Vissza a tartalomjegyzékre

NYELVTÖRTÉNET

A KÖZÉPMAGYAR KOR ELSŐ FELE
TÖRÖK JÖVEVÉNYSZAVAK



A KÖZÉPMAGYAR KOR ELSŐ FELE

A kor nyelvi jellemzése

A magyar nyelvtörténet szempontjából a középmagyar kor első felének tekintjük Magyarországnak a mohácsi vésztől a török uralom alóli felszabadításáig tartó időszakot (1526-1699). A kor legjelentősebb nyelvi eseménye az egységesülés, a nyelvváltozatok feletti irodalmi nyelv kialakulása. Ennek első lépése tájjellegű normák létrejötte (főleg egy nyugati és egy északkeleti norma erősödött meg): később ezek egyre inkább közelednek egymáshoz, összecsiszolódnak, megteremtve ezzel az egységes magyar nyelvtípust. A nyelv tényeiben bekövetkező változások: nyelvi elemek keletkezése vagy eltűnése, felszaporodása vagy megritkulása ennek a kornak a nyelvét is jellemzik, ezek a változások azonban már nem hoznak a nyelv egész rendszerére nézve döntő változásokat, inkább a részrendszerek finomítását szolgálják. Nyelvünk a középmagyar korban is egyre gazdagodik, színesedik, hajlékonyabbá válik. Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy kiváló költők eszközének bizonyult (Balassi Bálint, Rimay János, Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István), a prózastílus fejlesztéséről pedig olyan nagyságok gondoskodtak, mint Bornemisza Péter, Pázmány Péter. A történelmi helyzet (három részre szakadt ország) megszakítja a korábbi hagyományt, amelyben a királyi udvar jelentős szerepet vállalt a művelődés terjesztésében, helyette a főúri kastélyokban alakult ki egy kultúrát támogató közönség (Perényiek, Zrínyiek, Batthyányak, Rákócziak, Báthoryak, Thurzók, Esterházyak). A korábbi scriptóriumokból (kódexmásoló műhelyekből) - Óbudáról, a Nyulak szigetéről és máshonnan is - elmenekültek a szerzetesek és apácák, ezzel a kolostorok kulturális, szövegmásoló, nyelvi normaadó szerepe, amely az ómagyar korban oly nagy jelentőséggel bírt, egyelőre megszűnt. A reformáció terjedése élénk szövegalkotási folyamatot indított el, amely hatással volt a nyelvi fejlődésre is.

Az iskoláztatás nyelve ebben az időszakban a latin (az alsó fokú népiskolák száma kevés, a népoktatás ügye lassan fejlődik). Az írástudó réteg számára a latin így "apanyelv"-nek számít. Sokszor előfordul, hogy a szövegekbe latin mondatokat, latin szavakat kevernek ("De még az Istentűl is tunyául kérni segitséget, vétek és bolondság a mint a bölcs Demosthenes néha mondja vala: Nam non modo Deus, sed ne amicus quidem rogandus est, ut dormitanti cuiquam aut desidi praesidio sit": Zrínyi Miklós: Az török áfium...), és latin szavakat magyarul toldalékolnak ("Annak ellenére proponáltatott vót": Zay Ferenc: Az Lándorfejírvár elveszésének oka; "de Isten kegyelméből, és az én industriámból ...": Martonfalvay Imre emlékirata). A latin szöveget esetenként tipográfiailag is elkülönítik. A tudomány és a hivatalos élet nyelve a latin, ezért annál jobban értékelhetjük, hogy első nyelvtanainkban kísérlet történik a tudományos terminológia megteremtésére (pl. Sylvester: consonantes ~ mássalzengők; imperativus ~ parancsoló).

A magyar nyelvhasználat elterjedése szempontjából a 16. században döntő jelentőségű a reformáció. A reformátorok anyanyelven szólnak, érvelnek a hitújítás érdekében. Ebből az okból keletkeznek a bibliafordítások, a prédikációgyűjtemények, valamint a teológiai viták nyelve is gyakorta a magyar (pl. a katolikus Telegdi Miklós és a protestáns Bornemisza Péter között). A bibliafordítások közül ki kell emelni Károlyi Gáspár munkáját (Szent Biblia ... Vizsoly, 1590), ismertebb nevén a Vizsolyi Bibliát, amely az első teljes magyar protestáns bibliafordítás. A szöveg évszázadokra az ótestamentumi stílus mintaképévé válik, amelyet a reformáció énekirodalma is népszerűsít, valamint meghatározó szerepet tölt be a magyar irodalmi nyelv formálásában. A teljes bibliának oly nagy sikere volt, hogy kisebb-nagyobb javítgatásokkal, igazításokkal a Károlyi-féle alapszöveget nyomtatják újra évszázadokig. Katolikus párja, a jezsuita Káldy György műve, amely szintén számos revideált kiadásban hatott, 1626-ban jelent meg Bécsben. A magyar nyelv fejlődése szempontjából nagy nyereségnek számít az ún. ellenreformáció is: vezéralakja, Pázmány Péter erősen ható nyelvi mintát teremtett. A korabeli történelmi események megéneklése az anyanyelvhez kötődik (pl. Tinódi Lantos Sebestyén).

A 16-17. században kezdődött a nyelvvel való tudatos foglalkozás Magyarországon, akkor jelennek meg az első szótárak, grammatikák, akkortól kezd a nemzettudat részévé válni a nyelvhez való kötődés - ezért is válik fontossá annak művelése, rendszerbe foglalása. Ehhez a folyamathoz kapcsolódik az írásos szövegalkotás eddig még nem tapasztalt, hatalmas méretű gyarapodása, amely számtalan műfajt honosított meg a magyar értekező, tudományos és szépirodalomban. Új világi műfajok: verses krónika, iskoladráma, históriásének, alkalmi énekköltészet; egyházi műfajok: bibliafordítások, vallásos értekező próza (vitairatok, ájtatossági művek), vallásos énekek, bibliai históriák, vitadrámák. A nyelvészet számára igen értékes a középmagyar korban megszaporodó anyanyelvű levelezés. A missziliseknek két típusa terjed el: az irodalmi igénnyel fogalmazott humanista levél, és a családi kapcsolattartásban funkcionáló személyesebb forma. Az utóbbi típusba tartozó levelek állnak közelebb a korabeli élőbeszédhez, ezért lehetővé válik általuk e szerkesztési forma tüzetesebb vizsgálata.

A könyvnyomtatás

Az anyanyelviség térhódításában nagy szerepet játszott a művelődéstörténeti fordulatot eredményező technikai újítás, a könyvnyomtatás megjelenése és elterjedése hazánkban. Az 1530-as évektől kezdődően több hosszabb-rövidebb ideig működő nyomda kezdi meg tevékenységét Magyarország különböző pontjain (Sylvester János, illetve Nádasdy Tamás nyomdája a Sárvár melletti Újszigeten; a Hoffgreff-nyomda Kolozsvárott, amelynek működtetését Heltai Gáspár veszi majd át; Huszár Gál nyomdája Debrecenben; a Klöss-nyomda Bártfán, a Brewer-nyomda Lőcsén).

A könyvnyomtatás kibontakozásának nemcsak a kultúra, a magyar nyelv terjesztésében van jelentős szerepe, hanem abban is, hogy az olcsóbb nyomtatott könyv mind többek számára válik hozzáférhetővé, és művelt emberek állandó útitársa, kastélyok polcainak lakója lesz. A könyvnyomtatás lehetővé teszi az írás-olvasás ismeretének széles körű elterjedését. A korábbi kéziratos formához képest az írók a nyomtatás meghonosodásával a hitelesebb és bőségesebb szövegrögzítés igényével lépnek fel, ahogyan erre Geleji Katona István utal Öreg Gradual című művének előszavában: [több forrásból származó énekgyűjteménye] "még az irottnál-is sokkal tellyessebben és tisztábban ki nyomtattatott".

A nyomdászoknak (szedőknek, korrektoroknak) az eredeti kézirathoz való viszonya a kódexmásolókéhoz képest jelentős eltérést mutat. A 16-17. században erősen beavatkoztak a nyomtatott művek nyelvébe, némelyikük - mint pl. Heltai - szinte teljesen saját nyelvhasználatához igazította a szerző eredeti szövegét. Így bizonyos nyelvi következetlenségek, kevert nyelvállapotú szövegek létrejötte gyakran a nyomdászok számlájára írható. A változtatások eltérő mértékben hatottak a különféle nyelvi jelenségek alakulására. Abban azonban feltétlen szerepük volt, hogy kialakították az igényt az egységes magyar irodalmi nyelv megteremtésére. A könyvnyomtatás tehát a nyelvi egységesülés szempontjából döntő jelentőségű. Magasabb rangra emeli az írásbeliséget, hitelesebb szövegrögzítést tesz lehetővé, és mivel szerzőnek és nyomdásznak egyaránt érdeke, hogy a művek az egész nyelvterületen elterjedjenek, a kirívó nyelvjárásiasságok kerülésével a nyelvi egységesítés irányában hat. Ugyanakkor a nyelvről való tudatos gondolkodás megindulásához is hozzájárul Magyarországon.

