Vissza a tartalomjegyzékre

EGYHÁZTÖRTÉNET

KERESZTÉNY EGYHÁZAK
NÉPI HIEDELEMVILÁG
MUSZLIM HITÉLET



KERESZTÉNY EGYHÁZAK

A reformáció Európában

A katolikus egyház a reformáció előtt

A 15-16. század fordulója Európa történetének egyik legellentmondásosabb korszaka. A középkori világképet megrendítő reneszánsz, a térbeli határokat új dimenziókkal kitágító földrajzi felfedezések vagy a kontinenset fenyegető oszmán előrenyomulás mellett a legfontosabb változás a vallásosság iránti egyre növekvő érdeklődés volt. A modern történetírás a reformáció okait nem elsősorban a katolikus egyház hanyatlásában és nem is a "vallási köntösbe bújtatott antifeudális harcban" keresi, hanem sokkal inkább a 15. században megjelenő új vallási igényekben és a középkori egyházi struktúrák megreformálására való törekvésben látja.

Az első jelentősebb egyházi reformok Itáliában és Spanyolországban jelentkeztek, ahol példás életű főpapok és elkötelezett világiak léptek fel az egyháziak tudatlansága és bűnös életmódja ellen. Emiatt a katolikus egyház 16-17. századi történetét helytelen csupán az ellenreformáció kifejezéssel jellemezni, ugyanis a belső megújulásra irányuló katolikus reform már a reformációt megelőzően megjelent.

Ezek a megújulási mozgalmak általában alulról indultak ki, legjelentősebb megnyilvánulási formáik a régi szerzetesrendek reformjai, laikus vallásos társulatok alapítása, ezektől inspirálva új típusú szerzetesrendek (mindenekelőtt a jezsuita rend) születése, illetve az új vallási igényeket kielégítő, bibliai alapú és személyes hangvételű vallásos irodalom elterjedése voltak.

A katolikus egyház megújulását célzó mozgalmakból csak a reformáció hatására lett átfogó reformprogram, amelyet a Trentói (a továbbiakban: Tridenti) Zsinat (1545-1563) fogalmazott meg. A zsinat mindenekelőtt pontosította a katolikus egyház tanítását mindazokban a kérdésekben, amelyeket a reformátorok támadtak. Ennél is fontosabb volt, hogy rendelkezéseivel megszilárdította az egyházfegyelmet, a papság legfontosabb feladatául a lelkipásztori szolgálatot határozta meg. A reform letéteményeseivé a püspököket tette, akik személyesen feleltek a reformhatározatok végrehajtásáért, mely rögtön a zsinat után megindult. Ez a folyamat az egyes országokban nagyon különböző ütemben és hatásfokkal ment végbe.

A lutheri reformáció és az evangélikus egyház kialakulása

A 16. század elején Európa számos pontján, egyházi intézményekben és egyetemeken megfogalmazódott az egyház megújításának szükségessége. Ennek az általános reformmozgalomnak egy része volt Luther Márton (1483-1546) wittenbergi egyetemi tanár fellépése 1517-ben, aki 95 tételével korántsem akart egyházszakadást előidézni, hanem mindössze a kor reformtörekvéseinek szellemében kívánt a katolikus egyház megújulásához hozzájárulni. Luther mindenekelőtt az egyházi búcsúk pénzért való árusításának gyakorlatával fordult szembe, támadva annak teológiai hátterét is.

A katolikus egyházon belül megindult reformfolyamat egyrészt X. Leó pápa (1513-1521) és Luther hajlíthatatlansága, másrészt a német társadalom (mindenekelőtt a fejedelmek) széleskörű támogatása következtében szakadáshoz vezetett a katolikus egyház és a Luthert követők között. Magát Luther fellépését tehát tisztán vallási jelenségként kell értelmeznünk, ugyanakkor az általa előidézett egyházszakadás elsősorban politikai okokra (a Német Birodalom széttagoltságára és a Rómával való hagyományosan rossz viszonyra) vezethető vissza.

Luther tanításának lényege, hogy egyedül Isten kegyelméből (sola gratia) és egyedül a hit által (sola fide) jutunk el az üdvösségre. Tanításának forrásául kizárólag a Szentírást ismerte el, tagadva az egyházi hagyomány Bibliával megegyező értékét (sola Scriptura). Csak két szentséget (keresztség, úrvacsora) tartott meg a hétből, elvetette az egyházi rendet, a misét és a szentek tiszteletét.

A lutheri reformáció egyházzá szerveződését a katolikus egyházzal és az egyre erősebben radikalizálódó népi reformációval (anabaptisták) szemben egyidejűleg folytatott harc tette szükségessé. A Luthert követők alapvető hitvallását Philipp Melanchthon (1497-1560) fogalmazta meg, amelyet az augsburgi birodalmi gyűlés 1530-ban fogadott el (ágostai hitvallás Augsburg latin nevéből; innen származik a lutheri egyház régi hivatalos neve: ágostai hitvallású evangélikus egyház). A Német-római Birodalomban az evangélikus egyház 1555-ben, az augsburgi vallásbéke értelmében vált egyenjogúvá a katolikus egyházzal.

A helvét irányú reformáció és a református egyház kialakulása

Luther tanítását többek között a svájci Ulrich Zwingli (1484-1531) zürichi plébános fejlesztette tovább. 1519-től kezdve a német reformátor nyomdokain elindulva alakította ki teológiáját, amely több ponton ellentmondott Luther tanainak. Mindenekelőtt nem ismerte el a keresztség és az úrvacsora szentség-jellegét, tagadta Krisztus testi jelenlétét az úrvacsorában. A két reformátor közötti ellentéteket az egyeztető tárgyalások (1529, marburgi kollokvium) sem tudták feloldani, ez a reformáció kettéválásához vezetett. Teológiai tanításának alapelveit a gyakorlatba is átültette, és a városi tanáccsal együttműködve megreformálta a zürichi egyházat (cölibátus és a böjtök eltörlése, az istentisztelet reformja, a német nyelvű prédikáció, a templomok dísztelenítése). Művét utóda, Heinrich Bullinger (1504-1575) fejezte be, akinek tanítása egész Európában, így Magyarországon is igen nagy hatást gyakorolt.

A lutheri tanítást továbbfejlesztő (német és svájci) reformátorok tanait Kálvin János (1509-1564) foglalta következetes rendszerbe. A francia származású, komoly teológiai és humanista képzettséggel rendelkező Kálvin működése mindenekelőtt Genf városához köthető (1536-1538, 1541-1564). Elődei tanrendszerét elsősorban az isteni kegyelemről vallott felfogás tekintetében haladta meg. Eszerint Isten az embereket előre kiválasztja az örök kárhozatra vagy az örök üdvösségre (eleve elrendelés, latinul praedestinatio). Az úrvacsora kérdésében közvetítő álláspontot foglalt el Luther és Zwingli között: szerinte az úrvacsora közvetíti a krisztusi kegyelmet.

