A 11-12. század fordulóján Keleten Omar Khajjám volt az a személy, aki
csillagászati számításai alapján elkészítette a perzsa naptárreformot. A
rubáik költőjeként is ismert neves tudós a
Málik Sah szeldzsuk
szultán által építtetett Rejj-beli csillagvizsgálóban dolgozott. A Hülegü
vezette mongol invázió (Bagdad 1258-as kifosztása és feldúlása) paradox módon
a csillagászat új virágkorát hozta el az iszlám világában. Az uralkodó új
fővárosa,
Maragha mellett 1259-ben komoly csillagvizsgálót építtetett,
mely felszerelésével és méreteivel minden korábbi fölé emelkedett. Ezt a kitűnő
perzsa matematikus és csillagász,
Nászir al-Dín al-Túszí (1201-1274)
vezette. Bár forrásokkal nem támasztható alá, a tudósok szerint kétségkívül ez
volt az a korszak, amikor a kínai tudományosság fontos hatást gyakorolt a
muszlimok gondolkodására. Al-Túszí készítette el 1272-ben a híres "Ilkháni
táblák" című, perzsa nyelvű művet, melynek arab és török nyelvű fordítását
később hosszú időn keresztül használták a naptárkészítés, a bolygómozgások
tanulmányozása, illetve az asztrológia kapcsán is.
[267] Ez az
obszervatórium 1315-ig működött, utolsó igazgatója al-Túszí egyik fia,
Azil al-Dín volt. Az asztrolábium-építések dokumentálhatósága ellenére
úgy tűnik, hogy a 14. század a muszlim csillagászok számára a hanyatlás
időszaka volt, amit ugyan Ulug bég uralkodása idején követett egy rövidebb
fellángolás, miként ezt az 1420-as szamarkandi obszervatórium építése is
bizonyítja, mely egy kb. 40 méter sugarú kör alapján álló építmény volt. Itt
jött létre az "Ulug bég táblái" című munka, mely valamennyi muszlim
csillagászati mű közül a legeredetibb a kutatók szerint. Európába ez a könyv
csak a 17. században jutott el, akkor azonban
Tycho Brahe számításai már
jobbnak bizonyultak.
Könyvtárak
Keleti könyvtárak
Miként fentebb azt már jeleztük, az iszlám világának különböző részein,
különösen a nagyobb kulturális központokban a 7-8. századtól kezdve széles
körben elterjedt az olvasás, a könyvek szeretete. A mecsetekhez, valamint a
madraszákhoz és más felsőbb szintű oktatási intézményekhez kapcsolódóan
fokozatosan gyűltek össze a könyvek, melyek egy részét maguk a tudósok és
diákjaik másolták, más részük ajándékként vagy hagyatékként került az
"iskolai könyvtárak" állományába.
[268] Számos egyéb,
nyilvános vagy fél-nyilvános könyvtár is létrejött, amelyekben olyan
olvasmányokat is őriztek, melyek a mecsetek falai között nem számíthattak nagy
érdeklődésre, például geometriai, csillagászati, alkímiai vagy zenei témájú
munkákat. Több muszlim uralkodó, illetve kormányhivatalnokok is alapítottak
könyvtárakat, amelyek működését kegyadományokkal
(waqf) segítették.
A Bagdadban megalakult első tudományos és képzőközponthoz, a "Bölcsesség
Háza"
(Bajt al-Hikma) intézményéhez kapcsolódott az iszlám
világának első nyilvános könyvtára. Nagy és jelentős volt ez a könyvtár,
számos, messze földről hozatott tudós dolgozott falai között. Egy bizonyos
Georgiosz b. Gabriel készítette el itt például jónéhány görög mű arab
nyelvű fordítását. Amikor néhány évtized múlva
al-Muctadid
(892-902 között uralkodott) kalifa új palotát építtetett magának, ő sem
feledkezett meg az olvasótermekről és a könyvgyűjteménye méltó
elhelyezéséről.
[269] 993-ban
Sabúr vezír alapított egy
tízezer kötetes könyvtárat, amelyben számos önéletírás is volt.
[270]
Az 1064-ben felépült bagdadi könyvtár és tudományos központ, a Nizámijja, és
az 1233-ban ugyanitt emelt madrasza és könyvtár falai között is jelentős számú
kötetet őriztek. Egy 13. századi történetíró,
Ibn Furát így írt ez
utóbbi intézmény könyvgyűjteményéről: "A Musztanszirijjában volt egy
hatalmas könyvtár
(dár al-kutub), telis-teli ritka tudományos
könyvekkel, amelyeket úgy rendeztek el, hogy a tanárok és diákok egyaránt
könnyedén hozzájuk férhessenek. Aki akarta, lemásolhatta a könyveket, tollat,
tintát és papírt a könyvtár adott hozzá. A könyvtár jól el volt látva lámpákkal
és hozzá való olívaolajjal. A könyvtár személyzete ezenkívül jól hűtött
ivóvízzel szolgált az olvasóknak a nagy nyári melegben. A bejárati teremben
(íwán) állt egy nagy óra (
szundúq al-szácát, az
"órák doboza", valamilyen klepszidra, vagyis vízóra lehetett), amely
jelezte az olvasóknak a napi imaidőket."