Régi magyar nyelvtanok és szótárak

A 16. századi világi tárgyú szövegemlékek sorát két, még Krakkóban nyomtatott mű nyitja: az első Hegendorf Rvdimenta grammatices Donati, a második Heyden Sebald Pverilium Colloquiorum Formulae című munkája. Ezek többnyelvű nyomtatványok (a magyar szöveg mellett latin, német és lengyel részek is találhatók bennük); iskolai használatra szánt nyelvtanfélék, amelyeknek magyar példamondatai, értelmezései Sylvester Jánostól származnak. Sylvesternek saját, önálló műve a Grammatica Hvngarolatina, amely latin-magyar nyelvtan latin nyelven, magyar példákkal. Célja elsősorban a latin nyelv grammatikájának összefoglalása, azonban a latin nyelvtani szabályokat követő magyar nyelvi megfelelők vagy eltérések, valamint az ezekhez fűzött megjegyzések nyelvünk számos érdekes jelenségére mutatnak rá. Ebből a műből értesülhetünk először a magyar nyelv több helyesírási, hangtani, alaktani (névelő, birtokos személyjelek, határozott [tárgyas] igeragozás), szókincsbeli és stilisztikai szabályáról (az ő indíttatására bibliafordítók sora látta szükségesnek, hogy a példázatos beszéd mibenlétéről értekezzen). Az általa leírt szabályokat következetesen alkalmazza műveiben, így adva helyet a nyelvtan normalizáló szerepének. Munkájának jelentősége abban áll, hogy az addig barbárnak vélt magyar nyelvet éppúgy szabályokba foglalhatónak tekinti, mint a latint, a görögöt vagy a hébert. Nyelvtana bevezetésében e felismeréstől indíttatva vonja le azt a következtetést, hogy "ha hazai nyelvünkkel, e kinccsel - mely addig előlünk rejtve volt, s most először rátalálva feltártuk és napfényre hoztuk - élni nem vonakodunk, hamarosan (mint remélem és óhajtom) szegényekből dúsgazdagokká leszünk".

Az első, teljesen magyar nyelven írt, nyelvtani tárgyú nyomtatványunk, helyesírási szabályzatunk Dévai Bíró Mátyás Orthographia Vngarica (Krakkó, 1549) című munkája, melynek első, 1535-ből származó kiadása sajnos elveszett, ezért csak a másodikból tájékozódhatunk helyesírási elveiről. A mű nyelvtörténeti forrásértéke túlnő a helyesíráson, mivel az ortográfiai szabályok keretében Dévai nyelvünknek sok hangtani és alaktani sajátosságáról is felvilágosít. A régi és a korabeli helyesírás ismeretében és kritikájával, továbbá a német és a lengyel ortográfiai irodalom tanulságainak felhasználásával megalkotja az első helyesírási szabályzatot, amely immár a magyar nyelv érdekeit szem előtt tartva kitér hangjelölésünk minden fontos problémájára. Például igen jó érzékkel tesz különbséget a ~ á hangunk képzése és jelölése között: " ... micor hárántocon vagon vonitás felette, accor iol fel tátott száual kell ki mondani, mint ez igheben, Bárán. Mikor kedig semmi nincz felette, accor nem monguc ollan fel tátott szaual, mint, aran". Egy másik példa a mássalhangzók köréből jól mutatja, milyen pontosan ismerte szerzőnk a korabeli és a régi jelölésmódokat. Nem helyeseli a cs hang cz-vel, ch-val, c-vel való írását, és különösen hibáztatja a régiek L jelét (huszita jelölés), mert " ... ez nem deác betü, nem ighen iol is illic az nomáshos [nyomáshoz, nyomtatáshoz]". Dévai maga a cs hangot szó elején cz-vel, szó közben és szóvégen ts-sel jelöli. Dévai legsajátosabb eljárása az az/ez z-jének hasonult írása (pl. ak kerest'enecnec, al lelki, eh haszonra). Feltétlen előremutató a magyar nyelvművelés területén a szerző célja: az írás-olvasás széles körű elterjesztése.

A 17. századi nyelvtanok sorát Szenci Molnár Albert Novae Grammaticae Ungaricae (Hanau, 1610) című munkája nyitja. Műve megírásakor valószínűleg nem ismerte Sylvester munkáját, bár Szencinek is az a célja, hogy a magyar nyelvnek más európai nyelvekkel való egyenrangúságát bizonyítsa. Szándékai közt szerepel még, hogy lehetővé tegye a magyar nyelv elsajátítását idegenek számára, ezért nemcsak helyesírási szabályokat ad, hanem teljesebb nyelvtani rendszerezést is, amelynek alapja éppen pedagógiai célja érdekében a latin grammatika. A névszóragozás rendszerét például két fejezetben is tárgyalja: először a latin deklinációs osztályok megfelelőivel együtt, másodszor a latin prepozíciók magyar ragos használatával kapcsolatban. A korábbi nyelvtanokhoz képest legfontosabb újítása, hogy műve mondattannal is kiegészül, nyelvünk régi mondatszerkesztési szabályai itt vannak először részletesebben rögzítve. Beszél például az egyeztetésről, felfedezi, hogy többes harmadik személyű igealak mellől elmarad az alany, amit ilyenkor oda kell érteni. Külön ki kell emelni a helyesírás alakításában betöltött szerepét. Összefoglalja az eddigi helyesírási elveket, rendezi az u és v hang jelölését, csökkenti a jelölésváltozatokat, és így többnyire az ő művei alapján terjed el az úgynevezett protestáns helyesírás. Ez a rendszer - Heltai örökségeképpen - véglegesen rögzíti a hosszú magánhangzók ékezetes jelölését, a palatális mássalhangzók mainak megfelelő írását és az sz hang jelölését. Szenci Molnár az első, aki felmérve nyelvünk korabeli állapotát (szókincsét és nyelvtani rendszerét) tudatosan alkalmazza ezeket műveiben. Könyveivel széles körű hatást fejt ki. Ennek a nyelvi tudatosságnak része lehet, hogy az í-ző nyelvjárás helyett é-ző, illetve ö-ző helyett e-ző beszédmódot követ, és ezzel egy táji szélsőségektől mentes, ugyanakkor több nyelvjárás ismérveit magán viselő, kiegyenlítettebb nyelvhasználati típust teremt.

Geleji Katona István az első - tágabb értelemben vett - nyelvművelő munka írója. Ő az erdélyi kultúra sokoldalú fejlesztője, a korabeli magyar nyelvnek és helyesírásnak éles szemű megfigyelője és eredményes művelője. Valószínűleg az akkori német nyelvművelő társaságok munkájának ismeretében és indíttatására foglalkozik a magyar helyesírás és fogalmazás, valamint a stílus kérdésével. Két művében tárgyalja a magyar nyelv sajátságait: az Öreg Gradual című terjedelmes énekgyűjtemény előszavában és a Magyar Grammatikatskában, amelyet a Titkok Titka című, hitvitázó írásait tartalmazó könyvéhez csatol. Geleji irodalmi munkássága alapján vonja le következtetéseit nyelvünkről. Az Öreg Gradual előszavában a következő nyelvi jelenségekre hívja fel a figyelmet: A helyesírásban az eddigi kiejtés szerinti elvvel szemben a szóelemző írásmód elvét kell érvényesíteni: "Az irásban penig ez az nagy otrombaság, hogy semmit az szónak eredetire nagy sokak nem néznek, hanem tsak az mint az szó a' ki mondattatásban esik, ugy irják ki; Mint eczer s-mind hogy már egyszer s-smind, jedzi, hogy már jegyzi ... és több e' féle elmétlenségből származott tsúfos irások, melly miatt az Magyar nyelv, immár szintén majd el parasztul". Nagy jelentőségű Gelejinek a hangjelölésre vonatkozó megjegyzése. Határozottan elkülöníti az i, y, j betűket. A hangok jelölésével összefüggésben rendkívül érdekes a rovásírással kapcsolatos megjegyzése: hogy talán jobb volna "az minnen sáját régi bötüinkkel élni [...] az mellyekben mindenre kiváltképpen való bötük vagynak". Ez némileg ellentmond a szóelemtükröztető írásmód preferálásának, s azt sem tudhatjuk, valóban ismerte-e ezeket a jeleket, de mindenképpen érdekes adalék történetszemlélete és kultúrtörténeti ismeretei szempontjából. Az alaktan területén hiányolja az aktív és passzív igék megkülönböztetését (pl. "Az embernek teremtése pro teremtetése"), valamint azt, hogy a birtokszót több birtok esetében is egyes számban használják (pl. "A pogányok biznak az ő lovokban").

Gelejinek a nyelvvel foglalkozó másik műve a Magyar Grammatikatska. Maradandót elsősorban a helyesírás elveinek meghatározásával alkot, az alapjelek fonematikus jellegének továbbépítésével (pl. a k hang két jele közül kiküszöbölte a c-t). A másik terület a már említett szóelemző írásmód melletti kiállás, amelynek kapcsán az addig elhanyagolt tárgykörrel, a hasonulások és összeolvadások írásmódjával is foglalkozik (a toldalékok előtti töveket eredeti formájukban írja, pl. Imádság d+s, gazság z+s). Az egyéb helyesírási szabályozó elvek közül érdekes az összetett szavak írásmódjára vonatkozó megjegyzése, amely szerint "egy lineátskával" kapcsolja össze a tagokat, pl. Anya-szent-egy-ház. A mai elvekkel egyezően a már meghonosodott idegen szavak magyar írásmódját javasolja: Farao, Profeta. Stilisztikai megjegyzéseket is tesz művében a szavak "illőségéről", nagy jelentőséget tulajdonít a szókincsben az érzelmeknek, valamint Szenci hatására rámutat a magyar nyelv képzőgazdagságára. Igen jelentős Gelejinek a szókincs, benne a műszók gyarapításában betöltött szerepe, ezáltal válik a nyelvújítás egyik korai előfutárává. Bátran kimondja, hogy szabad alkalmas szavakat formálni, és valóban igen sok köznyelvi szót visz be az irodalomba, és még több terminus technicust alkot, amelyek mai napig élnek nyelvünkben, pl. intézet, emberiség, élőbeszéd. Ezen munkássága révén jelentős a szerepe irodalmi nyelvünk alakításában. Ezzel együtt a Magyar Grammatikatska nem rendszeres nyelvtan, inkább helyesírási és a helyes mondanivaló kifejezésére vonatkozó tanácsok gyűjteménye, tulajdonképpen az első magyar nyelvművelő könyv. Hatása abban is kimutatható, hogy már nem elszigetelten fejti ki nyelvről vallott nézeteit, hanem jelentős követőkre és ellenzőkre is talál.

