Bethlen Miklós (1642. szeptember 1. - Bécs, 1716. október 20.)

Főnemesi származású erdélyi kancellár, emlékíró, a történetíró Bethlen János fia. Gyulafehérvárott a Comenius-követő Keresztúri Pál, Kolozsvárott Apácai Csere János volt a mestere, aki életre szóló hatást tett rá. 1661-ben indult európai peregrinációjára. Heidelbergben, Utrechben és Leidenben tanult. Megfordult Angliában, Franciaországban, Itáliában. A virágkorát élő francia udvar teljesen megváltoztatta életfelfogását. Egy francia diplomata könyvet írt Bethlenről, melyben kifejti, hogy a nemesúr a francia társaséletet kívánta meghonosítani Erdélyben. Hazatérve Zrínyi Miklós udvarában időzött, akinek vadászbalesete után Velencébe utazott minden bizonnyal Zrínyiék francia kapcsolatai őrzésének diplomáciai feladatával. Apafi Mihály fejedelemtől katonai megbízatásokat kapott. 1688-tól fejedelmi tanácsos. Az önálló Erdély megszűnése után az erdélyiek küldöttségét vezeti a Diploma Leopoldinum kiadását megelőző tárgyalásokon. Ekkoriban még azt remélte, hogy a török kiűzése után Erdély államisága megmaradhat. 1691-ben erdélyi kancellár lett, és grófi címet kapott. 1704-ben álnéven megjelentetett munkájában (Az olajágat viselő Noé galambja) Erdély önállóságának fenntartásáért emelt szót. Miután elfordult Bécstől, Rabutin császári generális elfogatta őt. 12 évig raboskodott Eszéken, majd Bécsben. Itteni börtönévei alatt, 1708-1710 között írta leghíresebb művét, az Önéletírást, amelyben saját életének eseményei mellett a korszak Erdélyének történetét is bemutatja, páratlanul értékes forrást hagyva ezáltal az utókorra. Élete végén kiszabadult a börtönből, de haza már nem térhetett. Önéletírásán kívül kiterjedt levelezése, valamint mély átélésről tanúskodó Imádságoskönyve is irodalmi jelentőségű. Fő művei kéziratban maradtak, másolatban terjedtek.

OT- ÁP-SzJú