Kéri Katalin: Mi a neveléstörténet? (JPTE Tanárképző Intézet, Pécs, 1997.)
III. A NEVELÉSTÖRTÉNET
2. A magyar neveléstörténet-írás születése


A magyarországi neveléstörténet-írás is a polgári korban bontakozott ki, ám léteztek korábbi neveléstörténeti munkák is. A neveléstörténeti kutatások kiszélesedése több okkal is magyarázható: az egyik kétségkívül a nemzetközi törekvések hatása, a filozófia, a történetírás és a pedagógia irányzatainak begyűrűzése (főként Németországból). Másrészt az elmúlt században Magyarországon is nagy horderejű változások történtek az oktatás célját, tartalmát, módszereit, az oktatási rendszer egészét tekintve. A valamennyi szinten átalakuló, kiteljesedő intézményrendszer gyökereit keresve, az egyes problémákat vizsgálva kiemelt figyelem fordult a múlt felé. A dualizmus időszakában több magyar kutatónak is módja nyílott arra, hogy külföldi és magyar kutatóhelyeken művelődés- és neveléstörténeti forrásokat tárjon fel és azokat értelmezze. Ebben segítségükre volt a száz évvel ezelőtti közép- és felsőfokú iskolák magasszintű klasszika-filológiai képzése és a német nyelv - széles körben elterjedt - ismerete. Emellett az a tudománypolitika, amely az ország nehéz anyagi viszonyai közepette is biztosította a kutatások magas színvonalát.[55]

A múzeumi hálózat kiterjedése, a megnyitott egyházi és magánlevéltárak, az Országos Levéltár és megyei levéltárak létrehozása, a sokasodó könyvtári intézmények minden korábbinál nagyobb lehetőséget nyújtottak a kutatásra. A kiszélesedő könyv- és lapkiadás, a sokasodó pedagógiai és történeti konferenciák és egyleti gyűlések fórumot és hátteret adtak a neveléstörténeti kutatásokhoz. Meg kell említeni azokat a helytörténeti és egyes iskolákon belül folyó kisebb kutatásokat, amelyek később segítették az országos vagy regionális szintű összegzéseket.

A neveléstörténeti kutatásokat hazánkban is - miként Európa más országaiban - egyrészt azok a lelkes kutatók kezdték, akik középiskolai tanárként vagy történetíróként gyűjtöttek forrásokat. A diszciplína kiteljesedését másrészt azoknak az egyházi személyeknek és/vagy pedagógusképzésben dolgozó szakembereknek a kutatásai segítették elő, akik megírták egy-egy korszak, felekezet, iskolatípus vagy régió neveléstörténetét, esetenként egyházi vagy politikai feljebbvalójuk, esetleg a kormány megbízásából.

A múlt században megszerveződött tanító- illetve tanárképző intézményekben bevezetésre került alapozó tárgyként a neveléstörténet is, és több tanár elkészítette a diszciplína tanításához szükséges tankönyvet. Mindannyian keresték a választ arra a kérdésre, hogy mi is az a neveléstörténet, hol a helye a pedagógia rendszerén belül, és milyen haszonnal jár a tárgy tanítása. E műveket vizsgálva nagyjából elmondhatjuk, hogy a XIX. századig tartó egyetemes neveléstörténet tanítása nagyrészt azon művek és személyek kiemelésével történik ma is, ahogyan 100 évvel ezelőtt, csak a legújabb években tapasztalhatóak jelentősebb változtatási törekvések (pl.: a gyerekkor-történet vizsgálata, más kontinensek neveléstörténetének tanulmányozása).

A múlt században és századunk elején írott neveléstörténeti szintézisek, a korabeli pedagógiai enciklopédiák és folyóiratok vonatkozó részei valamint az egyes részletkutatások ma is fontos források, főként a magyar neveléstörténeti gondolkodás, a tárgy historiográfiájának vizsgálata során.

A legelső magyar neveléstörténeti munkák szerzői a XVIII-XIX. század fordulóján éltek és dolgoztak. Molnár János (1728-1804) jezsuita tanár, a bölcselet és a teológia doktora készítette el az első jelentősebb magyar nyelvű rendszeres neveléstant.[56]

Beély (Briedl) Fidél József (1807-1863) bencés tanár volt az első hazai egyetemes neveléstörténeti összefoglalások szerzője.[57] Rendszeresen publikált a Religio és Nevelés című lapban, és Alapnézetek a nevelés és leendő nevelő s tanítóról, különös tekintettel a tan történeti viszontagsága s literaturájára (Pozsony, 1848) címmel könyvét is kiadták.