Ellenzői között pl. Medgyesi Pált említhetjük, aki az imádság és a prédikáció retorikájáról írt könyvet 1650-ben. Ezt az első magyar rendszeres retorikának is tekinthetjük, amelyben pl. különbséget tesz a népnek tartandó beszéd és a nemesi publikumhoz szóló beszéd között.

Geleji követői közül a legjelentősebb Apáczai Csere János, aki a tudományok megmagyarításán belül a világi műszókat akarja megalkotni. Munkája során sokat merít a Magyar Grammatikatskából, sőt az sem lehetetlen, hogy személyes megbeszéléseket is folytattak a terminus technicusok létrehozásáról. Apáczai Csere János jeles humanistáktól tanulja meg, hogy a nyelv alakítható rendszer, és hogy benne a szókincs háromféle módon gyarapítható: 1. eddig kevésbé ismert anyanyelvi szavak felújításával, 2. új szók létrehozásával, 3. idegen szavak használatával. A második módszerrel él a legtöbbet, amelynek elveit Gelejitől tanulja. Átvesz tőle számos kifejezést, pl. quantitas: mennyiség; elsajátít újszerű képzésmódokat, pl. a teremtetés-féle passzív alakokat, vagy a természeti-féle rövidebb formát a természet szerint való helyett; igyekszik megvalósítani Gelejinek azt a szabályát, hogy az egyetlen idegen szóval kifejezett fogalmat a magyarban is egyetlen szóval kell megjelölni. Apáczai Enciklopédiája nemcsak a szóalkotás szempontjából jelentős, hanem azért is, mivel hangsúlyozza, a világot megérteni és benne magunkat másokkal megértetni legjobban csak anyanyelvünkön lehet. (Ezt az elvet korábban már Comenius is kifejtette, de tankönyveiben mégis mindig a latint állította előtérbe, és a vulgáris nyelvű részek mindig csak a latin szövegrészek tolmácsolatai voltak). Sajnos Apáczainak sem nyelvi, sem tudományos téren nem lett nagy hatása.

Komáromi Csipkés György Hungaria Illustrata (1655) című műve a következő a magyar nyelvtanok sorában. Bár csak helyesírási és alaktani megállapításokra koncentrál művében, mégis több apró felfedezést tesz a magyar nyelv rendszerét illetően. A korabeli nyelvi jelenségeket nyelvhelyességi, stilisztikai szempontból értékeli. Rendkívül fontos, hogy a szerzőt a szabályok megalkotásában már nem a latin grammatika, hanem nyelvünk működése irányítja. A helyesírási egység szükségességét határozottan felismerve tovább építi helyesírásunk fonematikus jellegét; pl. szorgalmazza a hosszú magánhangzók jelölését: á, é. Az alaktani szabályok részletező leírásával számos, korábban több változatban szereplő jelenséget normalizál. Azon szavak írásmódjának az egységesítéséhez, amelyek a korábbiakban több alakváltozatban is éltek, úgy járul hozzá, hogy következetesen valamelyik alakot használja. Pontosítja pl. a korábbi megfigyeléseket a közép- és felsőfok használatáról, leszögezi a névszóragozás kapcsán, hogy a magyarban csak egy deklináció van. Felismeri az általános (alanyi) és a határozott (tárgyas) ragozás közötti alaki és funkcióbeli különbséget. Nyelvi vizsgálódásai során elsőként veszi figyelembe a nyelvtanulás, a magyar nyelv megtanulhatóságának kérdéseit. Ez összefügg a szerző nagy nyelvismeretével (görög, héber, keleti nyelvek), így - főleg a magyar hangtani jelenségeket - gyakran veti össze más nyelvekéivel. A nyelvtanítás fontosságáról árulkodik az is, hogy kiadott két héber és egy angol nyelvtankönyvfélét is. Komáromi Csipkés Györgynek mint tudós embernek nagy tekintélye lehetett korában, mivel őt bízzák meg az új protestáns Biblia kiadásával Debrecenben. Az akkori zilált állapotok miatt a Biblia Komáromi életében nem jelenhetett meg; csak 1719-ben látott napvilágot Leydenben.

Pereszlényi Pál Grammatica Lingvae Ungaricae című műve (1682) nyelvünk második, nemcsak teljes, hanem apró jelenségeit is rögzítő összefoglalása. Munkájának célja a magyar nyelv tanítását elősegítendő nyelvtankönyv megalkotása. Példáit elsősorban Pázmány Péter és Káldy György műveiből hozza, ezzel bizonyítva erős jezsuita kötődését és nyelvi eszményképét. Pereszlényi grammatikájának jelentősége, hogy benne mondattani megállapításokat is találunk (ebben a vonatkozásban Szenci Molnár Albert az előde), akihez hasonlóan számos korabeli jelenséget regisztrál és bő példákkal illusztrál. Foglalkozik pl. a birtokos szerkezettel, amelyről megállapítja, hogy egyik tagját a magyar nyelv -nak/-nek ragos dativusszal jelöli, és a birtokszót ellátja harmadik személyű birtokos személyraggal. Igen ügyesen, előzmények nélkül pontokba szedi, mikor maradhat el a birtokos jelző -nak/-nek ragja. A maihoz hasonló szabályt állít fel a vonatkozó névmások tekintetében is. A nyelvi tények vizsgálata elvezeti Pereszlényit legjelentősebb felfedezéséhez, a hangrend és az illeszkedés felismeréséhez; ezt a magyar nyelv kulcsának nevezi. Az igével és az igeragozással foglalkozó terjedelmes fejezet talán a légértékesebb és legönállóbb része a műnek. Érdekes és újszerű, hogy Pereszlényi a mai törekvésekhez hasonlóan az alak, a végződések alapján sorolja a sokféle ige ragozását négy típusba (alanyi, tárgyas, szenvedő, ikes). Érdekes pl. Pereszlényi megjegyzése az igeidőkről: az olvasék formáról azt írja, hogy "díszül szolgál az elbeszélésnek", ezért történeti múltnak is nevezhetnénk, vagyis az elbeszélő múlt akkor valóban ekként funkcionált. Ha összevetjük Pereszlényi munkáját a korábbi nyelvtanokkal, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy a latin mintákhoz jobban ragaszkodik, mint elődei, viszont jóval nagyobb figyelmet fordít a stilisztikai árnyalatok feltérképezésére (mind az írók stílusának tisztelete, mind a műfajok különböző stílusrétegeinek feltárása tekintetében). Annak ellenére, hogy Pereszlényi műve a jezsuita oktatási rendszerből nő ki, és a későbbiekben is a katolikus helyesírás irányadó könyve, szerzőnk sokat merít főleg Szenci Molnár Albert, Geleji Katona István, Komáromi Csipkés György műveiből, és sok esetben az általuk is hangoztatott nyelvi normákat juttatja diadalra, ami arra mutat rá, hogy nyelvünk lassan, de biztosan halad az egységesülés és normalizálódás irányába.

A nyomtatott szójegyzékek, szótárak, szólásgyűjtemények

A vizsgált korszakban a nyomtatott szójegyzékek kiadása egyre inkább üzleti vállalkozássá válik, és rendeltetési köre is kiszélesedik. Míg korábban csupán az iskolai oktatás részei, a 16-17. századra egyre inkább magánhasználatra készülnek, és funkciójuk is megváltozik: már nem elsősorban a latin nyelv tanulására szorítkoznak, hanem az anyanyelv megismerésének eszközei lesznek, illetve az írásbeliség magasabbrendű művelésének, a stilisztikának a segédeszközeiként funkcionálnak, valamint segítik a különböző nyelveken beszélő emberek nyelvi érintkezését. Ez utóbbi magyarázza, hogy divatba jönnek a soknyelvű szójegyzékek és szótárak. A magyar nyelvet is tartalmazók közül Sylvester János négynyelvű szójegyzéke 1531-ben lát napvilágot Krakkóban, amely azonban csak bibliográfiai leírásokból ismert, példánya sajnos még nem került elő. A korban népszerű még Murmellius holland tudós latin-német szójegyzéke, amelynek 1533-as krakkói kiadását látják el magyar anyaggal. 1538-ban Bécsben jelenik meg Pesti Gábor hatnyelvű munkája, amely azonban inkább külföldön ismert. 1590-ben Szikszai Fabricius Balázs állít össze latin-magyar szójegyzéket. A 16. században jelenik meg az olasz Calepinus szótárának végül tizenegy nyelvűvé vált kiadása (Lyon, 1585: több tízezer magyar szó és kifejezés van benne). Verancsics ötnyelvű szótárában (Velence, 1595) lényegesen kevesebb, 5400 magyar szót gyűjtöttek össze, azonban ez tekinthető a magyar etimológiai szótárak ősének, mivel a végén felsorolja az általa szláv eredetűnek tartott jövevényszavakat a magyar nyelvben. A 17. század legnevezetesebb szótára Szenci Molnár Albert műve, a Dictionarivm Latinovngaricvm és Dictionarivm Vngaricolatinvm (Nürnberg, 1604): ez az első szótárunk, amelyben a magyar nyelv kiindulásul szerepel. A 16. században európai mintára és részben felhasználásukkal nálunk is elterjednek a szólásgyűjtemények, amelyek már nagyobb frazeológiai egységeket gyűjtenek csokorba. Az első közülük hazánkban Baranyai Decsi János munkája, amely 1598-ban Bártfán jelenik meg és 5000 szólást tartalmaz.