Zwinglihez hasonlóan Kálvinnál is rendkívül hangsúlyos volt a reformáció gyakorlati végrehajtása: teljhatalmú irányítása mellett Genf a helvét reformáció központjává vált. Az általa bevezetett egyházalkotmány lényege, hogy az egyházközségeket a lelkipásztorokból és világi hívekből álló testület, a presbitérium irányítja. Erkölcsi tanítása a munkára és a takarékosságra való buzdítással, illetve a tisztességes kamatszedés engedélyezésével lökést adott a kapitalizmus kialakulásának; egyházigazgatási rendszere hozzájárult a politikai demokrácia fejlődéséhez. A genfi reformátor művének folytatása utódának, Theodor de Beze-nek (1519-1605) a nevéhez fűződik.

A reformáció elterjedése Magyarországon (16. század)

A katolikus egyház a 16. század elején

A magyarországi katolikus egyház helyzete a 15. században az európai tendenciáknak megfelelően alakult: a főpapság elsősorban hivatali és politikai tevékenységet folytatott, az alsópapság szegényen és minden műveltség nélkül alig tudta ellátni a feladatát, a monasztikus szerzetesrendek pedig (elsősorban az ún. kommendátor-rendszernek köszönhetően) komoly válságba kerültek. Az egyházi reform csak nagyon gyengén jelentkezett: néhány erőtlen próbálkozás a főpapok részéről, szerzetesrendek megújulására tett (többé-kevésbé sikeres) kísérletek, ferences írók megújulást sürgető prédikációi - megannyi érdemes, ámde átütőnek egyáltalán nem nevezhető próbálkozás. Ugyanakkor a hívek vallásossága a helyi egyháziak felügyelete alatt jelentős átalakuláson ment keresztül: számos vallásos társulat (konfraternitások), a zarándoklatok virágzása, a templomok részére tett alapítványok, a kódexirodalom virágzása mind azt bizonyítja, hogy az embereket igenis érdekelte a hitük, és sok szempontból a 15-16. század fordulója a vallásos műveltség virágkora volt Magyarországon.

A lutheri reformáció Magyarországon

Ebben a felfokozott vallási érzékenységű közegben igen hamar feltűntek az új eszmék. A protestáns egyháztörténeti hagyomány az 1521. évhez köti a reformáció magyarországi megjelenését: ebben az évben a budai főiskola tanárai közül többen már Luther szellemében tanítottak. 1522-től kezdve egyre több magyarországi fiatal ment az új tanítás központjának számító wittenbergi egyetemre. Az új tanok Mohács előtt elsősorban az ország fővárosában, a német polgárság és a királyi udvar német udvaroncai között találtak híveket, maga Mária királyné, II. Lajos felesége is rokonszenvezett velük. Az 1520-as években a nyugat-magyarországi, felvidéki és erdélyi városok német polgársága is megismerkedett a lutheri tanítással, és nagy számban csatlakoztak hozzá.

Az új hit legfőbb ellenségei a főpapok és a köznemesség voltak: az előbbiek veszélyes eretnekséget, az utóbbiak pedig "német praktikát" láttak a rohamosan terjedő eszmerendszerben. Ezt az ellenállást fogalmazta meg az 1525. évi országgyűlés 4. törvénycikke, amely Luther követőit (a középkori eretnek-ellenes törvények szellemében) tűzhalálra ítélte. Annak ellenére, hogy a törvény értelmében csakugyan sor került kivégzésekre, tömeges üldözés (elsősorban a központi hatalom és a katolikus egyház gyengesége miatt) mégsem alakult ki.

A reformáció terjedését a mohácsi csata, majd a török előrenyomulás következtében kialakuló kaotikus politikai viszonyok és a katolikus egyházi struktúrák pusztulása nagyban elősegítették. A lutheri tanítások a legkorábbi tartós sikert az erdélyi és szepességi szászok között érték el. Az erdélyi szászok reformációja Honterus János (1498-1549) brassói lelkész, a felső-magyarországiaké pedig Stöckel János (1510-1560) bártfai rektor nevéhez fűződik. Stöckel szerkesztette meg a magyarországi reformáció első nagyjelentőségű, lutheri szellemű hitvallási iratát, amellyel a felvidéki öt szabad királyi város védekezett I. Ferdinánd király előtt az eretnekség vádja ellen (Confessio Pentapolitana, 1546).

A magyarországi reformáció történetének első korszaka nagyjából 1540-ig tartott, melyet joggal nevezünk a befogadás időszakának. A wittenbergi egyetemről hazatért diákok, illetve az új tanokat elfogadó katolikus papok (főleg ferencesek) a német és magyar városok lelkipásztoraiként vagy vándorprédikátorokként hirdették Luther tanításait. Az első generáció legfontosabb képviselői Dévai Bíró Mátyás (1500 körül - 1545), akit a magyar Luthernek keresztelt el a történetírás, Ozorai Imre, az első magyar nyelvű lutheránus könyv szerzője, és Gálszécsi András (? - 1543 körül).

Az őket követő prédikátorok érdeme, hogy fáradhatatlan irodalmi és térítőmunkájukkal a magyar falvak és mezővárosok falai közé is eljutottak a reformáció tanításai. Közülük mindenképpen meg kell említeni a versszerző Szkhárosi Horvát András tállyai prédikátort, Sztárai Mihályt (? - 1575), a Hódoltság reformátorát, és Huszár Gált (? - 1575), a fél országot bejáró nyomdászt és prédikátort. Fontos hangsúlyozni, hogy a lutheri eszmék elsősorban a reformátor munkatársának, a wittenbergi magyar diákokra nagy hatást gyakorló Philipp Melanchthonnak a tolmácsolásában hatottak Magyarországon.

A reformáció első szakaszában a tanítás még nem vált felekezet-formáló erővé, hiszen a hívek meglehetősen szabadon válogattak a teológiai tanítás elemeiből és az egyházi cselekményekből. Ez az eklektikus vallásosság éppúgy jellemző volt a reformátorokat támogató főurakra, mint a mezővárosi közösségekre vagy a falusi plébánosokra. A reformáció mellett kiálló földesurak (Thurzó Elek, Révay Ferenc, Perényi Péter, Nádasdy Tamás , Petrovics Péter) a katolikus vallásgyakorlat számos eleméhez ragaszkodtak. A földesuraknak nagy szerepük volt ugyan a reformáció gyors elterjedésében, de a hatalmuk alatt álló falvak és mezővárosok sok esetben tőlük függetlenül döntöttek egyik vagy másik irányzat mellett. A közösségek vallási hovatartozását évtizedekig sokszor csak az határozta meg, hogy milyen eszméket valló egyházi személyt tudtak megfogadni.