[271] A kalifa
fia és követője,
Muctaszim (1242-1258 között uralkodott) két
könyvtárépületet is emeltetett palotája kertjében.
A muszlim világ keleti felén a másik nagy szellemi központnak számító Kairóban
szintén számos könyvtáralapítás történt az évszázadok során. A 10. századot
megelőző idők ottani könyvtárairól nem maradtak fenn adatok, a Fátimidák
gyűjteményeiről viszont több forrás is szól. Régi-Kairóban
Al-Azíz
tudhatta magáénak a legszebb, 200.000 bőrbe kötött és bekötetlen művet
tartalmazó könyvtárat, ahol például -
al-Maqrízí feljegyzései
szerint - 1200 példányt őriztek
al-Tabarí
történelemkönyvéből.
[272] A Fátimidák ügynökei az iszlám egész
világát bejárták, hogy uralkodójuknak felhajtsák a legértékesebb kéziratokat,
könyvritkaságokat. Még Szaláh al-Dín korában, a 12. században is a világ egyik
csodájaként emlegették ezt a könyvtárat, a "Könyvek Kincsestárát"
(Khizanát al-kutub), és egyesek 1.600.000-re becsülték az ott levő
kötetek számát.
[273] A Fátimida kor másik jeles kairói
közkönyvtárában, a fentebb már említett Tudás Palotájában
(Dár al-Hikma)
bárki szabadon másolhatott, olvashatott, és ismeretterjesztő, oktató előadások
is folytak csillagászatról, nyelvészetről, orvostudományról és természetesen
a Koránról. Az ott dolgozó tudósoknak a kalifa magas ösztöndíjat folyósított,
és a művelődéstörténészek szerint ezen intézmény a hellenisztikus oktatási- és
tudománypártolási tradíciók folytatója volt, az alexandriai Muszeion késői
"utóda".
[274] Al-Maqrízi leírása szerint 1012-ben
rendeztek itt először nyilvános vizsgát és tudományos disputát, a kalifa
jelenlétében.
Az iszlám más keleti városaiban is számos könyvtárról maradtak fenn
feljegyzések. A Szászánidák uralkodása alatt például
Nisápúr vagy
Bukhara volt több tízezer kötetes könyvtárral rendelkező város,
Mervben pedig 10, egyenként tizenkétezer könyvet tartalmazó könyvtár
volt ebben az időszakban. A bukharai gyűjteményt használta például Ibn Színá
is, aki ezt írta életrajzában: "Egy napon engedélyt kértem, hogy
beléphessek
(Núh Ibn Manszúr emír) könyvtárába, hogy tanulmányozzam a
könyveket és elolvassam közülük az orvosi munkákat. Az emír nagy örömmel
fogadta kérésemet. Beléptem egy sok szobából álló palotába, amelynek minden
termében könyvekkel teli ládák sorakoztak - az egyik szobában bölcsészeti
és költői művek, egy másikban jogi könyvek: valamennyiben egy-egy tudományt
tárgyaló kötetek. Elolvastam az ókori művek katalógusát, és kikértem mindazt,
amire szükségem volt közülük. A könyvek (szerzői) között láttam sok olyant, aki
még névről sem volt ismerős, és akiket sem előtte, sem utána nem
láttam."
[275] Ezek a lehető legjobb módon szervezett és
legkellemesebb körülményeket megteremtő, papírt, tintát, világítóeszközöket
ingyen nyújtó könyvtárak valódi szellemi központok voltak. A középkori muszlim
világra oly jellemző tudomány- és tanuláspártolás tehát a könyvtáralapítások és
-működtetések számos példájával is alátámasztható.
Könyvtárak Andalúziában
Az Ibériai-félszigetre érkező muszlimok magukkal hozták Európába kultúrájuk
azon elemeit is, amelyeket keleti hódításaik során építettek be
civilizációjukba, és amelyek a 8. századtól kezdve fokozatosan ezen a területen
is elterjedtek. Így magukkal hozták a könyveket, az olvasás szeretetét. Híres
másolóműhelyek sora (Córdoba, Sevilla, Toledo, Granada), papírmalmok (Toledo,
Jatíva) és a főbb városokban szinte mindenütt felhalmozott csodálatos
könyvgyűjtemények jelzik az andalúziaiak műveltségről, tanulásról vallott
felfogását. Az arabizáció - a könyveknek is köszönhetően - gyorsan
végbement, főként a felsőbb társadalmi rétegek körében. A Korán nyelve hamar
felülkerekedett a latinon, az irodalmi és tudományos művekben is.
