Vissza a tartalomjegyzékre

TÖRTÉNELEM

POLITIKA- ÉS HADTÖRTÉNET
AZ ORSZÁG KORMÁNYZÁSA
TÁRSADALOMTÖRTÉNET



POLITIKA- ÉS HADTÖRTÉNET

Két világbirodalom végvidékén

A Kárpát-medence teljes területét felölelő magyar királyság a 15. században Közép-Európa legjelentősebb állama volt. Koronájáért olyan előkelő európai dinasztiák versengtek, mint a Luxemburgok, a Habsburgok és a Jagellók, akik lehetőséget láttak abban, hogy Magyarországot egy jelentős birodalom központjává építsék ki. Ezek a törekvések azonban mind kudarcba fulladtak. A magyar uralkodóknak ugyanis az Oszmán dinasztiában minden korábbinál jelentősebb vetélytársa támadt. A oszmán világbirodalom hadereje Nándorfehérvár 1521. évi eleste után néhány esztendő alatt összeroppantotta a magyar királyság határvédelmi rendszerét. Az 1526. évi mohácsi vereség így az előző évek logikus következményeként elkerülhetetlen volt. Az ország elveszítette déli területeit, uralkodóját és politikai-katonai vezető rétegét. Ugyanakkor a szomszédos osztrák tartományokat kormányzó Ferdinánd főherceg személyében egy másik nagyhatalom, a Habsburg sietett - elsősorban saját védelme érdekében - Magyarország segítségére, amely így a kor két legjelentősebb világbirodalmának hadszínterévé vált.

A Habsburgok útja a magyar korona megszerzéséig

A svájci származású Habsburgok felemelkedése szorosan összekapcsolódott a magyar királyság történetével. Első császárukat, I. Rudolfot (1273-1291) még IV. Kun László király (1272-1290) segítette az osztrák tartományok birtokba vételében, amikor 1278-ban a morvamezei csatában Ottokár cseh király (1253-1278) ellen támogatta. A szomszédból azután a 15. századra vetélytárs, a következő évszázadra pedig világbirodalom vált. A Habsburgok remek házassági politikájuknak köszönhetően megszerezték Burgundiát, az egyesült Spanyolországot és vele a nápolyi királyságot, II. Albert császár és magyar király (1437-1439) uralkodásától pedig 1805-ig a Német-római Birodalom császári tisztét is ők töltötték be. Ettől az időtől a magyar korona elnyerése legfontosabb céljaik közé lépett elő. III. Frigyes (1440-1493), majd fia, I. Miksa császár (1493-1519) azonban hiába próbálkoztak ezzel, noha több szerződést (1463, 1491, 1506) kötöttek a magyar uralkodókkal trónöröklési joguk elismerésére. Ezeket az 1515. évi házassági szerződés koronázta meg. Ennek értelmében Habsburg Ferdinánd elvette II. Lajos (1516-1526) húgát, Jagello Annát, a magyar király pedig Habsburg Máriát. II. Lajos 1526. évi halála után így megnyílt az út Ferdinándnak a magyar trón megszerzéséhez.

A török birodalom útja Magyarországig

Az oszmán-török fejedelemség a 13. század végén jött létre Kis-Ázsia (Anatólia) északnyugati részén. A dinasztiának és a birodalomnak egyaránt nevet adó Oszmán (?-1326) utódai gyors ütemben terjeszkedtek, a 14. század végére uralmuk alá hajtották a Balkán-félsziget és Kis-Ázsia államainak többségét. 1390 táján elérték Magyarország határait. A visszaszorításukra szervezett keresztes hadjáratok (1396: Nikápoly, 1444: Várna stb.) sorra kudarcot vallottak. Terjeszkedésüket csupán a Timur Lenktől elszenvedett vereség (1402: Ankara) tudta rövid időre megakasztani. II. Mehmed szultán 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt (Bizáncot), majd hosszú háborúban vereséget mért Velencére, a kor tengeri nagyhatalmára, és despotikus elvek szerint újjászervezte államát. Unokája, I. Szelim, Szíriára és Egyiptomra terjesztette ki a dinasztia uralmát. 1520-ban, amikor I. Szulejmán lépett a trónra, az oszmán birodalom területe meghaladta a másfél millió négyzetkilométert (szemben a Magyar Királyság 300.000 négyzetkilométerével), lakosságszáma elérte a 12-13 milliót (Magyarország lakossága 3-3,2 millió fő volt), éves bevételei 4-5 millió forint körül mozogtak (a magyar királyok évi 250-300.000 forintból gazdálkodtak). Hadserege Európa egyesített haderejét is felülmúlta, hadiflottája megtörte Velence egyeduralmát, ellenőrzése alá vonta a Földközi-tenger keleti medencéjét és a Fekete-tengert.

Török politikai célok és hadjáratok Magyarországon

Már II. Mehmed szultán meghirdette a Római Birodalom feltámasztásának, azaz a keresztény Európa meghódításának programját, de külső és belső okok miatt ennek végrehajtását csak Szulejmán kezdhette meg. Elsődleges célja Magyarország bekebelezése volt, hogy aztán az ország területét bázisként használva támadhassa a Német-római Birodalmat. 1521-ben elfoglalta Nándorfehérvárt, az ország "kulcsát", majd 1526. augusztus 29-én a mohácsi síkon legyőzte a magyar királyság főseregét is. Ám Ferdinánd magyar királlyá választása után nem folytatta az ország fokozatos megszállását, hanem 1529-ben egyenesen Bécset vette ostrom alá. Támadása azonban éppúgy, mint az 1532. évi újabb bécsi (kőszegi) hadjárata teljes kudarccal végződött. Szulejmán állama számára nemhogy Európa, de még Magyarország teljes elfoglalása is túl nehéz feladatnak bizonyult. Ezért az 1530-as években támogatta Szapolyai János magyar királyságát, de az ő halála után kénytelen volt megszállni területeinek egy részét. A későbbiekben mind ő, mind utódai folyamatosan terjeszkedtek Magyarországon, ismételten próbálkoztak Bécs megtámadásával is, de döntő változásokat nem tudtak kicsikarni.

Másfél évtizednyi zűrzavar Mohács után: két király egy országban

A mohácsi vereséget követően Magyarország rendjei egymás után két királyt választottak: előbb a nemesség többsége az ország egyik legtekintélyesebb főurát, Szapolyai Jánost (1526-1540), majd egy kisebb csoportosulás Habsburg Ferdinánd cseh királyt és osztrák főherceget (1526-1564). Az elkövetkező tizenöt esztendőt a két király egymás elleni fegyveres küzdelme, azaz polgárháború tette vérzivatarossá. S noha két uralkodója volt az országnak, az eseményeket mégis a harmadik szereplő, Szulejmán szultán (1520-1560) diktálta. 1529. évi Bécs elleni hadjáratával ugyanis János királyt végleg szövetségbe kényszerítette, ugyanakkor ezzel és az 1532. évi kőszegi expedícióval egyértelműen a Habsburgok tudomására hozta, őket tekinti igazi ellenfelének. Mindeközben az ország lakosságának is választania kellett, melyik fél pártján keres boldogulást. A kiút megtalálása azonban igen nehéz feladat volt, hiszen egyik fél sem rendelkezett elegendő erővel céljai megvalósításához. Ennek eredménye számtalan esküszegés és pártváltás, azaz teljes politikai zűrzavar és válság lett.

Az ország végleg három részre szakad

Az egymással nem bíró két király végül 1538. február 24-én Váradon titkos egyezséget kötött, amelyben Szapolyai beleegyezett, hogy halála után területei vetélytársára szálljanak. Az ország egyesítésének kísérlete azonban hamar kudarcba fulladt. János király 1540. évi halála után ugyanis Ferdinánd hiába próbálkozott két ízben is (1540, 1541) az ország fővárosának, Budának az elfoglalásával. Szulejmán szultánnak egyáltalán nem volt érdeke az ország egyesítése, annál inkább a magyarok megosztása. Perzsiai győzelmei után ezért Magyarországon végső döntésre szánta el magát. Az ország sorsát végül a mohácsi csata 15. évfordulóján, 1541. augusztus 29-én Buda egyetlen ágyúlövés nélküli elfoglalásával pecsételte meg. Ezzel a középkori magyar királyság, amely már 1526-tól megindult a széttagolódás útján, több mint százötven esztendőre három részre (királyi Magyarország, török Hódoltság, Erdélyi Fejedelemség) szakadt.

Fráter György helytartósága (1542-1551)

Az 1541-ben Budáról Lippára menekült Izabella királynét, Szapolyai János özvegyét és gyermekét, János Zsigmondot (II. János) a korszak meghatározó politikusa, a horvát származású pálos szerzetes, Utyeszenics (anyai nevén Martinuzzi) György barát kísérte el. Fráter György esküt tett I. János halálos ágyánál gyermeke érdekeinek megvédelmezésére, majd Erdélyben Gyulafehérvárott rendezte be a királyi udvart. A királyné nevében helytartóként ő kormányozta ezután Erdélyt és a hozzá kapcsolódott tiszántúli területeket 1551 végén bekövetkezett haláláig. A helytartói cím mellett ő volt az országrész kincstartója, 1544-től főbírája és Várad püspöke is. Fráter György úgy igyekezett politizálni, hogy a törökkel jó viszonyt tartson, de belátta, az elszakított országrészek egyesítése csakis Habsburg főség alatt mehet végbe. Bízott abban, hogy I. Ferdinánd királyt császári bátyja megsegíti majd a török ellenes harcban, s így Magyarország is megmenekülhet. A sors fintora, hogy gyanúsnak tűnő török kapcsolatai miatt éppen I. Ferdinánd ölette meg őt 1551. december 17-ének éjszakáján alvinci kastélyában.

Várháborúk Magyarországon

1542-ben Ferdinánd király német birodalmi segélyből fogadott csapatokkal kísérletet tett Buda visszafoglalására, a hadjárat azonban teljes kudarccal végződött. A Habsburg uralkodó emiatt végleg védekezésre kényszerült, hiszen a török azután már Magyarország fokozatos megszállásával kívánt eljutni Bécs alá. Ezzel megkezdődött a várháborúk 1566-ig tartó időszaka, amelynek során az ország síkvidéki területén létrejött a török Hódoltság, miközben vele szemben kiépült a Habsburg-határvédelem. Erdélyben ugyanekkor János Zsigmond uralkodása alatt (1540-1571) megkezdődött az önálló fejedelemség kialakulása. A törökök ugyanis 1543-1544-ben Esztergom, Székesfehérvár, Pécs, majd Vác és Hatvan elfoglalásával kiszélesítették a budai vilájet területét, 1552-ben Temesvár és a Nyugat-Tiszántúl megszállásával pedig már második tartományukat hozták létre. Mindeközben egy időre Veszprém és Palota várait is elfoglalták. Pusztán Eger hős védői tudták megállítani őket. 1554-ben elesett Fülek vára is, amely a törökök legészakibb magyarországi véghelye és igazgatási központja lett. 1566-ban pedig a két kulcsfontosságú királyi erősség, Szigetvár és Gyula végvára is a hódítók kezébe került.

Ferdinánd uralma Erdélyben (1552-1556)

A Fráter György által, Izabella királyné nevében 1549-ben megkötött nyírbátori egyezség értelmében Erdély és a hozzá csatlakozott tiszántúli vármegyék Ferdinánd király hatalmába kerültek. A királyné és gyermeke évjáradékot és két sziléziai hercegséget (Oppeln és Ratibor) kapott kárpótlásként. Erdélybe 1551 nyarán Castaldo generális és 6-7 ezer főnyi serege vonult be, s vette át a hatalmat Ferdinánd király nevében. A király két vajdát is kinevezett Dobó István és Kendy Ferenc személyében. Erdély Habsburg-kézre kerülése azonban nem maradt megtorlás nélkül. Szulejmán szultán újabb hadjáratot indított Magyarország ellen 1552-ben, melynek során török uralom alá került a Maros és a Tisza vidéke, a nagyobb várak közül elveszett Temesvár, Szolnok. I. Ferdinánd nem tudta megvédelmezni a kezére került keleti területeket, Castaldo fizetetlen katonáit Erdély sem tudta eltartani sokáig. 1553-ban a generális hazamenekült, s ekkorra maguk az erdélyi rendek is belátták, a béke érdekében jobb lesz, ha elismerik a szultán által Erdély számára kijelölt Szapolyai-házbeli uralkodó főségét. 1556-ban tehát visszahívták Erdély élére Izabella királynét és gyermekét, János Zsigmondot.

Izabella és János Zsigmond visszatérése

1556 novemberében az erdélyi rendi gyűlés hűséget esküdött a Lengyelországból visszatért Izabella királynénak és János Zsigmond választott királynak. A királyné a rendek által mellé rendelt tanáccsal kormányzott 1559-ben bekövetkezett haláláig. Kormányzásának legfőbb eredménye a tanácsadója, a száműzetésből vele együtt hazatérő Csáky Mihály által végrehajtott kancelláriai reform. Csáky késő középkori minta alapján szervezte meg a fejedelemség kormányzását kézben tartó kancelláriát, amely a fejedelemség fennállása alatt mindvégig az egyetlen kormányszervként működött a fejedelmek közvetlen irányítása alatt. Ezzel gyakorlatilag megindult az állami közigazgatás, s Erdély, a hozzá kapcsolódott tiszántúli vármegyékkel együtt - a korábbi, átmeneti időszak után - immár megkezdte önálló állami létét.

