalma alatt. Már tudták, hány évezred múlt el türelmes, titkos munkában addig, amíg a sok külön istent és istennőt sikerült összebékíteni ebben a teremben, de most a munka meggyorsult, itt álltak már az új korszak küszöbén, amikor a nagy terv megvalósul, s a világ minden istene Aton uralma alá sereglik, hogy aztán puszta formává, emlékké váljék. Ilyen céltudatos, lassú, türelmes, lankadatlan, titkos munkával kell a szétszóródott, egymással szembekerült emberi csoportokat, az egész, széthullott istenvilágot újra egyesíteni.

- Hallottátok és megértettétek - magyarázta a visszhangtól kongó teremben a vén Meryre körülötte csoportosuló figyelmes tanítványainak -, hogy az Égen látható ködvilágok egyre távolodnak egymástól, a világ tágul, ahogy az emberi tudat tágul. Olyan ez, ó, tanítványaim, mint egy irtóztató robbanás. Valamikor, amikor sem idő, sem tér nem volt még, csak az az állapot, amit az Aranytojás képében képzeltünk el, amikor tehát Minden Semmi volt, a Semmi pedig Minden, megindult egy robbanás, ó, tanítványaim. És ami addig egy volt, részekre kezdett szakadni. Végtelen serege a részecskéknek, mint megannyi szikra, pattant ki, s megvalósította a teret. Indult végeláthatatlan messziségbe, s megvalósította az időt. Mióta tart a robbanás és meddig? A számokat tudjátok. Ilyen szikrák az emberi fajok és fajták is, ilyen szikrák az egyes emberek, ó, tanítványaim. Mire kell törekednünk? Arra, hogy a robbanás megszűnjék, a szikrák száguldása megálljon, s minden, ember és világ együtt visszafelé húzódjék az örök Egybe. Ezen a munkán kell fáradoznotok, ó, tanítványaim. Nézzétek - s ujjával körülmutatott a mozdulatlan, sötét dioritszobrokra -, ezek az istenek és istennők, akik valamikor a maguk világában uralkodtak, vetélkedtek, birokra keltek a teljes uralomért egymás rovására, íme, szégyenletesen megcsúfolták az istenség eszméjének igazi tartalmát. Hoj, tanítványaim, mennyi időre, munkára, türelemre, mennyi áldozatra volt szükség, amíg elérkezett a pillanat, hogy a Birodalom valamennyi istene, istennője összegyűljön ezen a helyen! És mennyi, amíg Usziré minden isten fölé emelkedett! De még ma is szívósan ragaszkodik uralmához Ámun, ez a kegyetlen, önző, véres, zavaros isten... nem is ő már, hiszen ki hisz benne igazán? Hanem egyháza, mert neki köszönheti zsarnoki hatalmát. Nos, kedves tanítványaim, mi már magunk között kimondhatjuk, hogy a töredékistenek, a részistennők, e szétpattant kis szikrák sorra kialszanak. Nincs messze a nap, mikor idekerül Baál Hadad, Baál Mot, Baál Aleyan, Baál Já, Baál Molok, Astarót, Attisz, Istár, Dumuzi meg a többi-többi mind, egyelőre, hogy békés tanácsban segítsenek igazgatni az emberiséget. Majd megüresednek, tiszteletre méltó "emlékké" válnak, mérföldkövekké, amelyek jelzik az ember útját visszafelé, az Egyhez. Ó, tanítványaim, mennyit vesztett már ez a negyvenkét isten is régi uralmából! Ámde olyanok is vannak, akik megőrizték eredeti értelmüket, mint például Eszit. - A fátyolos arcú istennő szobrához lépett, tenyerével letörölgette a finom port, s hangosan olvasta a rejtett jeleket tanítványai előtt: - Az Isten Anyja vagy te, úrnő, az Ég királynője. Ugye, ugye? Íme, az Ősnap, aki a Holdat szülte, férjét, fiát és szeretőjét, együtt a Hajnalcsillagot nemzették, majd az Ég minden csillagát mérhetetlen szerelmi kiáradásban. Tisztelet hát neki, tanítványaim, mert ő a Nap, ő Aton, ha a neve nem is az. De helytelenítjük, hogy szobrát tizenkét pap cipeli roskadozva, mintha összeroppanna az isteni súly alatt, bárha a szobor csupán arasznyi olykor. A kép már üres, ó, tanítványaim, a név is üressé válik lassanként, de Aton dicsősége egyre nő, világossága egyre terjed.

- Szabad-e szólnom, isteni ember? - kérdezte ez alkalommal Mósze a főpaptól.

- Szólj, tanítványom - intett Meryre kegyesen.

- Isteni királyunk, Eknaton számtalanszor említette előttem s mások előtt is a Napot mint atyját, tehát mint férfiút. Nem tévedés ez?

- Tévedés, ó, tanítványom, s ti is megjegyezhetitek magatoknak a király tévedését - bólintott a főpap. - Fiam, Meryre, az uészeti Aton-templom főpapja, nemegyszer figyelmeztette a királyt tévedésére. Miután a Nap szült mindent, nem lehet férfiúi erő, hanem csak női. Ezt bizonyítják a nyelvek is, mármint azok a nyelvek, amelyek még tisztán őrzik az ősi tudást. De őistensége, a király nem akar tanításokat hallani, azt mondja, hozzá minden emberi tanítás nélkül közvetlenül szól atyja, a Nap, valahányszor szent betegsége megszállja. Hoj, tanítványaim, pedig semmi sem olyan fontos, mint Isten lényének igazi ismerete! Szörnyű csapások származnak abból, ha valaki Isten lényének ismerete nélkül vállalkozik az emberek vezetésére! Mi, akiken a felelősség nyugszik, nem is titkoljuk egymás előtt a fenyegető veszedelmet, azonban támogatnunk kell a király törekvéseit, mert jók. Hanem résen vagyunk, tanítványaim, legyetek résen ti is. Legyetek éjjel-nappal éberek. A király el fogja vezetni az embereket egy határkőig, ahol tovább nem mehet, ha pedig menni akarna, mi gondosan megakadályozzuk ebben. Ha valóban ismerné Aton lényét, nem mondaná, hogy "Istennel az Istenért". Ez szépen hangzik ugyan, de merő zavarosság. Mert íme, aki Istennel munkálkodik, annak már nem kell Istenért fáradoznia, hiszen célját elérte. Na de hagyján. Mi azt valljuk, hogy Istenért a nép által, ebben benne van minden.

Egy álló évig tanultak, elmélkedtek így a tanítványok. Most már nem tartottak titokban előttük semmit, minden szféra minden kulcsát a kezükbe adták. Bátran tehették, hiszen válogatott fiatal férfiak voltak, végighaladtak eddig hat, fokról fokra nehezebb próbán, fogadalmakat tettek, esküdtek, életüket adták zálogul a titkok megőrzéséért. Egyikük sem leledzett a százhatvanhárom testi hiba egyikében sem, lelkük is tiszta volt, szüzességük tökéletes, igazságérzetük szilárd, alázatuk teljes, felelősségük nagy, bátorságuk rettenthetetlen. A világ csalóka szépségei, csalóka félelmei nem tudták megtéveszteni őket, egyéni hatalomra nem vágytak, anyagi javakra nem törekedtek. Méltók voltak hát a legvégsőbb igazságok ismeretére is. Haj, sokan indultak a Birodalomban a legmagasabb csúcsok felé, de némelyek már az alsó régiókban elmaradtak, lett belőlük munkafelügyelő, számtartó, pallér, ácsmester, hajós vagy valami egyéb alacsony rangú vezetőember. Mások a következő fokozatok egyikén-másikán rekedtek meg, ők magasabb pozícióba kerültek. Sokan alsóbb rendű papok lettek valamelyik kisebb templomban. Ismét mások már-már a cél előtt buktak meg, legtöbbjüket nő ejtette csapdájába, nem tudtak megbirkózni kínzó vágyaikkal. De némelyek maguk hátráltak meg a növekvő nehézségek előtt. Voltak, akik megrémültek a végső próba rettenetességétől, mert hallották, hogy meg kell halniok, újra vissza kell térniök az életbe, s bizony megtörténhetik, hogy örökre holtan vesznek a borzalmak színhelyén, ha öntudatuk nem eléggé erős. Így maradtak mindössze hatan. Közülük öt itt végezte tanulmányait Anuban, csak Mószét oktatták királyi anyja által meghívott mesterek a saját otthonában. Most azonban neki is el kellett szakadnia anyjától, ott kellett hagynia a Fehér Ház pompáját s kényelmét, a legegyszerűbb szegénységet kellett vállalnia társaival együtt - s amint tudjuk, könnyen vállalta, hála Amram házának, a kis héber viskónak, boldog gyermekkorának. Hála az anyatejnek, amit Jozabét emlőjéből szívott.

Így tanulta meg Mósze az egyiptomiak minden tudományát Onban, azaz Anuban, mint írásaink mondják.

Most már csak az utolsó próba volt hátra, az utolsó beavatás, a legszörnyűbb, a legfélelmesebb, a Halál Kapuján való belépés.

Ne áltasd magad, fiam és tanítványom, tudatlan, érzelmes leírások által, amelyek valami gyöngéd költői jelképek sorozatát vélik beavatásnak. Nem szabad holmi angol magániskola tanári karára gondolnod, amely a kérdésben megadja a feleletet úri tanítványának, diadalmasan kérkedik a csemete elképesztő tudásával, s ragyogó bizonyítványt állít ki neki, a képviselő papa, a jótékonysági elnök-mama iskolatámogató buzgalmára spekulálva. Azt se hidd, fiam, hogy nők valaha is részesülhettek igazi beavatásban. Ezt csak érzelgős nőírók képzelik, akiknek szépelgő lelkében tudatlanság sűrű sötétje honol. A nő másféle szervezete, másféle lelki alkata mindig alkalmatlan volt és marad a megpróbáltatások elviselésére, amiken a beavatottnak át kell esnie. Már a havonként bekövetkező tisztulás is lehetetlenné teszi beavatásukat. Hát még szerelmi életük sok egyéb zűrzavara, a foganás, a szülés, a szoptatás feladatai, az ezerféle baj, betegség, aminek egyetlen nő sincs híjával. Az érzelmi élet különösségei, a sokféle finom mellékút, amin ez az élet kanyarog, s amit ellenőrizni majdnem lehetetlen. Igen, abban a beavatássorozatban, amin az életút buktatói, állomásai, megpróbáltatásai minden embert végighajszolnak, részesül a nő is, több-kevesebb tanulsággal. A nő is születik, az már beavatás a lét egyik szférájából egy másik szférájába. Beavatás az első szerelmi ölelés, mert ismét más szférát nyit meg. Megint másféle beavatás a szülés, az anyaság új szférája.

És végezetül, kihagyva most már efféle mozzanatokat, beavatás a halál, egy olyan merőben új szféra megnyílása, ahol a tér-idő világ dimenziói tökéletesen hiányoznak. A tudatos, rendszeres beavatás azonban más. A jelölt néhány évbe, hónapba, majd órába sűrítve szándékosan, teljes tudattal végigjárja nemcsak az emberi élet valamennyi állomását, hanem az egész emberi fajét is a maga teljességében, időtlen örökkévalóságában. Ahogy a méhben fejlődő magzat végighalad az egész törzsfejlődés minden szakaszán, évmilliókat sűrít kilenc hónapba, hogy végül a faj jelenébe lépjen, jövőjére pedig csupán a be nem forrt koponyavarratok utalnak, ugyanúgy, a jelölt végighalad az emberi faj egész létén, nem csupán az életén. Ezt a próbát kiállni, ezt az elképzelhetetlen sűrítést elviselni csak a hibátlan férfiak egynéhánya képes.

Hogy a végső beavatás mily borzalmas, mennyire nem fogható hozzá sem az ismert misztériumvallások enyhe formája, sem a keresztyénség puszta formasággá süllyedt keresztelése, szerzetesi, papi fölkenése, azt ma is példázzák a természeti népek beavatási szertartásai. Véresnél véresebb, kínosnál kínosabb, szörnyűnél szörnyűbb próbákon kell átesnie a férfiasság sorába lépő ifjúnak jajszó nélkül, gyakran eszméletlenül, halálos sebekben vergődve, vérében úszva. Mellének bőrét fölhasítják, szíjat fűznek bele, körben futtatják, amíg a kíntól, vérveszteségtől össze nem esik. Meghasogatják hátán a bőrt, vérével kenik be. Fölmetszik nemiszervét, kitördelik a fogát, orrába pálcikát szúrnak. Mindez sivár emléke egy valaha volt hatalmas beavatási szertartásnak, züllött, üres forma, meddő próba... de aki átesik rajta, méltó népének felelős vezetésére, mert az élet feladatai előtt nem hátrál meg. Mondjanak a körülmetélés szokásáról is a tudósok akármit, fiam, kereshetik higiénikus okait, magyarázhatják jelképes kasztrálásnak, amit az atyák saját féltett hatalmuknak érdekében hajtanak végre fiaikon, én azt mondom, ez is maradványa egy beavatási módnak. Hajdanában bizonyára csak valami hosszadalmas ceremóniának része volt, s nem is gyermekeken, hanem férfikorban levő ifjakon hajtották végre, valami jele a szövetségnek, amit az ifjú az atyákkal s az Istennel kötött. Csak annál súlyosabb volt a bűn, amit Jákób fiai a szikhemi királyon és népén elkövettek, amikor a körülmetélés szertartása után megtámadták és leöldösték.