A helvét irányú reformáció Magyarországon

A helvét reformáció két jelentős központja, Zürich és Genf hatása az 1550-es évek elejétől mutatható ki a magyar reformáció történetében. Az első Zwingli szellemében működő reformátor, a gyulafehérvári kanonokból prédikátorrá lett Kálmáncsehi Sánta Márton (? - 1557) volt. Kálmáncsehi nemcsak Zwinglinek az úrvacsoráról alkotott felfogását követte, hanem a svájci hitújító gyakorlati programját követve a tiszántúli templomokból eltávolította az oltárokat, képeket és szobrokat. A katolikusok mellett a lutheri reformáció követőivel is meggyűlt a baja, végül halála akadályozta meg abban, hogy tanítására alapuló egyházszervezetet hozzon létre .

A Kálmáncsehi által megkezdett munkát a következő évtizedben a helvét irányhoz egyre nagyobb számban csatlakozó prédikátorok folytatták. Az úrvacsoráról vallott felfogásuk miatt szakramentáriusnak ("szentségtagadó") is hívott svájci reformáció a magyar nemesség mellett mindenekelőtt a mezővárosi polgárság, a végvári katonaság és a parasztság körében terjedt el. A Hódoltságban (többek között) a rendkívül nagy tudású Szegedi Kis István (1505-1572) , a Tiszántúlon pedig a szintén kiemelkedő tehetségű és munkabírású Mélius Juhász Péter (1536-1572) tanító és szervező munkájának eredményeként az 1560-as évek második felére kialakult az önálló református egyházszervezet. A tanítás és az egyházigazgatás megszilárdítására mindenekelőtt a katolikusok és a lutheri irányt követők részéről jövő támadások, illetve az Erdély felől érkező újabb áramlat, az Szentháromság-tagadók (antitrinitáriusok) miatt volt szükség. Északkelet- és Kelet-Magyarországon, illetve Erdélyben a német és a svájci irány elkülönülése 1566-1567-re végbement, legfontosabb állomása a II. helvét hitvallást elfogadó debreceni zsinat volt (1567).

Észak- és Nyugat-Magyarországon ez a szétválás csak a 16. század végén következett be, mégpedig az evangélikus egyházon belül keletkezett szakadás következtében. Az evangélikus prédikátorok és nemesek egy része ugyanis Melanchthon tanainak hatására hajlott az úrvacsora szimbolikus értelmezésére (kryptokálvinisták, magyarul titkos kálvinisták), ez a csoport végül az 1591. évi csepregi hitvita után formálisan is a reformátusokhoz csatlakozott, és a két, eddig közös egyházszervezetben élő felekezet kettévált.

A magyarországi református egyház teológiájára nem kizárólag és nem is elsősorban Kálvin tanítása hatott, hanem ugyanilyen fontos szerepet játszottak a svájci reformáció második generációjának képviselői, Bullinger és Beze is. A kálvini tanítás több pontja a magyar társadalmi fejlődés sajátosságai miatt csak erősen módosult formában valósult meg. Mindenekelőtt a kálvini egyházalkotmány alapját jelentő presbitériumok hazánkban csak a 17. századtól kezdve jelentek meg, korábban a gyülekezetek közvetlen irányítása a lelkész kezében volt. Ugyanígy nem érvényesülhetett a kamatszedést engedélyező kálvini tanítás sem. Ezzel szemben a zsarnok uralkodóval szembeni fegyveres ellenállásra vonatkozó tétel termékenyítőleg hatott a Habsburg-ellenes felkelések idején a magyar nemesi ideológiára.

Az antitrinitáriusok

A magyar reformáció legradikálisabb, de még szilárd egyházzá szerveződött ága a Szentháromság-tagadó (antitrinitárius) irányzat volt. Az antitrinitárius eszmék Itáliában és Lengyelországban jelentek meg előszőr, képviselői nem fogadták el Jézus isteni mivoltát, ezért tagadták a Szentháromságot. Legismertebb képviselőik Szervét Mihály (1511-1553) spanyol orvos és teológus, akit nézetei miatt Kálvin Genfben megégetett, és a mérsékeltebb vonalat képviselő Fausto Sozzini.

Az antitrinitárius tanok erdélyi megjelenése János Zsigmond fejedelem olasz udvari orvosa, Blandrata György (1515-1588) nevéhez fűződik. Az ő hatására fogadta el a szentháromság-ellenes eszméket a fejedelem és Dávid Ferenc (1510-1579) kolozsvári református püspök. Az antitrinitárius vallás szabad gyakorlását Erdélyben az 1568. évi tordai országgyűlés engedélyezte, ezzel négyre emelkedett a fejedelemségben a bevett vallások száma . A zseniális szónok és vitázó hírében álló Dávid hatására Kolozsvár lakosságának jó része csatlakozott az új tanításhoz, a század nyolcvanas éveiben Erdély magyar lakosságának mintegy fele antitrinitárius nézeteket vallott. A szentháromságtagadók egyre radikalizálódó mozgalmaival (szombatosok) szemben a mérsékelt irányzat egyházzá szervezése és a tanítás rögzítése a 16. század végén történt, mindenekelőtt Hunyadi Demeter (? - 1592) és Enyedi György (1551 körül-1597) püspökök tevékenységének eredményeként. Unitárius egyházról a 17. század elejétől kezdve beszélhetünk.

A protestantizmus valamennyi irányzata közül az antitrintáriusok voltak a legmozgékonyabbak. Radikálisabb képviselőik már az 1570-es években megjelentek a hódolt Temesközben és Baranyában, egyik legfontosabb központjuk Pécs lett. Baranyai egyházközségeiket csak a török kiűzése után számolta fel az ellenreformáció. Tiszántúli expanziójukat az egyházzá szerveződő reformátusok akadályozták meg, akik számos hitvitán és több polemikus művel próbálták meg erdélyi megszilárdulásukat is megakadályozni.

A katolikus egyház a 16. században

A 16. század folyamán a katolikus egyház gyakorlatilag elvesztette magyarországi hadállásait. A mohácsi csatában az ország 12 püspöke közül 6 elesett. Az ezt követő évtizedekben a két király saját híveit jutalmazta a püspöki székekkel (illetve inkább azok jövedelmeivel), akiket egyházmegyéjük vallási helyzete általában vajmi kevéssé érdekelt. Bécsben és Pozsonyban éltek, ahol politikai, diplomáciai, illetve a késő középkori gyakorlatnak megfelelően elsősorban hivatali tevékenységet folytattak. A pápák a visszaélések miatt vonakodtak a főkegyúri jogukra hivatkozó uralkodók által kinevezett püspököket megerősíteni, ennek következtében az országban alig volt felszentelt püspök (1538-ban 3, 1574-ben pedig 4). A király maga sem sietett a gazdagabb egyházi javadalmak betöltésével, ugyanis ezek jövedelme a török elleni védelmi rendszer egyik fontos pénzforrását jelentette.