A kereszténység védőbástyája: a török elleni határvédelmi rendszer kiépítése

Miközben az oszmán csapatok 1541 után fokozatosan megszállták az ország középső területeit, I. Ferdinánd hadvezetése megkezdte egy új határvédelmi rendszer kiépítését. Bécsben ugyanis felismerték, legcélszerűbb, ha az osztrák örökös tartományok határain kívül, ha kell, jelentős anyagi támogatással, de még Magyarországon tartóztatják fel az ellenséget. Noha ez a hadszíntér magyar lakossága számára nagy megterhelést jelentett, egyetlen és kizárólagos útja volt az ország fennmaradásának. A Magyarországon propugnaculum Christianitatisként emlegetett védelmi rendszert végül az 1570-es évekre a bécsi Udvari Haditanács szervezte meg. A mintegy 100-120 végvárt hat végvidéki főkapitányságba (horvát, szlavón, kanizsai, győri, bányavidéki és felső-magyarországi) osztották, a legjelentősebb várakat itáliai hadiépítészekkel erődítették meg, Komáromban pedig a Duna védelmére naszádos flottát állítottak fel. A 20-22.000 főnyi végvári katonaság zsoldjának több mint 60%-át a védelmüket Magyarországon biztosító idegen tartományok vállalták magukra.

A török végvári rendszer

Az ország fővárosának megszállása után még jó három évtizedbe tellett, mire a törökök az elfoglalt és az általuk épített erősségekből létrehozták azt a védelmi rendszert, amely résmentesen lezárta a Hódoltság határait, hatékony védelmet biztosított Budának és a stratégiai fontosságú dunai hadiútnak. A rendszer a hadiszerencsétől függően változó számú (100-130) erősségből állt. A 16-17. század fordulójára többrétegű várhálózat alakult ki; a védelem fő terhét néhány óriásvár (Buda-Pest, Esztergom, Temesvár, majd a 17. században Kanizsa, Eger, Várad és Érsekújvár) viselte, melyek őrsége 1000-2000 fő között mozgott (többségük egyben tartományszékhely is volt). E legnagyobb várakon kívül a határt 400-500-as védősereggel nagy várak - Szigetvár, Palota, Fülek, Hatvan - láncolata védte. Mögöttük helyezkedtek el a második vonal várai, egyenként 100-300 várkatonával, míg a harmadik vonalban többnyire gyengén megerődített párkányok álltak, 50-100 emberrel. A török végvárakban összesen 18.000-19.000 katona teljesített szolgálatot. Az őrségek lovas (gönüllü, fárisz, martalóc), gyalogos (janicsár, müsztahfiz, azab, topcsi) és kisegítő alakulatokból álltak, a nagyobb folyókon (Duna, Tisza, Maros, Dráva) pedig önálló kapitányok (kapudánok) által irányított naszádos egységek cirkáltak. A katonáknak fizetett zsold összege meghaladta a magyarországi tartomány összes bevételeit, ezért a 16. században az isztambuli központi kincstárból, a 17. században pedig a Balkánról átirányított adókból pótolták a hiányokat.

A királyi Magyarország kormányzásának nehézségei

A magyar rendek az 1540-es évektől egyre gyakrabban kérték Ferdinánd királyt, hogy idegen tartományai pénzbeli segélyeivel vegyen részt a végvárak finanszírozásában, ugyanakkor az ezzel járó következményekbe nehezen tudtak belenyugodni. Az ország fennmaradásához nélkülözhetetlen török segélyeknek ugyanis igen jelentős ára volt: aki pénzt áldozott védelmére, joggal követelt beleszólást az ezzel összefüggő kérdések eldöntésébe, még akkor is, ha ezek Magyarország belügyének látszottak. Ezzel magyarázható, hogy az 1560-as évekre a magyar nemesség véglegesen kiszorult az államigazgatás három legfontosabb területének, a had-, kül- és pénzügyeknek a központi irányításából. Ezeket ettől kezdve egészen 1848-ig csaknem kizárólagosan Bécsből szervezték. A végvárak helyi igazgatásában és vezetésében ugyanakkor a magyar nemesség továbbra is fontos szerepet vállalt, a belpolitikába, az igazságszolgáltatásba és rendi kiváltságaiba pedig csak a legkisebb mértékben tűrte el az udvar beleszólását.

A hadügyi forradalom Magyarországon

Az oszmánok elleni sikeres határvédelemhez Magyarországon is nagy mértékben hozzájárultak azok a változások, amelyek a 16. század első felétől az európai hadügy számos területén forradalmi jellegű átalakulást hoztak. A legalapvetőbb újdonság a tűzfegyverek széles körű elterjedése volt. Ez ugyanis teljesen új vár- és erődépítészeti eljárások kidolgozását tette szükségessé, majd magával hozta a hadseregek létszámának ugrásszerű emelkedését, ennek következtében pedig a taktika és a stratégia megváltozását. Mindez hatással volt az állam- és pénzügyigazgatás, a különböző természet- és hadtudományok, sőt a gazdaság fejlődésére is. Miután az oszmánok az európai fejlődéssel nem tudtak megfelelően lépést tartani, a magyar hadszíntéren a keresztény fél - elsősorban a kézi lőfegyvereknek köszönhetően - katonai fölénybe került. A török kiveréséhez azonban ez ekkor még nem volt elégséges.

A török haderő Magyarországon

Az oszmán-török hadvezetés a várkatonákon és a folyami flottillákon kívül még a lovas szpáhik mozgó seregére is támaszkodhatott. A szpáhikat az állam szolgálati birtokkal fizette, s megkövetelte tőlük, hogy jövedelmükkel arányosan fegyveres kísérő(ke)t szereljenek fel és vigyenek hadba. Aki az előírásokat megszegte vagy nem vonult hadba, elveszítette a birtokát. A szpáhik annak a szandzsákbégnek a parancsnoksága alatt álltak, akinek szandzsákjában a birtokuk feküdt. A szandzsákbég helyettesét alajbégnek, a rangban utána következő tiszteket pedig szubasinak és cseribasinak nevezték. A szpáhik fémsisakkal, páncélinggel, kar- és lábvasakkal, dárdával és íjjal felszerelkezve jelentek meg a hadban. Létszámuk a 16. századi Magyarországon a fegyveres kísérőkkel együtt 7000-9000 fő körül lehetett. A 17. században a szpáhi-sereg jelentősége csökkent, ebben az időben létszáma ismeretlen.

"Háborús békeévek" negyedszázadon át (1568-1591)

Zrínyi Miklós 1566. évi hősies szigetvári kirohanása után két esztendővel II. Miksa császár (1564-1576) és II. Szelim szultán (1566-1574) Drinápolyban békét kötött, amely mintegy negyedszázadra viszonylagos nyugalmat hozott Magyarországra. Nagyobb hadjáratok 1591-ig nem pusztították az országot, a magyar és török végvári katonáknak az ellenfél országrészébe vezetett állandó portyázásai azonban nagyon megnehezítették a mindennapi életet. A kisebb-nagyobb betörések viszont csak időleges pusztítással jártak, azokat a páratlan életerővel bíró lakosság hamar kiheverte. Sőt, a békesség a török megszállás ellenére korlátozott mértékben, de lehetőséget teremtett az ország gazdasági fejlődésére is. A békeévek ugyanakkor nem kedveztek a határvédelemnek, hiszen a fenntartásához szükséges idegen segélyek egyre nehezebben érkeztek a magyar hadszíntérre. Az ország ezért egy meglehetősen elhanyagolt és lepusztult várvonallal vágott bele az évszázadot lezáró hosszú török háborúba.

A speyeri szerződés

1559-ben az akkor 19 esztendős Szapolyai János Zsigmond lett Erdély uralkodója, akit még születésekor választottak királlyá. Uralkodása alatt (1559-1571) zajlottak le Erdélyben a reformáció legjelentősebb hitvitái, amelynek során Dávid Ferenc és Blandrata doktor teológiai útmutatásait követve maga János Zsigmond is eljutott a lutheri gondolatoktól egészen az unitarizmusig. Közben folyamatosan harcban állt a Habsburgokkal a felső-magyarországi területekért, de már 1562-re elvesztette Szatmár, Tokaj, Kassa vidékét. A még ebben az évben kitört székely felkelést János Zsigmond véresen megtorolta, a székelyeket megfosztotta régi szabadságaiktól. Uralkodásának végén, 1570 augusztusában sikerült tető alá hoznia Habsburg I. Miksa magyar királlyal az ún. speyeri szerződést, az első olyan nemzetközi diplomáciai egyezményt, amelyben Erdély és a hozzá kapcsolt, immár Partiumnak nevezett terület mint önálló állam szerepel. Az egyezmény értelmében János Zsigmond az Erdély fejedelme címet viselhette, de nem sokáig, mert néhány nappal azután, hogy a regensburgi birodalmi gyűlés 1571 márciusában ratifikálta a szerződést, fiatalon elhunyt.

Erdély fejedelme: Báthori István (1571-1586)

János Zsigmond halála után (1571) Erdély rendjei, figyelmen kívül hagyva a speyeri szerződést, uralkodójukká választották a somlyói Báthori Istvánt. Báthori kezdetben a szerződés elfogadását jelezve csupán vajdának címezte magát, majd később, miután lengyel királlyá választották (1575), elkezdte használni a fejedelem címet. 1575 nyarán a kerelőszentpáli csatában győzelmet aratott a trónkövetelőként fellépő, Habsburgok által is támogatott Bekes Gáspár ellen. A következő esztendőben Krakkóba helyezte át székhelyét, és Erdély élére az ő nevében kormányzó vajdaként bátyját, Kristófot állította. A fejedelem Lengyelországból próbálta irányítani Erdélyt, ezért ott is felállított egy erdélyi kancelláriát, de a kapcsolattartás az erdélyi urakkal igen nehézkesen ment. 1583-ban, bátyja halála után, annak helyére fiát, a gyermek Báthori Zsigmondot jelölte ki, mellé azonban három fős kormányzótanácsot állított. A tanács tagjai a humanista műveltségű "padovások" közül kerültek ki. A fejedelem lengyel királyként egy törökellenes keleti koalíció megszervezésén fáradozott (1582), amelyhez a pápaság támogatását próbálta megszerezni. 1586-ban bekövetkezett váratlan halála megakadályozta tervei végrehajtását.

Erdély és a Porta

Erdély és a Porta viszonyát döntően meghatározta, hogy a török politikai vezetés mindvégig sajátjának, vazallusának tekintette az erdélyi államot. A román vajdaságokkal összevetve azonban Erdély sokkalta szabadabb helyzetet élvezett. A Portától való függése elismeréseképpen Erdély 1542 óta évi tízezer forint adót fizetett, amelyet a 16. század végén húszezerre, s Apafi Mihály fejedelem (1660-1690) uralkodása alatt negyvenezerre emeltek, de itt nem került sor a török adórendszer bevezetésére. Szokássá vált, hogy az erdélyi rendek által megválasztott fejedelem csak a portai kinevező okirat, az ahdnáme, valamint a fejedelmi jelvények megérkezte után foglalhatta el trónját. Ezzel szemben Moldvában és Havasalföldön a Porta jelölte ki a gyorsan változó vajdák személyét, a hozzá feltétlenül hű jelentkezők közül választva. Erdély fejedelme a belügyek intézésében teljesen szabad kezet kapott, a külügyekben azonban nem politizálhatott a Porta érdekeivel ellentétesen, de erős kezű fejedelmek idején az ország önálló külügyi tevékenységet folytatott. Ezek a külpolitikai akciók azután vagy megtorlásra kerültek, vagy szemet húnyt fölöttük a török politikai vezetés. A román vajdaságokban ezzel szemben mind a belügyek, mind a külügyek irányítása a Porta gazdasági-politikai érdekeinek megfelelően alakult.

A Török Birodalom válsága

Az Oszmán-török Birodalom az 1580-as évek végére általános válságba jutott. Korábban az erősen központosított államhatalom teljes ellenőrzése alatt tartotta a gazdaságot és a társadalmat, de most nem tudott úrrá lenni azokon a súlyos gondokon, amelyeket a természeti katasztrófák, a népességnövekedés, a gabonatermelés válsága, az ellátási nehézségek, a nemzetközi gazdaság (az árforradalom) inflációs hatásai, a társadalmi mozgalmak (tartományi felkelések) és a katonák lázongásai idéztek elő. Az állami költségvetés felborult, mert a hosszú perzsa háború (1568-1590) és hadsereg átszervezése (a janicsárok létszámának növelése és tűzfegyverekkel való ellátása) kimerítette a birodalom forrásait. Válságba került a magyarországi török tartomány is. A "háborús békeévekben" az itt állomásozó török hadsereg nagymértékben lezüllött: a laza fegyelem és a kevés pénz miatt a katonák elhagyták őrhelyeiket. A magyar végváriak beütései miatt a Hódoltság közbiztonsága és jövedelemtermelő képessége katasztrófálisan leromlott. Noha az államkincstár üresen állt, 1593-ban az oszmán vezetés (főleg a magyarországi és a boszniai katonai lobbi nyomására) mégis újabb magyarországi háború mellett döntött, hogy megelőzze itteni hadállásainak elvesztését, és eltávolítsa Isztambulból folyamatosan lázongó zsoldos katonáit.