Némely népnél, például a trákoknál szokásban volt a királyt keresztre feszíteni, kicsúfolni, leköpdösni, majd a keresztről levéve életre téríteni, s ekkor megkoronázni. Csak ez a módszer nyújtott némi biztosítékot, hogy az uralkodó nem fog megfeledkezni sem istenvoltának magasztosságáról, sem embervoltának nyomorúságáról, s a hatalmat, amit a kezébe adnak, embertársai s Isten céljai érdekében fogja használni, nem saját, személyes dicsőségére, hatalmára. Igen sajnálatos, hogy őseink e hasznos szokásai kimentek a divatból.

De ne merüljünk el túlságosan a kérdésben, fiam, elégedjünk meg puszta utalásokkal. Óriási terület ez, felöleli a világ minden népének, a történelem minden korának változatos beavatási szokásait. Hát még milyen szövevényes a szertartások szimbolikája!

Az egyiptomiaknál is sok és sokféle beavatás volt. Az istenek, istennők mindegyikének más és más. Mert az istenek valaha egy-egy kicsiny közösségé voltak, noha egyetemes érvénnyel, s e közösségek, amennyire a nyomok mutatják, a csiszolt kőkorszakban alakították ki kultuszukat. A kultuszok megmaradtak a kialakult Birodalom tartományaiban is. Az Eszit - ma elterjedt görög nevén Izisz - istennő titkaiba való beavatás például nagyjából úgy történt, hogy a jelöltet előbb egy nyitott, majd egy zárt ajtón bocsátották be az avatás helyére. Itt aztán három próbán kellett átesnie, akár népmeséink hőseinek: tűzpróbán, vízpróbán, levegőpróbán. E próbák alatt természetesen révült állapotban volt. Ezután szemtől szembe megjelent előtte Eszit istennő, fátyol nélkül, arcát a beavatott látta. De látta a világot igazgató szellemeket is, nemkülönben az éjféli Napot, miután mindez az Alvilágban történt. A jelenségek a "csillagok nyelvén" szóltak hozzá, s amit mondtak, nem volt szabad elfelejtenie. Állapota hasonló volt a mitikus kor embereinek közönséges állapotához, tehát tudatos révület, s ahogy azok látták belső érzékeikkel a kozmikus eseményeket, úgy látta ő is. A mindennapi életbe visszatérve a beavatott most már ugyancsak a "csillagok nyelvén" adta tovább tudását a népnek, tehát képekben, szimbolikusan, rejtetten. A valóságot a nép nem bírta volna elviselni.

Ebből az egy példából is láthatod, fiam és tanítványom, hogy a beavatások egyetlen igazi célja és tartalma az volt, hogy a romlott embert visszahelyezzék az ősi mitikus állapotba, megtapasztaltassák vele ember és Isten közösségét, bebizonyítsák előtte élet és halál viszonylagos voltát. És ezek után visszabocsássák őt a mindennapi életbe, ahol semmit sem szabad igaznak tartania, csupán ember és Isten kapcsolatát, semmit sem komolyan vennie, csak az embert.

A szó szoros értelmében át kellett tehát lépnie a tudat körét, a világegyetem körét, az "át nem léphető kört", amit a hét Nagy Isten, a Fölügyelők csoportja őrzött, s akiknek titkos száma, mint mondtam: 3,1415.

Amit most futólag vázoltam, Mósze meg társai sokkal jobban tudták, mint én. Így tisztában voltak a rájuk váró roppant megpróbáltatással, élettel-halállal leszámoltak, féltek ugyan, de bátran vállaltak mindent. Hogy az esemény miképpen fog lefolyni, természetesen nem tudhatták, mert ez a titkok halálos titka volt. Még abban sem voltak bizonyosak, hogy mindnyájan ugyanazon módon nyerik-e el a beavatást.

Erről meg később sem beszéltek. Ki-ki megőrizte a saját titkát.

Mószéval pedig ez történt:

Meryre főpap a kiszolgáló alsóbb rendű pap útján megparancsolta, hogy tartson háromnapi teljes böjtöt, szavakkal ne imádkozzék, hanem meditáljon, szigorúan vizsgálja meg lelkiismeretét, vajon nem terheli-e bűn, azaz hűségesen megtartotta-e fogadalmait, továbbá nem leledzik-e akár a gőg, akár a nagyravágyás, akár a vagyonszerzés, akár a hazugság, a meggondolatlan fecsegés vagy más ilynemű silányság hibájában? Mindezt meg még más egyebet a hallgatag papocska nem sorolta föl, Mósze úgyis tudta.

Teljesen elkülönült tehát kedves társaitól, s kicsiny, homályos szobájában tartózkodva szigorúan böjtölt, még egy korty vizet sem nyelt, noha ételét-italát megkapta. Könyörtelenül vizsgálta önmagát. Elmélkedett, s ha valamely imádság, fohász, himnusz jutott eszébe, kirázta magából. Szavak nélkül imádkozott, egész állapotával, amely hasonlított a félálomhoz. Mósze számára ez nem volt szokatlan, sőt akkoriban még a közönséges emberek számára sem az egész kerek világon. Csakhogy ő tudatában volt állapotának, s hosszú tanulmányai során el is sajátította megszerzésének módját. Világosan szólva: alkalmassá tette magát személyes énjének elvesztésére.

A három nap elteltével ismét megjelent a nesztelen papocska, s elmondta a főpap üzenetét:

- Tisztálkodj meg, öltözz fehérbe, légy mindenre készen.

Mósze fejet hajtott. Nem mondhatjuk, hogy nem szorult össze egy kicsit a szíve, nem sápadt el némileg, s nem remegett meg a súlyos szavak hallatára. Most még visszaléphetett. Megmondhatta a papnak, hogy nincs készen, s akkor újabb várakozási időt engedélyeztek volna neki. Három ízben adhatott ilyen választ, a harmadik esetben végleg kizárták volna az avatásból. Nem büntetésből, nem megalázásból, nem is megvetéssel, hanem teljes megértő tisztelettel, hiszen az eddig megállt kisebb-nagyobb próbák máris a Láthatatlan Világ közelébe emelték. De érezte, hogy mindenre kész, s nem üzent a főpapnak semmit.

Kiment tehát a kert vízmedencéjéhez, a tisztálkodási szabályok szerint megfürdött. Ez nem afféle mindennapi fürdés volt, hanem minden mozzanatának megvolt a maga mély jelentősége. Durva, fehér vászonruhába öltözött, s megint szobácskájába térve, a padlóra ült. Még most sem evett, nem ivott.

Félig révülten ült a kőpadlón, mozdulatlanul, ölébe ejtett kézzel. Semmire sem gondolt. Csak akkor riadt föl, mikor belépett a pap, megérintette vállát, s intett, hogy kövesse. Mósze nem kérdezett semmit. Mint valami alvajáró lépdelt a pap nyomában, keresztül a kerten, át egy kis ajtón, megint végig egy kőkockákkal kirakott, magas fallal kerített udvaron, megint ajtón lépett be... s most sötét, szűk folyosóban találta magát. Érzékei finomak voltak, megfigyelése éber, mint a vadállaté.

Észrevette, hogy a szótlan pap hirtelen eltűnt egy láthatatlan oldalajtón. Követni akarta, de csak puszta fal volt előtte. A keskeny ajtócska olyan pontosan illett e kőfalba, hogy körmével is hiába kaparta, sehol sem talált rést. Mit tegyen? Talán valamilyen ismeretlen okból így vetik vissza, így zárják ki? Forduljon vissza szégyenszemre? De hát miért? Mit vétett? Mit találtak benne? Miféle tévedés vagy igazságtalanság ez? És miért nem mondták meg világosan?

Így töprengett, s már-már vissza akart fordulni, mikor indulatai lecsillapodtak, s úgy döntött, hogy tovább kell mennie.

Folytatta útját. Kezével tapogatózott a hideg falakon, mert alig látott. A folyosót csak az ajtó nyílása világította meg úgy-ahogy, de most az is becsukódott, teljes sötétség szakadt rá. Itt ugyan már elveszhetett volna. Figyelmét megfeszítve hallgatózott, nem hall-e valami neszt. Síri csend volt, süket, hullámzó csend és sötétség. El kellett indulnia. Megértette ugyanis a folyosó, a bezárt ajtók, a sötétség értelmét, s most már nem habozott tovább.

Akár a nyakát szeghette volna valami láthatatlan gödörben, helyéről elmozdult kőkockában. Nekimehetett volna egy éles saroknak. Beverhette volna a fejét holmi láthatatlan szemöldök-gerendába. Le is üthették volna. Mindez megfordult a fejében, de nem tágított. Lassú, egyenletes, óvatos lépésekkel ment tovább. Jobbra fordult, balra fordult, egyenest haladt, mikor hogy kényszerítették a falak. Ujjai könnyedén érintgették a köveket. Mélyen, nyugodtan lélegzett. Hiszen ez sem tart örökké. A folyosónak eleje volt, végének is kell tehát lennie.

Csakugyan, vége volt. Keze körben tapogatózott, de nem talált kiutat. Most hát gondosan megvizsgálta a falat, türelmesen végigtapogatta, el is képzelte, mi lehet ott. Az volt, amit keresett. Egy kis ajtó széles kőkerete, csupasz, egyszerű deszkalapja. Kilincs, zár után kutatott. Nem talált semmit. Nyomta az ajtót, előbb csak a kezével, majd a térdével, vállával, végül minden erejével pattanásig feszítve dőlt neki... Lehetetlen, hogy akár a sarkaiból is ki ne tudná vetni. Ha ajtó, nyílnia kell. Nyílnia vagy szakadnia. Most már nem fordulhat vissza, bezárult mögötte a folyosó, ha megnyitnák is, hogyan lépjen ki rajta. Milyen arccal, milyen szégyennel?

Homlokáról sós verejték csorgott a szájába, izmai ropogtak, tüdeje zihált. Újra meg újra nekirugaszkodott a láthatatlan ajtónak. Majd kimerülten leült, a falnak vetette hátát, pihent, gondolkozott. Ne tudná a főpap, hogy ő itt van? Tévedett a vezetője? Valami zavar támadt, elfelejtették kinyitni az ajtót? Aminek zárát csak ők ismerik? Elromlott a zár?

Fény villant agyában. Fölkelt, szabályosan dörömbölni kezdett. Öklével hármat ütött, várt. Ötöt ütött, figyelt. A vastag fa tompa dörömbölése úgy verődött vissza a zegzugos falakon, mintha nem egy, hanem tíz Mósze dörömbölt volna. S ahogy elült a zaj, megint mély, síri csend borult Mószéra.

De lám, milyen meglepetés! Mikor ismét dörömbölni akart, az ajtó csikorogva, lassan kitárult. Kicsiny, silány szobába lehetett látni, nem volt benne más, csupán egy fából tákolt heverő, egy asztal meg egy szék. Az asztalon agyaglámpa fénye reszketett, s egy nagy serleget világított meg. Csakhogy egyebet is látott a szobában: fiatal nőt, amint éppen a székhez lépett, leült, és kíváncsian tekintett a belépőre. Bizonyosan ő nyitott ajtót. Nem volt szép, hosszú fejű, sárgás bőrű, vézna egyiptomi nő, tetőtől talpig mezítelen. Pirosra festett nagy szája nem mosolygott, de nem is volt elutasító vagy zárkózott. Ékszerek díszítették, fülén, nyakán, csuklóján, bokáján arany, mindenféle drágakő ragyogott. Szeme hosszú volt és fekete, festéssel is meghosszabbította. Első pillantásra látszott, hogy papnő, talán táncos, talán zenész Aton templomában. S itt lakik a kopár, kicsiny szobában... vagy éppen azért küldték ide, hogy őt útba igazítsa. De akkor miért nem hagyta nyitva az ajtót?

Mósze mélyen lehajolt, mert az alacsony ajtón csak meggörnyedve léphetett be. Az asztalhoz ment. Nézték egymást és hallgattak.

A nő tökéletes közönnyel ült a széken, állát tenyerébe támasztotta, egykedvűen nézte Mószét. Ő pedig tele volt feszültséggel, bizonytalansággal s aggodalommal: tudta, minden, ami történik, a beavatásnak része, de azt nem, hogyan, mit kell tennie. Szilárdan eltökélte azonban, hogy történjék bármi, nem hátrál.

Most észrevett a mezítelen nő nyakékszerén egy jelet, ami elárulta, hogy táncos, mégpedig a halotti táncokat szokta táncolni. Egyike azoknak a hajlékony testű, szinte súlytalan, majomügyességgel mozgó nőknek, akik gondosan redőzött, hosszú ruhában, a fejükön sarkig érő, fonott parókával, melynek vastag varkocsát labdaszerű csomóba kötik, szertartásos mozdulatokkal emelgetik ég felé hosszú lábszárukat, döntik hátra felsőtestüket, nyújtják földig kezüket, suhogtatják, redőzik, lengetik átlátszó fátyolruhájukat a fuvolák és kézidobok vontatott, síró zenéjére. A nő ezekre a torkot szorongató halotti ünnepekre emlékeztette Mószét.