A földesurak a zavaros viszonyokat kihasználva rávetették magukat az általában védtelen egyházi (püspöki, káptalani és kolostori) birtokokra, ebben a harácsolásban a vallási hovatartozás nem sokat számított. Az egyébként is válságban lévő szerzetesközösségeknek a török hódítás és a rendházaikat érő támadások megadták a kegyelemdöfést: a 16. század végére egyedül a ferencesek és a pálosok tudtak néhány rendházat megőrizni, a többi rend megszűnt létezni az országban. Annak ellenére, hogy a reformátorok első generációja jelentős részben a ferencesek közül került ki, egész kolostorok átállásáról nem tudunk.

A magyarországi katolikus újjáéledés kiindulópontja Nagyszombat városa lett, ugyanis ide költözött az esztergomi érsekség a török veszély miatt. A katolikus megújulás és az ellenreformáció első jelentős képviselője Oláh Miklós esztergomi érsek (1553-1568). A humanista képzettségű, erazmista főpap nagy lendülettel fogott hozzá a katolikus egyház megreformálásához: megbízottjaival egyházlátogatást végeztetett a főegyházmegye plébániáin, majd 1560 és 1566 között öt egyházmegyei zsinaton hozott törvényeket a feltárt hiányosságok orvoslására. Püspökeit hasonló reformtevékenységre ösztönözte.

Oláh másik fontos alkotása a nagyszombati városi iskola és az esztergomi káptalannal együtt Nagyszombatba menekült káptalani iskola egyesítése 1554-ben, majd az egyházmegyei szeminárium megalapítása 1558-ban. 1561-ben megtelepítette székhelyén a jezsuita rendet, de a pátereknek az anyagi és személyi nehézségek miatt 1568-ban el kellett hagyniuk a várost. Oláh reformkísérlete tehát kudarcba fulladt, de munkatársaival (Telegdi Miklós, Monoszlai András, Draskovics György) fontos előkészítő munkát végeztek, amelynek gyümölcse a következő évszázadban érett be. A jezsuiták alig két évtized szünet után, 1586-ban újból megjelentek az országban.

Rövid távon hasonlóan sikertelen volt Báthory István erdélyi fejedelem kísérlete a katolikus egyház erdélyi pozícióinak megerősítésére. Ebbéli fáradozásában az erdélyi törvények erősen korlátozták (például az erdélyi püspök nem jöhetett be a fejedelemségbe). Báthory szintén a katolikus restauráció leghatásosabb képviselőihez, a jezsuitákhoz fordult, és 1579-ben Kolozsmonostoron, majd két évvel később Kolozsváron telepítette meg őket, ahol elsősorban iskolájukkal értek el jelentős eredményeket. Az uralkodó halála utáni zavaros évtizedekben többször el kellett hagyniuk Erdélyt, 1603-ban a feldühödött kolozsváriak rendházukat is feldúlták. Ugyanakkor számos fiatal (köztük Pázmány Péter későbbi esztergomi érsek) lépett be a rendbe, akik a következő évtizedekben a magyarországi katolikus újjáéledés főszereplői lettek.

Sajátosan alakult a katolikus egyház helyzete a hódolt Magyarországon. A török hódítás után az elfoglalt területek püspökei nem térhettek vissza székhelyeikre, hanem híveiktől távol, általában Bécsben, Nagyszombatban vagy Pozsonyban éltek. A magára maradt lakosság túlnyomó többsége csatlakozott a lutheri, majd a helvét reformációhoz. A katolikus egyház csak olyan városokban maradt fenn, ahol a helyi ferences kolostor és a helyi társadalom között szoros kapcsolat volt, például Szegeden és Gyöngyösön. Más vidékeken (például Baranyában) a világi katolikus prédikátorok (a 17. század elejétől licenciátusoknak hívták őket) tartották meg a falvak katolikus hitét. A dél felől érkező, nagyszámú katolikus horvát és bosnyák betelepülővel és kereskedővel együtt megjelentek a boszniai ferencesek is, különösen a déli, illetve a Duna-menti területeken.

Magyarország felekezeti képe a 16. század végén

A protestantizmus áramlatai a 16. század végére egyházzá szerveződtek, és kialakult a felekezetek nagyjából stabil aránya. Az ország kb. 3,5 millió keresztény lakosának mintegy fele a református, negyede az evangélikus egyházhoz tartozott. A fennmaradó egynegyed rész az unitárius, ortodox és katolikus egyház híve volt. Az ország összlakosságának tehát 85-90 százaléka lett protestáns.

A református egyház hívei elsősorban a magyar nemességből, mezővárosi polgárságból, végvári katonaságból és a parasztságból kerültek ki, akik főleg az ország középső és keleti részein éltek. Az evangélikus egyház a peremvidékekre szorult, a dunántúli és felvidéki nagybirtokosok, a német városi polgárság, illetve a szlovák parasztság tartozott hozzá. Az unitáriusok Erdély kivételével csak a hódolt Dél-Magyarországon voltak jelen, a fejedelemségben viszont ők alkották a magyar lakosság felét. A katolikusok csupán bizonyos városokban és néhány katolikusnak megmaradt nemes birtokain, illetve a Székelyföldön képeztek jelentősebb csoportokat. Az ortodoxok számát a hódoltsági szerb és az erdélyi román bevándorlás növelte. A horvátok körében a reformáció nem ért el jelentősebb eredményeket, így döntő többségük végig katolikus maradt.

A protestáns felekezetek egyházzá szerveződése szintén a század végére fejeződött be. Megalakultak az evangélikus és református (Erdélyben ezek mellett unitárius) esperességek és egyházkerületek, élükön a szuperintendensekkel. Ez utóbbiak azonban nem álltak egymással szervezeti kapcsolatban, tehát önálló nemzeti egyház egyik felekezet esetében sem jött létre. Az egyházak belső életét zsinatok szabályozták. A protestáns egyházszervezet mellett a magyar rendiség részeként fennmaradt a katolikus hierarchia is, amely a következő században ellentámadásba lendült a katolicizmus elvesztett pozícióinak visszaszerzésére.

Katolikus megújulás és ellenreformáció (17. század)

Az ellenreformáció első hulláma a 16-17. század fordulóján

A mohácsi vésztől a 16. század végéig a királyi Magyarországon az uralkodó és az államhatalom a protestantizmus terjedését gyakorlatilag nem tudta megakadályozni. Az erre vonatkozó nem túl határozott országgyűlési végzéseket nem hajtották végre. Az első komolyabb ellentámadás I. Rudolf uralkodása idején történt, amikor (osztrák és cseh mintára) néhány katolikus főpap katonai segítséggel megkezdte a protestáns templomok és iskolák lefoglalását, a lelkészek és tanítók elűzését. Ebben segítségükre voltak a Felső-Magyarországon állomásozó zsoldosseregek parancsnokai is.

