reformáció (latin reformare, átalakít, megjavít)

A 16. században a nyugati kereszténységben lezajlott, elsősorban vallási jellegű, de ugyanakkor, társadalmi, politikai, gazdasági és kuturális összetevőket is magában hordozó történelmi folyamat, amely a katolikus egyházzal szembefordulva különálló keresztény (protestáns) egyházak kialakulásához vezetett. A reformáció megindulásának (Luther Márton fellépése 1517-ben) és viharos sikerének okai között a legjelentősebbek: a katolikus egyházon belüli visszaélések és az ezekkel szemben megindult reformmozgalmak, a humanista egyházkritika, a kor emberének rendkívüli érzékenysége a vallási problémák iránt, és ennek következményeként a laikus vallásosság megerősödése, az európai közvéleményben meglévő pápaság-ellenesség, az egyre éleződő társadalmi feszültségek és nem utolsósorban a könyvnyomtatás nyújtotta lehetőségek. A reformáció Nyugat- és Közép-Európa valamennyi országát érintette, a legkisebb mértékben Itáliát és Spanyolországot. Magyarországon már 1517 előtt is sokan követelték az egyház megreformálását "fejében és tagjaiban" (in capite et membris). Luther fellépése után a reformátorok többsége úgy érezte, hogy az egyház megjavulására nincs többé esély. Azt hirdették, hogy az emberi üdvösséghez nem szükségesek közvetítők, elegendő a Krisztusba vetett hit (sola fide). Támadást indítottak a bibliai Antikrisztussal azonosított pápa és az egyházi rend - különösen a főpapok és a szerzetesrendek - ellen. Elvetették az egyházi tizedet, a böjtöt, a gyónást, a papi nőtlenséget, a misét és az egyéb szertartásokat. Támogatták az egyházi birtokok magánkézbe adását (szekularizáció). A keresztény hit sarkkövéül egyedül a Bibliát ismerték el (sola scriptura). Elutasították a hitélet mindazon fejleményeit, melyeknek nem volt bibliai alapjuk: pl. Szűz Mária, a szentek, az ereklyék és a szentképek tiszteletét: mindezt "bálványimádásként" bélyegezték meg.

MA-ÁP-SzJú