A tizenötéves háború: Magyarország első modern háborúja (1591-1606)

1591-től előbb a horvátországi területeken, majd az 1593. júniusi sziszeki keresztény győzelem után Magyarországon, végül két esztendővel később Erdély határán is nagy hadakozás bontakozott ki a Habsburg és az oszmán világbirodalom között. A tizenötéves vagy másként hosszú török háború Magyarország legelső modern, már valóban komoly hadigépezeteket felvonultató háborúja volt. A hadügyi forradalomnak köszönhetően ugyan a keresztény csapatok katonai fölénybe kerültek, a háború első szakasza (1591-1596) mégis a törökök jelentős sikereit hozta. 1592-ben elfoglalták a horvát végek kulcsát, Bihácsot, 1593-ban Veszprémet és Palotát, végül 1594-ben Bécs és Ausztria elővédjét, Győr várát. Két esztendővel később pedig a Mohács utáni első nyílt ütközetben, Mezőkeresztesnél maga III. Mehmed szultán (1595-1603) mért vereséget a keresztény haderőre, biztosítva ezzel a két héttel korábban elfoglalt Eger várának végleges birtokbavételét. A törökök sikereit egyedül Pálffy Miklós 1593-1594. évi téli hadjárata csökkentette számos Nógrád megyei vár visszavételével.

A háború második szakaszában (1597-1606) azonban már patthelyzetté vált a két birodalom magyarországi küzdelme. Mindkét fél megnyert egy-egy kisebb ütközetet, és elfoglalt néhány komolyabb várat (a keresztények 1598: Győr, 1601: Székesfehérvár; a törökök 1600: Kanizsa, 1602: Székesfehérvár), az évről évre kiújuló hadakozás mégis azt bizonyította, hogy az ellenfelek nem bírtak egymással. A keresztények harcászati és technikai előnyét ugyanis az oszmánok jól szervezett utánpótlásukkal és számbeli fölényükkel ellensúlyozni tudták. A császári csapatok hadkiegészítése és logisztikája ugyanis ekkor még mindig a Habsburg-országok rendjei által felajánlott segélyeken alapult, ami hatástalansága következtében gyakran mozgásképtelenné tette a keresztény sereget. Miután pedig a háború 1604-től a Bocskai-felkelésbe torkollott, mindkét hadviselő fél számára felszabadításként jött az 1606. évi zsitvatoroki béke. A sok esztendőn át tartó háborúskodás ugyanis országrészeket tett évtizedekre tönkre, és mindkét birodalom kincstárát teljességgel kimerítette.

Báthori Zsigmond (1588-1602) és a századvég háborúja

1588-ban vette át a fejedelemséget a Báthoriak labilis idegzetű, személyes problémákkal küszködő tagja, az ekkor 16 éves Zsigmond. 1593-ban bekapcsolódott a tizenötéves háborúba, katonai sikerei révén sok határvárat visszaszerzett Erdély számára. Eközben folyamatosan harcban állt országa rendjeivel, akik közül sokan nem támogatták a háborúskodást. A háború mellett volt azonban a fejedelem nagybátyja, legfőbb politikai tanácsadója, a kiváló hadvezér: Bocskai István. Báthori Zsigmond az 1595-ben megkötött prágai szerződésben elismerte Erdély fölött Habsburg Rudolf magyar király fennhatóságát. A hatalom átvételére Giorgio Basta császári generális és Vitéz Mihály havasalföldi vajda érkezett 1599-ben. Mihály vajda azonban magának akarta megszerezni a fejedelemséget, ezért Basta generális hamarosan megölette. Báthori Zsigmond többször lemondott a trónról, majd ismét visszatért Erdélybe, mígnem negyedszerre, 1602-ben végleg elhagyta az országot, s életét Rudolf prágai udvarában fejezte be. Basta generális zsoldosainak féktelen rablása és kegyetlenkedése minden képzeletet felülmúlva fosztotta ki Erdély lakosságát, miközben éhínség és pestisjárvány pusztított, Basta szekere fogalommá vált. 1604-ben Erdély haldokolva hevert a Habsburgok lábai előtt.

Az Erdélyi Fejedelemség válsága

A tizenötéves háború katonai és politikai eseményeinek közepette az Erdélyi Fejedelemség fennmaradása is kétségessé vált. Az oszmán birodalom és a Habsburg birodalom harcában egy pillanatra úgy tűnt, a Habsburgok fölénybe kerülhetnek, és megszerezhetik az ország keleti részét, Erdélyt is. A császári erők azonban nem bírtak a még mindig hatalmas török haderővel, így fennmaradt az az egyensúlyi állapot, amely a 16. század közepén megteremtette Erdély önállósulásának politikai feltételeit. Basta generális 1604-ben kivonult Erdélyből, a Habsburg-hatalom most sem tudott tartósan berendezkedni ezen a tájon. Erdély rendjei pedig megtették a szükséges lépéseket fennmaradásukért: csatlakoztak Bocskai mozgalmához, és 1604 őszén fejedelmükké választották a Partiumban birtokos nagyurat. I. Ahmed szultán kinevező okirata is megérkezett, amelynek kieszközlésében nagy szerepe volt a Portán politizáló Bethlen Gábornak. A Bocskai mozgalmát lezáró bécsi béke helyreállította az Erdélyi Fejedelemséget, Bocskai megkapta Szatmár, Bereg és Ugocsa megyét, illetve Tokaj várát.

A török-perzsa viszony hatása Magyarországra

Az 1590-ben megkötött oszmán-perzsa békét 1603-ig sikerült megőrizni. Ez idő alatt Perzsia ifjú és tehetséges uralkodója, Abbasz sah (1587-1629) alapjaiban átszervezte az ország hadügyeit. A korábban alkalmilag toborzott sereg helyett - oszmán mintára - állandó hadsereget hozott létre. Ezen belül, felismerve a tűzfegyverek megnövekedett szerepét, tüzéralakulatot és puskás egységeket állított fel, melyek együttes létszáma a 20.000-et is meghaladta. 1599-ben követséget indított a nyugati keresztény fejedelmekhez, szövetségre és közös oszmán-ellenes háborúra buzdította őket. Ez ugyan nem jött létre, de az oszmán birodalom kimerültségét és magyarországi lekötöttségét kihasználva 1603-ban támadást indított a törökök keleti határai ellen. Egymás után foglalta vissza a legutóbbi háborúban elvesztett perzsa területeket, arra kényszerítve az oszmánokat, hogy jelentős erőket vonjanak ki a magyarországi hadszíntérről. A háború rövidebb megszakításokkal 1639-ig eltartott, s döntően járult hozzá ahhoz, hogy a szultáni udvar már 1597-1598 táján béketárgyalásokat kezdett a magyar királlyal, s hogy a következő évtizedekben minden erejével a magyarországi béke fenntartását szorgalmazta.

Bocskai István felkelése: a magyar rendi küzdelemsorozat nyitánya

1604-ben a Habsburg-oszmán háborús konfliktust a felső-magyarországi nemesség mozgalmának élére állt Bocskai István vezette felkelés tetézte. A rendek elégedetlenségét a korábban Habsburg-hű nagybirtokosok elleni fiskális perek, valamint az udvar törvénysértései és ellenreformációs törekvései váltották ki. Miután pedig 1604 elején Giacomo Belgiojoso főkapitány a kassai Szent Erzsébet-templomot katonai erővel adta vissza a katolikusoknak, a fegyveres összeütközés elkerülhetetlenné vált. Bocskai a császári seregből átállt hajdúkkal a háborús körülmények között villámgyorsan elfoglalta szinte az egész királyságot. Sikereinek köszönhetően 1605 első felében előbb az erdélyi, majd a magyarországi rendek választották fejedelmükké. A Habsburg-ellenesség azonban hamarosan a török kényszerű szövetségébe sodorta Bocskait, aki ennek következtében 1605 novemberében nem utasította el II. Rudolf császár (1576-1612) békeajánlatát. A magyar rendek és a bécsi udvar első fegyveres összeütközését végül 1606 júniusában a későbbi nádor, Illésházy István által tető alá hozott bécsi béke zárta le.

Rákóczi Zsigmond (1607-1608) és Báthori Gábor (1608-1613) fejedelemsége

Bocskai végrendeletében Homonnai Drugeth Bálintot jelölte ki utódjaként, de mellette Báthori Gábor is a trón várományosaként jött számításba. 1607-ben azonban az erdélyi rendek mégis az idős, megfontolt katona, Rákóczi Zsigmond mellett döntöttek. Báthori Gábor azonban a Porta támogatását megszerezve, maga mellé állította a Bocskai halála után bizonytalan helyzetbe került és szabadságaik semmissé tételével fenyegetett hajdúkat, és 1608-ban lemondatta Rákóczit a fejedelemségről. Báthori Gábor rövid fejedelemsége alatt teljesen maga ellen fordította az erdélyi rendeket. A szászok központját, Nagyszebent elfoglalta, városaikat szórakozásai, mulatozó udvartartása költségeinek fedezésére kényszerítette. 1610-ben az ellene összeesküvést szőtt magyar urakat lefejeztette. Ok nélkül megtámadta Havasalföldet, és Moldvával is majdnem háborúba keveredett. 1613-ban ígéretet tett a Habsburg-csapatok erdélyi beengedésére, ezt azonban már nem tehette meg, mert a Porta is megelégelte zavaros politikáját, és új fejedelmet állított Erdély élére.

Megerősödő rendiség

A bécsi béke, majd az azt törvénybe cikkelyező 1608. évi országgyűlés jelentős változást hozott az udvar és a magyar rendek kapcsolatában. Az uralkodó garantálta a magyar törvények betartását, a szabad vallásgyakorlatot, valamint azt, hogy a legfontosabb magyarországi tisztségeket magyaroknak adományozza. 1608-tól a fél évszázada megüresedett nádori méltóságot is újra betöltötték. A Habsburg- uralkodók emellett kénytelenek voltak végleg elismerni Erdély függetlenségét is. A rendek ugyanekkor felismerték, hogy az ország megosztottságából haszon is származhat. A törökkel vazallusi viszonyban lévő erdélyi állam ugyanis számukra ütőkártyául szolgálhat az udvarral szemben rendi jogaik védelmére. A rendek megerősödése ellenére azonban a had-, kül- és pénzügyek irányítása továbbra is a bécsi központi hivatalok privilégiuma maradt.

Magyarország és a harmincéves háború

A cseh rendek 1618 májusában kirobbant prágai felkelésével Európában új konfliktus, a harmincéves háború (1618-1648) vette kezdetét. A vallási sérelmek indította mozgalom hamarosan olyan összeurópai összecsapás-sorozattá vált, amelyben a Habsburgok és nagy riválisuk, Franciaország mérte össze erejét az európai hegemóniáért. A török ellen a Habsburg Birodalmat védelmező Magyarország sem maradhatott ki a konfrontációból. Pedig az Udvari Haditanács 1606-tól több mint fél évszázadon át a magyar hadszíntéren minden áron fenntartandó béke híve volt. A 16. század békeidőszakával ellentétben azonban a törökkel való frigy ellenére az ország területét újra hadseregek dúlták. Előbb Bethlen Gábor (1613-1629), majd I. Rákóczi György (1630-1648) erdélyi fejedelmek főként könnyűlovas csapatai, majd az őket visszaszorító reguláris császári alakulatok. Mindeközben pedig mezei szolgálatba fogadott magyar végváriak ontották vérüket a német birodalomban a háborút politikai téren végül elvesztő Habsburg-uralkodóikért.

A nagy fejedelem: Bethlen Gábor (1613-1629)

"Óh, vajha avagy ne született, avagy örökké élt volna!" - így fájlalta elhunytát apródja, a később maga is fejedelemmé lett Kemény János. Bethlen a Portán szerezte meg magának a fejedelemséget. 1613-ban, a támogatására vele együtt Erdélybe vonuló hatalmas, mintegy 80 ezer főnyi török-tatár haderővel a hátuk mögött, Erdély rendjei "féltekben, szabadon választották meg" az új fejedelmet. Bethlen uralkodása első éveiben megbékélt a szászokkal, kiegyezett a régi magyar előkelőkkel, a székelyeknek régi szabadságaik megtartását ígérte, s ezzel sikerült megszerveznie belső támogatását. 1616-ban a Porta Lippa várának átadását követelte tőle, s mivel a várat a benn lévő katonák nem akarták feladni, maga vívta meg és adta át a töröknek. Ezzel megszerezte a Porta teljes bizalmát és folyamatos támogatását, hogy ennek birtokában egyre nagyobb önállóságot szerezzen céljai megvalósításához. Fokozatosan sikerült kiépítenie centralizált, abszolutisztikusként jellemezhető hatalmát. A rendi országgyűlést kiiktatta a hatalomból, egyre kisebb létszámban és egyre kevesebbszer hívta össze az erdélyi urakat. Fontos kérdésekben mindig maga döntött, szigorúan kézben tartotta az ország pénzügyi, katonai, politikai irányítását.