Az erőszakos eszközökkel történő rekatolizáció a protestáns nemesség és városi polgárság részéről igen komoly ellenállásba ütközött. Különösen nagy felháborodást váltott ki a kassai evangélikus templom elfoglalása és katolikusoknak való átadása, illetve az 1604. évi országgyűlési határozatokhoz önkényesen hozzácsatolt 22. törvénycikk, amely a jövőben megtiltotta a vallásügy országgyűlési tárgyalását . Ezek a lépések (többek között) a Bocskai István által 1604-ben indított Habsburg- ellenes felkelés közvetlen kiváltó okai voltak.

Az államhatalom és a katolikus főpapság a fegyveres rekatolizáció igen gyors kudarcából hamar levonta a tanulságot: az osztrák tartományokban alkalmazott erőszakos módszerrel az erős magyar rendiségre támaszkodó protestantizmussal szemben nem tudnak eredményt elérni. Ezért az 1606. évi bécsi békében és az ezt szentesítő 1608. évi országgyűlésen az udvar és a rendek vallásügyben is kompromisszumot kötöttek. Ennek értelmében az uralkodó szabad vallásgyakorlatot biztosított a főurak, nemesek, végvári katonák, szabad királyi városok és királyi mezővárosok részére. Ez természetesen csak a lutheri (evangélikus) és a helvét (református) irányra vonatkozott. Ezt a vallásszabadságot az elkövetkező évtizedek Habsburg-erdélyi békekötései megerősítették és kiegészítették, és egészen 1671-ig az állam és az egyház jogi viszonyának alapja lett.

Pázmány Péter és a katolikus megújulás

A reformáció és az ellenreformáció történetének egyik legizgalmasabb fordulópontját jelentették az 1608 utáni évtizedek eseményei. Ekkortól kezdve ugyanis a belső megújulásra törekvő katolikus egyház elérte azt, amit erőszakkal és a fegyverek árnyékában nem volt képes megvalósítani. A magyarországi katolikus megújulás két vezéralakja Forgách Ferenc (1607-1615) és Pázmány Péter (1616-1637) esztergomi érsekek voltak. Forgách (korábban maga is a fegyveres rekatolizáció híve) 1611-ben Nagyszombatban tartományi zsinatot tartott, amely a Trentói Zsinat határozatainak megvalósítását határozta el. Bár a zsinat Magyarországon hivatalosan csak a zágrábi és a győri püspökségben került kihirdetésre, ugyanakkor az 1610-es évektől megkezdődött a legfontosabb egyházfegyelmi határozatok (zsinatok, egyházlátogatások, papnevelés stb.) gyakorlatba való átültetése. Szintén ezekben az években jelentek meg újból a jezsuiták Magyarországon, 1615-ben már két kollégiumuk (Nagyszombat és Homonna) volt az országban. Intézményeik nemcsak híres iskoláik, hanem az egyre nagyobb számban katolikus vallásra térő főurak birtokain végzett térítőmunkájuk révén is fontos központok voltak.

Elődeinél is jelentősebb volt a jezsuitából esztergomi érsekké lett Pázmány Péter tevékenysége. Pázmány óriási hatásának titka, hogy az egyházi megújulás valamennyi eszközét mesterien fel tudta használni. A vallásos irodalom minden műfajában (hitvitázó művek, teológiai összegzés, prédikáció, imádságoskönyv) maradandót alkotott, gondot fordított az iskolázásra és a katolikus papok nevelésére, jezsuita kollégiumok alapítását segítette elő. Ezen a téren legnagyobb alkotása a nagyszombati egyetem megalapítása 1635-ben. Emellett egyházmegyei, tartományi és nemzeti zsinatokat tartott, megbízottaival egyházlátogatást végeztetett az egyházmegye plébániáin. Pázmány és a jezsuiták hatására számos főúr és nemes vált katolikussá , az ő áttérésük a kegyúri jogok miatt idővel maga után vonta a birtokaikon élő jobbágyok katolizálását is. Joggal (bár némi túlzással) mondták tehát a kortársak: Pázmány protestáns országban született és katolikusban halt meg.

Pázmány munkatársai és utódai nem voltak ugyan ennyire kiemelkedő személyiségek, de szívós munkájukkal nagyban hozzájárultak a katolikus megújulás sikereihez. Ennek a folyamatnak az általában római tanulmányokat végzett főpapokon kívül a jezsuiták voltak a főszereplői. 1650-ben 4 jezsuita kollégium, 8 rezidencia és 14 missziós állomás működött az országban, összesen 149 jezsuitával, ezek létszáma a 18. század elejére megháromszorozódott. Rajtuk kívül más szerzetesrendek (elsősorban a ferencesek, a pálosok és a piaristák) végeztek jelentős lelkipásztori, tanító és missziós tevékenységet az országban. A század közepére a papság nagy része már szemináriumot végzett, a szükséges alapképzettséggel rendelkezett. Megjelent a katolikus vallásos irodalom, amely mind mennyiségében, mind minőségében méltó vetélytársa lett a reformáció irodalmának.

A katolikus újjáéledés eredményei a hódolt országrészben és Erdélyben csak késve és áttételesen mutatkoztak. A török alatt élő katolikusok között 1612-től kezdve működtek jezsuita misszionáriusok, akik szerencsésen egészítették ki a magyar és bosnyák ferencesek, illetve a Rómából küldött misszionáriusok munkáját, noha a különböző rendek együttműködése nem mindig volt súrlódásmentes. Pázmány zsinatai a licenciátusok működését is legalizálták, akik egészen a Hódoltság végéig megtartották híveiket a katolikus vallásban. Az Erdélyi Fejedelemség területén pedig csak a székelyföldi ferencesek és világi papok, illetve a kiűzés árnyékában dolgozó jezsuiták képviselték a katolikus egyházat.

A protestáns egyházak belső válsága és megújulási mozgalmai

A Pázmány és utódai által képviselt katolikus megújulás (elsősorban a főnemesség áttérítésével) jelentősen meggyengítette a magyarországi protestantizmus hadállásait. Emellett azonban a protestáns egyházak maguk is súlyos belső válságon mentek keresztül a 17. század folyamán. A hitviták és a dogmatikai tisztázás során megmerevedett evangélikus és református ortodoxiával szemben újabb reformáramlatok jelentek meg. Közülük a legjelentősebb a református egyházban a puritanizmus, az evangélikus egyházban pedig a pietizmus (ez utóbbi csak a 18. század elejétől kezdve van jelen hazánkban).

A puritanizmus Angliában jelent meg a 17. század elején. Képviselői az egyéni kegyességre, a bensőséges hitéletre helyezték a hangsúlyt, emellett egyházi reformokért és a presbiteriánus egyházmodell megvalósításáért szálltak síkra. Magyarországra és Erdélybe az 1630-as években Angliában és Hollandiában tanult diákok hozták haza. Legjelentősebb képviselőik Tolnai Dali János (1606-1660), Medgyessy Pál (1605 - ?) és Apáczai Csere János (1625-1659), akik egyházi és iskolai reformok bevezetésével, illetve lelki könyvek kiadásával igyekeztek egyházuk belső megújulását elősegíteni.