[276]
II. Abd al-Rahmán, aki 821 és 852 között uralkodott, már az emirátus
idején kiemelt figyelmet fordított a könyvekre, és asztrológusát, a költőként
és kádiként is kiemelkedő hírű
cAbbász ibn Nászih-t Keletre
küldte, hogy könyveket vásároljon számára. Utódja,
II. Mohamed (852-886
között volt emír) királyi könyvtárat létesített, amely sok évtizeden át tovább
bővült, és a 10. század végének híres córdobai könyvtárát ezzel alapozta meg
II. al-Hakam.
[277] III. Abd al-Rahmánnak, az első kalifának
könyvszeretete még Keleten is annyira közismert volt, hogy a bizánci császár
- hogy elnyerje barátságát - megajándékozta őt Dioszkoridész egy
művével, mely arany betűkkel írott, csodás növényrajzokkal díszített volt; és
egy Nikolaosz nevű szerzetest fordítónak küldött Córdobába.
[278]
II. Al-Hakam al-Musztanszír Billah, aki 961 és 976 között volt kalifa,
az andalúziai Omajjádák közül a legműveltebb uralkodó volt, a "könyvek
ura". Uralkodása alatt a három legnagyobb córdobai könyvtárat
egyesítették, és így létrejött az a csodálatosan gazdag intézmény, amely a
korabeli leírások szerint négyszázezer kötetet számlált. (Ez több kutató
szerint költői túlzás, ám a könyvtár jelentőségét senki nem vonja
kétségbe.)
[279] II. al-Hakam kiemelkedő bibliofil személyiség
volt, aki rendszeresen megbízottakat küldött az iszlám világának valamennyi
szegletébe, hogy megvásárolják és elhozzák számára a legkiválóbb tudományos
műveket. Telepített ügynökei voltak Kairóban, Damaszkuszban, Alexandriában és
más kulturális központokban, ahol is új vagy éppen ősrégi könyvek után
kutattak. Megbízottjai az írókkal is kapcsolatban állottak, az elkészült
köteteket mesés összegekért vásárolták meg al-Hakam számára.
Az uralkodói alapítású és fenntartású könyvtárak mellett számos magánszemély is
rendelkezett saját könyvgyűjteménnyel Andalúziában. A córdobai magánkönyvtárak
közül leghíresebb volt
Ibn Futáisz qádi gyűjteménye, aki külön
emeltetett imádott könyvei számára egy zöld tetővel és falakkal, zöldre festett
függönyökkel felszerelt épületet. (
Sevillai Isidorushoz hasonlóan ő is
úgy vélte, ez a szín nyugtatja leginkább a megfáradt szemet.) Hat másoló és egy
kéziratjavító dolgozott az épületben. Állandó fizetséget kaptak, nem pedig az
elkészült munkák után fizették őket, mivel Ibn Futáisz úgy vélte, a sietség
árt a kalligráfiai munka szépségének.
[280]
A kalifátus idején tehát Córdoba volt az andalúziai szellemi központ, a
könyvkészítés és könyvtáralapítás fellegvára. A források szerint évi
hatvan-hetvenezer kötet is napvilágot látott a "világ díszének"
tartott csodás városban. A kiskirályságokra szakadt birodalomban aztán több új
szellemi központ is keletkezett, amelyeknek a története elválaszthatatlan
könyvtáraik históriájától. Sevilla, Toledo, Almería, Valencia, Badajoz,
Granada, Zaragoza és más települések uralkodói is létesítettek kisebb-nagyobb
könyvtárakat.
Tanulási, olvasási körülmények a könyvtárban
A könyvtár vagy a mecseten belül volt, vagy az uralkodói palotában, ez utóbbi
legszebb, legtágasabb termében. Ha külön helyiség(ek)ben tartották a könyveket,
akkor azok raktárak és olvasótermek is voltak egyben, sőt, tudományos viták
lefolytatására szolgáló termek.
[281] Minden helyiség gazdagon
és kényelmesen berendezett volt. Az ajtórések függönnyel záródtak, a bejárati
ajtót különösen nehéz függöny takarta, hogy ne jöjjön be kintről a hideg (vagy
a meleg). A padlón szőnyegeket vagy gyékényt helyeztek el, ezeken ülhettek
keleti módon, keresztbe tett lábakkal a tanulással foglalatoskodók, az olvasók
vagy másolók. A falakat általában egyszerűen lemeszelték, és a falnak támasztva
tartották a fából készült szekrényeket vagy ládákat.