Bethlen a harmincéves háborúban

Bethlen 1619-ben csatlakozott mintegy 18 ezer fős seregével a cseh rendek Habsburg-ellenes felkeléséhez. A fejedelem nem szalasztotta el a kínálkozó lehetőséget, hogy Erdélyt egyesítse a királyi Magyarországgal. Felső-Magyarországon végigvonulva maga mellé állította a magyar rendeket, elfoglalta Érsekújvárt, Pozsonyt. 1620-ban a besztercebányai országgyűlés magyar királlyá választotta, de megkoronázni nem engedte magát. A csehek fehérhegyi veresége után, 1620 végén azonban korábbi hívei, a királyságbeli magyar rendek ellene fordultak, megriadtak Bethlen erős kezű politizálásától, és egy uralmának megvalósulása esetén kialakuló török protektorátus veszélyétől. 1621-ben aratott győzelmeinek köszönhetően az év végén megkötötte az Erdély számára területi gyarapodást hozó nikolsburgi békét. Ezután még kétszer vezetett hadjáratot a királyi Magyarország területére (1623-1624, 1626), de a magyar urak többé nem támogatták hatalmát. Bethlen érdeme, hogy Erdélyt be tudta kapcsolni az európai protestáns államok érdekközösségébe, amelyek a harmincéves háború alatt többször is komoly katonai és politikai tényezőként számítottak a kis országra.

I. Rákóczi György fejedelem (1630-1648)

Bethlen halála után egy esztendeig második felesége, Brandenburgi Katalin uralkodott (1629-1630), akit a fejedelem végrendeletében jelölt ki utódjává. Az erdélyi rendek azonban ellenséges érzülettel voltak iránta, és hamarosan lemondatták. Erdély fejedelme I. Rákóczi György lett, akinek uralkodása nyugodt életet, békés gyarapodást hozott. 1631-ben megegyezett II. Ferdinánd magyar királlyal a béke megtartásáról. Magánvagyonát és a kincstár birtokait jelentős mértékben gyarapította, birtok- és vagyonelkobzási perekkel számolt le belső ellenzékével. 1643-ban hosszú várakozás után csatlakozott a svéd-francia szövetséghez, és a protestáns vallásszabadság védelme címén bekapcsolódott a harmincéves háborúba. 1644-ben elfoglalta Kassát, de miután a svéd szövetségesek az országukat ért dán támadás miatt nem tudtak számára segítséget nyújtani, Galgócnál vereséget szenvedett, és föl kellett adnia az egész Felvidéket. 1645 decemberében III. Ferdinánddal megkötötte az akciót lezáró linzi békét, amelynek értelmében Erdély területe hét magyarországi megyével bővült. Ugyanakkor a szerződés a magyar rendek számára garantálta az 1606. évi bécsi béke betartását is.

Militarizálódó településhálózat

1606 után a Habsburg Birodalom magyarországi hadszínterére fél évszázadra ismét hosszú békekorszak köszöntött be. A mindenáron való békére törekvő Haditanács ezért a korábbi 20-22.000 főről 16-17.000-re csökkentette a végvári katonaság számát, hogy a felszabadult zsoldösszegeket a harmincéves háború költségeire fordíthassa. Csakhogy a békeévek alatt a török betörések továbbra is mindennaposak voltak, az erdélyi fejedelmek hadjáratai pedig több alkalommal hadszíntérré változtatták az országot. A frontvonal lakossága ezért önvédelemre kényszerült, hiszen az 5-6.000 főnyi elbocsátott végvárit valahogyan pótolni kellett. A megoldást a határ menti települések militarizálódása jelentette. A mezővárosokat erődítésekkel vették körül, a falvak templomait őrtornyokként (is) használták, miközben a polgári lakosság különféle privilégiumok fejében földesuránál katonai szolgálatot vállalt. A frontvonal lakói mellett a jelentősebb nagybirtokosok magánhadseregükkel kapcsolódtak be a török portyák elleni védekezésbe.

A Hódoltság irányításának nehézségei a 17. században

A 16. század végi nagy gazdasági és politikai megrázkódtatások alaposan átalakították a központ és a tartományok viszonyát. Míg korábban a szultáni udvar szinte mindenben maga döntött, a 17. században egyre több jogot adott át a helyi hatóságoknak. A legfontosabb változások a pénzügyigazgatásban történtek: az állami pénzadók sokaságát vezették be, ugyanakkor megszűntek a rendszeres szandzsákösszeírások és az ezeken alapuló javadalomkiutalások, ehelyett az egyes funkciók birtokosai (így pl. a várkatonák is) zömmel maguk gondoskodtak a nekik járó jövedelem behajtásáról. Miután a központ lemondott a timár-rendszer folyamatos ellenőrzéséről, a birtokok állandó újraosztásáról, azok jelentős része öröklődővé vált. A szpáhi-sereg hanyatlása miatt egyre csökkent a szandzsákok és növekedett a vilájetek katonai és közigazgatási szerepe. A beglerbégek ugyanis nagyobb jövedelmeikből az inflációs időkben is képesek voltak jelentős magánhadseregeket kiállítani, s ezekkel hatékonyabban tudták segíteni az államot a külső háborúkban, a közbiztonság fenntartásában és az állami adók behajtásában. Ez magyarázza, hogy a 17. század második felében meghódított magyar földeken a törökök szandzsákok nélküli vilájeteket szerveztek. A budai és a temesvári mellé létrehozták az egri (1596), a kanizsai (1600), a váradi (1660) és az újvári (1663) vilájeteket.

Az oszmán-török állam a Köprülük előtt és alatt

A 17. század első felében megingott a szultánok hatalma. A költséges magyar, perzsa, lengyel és krétai háborúk kiürítették a kincstárt. A fizetetlen katonákat, az elszegényedő szpáhikat és rájákat lázadó pasák gyűjtötték maguk köré, akik egész tartományokat vontak ellenőrzésük alá Anatóliában és Szíriában. Az államvezetésben teljes káosz uralkodott. A korábban mindenható padisah helyett a hárem asszonyai és a velük szövetséges janicsár főtisztek határoztak. Ijesztő gyorsasággal cserélgették a nagyvezíreket, s képtelenek voltak megfékezni a janicsárok ismétlődő lázadásait. 1656 júniusában a szultánanya végül a nyolcvanas éveiben járó Köprülü Mehmedet (1575 körül-1661) nevezte ki nagyvezírré. Kegyetlen terror (nehezen hihető becslések szerint csak kormányzásának első évében 30.000 ezer embert végeztetett ki), takarékoskodás és kíméletlen korrupció-ellenes harc vette kezdetét. A teljhatalmú nagyvezír szervező munkája hamarosan újra cselekvőképes nagyhatalommá emelte a birodalmat. Fia, az 1661-1676 között kormányzó Köprülü Ahmed (1635-1676) szelídebb eszközökkel ugyan, de folytatta apja politikáját. Az oszmán seregek sorra indították támadásaikat Velence, Magyarország, Lengyelország és Oroszország ellen.

II. Rákóczi György (1648-1660), a béke elvesztője

II. Rákóczi Györgyöt szülei már fejedelemnek nevelték, oktalan, felelőtlen lépéseivel azonban majdnem az ország pusztulását okozta. Közelebbire fűzte kapcsolatait a román vajdaságokkal, többször avatkozott be az ottani hatalmi harcokba új vajdák oldalán, mígnem 1655-ben Moldva Erdély hűbéresévé vált. 1656-ban szövetséget kötött X. Károly svéd királlyal Lengyelország felosztására, s ebben a két román fejedelem és Hmelnyickíj kozák hetman is támogatta. Nyugati országoknál is érdeklődött egy Habsburg-ellenes összefogás lehetőségeiről, miközben magyarországi támogatókat is próbált szerezni. Öccse, Zsigmond kapcsolatban állt a királysági Pálffy Pállal és Zrínyi Miklóssal, akik Rákóczi György lehetséges magyar királyságában reménykedtek ez idő tájt. A Porta engedélye nélkül 15 ezer fős haderővel 1657-ben indította meg Lengyelország elleni támadását. Svéd szövetségese ekkor még a lengyel koronát is neki ígérte, azonban hamarosan cserbenhagyta a sok veszteséget szenvedett erdélyieket. Ekkor Kameniecnél az erdélyi fősereg a tatárok csapdájába esett. Rákóczi mintegy háromszáz fővel tudott kimenekülni, és csúful magára hagyva katonáit, hazavágtatott Erdélybe.

Erdély a pusztulás szélén

1657-ben a teljes erdélyi sereg a krími tatárok fogságába esett, s Rákóczi nem vállalta, holott ígéretet tett rá, hogy saját vagyonából váltja ki katonáit a fogságból. Megérkezett a Portáról a lemondatására felszólító levél, és bár a rendek Rhédey Ferencet fejedelemmé választották (1657), Rákóczi nem mondott le. 1658-ban Köprülü Mehmed, az új nagyvezír hatalmas haragra gerjedve, pusztítva jött vazallusa megfegyelmezésére. A török-tatár csapatok elfoglalták Gyulafehérvárt, Tordát, Kolozsvárt, egész Erdélyt. Az erdélyi országgyűlés ekkor Barcsai Ákost választotta fejedelemmé (1658-1660), aki megegyezett a törökökkel, átadta nekik Lugost és Karánsebest, elfogadta, hogy az ország adóját évi 40 ezer forintra emeljék, ezzel azonban elérte, hogy Köprülü seregei elvonultak. 1659-ben polgárháború tört ki Rákóczi és Barcsai hívei között, s a tatár fogságból időközben hazatért Kemény János is pályázott a trónra. Ebbe a harcba kapcsolódott be Szejdi Ahmed budai pasa. 1660-ben Szászfenesnél győzelmet aratott Rákóczi felett, aki ebben a csatában szerzett sebesülében halt meg. Az Erdély elleni megtorló hadjárat azonban még nem ért véget: Ali pasa szerdár vezetésével 1660 augusztusában a törökök elfoglalták Szent László városát, Erdély kapuját és legnagyobb várát, Váradot.

Új török háború fél évszázad békesség után (1663-1664)

A hosszú békeidőszak után 1663-ban ismét török hadak vonultak a királyi Magyarország ellen. A fegyveres konfliktust az erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György szolgáltatta engedély nélküli lengyelországi hadjáratával (1657). A törökök büntetése Várad 1660. évi elfoglalása volt, amire a Haditanács csapatokat vezényelt a fejedelemségbe. A két világbirodalom fegyveres összeütközése ezután előbb-utóbb már elkerülhetetlenné vált. A Köprülü Ahmed nagyvezér vezette csapatok 1663-ban egy újabb kulcsfontosságú várat (Érsekújvár) vettek be. 1664 elején azonban a Zrínyi Miklós és Julius Hohenlohe gróf vezette magyar-horvát-német csapatok több mint fél évszázad után sikert értek el az "örök ellenséggel" szemben. A téli hadjáratban a Hódoltságba mélyen behatolva több kisebb várat foglaltak vissza, majd akciójukat az eszéki híd felgyújtásával koronázták meg. A nagyvezér ellentámadásával ugyan felmentette a keresztények által ostrom alá vett Kanizsa várát, sőt Új-Zrínyivárt is elfoglalta, augusztus 1-jén azonban Szentgotthárdnál vereséget szenvedett a Raimundo Montecuccoli vezette császári csapatoktól. A győzelmek hatására Európa figyelme újra a magyar hadszíntér felé fordult.

Kiútkeresők: a Wesselényi-féle összesküvés

A keresztény sikerek ellenére a törököknek kedvező vasvári béke országszerte nagy felháborodást váltott ki. A magyar főurak nehezen nyugodtak bele, hogy a bécsi udvar a szentgotthárdi győzelem ellenére beleegyezett abba, hogy a vesztes ellenség megtarthatta új hódításait, Váradot és Érsekújvárt. Előbb I. Lipót fő vetélytársánál, XIV. Lajos francia királynál (1643-1715), majd 1666 őszén az ország első embere, Wesselényi Ferenc nádor vezetésével a töröknél kerestek szövetséget. A rendi szabadságok és a szabad királyválasztás garantálásáért 10-50.000 arany évi adó fejében készek voltak elismerni a szultán fennhatóságát. Ez egy Erdélyhez hasonló típusú, de annál kedvezőbb helyzetű török vazallus-állam megszületését jelentette volna. Az összeesküvés azonban már a tervezgetés stádiumában megbukott, miként 1670-ben Zrínyi Péter és Rákóczi Ferenc ezzel kapcsolatos mozgalmai is. Az udvar a törökkel való szövetkezésért igen keményen büntetett. Zrínyi, Frangepán Ferenc, Nádasdy Ferenc és Bónis Ferenc életének a hóhér pallosa vetett véget. Bécs pedig élt a kiváló alkalommal, hogy a század elején megerősödött rendek jogait és a vallásszabadságot az abszolutizmus eszközeivel minél jobban megnyirbálja.