Leghatalmasabb pártfogójuk Lorántffy Zsuzsanna (1600-1660), I. Rákóczi György erdélyi fejedelem felesége volt. A mozgalom céljai végül a református ortodoxia képviselőinek (mindenekelőtt Geleji Katona István /1589-1649/ püspöknek) és a fejedelemnek az ellenállásán buktak el, de a puritanizmus jelentős hatást gyakorolt a református egyházkormányzat és vallásosság későbbi hazai fejlődésére.

A 17. századi erdélyi fejedelmeknek, Bethlen Gábornak és a két Rákóczi Györgynek az egyházpolitikája a református egyház megerősödését célozta, noha Bethlen nagy türelmet tanúsított az unitárius és katolikus felekezetek irányában is. I. Rákóczi György, és különösen fia, II. Rákóczi György uralkodása idején erősödött a két felekezetre gyakorolt nyomás. Az unitárius egyház a 17. században súlyos belső válságon ment keresztül, és egyre inkább védekező helyzetbe került. Az 1638. évi dési országgyűlésen hozott döntés az antitrinitarizmus legmérsékeltebb irányzatát tette kötelezővé, és megszigorította az unitárius egyház felett gyakorolt állami felügyeletet (dési complanatio). Ettől kezdve a radikálisabb irányzatokat (mindenekelőtt a szombatosokat) a törvény üldözte. A jezsuiták pedig 1653-ban ideiglenesen Erdély elhagyására kényszerültek. A református fejedelmek egyházpolitikájának következtében Erdélyben a 17. században a református vallás államvallássá vált.

Az ellenreformáció második hulláma

A 17. század első felének katolikus sikerei egyértelműen a belső megújulás érdekében tett erőfeszítéseknek köszönhetőek, de természetesen helyi szinten ekkor is találkozunk erőszakos lépésekkel, amelyek már az ellenreformáció irányába mutattak. Az ellenreformációs vonal az 1660-as évektől nyert egyre inkább teret, ennek oka az egyre növekvő politikai feszültség mellett I. Lipót császár és magyar király türelmetlenebb egyénisége, és az erősödő Habsburg abszolutista tendenciák voltak. Ezen túl a protestáns rendiség meggyengülése miatt a magyar főpapság is elérkezettnek látta az időt a határozottabb fellépésre. Ennek eseményei a Bocskai-felkelést megelőző évtizedek ismert forgatókönyve szerint játszódtak le: templomok és iskolák elfoglalása, lelkészek és tanítók elűzése, és helyettük katolikus egyháziak beiktatása.

A vallási sérelmek miatt elégedetlen magyar rendiség mozgalma, a Wesselényi-összeesküvés elfojtása után, az 1671-től 1681-ig tartó "gyászévtized" alatt a király törvények nélkül, a katolikus főpapság segítségével kísérletet tett a magyarországi protestantizmus teljes megtörésére. Ennek érdekében 1673-1674 folyamán Szelepchényi György esztergomi érsek (1666-1685) vezetésével a pozsonyi kirendelt bíróság elé politikai hűtlenség vádjával mintegy négyszáz protestáns lelkészt és tanítót idéztek meg, és közülük egyes források szerint 41 főt gályarabságra ítéltek (1675). Az életben maradt 30 gályarab lelkészt egy év múlva De Ruyter holland tengernagy váltotta ki.

Az erőszakos ellenreformáció második hulláma (akárcsak elődje) ismét világosan megmutatta: ilyen módszerekkel csak a protestánsok összefogását segítik elő helyi szinten éppúgy, mint az országos politikában. Az ellenállás a Thököly Imre által vezetett kuruc felkelésben csúcsosodott ki, amely ismét engedményekre kényszerítette az udvart. Az 1681. évi soproni országgyűlés visszaállította a rendi szabadságjogokat, és az artikuláris helyeken engedélyezte az evangélikus és református vallásgyakorlatot.

Katolikus reform, reformáció, ellenreformáció (összegzés)

A 16-17. század a kereszténység történetének talán legbonyolultabb időszaka. A magyarországi reformáció sokszínűségében felülmúlta az európai fejlődést, mivel Erdélyben a Szentháromság-tagadók is önálló egyházzá váltak. A másik magyar sajátosság, hogy hazánkban meglehetős vallási sokszínűség tudott állandósulni, egyik protestáns felekezet sem jutott abszolút túlsúlyba a többivel szemben, az egyházszervezetek párhuzamosan épültek ki. Emellett a katolikus egyház sem szűnt meg, a katolikus hierarchia folyamatosan fennmaradt, és néhány évtizedig tartó tetszhalál után a 17. század elején egyenrangú félként szállt harcba a lelkek visszahódításáért. Magyarországon tehát (az európai országoktól eltérően) nem jött létre protestáns nemzeti egyház (Anglia, német fejedelemségek, skandináv országok), ugyanakkor a katolikus egyház sem tudta hegemóniáját megőrizni (Itália, Spanyolország), vagy pozícióit visszaszerezni (Franciaország, Lengyelország, Habsburg-tartományok).

A magyarországi fejlődés másik fontos tanulsága, hogy a két század egyháztörténetében világosan nyomon követhető a katolikus reform, a reformáció és az ellenreformáció dialektikája. A 16. század első felében a reformáció valós igényekre adott választ jelentett, amelynek a társadalom valamennyi rétegéhez volt mondanivalója. Sikereit ezért nem lehet csupán egyetlen társadalmi csoporthoz (pl. földesurak) vagy településtípushoz (pl. mezőváros) kötni. Látványos győzelméhez a társadalom vallási igényeire adott válasz legalább annyira hozzájárult, mint a politikai anarchia és a katolikus egyházi struktúrák bomlása. Ugyanakkor a belső megújulást hirdető katolicizmus a következő században sikerrel vette fel a harcot a lendületüket vesztett protestáns egyházakkal. Azokban a történelmi időszakokban viszont, amikor a katolikus egyház a Habsburg-hatalommal összefogva az erőszakos ellenreformáció módszerét választotta (a 17. század első és hetedik évtizede), minden erőfeszítése megtört a protestánsok ellenállásán. Tartós sikereket tehát mindkét fél kizárólag a meggyőzés és a valódi megújulás eszközeivel tudott elérni.