Az irodalmi nyelv kialakulása

A nyelvjárások feletti nyelvi eszmény megszületésének biztos jele az előbb felsorolt grammatikák, szótárak megjelenése. Maga a kor egyébként is kedvezett az anyanyelvvel való foglalkozás kibontakozásának: a reformáció a vallásos irodalom anyanyelvű olvasását, a humanizmus pedig a nyelvvel való tudatos foglalkozást plántálja az emberekbe. Mint láthatjuk, a 16. század első felében egyes íróink még saját nyelvjárásukat használják: pl. Sylvester az í-ző nyelvjárást próbálja irodalmi rangra emelni, Pesti Gábor a kancelláriai hagyományt folytatja, Heltai külön nyelvváltozatot alkalmaz kiadványaiban, Dévai pedig megpróbál egy áthidaló helyesírást kidolgozni. Mindezek a kísérletek vezetnek el ahhoz, hogy az íródeákok elkezdenek egy egyetlen nyelvváltozattal sem azonos normát alkalmazni az írásbeli érintkezésben. A szabályok hatnak ugyan, az írók megpróbálják kerülni a nyelvjárási vonásokat, de normaérzékük még nem elég szilárd. A 17. századra végül két, egymástól nagyjából jól elkülöníthető normarendszer alakul ki. Az északkeleti nyelvváltozatra jellemző pl. az í-zés, vagy a tött, vött típusú múlt idő használata. A nyugati területre pl. az -ít képző -ét formában való megjelenése és az ö-zés jellemző.

Anyanyelvünk irodalmi rangra emelésében nemcsak a tudós férfiaknak, hanem az irodalom művelőinek is jelentős szerep jut. Hiszen korszakunkban egyre több irodalmi műfaj kerül be a magyar formakincsbe (sok közülük fordításon alapul), amely rávilágít a magyar nyelv hajlékonyságára, képgazdagságára, illetve segíti a mind pontosabb, színesebb nyelvi kifejezés fejlődését. Sylvester János Újszövetség-fordításának ajánlásaként szép magyar disztichonokkal mutatja be, hogy a magyar nyelv alkalmas a klasszikus verselésre, amiben igen kevés európai nyelv versenyezhet vele. Pesti Gábor Aesopusi meséinek (1536) előszavában kifejti, hogy az anyanyelv művelése a haza iránti szent kötelesség. Ezek a kísérletek azt bizonyítják, hogy a humanista értelmiség már szívén viseli nyelvünk ügyét. Íróinknak a stilisztika és a stílus fejlesztésében (mind elméleti, pl. Rimay, mind használati szinten, pl. Pázmány) van halhatatlan érdemük. Közülük csak villanásszerűen emelünk ki egy-két alkotót, hiszen a megszaporodott számú szerzői gárda az újonnan használt műfajokban megteremtette saját, csak reá jellemző írói stílusát, ezzel gazdagítva nyelvünk értékeit.

A kor két kimagasló költője: Balassi Bálint és Zrínyi Miklós. Balassinak nyelvi szempontból legnagyobb erénye képalkotó tehetsége, amelyről maga is megemlékezett a Szép magyar komédia prológusában: "Bizonyára mennyivel éntőlem ékesb igékkel lehetett, olyannal csináltam ez Comediát [...] Ha én is azért az magyar nyelvet ezzel akartam meggazdagítani, hogy megesmerjék mindenek, hogy magyar nyelven is meg lehetne ez, azmi egyéb nyelven meglehet". Erre a gazdagítási folyamatra mutat rá Balassi tudós szöveggondozója, Rimay János is, hangsúlyozva, hogy szerinte az ékes latin nyelvnek (kincses tárháza is felette megüresülne, bizony meghalványodnék igen ábrázatjának a képe is, ha ábrázatját igen ékesítő egyéb színe közül ezt az tekintetit felette szépítő minímumját letörölnénk róla s elszakasztanók mellőle". Rimay retorikai nézeteiben a körülírás módszerét szorgalmazta. Szomorkodik amiatt, hogy hazánkban a szép szólásnak titkait még csak kevesen ismerik. A közönséges beszéden való felülemelkedésnek kulcsát az "ékes szókötés" megtanulásában látja, amelynek jellemzői: az áradó szóbőség, az egyszerű jelzős szerkezetek felduzzasztása, az igei állítmányok szinonimikus megsokszorozása.

Zrínyi Miklós munkásságának lényege szintén a magyar nyelv tudatos használatában rejlik. Műveiben maga írt arról, hogy szándékosan szerzette műveit kissé még meg-megbicsakló anyanyelvén. Prózai művei a klasszikus retorikai mintákat követik. Eposza és lírai darabjai még nyelvjárási sajátságokat hordoznak. Azonban már találkozhatunk bennük pl. az archaizálás stíluseszközével, amikor a históriás énekek -vala rímelését, vagy múlt idő használatát imitálja. Műveiben gyakran említi fogyatékosságként a magyar nyelv szűk voltát, ezzel magyarázva bizonyos kifejezési nehézségeket. Ez nyelvművelői szempontból felhívás és inspiráció az egységes magyar irodalmi nyelv és helyesírás kialakítására.

A stilisztikáról, poétikáról való gondolkodást a 17. században Gyöngyösi István teljesíti ki, aki költészetében a könnyed udvari stílus megteremtője. Óriási népszerűségével pedig nagy hatással van a 18. század nyelvhasználatára és formakincsére. A Kemény János emlékezete című eposzához csatolt előszavában a versbeli beszéd és a köznapi beszéd eltérésének sajátságairól értekezik, szóba hozva a költői nyelvkezelés szabadságát, a szóalkotás, a tájszavak és nyelvjárási alakok stilisztikai szempontú használatát.

A prózastílus megteremtése kapcsán két, más-más felekezethez tartozó egyházi embert, Bornemisza Pétert és Pázmány Pétert kell kiemelnünk. Bornemisza teremti újjá a prédikáció-irodalmat. Történeteiben (leginkább az Ördögi kísérteteket említhetjük) a drámai sűrítésre, kiemelésre törekszik, valamint ő emeli be a reális életanyagot legplasztikusabban az érvelési technikák sorába. Az élőbeszédet igyekszik tükrözni Elektra-fordításában.

Pázmány Péter számos egyházi műfajt emel magas irodalmi nyelvi szintre (vitairat, prédikáció, kegyességi próza). Vitairatai az addigi magyar próza legkiválóbb teljesítményei: a szatíra, a gúny, a humor ezer színben csillog, sőt a stílusparódia kitűnő fordulataival is remekel. Pázmány nyelvművészetének érdeme az, hogy a magyar élőbeszédet tudja szónoki művészetté emelni. Mondatszerkesztő gyakorlatának legszebb eredménye az arányos, tagolt, kiegyensúlyozott körmondat. Stílusának hatásos eleme a szókimondó, nyers naturalizmus; használja a bibliai képanyag nyelvkincsét, valamint a fordulatos drámaiságot is. Műveiben elméleti okfejtéseket is olvashatunk a nyelvről (Prédikációk). A nyelvnek a következő funkcióit emeli ki: "A nyelv, ha oktat, tudatlanságtul szabadít; ha énekel, gyönyörködtet; ha dorgál, jobbít; ha bíztat, szűvesít; ha bátorít, vigasztal; ha fenyeget, tartóztat". Vagyis Pázmány elsősorban a nyelv erkölcsi hatására koncentrál. Rámutat még a nyelv műveltségteremtő szerepére is: "A nyelv oka, hogy a bőlcs tudományok terjedtek." Végezetül Pázmány fordításról vallott nézetét is érdemes idézni. Ezzel a problémával igencsak küzd vizsgált korszakunk, mivel a meghonosodó új műfajok mind-mind idegen nyelvekből kerülnek be, és ezért gyakorta meg kell birkózni az átadó nyelvnek a magyartól eltérő rendszerével. Fontos tehát, hogy Pázmány a fordítás módjáról azt hangsúlyozza, hogy annak olyannak kell lennie, hogy "oly kedvesen folynék a szó, mintha először magyar embertől, magyarul írattatott volna".

A kor nyelvi rendszere

A magyar nyelv rendszerére nézve a legdöntőbb változások az ősmagyar korban zajlottak. Az ómagyar korszak még mindig fontos - bár már kevésbé rendszer-meghatározó - változások időszaka. Minél közelebb kerülünk a mai magyarhoz, a nyelvi rendszer szemszögéből annál periférikusabbak a változások, nem annyira a nyelvtani szabályrendszerre, hanem a részletekre korlátozódnak, a finomítást, a csiszolást szolgálják. Mindazonáltal a középmagyar kor nyelvi rendszere is - mind szó- és kifejezéskészletében, mind grammatikai eszközeiben - jelentősen gazdagodik.

A nyelvjárások

Mint említettük, korszakunk legfontosabb fejleménye a mindinkább egységessé váló irodalmi nyelv kialakulása. Ehhez a nyelvi normához viszonyítva határozhatjuk meg a nyelvjárásokat, amelyek továbbra is hatnak (főleg szókincsében) az irodalmi nyelvre. A legszembetűnőbb elkülönítési lehetőség a hangtani sajátosságok vizsgálata, amelyek ekkor már megmaradnak szűk területi határok között, és nem épülnek be a köznyelvbe (pl. ó > uo, ao Tiszántúl).