Kiútkeresők: a bujdosók mozgalma és Thököly Imre királysága

A Magyarországot sújtó megtorlás azonban Bécs számára nem hozta meg a várt eredményt. A Guberniumot hamarosan fel kellett oszlatni, az új adórendszer a nemesség és a jobbágyság ellenállásán bukott meg, a protestáns prédikátorok gályarabságra juttatása pedig csak tovább fokozta a feszültséget. A végvári katonaság reguláris keretek - azaz már állandó ezredek - közé szervezésére szintén a legrosszabbkor történt kísérlet. A megtorlások elől Erdélybe és a Partiumba menekült bujdosók ugyanis 1672-től Bécs intézkedéseire Felső-Magyarországon fegyveres akciókkal válaszoltak. Mozgalmuk azonban már-már válságba jutott, amikor 1678-ban új fővezér került élükre Thököly Imre személyében. A kuruc vezér katonai sikerei az 1681. évi soproni országgyűlésen ismét a rendekkel való kiegyezésre késztette I. Lipót királyt (1657-1705). 1682-ben pedig Thököly a budai pasa támogatásával Kassát is elfoglalta, majd 20.000 arany évi adó fejében elismerte a Porta fennhatóságát. Magyarország területén ezzel rövid időre újabb államalakulat jött létre: Thököly Imre török vazallus felső-magyarországi fejedelemsége (1682-1685).

A török orientáció a 16-17. századi magyar politikában

1526-ig a magyar politikusok határozottan elutasítottak bárminemű együttműködést a törökökkel. A mohácsi vereség azonban felbomlasztotta az egységes törökellenességet, és a Szapolyai János király körül gyülekező erők úgy hitték, a török függőség vállalása megmentheti az országot a széthullástól. Buda 1541. évi megszállása azonban szertefoszlatta ezeket az illúziókat. Az 1570-es évekre mégis újabb "törökös" koncepció érlelődött meg, amit aztán a 17. századi rendi küzdelmek ültettek át a gyakorlatba: a magyarországi nemesség az Erdélyi Fejedelemségre (végső soron a törökökre) támaszkodva lépett fel a Habsburg-központosítással és ellenreformációval szemben. Ugyanakkor az oszmán birodalomnak való teljes behódolás gondolata fel sem ötlött, hiszen mindenki tisztában volt azzal, hogy az az ország végleges bukását okozná. Az 1660-as évek "jó konjunktúrájának" elszalasztása és a bécsi kormányzat erőszakossága miatt azonban a magyar rendi vezetés mégis erre a veszélyes útra lépett. A török orientáció a Thököly-felkelésben érte el csúcspontját, amikor az ország már nem három, hanem négy részre szakadt, s amikor Európa országai éppen a török kiűzésére szövetkeztek. Így az 1683-ban kirobbant háború a magyarok egy részét az "ősellenség" oldalán találta.

Apafi Mihály fejedelemsége (1661-1690)

Kemény János rövid fejedelemsége (1661-1662) alatt I. Lipót támogatását kereste és remélte a törökök elleni harcban, aki azonban cserbenhagyta őt; s az erdélyiek a Porta által kijelölt személyt, Apafi Mihályt választották meg (1661) uralkodójuknak. Kemény az Apafit támogató törökökkel vívott harcban esett el 1662 januárjában. Apafi előtt nehéz feladat állt, de ő sikeresen szilárdította meg az állam kormányzatát, hűséget mutatott a Porta irányába, s közben a magyar rendek Zrínyi és Wesselényi Miklós vezette csoportjával keresett kapcsolatot. Az 1663-1664. évi török hadjáratot lezáró vasvári béke Erdély fölött is rendelkezett, elismerte a török fennhatóságot, és Váradot is török kézen hagyta. Apafi az 1660-1670-es években a Portán és Bécsben is próbálta Erdély független államiságát megőrizni, s közben kapcsolatot keresett nyugati protestáns országokkal. 1677-ben Habsburg-ellenes szövetséget kötött XIV. Lajos francia királlyal. 1684-ben létrejött a Magyarországot felszabadító Szent Liga, s ekkor Apafi megint megkísérelte Erdélyt a lengyel-francia érdekkörbe kapcsolni, s ezzel a fejedelemség önállóságát átmenteni a török kiűzése utáni időkre.

A török elleni visszafoglaló háború

1683-ban Kara Musztafa nagyvezér a lengyel és orosz háború után utoljára vezette az oszmán birodalom hadseregét a császárváros ellen. A sikertelen bécsi hadjárat és a császári-lengyel sereg kahlenbergi győzelme új nagy háború nyitányát jelentette Magyarországon. 1684 tavaszán XI. Ince pápa (1676-1689) védnöksége alatt létrejött a Szent Liga, amely Közép-Európa államainak katonai-anyagi erőforrásait egyesítette a török kiűzése érdekében. Az összefogás 1689-ig óriási diadalmenetet hozott. A háború első szakaszában (1683-1686) ugyanis a császári hadvezetés visszafoglalta Esztergom, Érsekújvár, Szolnok várát, végül az ország egykori fővárosát, Budát (1686). A hadakozás második periódusa (1686-1689) újabb győzelmekkel és Belgrád visszavételével (1688) az ország középső területének végleges felszabadulását hozta. A Habsburgok túlontúl való megerősödése azonban sértette a nagy nyugati vetélytárs, XIV. Lajos francia király érdekeit, aki ezért 1688 őszén felmondta a négy esztendővel korábban kötött fegyverszünetet, és támadást indított Pfalz tartománya ellen. A Habsburg Birodalom ettől kezdve kétfrontos háborúra kényszerült.

A birodalom szorult helyzete ellenére a háború harmadik, legtovább elhúzódó szakaszában (1689-1697) sem volt ereje az oszmán hadvezetésnek a döntő visszavágásra. Belgrádot ugyan 1690-ben sikerült visszavennie, az elkövetkező esztendőkben azonban a blokád alá vett kulcsfontosságú magyarországi várak (Kanizsa, Várad, Gyula) egymás után kerültek keresztény fennhatóság alá. Az 1697. évi zentai győzelem pedig lehetővé tette a háború mielőbbi befejezését. Az ország 1699-ben a karlócai szerződés megkötését követően - a Temesköz kivételével - felszabadult. A keresztény fegyverek sikereit a törökellenes szövetségrendszer megalakulása mellett mindenekelőtt a császári állandó hadsereg kialakulása, továbbá a haditechnika és a logisztika óriási fejlődése tette lehetővé. Ennek köszönhetően a császári hadvezetés már képes volt több hadszíntéren komoly hadseregrészeket ellátni, és ezáltal a már száz esztendővel korábban is meglévő katonai-harcászati fölényét érvényesíteni, s végül a még mindig erős örök ellenségre jelentős csapást mérni. Az igen jelentős létszámú hadseregek évente történő felvonulása és pusztításai következtében azonban a felszabadított ország egyes területein mind a lakosság, mind a településhálózat örökre elpusztult.

Az Erdélyi Fejedelemség bukása

A felszabadító háború 1687-ben elérte Erdélyt is. Lotharingiai Károly fővezér seregei bevonultak a fejedelemségbe, és megkötötték a balázsfalvi egyezményt, amely szerint Erdély élelemmel és takarmánnyal látja el a fővezér katonáit, aki cserébe Erdély önállóságának biztosítását ígérte. Bécs azonban ezt a megegyezést nem fogadta el, és Antonio Caraffa generálist küldte Erdélybe, aki 1688-ban elfogadtatta a rendekkel a fogarasi nyilatkozatot. Ebben az erdélyiek I. Lipót hatalmába helyezték magukat, Erdély visszatért a korona fennhatósága alá, beleegyeztek, hogy császári katonákat bocsássanak Erdély váraiba, és évi 700 ezer forint adó fizetésére kötelezték magukat. Nem sokkal ezután, 1690-ben meghalt az országa bukását látó Apafi Mihály. Ezután a Porta Thököly Imrét jelölte ki fejedelemmé, akinek 1690-ben a Törcsvári hágó mellett, Zernyestnél, kemény ütközetben sikerült megvernie Donatus Heissler császári tábornokot, és ezután Erdély rendjei is megválasztották fejedelemmé. A Badeni Lajos vezette császári haderő azonban gyorsan kiszorította Erdélyből Thökölyt, ahová már soha többé nem tért vissza. Erdélyt immár kétség nélkül a Habsburgok uralták.

A Diploma Leopoldinum

Erdély új helyzetét a Habsburg Birodalomban az I. Lipót által 1690-ben kiadott, majd végleges és megújított formában 1691-ben elfogadott diploma szabályozta. A szövegezésben az Erdélyből Bécsbe küldött, Bethlen Miklós vezette csoport vett részt. A dokumentum helyreállította az erdélyi polgári kormányzást úgy, hogy Nagyszeben székhellyel egy kormányzótanácsot, Guberniumot hozott létre. A kormányzó Bánffy György lett, mellette Bethlen Miklós kancellár, Haller János kincstartó és Bethlen Gergely főgenerális tevékenykedett. I. Lipót szavatolta az erdélyi törvények megtartását és a négy bevett vallás szabad gyakorlatát, békeidőben 100 ezer forint éves adót szabott meg. A diploma Erdélyt nem Magyarországhoz, hanem önálló tartományként és egyben a magyar korona részeként a birodalomhoz csatolta. Az erdélyiek igyekeztek volna II. Apafi Mihály fejedelemségét elismertetni, de a király Várad visszafoglalása (1692) után Bécsbe internáltatta Apafit, majd lemondatta a fejedelmi címről (1701).

Tervezetek az ország új berendezkedésére

Buda 1686. évi visszafoglalása után a legfontosabb kérdés az volt, milyen keretek között kerül sor az ország békés berendezésére. A magyar rendek és az udvar szép számú tervezetében megfogalmazott célok azonban jelentősen különböztek egymástól. Az előbbiek korábbi kizárólagos vezető szerepüket kívánták az új körülmények között feleleveníteni. A Bécs törekvéseit képviselő Kollonich Lipót érsek javaslatában hallani sem akart arról, hogy a 16-17. században a had-, kül- és pénzügy területén megszerzett udvari pozíciókat korlátozzák. S Bécs ezúttal is erősebbnek bizonyult. Noha a vármegyerendszer újjászervezését nem akadályozhatta meg, a Neoacquistica Commissio felállításával mégis saját érdekeinek megfelelően befolyásolta egyes országrészek további fejlődését. Sőt a déli határvidéken a Haditanács az országba menekült szerbekre támaszkodva külön katonai igazgatású határőrvidék-rendszert szervezett, amellyel hosszú távra biztosította Magyarország, de egyúttal a Habsburg Birodalom védelmét is az oszmánokkal szemben.

A török uralom mérlege

A 16-17. században Magyarország a keresztény és a muzulmán világ fegyveres összeütközésének egyik legfontosabb szárazföldi színtere volt. Az ország ezért emberéletben, termelőeszközökben és anyagi javakban elszenvedte mindazokat a károkat, amelyek a Habsburg és az oszmán világbirodalom állandó háborúskodásával, a másfél száz esztendős idegen megszállással együttjártak. A helyreállíthatatlan veszteség legfőképpen demográfiai és etnikai téren jelentkezett. A koraújkori népességrobbanás ugyan Magyarországot sem kerülte el, de a lakosság számának növekedését felemésztették a nagy háborús időszakok, elsősorban a tizenötéves és a török elleni visszafoglaló háború. Miután pedig a seregek és a portyázók főként a folyóvölgyek mentén nyomultak előre, a pusztulás elsősorban az ott élő magyar lakosságot érintette, amelynek helyére szerb, horvát, szlovák és román népesség érkezett. Ennek következtében a 17. század végére az ország nemzetiségi térképe már erősen hasonlított arra, amely a 20. század elején, a Trianon előtti Magyarországét jellemezte.

Jelentős veszteség érte a település-, város- és kolostorhálózatot is. A Hódoltság egyes területein a települések több mint fele elpusztult, miközben a középkori szellemi központokul szolgáló kolostorok szinte kivétel nélkül eltűntek a föld színéről. Városhálózatunk hierarchikus rendje is felbomlott, hiszen három korábbi régió-központ (Buda, Szeged és Pécs) török végvár lett, iparosodásban élenjáró lakossága pedig elmenekült. A gazdasági élet súlypontjai ezért a marhakereskedelemből meggazdagodó mezővárosokba helyeződtek át. Ez egyúttal kiválóan jelzi, hogy mit rombolt a török uralom a korábbi gazdasági viszonyokon. Azaz a mezőgazdaság maradt a húzóágazat, az iparosodás és a polgárosodás terén pedig tovább nőtt lemaradásunk a fejlettebb európai területektől. A három részre szakadt ország mindezek ellenére mégis megőrizte államiságát és függetlenségét. A Habsburg-tartományok által finanszírozott határvédelmi rendszernek köszönhetően pedig a magyar királyság elkerülte a teljes török meghódítást és ezáltal azt a szomorú sorsot, amelyre a tőle délre fekvő balkáni országok az oszmán megszállás következtében jutottak.

AZ ORSZÁG KORMÁNYZÁSA

Bécsi központi kormányhivatalok

A Habsburg Birodalom országainak központi igazgatását a Bécsben székelő központi kormányhivatalok végezték. Legfontosabb szerv a Titkos Tanács (Geheimer Rat) volt, ahol a császár legbensőbb tanácsosai a birodalmi jelentőségű bel- és külügyeket tárgyalták meg. Szintén tanácsadó, de jóval nagyobb létszámú testület volt az Udvari Tanács (Hofrat), amely a 17. században veszített súlyából, tevékenysége leginkább az igazságszolgáltatásra korlátozódott. A birodalom gazdasági életének, pénzügyeinek irányítását az Udvari Kamara (Hofkammer) végezte, amely egyúttal a többi országok kamaráit is felügyelte. Az említett kormányszervekben hozott döntéseket, a császári parancsokat, rendelkezéseket az Udvari Kancellária (Hofkanzlei) foglalta írásba. A kancellária egyes osztályai a 17. században fokozatosan önállósultak. 1556-ban jött létre a török elleni katonai védelmi vonal megszervezésére és a hadügyek irányítására az Udvari Haditanács (Hofkriegsrat), amelynek hatásköre a birodalom egészére kiterjedt.