NÉPI HIEDELEMVILÁG

Búcsújáró helyek

Amikor 1456-ban - Hunyadi János halálát követően három hónappal - a kor egyik legnépszerűbb ferences szónoka, s a török elleni harcokban segítője - Kapisztrán János - a szerémségi Újlakon meghalt, ravatalához, majd pedig sírjához ezrek zarándokoltak az ország legtávolabbi részeiből. A zarándokok a legkülönfélébb rendű-rangú emberek voltak: jobbágyok, kézművesek, főnemesek. Ezeket az embereket egyetlen cél vezérelte: megérinteni a már életében szentként tisztelt prédikátor ruháját, körülkerülni sírját, letérdelve közbenjárásáért könyörögni, hogy testi-lelki nyavajáikból enyhülést merítsenek. A sokféle betegségben szenvedők, a bénák, hályogosok, nyavalyatörősök, hideglelősek, ördögtől megszállottak valamennyien a csodában reménykedtek, a csodatévő pap segítségében. Ez a kiragadott példa szemléletesen tükrözi a kor emberének lelkületét. Társadalmi helyzetüktől függetlenül itthon és külföldön zarándokutakra mentek: a tehetősebb polgárok és nemesek a Szentföldre, Rómába, Aachenbe, Kölnbe, Máriacellbe, hogy csodát lássanak, és testileg, lelkileg megtisztulva térjenek haza.

Zarándoklatok

A török előrenyomulásával a nagyobb külhoni zarándokutak visszaszorultak, s inkább a hazai búcsújáróhelyeket látogatták, hisz idehaza is szinte minden nagy tájnak megvolt a maga kegyhelye. A pápához intézett kérelmekben a 15. század végén egyre szaporodnak a búcsúkért, ereklyékért való folyamodások. Az ereklyék tisztelete által hathatós védelmet reméltek a növekvő török támadásoktól, mindemellett a vezeklés lehetőségét is keresve indultak útnak. A külországba vezetett zarándoklatok azokat a szálakat is jelzik, amelyeken át Európa szellemiségébe bekapcsolódtunk, és egyben arról is képet adnak, hogy milyen nagy volt Európában a magyar szentek kultusza. (Árpád-házi Szent Erzsébet, Szent Margit, Szent István, Szent László) A hazai és külföldi zarándokutak ekkor még javarészt egyéni kezdeményezések voltak, amelyek módjáról keveset tudunk. A kor zarándokruháját is ismerjük, amelynek része volt a zarándokbot és a tarisznya. A hosszú gyalogos vándorlás tömérdek pénzbe került. A napokig, hetekig, sőt évekig tartó útra nem lehetett sok élelmet vinni, azt mindig a helyszínen szerezték be.

Ebben szerzetesrendek, jámbor társulatok segítették a zarándokokat. Így például Aachenbe vezető útjuk során a magyarországi vándorokat kenyérrel, hússal, hallal, gyümölccsel, sörrel, borral kínálták. Az aacheni magyar csoport kereszttel vonult be a szent helyre. Útközben ingyen kaptak szállást házaknál, ispotályokban, istállókban, pajtákban. A középkori zarándoklatok kérő jellegűek voltak, a csodás gyógyulások a szent helyen következtek be az ereklye körüljárása, érintése révén. A török Hódoltság és a felekezeti villongások hatására a hazai búcsújáróhelyek közül különösen népszerűekké váltak a Mária kegyhelyek. A régi hagyományokban gyökerező Mária-tisztelet új színezetet nyert. Mária személye főleg a ferences rend hatására törökellenes jelképpé vált. Ilyen a csíksomlyói kegyszobor, s a szeged- alsóvárosi templom kegyképe, melyet a legenda úgy tart számon, hogy 1552-ben a templom előtti tóba rejtették a török elől. Néhány évvel később egy török katona - aki a lovát úsztatta a tóban - csodával határos módon épen előtalálta, s a ferences barátoknak visszaadta.

A csíksomlyói kegyszobor közbenjárásának tulajdonították a katolikus székelyek 1567-es győzelmét János Zsigmond fejedelem seregei fölött, aki a csíkieket erőszakkal protestáns hitre akarta téríteni. A búcsújárás a hívő ember életében kivételes alkalomnak számított. Ám a kor emberének hétköznapjait ugyanúgy átszőtte mind a templomi liturgia, mind pedig a babonás hiedelmek rendszere. Az Egyház szentelményei az ember egész életére kiterjedtek. Egyaránt megszentelték az élő és élettelen természetet, a földi lét állomásait és a mindennapi élet szükségleteit. Ilyen volt a szenteltvíz, a tisztulásnak és a megszentelődésnek az eszköze, amely áldásnál és ördögűzésnél egyaránt szerepel. További szentelmények a szentelt gyertya, a szentelt tűz, a megszentelt ételek, italok, amelyek egészséget és oltalmat közvetítenek a bennük bízóknak. Ugyancsak élő szertartás volt már a 16. században az új kenyér megáldása. Elterjedt szokás volt főleg kegyhelyeken, hogy a hívek szentelt szövegeket, képeket, érmeket hordtak magukkal, amelyek veszély esetén megoltalmazzák őket.

A 16-17. századból számos olyan szöveg maradt ránk, amely nem egyházi, hanem babonás elemeket tartalmaz a betegségek, az ördög kísértései ellen. Ilyen a 17. századból a gyöngyösi ferences kolostor könyvtárában fennmaradt ördögűző könyvecske, amely különféle áldás-szövegeket ajánl, amelyek a gonosz szellemek távoltartására szolgálnak. Aki a cédulát magánál hordja, az megmenekül az ördögi ártalmaktól. Más esetekben is hasznosnak tartották ezeket. Ha belőlük egyet-egyet kert, szőlő vagy szántóföld négy sarkában elástak, azt remélték, hogy az elemi csapások elkerülik a vetéseket. Ugyanígy oltalmazták a házat, istállót is. A középkori egyháznak az emberi élet minden ügyére, bajára, a test és lélek összes betegségeire kiterjedő ráimádkozó-bajelhárító szövegkészlete volt. Az volt ugyanis a kor felfogása, hogy a betegséget ártó szellemek okozzák, amelyek az ember egészségére törnek, testét megrontják, bajt, szenvedést hoznak rá, jószágát elpusztítják, és termését tönkreteszik. Istenre, a szentekre való hivatkozással azonban a gonosz szellemeket távozásra lehet kényszeríteni.

E ráolvasások, ráimádkozások alapja a szó titokzatos erejébe vetett hit. Az ősi pogány betegségűző varázsigék szövegei az idők folyamán keresztény hangulatúvá váltak. Az áldások könyörögnek Isten hathatós jelenlétéért, az ördögűzések szintén Isten segítségével akarják az ördögi kísértéseket elűzni. A ráimádkozások első fönnmaradt szövegei a 15. század végéről valók, és feltehetően egyházi eredetűek. Bornemisza Péter Ördögi Kísértetekről szóló munkájában (1578) Tardoskeddi Szerencse Benedekné ajkáról nyolc ráimádkozást közöl, "kiket nagyannyátul és egy misemondó paptul tanult volt". Ezek a csúzról, fejfájásról, torokrekedésről, igézetről, gilisztáról, hasfájásról ... való ráolvasások virágzó gyakorlatról számolnak be. Ekkor ez még nemcsak a jobbágyok világában élt, hanem az egész társadalomnak jellegzetes megnyilatkozása, szükséglete volt. A protestantizmus józansága többé-kevésbé visszaszorította e gyakorlatot. A ferenceseknél azonban tovább fönnmaradt, hiszen a néppel leginkább ez a rend volt szorosabb kapcsolatban. (Nem véletlen nyelvünkben a barát elnevezés, mint a ferences rokonértelmű szava.)