Az értékes könyveket (pl. a Korán egy-egy remekbe szabott példányát) -
miként gyakorta manapság is - kiemelték a helyükről, és speciális
vitrinekben állították ki. Minden szekrényhez vagy ládához tartozott egy
katalóguslap, amelyre rávezették, hogy milyen könyvek találhatóak benne. A
katalógust a polcok vagy ládák oldalára ragasztották. A nagyobb könyvtárakban
rendezőelvként próbálták figyelembe venni a könyvek témáját, és egy helyre
tették az azonos tudományághoz vagy ugyanahhoz a szerzőhöz tartozó műveket. Ez
azonban kicsit nehézkes volt mindenütt, mert a könyvek sokféle mérete
bonyolította az ésszerű pakolást. Külön rekeszekben, fekvő helyzetben
gyűjtötték például a nagyobb méretű köteteket. A szekrények és polcok
elrendezésénél azt is figyelembe vették, hogy a tudományok hierarchiáját
alapul véve melyik mű a fontosabb. Mindig a legértékesebb művek voltak felül.
Így például a Korán mindig legfelül volt, és csakis alatta helyezkedhettek el a
hadísz-szövegek, azok alatt pedig más művek.
A téma szerinti osztályozás általában a könyvek három főbb csoportra bontását
jelentette: az elsőbe tartoztak a legfontosabb, és éppen ezért mindig
legnagyobb példányszámú vallásos művek (a Korán, a hadíszok, valamint különböző
művek a vallásjog, a dogmatika és a misztika köréből). A második csoportba
tartozó könyvek felölelték a bölcsészeti tudományokat (filológia, grammatika,
retorika, logika, költészet, történelem, irodalom stb.), a harmadik nagy
együttest pedig a "filozófiai" tudományok jelentették (matematika,
orvoslás, fizika, zene, metafizika stb.).
[282]
A nyilvános vagy magánkönyvtárak mindennapi működtetése meglehetősen komoly
feladatot jelentett a megbízott személyzetnek. Hasonlóan, mint a nagy ókori
könyvgyűjteményeket, a középkori muszlim könyvtárakat is számos ember munkája
tartotta életben. A könyvtár vezetőjén és a könyvtárosokon kívül a külön e
célra kialakított épületekben dolgoztak a kisegítők, a könyvmásolók, a
könyvkötők, a korrektorok és gyakran a fordítók is. A közkönyvtárak köteteinek
használói között több volt a másoló, mint az olvasó; emiatt biztosították az
emírek és kalifák az ingyen tintát és papírt is a fenntartásuk alá tartozó
intézményekben.
[283] A könyvtárak fenntartása nem volt mindig
zökkenőmentes. Újra meg újra jelentős összegeket kellett költeni Bagdadtól
Córdobáig a működtetésükre: az épületek alapítására és fenntartására, könyvek
beszerzésére, másoltatására, fordítására és a könyvtári személyzet fizetésére
fordítódtak ezek az összegek.
A könyvtárakban nem csupán helyben való olvasásra, illetve könyvmásolásra
nyílott lehetőség, hanem könyvkölcsönzésre is. Alapszabály volt azonban, hogy
csak akkor kölcsönözhet valaki könyvet, ha ezzel más olvasókat nem károsít meg.
Ennek érdekében egyes helyszíneken különböző megkötéseket vezettek be. A kairói
nagykönyvtárból például csakis kairói lakosok kölcsönözhettek, mégpedig úgy,
hogy az elvitt könyvekért letéti díjat fizettek. (Diákok esetében ettől
eltekintettek.) Ismert fogalom volt a kölcsönzési határidő is. Ibn Khaldún
leírta például azt, hogy a fezi könyvtárból a fontosabb könyveket csak
megbízható férfiúknak adták kölcsön, és nekik is legfeljebb két hónapra.
Valamennyi muszlim könyvtárban a kölcsönvevőnek éppúgy, mint a helyben
olvasóknak nagyon kellett vigyázniuk a könyvekre. A kéziratos szövegekben
bármiféle javítást csakis a tulajdonos engedélyével tehettek, és tilos volt
lapszéli jegyzeteket készíteni vagy bármilyen megjegyzést a könyvbe írni.
Mindenki kapott elegendő papírt ahhoz, hogy gondolatait arra és ne a könyvbe
jegyezze. Szabály volt az is, hogy a könyvkötés során üresen maradt oldalakra
(például az első és hátsó belső borítólapra) nem lehetett írni vagy rajzolni. A
kikölcsönzött könyvet harmadik személynek nem volt szabad továbbadni, és a
tulajdonos kérésére azonnal vissza kellett vinni a könyvtárba. Egyes
intézményekből szigorúan tilos volt bármilyen könyvet kivinni. A muszlimok
könyv- és tudás-szeretetére jellemző szemléletmódot tükrözi az a magatartás,
hogy a könyvtár használójának mindenkor tisztában kellett lennie azzal, hogy
mekkora hálával és elismeréssel tartozik azoknak, akik számára lehetővé teszik
az olvasást: a könyvtárosoknak, a könyvtárak tulajdonosainak és támogatóinak,
a másolóknak és természetesen a könyvek íróinak.