- Bizonyosan azért vagy itt, hogy útba igazíts engem - mondta nyugodtan. - Mondd meg hát, kérlek, merre menjek innét?

- Nem tudom, merre akarsz menni - felelt a nő kissé nyávogó, vékony hangon. - Csak annyit tudok, hogy dörömböltél, s beeresztettelek.

- Egy pap vezetett, de a sötét folyosóban eltűnt. A főpaphoz kell mennem - magyarázta Mósze. - Hová nyílik innen az ajtó?

- Az az ajtó ott egy kertre nyílik - intett maga mögé fejével a táncosnő. - Ezen az ajtón meg, amin beléptél, nem láttam még belépni senkit. Nem tudom, ki vagy, honnan jössz, mit akarsz. De aki a szobámba jön, választania kell. Mit választasz? Engem - s vékony, vörös körmű ujjával a mellére mutatott - vagy ezt a serleg bort?

- Nem sértő szándékkal mondom, mert szép vagy és kedves - felelte Mósze udvariasan -, azt is tudom, amilyen közönyösnek mutatod magad, annyira gyönyörűséges az ölelésed, én azonban fogadalmat tettem, hogy nem érintek nőt. Bocsáss meg tehát, ha a bort választom.

- Legyen, ahogy akarod - vont vállat a nő. Fölállt, megfogta a serleget, Mószénak nyújtotta. - Idd ki fenékig.

Olyan volt a mozdulata, testtartása, az arckifejezése, a tekintete, mint azoké a nőké, akik a halálraítéltnek nyújtják az utolsó poharat. Mószét megborzasztotta ez a különös egyezés, de azért ajkához emelte a bort, s lassú, egyforma kortyokkal kiitta. Erős vörösbor volt, valami kesernyés mellékízt, ismeretlen illatot is érzett benne. A hűvös folyadék mintha egész testében szétömlött volna, jóleső bizsergést okozott, feje azonnal elkábult. Már megbánta, amit tett. Bizonyára vissza kellett volna utasítania a bort is, csakhogy nem éppen ezzel követett volna-e el hibát?

Miután napok óta nem evett, nem ivott, az erős ital annyira megszédítette, mintha fejbe verték volna.

- Akkor hát menj utadra - figyelmeztette a nő, könnyedén megfogta Mósze könyökét, s az ajtó felé vezette. - Magad választottad ezt az utat.

Kinyitotta az ajtót, lábujjhegyre ágaskodott, könnyedén megcsókolta Mósze homlokát.

Mósze kilépett a kertbe. Már erősen alkonyodott. Néhány öreg szikomorfa állt a kis kertben mozdulatlanul a szélcsendben. Mósze körülnézett. De csak egy magas kőfalat látott, rajta egyetlen kis ajtót. Nem tehetett hát mást, arrafelé tartott, lépései könnyűek voltak, de eléggé bizonytalanok. Tétován lépegetett a homokon, nem tudta, hová jut, mi vár rá. Az ajtó előtt töprengve megállt. Igazán különös! Hát ajtóról ajtóra kell haladnia, anélkül, hogy végre eljuthatna a beavatás színhelyére? Hány ajtó lesz még és hány folyosó? Mert hogy megint folyosó következik, abban bizonyos volt. De hátha ez már maga a beavatás színhelye? Hátha ezek az ajtók, folyosók nem egyebek, mint a beavatás formái? Hogy ez a nő bort itatott vele, bizonyára hozzátartozik a dologhoz. Csakhogy nem lett volna szabad meginnia... Mert jaj, hátha ő maga választotta a halált? És sohasem kerül vissza a világba? Talán le kellett volna ülnie az ágyra, megpihenni egy kicsit, összeszedni gondolatait... aztán a nőt, az életet választania, mert bizonyosan ennek is megvolt a maga súlyos jelentősége!

Most már azonban nem fordulhatott vissza, a nő talán nincs is már ott, eltűnt, mint a pap. Hogyan találjon ki akkor innét?

Mélyet sóhajtott, Isten kezébe ajánlotta magát, nem bánja, ha megölik is, mert a bort választotta az ölelés helyett...

És benyomva az ajtót, belépett rajta.

Szűk, sötét, veremszerű helyiségbe került. A kőfalak nyers hideget árasztottak. A levegőnek penészszaga volt. Lába csupasz földre lépett, ez a különös helyiség nem volt kőlapokkal kirakva. Ugyan mit kereshetett itt?

Visszalépett a szabadba, jól körülnézett. De a magas falon, ami a kertet kerítette, sehol sem látott ajtót azon kívül, amin idejött, meg ami most itt tátongott előtte. Csak nem részeg? Hátha megcsalják érzékei?

Gondosan körüljárta a falat, jól megnézte minden kövét. Nem, nem volt nyílás vagy ajtó sehol. Nos, nincs mit tennie, be kell lépnie mégis az odúba. Talán le fog ülni és vár. Igen, hátha ebben a szűk, nyirkos, rossz illatú helyiségben részesül a végső tudásban? Hátha türelmes várakozás után itt terem a főpap, s fölvilágosítja az egésznek az értelméről?

Ismét belépett hát, nem húzta be az ajtót, hogy legalább lásson a homályban. A sarokba ült, maga alá húzta lábszárát, kezét ölébe nyugtatta, várt. Nehéz, sűrű csend súlyosodott rá, feje kavargott a részegítő italtól, a szigorú böjttől, a szorongató izgalomtól. De mindennek ellenére csodálatosan élesek voltak az érzékei, agyában pattogó, fényes gondolatok cikáztak. Alig ült egy-két percig, észrevette, hogy a helyiség túlsó falánál nyílás tátong a földben. Mósze gondolkodás nélkül fölugrott, odalépett. Csakugyan, szűk nyílás volt, lépcsők vezettek bele.

Tovább! Tovább! - gondolta Mósze. - Inkább tévedjek, mint megálljak, inkább haljak meg egy mély verem fenekén, senkitől sem tudva, mintsem meghátráljak, vagy ölbe tett kézzel üljek!

Lassan lefelé ereszkedett a lépcsőn. Magas, keskeny, nyaktörő lépcső volt, durva kövekből rakták. Jó mélyre ereszkedett, fölötte a szűk nyílás szürkén derengett már csak, mikor tapogató keze mindenütt puszta földet érzett, s lába előtt elfogytak a kőfokok. Mósze vakon, óvatosan haladt tovább a meredeken lejtő, hepehupás, göröngyös úton, fejét lehúzta, vállát mélyen meggörnyesztette, mert alig fért el a gyalázatos lyukban. Úgy érezte, valósággal tudva és akarva botorkál végső vesztébe, de nem tudott meghátrálni. Isten kezében van, lássuk, mi lesz a vége. Valahol ott, a láthatatlan mélységben kell lennie a helynek, ahol mindent megtud.

A levegő egyre fogyott, Mósze feje kavargott a bortól meg attól az ismeretlen fűszertől, amit belekavartak. Lába olyan könnyű volt, hogy erővel kellett visszatartania lépéseit, nehogy valami alattomos gödörben összetörje magát menthetetlenül. Keze szüntelenül tapogatott, de mást, mint nyirkos, durván ásott földet sehol sem érzett. Vakon törtetett előre, mint egy vakondok, amelynek sötét, föld alatti folyosója éppen akkora, amekkora ő maga. És csakugyan, néhány lépés után annyira megszűkült a járat, hogy Mószénak előbb kétrét görnyedve, majd térden csúszva, végül hason mászva kellett előrefurakodnia. Helyzete azonban egyre kétségbeejtőbb volt. Mert végül is olyan szoros lyukba kellett beerőszakolnia magát, hogy megfordulásról többé szó sem lehetett. A levegő is fogytán volt, ziháló tüdeje merő büdösséget szívott minden lélegzetvételnél, csaknem megfulladt. Egész testét kiverte a verejték. Bő ruhája a testére ragadt, karja, lába köré csavarodott. Arca lucsokban ázott. Feje zúgott. Íme, ez a sorsa, ez a gyalázatos vég, mert megitta a halált jelentő bort. Mert a pusztulást választotta. Önként, meggondolatlanul, csupán fogadalmához ragaszkodva, pedig a kérdés az volt: vakon kitartasz-e szüzességi fogadalmad mellett, követed-e a merev szabályokat, vagy van bátorságod fölrúgni őket, ha az élet forog kockán? Nem volt bátorsága! Ragaszkodott a korlátokhoz. Nem törte át őket. Ó, jaj, most már hiába érti, hiába, innen csakugyan nincs visszatérés többé! Itt fullad meg nyomorultan, mint egy patkány...

Nagy nehezen lecibálta magáról ruháját. A ruhát, amit egyetlen könnyed mozdulattal le lehetett dobni, órákig tartó keserves fáradozással tudta csak lehántani magáról. Szakadt, hasadt, foszlott. Egyre türelmetlenebbül tépte-gyűrte magáról, hol hason, hol hanyatt fekve, minden mozdulat után pihenve egy kicsit. Ó, csak már lehántotta volna! Végre azonban sikerült. Mezítelen volt, teste hideg földön feküdt, mindenfelől hidegen szorongatta a nehéz föld. Mintha féregként a föld gyomrában kecmergett volna. De milyen megkönnyebbülést érzett mégis, mikor ruhája nyűgétől sikerült megszabadulnia!

Némileg erőre kapván, folytatta kapaszkodását a lyukban. Könyökére támaszkodva húzta magát előre egy-egy arasznyira. Most már mennie kellett tovább, tovább, mert azt még remélhette vad kétségbeesésében, hogy a lyuk egy gyönyörű terembe torkollik, de azt nem, hogy megfordulhat, s visszatérhet oda, honnét jött.

Hány óráig tartott ez a halálos vergődés? Bizony nem tudta, nem is gondolkozott rajta. Csupán egyetlenegy makacs, konok erő uralkodott benne: az akarat, hogy továbbjusson, ki ebből a koromsötét, büdös, nedves odúból, amíg ismét szabadon lélegezhet, vagy amíg feje eléri a lyuk végét, s nincs tovább semerre. Sem előre, sem hátra.

Talán nem is igaz, ami történik vele? Ilyen föld alatti vájat nincs is? Tán csak attól a részegítő keveréktől álmodja mindezt? Ott fekszik a fából faragott egyszerű ágyon eszméletlenül, a nő már elment, otthagyta őt, s amit most elszenved, csupán borzalmas látomás? Vagy így kell elpusztulnia nyomtalanul annak, aki abból a borból iszik?

No, de egyszer csak hirtelen kitágult az üreg, Mósze remegő ujjai nem tapintottak földet sehol. Fejét is fölemelhette, majd a derekát, térdre tudott emelkedni, végül rendesen ülhetett is. Több levegőhöz jutott. Néhány üdítő lélegzet után figyelni kezdett, hátha hall valamit. Csak megerőltetett szíve döngő dobogását hallotta, mintha katonák vonultak volna a feje fölött, vagy mintha láthatatlan öklök vernék a barlang oldalait.

Tovább. Mósze fölállt, s most már lábon haladt előre, óvatosan, kinyújtott karral, minden pillanatban várva, hogy fejét beleüti valamibe, vagy hogy ismét olyan borzalmas lyukba kell másznia, amilyenből kivergődött. De nem mutatkozott semmi közvetlen veszély. A levegő ugyan fojtó és büdös volt, a sötétség, a csend elviselhetetlen, ámde sem szakadék, sem szűk lyuk nem nyílt Mósze előtt. Apránként csúsztatva mezítelen lábát, a földön lépkedett türelmesen. Olyan fáradtnak érezte magát, hogy csak a legnagyobb akaraterővel tudta mozdítani tagjait. Érezte, testén sárrá mázolódott szét a verejtékben ázott por.

Igen, de ismét nyaktörő meredély következett. Mósze térdre ereszkedett, úgy mászott lefelé, farral előre. Már éppen leszámolt a legrosszabbal: egy feneketlen kúttal vagy más efféle alattomosan tátongó vesztőhellyel, mikor a talaj ismét vízszintesre fordult, s az Alvilágnak ez a mindenre kész vándora szinte könnyedén léphetett tovább. Amíg csak falba nem ütközött, téglafalba... nem is téglafalba, hanem simára faragott kőfalba. Mósze óvatosan végigjárta a falat. Minden arasznyit gondosan megtapogatott a földtől addig, amíg csak fölért a keze. Igen, faragott, hatalmas kövekből rakott fal ez, semmi kétség, ha csak nem álom az egész. Mert ugyan miképpen, kik, miért építettek ide falat? Ilyen magasat, erőset, mintha valami több ezer éves vár alapja volna?

Amint tapogatózott, szívbe nyilalló örömmel vette észre egy alacsony ajtó ugyancsak kőből faragott keretét.

Nos, ha ajtó, akkor zörgetni kell rajta. Lehetséges ugyan, hogy nincs mögötte semmi. Ősidőktől elhagyott, földdel behányt épületmaradék lehet, az ajtó itt maradt a fallal... De hát miért vezet hozzá ez a borzalmas hosszú, szűk, meredek út, miért van az egésznek kőbe foglalt nyílása, kőből rakott lépcsője odafönt?

Mósze sokáig üldögélt a nyomasztó sötétben s gondolkodott. Most már remény pislákolt benne, most már kezdte helyeselni, hogy nem a nő, hanem a bor, a halál után nyúlt. Hiszen az élet csupán tűnő káprázat, halál pedig nincs... Isten, bocsásd meg, hogy egy pillanatig kételkedtem igazságodban!