I. Ferdinánd kormányzati reformja: a helytartói tanács

Amikor 1526-ban Habsburg Ferdinánd magyar királlyá lett, ez azt is jelentette, hogy Magyarország egy része egy kormányzati módszerek tekintetében fejlettebb birodalomhoz csatlakozott. Törvényszerű volt tehát, hogy itt is bevezetésre kerüljenek ezek a módszerek, és a középkori kormányzati szokásokon átlépve, immár újkori típusú kormányszervek megalakítására kerüljön sor. Ferdinánd király első próbálkozásként - lévén, hogy ő maga az országon kívül tartotta székhelyét -, egy helytartói testületet kívánt az ország élére állítani, amelynek a központi kormányzatot kellett volna ellátnia. A helytartói tanács lényegében Várday Pál esztergomi érsek helytartósága alatt, az 1540-es években alakult meg, tagjai azok a főurak, főpapok voltak, akik az uralkodó Magyar Tanácsának tagságát is képezték. A helytartó a nádorhoz hasonló jogokat kapott, de pénzügyekben és hadvezetési ügyekben nem rendelkezhetett. A 16. század végétől a helytartói tisztség a nádori címhez kapcsolódott, mint önálló tisztség elvesztette jelentőségét, minthogy a mellé rendelt tanácsosi testület nem működött, nem váltotta be Ferdinánd reményeit. A következő században a nádorok viselték a helytartói címet is.

A központi pénzügyigazgatás szervei: a kamarák

A pénzügyek központi irányítására I. Ferdinánd király 1528-ban szervezte meg a Magyar Kamarát, amely Budáról elmenekülve, 1531-ben Pozsonyban kezdte meg működését. A Kamara feladata az volt, hogy tanácsosok testületéből álló kormányszervként a Magyar Korona országaiban felügyelje és igazgassa a kincstári jövedelmek összességét. Törekednie kellett a Koronától elidegenített birtoktestek mielőbbi visszaszerzésére, az adók, a regáléjövedelmek, köztük az egyre nagyobb jelentőséggel bíró harmincadvám-bevételek felügyeletére, adminisztrálására. A Magyar Kamara hivatalosan csak a királynak volt alárendelve, de valójában az Udvari Kamara felügyelete alatt állott. A Pozsonytól távol eső, de igen nagy gazdasági jelentőséggel bíró Felső-Magyarország számára 1567-ben került sor névlegesen a Pozsonyi Kamara alá tartozó, de valójában nagy önállósággal rendelkező Szepesi Kamara felállítására Kassa székhellyel. Az ország keleti területein a Szepesi Kamara a pénzügyeken túlmenően más, közigazgatási, katonai igazgatási feladatokat is ellátó kormányszervként működött.

A Magyar Tanács és Magyar Kancellária

A lényegében kormányként működő helytartói tanács mellett a középkori királyi tanács utódjaként a Habsburg-uralkodók mellett megmaradt a Magyar Tanács is, melynek tagjait a király nevezte ki. A 17. században a tanácsosok száma egyre nőtt, szerepük, befolyásuk azonban fokozatosan csökkent. A Magyar Tanács rendszertelenül, jobbára az országgyűlések ideje alatt ülésezett, amikor egyébként is együtt voltak az urak, és igen nehezen tudott döntésekre, egyhangú véleményekre jutni. A királyok nem is igen hallgattak a magyar tanácsosokra, ezért rendszeres panaszként, követelésként hangoztatták a korszakban az országgyűléseken összejövő rendek, hogy a magyar ügyekben magyar tanácsosok meghallgatásával döntsön a király. Ferdinánd király és a későbbi Habsburg-uralkodók ugyanígy mellőzték a Magyar Kancelláriát is. Formálisan ugyan működött, élén a mindenkori esztergomi érsek töltötte be a főkancellári tisztet, ám ténylegesen az Udvari Kancellária egyik osztálya adta ki a magyar király nevében kelt utasításokat, parancsleveleket, rendelkezéseket.

A felső szintű igazságszolgáltatás

Mohács után átalakulások következtek be az igazságszolgáltatás legfelső szintjén is. A király személyes ítélkezése megszűnt, ezáltal a kuriális bíráskodás jelentősége csökkent. A kúriában a királyt helyettesítő személynök vette át az ítélkezést, aki így a Királyi Tábla elnöke lett. A korábban szintén a kúriában gyakorolt nádori bíráskodás szokása megmaradt, jelentősége a 17. század végén megnőtt, ebből alakul majd ki a Hétszemélyes Tábla. A nemesség és a papság alsóbb fórumokon indult polgári peres ügyeit fellebbezhették a kúriai bíróságokhoz. A Koronával és a királlyal szemben hűtlenség vétkébe esett nemesek fölött az országgyűlés ítélkezett. A kúria bíróságai az általában tavasszal és ősszel meghirdetett 40 napos törvényszakokon ítélkeztek. Korszakunkban azonban a háborúk, hadfelvonulások miatt alig működött ez a fajta bíráskodás, ezért más, nem egészen legális törvénykezési szokások alakultak ki az országban. Ezek egyike volt a nagybírák ítélőmestereinek vándorbíráskodása, amikor városról városra járva a hozzájuk forduló emberek ügyeiben az ítélőmesterek hoztak döntést.

Kisebb bírói fórumok

A mezővárosokban, falvakban a település bírája dönthetett a kis jelentőségű ügyekben, egyébként a földesúr joghatósága, tehát az úriszék alá tartoztak az itteni lakosok. Az úriszéki bíráskodás virágkorát élte a 16-17. században, az elnöke rendszerint nem maga a földesúr, hanem egy másik meghívott nemes volt. Tagjai a földesúr alkalmazottai és a vármegyéből hívott tisztségviselők. Polgári, úrbéri és büntetőperekben korlátlan hatáskörrel rendelkezett az úriszék, fellebbezési lehetőség nélkül. Speciális esetekben, általában a felségsértési, hűtlenségi perek lebonyolítására a királyok rendkívüli delegált bíróságokat küldtek ki. Ilyen bíróság ítélkezett a Bocskai mozgalmat megelőzően a magyar nagyurak, köztük Illésházy István, Bocskai István ellen is, amikor a határozat már eleve eldöntött volt, fellebbezési lehetőség nélkül. Az erdélyi szász és székely székekben a székek által megválasztott székbírókkal együttesen bíráskodtak a királyok, majd a 16-17. században az erdélyi fejedelmek által kiküldött királybírók, akik természetesen az uralkodói hatalmat képviselték.

A helyi önkormányzatok: a vármegyék

A 16-17. század a vármegyei önkormányzatok megerősödésének időszaka, hiszen a központi kormányzat az adóbeszedésen kívül nem nagyon tudott beleszólni a vármegyék belső életébe. A helyi nemesség legjelentősebb fóruma a közügyekben, közigazgatásban döntéseket hozó nemesi megyegyűlés volt. Itt választották meg az országgyűlési követeket, a megye legfontosabb tisztségviselőit: az alispánt, a szolgabírókat és az esküdteket. A vármegye főispánja rendszerint nem tartózkodott a vármegyében. A megyegyűlésen hozták meg a vármegye területén érvényes szabályrendeleteket, a statutumokat. A vármegye legfontosabb bíráskodási szerve a vármegyei törvényszék volt, ahonnan polgári peres ügyekben a királyi kúriába lehetett fellebbezni. A törvényszéken az alispán elnökölt, az esküdtek a döntéshozatalban vettek részt. A vármegye írásbeli teendőit, az ülésjegyzőkönyvek vezetését, a levelek megfogalmazását a jegyző végezte, aki általában tanult, latinul jól tudó ember volt.

Kiváltságos kerületek, parasztvármegyék

A jász-kun kerületben élők széki szervezetbe tagozódtak, önkormányzatuk központi szerve a jászok és kunok egyeteme volt. Főhatóságuk és főbírájuk 1485 óta a nádor. A terület a 16-17. században a török Hódoltságba került, de bizonyos részeit magyar végvárakhoz csatolták. A hajdúkerület a Bocskai-mozgalom után letelepített hajdúk településeiből állt. Főhatóságuk a magyar király volt, akinek nevében a felső-magyarországi főkapitány rendelkezett. A hajdútelepek egy része várossá lett, ezek megtartották különállásukat, mások falvakként betagozódtak a megyerendszerbe. Az Alföldön a 17. században alakultak ki a parasztvármegyék, a földrajzilag közel eső falvak önvédelmi szerveződései. Céljuk általában a gonosztevők elleni védelem megszervezése volt, külön gyűléseket is tartottak, hadnagyokat, vezetőket választottak. Ugyanilyen céllal jöttek létre a Felvidéken a nemesség önvédelmi szervezeteiként a zápiszok.

Országos méltóságok

A magyar rendeknek központi testületi kormányszervei nem voltak a 16-17. században, viszont egyénenként részt vettek a felső szintű kormányszervek munkájában, és érdekeiket védték a rendiség vezető méltóságai, az országnagyok is. A király helyetteseként a középkor óta a rendek első tisztségviselője a nádor. Hatáskörét az 1486. évi nádori cikkelyek határozták meg: a távol lévő uralkodót helyettesíti, önálló bíráskodási jogkörrel rendelkezik, az ország hadainak fővezére a király után, 32 jobbágytelekig birtokot adományozhat, és ő a jászok és kunok főbírája. 1608-tól a király által jelölt két katolikus és két protestáns főúr közül választja meg az országgyűlés. Az országbíró feladata, hogy egyik nagybíróként részt vesz a kúriai törvényszakok munkájában. A horvát-szlavón báni méltóság szerepe beszűkül, főként a bíráskodásra korlátozódik ebben az időszakban. A tárnokmester és a személynök a városok fellebbviteli bírói törvényszékén bíráskodnak.

Szabad királyi városok

A magyar városhálózat legrangosabb tagjai a szabad királyi városok voltak. Ezek a fallal körülkerített városok közvetlenül a király alá tartoztak, tőle kapták privilégiumaikat, amelyek egyrészt az önkormányzatra vonatkozó szabadságokat, másrészt gazdasági jellegű engedményeket tartalmaztak. Ez utóbbiak közül fontos volt, hogy a kincstárnak egy összegben adóztak, árumegállító joggal, vásártartási joggal, vámmentességgel rendelkezhettek. A magyarországi városok két nagy csoportját alkották a budai jogcsaládhoz tartozó tárnoki városok, amelyek saját bíróságuktól a tárnokmester székéhez fellebbezhettek (pl. Buda, Pest, Nagyszombat, Pozsony, Sopron, Kassa, Bártfa, Eperjes). A másik csoportot a székesfehérvári jogcsaládhoz tartozó személynöki városok alkották, amelyek a személynöki székhez fellebbezhettek peres ügyeikben (ezek közül a legfontosabbak: Székesfehérvár, Esztergom, Lőcse). A szabad királyi városok országrendiséggel rendelkeztek, tehát követeik útján részt vehettek az országgyűléseken. Az így privilegizált városok száma a 17. században nőtt, bár a rendek igyekeztek megakadályozni a királyt mezővárosaik szabad királyi várossá emelésében.

Bányavárosok

A városok különálló, rangos csoportját alkották a bányavárosok, amelyek egy-egy nagyobb érchegységben alakultak ki. A bányászok már a középkor folyamán privilégiumokat szereztek a királytól, sajátos jogrend szerint éltek. Ilyen csoportot alkottak 1466-tól a selmeci jog alapján élő, a Garam mentén elhelyezkedő alsó-magyarországi bányavárosok Körmöcbánya központtal: Besztercebánya, Selmecbánya, Libetbánya, Bakabánya, Újbánya. Szövetségük 1863-ig fennállt. A felső-magyarországi bányavárosok 1487-ben kötöttek szövetséget bányaügyeik és bíráskodásuk közös intézésére (központjuk Gölnicbánya volt, ide tartoztak: Szomolnokbánya, Rudabánya, Jászó, Telkibánya, Rozsnyóbánya, Igló). A szövetség a 16. század végére szétzilálódott, a városok földesúri tulajdonba kerültek. Jelentős bányavárosok voltak Szatmárban is, a később Erdélyhez tartozó Nagybánya, Felsőbánya, Kapnikbánya. Az Erdélyi-érchegységben Abrudbánya, Offenbánya, Kisbánya, Zalatna aranylelőhelyei voltak nevezetesek.