A hangrendszer

Korszakunkban az olyan fontosabb, átfogó jellegű hangváltozás, amely nemcsak a nyelvjárások nagy részében, hanem az irodalmi nyelvben is végbemegy, igen kevés van. Ilyen elsősorban a hosszú nyílt e > é-vé válása (kez > kéz), amely néhány nyelvjárás kivételével a 17. század második felére lezárul, ezzel a hosszú nyílt e fonéma eltűnik. Egyetlen elemmel egészül ki fonémarendszerünk, a dzs-vel, amely meghonosodását oszmán-török jövevényszavaknak köszönhette: findzsa, dzsida. Általánosabb jelenség a középmagyarban a fonémák megterhelésének változása. Ez a folyamat elsősorban az ly fonémát érinti: az ly részben j-vé, részben l-lé válik, pl. Kiraj (1696), mihalt, heltelen (1585). A ly > l változás a Dunántúlon, főleg annak déli és nyugati részén terjed el, s a későbbiekben nyelvjárási jelenséggé válik, a j-s ejtés pedig kiterjed a magyar nyelvterület nagy részére. Az -ózik/-őzik képzőben bekövetkezett affrikálódás (1645: Rugodzik) a még viszonylag ritka dz fonéma gyakoriságát növeli.

A szókészlet

Az életmódváltozás felgyorsulása a 16-17. században a magyarság fogalomkincsét a történelmi viszontagság ellenére tovább gazdagítja. Ezt segíti a gazdagodó irodalom, a könyvnyomtatás elterjedésével gyarapodó olvasóközönség, valamint a kibontakozó irodalmi nyelv. Az erőteljes irodalmi hatás főleg az árnyalatok kifejezésére való törekvéshez járul hozzá, ezért intenzívebbé válik nyelvünkben a kifejező, hangulatfestő, hangutánzó szavak keletkezése. Pl. 16. század: csahol, csetepaté, lohol, mekeg, szürcsöl, pehely, pottyan, fickándozik; 17. század: csámcsog, fortyan, vartyog, döcög, hadonász, zsibbad.

A szóképzés nyelvünk történetének a mohácsi vésztől Buda visszavételéig terjedő korszakában új elemekkel nagy számban gazdagította nyelvünket. Keletkeznek konkrét tárgyak megjelölésére szolgáló szavak: szegély, kendő, kenőcs, tekercs, kelevény, küldemény. Jelentékeny számú származék születik elvont fogalmak jelölésére: lehetőség, karcsúság, aggodalom, lelemény. A névszóképzők között szinte újnak számít az -i kicsinyítőképző, amely azonban gyorsan népszerűvé válik (Mari, Feri, Pali). A -né asszonynévképző már megjelent az ómagyar korban, de általánossá csak korszakunkban válik (Kapolnay Ferencné). Új főnévképző az -aj/-ej, amely fiktív hangutánzó tövekhez járul: kacaj, dörej. Az igeképzők közül a legelevenebbek a -dogál/-degél/-dögél, doz/-dez/-döz, -gat/-get gyakorító képző: álldogál, sírdogál, hajladoz, ingadoz, adogat. A mozzanatos képzők közül az -amodik, -int, -ít aktív (folyamodik, legyint, sodorít). Történhet változás a képző funkciójában is: az -at/-et a cselekvés folyamatának jelöléséből a cselekvés eredményének jelölőjévé vált (aratat, születet = aratás, születés az ómagyarban, majd épület = építmény, kereset = jövedelem). Az -at/-et régebbi szerepét az -ás/-és veszi át; e képző a középmagyarban a cselekvés helyét jelölő származékokat is hoz létre (lakás, szállás). A képzők jelentékeny része azonban továbbra is korábbi funkciójának megfelelően alkot új szavakat.

A szóösszetétel az új fogalmak megnevezésére a szóképzésnél előnyösebb szóalkotási mód. Korszakunkban igen megszaporodnak az összetett szavak: könyvnyomtató, harapófogó, versfő, fagyöngy. Az ekkor alkotott szavak közül jónéhány ma már nem él: hajnyomtató = hajpántlika, igazlátó = döntőbíró, szembelétel = kihallgatás, audiencia. Ikerszók is keletkeznek nyelvünkben: dirib-darab, terefere.

A tudatos szóalkotás döntően majd a nyelvújítás jellemzője lesz, de egyéni kezdeményezésekre már korszakunkban akad példa. Sylvester János számos nyelvtani műszót alkotott: köznév, tulajdonnév, vádoló = tárgyeset, accusativus; új hónapneveket is ajánlott: februaris vagy bőjtelő hó helyett lágyhó, október vagy mindszent hava helyett borvető hó. Geleji Katona elméletileg is hangoztatta, hogy "az értelmesek ... a' dolgokhoz illendő ékes Magyar szókat" formáljanak. Számos szava feledésbe ment, mint: szülékeny, úszékony, de van mindmáig használatos is: szerzemény, hozomány, emberiség. Apáczai Csere János számos természettudományos műszót alkotott: középpont, súrlódás, kiterjedtség, számláló, nevező.

A 16-17. században kialakul a magázás nyelvünkben; ennek kapcsán új névmások keletkeznek: a kegyelmedből rövidült a kelmed, kend, és személyes névmássá lett a maga. A magázás kialakulása oly módon történhetett, hogy megtisztelő címekkel, megszólításokkal egészítették ki a második személyű személyes névmást: te Kegyelmed, ti Nagyságtok. Ezek tehát kezdetben tegező formák. A kibővült megszólítás következtében azonban a második személyű szóalakot (te tegyed, ti jóságotok) harmadik személyűre kellett váltani: te Kegyelmed tegye, ti Nagyságtok jósága.

A szó- és kifejezéskészlet gazdagodásának egyik módja, hogy - főleg a legfontosabb szófajok (igék, névszók) közül - sok szónak új jelentése keletkezik. A 16. században a jámbor (< jó ember) még azt jelenti: 'becsületes, tisztességes', de Geleji Katona már jelzi, hogy a szót sokan 'bolond, csúf' jelentésben használják. Az agyafúrt szó mai jelentésének eléréséig több jelentésváltozáson is átesett: 'lékelt koponyájú' > 'őrült' > 'makacs' > 'ravasz, körmönfont' (1616). A jelentésváltozás egyik módját az jellemzi, hogy tárgyak érintkezése alapján, névátvitellel azonos alakú szavak (homonímák) keletkeznek; egy ideig a két alak párhuzamosan él a nyelvben, majd az egyik jelentés dominánssá válik. Így nyerte el mai jelentését a 16-17. században bolt 'íves mennyezet', 'kereskedésre szolgáló helyiség' szavunk. A középkorban a bolt nagyobb épületek oldalában műhelyül szolgáló helyiség, ezért egyre gyakrabban használják 'elárusítóhely' jelentésben. A 16. században szaporodnak az efféle összetételek, pl. kalmárbolt, patikaszerszámos bolt, míg a 17. században már csak elvétve fordult elő a búzásbolt 'magtár' jelentés.

A szókincs bővülésének az itt tárgyalt korszakban is igen fontos módja az idegen nyelvekből való kölcsönzés. Mivel a tudomány, a politika és a művelődés nyelve a latin, ezért használata nagyon elterjedt, olyannyira, hogy számos jövevényszóval gyarapítja korszakunkban is nyelvünket. A 16-17. században honosodnak meg pl. a protestáns egyházi szervezet szavai: kollégium, kurátor, presbiter; az iskola műszavai: ceruza, kotta, professzor; az állami élet szavai: apellálni, citálni, diéta 'országgyűlés'. A német jövevényszavak köre az élet minden területére kiterjed: porcelán, kugli, púder, kalap, cukor, prés, drót, mundér, kvártély. A szláv jövevényszavak főleg a mindennapi gazdálkodással kapcsolatosak: szecska, repce, hombár; betegségnevek: csömör, zsába. Az olasz szavak elsősorban a szakácsművészet műszavai: saláta, mazsola, torta. A török jövevényszavak főként a közigazgatás és a katonai rangok szavai (Balassi, Zrínyi műveiben pl. lépten-nyomon találkozhatunk velük), de ezek közül néhány ma már csak történelmi szakszóként használatos: vilajet, szandzsák, olajbég. A kikopott szavak mellett megmaradt néhány étkezéssel kapcsolatos szó, pl.: kávé, ibrik, findzsa; ruhanemű: pamut, papucs.

A nyelvtani rendszer

Az igeragozás körében a következő főbb változások tapasztalhatók az általános (alanyi) és a határozott (tárgyas) ragozású alakok használatában: az ómagyar korban bizonyos (-t végű) igék második személyű felszólító tárgyas alakjai taníts, láss formában voltak használatosak. A 16. század második felében Bornemisza Péter is így használja: "Ne keseríts ezzel a te édes anyádat". A 17. században azonban ez a jelenség kikopik a nyelvhasználatból, és visszaáll a szabályos tanítsd, lásd, tanítsad, lássad alakilag is megkülönböztetett határozott ragozású felszólító módú igealak. Ingadozás mutatkozik a határozott igeragozás egyéb alakjaival kapcsolatban is: határozott tárgy mellett nem ritka az általános ragozású igealak: Kákonyi Péter (16. század közepe): "Oh te erős Sámson, nem tudunk, mit tegyünk"; Pázmány: "Minden doctorok irásait minnyájan el nem olvashatunk"; Gyöngyösi: "Azt a kevély Mársot semmivé tehetünk". Persze a mai szabályoknak is megfelelő használat sokkalta gyakoribb, ezért nem beszélhetünk a szabályok megváltozásáról, csak megingásáról. Sok esetben a határozott ragozás ilyetén használata stiláris eszköz is lehetett, erre utal Zrínyi Szigeti veszedelemének tudatos archaizálási technikája, amely a históriás énekek szövegvilágát idézi a nyelvtani szabályok "megbontásával": pl. "Kever jo hiredet belé csalárdsággal"; "harcban nem látott Senki vitézségedet".