Fölkelt, dörömbölt az ajtócskán. Vastag volt, arasznyi is talán, hangja úgy pufogott a mélységben, mintha sziklák zuhantak volna egy kútba.

Várt, figyelt, újra dörömbölt. Egyre erősebben, egyre szaporábban. Nem kímélte erős öklét, nem érezte, hogy leveri róla a bőrt.

Ekkor recsegve-csikorogva megnyílt az ajtó, s Mósze tétovázva belépett az ismeretlenségbe.

Mi volt ez az ismeretlenség? Kicsiny, alacsony kamra. Vörösbarna kőkockákból épült, padozata is régi, dísztelen kőkockákkal kirakva. Mennyezete két ékalakban összeillesztett, roppant súlyú faragott kő. A kamra közepén egy darabból faragott üres szarkofág állt. Mindez pedig azért volt látható, mert agyagmécses égett a szarkofág peremén, libegő lángocskája megvilágította az érthetetlen, rejtelmes helyiséget s a mozdíthatatlanul súlyos kőalkotmányt.

Senki sem volt a kamrában. Ki nyitott ajtót?

Mósze csodálkozva állt a kamrában. Nem értett semmit. Míg kábult gondolkodása ismét működni kezdett, a halavány világosságban végignézett önmagán. Mezítelen teste mocskos volt, verejtékpatakok ágaztak rajta végig, mellén összeragadt a szőr. Ökle, könyöke, térde sebes volt, vérzett. Bal csípeje úgy fájt, mintha eltörött volna. Erre is csak most eszüdött rá, amikor végre egyenesen állhatott, s tagadhatatlan szorongása engedett. Agya azonban most is olyan furcsán kábult volt, mint az előbb. Csodálatosan idegennek érezte a testét, érzéketlennek, lebegőnek. Nem volt részeg, ellenkezőleg, öntudata talán sohasem volt ilyen éber, mint most, de álomszerűnek, hihetetlennek látszott minden. Mennyire megsérülhetett, ha még ebben az állapotban is érezte a fájdalmat.

Még lihegett, de gyorsan összeszedte magát. Félelme elmúlt. Gondolkozott. Mindenképpen meg akarta érteni, hogyan került ide. Csakhogy ez lehetetlennek látszott. Tervszerűen kényszerítették a borzalmas útra? Ha megfulladt volna, hogyan ássák vala elő a mélyből? Ott rothadt volna el a szűk odúban? Tán ezt is akarták? Vagy tudták, hogy keresztülvergődik az akadályokon? Talán figyelték is egész föld alatti útján? De hogyan? És kik? A főpap? Tán most is látják, amint itt áll a sziklakamrában? Csakugyan, miképpen nyílt meg az ajtó, ki tette ide az égő mécsest? Hol jött be és mikor, aki meggyújtotta?

Egyre inkább érezte, hogy láthatatlan szemek figyelik. Idegei pattanásig feszültek, nyugtalanul jártatta tekintetét a szarkofág talapzatán, hátha oda bújt el valaki, a finoman összeillesztett kőhasábok szélein hátha rést fedezhet föl valahol, csak egy kisujjnyit. Sehol sem mutatkozott semmi jel. A talapzat tömör volt, a kövek közé késpengét sem lehetett volna dugni. Nem, nem volt magyarázat semmire.

Megpróbálta jelképesen értelmezni, ami vele történt. Az egymásra következő zárt ajtókat, a lépcsőket, a meredek alagutat, a szoros, fullasztó vájatot, amelyben csak hason csúszva, könyökére támaszkodva, fulladozva-izzadva, ruháját letépve tudott továbbvergődni, végül ezt a kőkamrát, szarkofágot, mécsest... A kamra alakját, méreteit... Mindez valamiképp összetartozott, lelke mélyén értette is... Akaratlanul az ember születésére gondolt, útjára más-más szférákon át, végső küzdelmére a levegőért, a világosságért...

Annyira elmerült önmagában, hogy észre sem vette, mikor a kamra túlsó falán megfordult egy kockakő, nyílás támadt, s a nyíláson belépett Meryre, a vén főpap. Csak akkor riadt föl, mikor a betóduló levegő megremegtette a lámpa lángját. A kő ekkor fordult éppen a helyére. Nem látszott a falon semmi.

A főpap azonban nem hétköznapi ruháját viselte. Ilyen ruházatban sohasem látta őt Mósze. Vállán hosszú, bíborvörös kendő virított, csücskei a földig értek. Combját ugyancsak bíborvörös, körülcsavart kendő takarta, széles, zománcozott arannyal díszített öv szorította össze a derekán. Fején különös, szegletes, magas, ugyancsak vörös fejék tornyosult. Mellén két, tenyérnyi rubintábla függött aranyláncon, a táblákon a tizenkét csillagkép jele aranyból kirakva. Olyan volt, mint egy jelenés. Mósze szentül hitte, hogy nem a főpap valóságos alakja, akit évek óta személyesen ismert, akiben legfőbb mesterét tisztelte, hanem csak az árnyéklelke, a Ká-ja, s mágikus úton küldte ide, miközben ő maga bizonyára alszik. Megint olyan kísérteties érzése támadt, hogy mindez nem igaz. Ott fekszik az első szobában, ahol a táncosnő megitatta, révületbe került a kevert bortól, s amit azóta tapasztal, csupán látomás. Egy másik világ jelképeinek nyomasztó sorozata.

Ekkor a főpap lassan fölemelte jobb kezét. Olyan gyűrűk csillogtak ujjain, amilyeneket Mósze nem látott, pedig jól ismerte Meryre gyűrűit. Aranykeresztet tartott a karikájánál fogva, alsó szárát Mószéra szegezte, s halkan így szólt:

- Ki vagy te, s hogy kerülsz ide?

Mószét meglepte a kérdés. Annál inkább, mert a hang Meryre hangjára emlékeztetett ugyan, de nem volt egészen az. Suttogó hang volt s mégis kemény.

- Mósze vagyok, atyám, Szetamon hercegnő fogadott fia - felelte tétován, mert arra gondolt, hogy Amramot és Jozabétet kellett volna mondania, de bizonyára gőgből említette csak Szetamont. - Nem tudom, hogy kerültem ide - folytatta szintén. - Udvarokon, kerteken mentem át, ajtókon dörömböltem, föld alatti barlangokban és odvakban csúsztam a hasamon... és most nem tudom, hol vagyok.

- Amram és Jozabét fia, Mósze - szólt megint suttogó, de rideg hangon a főpap -, tudod-e, miért vagy itt?

- Tudom, atyám - felelte Mósze ezúttal szilárdan. - Meg akarom ismerni Istent s az okok világát.

- Ez a hely a Halál Szobája - folytatta Meryre árnyéklelke. - Tudod-e, mi a halál?

Tudom, atyám, káprázat, akár az élet. A mi számunkra a szunnyadás állapota, amiképpen a holtak számára a mi életünk nem más, mint szunnyadás.

- Tudod-e hát, mi az igazság?

- Tudom, atyám - válaszolta Mósze egyre nyugodtabban. Az, hogy az Isten: világosság, a világosság: Isten, az ember: világosság és minden világosság.

- Azonos ez a világosság a fénnyel, amit a szem lát?

- Nem, nem azonos, atyám. Az a világosság, amit a szem lát, csupán hasonlat. Mert az isteni világosság a szem számára áthatolhatatlan sötétség.

A főpap vagy árnyéklelke bólintott. Leeresztette kinyújtott karját, s hirtelen fölcsattanó, félelmes hangon kiáltotta:

- Mi tehát a te kötelességed?

Mósze alázatosan lehajtotta fejét, s így felelt:

- Kötelességem az embereket a világosság felé vezetni. Velük s az egész világegyetemmel együtt a világosságba jutni.

- Mi tilos számodra?

- Tilos a gyűlölet, az irigység, tilos a bosszúállás. Tilos a szegények, az elhagyottak, a nyomorultak, a rabszolgák, az eladottak, gyengék, gyámoltalanok állapotával való visszaélés. Tilos az emberek megkülönböztetése, mert az ember: egy, mint Isten is egy.

A főpap bólintott. Arca ennek ellenére hirtelen kegyetlen és ijesztő lett, sovány vonásai megkeményedtek, vékony száját összeszorította, kezét, amelyben a kereszt volt, ökölbe fogta, s Mószéhez lépve fenyegetően kiáltotta:

- Menj innen!

- Hová menjek, atyám? - kérdezte Mósze, s riadtan körülnézett. - Vissza azon az úton, amin ide jöttem?

- Nem, azon már nem mehetsz vissza - kiáltotta Meryre még ijesztőbben. Hangja túl akart áradni a szűk kőkamra falain, de megtorlódott, mint zuhatag a keskeny folyamágyban. Félelmes volt. Arca pedig még fenyegetőbb, hidegebb, mint az imént. A kulccsal a puszta falra mutatott. - Oda menj! Ott menj át, és ismerd meg a halált!

Mósze kábultan lépegetett a külső falhoz, megkerülve a szarkofágot. Most az ellenkező oldalon tehetetlenül megállt s hol a szemközt álló főpapot, hol a kőalkotmány peremén libegő lámpát nézte.

- Ott, ott lépj be! - mennydörögte a főpap.

- Hogyan lépjek be, mikor faragott, nehéz köveknél egyéb nincs?

Ó, szörnyű látomás ez, most már bizonyos, hogy nincs is itt, az első szobában fekszik tehetetlenül, minden, ami történik vele, csupa merő káprázat.

Az is olyan volt, mint a káprázat, hogy a lámpa egyszerre kialudt, s olyan nehéz sötétség borult Mószéra, mintha minden rászakadt volna. A sötétből fenyegetőleg dörgött a főpap követelő hangja:

- Lépj be! Lépj be! A Halál Csarnokába!

Mósze szédülten forgott, tapogatózott... s lám, megnyílt a fal. Tétovázva lépett egyet a nyílásban. Ekkor azonban összekavarodott minden. Mószét láthatatlan, durva kezek ragadták meg. Karját, derekát, vállát, nyakát, lábszárát, bokáját. Egész sereg könyörtelen kéz. Zűrzavaros, dühös ordítozás támadt. Fogd meg! Kapd el! Húzd inkább! Vigyázz, kösd meg! Mintha rablók csalták volna kelepcébe, vagy gyilkosok, talán valamelyik előkelőség bérelt pribékjei. El fognak vele bánni ebben a föld alatti, ravaszul megépített barlangban. Megölik, eltüntetik örökre.

Mószéban hirtelen lobbot vetett az ártatlan ember féktelen dühe. Mint a tűz járta át minden porcikáját. Noha kábult volt, s mindaz, ami vele történt, inkább látszott rémálomnak, mint józan elmével magyarázható valóságnak, s a hosszú böjtöléstől eléggé el is gyengült, nem adta meg magát. Egy őrült ereje ömlött izmaiba. Rúgott, kezet-lábat csavart, ököllel csontokat zúzott. De mintha árnyékkal viaskodott volna, érezte, vasmarkok szorítják gúzsba, csuklójára, bokájára kötelek csavarodtak, nyakába hurkot vetettek, majdnem megfojtották. Az ordítozás pokoli volt. Mósze Meryre nevét kiáltozta. Hiába. Végül már csak nyöszörögni tudott. Nyöszörögni és imádkozni. Összeroskadva feküdt a kőpadlón a vak sötétségben.

Ebben a pillanatban lámpák fénylettek fel, öt-hat lámpa... egy hetedik is... Mósze káprázó szemmel tekintett körül. Sós verejték csípte a szemét, letörölni nem tudta, mert mind a két kezét hátracsavarták s megkötözték. Így, mint valami forgó szivárványon át, látta, hogy vaskos kőoszlopokkal díszített teremben van. A falakról rikító színekkel festett borzalmas jelenetek vicsorogtak: kínpadra vont meztelen emberek, szorgos hóhérok, ugató kutyák, gubbasztó keselyűk, ólálkodó sakálok. Mósze most már tudta, hogy alattomos ellenségei kezébe került, nem fognak irgalmazni neki.

Egész sereg félmeztelen férfi futkosott, kiabált, hadonászott körülötte. Ugyanolyan rémséges alakok, mint akik a képeken szurkálták, nyúzták, pörkölték, fogókkal gyötörték a megkötözött halálraítélteket.

Mósze indulatos, erőszakos férfiú volt, mindig nagy önuralommal tudta csak megfékezni haragját. Hosszú, fegyelmezett gyakorlatokkal mégis ránevelte magát a szelíd, türelmes viselkedésre. Most megkötözve feküdt, mint egy tehetetlen barom, s emberölésben gyakorlott vad fickók vették körül, a falakról is válogatott gyötrelmek meredeztek rá, miközben odafönt, messze, emberek milliói ettek-ittak, aludtak, nevetgéltek, ölelkeztek, nyugodtan hömpölygött a folyam, suhogtak a nádasok, szálltak a madarak, ficánkoltak a halak, baktattak a tevék, ügettek a lovak, úsztak a hajók, sütött a Nap... itt feküdt könyörtelen hóhérai kezében, s nem tudott róla senki, nem kereste senki, nem siratta senki... Minden erejét megfeszítve tépte, húzta a kötelékeket. A pálmarostból font gúzs a húsába vágott. Összecsikorított foga csaknem kitört. Egész teste savanyú verejtékben ázott, mocskos volt és véres. Vad indulatok doboltak halántékán. Pusztítás, emberölés eszeveszett vágya öntötte el dagadó szívét. Agyát percről percre tűz árasztotta el, szédült. Vad szeme kidagadt üregéből. De látta, látnia kellett, hogy innét nincs menekülés.

