Kéri Katalin: Mi a neveléstörténet? (JPTE Tanárképző Intézet, Pécs, 1997.)
III. A NEVELÉSTÖRTÉNET
1. A neveléstörténet születése


A neveléstörténet historiográfiájával foglalkozó kutatók úgy vélik, hogy e diszciplína születése - csakúgy, mint a történettudományé - a múlt század elejére tehető, szülőföldje pedig német területre. Természetesen, ez nem jelenti azt, hogy korábban nem léteztek neveléstörténeti tárgyú művek.[50] Szinte valamennyi szerző megemlíti azt a két, XVII. században élt tudóst, akik az első neveléstörténeti munkák íróinak tekinthetőek: Conringot (De antiquitatibus academicis disertationes sex - 1651) és Fleuryt, akinek egyháztörténeti munkáiban neveléstörténeti részek is voltak. A XVIII. század szintén nem szűkölködött hasonló művekben. Az egyetemeken például széles körben elterjedt az a törekvés, hogy az intézmény múltját megörökítsék, okulásul az utókor számára. A "fény századának" végén jelentette meg a neveléstörténet vázlatát a német August Hermann Niemeyer, A nevelés és oktatás alapelvei című művében.

A neveléstörténet igazi fejlődése azonban a múlt században vett jelentősebb lendületet, annak a feléledő érdeklődésnek köszönhetően, amely a történelem, a pedagógia és a filozófia iránt támadt, elsősorban német területeken. Egyesek a források összegyűjtését és elemzését tartották fontosnak, mint például Christoph Meiners, a Göttingeni Egyetem tanára, aki 1810-ben közzétett művét forrásokra alapozta. Niemeyer nyomdokain járva többen úgy gondolták, hogy a nevelés múltjának tanulmányozása megkönnyítheti a jelen megértését, és kiindulópont lehet a nevelés elméletének megalapozásához. E gondolatok jegyében íródott például Friedrich H. Ch. Schwarz műve, amelyet 1802-ben kezdett el és 1813-ban fejezett be Heidelbergben, Erziehungshere címmel, 4 kötetben megírva.[51] Hegel vonalán elindulva Schwarz megpróbálta a népek közötti kapcsolatok, a kultúrák közötti összefüggések alapján bemutatni a neveléstörténetet. Hozzá hasonlóan többen is, például F. Cramer, G. Taulow, K. Rosenkranz is hegeliánus alapokról indultak. Taulow 1845-ben megjelent művében (A pedagógia filozófiai tudományos rangúvá emelkedése) azt írta, hogy a neveléselméletnek szüksége van egy, a neveléstörténeten alapuló filozófiára, mert csak ez lehet a kiindulópontja egy pedagógiai rendszer felépítésének, és semmiféle neveléselmélet nem vonatkoztatható el a nevelés történetétől.[52]

Az efféle nézetek nem arattak osztatlan sikert a pedagógia tudományos rendszerének kidolgozásával próbálkozók között. Herbart például úgy gondolta, hogy a neveléstörténet haszna nem elméleti, hanem gyakorlati, a múltból vett példák ugyanis segítségére lehetnek a tanárképzés szakembereinek, de a pedagógia megalapozásához a pszichológiát és az etikát használta fel.

A század közepén elég jelentős fordulat következett be a neveléstörténet helyzetét és megítélését illetően. Karl von Raumer 1843-ban megjelent művében[53] azt fejtegette, hogy a neveléstörténet több, mint a pedagógia tudományának alapja, a tanárképzést illetően gyakorlati és hasznossági szerepét is hangsúlyozta. Ő maga neves múltbeli nevelő személyiségek életrajzait gyűjtötte össze, és ugyanezt az orientációt jelzi Karl Adolf Schmid munkássága is, akinek 1884-1902 között publikált műve[54] ugyancsak híres - és kevéssé híres - személyeket mutatott be, akik a nevelésnek és tanárképzésnek szentelték életüket. Jelentős vállalkozás volt a Monumenta Germaniae Paedagogica összeállítása.

A XIX-XX. század fordulója táján több olyan neveléstörténeti mű jelent meg, amelyek már jelezték a diszciplína akadémiai tudománnyá válásának első lépéseit. A francia Jules Paroz (1868) és Gabriel Compayré (1883), az amerikai J. Ph. Munroe (1895) és L. Seeley (1899) munkái voltak ilyenek a fentebb már említett német kutatások mellett. Angliában Oscar Browning 1881-ben jelentette meg Bevezetés a neveléselméletek történetébe című művét, Dilthey 1884 és 1894 között tanította a Berlini Egyetemen a Pedagógia rendszeré-t, mely 1934-ben jelent meg könyv alakban, Emile Durkheim pedig az 1904/05-ös tanévben tartotta előadásait a Sorbonne-on Pedagógiai evolúció Franciaországban címmel. Németországban a herbartiánus Paul Barth neve és 1916-ban megjelent műve fémjelezte azt a szociológiai irányultságot, amely a korabeli Európában az egyik meghatározó irányzat volt.

A neveléstörténet, a múltbeli pedagógiai eszmék iránti megélénkülő érdeklődést jelezte a könyvek és előadássorozatok szaporodása mellett a neveléstörténeti emlékeket összegyűjtő múzeumok vagy múzeumi részlegek létrehozása, valamint az, hogy a pedagógiai tárgyú újságokban és folyóiratokban egyre nagyobb teret kaptak neveléstörténeti írások, a konferenciákon pedig a felszólalások. Mindezek ellenére a XX. század elején tapasztalható volt bizonyos hanyatlás a neveléstörténeti kutatásokat illetően, ami azonban csak átmenetinek bizonyult. A neveléstörténet századunk során mindvégig jelentős szerepet játszott a pedagógiai gondolkodás megalapozásában, elméleti és gyakorlati kérdésekkel foglalkozó pedagógusok, filozófusok, politikusok és történészek fogták és fogják vallatóra a forrásokat, minduntalan igazodva a pedagógia új kihívásaihoz és a történelem különböző irányzataihoz.