Kéri Katalin: Mi a neveléstörténet? (JPTE Tanárképző Intézet, Pécs, 1997.)
II. GONDOLATOK A TÖRTÉNELEMRŐL
5. Tudomány-e a történelem?


Ha a tudomány ókori görögök által kidolgozott koncepcióját tekintjük, akkor az e kérdésre adott válaszunk valószínűleg nemleges. A platoni, arisztotelészi elvekre alapozva az egyetemesség, a szükségszerűség és az okszerűség a tudomány kritériumai, ám ebben az értelemben Arisztotelész szerint még a költészet is inkább nevezhető tudománynak, mint a történelem. A történelem ugyanis az egyedivel és a véletlenszerűvel foglalkozik, és nem fér bele az antik tudománymeghatározás skatulyájába. Léteznek azonban másfajta tudomány-definíciók is, amelyek szerint a történelem tudománnyá fejlődött az idők során. Mielőtt az ezzel kapcsolatos véleményeket ismertetnénk, foglaljuk össze a történelem tudomány-voltát megkérdőjelezők érveit.

A negatív álláspont képviselői szerint a tudomány "előrejelzést" ad, a történész viszont általánosításokat tehet, de nem tud törvényszerűségeket levonni a történeti tényekből, mivel azok nem valamiféle előzetes tervek vagy szabályszerűségek alapján alakultak, hanem számos, kontrollálatlan tényező is közrejátszott létrejöttükben. Sohasem fog még egyszer megismétlődni ugyanaz a helyzet, a sokféle különböző tényező ugyanolyan együttállása.[27] Duby szerint "a múltat eredeti teljességében lehetetlen visszaadni. Bármilyen sűrűn adódnak is nyomok, hiábavaló igyekezet (...) mindent »életre kelteni«. Ez lehetetlenség. Egész egyszerűen ez az, ami a történettudományban határt szab a realizmusnak."[28]

A történelemről továbbá elmondható, hogy nem egy zárt rendszer, a történész nem ellenőrizheti a megfigyelés körülményeit, és nem tudja manipulálni a különböző tényezőket, ahogyan ezt a természettudósok gyakran megteszik egy-egy hipotézisük bizonyításakor. Kétségtelen, hogy a történész munkája jelentős mértékben szubjektív, akár ha csak az általa kutatott témák és források kiválasztását tekintjük, melyek esetében jelentős szerepet játszik érdeklődése, személyisége, kompromisszumai és a lehetőségei. (A történelem iránti, századunkban szélesebb körben tapasztalható érdeklődésről például Ariès azt írta, hogy mindez összefügg a haladásba vetett hit megrendülésével és a modern kultúrát megelőző korok "rehabilitációjával".)[29] A történész továbbá mások által közölt megfigyelésektől függ, az általa választott (gyűjtött) források egy részének az objektivitása is megkérdőjelezhető. A történész olyan személy, aki igyekszik kirakni egy mozaikot (a történelmet), ám egyes darabok mindig hiányozni fognak. Duby rendkívül képletes hasonlatával élve a történésznek "felfedezését, képzeletének alkotását egy szigettengerben kell elhelyeznie. Ebben a szigettengerben nyilvánvalóan vannak szembetűnő, nagyobb szigetek, amiként vannak kisebbek is, amelyek közt a történész könnyedén elhajózik, sőt vannak nagy vízfelületek is, amelyeken igazán kiélheti szenvedélyét."[30]

Tudományos kijelentéseket tenni pedig olyan alapról, melynek evidenciája nem teljes, csak a kétségek lavináját indítja el: így fogalmaznak a történelem tudomány-voltát megkérdőjelezők.[31] Ez utóbbi "váddal" szemben Zeldin azt írta, hogy "az a törekvés, hogy az élet egészét belefoglaljuk a történetírásba, a lehetetlen megkísértése, bár olyan eszmény is egyúttal, amelyet a társadalomtörténészek ismételten célul tűznek maguk elé."[32]

A történettudomány létezését tagadók vagy megkérdőjelezők több csoportra is oszthatóak érveik szerint. Egyesek, mint például Condorcet, Comte, Buckle, Lacombe, Humboldt úgy gondolták, a történelmi tények vizsgálata önmagában nem tudomány, ám egy nap felemelkedhet arra a rangra, ha adaptálja a természettudományok módszereit. Mások úgy vélték, a történelem - tárgya természeténél fogva - képtelen tudománnyá válni. Bacon, Hobbes az "okszerű ismeret", Schopenhauer pedig az események és a rendszer közti kapcsolat hiánya miatt gondolta így. Ez utóbbi filozófus szerint a történelem csupán a mellérendelést tudja felmutatni a tudomány alapjellegének, az alárendelésnek helyében.[33] Maritain, Seignobos, Palacios és mások is hasonlóan gondolkodtak.

Bacon óta csökkent azoknak a száma, akik az arisztotelészi tudománykoncepció hívei, az okság fogalmának a törvény fogalmát alárendelő irányzatok azonban hamar válságba sodródtak. A XX. század elejének revizionista tudománykoncepciója úgy foglalható össze, hogy a természettudományok klasszikus, okságon, törvényeken nyugvó sémája csak a tények egy bizonyos (részleges és zárt) rendjére vonatkozóan áll fenn. A tudomány általános koncepciója csak odáig terjed, hogy belépést nyújtson a tapasztalat más rendjei számára alkalmazható logikai sémákhoz. Innen lehet ajtót nyitni a történelem felé is, hogy úgy lehessen felépíteni, mint tudományos ismeretet. E revizionista iskola képviselői állították, hogy a tudományos ismeret nem mindig és nem szükségszerűen a törvények ismerete, és magukon a természettudományokon belül is elmondható, hogy az ismeretek nem mindig általánosak és egyetemesek. A tudomány sémája így megtoldható az indeterminitás elvével.[34] A történeti "törvényszerűségekkel" kapcsolatban egyébként a vélemények megoszlanak, de a legtöbben tagadják ezek létezését (pl. Meyer, Huizinga stb.) Az egyén a törvénnyel szemben: egyesek szerint ez a történelem lényege, amit Marawall úgy összegzett, hogy léteznek ugyan törvényszerűségek a történelemben, de azok nem történelmi törvények.