Udvari szalonok
A művelt emberek házai csakis akkor szolgálhattak oktatási-művelődési
helyszínként, ha azt a házigazda megengedte. Azoknak a diákoknak és tudósoknak,
akik ily módon bebocsátást nyertek, feltétlenül alkalmazkodniuk kellett a
háziak szokásaihoz, illedelmesen és csendesen kellett viselkedniük. Már Mohamed
életében találhatunk példát arra, hogy magánházaknál folyt a tanítás
(elsősorban a muszlim vallás alapjainak az átadása), ám ezt valószínűleg maga
Mohamed sem tartotta igazán jónak, mert fontosnak vélte a házigazda, az otthon
nyugalmát, mint arról például a Korán egyik részlete is tanúskodik: "Ti
hívők! Ne lépjetek be a próféta hajlékaiba - ha csak engedélyt nem kaptok
- evésre, anélkül, hogy kivárnátok a kellő időt arra! Ha azonban meghívást
kaptatok, lépjetek be. Amikor pedig már ettetek, akkor széledjetek szét és
ne bocsátkozzatok bizalmasan beszélgetésbe! Bizony, terhére vagytok ezzel a
prófétának!"
(Korán 33:53) (Kiemelés tőlem: K.
K.) Azokon a helyszíneken azonban, ahol nem voltak mecsetek és iskolák sem,
különösen az első időkben, mégiscsak a magánházak váltak az oktatás
színhelyeivé. Számos művelt muszlim férfiúról maradt fenn az, hogy saját
otthonát rendszeresen felhasználta tudományos beszélgetések, irodalmi estek
megrendezésére. Így tett például Ibn Színá, aki esténként saját orvosi és
vallástudományi műveiből tartott felolvasásokat és ahhoz kapcsolódó
beszélgetéseket, vagy al-Ghazzálí, aki városában, Túszban szintén a saját
házában tanított vallástudományt.
[284]
Az Abbászidák uralkodása idején, külföldi mintára megszaporodtak a palotákban
rendezett irodalmi szalonok, a kalifák egymást túlszárnyalva rendeztek
összejöveteleket tudós férfiúknak, sőt ez a szellemi pezsgés érezhető volt a
háremek világában is, ahol természetesen csakis nők találkozhattak egymással,
hogy költeményeiket felolvassák. Az egykori források beszámolnak arról, hogy a
kalifák estélyeire érkező férfiak csak személyükre szóló külön meghívóval
léphettek be az udvarba, csakis tisztálkodás után és jólöltözötten, és
mindenki a társadalmi rangjának megfelelő - előre kijelölt - helyen
ülhetett le. A beszélgetést egyedül a kalifa nyithatta meg, és akik részt
vettek benne, azoknak tartózkodniuk kellett a csúnya, rikácsoló beszédtől, és
nem lehetett senkit félbeszakítani, egymást kioktatni, sem pedig megmagyarázni
azt, amit valaki más mondott.
[285] A tudományos társalgás
(madzslisz) és az érdekességek megbeszélése
(szamr) egyaránt
divatos foglalatosság volt.
Több példa is mutatja, hogy a kalifák udvarában gyakorta rendeztek vetélkedést
a tudósok vagy költők között, és végül díjakat is osztottak. Talán minden
kalifánál jobban kiemelkedett művészet- és tudománypártolása kapcsán Hárún
al-Rasíd, aki körül számtalan nagyszerű elme csoportosult. Al-Ma'mún
idején pedig a keleti és nyugati irodalom képviselői tették ki a kalifa körül
összpontosuló szellemi potenciált. Egyiptomban a Tulunidák (868-900) korától
jelentek meg hasonló szalonok, és a Fátimidák (909-1171) korában érték el
virágkorukat.
Sok kérdésre kerestek választ e tudós körök, például arra, hogy Istentől
kinyilatkoztatott vagy ember által létrehozott mű-e a Korán, hogy a nyelvtan
vagy a logika fontosabb-e a vallástudomány megalapozásakor, hogy milyen
tulajdonságokkal jellemezhetők az arabok, összevetve más népekkel stb.
Tanulmányutak
Gondolatok az utazás hasznosságáról
"Utaztam a világ Keletjén, Nyugatán" - írta Bagdadról szóló
költeményében
Abu Szacad al-Kátib 11. századi
költő.
[286] Ez a verssor akár szimbóluma is lehet a középkori
muszlimok utazási szenvedélyének, a világ különböző helyszíneiről való
személyes tapasztalatszerzésnek. Versek és prózai művek egész sora bizonyítja,
hogy az iszlám világának lakói gyakran és nagy kedvvel keltek útra a
középkorban. Zarándoklataik és kereskedelmi célból tett útjaik lebonyolítását
kiépített utak, szállások jól megszervezett hálózata, gondosan kitenyésztett és
felnevelt hátas- és teherhordó állatok (teve, öszvér, szamár, ló)
biztosították.