Kimerülten megadta magát sorsának, csupán egyet akart tudni: miért történik vele mindez. Ki félti tőle oktalanul a hatalmát. Ki lát benne veszélyes ellenséget. Melyik főpap, melyik templom, melyik államférfi, melyik hadvezér, melyik uralomra vágyó főember. Ó, hiszen még az is lehetséges, hogy egy nő pusztíttatja el ilyen gyalázatos módon, egy nő, akit visszautasított, s ezáltal halálra sértett. Valamelyik hazai vagy idegen hercegnő, tán egyik előkelő hölgy, aki a Palotában szolgál, s hasztalan vetett rá szemet... ő észre sem vette. Vagy a kegyetlen, férfigyűlölő, szép Baketaton. Lehet, hogy valamelyik oszlop mögött titokban gyönyörködik kínjaiban, nyomorult állapotában. Vagy... Nefertiti? Nefertiti, aki fölajánlotta magát egész életére, s ő elutasította? Most, most mindjárt be is lép, teljes királynéi díszben, istennői szépségben, mosolyogva, szelíden, halkan, s így szól:

- Eldobtam magam miattad, egy halott felesége lettem... légy te is halott.

De mindez vad lázálom. Káprázat, őrület. Legyen, ahogy akarják. Haljon meg ártatlanul, ok és cél nélkül. Az imént azt mondta a főpap (vagy az álpap) kérdésére, hogy tilos gyűlölnie, bosszút állnia... Mindegy, akárki hozta rá ezt a borzalmas véget, éljen, vigadjon, dúskálkodjék, tudjon nyugodtan aludni, gyönyörködni asszonyban, gyermekben...

S ekkor megcsendesedett, mozdulatlanul feküdt a kőpadlón, szemét behunyta, igyekezett lassan, mélyen lélegzeni. Annyira kábult volt, mintha elvesztette volna eszméletét.

Tökéletesen megnyugodva s beletörődve sorsába, fölpillantott.

Négy mezítelen, izmos ember a terem hátsó sötét sarkából nehéz, durván ácsolt keresztet cipelt elő. Az oszlopok között lefektették a padlóra.

- Gyerünk, keresztre vele! - kiáltotta egy mocskos ruhájú, sovány férfi, aki afféle felügyelőnek látszott, mert bot volt a kezében. - Hozzátok és rajta!

Mósze moccanás nélkül tűrte, hogy a kereszthez hurcolják, tagjait egyenként eloldozzák, s nyomban a keresztre kötözzék. Karját végignyújtották a gerendán, visszafordították, úgy kötözték rá, hogy könyökével mintegy támaszkodott. Hosszú szenvedést, lassú haldoklást szánnak hát neki. Legyen, ahogy akarják. Éljenek boldogan. Ő is él, rákötözve a keresztre, megadja magát nekik, mint Isten, akit szétdaraboltak, szanaszét elszórtak a földön. Megadja magát, mint az isteni Szellem, aki önként száll az anyag keresztjére, hogy kiárassza áldásait a világon. Eddig nem tudott róla, hogy Egyiptomban is keresztre feszítik az embert, bizonyosan csak ezek csinálják itt, titokban, ezek az ázsiaiak...

Úgy kell meghalnia, ahogy a Nap hal meg, mikor útjának tetőpontjára hág, s lefelé hanyatlik az Alvilágba. A Nap a világ keresztjén ragyog... Nem is igaz, hogy meghal, nem, nem, ez csupán látszat. Ostoba emberek milliói hiszik csak. Mennyit tanult ő, mennyit, s milyen gyönyörűséges volt tanulni! Tudni! Jaj, kimarjul a válla... és a lábszára zsibbad a gúzs szorításában. Már teljesen megadta magát sorsának, nem hánykolódott, tűrte, kötözzék, ahogy akarják. Mélyen elmerült a megaláztatás e feneketlen szakadékában. Úgy érezte, tökéletesen egyedül van a félelmes világban, mindenki elhagyta, hiába kiáltana, sírna, könyörögne vagy átkozódnék, hiszen mestere, a főpap is éppen olyan kegyetlen, mint ezek a hóhérok, hasztalan kiáltozta a nevét. Sőt kegyetlenebb, ha ugyan valóban ő s nem valami gyalázatos hasonmása volt. Igen, kegyetlenebb kínzóinál, bizonyos, hogy ő intézi mindezt, ő adta ki a parancsot ilyen nyomorult módon való elpusztítására. Vagy mégis maga Meryre, s akkor két ábrázata van: egy szelíd, bölcs meg egy aljas, kegyetlen ábrázata. Most leleplezte magát, ez ő, az igazi Meryre, aki nem ismer más célt, mint a hatalmat...

Halálosan fáradt volt, már nem kívánt mást, csak meghalni. Nem is annyira a testi megpróbáltatás fárasztotta ki, hiszen erős férfi volt, testi hibája, szervi baja sem volt, kibírhatta volna akár napokig is ezt a sanyarú helyzetet, ámde a keserű csalódás azokban, akiknek tudását köszönhette, akikben szentül hitt, akiket szeretett és tisztelt, fölemésztette erőit. A borban is kellett valami lassan ható méregnek lennie.

Szomorú, gyalázatos káprázat az élet valóban, jobb túllenni rajta, s bemenni abba a másik világba, ahol nem uralkodik a szenvedélyek, érdekek, hazugságok, kegyetlenségek őrülete.

Mikor Mószét derekasan a keresztre kötözték, a felügyelő rekedtes hangja új parancsot recsegett:

- Jól van, állítsátok a helyére!

S a félmeztelen férfiak megragadták a keresztet, fölállították, végét a kőkockák közt tátongó üregbe eresztették. Most vastag faékeket kapkodtak elő, fejszével a gerenda tövébe verték.

Mósze felnyögött, mikor függőleges helyzetbe emelték. Nyikorogtak a gúzskötelek, teste súlya meghúzta izmait, kifeszítette inait. Rekeszizma megfeszült, bordái csak a legnagyobb megerőltetéssel tudták végezni a lélegzés munkáját. Agyában tüzes karikák kergetőztek, szíve vonaglott. Irtózatosan nehéznek érezte magát, a föld lehúzta, teste úgy csüngött, mint egy vízzel teli tömlő. Ó, a test, most megmutatta, mennyire vonzódik a földhöz!

- No, most gyere le onnét! - kiáltotta csúfondárosan a felügyelő. Karját összefonta a mellén, inas lábszárát szétvetette, hegyesen köpött. A köpés pontosan Mósze jobb arcát érte.

Erre a többiek is a kereszt elé csoportosultak, izzadó homlokukat törölgették, némelyikük a sebeket vizsgálta, amiket Mószétól szerzett a verekedésben. Nehéz munkájukat befejezvén, a kapott rúgásoktól, ütésektől, facsaró fogásoktól még jobban megvadulva kajánul csúfolták a szerencsétlent, aki a kereszten függve közönyösen nézett le rájuk, majd el messzire, a falra, ahonnét egy megkínzott ember vicsorgó arca bámult rá.

- Gyere le! Szállj le! No, te nagy legény, te herceg! Király szerettél volna lenni, mi? Uralkodni akartál? Adót kivetni, embereket hurcolni, katonákat halálba kergetni? Asszonyokat rabszíjra fűzni, ágyadba hurcolni, meggyalázni? Gyermekeket falhoz vagdosni, öregeket fejjel lefelé a falra akasztani? Aranyágyban henteregni, disznólkodni, falni, vedelni cimboráiddal, a hozzád hasonló hitvány urakkal? Röhögni az emberek szenvedésein kurváid között? Ezt akartad? Mi? Felelj! Hallgatsz? Gyere le! Állj bosszút rajtunk! Nesze! Nesze!

Versengve köpdösték, orrukból húzták le a nyálat, megcélozták Mósze arcát, szemét, száját. A köpések záporként zúdultak rá. Átkozódtak, rágalmazták, szidták, gyalázták, röhögtek rajta. Bókoltak előtte, térdig hajoltak, széttárták karjukat, isteni felségnek címezték, majmolták az udvari népet. Mósze pedig félrebillent fejjel, lefittyedt ajakkal, meg-megremegő tagokkal függött előttük tehetetlenül, sorsába belenyugodva, szemét le nem véve arról a borzasztó képről, ami éppen szembevigyorgott vele a túlsó falról. Kiszáradt nyelve a szájpadlásához tapadt, torka égett.

Ekkor a főpap halk, vastag hangját hallotta, de olyan távolról, mintha a Nílus hömpölygött volna köztük:

- Adjatok neki inni.

Mósze szívében meleg hála hullámai áradtak el. Hát mégis van benne valami csekély morzsája az emberi érzésnek? Szemét behunyta, ajkát akaratlanul kinyitotta. Csöcsös korsó hideg érintését érezte száján, mint egy halott csókját. Mohón nyelte az italt. Keserű volt s erős, mint az eleven tűz. Lángok kígyóztak végig a torkán, összeszorították a gyomrát, égették a beleit, lobogó hévvel töltötték el minden porcikáját. Fejét elfordította, még tudta, hogy halálos mérget itattak vele, de nem fájt már ez sem, a forró tűz jólesett... Teste csodálatosan megkönnyebbült, mintha lebegett volna, vagy mintha sikerült volna megszabadulnia tőle. Anyagtalanul lebegett, a kereszt andalítóan ringott vele jobbra-balra, mint gyermekkorában a pálma, amelyre datolyáért mászott. Könnyű szél lengette, fény áradt rá, mint ugyanakkor, régen, tízéves korában. Egyszerre minden nevetségessé vált. Sírnivalóan nevetségessé. Az élet rohamosan összezsugorodott, mint a kígyó bőre vedléskor, érezte, csak egy mozdulat, s kibújik belőle. Otthagyja a porban megüresedve. Csak arra kell vigyáznia, hogy el ne veszítse öntudatát. Görcsösen kapaszkodott emlékeibe. Emberek, jelenetek és helyzetek, hangulatok, suhogó szavak kavarogtak előtte a fényben, illatok is meg ízek meg testek, szakállak, arcok, kezek tapintása... igyekezett kiválasztani, megrögzíteni valamelyiket, hogy hozzátapadjon a tudata. Jozabét kézimalmot forgatott... Mirjam gyapjút gerebenezett és mesélt... Akkor lépcső ereszkedett le az Égből, Isten angyalai le és föl jártak rajta... Jákób viaskodott az angyallal... Malaák Elohim... és a birokban kimarjult a csípője... Szent a hely, ahol állasz! Aharon ballag lassacskán, horogvesszőt húz maga mögött a porban... Nevet. Nevet, nevet minden. Óriási férfialak bíborkékben, bíborkék az Ég, lent a mélység, lebeg a vizek fölött... Nevet. Minden, minden nevet. Hát nem gyönyörű ez a kékség, ez az arany, ez a zöld fény? Nefertiti, szerelmem, fogadalmam tilt tőled, most itt vagy, látod, milyen szép így! Hogyan ideillesz ebbe a fénybe! Mily sötét a hajad, befödi a világot, mily karcsú a nyakad, nincs olyan alabástrom a földön, nincs művész, aki így ki tudta volna faragni... Puha és illatos a bőröd, Nefertiti, mint a lótusz szirma, a neved aranycsengettyűk csilingelése... hallod az aranycsengőket? Ó, átölelni téged, anyámmal, Szetamonnal, anyámmal, Jozabéttel, atyámmal, Amrammal, nénémmel, Mirjammal, öcsémmel, Aharonnal... a szegény héberekkel, a szegény egyiptomiakkal, a szegény szíriaiakkal, a szegény négerekkel együtt... a fákkal, az állatokkal együtt... az egész világgal együtt!

Mósze csodálatosképpen mindent tud most. Tudja, hogy be kellett lépnie a bezárt ajtókon, végig kellett vergődnie a sötét alagúton, ahogy a születő gyermek vergődik végig anyja testének csatornáján, be kellett lépnie a kőkamrába... Meryre nem hazudik. Meryre nem kegyetlen. Meryre nem gonosz. Szereti őt. Azok sem gonoszok, akik megkötözték, leköpdösték, kicsúfolták... Nem, azok is szeretik őt. A felügyelő sem akarta megölni. Nem akart ártani neki senki. Nincs, aki bosszút akart volna állni rajta. Senki, senki sincs, aki el akarná pusztítani... minden, ami történt, nevetséges, nevetséges játék... Minden játék. Minden csak elsuhanó képek káprázata.

Mósze szíve könnyű, boldogan mosolyog. Hogyan is nem értette ezt eddig?

- Isten, miért dicsőítettél meg engem! - kiáltja elragadtatva. S nem tudja, hogy ugyanakkor az ajka is mozog, ziháló tüdejéből sóhaj száll, halk szavak suttogják lelke mámoros kiáltását.