Pauer János (1814-1883), a teológia tanára és történész volt az első hazai magyar neveléstörténeti összefoglalás írója. A székesfehérvári megyéspüspök is a Religio és Nevelés című lapban részletekben tette közzé Nevelő s tudományos intézeteink története s azok fejlődésére a clerus befolyása a magyar első századoktól korunkig című művét (1843-ban),[58]

Lubrich Ágost (1825-1900), aki különböző pedagógusképző intézményekben tevékenykedett, azért emelhető ki, mert megalkotta a neveléstörténet és a neveléstudomány első hazai összegzését. A nevelés történelme I-III. (Budapest, 1874, 1876) című könyvtrilógiája volt az első magyar nyelvű neveléstörténeti szintézis.

Molnár Aladár (1839-1881) pedagógus és művelődéspolitikus akadémiai megbízás alapján foglalkozott a közoktatás történetével. Bár műve halála miatt befejezetlen maradt, torzójában is fontos munka: A közoktatás története Magyarországon a XVIII. században I. (Budapest, 1881.)[59]

Fraknói (Frankl) Vilmos (1843-1924) cisztercita rendi püspök történetírói munkásságában kiemelkedő helyet foglalt el a neveléstörténet. Számos nagyon értékes forrásanyagot tett közzé. Néhány jelentősebb neveléstörténeti műve: Pázmány Péter és kora I-III. (Pest, 1868-1872.), A hazai és külföldi iskolázás a XVI. században (Pest, 1873), Magyarországi tanárok és tanulók a bécsi egyetemen a XV. és XVI. században (Budapest, 1874.).[60]

Kiss Áron (1845-1908) szintén a magyar neveléstörténet-írás egyik legelső alakja volt, akit György Aladár a "magyar neveléstörténet Líviusa"-ként emlegetett. A tanítóképzés javításán fáradozva több neveléstörténeti kézikönyvet is írt, és egyik fő műve A magyar népiskolai tanítás története (Budapest, 1881-83) című munka. Ő kezdeményezte elsőként a magyar neveléstörténet forrásainak felkutatását és összegyűjtését.[61]

A dualizmus korában kibontakozott művelődéstörténeti irányzat egyik jelentős képviselője volt Békefi Remig (1858-1924) ciszterci szerzetes, történetíró, aki egy ideig a budapesti egyetemen művelődéstörténetet tanított. Ő művelődéstörténeten valójában oktatástörténetet értett, és kutatásait e tárgyra szűkítette. A középkori oktatás történetére vonatkozó művei úttörő jelentőségűek.[62] Ez áll róla az 1976-ban kiadott Pedagógiai Lexikonban: "A régi magyar neveléstörténet hatalmas mennyiségű kéziratos forrásanyagát tárta fel és tette közzé nyomtatásban, pozitivista módszerű feldolgozások kíséretében."[63] Legfőbb neveléstörténeti művei: A közoktatás története Magyarországon 1000-1867 (Budapest, 1898); A népoktatás története Magyarországon 1540-ig (Budapest, 1906); A káptalani iskolák története 1540-ig (Budapest, 1910).

A magyarországi neveléstörténet-írás máig egyik legkimagaslóbb alakjának tekinthető Fináczy Ernő (1860-1935), aki rendkívül sokoldalú kutató és tanár volt. Részt vett a korabeli magyar oktatásügy gyakorlati átalakításában, szervezésében csakúgy, mint a pedagógia elméleti kérdéseinek kidolgozásában. A széleskörű műveltséggel bíró, több nyelven kiválóan tudó, világlátott férfi mind a magyar, mind pedig az egyetemes neveléstörténet terén nagy jelentőségű, ma is haszonnal forgatható műveket készített. A magyarországi közoktatás története Mária Terézia korában I-II. (Budapest, 1899-1902) című munkája széleskörű levéltári kutatásokon nyugodott. Öt kötetnyi, az egyetemes nevelés történetét áttekintő munkáiban bemutatta az európai nevelés teljes történetét, sőt röviden más kontinensek neveléstörténetére is kitért. Az ókori nevelés története (Budapest, 1906), A középkori nevelés története (Budapest, 1914), A renaissancekori nevelés története (Budapest, 1919), Az újkori nevelés története (Budapest, 1927) és a Neveléselméletek a 19. században (Budapest, 1934) ma is élvezetes és hasznos olvasmányok. Történeti felfogásának, a korszakok, művek, életutak értékelésének hátterében keresztény életszemlélete áll. Fináczy e művei gyakorlatilag szemelvénygyűjteményként is használhatóak a bennük szerepeltetett számos forrásrészlet miatt, melyek egy jelentős részét ő maga fordította ógörögből, latinból vagy valamely modern európai nyelvből magyarra.[64]