Az Erdélyi Fejedelemség kormányzata

Az Erdélyi Fejedelemség kormányzásának jellegzetes vonásaiban a középkori Magyar Királyság kormányzási módszerei éltek tovább. A fejedelem mellett működött a fejedelmi tanács, a benne résztvevő uraknak azonban csupán véleményezési joguk volt, s állásfoglalásukat a fejedelemnek nem volt kötelező elfogadnia. A törvényhozás a sajátos összetételű országgyűlésen történt, ahol szintén többségében a fejedelmi akarat jutott érvényre. A fejedelemség egyetlen végrehajtó szerveként az 1556-ban, Csáky Mihály által, középkori mintára létrehozott kancellária funkcionált. A nagyobb kancellária a kül- és belügyekben volt illetékes, azaz adott ki a fejedelem nevében parancsokat, utasításokat, a kisebb kancellária pedig a fejedelmi ítélőtáblán meghozott ítéleteket foglalta írásba, és a peren kívüli jogi tárgyú ügyeket intézte. Emellett néhány, a fejedelemmel magánjogi, familiárisi kapcsolatban lévő főtisztségviselő intézte a felső szintű kormányzás fontosabb ügyeit (pl. a főadószedő és a tizedfőárendátor az adók begyűjtését és a tizedbérleteket felügyelte, a főkapitány pedig a fejedelem után az erdélyi hadak fővezére volt).

Az Erdélyi Fejedelemség helyi önkormányzatai: a székek

A vármegyéhez hasonló helyi önkormányzati szervek, bíráskodási és közigazgatási egységek voltak a székek. Erdélyben a Szászföld vagy Királyföld székekre tagozódott, amelyek központi városukról kapták nevüket (Szeben, Szászsebes, Segesvár, Medgyes, Újegyház, Szerdahely, Szászváros, Nagysink, Kőhalom). A székek mellett a brassói és besztercei districtusban élt szász lakosság. A szászok összességének élén a szászok közjogi egyesülése (1486) óta a szász gróf állott, amely tisztséget a legfőbb város, Nagyszeben polgármestere töltötte be. Szintén széki tagozódásban éltek a székelyek, főszékük Udvarhelyszék volt (a többiek: Aranyos-, Maros-, Csík-, Sepsi-, Kézdi- és Orbai-szék; az utóbbi hármat a 17. századtól Háromszéknek nevezték). A székelyek élén a középkor óta a székely ispán állt, amely címet az erdélyi fejedelmek viselték a 16-17. században.

A török tartomány kormányzása

A magyarországi török közigazgatásra hármas feladat várt: 1. a hadsereg kiszolgálása; 2. az adószedés és birtokigazgatás, 3. a jogszolgáltatás. A Hódoltság közigazgatása, katonai szervezete és pénzügyigazgatása a 16. században elsősorban a szandzsákok, arab szóval livák hálózatára épült. Szandzsákok szerint tartották nyilván a népességet, mérték fel a termelési kapacitást, vetették ki az alapvető adókat és osztották ki a szolgálati birtokokat, a timárokat. A szandzsák élén a szandzsákbég (mír-i liva) állt, aki mindenekelőtt a tartományában birtokos szpáhik parancsnoka volt, de ő őrködött a polgári igazgatás, a közrend és a gazdasági élet felett is. Felettese a beglerbég (mír-i mirán) volt, aki a több szandzsákból álló legmagasabb tartományi szervezeti egységet: a vilájetet vagy beglerbégséget irányította. A tizenötéves háborúig két vilájet osztozott Magyarország megszállt területein: a budai (1541), amelyhez a Duna-Dráva vonaláig többnyire tizenöt, és a temesvári (1552), amelyhez hat szandzsák tartozott. A két beglerbég közül a budai számított rangosabbnak, a poszt birtokai 1623-tól vezíri rangot is kaptak. A főméltóságokat gyakran cserélgették; a 16. században a beglerbégek átlagosan másfél, a szandzsákbégek pedig két évet töltöttek el egy állomáshelyen.

A török tartományok pénzügyeit és birtokgazdálkodását a vilájetközpontokban működő defterdárok irányították kiterjedt hivatali apparátusuk segítségével. A szandzsákokról időről időre különféle összeírásokat (deftereket) készíttettek. Az ún. "részletes defter" tartalmazta az adózás általános elveit rögzítő tartományi törvénykönyvet (kánunnáme), a terület városainak, falvainak és adófizetőinek névsorát, továbbá a várható állami és földesúri jövedelmeket (pl. a dzsizje összegét, a terménytizedeket, a bérleti díjakat, a vámok, malmok és halastavak bevételeit stb.). Az ún. "összefoglaló" vagy "timár-defter" pedig azoknak a javadalmasoknak a nyilvántartására szolgált, akik a részletes defterben kimutatott jövedelmekből valamilyen formában részesedtek. A legvirágzóbb településeket és a fő készpénzbevételi forrásokat a kincstár saját kezelésében tartotta (szultáni hász-birtokok formájában), a többit pedig szolgálati hász-, timár-, vagy ziámet-birtokként hivatalnokoknak és katonáknak engedte át. A várőrségek létszámáról és a nekik kifizetett zsoldösszegekről negyedévenként zsoldlajstromok készültek.

A török közigazgatás kulcsfigurája, a kádi, eredeti tiszte szerint bíró volt. Az oszmán birodalomban azonban az államszervezet mindenese lett, s a szultáni tanács nevezte ki. Noha Magyarországon a bírósági körzetek (kaza) és a szandzsákok határai gyakorta egybeestek, a kádiságok száma mégis messze felülmúlta a szandzsákokét: 50 körül mozgott. Saját körzetében a kádi mindenekelőtt családjogi, peres és büntetőügyekben ítélkezett a muszlim vallásjog alapján (elvben teljesen önállóan). Ezenkívül seregnyi közigazgatási teendő hárult rá: ő hitelesítette a pénzügyi elszámolásokat, s szedte be az ún. rendkívüli adókat; irányította a hadsereg mozgósítását, s felelt az élelembeszolgáltatás megszervezéséért; felügyelte az alapítványok és a céhek munkáját, a piacfelügyelővel együtt ő állapította meg és ellenőrizte az árakat, a piacok működését; ő tartotta nyilván az ingatlanokat és intézkedett hagyatéki ügyekben; ő volt a központi hatalom helyi szeme és füle, azaz rendszeresen tájékoztatta a Portát a közhangulatról és a főméltóságok cselekedeteiről. Mivel a magyar lakosság kerülte a török törvényszékeket, az itteni kádik túlnyomóan katonai-pénzügyigazgatási feladatokkal foglalkoztak.

TÁRSADALOMTÖRTÉNET

Az ország vezető rétege: a nagybirtokos főnemesség

A törökkori Magyarország politikai, katonai és gazdasági vezető rétege a főnemesség volt. Nagyságos uramnak az számított, akit királya külön meghívóval invitált az országgyűlésre. Közéjük tartoztak a címeiket a Habsburg-uralkodók adományainak köszönhetően örökletesen bíró bárók, grófok és hercegek, akiket az ország főpapjaival együtt mágnásoknak neveztek. A legfontosabb rendi méltóságokat (pl. nádor, országbíró) és a katonai tisztségeket (főkapitányok) ők töltötték be. Ez azt jelentette, hogy az ország belpolitikájának és igazságszolgáltatásának egyedüli urai voltak, de a had- és pénzügyek helyi irányításában is meghatározó szerepet vállaltak. Hatalmuk alapja a nagybirtok és a pénzben, ékszerekben felhalmozott vagyon volt, amelyet házassági kapcsolataik révén vagy szolgálataikért uralkodói adományokkal gyarapíthattak. Az osztrák-német arisztokráciával ekkor még kevéssé létesítettek kapcsolatokat, sőt, jobban szerettek saját váraikban időzni, mint Habsburg- királyaink bécsi udvarában tartózkodni. A legnagyobb karriereket azonban mégis az udvarban nevelkedők vagy azzal szoros kapcsolatot tartók (pl. Nádasdy Tamás, Pálffy Miklós, Esterházy Miklós és Esterházy Pál) futották be.

A köznemesség sokszínűsége

Noha a törökkori Magyarországon jogilag minden nemes azonos kiváltságokkal rendelkezett, a köznemesség mégis elkülönült a főnemességtől. A vérével adózó nemesség előbbi rétege azonban maga sem volt egységes. Tehetősebbjeik több faluval rendelkező jómódú birtokos nemesek voltak, akik familiárisként gyakran egy-egy nagybirtokos szolgálatában álltak. Ők alkották a vármegyék politizáló vezető rétegét, amely követei révén az országgyűlés alsótábláján hallatta hangját. A náluk kisebb birtokos nemesek mellett voltak olyanok is, akik ugyanolyan telken és életszínvonalon tengették életüket, mint a jobbágyok, sőt adót (taksát) is fizettek földesuruknak, valamint az uralkodónak is. Nemességüket csak a címeres nemeslevél (armális) biztosította. A török elleni küzdelem sok végvári katonának kínált lehetőséget, hogy vitézsége révén emelkedjék a nemesek soraiba. A 17. századtól azonban a gazdagabb parasztok földesuruk közbenjárásával már pénzzel is elérhették, hogy a nemességbe emelkedjenek, és ebből azután jelentős hasznot húztak.

Egy új társadalmi csoport születése a végeken: a végvári katonaság

A török hódítás következtében a magyar társadalom a 16. század második felére egy teljesen új csoporttal, a végvári katonasággal vagy - miként a korban nevezték - a vitézlő néppel/renddel bővült. A több mint 20.000 főnyi, állandó határ menti őrszolgálatot teljesítő katonaság önállóságát azoknak a privilégiumoknak (adó- és földesúri joghatóság alóli mentesség, önálló katonai igazságszolgáltatás, vallásszabadság) köszönhette, amelyekkel korábban csak az ország kiváltságolt rétege, a nemesség rendelkezett. Miután a vitézlő rend tömegeit földjüket vesztett jobbágyok és kisnemesek, tisztikarát köznemesek, vezető részét pedig főnemesek alkották, a rétegbe való bekerülés a korban a felemelkedés egyik legkiválóbb lehetőségét kínálta. A végvári katonaság a határ menti könnyűlovas harcmodor következtében életmódját tekintve ugyan jelentősen eltért a 17. század végére megszülető állandó hadseregtől, a neki szánt feladatot a védelmi rendszer felszámolásáig mégis tökéletesen betöltötte. Féltve őrzött kiváltságainak és összetételének köszönhetően pedig a magyar társadalomban közbülső helyet foglalt el a nemesség és a jobbágyság között, az előbbihez állva közelebb.

Hajdúk és katonaparasztok a 17. századi Magyarországon

A tizenötéves háborút követően a korábbi évszázadinak sokszorosára szaporodott Magyarországon a hajdúk száma. Az eredetileg marhahajtásból élő társadalmi rétegnek több csoportja volt. A királyi vagy iratos hajdúk az uralkodó zsoldján a végvárakban teljesítettek szolgálatot. Ugyanitt vitézkedtek a szabad hajdúk, az ő fizetségük azonban a portyák során szerzett zsákmány volt, amely ha nem volt elegendő, rávetették magukat a jobbágyságra is. Ugyancsak külön csoportot alkotott az a mintegy 10.000 hajdú, akit Bocskai István telepített le kollektív kiváltságokkal 1605-1606-ban többnyire az öreg hajdúvárosokban. Szabolcs és Bihar megyékben, a Hernád és a Sajó mentén Bocskai fejedelem utódai is folytatták a telepítéseket, míg a Dunántúlon és Észak-Magyarországon a jelentősebb nagybirtokosok (Batthyányak, Esterházyak, Nádasdyak) adtak különböző kiváltságokat katonáskodó hajdúiknak. Hasonló privilégiumokban részesültek hadi szolgálat fejében a Zrínyi család muraközi katonaparasztjai is, akik a hajdúkhoz hasonlóan félig katonai, félig polgári életmódot folytattak megerődített településeiken.

A városi polgárság a török hódítás árnyékában

A török hódítás és a magyar gazdaság sajátos lehetőségei jelentősen hátráltatták az amúgy is lemaradásban lévő városi polgárság fejlődését. Az ország három részre szakadtával több szabad királyi város török fennhatóság alá került, ami végleg konzerválta városhálózatunk fejletlenségét. Az ipar elmaradottsága sem kedvezett a polgárok gazdagodásának, a nemességnek és a katonaságnak a városokban való megtelepedése pedig szintén korlátozta korábbi pozícióikat. Paradox módon a városi polgárság számára sem elsősorban az ipari vállalkozás, hanem a Hódoltságból kiinduló marha- és borkereskedelembe, illetve a szőlőtermesztésbe való bekapcsolódás teremtett lehetőséget jelentősebb tőke felhalmozására. Ezt azonban nem manufaktúrák létrehozásába, hanem főként föld- és szőlővásárlásba fektették be újra, amely ugyancsak kedvezett kereskedelmi vállalkozásaik folytatásának. Kiváltságaikat azonban a negatív jelenségek ellenére többnyire sikerült megőrizniük.

A legnépesebb társadalmi réteg: a jobbágyság

Noha a magyar nemesség Lengyelország után a legszámosabb volt Európában, az ország társadalmának legszélesebb rétegét a kiváltságokkal nem rendelkező jobbágyság alkotta. Uraihoz hasonlóan ez a réteg sem volt országosan egységes. Bár röghöz kötésükre a 16-17. században számos kísérlet történt, ez teljességgel sohasem valósult meg. Szabad költözésüket elősegítette, hogy a pusztuló végvári katonaságnak és hajdúságnak utánpótlásra volt szüksége, ugyanakkor maguk a földesurak is szívesen telepítették be elnéptelenedett birtokaikat. A szökött jobbágy pedig bármelyik utat választotta is, egy több-kevesebb kiváltsággal rendelkező csoportba lépett, azaz megnyílt számára az út a felemelkedésre. Ahol viszont erősebb volt a földesúr hatalma, a jobbágyok számtalan adóval és robottal tartoztak. Ugyanakkor a meggazdagodott parasztok vagy a zsellérek közül azok, akik állatot tenyésztettek, szőlőt műveltek vagy iparosok voltak, esetleg kereskedtek az egytelkes nemeseknél magasabb életszínvonalon élhettek, sőt, a 17. században pénzért akár nemeslevelet is vásárolhattak.