 

32. Az ember célja, hogy fénnyé váljék

Nem tudja, mi történik vele, s mégis tudja. Mintha nagyon magasan lebegne, látja idegenné vált testét ernyedten csüggni a kereszten, mintha semmi köze sem volna hozzá. Szánalmasan nevetséges ez a test, kitekert karja, fölhúzott térde, besüppedt bordái, lapos hasa, félrebillent, lógó feje, nyitott szája olyan sírnivalóan nevetséges, hogy Mósze nem győz csodálkozni rajta. Figyelmét mégis ráfordítja, kíváncsi, mi történik vele? Most nem hatol tovább a fénybe, nem keresi a gyönyörű alakokat, nem szól hozzájuk, csak azt szeretne tudni, mi következik most, mihez kezdenek ezek a nevetséges bolondok, akik azt hitték, meg tudják ölni.

És látta, hogy óvatosan kiemelik a kereszt végét a gödörből, mindenestül a földre fektetik. Serényen megoldozzák a kötelékeket. A felügyelő pálcájával hadonászva sürgeti őket gyors munkára. A gúzsoktól megszabdalt testet a kőpadlóra fektetik, kinyújtóztatják, tapogatják, mint gyermekek a bábut, mikor halottasdit játszanak.

Ekkor a terem végén belép Meryre, a főpap, a testhez siet. Olyan, amilyen mindig lenni szokott: fehér kendő a combja körül, hosszú, fehér kendő a vállán, kopasz feje szinte világít a lámpák fényében. Homlokán kék-arany szalag. Mozdulatai nyugodtak, mint mindig. A felügyelő térdig hajlik előtte, pálcáját a földre veti, kitárja mind a két karját.

- Elvégeztük, isteni mester - mondja alázatosan. És a többiek is mind alázatosan meghajolnak előtte.

Lám, milyen mulatságos. Meryre a test mellé térdel, tapogatja, kezébe veszi csuklóját, feszülten figyel. Majd fülét a mellére tapasztja, hallgatózik, arca olyan, mintha távoli lépések neszét vigyázná, s találgatná, azé-e, akit vár. Fölemelkedik s int.

Három fehér ruhás, hosszú hajú fiatal nő siet nesztelenül a testhez. Ceremóniás mozdulattal letérdelnek, gyengéden megmossák, majd alabástromedényből olajat öntenek a testre, könnyedén kenegetik mellét, vállát, combját, hasát, karját, minden ujját. Vigyázva hasra fordítják, gyöngéden kenik a hátát, a farát, a combja belsejét, a lábujjait ízről ízre, izomról izomra, tagról tagra. Eközben énekelnek. Halkan, fájdalmasan, vontatottan, ahogy a halott megkenésekor szokás. A főpap mozdulatlanul áll, a félmeztelen férfiak, akik hóhéroknak képzelték magukat, körben csoportosulnak, s némák, mint a gyászolók.

Mire a pontosan megszabott mozdulatok végigjárják az egész testet, ismét három nő tűnik fel az oszlopok között. De ezek öregek, nagyon öregek. Sovány, sötétsárga tagjaikon élesen játszik a lámpák fénye, fehér ruhájuk lobog, széles orruk kimered fejkendőjük árnyékából. Összetekert gyolcsot hoznak, mindegyikük egyet-egyet. Amint a holttestet megpillantják, jajgatásban törnek ki. Vonító siratóénekekbe kezdenek. A fiatal nők, akik az imént végeztek kegyes munkájukkal, átadják helyüket az öregasszonyoknak. De együtt énekelnek velük, a hat női hang gyászosan keveredik össze a nagy teremben. Mi történik most? Fuvolák siralmas jajgatása szólal meg az oszlopok mögött a sötétben, kis dobok pufognak és peregnek lassú ütemben. A három öregasszony azonban nem térdel tétlenül. Serényen kibontják a vásznakat, s olyan gyengéden, mint egy csecsemőt, bepólyázzák a tehetetlen testet. Szabályosan úgy, ahogy a múmiát szokás. Tetőtől talpig pólyában fekszik csakhamar, olyan, mint valamely óriási lepke bábja.

Mikor ez is megtörtént, táncosnők lebbennek elő a homályból. Lám, hiszen köztük van az is, aki az üres szobában serleggel s önmagával kínálta Mószét. Violaszínű, hosszú, elöl hasított fátyolruhában rajzanak ki a fényre, mint a pillangók. Vastag varkocsuk földig ér, vége labdaszerű csomóba kötve lengi körül karcsú alakjukat. Lassan lépkednek, karjukat keresztbe teszik mellükön, fejüket lehajtják. Festett arcuk fájdalmat mutat. Nem földi, hanem egyetemes fájdalmat, a világ, a létezés fájdalmát. Előbb füzérben, majd körben táncolnak a nagy lepkebáb körül. Hosszú lábszáruk ütemesen leng, hol az égre dobják, hol karikát vágnak, majd hátrahajlanak, könnyű ruhájuk szabályos redőkben omlik, kavarog körülöttük. A fuvolák sírnak, a dobok tompán pufognak. A tánc üteme egyre gyorsul, csakhamar örvényben forognak a fejek, a fátylak, a lábak, a hajfonatok. Szédítő e tánc. Így lejtik másvilági táncukat az elköltözött lelkek, így örvénylenek Usziré ítélőszéke előtt, így fogadják azokat, akik az ítéleten átestek, s ezután már örök létezés várja őket.

Mósze tudta, hogy minden annak rendje-módja szerint, egész nevetségességében, játékosságában és komorságában megy majd végbe. Csakugyan, fehér ruhás papok lépkedtek elő, megragadták a bepólyált testet, ezt a különös, nagy bábot. Fölemelték. Megindultak vele a kőfal felé. A főpap megnyomott egy rudacskát, s íme a kőhasábok egyike lassan kifordult helyéből. A négy halottvivő pap belépett a szűk kis kamrába, ahol Mószét a vörös ruhás főpap kérdezgette. Hét táncosnő fölkapta a lámpákat, körülállta a szarkofágot. Most a testet a kőládába fektették, éneklő hangon imádkoztak, örök nyugodalmat kívántak neki, könyörögtek árnyéklelkének, ne kóboroljon, ne gyötörjön senkit, nyugodjék meg örökre. Mikor pedig ez is megvolt, a lámpákkal együtt kivonultak mindnyájan, a kőhasáb visszafordult a helyére... És Mósze látta, hogy a siket csendben, a templom alá épített kis kamra sűrű sötétjében senkitől sem sejtve, mereven fekszik a halott... Mozdíthatatlan kőkockák őrzik nyugalmát. Kiürül az oszlopos terem is, férfiak-nők halotti lakomára lépdelnek szótlanul a közös étkezőszobába. A gyolcsba burkolt test pedig pihen kőágyában. Mósze pillantása áthatol a vászonburkolaton: arca, mint a lárva, merev, kisimult, csak ajka bal csücske fittyed le még most is, mintha megvetné az életet, a halált, önmagát, az egész mindenséget.

Mósze elfordul ettől a silány látványtól, de persze nem lehet ezt "fordulásnak" mondani, mert csak annyi történik, hogy amint kíváncsisága megszűnik, azonnal egészen más világ tárul föl előtte.

Ez az "elfordulás" elszakadásnak is mondható, de nem a gyolcsba burkolt tehetetlen alaktól - azt már akkor teljesen idegennek érezte, mikor a padlóra fektették! -, hanem attól, aki nézte.

Ebben a pillanatban, ha szabad "pillanatnak" mondanunk, rémület és szorongás fogta el. Mert különös lángok lobogták körül, óriási, kígyó alakú lángok, vörösek, tekergők, fejüket, testüket feléje nyújtogatták, sziszegésük harsogás volt, harsogásuk sziszegés. Betöltötték az egész teret, mintha az óceán vihartól korbácsolt tajtékzó hullámai kígyókká változnának. Mint a sziklákon megtörő hullámok, csaptak föl s zúdultak vissza a mélységbe. Mindez, persze, hasonlat. Hasonlat a láng, hasonlat a kígyó, a sziszegés meg a harsogás, hasonlat az óceán és a hullám, hasonlat a tajték, a hullámtörés, még az is csak hasonlat, hogy vörösek voltak a lángok. Sőt hasonlat a rémület, a szorongás. A valóságban nem volt sem mélység, sem magasság, csupán végtelen tér. És a térben ez a rémület, ez a szorongás.

Mósze lebegett a lángokban. Iszonytatóan félt, hogy megsemmisül. Félelme világméretűvé lett. Éppen ezért görcsösen ragaszkodott tudatához, mármint ahhoz a különös tudathoz, ami kemény volt és tűszerű, s abban az egyetlen igében testesült meg, hogy "vagyok". Mósze "van", s nem lehet, hogy ne legyen! Mószénak lennie kell! Ha nem volna, örökre megszűnne minden. Megszűnnék a tér, amiben lebeg.

S amint ezt a görcsös félelmet, a nemlét félelmét legyőzte, eltűntek a lángkígyók, eltűnt az egész vonagló óceán, s íme, most szelíden remegő kék fény vette körül. Kékség, kék űr, a végtelenségig kék. Az egész tér csupa kék. Odaadó, kéjes vágyat érzett, hogy föloldódjék a Kékben, de nyomban félelem fogta el, hátha vágya teljesül, s akkor nem tud, nem lát többé... elvész mindörökre. Tudatát még vadabb erővel irányította saját létének megfoghatatlan vágyára, s ekkor a Kék eloszlott, s megjelent a Fehér. Fehér, mint a hó, mint a sohasem sejtett tisztaság, fehér, mint a tökéletes könnyűség. Fehér volt a tér a végtelenségig, de a "fehér" is hasonlat, ahogy hasonlat a "hó". És ha azt mondom, hogy Mósze, pontosabban az a tudat, ami Mószének nevezte magát, s ami ezt a nevet az örökkévalóság óta viselte, most könnyű, az is csak otromba hasonlat, mert súlyról, vonzásról, anyagról, tehetetlenségről már szó sem lehet. Fény vette körül, maga is fény már, a teljes tudat fénye, nincs különbség Mósze-fény meg Világ-fény között. Most mérhetetlen ujjongással tudja, hogy van, van a Fényben, s a Fény betölti őt is, az egész világegyetemet is. Most már nem fél többé. Szabadon kiárasztja magát, szétömlik a Fényben, fénnyé válik, tudatának az a görcsös kapaszkodása, összeszűkülése, éles tűszerűsége megszűnik, érzi, hogy rohan ez a tudat minden irányban, s hogy válik egyre teljesebbé.

Mi mérhető s hasonlítható ehhez a kiáradó szabadsághoz, ehhez a boldog kitáguláshoz, ehhez a fényhez, ehhez a végtelen örömhöz? Még hasonlatok sincsenek rá. Mósze már nem hasonlatokban lát, s nem viszonylagosan. Ragyog a teljes lét fényében, azonos vele. Tudata egy a Tér tudatával. Egy, és nem oszthatja meg semmi.

A tiszta sugárzás hullámokra hasad, fénynyalábokra, lebegésekre, olyan ez, mint a zene hullámzása. Ámde pontosabban kell szólnom: nem a fényhullámzás olyan, mint a zene, hanem fordítva: a tökéletes tiszta zene olyan, mint ez a remegő hullámzás. Mósze azonban nem alulról látja a létet, mint mi, nem is felülről, ahogy el lehetne gondolni, hanem belülről. Egyszerre és minden irányban a végtelenségig.

A tiszta fénynek ezt a remegését a nagy próféták és látnokok szárnyakhoz hasonlították. Alaktalan Létezők szárnyaihoz, egy párhoz, két párhoz, több párhoz... s ezt a hasonlatot faragták durva szárnyas alakokká a szobrászok, festették a festők, írták le a költők. De hát "szárnyakról" szólni éppen olyan lompos anyagiasság, mint "alakokról": emberi vagy állati formába dermedt angyalokról. Mósze magát a rezgést látja, az egyetemes, szétáradó rezgést s fényt. Ha azt mondjuk, hogy zenét hall: hárfák zengését vagy trombiták harsogását, az is csupa merő ostobaság és tehetetlenség. Mert ez nem zene, hanem maga az ujjongás, a határtalan öröm. Szüntelen ujjongása erőknek, amik visszafelé áradnak, de ugyanakkor ki is tágulnak, rejtélyes folyamatokban hatnak, de ugyanakkor tétlenek... Ó, jaj, csak ellentéteket lehet mondani erről az állapotról, amiben Mósze tudata lebeg.

Ha erőltetni akarjuk az ellentéteket, amiket Mósze érez és lát egyszerre, azt mondhatnám, pontnyi kicsiség és lenyűgöző nagyság, nevetségesség és fölemelő magasztosság, odaadó alázat és világ fölött trónoló, isteni biztonság, tökéletes kiszolgáltatottság s teljes, tiszta akarat, megnyugvás és mozdulatlan, időtlen tett... Fölhagyok a reménytelen kísérlettel, fiam és tanítványom. Azokra a szent írókra és nagy tanítókra utallak, akik első, második, harmadik s meg távolabbi Égbe ragadtattak, azokra, akik tanítják, hogy az ember végső célja, hogy fénnyé váljék, azokra, akik fénykörökről, szakadékokról, lángokról, szárnyakról, égi állatokról, trónusról, kardról, harsonák zengéséről, hárfákról beszélnek, azokra, akik porfírból, rubinból, lazúrkőből való palotát írnak le, s azokhoz, akik számba veszik az isteni Követeket, Fölügyelőket, Trónállókat, s mindazoknak az erőknek seregeit, hierarchiáit rendre elsorolják, akik a Térben tevékenykednek. Olvasgattad, de olvasd újra Hénochot, Jezsajást, Ezékielt, Dánielt, János apostolt, olvasd álmélkodva a gnosztikusok nagyjait, a szférák és teremtő aiónok ismerőit, s akkor némi sejtelmed lesz arról, amit Mósze látott. De ne ragaszkodj Teológusok módjára az alakokhoz, a szárnyakhoz, a zenékhez, a harsonákhoz és az angyalok karénekének dicsőítő szavaihoz, fiam... Ezek csak durva hasonlatok.