Valamennyi, a muszlim művelődés és nevelés történetével foglalkozó kutató
egyetért abban, hogy a folyamatosan Mekkába zarándokló tízezreken kívül számos
hívő tett tanulmányi célból utazásokat. Az iszlám szerint az istenhit csak
akkor lehet érvényes és szilárd, ha rendíthetetlen bizonyosságra és
meggyőződésre épül, ehhez pedig az szükséges, hogy az ember látóképességének
szélesítésére és elméjének csiszolására törekedjék, amire nagyszerű
lehetőségeket teremt mindenféle utazás. Maga a Korán is tartalmaz olyan
részletet, amely sokak szerint utazásra ösztökél: "Járjatok
keresztül-kasul a földön..."
(Korán 9:2), s a
prófétai hagyományok is többször utalnak a világ utazás közben való
megismerésének nagyszerűségére. Egy hadísz szerint: "A tudást nem lehet a
testi nyugalom állapotában elérni" és "Aki elindul a tudás
keresésének útján, az Allah ösvényén fog járni, s aki a tudás keresése közben
hal meg, arra mártírként tekintenek." Ezek a szimbolikus és hétköznapi
értelemben is felfogható irányelvek több más forrás szövegével egybecsengően
aláhúzzák a világ megismerését fontosnak tartó muszlim álláspontot. Mivel Allah
világának lehető legteljesebb megismerése magához az Istenhez visz közelebb, a
tudás megszerzésére törekvő utazókat általában kimagasló megbecsülés övezte.
A muszlim tudományos és pedagógiai gondolkodás nagyjai gyakran írták le
gondolataikat e témával kapcsolatosan. A perzsa al-Iszfahání (1125-1201)
például azt fejtegette, hogy sohasem válhat jólneveltté az az ember, aki nem
hagyja el kényelmes bútorait, otthona luxusát, s nem kel
vándorútra.
[287] Ibn Khaldún "Bevezetés a
történelembe" című művében külön alfejezetet szentelt ennek a témának
"Az oktatás teljességét növeli az, ha a tanuló a tudás keresése végett
utazik, és találkozik kora tekintélyeivel" címmel. Ő azt emelte ki, hogy
mivel "az emberek a tudásukat, jellemvonásaikat, véleményeiket és
erényeiket tanulás, oktatás és előadások útján, vagy egy tanító utánzása és a
vele való közvetlen érintkezés révén szerzik meg",
[288]
szükséges, hogy a tudásra vágyók minél több tudóssal személyesen is
találkozzanak. "Eképpen az utazás a tudás keresése során elengedhetetlen
ahhoz, hogy hasznos ismeretekre és tökéletességre tegyünk szert úgy, hogy
találkozzunk a mértékadó mesterekkel és közvetlenül érintkezzünk a jeles
személyekkel."
[289]
A híres utazók gyakran saját műveikkel, vándorlásaikról készített színes és
érdekes útirajzokkal bizonyították az utazás közben való ismeretszerzés
értékeit.
Al-Maszúdí (megh. 957),
Ibn Fadlán (10. század),
Al-Birúní (973-1048),
Ibn Battúta (1304-1378) és mások
írásaikkal megalapozták a muszlim földrajztudományt, s műveik gyakorta a
16-18. századig iránymutatónak bizonyultak a világ távoli részeit illetően
még a keresztény európaiak körében is (például India kapcsán). Al-Ghazzálí a
téma fontossága miatt híres művében, a terjedelmes enciklopédikus kötetben,
az "Ihjá" 3. részében külön írt az utazás erkölcseiről.
A tudósok és utazók mellett akadtak szép számmal olyan muszlim költők is, akik
megénekelték az utazások hasznát és gyönyörűségeit. Verseikben és rímes
prózájukban visszatükröződnek a prófétai hagyományok, mint például
Szurrudúr alábbi művében:
"Koptasd lábad sarkát a sivatagokban,
És hagyd a palotákat az énekes leányoknak;
Mert a kik mindig honn üldögélnek,
Olyanok, mint azok, kik a föld alatt temetve nyugszanak.
Ha mindig egy helyen maradnának a gyöngyök a tenger
fenekén, ki becsülhetné meg azokat?"[290]
|
Harírí egyik makamájában az atya ezt tanácsolja fiának: "Csatangolj
többet, mint a fénybogárka, Utazz messzebb, mint a sáska, Légy fürgébb, mint a
gazella a hold alatt... (...) Barangolj be minden ösvényt, Minden mély vízben
merülj meg önként, Minden kertbe lépj be... (...) Aki jár, Célba
talál!"
