Kéri Katalin: Mi a neveléstörténet? (JPTE Tanárképző Intézet, Pécs, 1997.)
II. GONDOLATOK A TÖRTÉNELEMRŐL
1. Mi a történelem?


Toynbee szerint minden ember Janus: előre nézünk és hátra.[1] A történetiség az ember sajátossága, olyan alaptulajdonság, amely mind az egyes személyek, mind pedig az emberiség szempontjából folyamatosan jelenlévő elem. Erich Frank megfogalmazását idézve: "A helyzet, amelyben az egyén találja magát, annak eredménye, amit ő és előtte mások átéltek, tettek és gondoltak, visszavonhatatlan döntéseké tehát. Egyedül a múltnak tudható be, hogy az ember gondolkozni, cselekedni és létezni tud (ha számot vet ezzel a múlttal). Ebben áll létezésének történetisége."[2] Az ember azonban bír a változtatás képességével, így történelme változó, önmeghatározásra, szabadságra törekvése magyarázza a szakadatlan innovációs folyamatot.[3] Schopenhauer szerint az emberi nem számára azt jelenti a történelem, amit az ész az egyénnek. "Az ember ugyanis - eltérően az állattól - az észnek köszönhetően nem korlátozódik a szűk, szemléleti jelenre, hanem megismeri a hasonlíthatatlanul messzebbre ágazó múltat is, mellyel össze van kapcsolva és melyből származik; de csak ennek révén szerez tulajdonképpeni ismeretet magáról a jelenről, s még a jövőt illetően is következtetéseket vonhat le."[4]

Mi tehát a történelem? A válasz első pillanatban könnyűnek látszik: a történelem a múlttal foglalkozó diszciplína, a múlt ismerete, amely a múlt valóságán alapul. A jelent, annak történéseit existencia in acto, az azt megelőző minden időt pedig existencia historicá-nak nevezhetünk.[5] Ez a meghatározás azonban számos árnyalattal bővül és pontosítást nyer, ha áttekintjük a kérdés ugyancsak bőséges irodalmát, azt, hogy miként is gondolkodtak a történelem jelentéséről, értelméről az elmúlt évszázadokban történészek és filozófusok.

Carr azt írja, hogy amikor azt a kérdést firtatjuk, hogy "Mi a történelem?", akkor "válaszunk akarva-akaratlanul saját, időben elfoglalt helyzetünket tükrözi vissza, és részben arra a még átfogóbb kérdésre felel, hogyan tekintünk a társadalomra, amelyben élünk."[6] A történelem egyszerre valóság és diszciplína, nem pusztán a múlt ismeretét jelenti, hanem múlt és jelen kapcsolatainak feltárását is. A történelem a halott emberek élő műve. Collingwoodnak, a neves angol gondolkodónak - akinek a történetfilozófia területén tett erőfeszítései még töredékességükben is jelentősek - A történelem eszméje címmel kiadott írásaiból[7] az az álláspontja szűrhető le, hogy a történész kutatómunkája és az általa vizsgált múltbéli események sorozata együttesen nevezhető történelemnek. Ez a jelentésbeli kettősség - melynek elemei szoros kölcsönhatásban állnak - a történelem jellemzője.

Nietzsche szerint az élő ember három tekintetben igényli a történelmet: "igényli, mint tevékeny és törekvő lény, mint megőrző és tisztelő lény, s mint szenvedő és szabadulásra szoruló lény. A viszonyulás e hármasságának a történelem tanulmányozási módjának hármassága felel meg: ha tetszik monumentális, antikvárius és kritikai történetírást különböztetünk meg."[8]

Múlt, jelen és jövő tehát szoros kapcsolatban áll, amit Dilthey így fogalmazott meg a múlt században: "A múlt melódiája kelti a jelen hangjait", Croce pedig azt írta, hogy "a holt történelem újjáéled, és az elmúlt történelem fokról fokra újra jelenné lesz, amint az élet fejlődése úgy kívánja."[9] Croce abból indult ki, hogy "a szellem maga történelem, s minden ízében történelemalkotó és egyszersmind eredménye az egész korábbi történelemnek."[10]

A croce-i iskola szerint
  1. a történelem egyrészt a történész történelme, aki rekonstruálja a múltat (szubjektivista aspektus);
  2. a történelem az örök jelen megismerése (idealista aspektus);
  3. a szellem, az én története;
  4. végül pedig a történelem filozófia. (A filozófia abban az értelemben azonos a történelemmel, hogy nem más, mint a történelem metodológiája illetve a történetírás metodológiai mozzanata.)[11]
Jaspers a történelemmel kapcsolatosan az átalakulásra helyezte a hangsúlyt; szerinte "a történelem az emberiség legszélesebb horizontját tárja elénk, melyre életünk épül; mértéket ad, melyhez jelenünket hozzámérhetjük, megszabadít saját korunk tudat alatti kötelékeitől, megtanít bennünket arra, hogy az embert legjobb képességei és soha el nem múló alkotásai tüzében lássuk."[12]

A történelem lényegének, jelentéstartalmának megközelítéshez szemantikai úton is eljuthatunk. A görög "hisztorie" szó valaha azt jelentette, hogy valaki lezajlott, már befejeződött történéseket ad elő. Ez magának a történetmondónak (történetírónak) a cselekedete volt: ő tárta fel és mondta el az eseményeket. A szó eredeti jelentése annyit tett: kiváncsiskodni, kutatni, vizsgálódni, később viszont magát a vizsgálat tárgyát is kezdték ezzel jelölni: "ami megtörtént", "az elmondott (dolog)" értelemben. Ez már a történelem objektív aspektusát jelentette, amelyet latinul úgy neveztek, hogy res gestae. A latin nyelvben emellett az alábbi kifejezéseket használták még: annales (krónika, az év során megtörtént dolgok elmondása); historia (a történelmi megismerés maga, a történelem művészete). Ez az ontológiai és gnosszeológiai kettősség más európai nyelvekben is megjelent. A német Geschichte (történelmi valóság, történelmi cselekedetek) és Historie (leírás, narráció, krónika); az angol Story (történeti valóság) és History (maga a történettudomány); az olasz Istoria (történeti valóság) és Storia/Storiografia (történettudomány) jó példa erre, illetve a spanyolok és franciák kis és nagy kezdőbetűvel jelölt különbségtétele: historia/histoire (történeti valóság) és Historia/Histoire (a tudomány).[13]