A történelem tudományos mivoltához való pozitív közelítés szerint a történész behatárol egy problémát, hipotézist alkot vagy kérdéseket tesz fel, összegyűjti és elemzi az elsődleges adatokat, mérlegeli hipotézisét, általánosításokat és végkövetkeztetéseket von le, ezért vizsgálódása tudományosnak tekinthető. Jóllehet, nem tud közvetlen módon adatokhoz jutni, több forrás információinak sokszempontú vizsgálatával közelít tárgyához. Következtetései levonásakor ugyanolyan valószínűségi elveket használ, mint a természettudományok képviselői. Finley azt írta, hogy ha csak adatgyűjtést értünk a történeti kutatáson, akkor az nem egyéb, mint krónikaírás. Ám ha az összevetés a vizsgálódás alapja, akkor bizonyos általánosítások is levonhatóak.[35]

A történelmet tudománynak gondolók tábora is két nagyobb csoportra bontható. Vannak, akik úgy képzelik a történelmet, mint a képzelet tudományát, ami hasonlít a természettudományokhoz (mint például a pozitivista áramlat több képviselője). Mások autonóm, független, saját arculattal, módszerekkel és stílussal rendelkező tudománynak gondolják.[36]

Általánosan elfogadott nézet, hogy a történelem tudománnyá válása a XIX. század elején indult el, és Rankét (1795-1886) szokás a tudományos történetírás atyjának tekinteni, bár forráskritikát már korábban is alkalmaztak, Ranke volt az, akinél mindennek célja az ember lényegének megismerése. Az általa képviselt historicizmussal szemben a múlt században két másik irányzat jött létre, a pozitivista és a marxista, amelyek egyaránt materialista tőről erednek. Ezen irányzatok legtöbb történésze azon fáradozott, hogy módszerét objektív tényekre alapozza (adatgyűjtés, forráskritika stb.). Kutatásaikhoz felhasználták a természettudományos módszereket.

Történészeknek egy másik jelentős köre tagadta, hogy a történelmet úgy kell tárgyalni, mint a természettudományokat, és Dilthey, Windelband, Rickert, Simmel, Croce, Xenopol, Collingwood jelentős erőfeszítéseket tettek, hogy meghaladják a történelem pozitivista interpretációját. Dilthey "pszichológiai és művészi cselekedet"-nek nevezte a történelem rekonstruálását, Windelband a "szabadság és meghatározhatatlanság birodalmá"-nak a történelmet.

A XX. század elején alakult, a francia Annales folyóirat köré csoportosuló történeti iskola tagjai (Bloch, Braudel és tanítványaik) szintén tagadták a történelem pozitivista szemléletét, nem tudták azonban teljesen kivonni magukat annak hatásai alól. 3 fő törekvésük, melyek leginkább az 1960-as évektől gyakoroltak hatást a történelmet kutatókra így foglalható össze:
  1. kiszélesíteni a kapcsolatokat a társadalomtudományok között;
  2. érdeklődés a számszerű tények iránt, a demográfia, statisztika kvantitatív módszereinek és adatainak beépítése a kutatásokba;
  3. a teljesség kifejezésére való törekvés. Szerintük minden korszaknak megvan az önmagában való értelme, ezért a történésznek el kell kerülnie mindenféle jelenre vonatkoztatást, a haladás teóriájának erővel való hirdetését.[37]
A XX. század során tehát számos történetírói iskola és iskolává nem teljesedett irányzat bontakozott ki a világban. Minél inkább kikristályosodott azonban a történelem tudomány jellege, annál több szélsőséges, végletesen túlzó vélemény is napvilágot látott. Egy ezek közül például Nadelé, aki szerint számos, általában valamely társadalomtudományból eredő irányzat megjelenése már oly messzire ment, hogy kétségbevonható maga a "történelem" fogalma, kérdés az, hogy ez a diszciplína bír-e még valamilyen értelemmel.[38]

A posztmodern történetírók a tények vizsgálatából kiindulva "eljutottak az objektív tények tagadásához, az arisztotelészi dichotómia lebontásához. Ha nincsenek objektív tények, akkor nem is alkothatunk objektív »igaz - nem igaz« kijelentéseket az egyes történelmi munkák tartalmát illetően, mert nem állnak rendelkezésünkre külső viszonyítási pontok - ellentétben a természettudományokkal."[39] A történelmi munkákat így csak más, nyelvi szempontok figyelembevételével lehet értékelni. White-ot idézve: "bármely olyan területen, amelyet eddig még nem süllyesztettek le (vagy emeltek fel) a valódi tudomány státusába, a gondolat a nyelvi kifejezés foglya maradt."[40]

A történelemszemlélet, a történetfilozófiai gondolkodás évezredes történetének vázlatos áttekintéséből is jól kitűnik, hogy az alcímekben feltett kérdésekre igen nehéz válaszolni. Számos vélemény olvasható, melyek gyakran egymásnak ellentmondóak, egymással vitáznak. A történelem kutatásával és értelmezésével kapcsolatos problémák a neveléstörténetet is kísérik, lévén az a történelmen belül, a művelődéstörténet keretei között elhelyezkedő diszciplína. Mielőtt a neveléstörténet kifejtésére rátérnénk, szükséges még a művelődéstörténet tárgykörének meghatározása.