[291]
cOmár ibn al-Wardi' egyik tankölteményében pedig az
alábbi sorok olvashatók:
"Fel, fel! járj be idegen földeket fáradhatatlanul
Mert megvetendő az, ki folyton országában henyél..." és
"A víz, mely mindig egy helyen áll, büdössé lesz
Míg a hold vándorlásai között lesz tökéletes."[292]
|
A tanulmányutak fajtái
A muszlim vallás kialakulásának kezdeti időszakában a tanulmányi utazásoknak
határozott és pontos céljuk volt. Mohamed próféta követőinek első generációja
kiemelkedően fontosnak tartotta azoknak a cselekedetekben és mondásokban
megnyilvánuló gondolatoknak az összegyűjtését, amelyek autentikus átadására a
próféta halála után csakis az életében vele kapcsolatban álló, a hitbeli
tanításokat tőle halló személyek voltak képesek. Az első muszlim diákok
(leggyakrabban felnőtt korú férfiak) tehát óriási szorgalommal gyűjtögették az
iszlám vallásával összefüggő tudáselemeket. Gyakran jelentős távolságokat
tettek meg, teveháton vagy gyalogosan, és a cél érdekében sokszor még az
alapvető kényelemről is lemondtak a tudás nyomában járó zarándokok.
Általánosan tapasztalható jelenség volt az, hogy az újonnan meghódított
területekről azokra a helyszínekre utaztak, ahol egykor Mohamed járt és
tanított, illetve felkeresték élete legfontosabb színhelyeit. Az utazók mozgása
elsősorban Nyugatról Keletre irányult, például az Andalúzia területén élő
muszlim (és nem muszlim!) tudósok, diákok córdobai tanulmányaikat gyakorta
megfejelték mekkai, medinai, s egyéb, iraki, egyiptomi helyszíneken tett
ismeretszerzéssel. Ebben az időben a Földközi-tengeren közlekedő hajók a
kereskedők mellett a peregrinus diákokat is szállították. A tanulmányutak az
iszlám kialakulásának kezdetén nagyban hozzájárultak az új vallás gyors
terjedéséhez, a muszlim tanítások kikristályosodásához és megszilárdulásához.
A 7-8. században nagy erővel folyt a kinyilatkoztatott szövegek lejegyzése,
valamint Mohamed cselekedeteinek és mondásainak írásban való rögzítése,
hitelesítése és pontosítása is.
A tanulmányutak másik típusát azok az utazások jelentették az iszlám első
négyszáz évében, amelyek fő célja más népek tudományos eredményeinek, írott
emlékeinek összegyűjtése volt. A fentebb már említett neves fordító, Hunajn
ibn Iszháq például leírta, hogy orvosi tanulmányai közepette komoly utazásokat
tett, eljutva a bizánci császárság legtávolabbi városaiba is, hogy tudását
növelje és hogy orvosi témájú szakmunkákat gyűjtsön.[293]
Sokan eljutottak Indiába, és az ottani tudományos eredményeket magas szinten
elsajátították. Amikor a 9-10. században kezdett széles körben intézményesültté
válni az oktatás, a területenként és korszakonként igen változatos képet mutató
iskolák egycsapásra az utazgató diákok fontos célpontjaivá váltak. Tanulók és
neves tudósok vándoroltak városról városra, országról országra, gyakran eljutva
a muszlim világon túlra is (ázsiai és európai iskolákba). Egyes tanároknak,
illetve iskoláknak, könyvtáraknak, (tan)kórházaknak olyan jó hírük volt, hogy
nagy vonzerőt gyakoroltak a távolabb élőkre. A diákokkal együtt fontos
gondolatok és könyvek kerültek át egyik helyről a másikra, s ez a folyamat az
iszlám világának minden pontján segítette a tudományok fejlődését. Különösen
kedvelt úticél volt Bagdad és Kairó, de a tudást kereső ifjak és idősebbek
(akik között esetenként nők is akadtak!) képesek voltak a legeldugottabb falut
is felkeresni, ha legalább egy nagy tudású ember élt ott. A hosszú utat megtett
diákok gyakran szoros kapcsolatba kerültek az őket fogadó tudós-tanárokkal és
diáktársaikkal. Az egyes városokon belül olykor elkülönülten tömörültek az
azonos helyszínről érkezett diákok, például a 10. századi Kairóban külön
imahelyük volt a Takrurból érkezett nyugat-afrikai
fiatalembereknek.[294]
Azok az utazók, akik nem ritkán több száz kilométert tettek meg, hogy egy-egy
híres tanárhoz eljussanak, mindenütt hasonlóképpen élvezhették vagyonos vagy
teljesen egyszerű körülmények között élő emberek vendégszeretetét és
támogatását. A tágas karavánszerájok és több emeletes vendégfogadók sokszor
ingyen is befogadták a vándorokat,[295] a tanulmányi célból
utazók pedig különösen kedvező fogadtatásra számíthattak. A tudás megszerzésén
fáradozókra ugyanis mindenütt úgy tekintettek, mint jövendőbeli tanárokra,
akik a muszlim vallás és tudományosság őrzői, átmentői. Ibn Battúta például
megemlékezett több olyan szálláshelyről, ahol kedvező bánásmódot tapasztalt.