A barátok alkalmazkodtak a nép lelki igényeihez, minden bajára találtak szentelményt, lelki orvosságot. Ez is oka lehetett annak, hogy egy-egy ferences kolostor a népi jámborság tűzhelye (jórészt egyúttal búcsújáróhely is), amelynek melege, fényessége messzire sugárzik a töröktől szétszabdalt, felekezeti villongásoktól hangos országban.

MUSZLIM HITÉLET

Dzsámik, mecsetek, dervisrendek

Magyarország össznépessége 3,5 millió volt, a Hódoltság területén 900 ezer fő lakott: Az ehhez viszonyítva kis létszámú (a katonákkal és polgár lakosokkal együtt 50-80 ezer főt kitevő) magyarországi oszmán-törökség hitéletéről a keresztény templomokból átalakított vagy újonnan épített mecsetek és dzsámik gondoskodtak. A dzsámik voltak a nagyobb templomok, amelyekben a pénteki istentiszteletet és a pénteki prédikációt, a hutbét is el lehetett mondani.

A legfontosabb személy az imám, aki a gyülekezet előtt imádkozva vezette a szertartást. Nagyobb helyeken külön pénteki prédikátor, hátib is volt, kisebb helyeken ezt a feladatot is az imám látta el. Hétköznapokon közönséges prédikátort, a váizt hallgatta a közösség. A dzsámikban több háfiz is volt, azaz olyan személy, aki a Koránt vagy annak egy-egy részletét könyv nélkül tudta. A legismertebb dzsámi-szolga a müezzin, aki napi öt alkalommal szólította imára az igazhívőket. A mecsetszolgák fizetéséről és a templomok fenntartásáról vagy az állam, vagy az egyházi kegyes alapítványok, a vakufok gondoskodtak.

Az ortodox iszlám mellett a Hódoltságban szép számú dervisközösség is működött, amelyek közül a legfontosabbak a bektásik, a halvetik és a mevlevik. A janicsárokhoz közel álló bektási rend budai Gül Baba kolostorát a harmadik budai beglerbég, Jahjapasazáde Mehmed pasa építtette kormányzósága alatt (1543-1548) Gül Baba türbéje, azaz sírkápolnája közelében. Amíg a többi budai rendházban csak 10-20 dervis élt, addig Gül Baba kolostorában 60 dervis lelt otthonra.

A halveti dervisek leghíresebb kolostora I. Szulejmán szultán (1520-1566) szigetvári türbéje mellett épült 1576 táján. Rövid időn belül a környék vallási-kulturális központjává vált. A türbére és a kolostorra félszáz katona vigyázott. A závije (kolostor, rendház) leghíresebb házfőnöke a bosnyák Sejh Ali Dede, a 16. századi oszmán művelődés kiemelkedő alakja, aki 1589-1598 között élt Szigetvárott, és itt írta "A bölcsességek pecsétjei" című híres munkáját.

A pécsi Jakováli Haszán pasa mevlevi kolostora a 17. században élte fénykorát. Legkiemelkedőbb házfőnöke a pécsi születésű Pecsevi Árifi Ahmed Dede, aki tanulmányait a mevlevi dervisek kónjai központjában végezte. A visszafoglaló csapatok elől 1686-ban Filibébe (Plovdiv) ment, ahol egy új kolostort alapított, majd pedig Isztambulban telepedett le. Itt, a Jenikapi Mevleviháne házfőnökeként dolgozott, tanított és vallási műveket fordított 1724-ben bekövetkezett haláláig.

Muszlim iskolák, muszlim művelődés

A 17. században 39 hódoltsági városban 165 elemi iskola (mekteb) és 77 közép-vagy felsőfokú teológiai iskola (medresze) működött. A mektebekben a betűvetést, a négy számtani alapműveletet, a Korán olvasását és a legfontosabb imádságokat tanították. A medreszék több lépcsőben közép- és felsőfokú képzést nyújtottak a muszlim vallástudományok, az egyházjog és a természettudományok tárgyköréből. Magyarországon a legtöbb medresze Budán működött: a budai várban hét, a Vízivárosban pedig öt. Pécsett öt, Egerben és Eszéken pedig négy-négy medreszében tanulhattak a diákok.

A Hódoltság legrangosabb medreszéjét Szokollu Musztafa pasa építtette Budán tizenkét éves kormányzósága (1566-1578) alatt. Az iskola 1575 nyarán készült el, s mindenkori tanára a budai mufti, azaz a hódoltsági muszlimok legfőbb vallási elöljárója volt. A medresze leghíresebb tanára Iszá Efendi, aki a gyarmati (1625) és a szőnyi (1627) béketárgyalásokon a török delegáció vezetője volt. 1634-ben burszai, 1637-ben isztambuli kádivá, 1639-ben pedig ruméliai kádiaszkerré, azaz a birodalom európai tartományainak legfőbb hadbírájává nevezték ki.

A közhiedelemmel ellentétben a Hódoltság oszmán urai nem voltak műveletlen barbárok. A dzsámikban nemcsak imádkoztak, de írást-olvasást, alapvető vallási ismereteket, Korán-olvasást és imádságokat tanítottak. A pénteki és ünnepi istentiszteletek alkalmával elmondott prédikáció, a hutbe pedig az erkölcsi és politikai nevelés leghatékonyabb formája volt. A mecsetek mellett szép számmal voltak elemi és középiskolák, s ugyancsak a tanítást és a művelődést szolgálták a dervisrendek kolostorai.

A művelődést segítették a mecset- és iskolakönyvtárak. Szokollu Musztafa pasa budai iskolakönyvtárában a muszlim vallástudományi munkák mellett a szónoklattan, a költészet, a földrajz, a csillagászat, a zene, az építészet vagy az orvostudomány iránt érdeklődő is talált olvasnivalót. Az állandó háborús viszonyok ellenére több vallási-kulturális központ alakult ki, híres dervisek és tudósok éltek hosszabb-rövidebb ideig a birodalom e távoli végvidékén. A műveltebbek saját könyvtárral is rendelkeztek, mint az 1587-ben elhunyt budai pénzügyi hivatalnok, Ali Cselebi, akinek hagyatékában 119 arab, perzsa és török nyelvű könyvet találtak: vallási, történelmi, politikai, csillagászati, orvosi tárgyú munkák mellett regényeket és versesköteteket, sőt egy álmoskönyvet és egy sakkal foglalkozó munkát is.


Vissza az oldal elejére