Kéri Katalin: Mi a neveléstörténet? (JPTE Tanárképző Intézet, Pécs, 1997.)
II. GONDOLATOK A TÖRTÉNELEMRŐL
3. Mi a történelem értelme?


A történetfilozófia évszázadok óta értelmet, egységet, struktúrát keres a történelemben. Valaha a görög történetírók akár személy szerint is ismerhették kis városállamaikban azokat az embereket, akik a történelmet alakították,[15] ezért történeti munkáik leginkább az események egyszerű leírására szorítkoztak, és nem firtatták a történelem értelmét. A zsidók, majd a keresztények új elemet hoztak a történelemről való gondolkodásba, ők ugyanis feltételezték, hogy a történelmi folyamat bizonyos végcél felé halad (teleologikus világszemlélet).[16] Az első keresztény történetírók (pl.: Caesareai Euszebiosz a IV. században vagy Paulus Orosius a IV-V. század fordulóján) egyetemes történelem írásával próbálkoztak, Krisztus előtti és utáni időszakra bontva a történéseket. Világszemléletüknek megfelelően hittek a kezdőponttól a végpont felé tartó történelemben.

A XVIII-XIX. század fordulóján egyre többen foglalkoztak a történelem értelmének vizsgálatával. A német felvilágosodás jelentős történetírója volt Herder, aki az emberi történelmet olyan folyamatként fogta fel, amelyben előrehaladó mozgás, fejlődés bizonyítható, és szerinte ennek az az értelme, hogy emberiesebb ember fejlődjön ki, a humanitás elérése a történelem célja.[17] Hegel és Kant is úgy vélte, hogy a történelem nem végtelen folyamat, hanem egyszer majd befejeződik. Kant azon tűnődött, hogy "nincs-e a történelemnek valamilyen szabályos mozgása, s ami az egyén nézőpontjából merő káosznak tűnik, az egy hosszabb időszakot tekintetbe véve nem lassú haladás, fejlődés-e?"[18] A történelem végpontja szerinte az emberi szabadság megvalósítása, amely igazságos polgári alkotmány létrehozása és elterjesztése után valósulhatna meg. Hegel is a szabad társadalmak létrejöttében látta a történelem végpontját, híressé vált mondása volt az, hogy a "történelem a szabadság története". A keleti, a klasszikus és a germán világot hasonlította össze, mint az szellem önfejlődésének korszakait, és úgy vélte, az egyén illetve a kevesek szabadságától halad a történelem mindenki szabadsága felé. Ezt írta: "A világtörténet célja tehát az, hogy a szellem eljusson annak tudásához, ami valójában, s tárgyivá tegye ezt a tudást, megvalósítsa létező világgá, létrehozza magát, mint objektívat."[19] Saját korának porosz államát látta a haladás végcéljának.

Marx - Hegel műveiből sokat merítve - szintén haladásában írta le az emberiség történetét, a valóságot kapcsolat- és viszonyrendszerek, szerkezetek együtteseként felfogva. Ő úgy vélte, hogy a dialektikus előrelépéseknek köszönhetően az emberi történelem utolsó, tökéletes szakasza a kommunizmus lesz.

A haladás kultusza a XIX. század második felének Angliájában tetőzött, amikor a gyarmatbirodalmakkal rendelkező szigetország hatalma, jóléte és önbizalma teljében volt, egyesek úgy vélték, eljött a végpont, az emberiség történetének utolsó korszaka.[20]

Herder és Hegel műveiből nőtt ki a német historizmus irányzatának történelemszemlélete, melynek képviselői (Humboldt, Ranke, Dilthey, Windelband, Meinecke és mások) szintén történeti keletkezésükben, kialakulásukban, fennállásukban és elmúlásukban kutatták a jelenségeket és eseményeket.[21]

Több XX. századi történetíró is úgy gondolkodott és gondolkodik, hogy valamennyi társadalom a növekedés és sorvadás egyetemes törvényeinek van alávetve. Spengler, Toynbee és mások szemlélete azonban szakított Hegel, Marx illetve sok más gondolkodó felfogásával, vagyis azzal a gondolattal, hogy az emberiség történelme egységes és valamely irányba halad.[22]

A XX. században egyre többen megkérdőjelezik a történelem egyetemes értelmének létezését, és inkább az egyes kultúrák sajátos fejlődéséről beszélnek. Jaspers azt írta ezzel kapcsolatosan, hogy "Ha a történelem értelmét a földi boldogság végső állapota felé való mozgásban keressük, ehhez a szemléletünkhöz komoly támaszt a múlt történelmében nem találunk. Ellenkezőleg: az emberi történelem egész kaotikus menete, csekély sikereivel és totális katasztrófáival, ellentmond ennek az értelmezésnek. A történelem értelme nem fogalmazható meg valamely cél terminusaival."[23] Carr úgy fogalmazott, hogy "ha továbbra is szeretnénk hinni, hogy létezik haladás, fogadjuk el, hogy nincs töretlen folytonosság."[24]