Vászit városában (Irak, Idzár tartomány), ahol egy híres jogtudós a Koránról
tartott előadásokat, a neves tanár diákjait szállással, ruhával és napi
zsebpénzzel látta el, a hozzá betérő utazókat pedig datolyával és némi pénzzel
bocsátotta útnak.[296] Más helyszíneken is hasonló viszonyokat
tapasztalt az ismert vándor, például a felső-egyiptomi Dair al-Tín nevű város
kolostorában, ahol szintén szállást és élelmet kaptak a zarándokok, vagy
Damaszkusz sarábisijja nevű málikita iskolájában.[297] Az
iraki Qádiszíja városáról ezt mesélte Ibn Battúta: "A Hadra kapuból az
ember egy hatalmas iskola épületébe jut, ahol tanulók és síita szúfik laknak.
Bárki szívesen látott vendég errefelé három napon át, a jövevények naponta
kétszer még ellátásban is részesülnek: kenyérben, húsban és
datolyában."[298]
Az utasokat segítő szálláshelyek ellenére általában nem volt könnyű dolguk a
tudás ösvényén járó diákoknak. Hosszabb útszakaszok megtétele esetén tanácsos
volt csatlakozni egy-egy - ivóvízzel és élelemmel jól felszerelt,
tapasztalt vezetőkkel bíró - karavánhoz, vagy érdemes volt útitársakat
keresni. Harírí 43. makamája érzékletesen mutatja be a magányos utazó
borúlátását, félelmeit: "Utaztam tovább, remény s kétség környékezett,
Mint akit útja a halál felé vezet, Tevém hol lépésben, hol ügetve haladt,
Mérföld mérföld mögött maradt, Alant járt már a nap az ég peremén, És fátyolt
öltött a fény, Én meg féltem, hogy beköszönt a sötét, És rettegtem Hám támadó
seregét, Haboztam, béklyózzam-e le állatomat, és üssek-e tanyát, Vagy az
éjszakában tévelyegve haladjak-e tovább...".[299]
Ugyanerről a témáról találunk gondolatokat a másik nagy makáma-író, Hamadání
"A hamis prédikátor" című rímes prózai művében: "Iszfahánban
voltam akkoriban, És Rejjbe lett volna utam, És mint az árnyék nem leltem
helyemet, Vártam egy karavánt minden pillanatban, És reggelenként útitársak
után kutattam..."[300]
Ibn Battúta szintén részletes beszámolót adott olykor kényelmes és biztonságos,
máskor megpróbáltatásokkal teli utazásainak körülményeiről. Egyik helyen
például így emlékezett vissza művében: "Mekkát a zarándoklat hónapjának
huszadik napján, alkonyatkor hagytam el egy iraki karaván vezető emírje, a
moszuli Albahulván Mohamed al-Havih társaságában, aki a nagylelkű, kegyes és a
szultántól kedvelt sejk, Siháb ad-Dín halála után vette át a menet vezetését.
(...) Mekkát elhagyva a már említett hős emír kibérelte számomra egy kosár
formájú kettős gyaloghintó egyik felét, amelynek szabályszerűen megfizette
ezüstben az árát, s így Bagdadig vele utazhattam. (...)
A karavánon belül minden kényelem biztosítva volt: akadt ott élelem és
gyümölcs, amennyit csak kívánt az ember. Sokszor éjjel is haladt a karaván,
ilyenkor fáklyák világítottak a tevék és gyaloghintók hosszú sora előtt. Csodás
látvány volt, amint a fekete tájban gyöngyszemekként égtek a fények, s az éjjel
lassan a növő nappalnak adta meg magát."[301]
Számos esetben alakult ki bensőséges viszony tanár és diákja között, néhány
hétig vagy hónapig tartó közös munkálkodásuk tartalmasságát és eredményességét
több, búcsúzkodásukról fennmaradt forrás is bizonyítja. A tanárok e művek
tanúsága szerint arra bátorították a röpke ideig közelükben tartózkodó
tanítványaikat, hogy életük végéig őrizzék meg a rájuk bízott tudást, hogy
gyarapítsák azt, adják át másoknak, s hogy szülőföldjükre hazatérve legyenek
jóságosak, s szeressék a fiatalokat. A hálás diákok - akik gyakran sohasem
látták viszont tanáraikat - írásaikban nagy tisztelettel és szeretettel
emlékeztek azokra, akiktől tudásukat szerezték.