Tovább folyik az ikes ragozás bomlása. Az ikes és iktelen paradigma alakjai egyre jobban összekeverednek, s ennek már a nyelvtanokban is megvan a nyoma. Kövesdi Pál pl. (1686) ikes igék esetében vagylagosan jelöli meg az ikes és iktelen személyragokat, esetleg éppen az iktelen változat javára dönt. Maguknak az ikes igéknek a csoportja is változékonnyá válik: ikes igék (lépik, köpik) iktelenné, iktelenek (buv, hazud, foly) ikessé váltak, némely igének pedig egyes szám 3. személyben két alakját is számon tartják, pl. omol, romol és omlik, romlik (Pereszlényi Pál, 1682). Ingadozik pl. a pök ~ pökik, tündököl ~ tündöklik alakok használata is.

Az igeidők körében megfigyelhető a különféle múlt idők eltérő funkciójának összemosódása. Először a vár vala típusú folyamatos múltnak a megkülönböztető funkciója gyengül. Tinódi sok egymással rímelő valá-ja ugyan gyakorta befejezetlen cselekvést jelöl, de már nemegyszer határozottan az elbeszélő múltat helyettesíti: No hozzá, no hozzá hajdúk mondják vala / Ott hátat ada, vár felé fut vala. Ugyancsak halványul a vártam vala vagy vártam volt típus (egy másik múltat jelentett): lassanként átveszi az elbeszélő múlt szerepét: Tinódi: "Titkos deákját szólította vala", Magyari: "Az holdban ... fogyatkozás lőtt volt". Fokozatosan elhalványul a vára : várt funkciókülönbsége is. Erre utal, hogy mindkettő váltogatva fordul elő ugyanabban a funkcióban: Magyari: "Egynehány holnapig nagy üstökös csillag fénlék az égen, ismég rendelt seregek, véresek látattanak ... a megszegett kenyérből is vér folt ki", "De ám ezek után is ... nagy háborúság ... indíttaték". A grammatikák még a latin igeragozási rendszerhez igazodva különbséget tesznek a magyar múlt idők között, de nem egységesen azonosítják őket a latin igealakokkal. A múlt idők rendszere tehát egyszerűsödni kezdett. Ennek eredményeképpen az összes múlt idejű igealak közül leggyakoribbá a -t jeles alakok váltak, de a várá típus is használatos volt még. A jövő idő használatában is történtek eltolódások. Ritkul a középmagyarban az időjellel is kifejezett jövő (várand), s helyette szaporodik az analitikus szerkesztésű fog-os jövő idő (várni fog), vagy egyszerűen a jövő értékű jelen használata.

Mindezeket az igeragozási rendszerben végbemenő változásokat jelentős mértékben segíti, hogy az igekötők rendszere erőteljes fejlődésnek indul. Folyamatosan keletkeznek igekötők a határozószók szófajváltása útján: állományuk jelentősen megnő (új pl.: agyon, neki, keresztül, szét), és funkcióik is bővülnek. Egy -nd jeles jövő idejű alak funkcióját pl. egy igekötős jelen idejű alak vette át: látandom ~ (majd) meglátom; ugyanakkor az igekötő perfektiváló funkciója a folyamatos és befejezett múlt érzékeltetésére könnyedebb, rugalmasabb eszköznek bizonyult, mint a megfelelő igealakok (ilyen módon pl. feltételes módban is ki lehetett fejezni a perfektiválást: meglátta volna). Ebből az időből származó igekötős ige pl.: megbotoz, felcifráz, lemond, leborotvál.

Az egyes igealakok morfológiai felépítésében is történtek változások: a várnája, kérnéjék típusú (feltételes módú, határozott ragozású) alakok korszakunkban visszaszorulnak: az egyszerűbb szerkezetű (ő) várná, (ők) kérnék-féle igealakok terjednek el helyettük. Más paradigmatagok esetében azonban a rövidebb alakok mellett megmaradnak a hosszabbak is: láttak, kértek ~ láttanak, kértenek.

A latinos igemód használata (feltételes mód használata bizonyos mellékmondatokban) az irodalmi nyelvben még érvényben van korszakunkban, de mindinkább terjed a magyarosabb nyelvhasználat. Így a 17. század második felében már közönségesek az ilyen mondatok: Bethlen Miklós: "A fejedelmasszony nem engedte, hogy örömet lőjjenek ..."

A határozóragok és névutók rendszerét is a gazdagodás, a finomabb árnyalás jellemzi ebben a korban. A 16. században válik névutóvá a számra, számára, (-vel) szemben, folytán. Bővül, elvontabbá válik pl. az alatt jelentése: Pázmány: "őket érdemek alatt böcsülvén". Ebben az időben válik raggá a képpen (> -képp) névutó. Erdélyi nyelvtörténeti adatokban ekkor tűnik fel a (feltehetően ugor kori) -nott (hol?), -nól (honnan?), -ni (hová?) úgynevezett családi helyrag, amely személyt, foglalkozást jelentő köznevekhez járul.

A főnévi minősítő jelzők a magyar nyelvtörténet e korszakára megritkulnak. Egyes főnévi jelzőkből pl. melléknevet képeznek: 1634: "Egi ket kezü fürész".

Főnévi igenévi állítmányként főképpen az érzékelést kifejező igékből képzettek használatosak, pl. Heltai: "könnyen megérthetni, mely iszonyusagos gonoszság legyen a részegség". Miután a főnévi igenév eredeti határozói funkciója mellé alanyi, tárgyi szerepet is nyer, más névszók mintájára névszói (illetve igenévi) állítmányul is használni kezdik.

A 17. század során megkezdődik a -ván/-vén képzős határozói igenevek lassú visszaszorulása. Funkciójuk az idő- és okhatározás kifejezése lesz, míg a -va/-ve képzős alakok lassacskán mód- és állapothatározóként rögzülnek. A mondvám, mondvád-féle személyragos igenevek (különösebb funkció híján) visszaszorulnak. Ritkul a -val/-vel képzős határozói igenév, az egyébként is ritka -atta/-ette képzős pedig (pl. ülette 'ültében, amint vagy miközben ült') a korszak végére szórványossá válik; csak a székely nyelvjárásban őrződött meg.

Fontos változás a középmagyar korban, hogy az igeneves szerkezetek helyett terjed a részletező, analitikus, mellékmondatos szerkesztési forma: még igeneves szerkezet: Máté 26: 30: "Es edes Inek [ének] mondvan elki menenek" (Döbrentei-kódex); már mellékmondatos szerkesztés: "Ees mykoron dycheretet mondottanak wolna, ky menenek" (Pesti Gábor), "Es mikoron díczéretet éneklettec vólna, ki ménének" (Károlyi Gáspár).

A 17. században a korízlésben kivirágzik a terjedelmes jelzőkkel, határozókkal teletűzdelt körmondat. Legnagyobb íróink, Pázmány, Zrínyi is ezt a barokk stílust képviselik. Ez a stílus fejlesztőleg hat az összetett mondatok alakulására. A barokk stílus kiegyensúlyozott és többszörösen tagolt mellérendelést is kedvelő körmondatai számos új kötőszóval gazdagítják nyelvünket. Ekkor alakul ki, vagy terjed el a kapcsolatos szinte, szintén; a választó részint ... részint; az ellentétes ellenben; a következtető tehát; a magyarázó hiszen, ugyanis. Az alárendelő kötőszavak is gyarapodnak, pl. az időhatározó meddig, ameddig; a ha a feltételes mondatok kötőszavaként állandósul; a mert, amely a korábbiakban a latin quia fordításaként 'hogy' értékű volt, az ok- és célhatározói mellékmondatok kötőszava lesz.

TÖRÖK JÖVEVÉNYSZAVAK

Nyelvtörténeti áttekintés

Az átadó török nyelv

Oszmán-török jövevényszavaink - lefejtve róluk az átvétel során vagy később a magyar nyelvben végbement esetleges változásokat - a 16-17. századi oszmán-török nyelvet tükrözik. Ez a török nyelv igen erős arab és perzsa hatás alatt állott, szókészletét elárasztották az arab és perzsa elemek. Jövevényszavaink hangtani jellemzőit nagyban befolyásolja az a körülmény, hogy átadói nagyrészt nem a Birodalom központi vagy a távolabbi területeiről származó törökök, hanem a hozzánk közelebb eső balkáni törökök voltak. Vagyis a magyarországi Hódoltság "hátországa" nem a távoli Anatólia, hanem a Balkán-félsziget közel eső része volt. Innen töltődött fel a hódoltsági terület katonasága, közigazgatási személyzete s az őket kiszolgáló iparosok, kereskedők rétege. Török jövevényszavaink átadóit tehát a balkáni országokban letelepedett törökök s az ott lakó, eltörökösödött, eredetileg szláv ajkú népek között kell keresnünk.

A déli szláv közvetítés

A kisszámú anatóliai törökség ereje nem volt elég azokhoz a hatalmas hódításokhoz, amelyek egész Délkelet-Európát a török szultán adófizetőjévé tették. A Balkán-félsziget meghódítása után a további hódításokban egyre nagyobb szerep jutott a balkáni szláv népeknek. A hazánkat elfoglaló és megszállva tartó mohamedán katonaság jelentős része szláv származású: bosnyák, horvát, szerb nemzetiségű volt. A hadsereg legértékesebb fegyvernemét képező janicsárok is - közismert újoncozási módjuk következtében - többnyire balkáni keresztény szülők gyermekei voltak. E balkáni szláv származású katonák törökül és szláv anyanyelvükön egyaránt beszéltek. A szláv anyanyelvű katonaság mellett nagy szerep jutott a közvetítésben a törökök elől tömegesen menekülő és a Dunántúl déli részén, valamint az Alföldön letelepedő balkáni szláv lakosságnak. E menekülő balkániak egészen Budáig, Esztergomig felhúzódtak. Mindezek alapján érthető, hogy a magyarok a török szavakat egyszerre hallották török és szláv anyanyelvűek ajkáról, átvételeink egy időben török és szláv forrásból kerültek nyelvünkbe. Jellemzők erre a kettősségre a kettős alakban használt szavak, mint pl. szpáhi - szpáhia, pite - pita.