Tehetetlenül elhallgatok hát, fiam, hallgassunk mind a ketten, míg Mósze, távol minden anyagi régiótól, a tiszta fényben lebeg, egyre táguló tudata magába fogadja a világ érzékelhetetlen erőit, lényegeit, s olyan isteni öröm részese, amire nincs emberi szó, nincs zengő ritmus, csengő rím, pengő zeneszerszám. Kacagásé, amire nincs mérték, nincsen hasonlat, nincs a nyelvnek ritmusa és ríme, nincsenek fuvolák és húrok...

Lásd, öreg szemem könnytől csillog, nem röstellem, mert az a szívből jövő kívánság buggyantotta ki, hogy te is részese légy annak a tiszta örömnek, teljes tudásnak, anyagtalan lebegésnek, amibe Mósze emelkedett. Részese légy, fiam, velem együtt, minden emberrel együtt, még evilági életünk során. Hogy így legyünk tökéletesek, amennyire lehetséges, így váljunk méltóvá az Ember elnevezésre.

 

33. "Szolgátok vagyok, s mindenki szolgája"

Mószét az elmondott események után harmadnapra négy pap kiemelte a szarkofágból, s a nagy Aton-templom elé vitte. Már szürkült a hajnal, de a csillagok még ragyogtak.

Ott letették a keleti kapu küszöbére, s némán körülállták. Némi várakozás után magasabb rendbéli papok jöttek fehérben, éppen heten. Buzgó munkához láttak. Óvatosan, könnyeden megbontották a gyolcstekercset, amibe a három vénasszony burkolta Mószét. Gyorsan lecsavarták a múmia lepleit. És összehajtogatva letették a kőalapzatra a test mellé.

Mire végeztek, három harmadik rendbeli pap lépkedett ki a templomból. Orvosok voltak. A már ottlevők feszült figyelmétől kísérve ők is a test mellé kuporodtak, nézték, tapogatták, forgatták, hallgatták Mószét. Fölemelgették, visszaeresztették fásult karját, mozgatták a lábszárát, hajtogatták a térdét. Gyöngéden mutató- meg hüvelykujjuk közé vették lezárt szemhéját, egy pap égő lámpát adott, annak a fényénél vizsgálták szeme fehérjét, a szemgolyó állapotát. Gondosan számba vették teste sérüléseit: a kisebb-nagyobb karcolásokat, véraláfutásokat, a szoros kötelékek nyomait, bal csípőjén a zúzódást. Tégelyeket vettek elő az övükön csüngő orvosi tarsolyból, gondosan bekenték előbb a sérüléseket, majd másféle kenőccsel az egész testet kopasz koponyájától a sarkáig. Egyetlen foltot sem hagytak ki.

Mire munkájukkal végeztek, Keleten vörös csík jelezte a Nap jövetelét. De a Hajnalcsillag még harcias fényben ragyogott.

Ebben a pillanatban kilépett a templomból Meryre, a vén főpap. Tetőtől talpig fehér díszben. Homlokán kék-arany szalag ékeskedett, mellén a drágakőtáblákra arannyal írt állatövi képek jelei. Karcsú derekán bíborkék öv szorította össze a combja köré csavart patyolatkendőt. Lábán vörös saru virított, ugyancsak vörös szíjai körülfonták inas lábikráját.

Mindnyájan térdig hajoltak előtte, széttárták karjukat. Majd hátrább léptek, helyet adtak a szótlan, méltóságteljes, igen komoly, csaknem komor főpapnak a test mellett.

Meryre ég felé tárta karját, imádkozott. Ezután az egyik orvospap karcsú nyakú alabástromkorsót nyújtott neki szertartásos mozdulattal. Minden lépésnek, minden mozdulatnak, arckifejezésnek szigorú szabályok szerint kellett történnie, olyan volt mindez, mint egy lassú tánc.

A főpap tetőtől talpig meglocsolta a korsóból Mósze testét valami átható illatú, vízhez hasonló folyadékkal. Bőven öntött minden testrészére, de leginkább a mellére, a hasára. A kinyújtóztatott test úgy feküdt a puszta földön, mint egy hulla. Színe szürkéssárga volt, tagjai merevek, bár nem annyira, hogy ne lehetett volna hajlítani. Csontos mellkasa sem mozdult. Kidomborodó, nagy szeme bezáródott, mikor az orvosok kinyitották a szemhéját. Arca sima volt, kissé széles orra erősen fölágaskodott, ajkának bal csücske most is lefittyedt egy kissé, mintha gúnyos megvetéssel mosolyogna a világon.

A három orvospap ismét mellé kuporodott, s dörzsölni kezdte a testet. Szabályos mozdulataik könnyedén, mégis erélyesen siklottak végig a mellkasán, a hasán, a combján, a karján. Míg egyikük a bordáit dörzsölte, másikuk a karján dolgozott, harmadikuk hosszú, izmos, elfásult combján. A többiek pedig szótlanul figyelték Mósze testét s az orvosok munkáját. Meryre fejtül állt, éppen Mósze mozdulatlan arcába nézett.

És íme, láss csodát: a test egyre hajlékonyabbá lett, a feszes bőr lassanként elvesztette szürkés árnyalatát, sárgásbarna színe megtisztult. Könnyű, alig észrevehető rángások cikáztak végig karizmain, lábikráján. Egyik pap pelyhet tartott Mósze orra elé: a fehér pehely mintha reszketett volna.

- Mósze, Amram fia, térj vissza! - suttogta a főpap egészen a merev arc fölé hajolva. Szelíd volt a hangja, de unszoló, mint az apáé, aki mélyen alvó gyermekét nem akarja hirtelen fölriasztani. Hosszú, gyűrűs ujjaival könnyedén végig-végigsimogatta Mósze domború homlokát, szemhéjait, s újra meg újra ismételte, de egyre erősbödő hangon: - Mósze, Amram fia, térj vissza! Mósze, fiacskám, térj vissza! Térj vissza! Térj vissza!

Ezt már csaknem kiáltotta, éppolyan szelíden, sürgetően, hívogatólag, mint az előbb.

Remegés rángott végig a kinyújtóztatott testen, a bordák alig-alig, mégis észrevehetően, görcsösen emelkedtek, süllyedtek, a laza hasizmok megremegtek. És reszketett a szempillák sűrű, finom függönye, mintha valaki nyitotta volna, de nem tudott megbirkózni a kőnehéz súllyal.

- Mósze, fiam, térj vissza! Térj vissza! - kiáltotta a főpap, ezúttal oly erős hangon, hogy a nyitott templomajtón bekondult a hang az épület belsejébe, s megint visszaverődött a vastag falakról.

Ekkor Mósze kinyitotta nagy, barna szemét. Ittasan nézett az Égre. Melle nehézkesen szívta a hajnali hűvös levegőt. A földön fekvő ujjai megmozdultak, mintha húrokat pengetnének. Ajkáról eltűnt a fitymáló mosoly, nyelve megmozdult, megnedvesítette száját.

Most másik alabástromkorsót nyújtott a főpapnak az egyik orvospap, s ő mélyen előrehajolva Mósze feje fölött, ügyesen ajkához illesztette a korsó száját. Néhány cseppet öntött a remegő ajkak közé, várt, ismét öntött, ezúttal többet, harmadszorra már maga az eleven száj szívta az italt, mint csecsemőé az anyatejet.

Most már csaknem szabályosan lélegzett. Szeme nyitva volt, eltűnt belőle az az érzéketlen pillantás, ami az imént hasonlóvá tette az őrülthöz. Arcát pirosság öntötte el, kezét nehézkesen a mellére fektette.

Ebben a pillanatban kibukkant a Nap bíborvörös korongja a látóhatár mögül. Vörös lángok gyúltak ki a templom festett oszlopfőin, a tető élein. A magas, karcsú obeliszk aranycsúcsa ragyogott, mint a láng. A Hajnalcsillag elsápadt, s lehullott a mélységbe. Vörösben ragyogott a távoli dombok gerince, a kertek fáinak csúcsa, izzottak a hosszú, sávos felhők, mint egy diadalmas tábor zászlai. Könnyű szellő lebbent végig a világon, megsimogatta Mósze rebegő szempilláit, tiszta életerőt támasztott feszülő orrcimpáiba, behatolt táguló-összehúzódó tüdőszárnyaiba, szétfutott millió vékony erecskéibe. Legyezgette kenetek és gyógyító folyadékok hűvösében párálló bőrét.

Mikor végül teljesen eszméletre tért, már nem feküdt a templom előtt a szabadban - erről talán nem is tudott -, hanem bent, a templom belsejében, a kőpadlóra vetett puha gyékényen. Első tudatos pillantása a festett oszlopok gyönyörű sorára esett, a képekkel díszített sima kőfalakra, az aranyból kovácsolt függőlámpákra, a tetőzet alatt beragyogó Égre s a turbékoló galambokra, amint magukat kelletve forgolódtak az ablakpárkányokon.

Mósze nyugodtan feküdt. Nézelődött, mint a bölcsőben ringó gyermek s mosolygott. Még most is az a csodálatos boldogság, az a lebegő könnyűség, az a soha nem hallott zene, az az alázat és magasztos dicsőség uralkodott rajta, amiben az Egek részesítették. Oda vágyott vissza, annak emlékeit éldelte félig-meddig révülten, annak mérhetetlen békéjét, nyugalmát ízlelgette még most is. Olyan különös volt itt minden! Mintha a templom oszlopai, falának gazdag szépsége, az ablakpárkányok, a galambok, az Ég - mind-mind álomszerűen anyagtalanok lettek volna. Érezte, ha kinyújtaná a kezét, elérné a legmagasabb oszlop faragott lótuszleveleit, kinyúlna az ablakon, áthatolna a falakon. És ha akarná, lebegni tudna a föld felett, lépés nélkül járni, korlátlanul szállni, hegyeken, falakon át, ahová csak tetszik.

Mosolyogva kinyújtotta jobb kezét, a levegőbe tapogatott, mintha pókhálóba nyúlkálna. Csakugyan, olyannak tetszett most a világ, mint a pókháló. Foszlékonynak, tünékenynek. Ahhoz a valósághoz képest, amit téren és időn kívül megtapasztalt, semminek. De szép volt, mert mögötte ott világított az igazi.

Mósze igen gyorsan lábra kapott. Az élet árama sokszoros hevességgel járta át testét-lelkét, s mint ahogy a mesében hallunk a halottaiból föltámasztott hősről, erősebb, szebb volt, mint valaha. Csendes pihenése, magános elmélkedései, a biztos tudás, hogy valóban nincs halál, s hogy az ember valóban az örökkévalóság lakója, és csupán tőle függ, az Örökkévaló hazában akar-e élni vagy a hamis látszatok gyötrelmeiben hányódni, a szilárd valóság tisztaságától akar-e megittasodni, vagy silány mámorokkal feledtetni kétségeit - emberfölötti erővel töltötte el. Még félig-meddig szendergőnek látszott, pedig tökéletesen éber volt, éber mindörökre.

Ezután már egyszerű dolgok következtek.

Mindennapi fehér ruhájában megjelent a főpap. Arca olyan nyájasan mosolygott, mint egy kedves ifjúé. Tiszta, barna szeme végtelen barátsággal sugárzott Mószéra. Kimért mozdulatait közvetlen vidámság hatotta át, jobbjával intett, mintha jelezné, hogy erre, erre jöjjön... s Mósze csakugyan repesve futott felé a messziből, bár mozdulatlanul feküdt a gyékényen.

- Kelj föl és járj! - biztatta a főpap, mint kisgyermeket az apja.

Mósze boldogan fölemelkedett fekvőhelyén. Szeme ártatlan tudástól ragyogott. Arca olyan boldog volt, mint még soha. Boldogságában nem volt semmi testi, semmi érzéki. Mérhetetlenül csodálkozott, hogy íme, föl tud ülni, egy könnyű mozdulattal lábra is áll, nevetségesen imbolyog egy kissé a talpán, mintha vízen lebegne, s nem a templom kemény kőkockáin állna. S lépni tud, lépni, mindez olyan könnyű és meglepő... A főpap felé közeledett, mélyen meg akart hajolni, ki akarta tárni mindkét karját, de ebben a pillanatban Meryre is kitárta karját, s Mósze a mellére borult. Átölelték egymást, mint két régi jó barát, akik egy faluból származnak, együtt töltötték gyermekkorukat, közös volt ételük-italuk, örömük-bánatuk, de el kellett válniok, külön utakon jártak, most pedig, lám, többé sohasem szakadnak el egymástól. Nem kell szólniok, nem kell kérdezősködniök, mindent tudnak, elég, ha egymás szemébe pillantanak, ha látják egymás boldog mosolyát. Látszatra Meryre sok-sok évvel idősebb Mószénál, csak látszatra, mert valójában pontosan egyidősek. Látszatra Meryre arcvonásai több tapasztalatról beszélnek, mint Mósze sima ifjonti arca, csak látszatra, mert minden lényegesről ugyanazok a tapasztalataik, ugyanaz a tudásuk. Látszatra Meryre magasabb fokozatán áll a világi hatalomnak, de csak látszatra, mert Mósze hatalmát éppúgy nem veheti el senki, mint a főpapét. Mondom, ami különbség van köztük: életkor, testi vonások, társadalmi helyzet, gyakorlati téren több vagy másféle ismeret, csak látszat. Nem több ez a különbség, mint ami kettejük ruházata között van. Meryre az Aton-templom papjainak ruházatát viseli, homlokán arany-kék szalag ékeskedik, ujján főpapi gyűrű, lábán piros saru, Mósze pedig azt a "bőrruhát", amit az Isten az ember testbe szállásakor adott rá, azaz mezítelen.