Parasztok és parasztpolgárok a Hódoltságban

A virágzó marhatenyésztésbe és a nyugatra irányuló marhakereskedelembe a török Hódoltság kialakulásával egyre több falusi paraszt és mezővárosi parasztpolgár kapcsolódott be. A magyar gazdaság sajátos 16-17. századi fejlődése kedvezett az állattenyésztő- és tőzsér-réteg meggazdagodásának. A parasztpolgárok a tőzsérkedéssel megragadták a gazdasági túlélés egyetlen esélyét, sőt a 16. században tevékenységük határozott anyagi gyarapodást hozott a hódoltsági mezővárosoknak. Vagyonuknak köszönhetően a helyi adminisztrációban és önkormányzatokban is jelentősebb szerephez jutottak, a Hódoltságban ugyanis a korábbi intézmények, a nemesi vármegyék, a nemesség elmenekülése miatt nagyrészt megszűntek, így a paraszt-polgárok vették át a lakosság önigazgatásának szervezését. Ezáltal a török Hódoltságban a magyar jogszokásokat és közösségi normákat továbbéltették. Igy ezek teljes újjáélesztése a török kiűzése után kevésbé okozott nehézséget.

A magyar állam és a hódoltsági magyarok kapcsolata: a törökösség

Idő haladtával a királyi Magyarország állami és vármegyei szervezetei mind nagyobb mértékben avatkoztak be a Hódoltság mindennapi életébe. A birtokjog helyreállításával párhuzamosan egyre részletesebben szabályozták a magyar hatóságok és magánszemélyek törökökkel kiépíthető kapcsolatait is. 1574-ben, 1575-ben és 1587-ben a magyar országgyűlés megtiltotta a töröknek való önkéntes behódolást. Az 1622-ben, 1625-ben és 1635-ben hozott törvények fő- és jószágvesztéssel sújtották azokat, akik törökökkel szövetkeztek, nekik fegyvereket szolgáltattak ki, vagy a magyar hatóságok tudta nélkül a Hódoltságba utaztak. Az 1659. évi 13. tc. aztán a határ- és birtokügyeket is e "törökösségnek" számító bűntényekhez sorolta. A vármegyék hódoltsági jog- és igazságszolgáltatási gyakorlatában ugyanakkor már az 1630-as évektől egyre sűrűbben fordulnak elő "törökösnek" minősített cselekedetek. A 17. század második felében törökösség vétkében ítélték el azt, aki törökös ruhát öltött, török szokásokat vett fel (pl dohányzott), török leveleket továbbított, gyakran fordult meg török várakban, korábban magyar kézen volt birtokot töröknek eladott, elzálogosított, vagy töröktől ilyet vásárolt vagy zálogba vett, török kádihoz fordult olyan ügyben, amelyben a magyar hatóságok is illetékesnek tartották magukat.

Gyarapodó értelmiség a török torkában

A török hódítás ellenére a 16-17. században Magyarország továbbra is Európa kulturális vérkeringésében maradt. Ebben nagy szerepe volt annak az értelmiségi rétegnek, amelynek tagjai a német birodalomban, Itáliában, Svájcban vagy akár a távoli Hollandiában és Angliában folytatták egyetemi tanulmányaikat. A reformáció 16. századi elterjedése a magyar nyelvűség mellett neves kollégiumok (Brassó, Debrecen, Sárospatak, Pápa), valamint falusi iskolák százainak megalakulását hozta magával. Az elkövetkező évszázadban az ellenreformáció jegyében pedig a jezsuita gimnáziumok (Győr, Kassa) és a Pázmány Péter alapította nagyszombati egyetem (1635) segítette a magyar értelmiség gyarapodását. Mindezek következtében fellendült a könyvnyomtatás, egyre szélesebb körben terjedt az írásbeliség, a nemesség és polgárság körében ugyanakkor megbecsült helyet kaptak a könyvtárak. A protestáns vagy katolikus egyházi, az országos bíróságokon tevékenykedő jogtudó, avagy a városi és a vármegyei értelmiségbe való bekerülés pedig egyúttal felemelkedési lehetőséget kínált az alacsonyabb rétegek számára.

Három rend - három náció: magyarok

A középkori fejlődés eredményeképpen Erdély rendi struktúrája másképpen alakult, mint Magyarország többi részén. A rend fogalom Erdélyben azonos volt a natio (nemzet) fogalommal, amely azonban nem a mai értelemben használatos nemzetet jelentette. A magyarság önálló rendet, azaz natiót alkotott, amelybe azonban csak a magyar nemesség tartozott bele. A magyar nemesi rendbe való bekerülés feltétele a nemesség megszerzése és az ezzel együttjáró földbirtok birtoklása volt. Tehát a magyar nemes bármilyen nemzetiségből származott is, a magyar rendi nemzet részét alkotta, ha megfelelt a kívánalmaknak. Az erdélyi nemesség mint rend, a legritkább esetben tudta a fejedelemmel szemben rendi igényeit érvényesíteni. Ennek oka egyrészt szegénységükben keresendő: jóval kisebb földbirtokokkal rendelkeztek, és ezáltal csekélyebb anyagi erőt képviseltek, mint magyarországi társaik; másrészt az erdélyi hatalmi megosztottság is háttérbe szorította a rendi érdekek érvényesítésének lehetőségeit a törvényhozásban és a kormányzatban egyaránt.

Három rend - három náció: székelyek

A székelyek rendje, a székely natio történetében a 16. század a középkori székely társadalom végleges bomlását hozta magával. Folytatódott a vagyoni rétegződés, kialakult a székelység három neme. A közszékelyek elszegényedése maga után vonta, hogy egyre kevésbé tudtak eleget tenni katonai kötelezettségeiknek. Az ilyen szegény székelyek egy-egy gazdagabb székely úr szolgálatába adták magukat, annak "földönlakóivá" váltak, de az erdélyi jobbágyoknál szabadabban éltek, hiszen csak szerződéses viszonyban voltak urukkal, szabadon költözhettek. 1542-1551 között Fráter György többször kötelezte a székelyeket pénzbeli adó megfizetésére, s emellett hagyományos adójukat, az ökörsütést is követelte. Megadóztatásuk ellen 1562-ben kitört a székelység lázadása, amelyet János Zsigmond keményen megtorolt, és a lázadás utáni rendelkezéseiben megfosztotta a székelységet évszázadok óta birtokolt szabadságjogaitól. Az erdélyi fejedelmek, akik a székelyek ispánja címet is viselték, ezt követően mindig a szabadságok visszaadásával kecsegtették őket, ha a még mindig jelentős székely haderő szolgálatait akarták igénybe venni. 1636-ban I. Rákóczi György örök hálára kötelezte őket, amikor ismét érvénytelenítette a jus Regiumot a Székelyföldön. A középkorban kialakult széki szervezetük tovább élt a fejedelemség alatt is.

Három rend - három náció: szászok

A szász natio önkormányzatának élén 1486 óta a szász gróf állott, amely tisztséget rendszerint a szebeni polgármester töltötte be. A szászok rendje, elsősorban gazdag városaik révén a leggazdagabb nemzete volt Erdélynek. A fejedelemség korában is megőrizte rendi privilégiumait és ezáltal elkülönültségét, amelyet méginkább erősített, hogy a lutheri hitelvek mellett kitartva a 16. század végére kezdett kialakulni a szászság nemzeti öntudata is. 1545-ben Paul Wiener püspöksége alatt létrejött a szász evangélikus egyház. A szász nagyvárosok, Nagyszeben, Brassó, Beszterce, meg a nem szászföldi, de csak a 16. század végére elmagyarosodó Kolozsvár német kereskedői továbbra is eljutottak a szász ötvösipar termékeivel nyugati piacokra is. Ez azonban nem tudott tartós felemelkedést, gazdasági növekedést biztosítani számukra, és így Erdély számára sem. A szász céhesipar megragadt a középkori keretek között, a céhuniók létrejötte korlátozta a termelést a szűk belső piac szerény igényeinek megfelelően.

Erdély társadalma a 17. században

A fejedelemség lakossága a 16-17. század fordulóján kb. egymillióra tehető. A tizenötéves háború pusztításai után az 1657-1661 közötti időszak hozott jelentős pusztulást, és nagy migrációs hullámot idézett elő Erdélyen belül, de a szomszédos román területek és Erdély között is. A 17. század második felében, részben amiatt, hogy Várad elestekor a Partium is török fennhatóság alá került, az össznépesség 700-800 ezerre csökkent, s ennek 40-50%-a magyar, 10-15%-a szász, 30-40%-a román volt. Az erdélyi arisztokráciát néhány család alkotta csupán, amelyek tagjai a fejedelem mellett tanácsosokként tevékenykedtek, vagy más tisztséget elnyerve részesülhettek a hatalomból. Itt nem alakult ki az örökös főrendiség intézménye, a nemes családok így jobban ki voltak szolgáltatva a fejedelem kegyének. Ebben a században is a kis- és középbirtokos nemesség túlsúlya jellemezte Erdélyt, a legnagyobb birtokok, uradalmak továbbra is a fejedelem kezén voltak. Bár Apafi alatt gyakoriak voltak a tömeges nemesítések, s így nőtt a nemesség számaránya a társadalmon belül, a főhatalom változatlanul a fejedelem kezében volt.

A szász társadalom a század közepéig megőrizte középkori kiváltságokon alapuló rendi különállását, a sajátos szász jogrendet. 1651-ben elvesztették azon jogukat, miszerint a fejedelmi bíróság elé közvetlenül nem voltak idézhetők. Ez idő tájt született az a rendelkezés is, amely szerint nem-szászok is vehetnek házat városaikban, s ez tovább bomlasztotta a szász egységet. A románság egyre nagyobb számban tagozódott be az állami és a földesúri adóval megterhelt jobbágyság sorába, de sokan emelkedtek a nemesi rendbe, és szereztek jelentős politikai befolyást a fejedelmek mellett. A század második felében kialakult Erdély társadalmának jellegzetes középrétege: a papok, ügyvédek, prédikátorok, tanárok, orvosok és hivatali tollforgatók alkotta értelmiségi réteg. Közülük sokan nemességet is kaptak Apafi Mihálytól. Az igen szegény jobbágyságból csak kevesen tudtak munkát vállalni a só- és nemesfémbányáknál, vashámoroknál, üveghutáknál, malmoknál.

A magyarországi törökök társadalma

Az országba betelepülő törökök száma mintegy 50-80 ezer lehetett, többségük katonaként és hivatalnokként szolgált. A hódítók társadalmának csúcsán a beglerbégek, a szandzsákbégek, az ő helyetteseik és a vilájetközpontok kádijai álltak. Őket követték az egyes katonai és polgári szakágazatok irányítói, a defterdárok, az alajbégek, a folyami flották kapitányai, a szandzsákok kádijai és a vallási élet vezető személyiségei: a rangosabb imámok és jogtudósok. Hatalomban és anyagi megbecsülésben a bégek messze megelőzték a többieket. A budai pasák a 16. században átlag egymillió, a szandzsákbégek pedig 200-400 ezer akcsét kaptak évenként, ami a napi 30-70 akcse fizetésből élő kerületi kádikéhoz képest is óriási vagyonnak számított (kivéve a budai kádit, aki naponta 500 akcsét kapott). E magas rangú tisztségviselőket azonban gyakran váltották le és helyezték át (igaz, többnyire a Hódoltságon belül kaptak új állást). A várakozási állományban fizetés nélkül eltöltött idő, a kíséret fenntartása és a kenőpézek felemésztették bevételeik javát, így, bár kiegészítő jövedelmekre is szert tettek, többnyire szerény vagyonokat hagytak utódaikra.

A magyarországi törökség középrétege két nagyobb csoportból állt. Ide tartoztak azok az adóbehajtók és középhivatalnokok (szubasik, vajdák, eminek), akik az adózókkal való közvetlen kapcsolatot saját anyagi gyarapodásukra is fel tudták használni. Velük egy szinten álltak azok a művelt emberek, akik az itteni törökség lelki gondozását végezték: a medresze-iskolák tanárai, a kolostorok elöljárói, a közepes és kisebb dzsámik és mecsetek imámjai. A közép és az alsó réteg közé helyezhetők a jobb módú kereskedők és egyes iparosok, valamint a timár-birtokos szpáhik, akiknek szolgálati birtokai valamivel többet jövedelmeztek, mint a birodalom belsejében szolgáló társaiké. Végül a ranglétra legalsó fokán találjuk a várkatonák tömegeit, akik 3-10 akcse napi zsoldból tengették életüket. Őket az alulfizetettség a kiváltságosaknál is erősebben kényszerítette mellékfoglalkozások keresésére (főleg a 17. században, amikor illetményük teljesen elértéktelenedett). Legtöbben boltok nyitásával, iparűzéssel, alkalmi kereskedéssel, majd a 17. században egyre gyakrabban gazdálkodással próbálták fenntartani magukat.


Vissza az oldal elejére