A román közvetítés

Erdélynek szoros és közvetlen kapcsolata volt a Portával, a törökökkel. Az erdélyi forrásokban előforduló átvételek nagyrészt közvetlenül a törökből valók, de nem zárható ki teljesen a román közvetítés lehetősége sem, így szerepet játszhattak a román alakok pl. a kantár 'mérleg', kilim 'szőnyeg, pokróc', muszuly 'kelmefajta' egykori átvételénél.

A nyugati közvetítés

Nyugat és Kelet kapcsolatainak történetében nagy szerepet játszott az Oszmán Birodalom délkelet-európai és földközi-tengeri terjeszkedése, melynek eredményeként Európa nyelveibe bekerültek a legismertebb török hadászati, kormányzati, diplomáciai, kereskedelmi, vallási fogalmak nevei, mint aga, basa, bég, szandzsák, szultán, kaftán, kávé, mufti, minaret.

Egyetlen olyan egykorú kettős átvételünk van, ahol a törökös és a nyugatias alakváltozat használata nagyjából azonos lehetett: ez az oszmán - ottomán elnevezéspár, amelyből az oszmán variáns közvetlenül a törökből való, az ottomán pedig európai közvetítésű.

Török eredetű szókincsünk

Hadviselés

A hódoltsági terület a hatalmas Oszmán Birodalom egyik kritikus határvidéke, örökös háborúk színtere volt. Érthető, hogy a kor emberei a háborúskodás, a harci küzdelmek szókincséből igen sok szót elsajátítottak: ismerték a török katonaság, a rangok, fegyverek neveit és számos, a hadviseléssel kapcsolatos kifejezést. A török katonaság gyalogságból, lovasságból, tüzérségből és vízi erőből (dunai hajóhadból) és különböző kisegítő alakulatokból állt.

A gyalogság, sőt az egész haderő törzsét a janicsárok, második vonalbéli csapatát az azapok alkották, akiknek száma néha a janicsárokét is felülmúlta. Eredetileg a janicsárokhoz tartoztak a szejmenek, később így nevezték a toborzott zsoldos katonákat is. Eredetileg ugyancsak gyalogos katonát jelölt a haramia elnevezés.

A lovasság első vonalbeli csapata gönüllükből ("önkéntesekből", magyarul gyömlik) állt. Különálló, kisebb lovascsapat volt a beslik vagy besliák "ötösök" csapata. Hozzájuk hasonló kivételes csoportot képeztek a delik, azaz "őrültek", akik különösen veszélyes feladatokat láttak el. A lovasság harmadrangú alakulata volt a jórészt keresztényekből szervezett zsoldos katonák, a martalócok csapata. A lovasság legnagyobb számú és legfontosabb egysége a birtokjövedelemmel, timárral fizetett szpáhiké és zaimoké volt.

A tüzérségnek igen nagy szerepe volt a várostromoknál. Kötelékébe tartoztak az ágyúsok, bombavetők, aknászok. Feltűnő, hogy mindezek elnevezései nem voltak használatosak a korabeli magyar nyelvben. A lőfegyverek használatára utal a nyelvjárási szinten ma is élő, 'sörét' jelentésű szatyma és a köznyelvi kazán szó, amely eredetileg a puskapor előállításához szükséges salétrom főzőüstjét jelentette.

A dunai hajóhad élén a "dunai kapudán", egy-egy hajós egység élén a kapudán állott. A legénység főleg az Al-Duna-melléki népekből került ki, s azaboknak nevezték őket. Emlékeinkben sokféle hajófajta neve előfordul, közülük azonban csak a tombász neve él ma nyelvünkben, az is csak nyelvjárási szinten. Valószínűleg a török hajózás emlékét őrzi kátrány szavunk, amely eredetileg a hajó fájának tartósítására szolgáló anyagot jelölte.

Speciális alakulatok az utászok, fegyverkovácsok, sátorverők, szekeresek, szakácsok, ezek elnevezései azonban csak egy-két adatban fordulnak elő. Kivétel csupán a szarahora kifejezés, amely hidat verő, utat építő, fegyvert szállító irreguláris katonát jelölt. Hírvivők, parancstovábbítók voltak a csauszok. Ők nemcsak a hadseregben, hanem az államszervezet több más területén is működtek.

A török hadseregben a kisebb katonai egység neve bölük és oda volt, általában tíz emberből állt, élükön a bölük basa, illetve az odabasa állott. Egy-egy janicsár egység parancsnokát csorbacsinak is nevezték. Az azonos fegyvernemhez tartozó katonákat magába foglaló nagyobb egység élén az aga, illetőleg basa állt. Az aga helyettese a kethüda - magyar szóhasználat szerint kihája - volt. A basa és kihája tisztségnevet a közigazgatásban is használták. A városokba vezényelt janicsár garnizonok parancsnokát szerdárnak nevezték, de ugyanez a szó jelölte a hadba vonult sereg főparancsnokát, a hadvezért is. A szeraszker vagy cseribasa a tímáros hadsereg egyik katonai vezetője volt, a szeraszker egyúttal a hadvezért is jelölhette. Mindezen szavak kihullottak nyelvünkből, de mindmáig megmaradt az eredetileg hátvédet, tartalékhadat jelentő dandár kifejezés.

A korabeli török fegyverek közül elsősorban a lovasság és a gyalogság által használt védő és támadó fegyverek nevei maradtak fenn, mint a dzsida (lándzsafajta), handzsár (tőr vagy rövid kard), fringia ('finom acélból való') és dömöcki ('damaszkuszi') szablya, illetve kard.

A számos török hadijelvény közül széles körben elterjedt szó volt a boncsok és szandzsák, de nem elsősorban 'hadijelvény' jelentésben. A boncsok főleg a lovak számára készített, gyöngyökkel díszített nyakbavaló ékességet jelentette, s csak másodsorban lófarkas hadijelvényt. Az eredetileg 'zászló' jelentésű szandzsáknak pedig másodlagos 'közigazgatási egység, körzet' volt az általánosan használt jelentése.

Feltűnő, hogy a korabeli életben olyan nagy szerepet játszó sátor török elnevezései nagyon kis számban fordulnak elő forrásainkban. Ennek oka az lehet, hogy a honfoglalás előtti török eredetű sátor szavunk könnyen helyettesítette a török (adir 'sátor' szót. Katonai célú épületet jelentett eredetileg csárda szavunk török előzménye a csardak. A mozgó sereg megállóhelye, szállása volt a konak, amelyből feltehetőleg konok szavunk alakult.

Fenyítő eszközként szolgált a tőrös bot vagy ólmos korbács, a dögönyeg. Egy kalodafajta volt a kalafa, amelyben a megbüntetendő személy lábát megbotozták. A rabok kezére, lábára, nyakára helyezett bilincset csincsérnek nevezték. Ekkor honosodott meg nyelvünkben a rövid nyelű, szíjból font ostor neve, a korbács, s a különös jelentésváltozáson átment, eredetileg gályarabot jelentő pajzán szó.

Közigazgatás

A birodalom legnagyobb katonai és közigazgatási egysége a vilájet volt. Ez több körzetre, lívára, az pedig még kisebb egységekre, náhijékre, illetve kazákra (bírósági körzetkre) oszlott. A tartomány élén a pasa rangú beglerbég állott. Magyar használatban a beglerbég helyett igen gyakori volt a pasa, basa elnevezés; így a budai beglerbégeket is általában budai pasáknak vagy még inkább budai basáknak nevezték. A kormányzó helyettese - hazai szóhasználatban - a kajmakám, illetve kihája, portai képviselője a kapikihája, hírvivője a csausz volt. A tartományi kancellária vezetőjét rézefendinek, az istállók felügyelőjét imrehornak nevezték.

A középső közigazgatási egység, a líva török megfelelője a szandzsák, élén a szandzsákbég állt. A szandzsákbég helyettese az alajbég volt, egyúttal a szandzsák szpáhijainak vezetője. Minthogy a török birodalomban a magasabb tisztségviselőket rendszeresen cserélték, s a tisztségeket könnyen el is lehetett veszíteni, a tisztségétől megfosztott személy jelölésére szolgáló mazur vagy mazul kifejezés általánosan ismert volt a Hódoltságban. A mindennapi élet ügyeit a különféle feladatköröket ellátó alacsonyabb rangú tisztségviselők, felügyelők, az eminek és a basik - magyar szóhasználatban emingek és basák - intézték.

A tartomány birtok- és pénzügyeit pontosan vezetett adókönyvbe, defterbe jegyezték, melynek vezetője a defterdár volt. A hódoltsági terület lakosságára, a rájára nehezedő legsúlyosabb teher a birodalom nem mohamedán népeitől szedett harácsadó volt. Legkülönbözőbb ügyeik intézésekor pedig minduntalan meghatározott baksis adására kényszerültek. A törököknek való adózás, valamint a velük folytatott kereskedelem révén megismerkedtünk néhány török pénzzel és mértékkel. Értéküket nem tudjuk mindig egyértelműen meghatározni, mivel az koronként és területenként változott, a mértékek értéke még a mért anyagtól is függött. A török pénzrendszer alapja, fő számolási egysége a kisméretű ezüstpénz, az akcsa (oszpora) volt. Még kisebb méretű és értékű volt a rézből vert mangur. Az aprópénzként is használt kis fémlapocskát parának nevezték.