A főpap jobbját Mósze vállán tartva s könnyed gyöngédséggel támogatva őt, ha netán megtántorodnék még egyelőre szokatlan helyzetében, átvezeti a templom tágas szentélyén, egy mellékszobába nyit. Ott hét magasrangú pap álldogál csendes beszélgetésben. Mikor belépnek, térdig hajolnak a két jó barát előtt, karjukat kitárják. E tiszteletteljes üdvözlés után szerényen oldalt lépnek. A főpap Mószéval egy régi-régi cédrusfából készült, elefántcsont faragásokkal díszített láda elé áll, lassan fölemeli a tetejét. Semmi különös nincs a ládában, csupán mindenféle ruha, öv, saru.

- Öltöztessétek föl testvérünket - int a főpap a papoknak.

Ők sorra a ládához járulnak. Egyikük egyszerű, piros-kék sávokkal díszített kendőt bont szét, Mósze dereka köré csavarja, ügyesen elrendezi redőit. Másikuk aranycsatos selyemövet kanyarít a dereka köré, rácsatolja, ujjával próbálja, eléggé szoros-e. Harmadikuk finom, de nem különleges bőrsarut választ, miközben félszemmel méregeti Mósze lábát, térdre ereszkedik, lábára húzza a sarut, megköti szíjait. Negyedikük meglobogtat egy könnyű gyolcskendőt, Mósze vállára teríti. Ötödikük fejkendőt borít a fejére. Hatodikuk egy másik, kisebb, rézveretű ládához lép, turkál benne, fülbe való aranykarikákkal tér vissza. Könnyedén Mósze kifúrt fülcimpájába illeszti az ékszert. A hetedik pedig tenyérnyi széles, nem hivalkodó, de igen régi s igen szép zománcarany abroncsokat hoz, Mósze karját, csuklóját, bokáját ékesíti velük.

Mósze mindezt mozdulatlanul tűrte. Megértette a jelképes öltöztetés értelmét, tudta, melyik ruhadarab, ékszer mit jelent. Örök isteni szelleme most már a lélek és a test új, végleges és tiszta burkait vette magára, azaz testben-lélekben másodszor megszületett. A címe is ez: kétszerszületett.

Mikor fölöltözve állt előttük, a papok ismét mélyen meghajoltak, kitárták karjukat. Meryre pedig az egyik puszta falhoz lépdelt, megnyomott valamit, s íme, egy kockakő lassan elbillent a helyéből. A főpap remekművű aranyládikát emelt ki az üregből, szertartásosan Mószéhoz fordult, mindkét kezében finoman tartva a ládikát. Egy pillanatig hallgatott, szemét behunyta. Mindnyájan moccanás nélkül álltak. Teljes csend uralkodott a kis homályos szobában.

- Íme, fiam és testvérem, barátom és társam Isten szolgálatában, fölékesítelek téged a tökéletesség jelével. Átadom neked a szent kulcsot, a hét kulcs legnagyobbikát és legszentebbikét. Amit meg akarsz nyitni, nyisd meg, amit be akarsz zárni, zárd be. Hatalmad és szabadságod teljes. Senki el nem veheti, senki meg nem csorbíthatja. Tetteidért, szavaidért nem tartozol többé felelősséggel senkinek, csupán tennenmagadnak. Vezesd embertársaidat. Isten szegény elkóborolt gyermekeit a Fénybe. Minden titok birtokában vagy. Közölj belőlük ki-kivel annyit, amennyit elbír.

Áhítattal megcsókolta a keresztet, s aranyláncra fűzve Mósze nyakába akasztotta. Mósze vállára tette kezét, hangját fölemelte, s kinyilatkoztatásként mondta:

- Tudod, amit tudunk, tanítsd, amit tanítunk!

Ekkor megölelte Mószét, megcsókolta jobbról-balról. A papok ismét térdig hajoltak Mósze előtt, kitárták karjukat, majd sorra hozzáléptek, megilletődötten megölelték, megcsókolták ők is.

Mósze szemében könnyek ragyogtak. Szíve csordultig telt magasztos szeretettel. De egyszersmind restellte is magát. Úgy, hogy mikor az utolsó ölelést, csókot is elvégezte a hetedik pap, egy kövérkés, kerek arcú, barátságos tekintetű férfiú, önkéntelenül mélyen meghajolt valamennyiök előtt, karját széttárta, s így szólt elszoruló torokkal:

- Szolgátok vagyok, szolgátok és mindenki szolgája. Hálát adok ezért Istennek.

Most hát Mósze fönn állt a meredek hegy ormán, teljes dicsőségben, hatalomban. És miután mindnyájan hódoltak előtte, a főpap így szólt:

- Szállj le, barátom és testvérem, vegyülj el a világ forgatagában, végezd kötelességeidet, légy hasonló a legszegényebbekhez... Kössön össze velük s minden létezővel az isteni szeretet.

Mósze pedig leszállt élete hegyéről, aminek meredek oldalain, szűk hasadékain, keskeny ösvényein fölhágott a legmagasabbra.

Ezután mindnyájan a templom legdíszesebb étkezőhelyiségébe vonultak. Terített, virágkoszorúkkal díszített asztalok várták őket, a festett oszlopok mellett papok s papnők álltak kézmosó medencékkel, törlőkendőkkel, olajjal. Elvégezvén kezük megmosását, fejüket, vállukat és felsőtestüket olajjal kenték meg a könnyűkezű, mosolygó leányok, ők pedig helyet foglaltak az asztalkáknál. Alacsonyrendű fiatal papok sora lépdelt ezután elő, nehéz, régi aranytálakon válogatott ételeket, karcsú korsókban mindenféle italokat hozott. Mósze külön asztalkánál ült, szemben a főpappal. De még nem volt szabad nehéz ételekhez nyúlnia, neki külön edényekben szolgáltak tejben főtt gyenge galambbal, zöldséggel, naranccsal, italul tiszta vizet kapott.

Halk, vidám beszélgetés, kínálgatózás, nevetgélés zsongott a színes csempékkel kirakott, oszlopos teremben. Friss alkonyati szellő ömlött be a nyitott ablakon, amelynek párkányain esti fecsegésüket tartották a fecskék. Edények, tányérok, serlegek andalító csörgésébe hamarosan zene hangjai vegyültek: szép leányok kuporogtak a padlóra, fuvolák ujjongásával, kis kézidobok pergésével, hárfák és citerák zengésével-pengésével tették magasztossá a lakomát. Majd táncosnők szökdeltek a terembe, kék, zöld, piros fátylaik kavarogtak, mint a forgószél, vékony testük hajlott-lebbent, hosszú lábszáruk villogott a ruhák sziromfelhői között. Hol füzérben kanyarogtak, aprókat lépve meztelen lábukkal, hol párokra szakadtak s pörögtek, hol vakmerő ugrásokkal fordultak meg a levegőben, hol maguk körül forogtak, hol meg hátravetették magukat, csupán lábujjukra meg kezük könnyedén kifeszített ujjaira támaszkodva, s a habos ruhák úgy omlottak le barna testükről, mint a vízesés hullámai. Értelme volt a táncuknak: mindazt a bájt, bűvöletet, varázslatot, édességet, káprázatot eltáncolták, ami a világban mámorossá teheti az embert. Virágok nyílását, lepkék kergetőzését, pálmák hajlongását, felhők szállását, vizek omlását, madarak násztáncát, majmok furcsaságát, bor részegségét, asszonyok csábítását, csók és ölelés révületét.

De nem akarom fárasztani figyelmedet, fiam és tanítványom.

Mósze másnap virradatkor frissen, dagadó szívvel, tettekre, megpróbáltatásokra, szenvedésekre és örömökre egyaránt fölkészülten lépett ki a templomépületek egyikének kapuján. Mellette volt a főpap s a templom hét magas rangú papja, ugyanazok, akik felöltöztették.

Az Ég ezúttal nem volt olyan tiszta, mint amilyen szokott lenni. Ritka esemény készülődött: esőfelhők vonultak az északi látóhatár alól, nehéz, bodros, sötétkék felhők. A réseken kiragyogó Nap sugaraiban szivárványos függöny lengett, s a magasból lehullva végigsöpörte a tájat. Gyönyörködtek a ritka látványban, az eső ezüstös redőiben, az átragyogó napsugarak izzó aranyában, a felhők hömpölygésében, s az aranyszalagokban, amikkel a Nap díszítette őket. Ég, föld, eső és napfény egybeolvadtak, egybemosódtak, puhán reszkető fény áradt el a mindenségben, a pálmák koronái reszkettek az illatos szellő simogatásától. A kis csoport mélyen elmerült a látványban. Hasonlított annak a világnak a fényeihez, ahol Mósze is, a főpap is járt, s ahol képzeletükben járni szoktak a teljes beavatásban nem részesült, de annak határáig el-eljutó papok. Mindnyájuk elméjében ugyanaz a gondolat fogamzott meg, le lehetett olvasni derűs arcukról:

Ez jó jel... Mósze különös jó jel alatt lép ki a világba!

Ezzel az érzéssel köszöntek el tőle. Testvéri ölelés, csókok közepette mondtak egymásnak búcsút, kölcsönösen Isten áldását kérték egymásra.

Mószénak ezúttal nem volt szabad - helyesebben: nem volt illő! - szolgasereg kíséretében, díszőrök védelme alatt, gyaloghintón távoznia Anuból. Egyedül, bot, élelem, ivóvíz nélkül vágott neki az útnak a Nílus felé. Olyan volt, mint más jómódú, jó családból való férfiú. Semmi más nem különböztette meg tőlük, csak ruhájának egyszerű finomsága, tisztasága meg a nyakában függő kis füles kereszt. Ezt azonban nem fitogtatta, inkább eltakarta fehér vállkendőjével.

Lassú, egyenletes lépésekkel haladt a házak, kertek között. Tizenkilencedik évében járt ekkor, termete karcsú volt, csaknem sovány, mellkasa domború, mozgása könnyed, de minden részében szabályos, kidolgozott, fegyelmezett. Kendővel takart fejét egyenesen tartotta, nagy, hosszú vágású, sötét szeme ártatlanul, de tudással telve ragyogott ki kendője redői közül. Arca férfias volt, nyugodt, mintha barna kőből faragták volna, telt ajkán halvány mosoly lebegett, a megértés, a biztos akarat mosolya. Gyermek volt, de tökéletesen felnőtt gyermek, olyan, aki nem tartozik sem apához, sem anyához, akit érzelmei nem kötnek sem házhoz, sem tájhoz, gyermek, aki mindenkiben apját-anyját, testvéreit látja, akinek minden táj hazája, minden ház otthona, minden nyelv anyanyelve.

Észre sem vette a munkába sietőket, a teherrel rakott tevék csilingelő sorát, a hamiskás egykedvűséggel baktató szamarakat, a rabszolgák kiáltásait, a házaló mesteremberek éneklő imádkozását, reggeli fecsegésre összeállt asszonyok hadonászását, fiatal nők bámész elcsodálkozását. Egyenletesen, nyugodtan haladt a Nílus felé.

Mire a jó távol levő folyamot elérte, a sötétkék felhők elborították az eget. Szemerkélni kezdett az eső. Most éppen ideért a lengő függöny, erős, illatos szél hajtotta dél felé. Hirtelen zuhogni kezdett a zápor. Mohón verte a gyér pálmák lecsüngő leveleit, a part sásrengetegén dagadó hullámokat vágott, paskolta a füvet, suhogott a folyam elhomályosodó, végtelen tükrén. A felhőréseken áttűző Nap fölvillanó vitorlákat bukkantott elő a sűrű esőfüggöny közül, föllobbantotta őket, mint a lángokat.

- Jöjj közénk, ó, Nap, maradj velünk, pihenj nálunk... - sóhajtotta Mósze. Lekapta fejéről, válláról a kendőket, hóna alá fogta, kopasz fejét, olajos testét átengedte a hűvös eső kemény paskolásának.

Lelépkedvén a folyópart fövenyére, kikötött csónakot talált egy nagy kő mellett. Ebben kellett föleveznie egy darabon, ahonnét már gyaloghintón folytathatja útját szolgálóival. A csónak kéjesen fürdött a hullámokban, s az esőben, Mósze nem tudta megállni mosolygás nélkül.




Hátra Kezdőlap Előre