A török igazságszolgáltatás helyi képviselője a "török bíró", a kádi, egyúttal a török közigazgatási rendszer legfontosabb helyi embere volt, aki az igazságszolgáltatás, valamint a birtok- és adóügyek mellett még más feladatokat is ellátott. Az igazságszolgáltatás csúcsán a legfelső bíró, a kádiaszker állott. A magasabb rangú és jövedelmű kádikat, jogtudósokat a molla cím illette meg. A kádik mellett mintegy jogi tanácsadóként működtek a muftik.

A törökök rendkívül kiterjedt adminisztrációjában számos iratfajta létezett a hódoltság idején. Közülük a legismertebbek voltak az atnáme 'államközi szerződéslevél, szultáni beiktató diploma', berát 'szultáni kinevezési okirat; adománylevél', fermán 'a szultán kézjegyével ellátott szultáni rendelet, vagy más magas rangú személy írásos parancsa', bujurdi 'magasabb rangú személyek írásos parancsa', teszkere 'szolgálati birtokra vagy javadalomra vonatkozó adománylevél'. A kádi által kiadott jogi határozatot hücsetnek, a mufti írásos véleményét vagy döntését fetvának nevezték.

Iszlám vallás

A muszlim vallási gyakorlatban, a mindennapi élet számtalan mozzanatában, de leginkább a harci kiáltásokban gyakran elhangzott Allah és Mohamed neve. A böjtök és ünnepek nevei közül a bajrám és ramazán volt általánosan ismert, valamint a mekkai zarándoklatot elvégzett mohamedán férfi megtisztelő címe, a hadzsi. A közös vallásgyakorlatok a mecsetekben folytak, ezek vezető papja, a vallási közösség feje az imám, a mellette működő egyházi iskola oktatója a hodzsa volt. A délutáni ima idejét ikindinek nevezték.

A törökök vallási és szellemi életében nagy szerepet játszottak a szerzetesek, perzsa-török nevükön a dervisek. A muzulmán törökökkel szemben a keresztények és zsidók megalázó elnevezése a gyaur és csifut volt, a muszlim hitre frissen áttérteket pedig potornak nevezték.

Öltözködés

Az európai öltözködésnél színesebb, változatosabb keleti öltözködés nagy hatással volt a keleties pompát különben is kedvelő magyarokra. Az öltözködéshez szükséges textilipari és bőripari termékek egy része importált áru volt, más részét hazai műhelyekben állították elő török és bosnyák vagy szerb kézművesek, majd magyar mesterek. A nagyszámú kelmeféle között a legfontosabb a vastag szövésű aba vagy aba-posztó volt, amely elsősorban a katonaság öltözködésében játszott nagy szerepet. Hasonló, sűrű szövésű posztóanyagot jelölt eredetileg a csuha szó, amely azonban a magyar forrásokban már inkább a belőle készített köpenyt jelöli. Vékonyabb szövésű vászon volt a bagazia, a muszuly és a futa. Még finomabb szövésűek voltak a bulya és a kármán-patyolat. Pamut szavunk e korban még az alapanyagát, a gyapotot jelölte.

A gyönyörű török hímzések elterjedésében nagy szerepet játszottak a török hímző és varró asszonyok, a bulyák. Arannyal szőtt vagy hímzett kendő volt a tesztemény. Különösen Erdélyben váltak kedveltté a törökök híres, szövéstechnikával készült, színes szőnyegei, takarói és hímzett párnái. Ilyenek voltak a kilim-szőnyegek, a dívány-szőnyegek és párnák, valamint a kelevet-szőnyegek és párnák.

A török öltözködés hatása a felsőruházat terén érvényesült a legerőteljesebben. Mindenekelőtt a testhez simuló, paszománttal díszített felsőkabát, a török dolmány örvendett nagy népszerűségnek. A szegényebbek öltözködésében játszott fontos szerepet a vastag posztóköpeny, a csuha. Diplomáciai úton került hozzánk a kaftán nevű török díszruha, amit átalakítva lehetett felhasználni. Ebben a korban honosodott meg a zubbony elődje, amely ekkor még egyfajta köntös, kabátka volt. S végül ennek a kornak köszönhetjük az eredetileg különálló vagy a ruha mellső részéhez illesztett kis zacskót, a zsebet. Rövid idő alatt rendkívüli népszerűségre tett szert a prémmel szegélyezett kalpag, amely később a dolmánnyal együtt a jellegzetes magyar viselet tartozéka lett, ugyanakkor turbánt a magyar férfiak soha sem viseltek.

Az ősi török bőrművesség a kifinomult perzsa művesség hatására alakult, és ért el igen magas szintre a 16-17. században. A török bőráruk kezdetben csak kereskedelmi úton vagy hadizsákmányként jutottak el hozzánk, később helyi műhelyekben is készültek. A bőrművesség mesterei leginkább balkáni törökök vagy rácok voltak. Ez az oka annak, hogy idetartozó szavaink között viszonylag nagy számban találkozunk szláv közvetítésű alakokkal.

A fejlett török bőripar mindmáig megőrzött nyelvi emlékei a bagaria és szattyán bőrnevek. Nyelvjárási szinten maradt fenn a török cserző vargák, tímárok neve a tabak vagy a tabakos szóban, s valószínűleg az egykori tímárműhelyek nevét őrzi a Budán és több más városunkban fellelhető Tabán elnevezés. A törököktől két jellegzetes lábbelit kaptunk, a hosszú szárú csizmát és a papucsot. Igaz, a csizma és a csizmadia szó szláv közvetítéssel került nyelvünkbe, kétségtelen azonban, hogy ennek a keleti jellegű lábbelinek a viselete a török korban honosodott meg nálunk. A csizmadiák ragasztószere volt a csiriz.

Étkezés

A török művelődési hatás másik jelentős területe az étkezés. Néhány olyan étel, amit ma jellegzetes magyar ételnek tartunk, pl. a rizs és a hús keverékéből készült töltelék, a pörköltszerű húsételek, a szárított tésztafélék, a törököktől kerültek hozzánk, részben közvetlenül, részben a balkáni szláv népek közvetítésével. Az ilyen tésztafélék közül való a tarhonya és a pite. Igaz, ez utóbbi neve végső fokon görög eredetű, kétségtelen azonban, hogy a hódoltság korában lett ismertté. A peszmet nevű szárított kenyér egykor a hajósok eledele volt. A húsételek közül ismert volt a pasztormány nevű szárított, füstölt hús, bár inkább az ilyen húsnak való vágómarhát értették alatta. A 'mészáros' jelentésű kaszab szó családnévként, s igei származékaiban él ma nyelvünkben.

A török gyümölcsitalok közül a szükséges alapanyagok - narancs, citrom és más keleti gyümölcsök - hiánya miatt egyedül a serbet vált viszonylag ismertté nálunk, bár ezt is inkább importálták, mint itthon készítették. Annál feltartóztathatatlanabbul hódított viszont a kávé. Értékes importáru lévén kezdetben csak az előkelőbb társadalmi rétegek tagjai élvezhették. Fokozatos elterjedését sem drágasága, sem a tiltó intézkedések nem tudták meggátolni.

A hódoltság idején különböző növények is eljutottak hozzánk. Közülük legjelentősebb a dohány meghonosodása. A német eredetű tabak és a török eredetű dohány szó nagyjából egy időben jelenik meg nyelvünkben, de kétségtelen, hogy a dohányzás szokását a törökök terjesztették el nálunk, mint ahogy a dohánytermesztés is balkáni szláv és török hatásra indult meg. A dohányzást kezdetben az állam is, az egyház is erélyesen ellenezte, de eredmény nélkül.

Gyümölcseink közül nevében is őrzi török eredetét a kajszibarack és a kálmánkörte; ez utóbbi eredeti alakja kármánkörte, amelynek előtagja a karaman török népnévből származik. Feltehető, hogy fűszerfélék és különféle más haszonnövények is eljutottak hozzánk, de török nevüket nem vettük át, csak elnevezésük török előtagja utal eredetükre (pl. törökbúza, törökborsó, törökbab, törökbors, törökmogyoró, törökköles).

Feltűnő, hogy virágneveink között nincs török eredetű, a legjellegzetesebb török virágnak, a tulipánnak neve - bár végső fokon török-perzsa eredetű, s azonos a turbán szóval - hozzánk európai közvetítéssel került. A másik jellegzetes török virág, a szegfű egyik fajtája törökszegfű néven lett a magyar kiskertek kedvelt virága.

A két fontos élvezeti cikk, a kávé és dohány mellett a törökök révén ismerkedtünk meg a maszlag nevű kábítószerrel. Zrínyi Miklós nevezetes munkája nyomán vált ismertté az ópium török neve, az áfium. Az erős dohányzás, a szeszesitalok és kábítószerek használatával kapcsolatban honosodott meg nyelvünkben a mámoros melléknév.

A török sütő- és főzőedények leginkább rézből készültek. Rézből készült a szabadban élő emberek jellegzetes főzőedénye, a bogrács, amelynek nevében is a 'réz' jelentésű török szó rejtőzik. Általában réz volt a tepsi, de finomabb tálalóedényként arany vagy ezüst is lehetett. Ugyanez vonatkozik az ibrikre is. A kávézással együtt meghonosodó findzsa viszont finom porcelánból készült. A szemes terményt, gabonát, lisztet, rizst zsákban, török eredetű nevén harárban tárolták. Nagyobb mennyiségű gabona szállítására és tárolására pedig a deszkából készült láda, török eredetű nevén hombár szolgált. Az úti élelmet tároló bőröndöt, a szofrát szétnyitva abroszként is használták. A többféle holmi (ruhanemű, élelem, pénz) tárolására és szállítására szolgáló láda vagy kosár török eredetű neve a szepet volt.


Vissza az oldal elejére