Kéri Katalin: Mi a neveléstörténet? (JPTE Tanárképző Intézet, Pécs, 1997.)
III. A NEVELÉSTÖRTÉNET
3. A neveléstörténet tárgya


A neveléstörténet esetében is szükséges annak meghatározása, hogy mit is takar ez az elnevezés, mivel foglalkozik ez a diszciplína, hogy voltaképpen mi is képezi tárgyát. Több kutató több oldalról közelítette meg ezt a kérdést, és válaszaik szintézisével közelíthetjük meg leginkább a neveléstörténet lényegét.

A neveléstörténet megnevezés mellett a pedagógiatörténet is használatos, és e kettős névhasználat is tükrözi a tárgymeghatározás nehézségeit. Valójában egyik elnevezés sem adekvát, annyi azonban bizonyos, hogy a neveléstörténet tágabb értelmű. A germán és latin országokban (Franciaországot kivéve) inkább a pedagógiatörténet elnevezés terjedt el. E fogalom azt foglalja magában, amit a pedagógia a történelem során elért: ennek alapja a pedagógiai rendszerek és elméletek története, a pedagógiai alapkérdések, a célok, módszerek, tartalom változásainak vizsgálata. Az angolszász tradíciójú országokban és francia földön inkább a neveléstörténet névvel találkozhatunk, és ez a tágabb értelmű megnevezés jelöli azt, hogy a pedagógiai gondolkodás és a nevelés tudományának története mellett a nevelési valóság feltárása is a vizsgálódások tárgyát képezi. A nevelési gyakorlat, a nevelők és műveik, a nevelés különböző színtereinek megismerése egészíti ki a neveléstörténet tárgyát. Mészáros István 1981-ben megjelent munkájának azért adta "Az iskolaügy története Magyarországon 996-1777" címet,[65] mert szerinte így minden, az iskolával kapcsolatos jelenség, elméleti és gyakorlati tény történetét összefoglalhatta: az elmélet, gyakorlat, módszertan, közoktatáspolitika, szervezet, tanterv, tankönyv, állam és egyház szerepe, az iskolaüggyel kapcsolatos számos jellegzetesség és összefüggés vizsgálódásainak fókuszában állott.

Vág Ottó, a másik nemzetközileg is ismert magyar neveléstörténész az alábbi módon fejtette ki gondolatait a neveléstörténet tárgyáról: egyrészt ez nem más, mint a nevelés teljes gyakorlatának története, vagyis az, hogy kiket, kik, hogyan és mire neveltek. (Hozzátehetnénk még azt is, hogy hol és mi célból.) Másrészt a nevelési intézmények és az oktatáspolitika történetének nyomon követése a diszciplína tárgya; harmadrészt pedig a különböző korokban keletkezett neveléselméletek és neveléstudományok története tartozik ebbe a körbe.[66] A neveléstörténet manapság számos részterületre osztható, tovább differenciálódik, önálló ágát képezi az oktatástörténet, tankönyvtörténet, tantervtörténet stb.[67]

A nemzetközi szakirodalomban is hasonló tárgymeghatározásokkal találkozhatunk. Larroyo azt emelte ki, hogy a diszciplína tárgya térben és időben kiterjedt, és a neveléstörténet kutatói három kérdésre összpontosítanak: a pedagógiai (nevelési) valóság, a neveléselmélet és az oktatáspolitika története.[68] Brickman szerint meg kell különböztetni a neveléstörténet szűkebb és tágabb értelemben vett tárgyát. Az előző értelmezés szerint e diszciplína csak bizonyos intézményes formák történetének vizsgálatával foglalkozik, amelyek az ismeretátadás biztosítására jöttek létre a történelem során. A másik fajta, tágabb értelmű megközelítés szerint a neveléstörténész a nevelés valamennyi színterével és típusával, minden formális és informális szinttel kapcsolatosan végez kutatásokat, és azt is vizsgálja, hogy milyen hatást gyakorolt a nevelés az egyes emberekre vagy közösségekre.[69] A neveléstörténeti vizsgálódások az újabb időkben kiterjednek valamennyi ország és korszak vizsgálatára,[70] és egyre inkább kiteljesednek mind a szinkronisztikus, mind pedig a diakronisztikus kutatások, jóllehet a diszciplína még csak "gyerekcipőben jár".

Efféle törekvésekkel már a múlt században is találkozhatunk. Gabriel Compayré már 1886-ban kifejtette mindezt, leírva, hogy a neveléstörténeti vizsgálódásoknak ki kell terjedniük az emberiség teljes szellemi és morális kultúrtörténetére, valamennyi korszakra és népre. Hozzátette még, hogy az iskolai nevelés mellett létezik egy másik, "természetes nevelés, amely a gyermekre abban a társadalmi környezetben hat, ahol él, függetlenül attól, hogy tudunk-e erről a hatásról vagy hogy szeretjük-e."[71] A neveléstörténet határait ő olyannyira kitágította, hogy szerinte annak megértéséhez vizsgálni kell a klímát, a különböző embercsoportok életét, szokásait, a társadalmi viszonyokat, a politikai intézményeket és a vallásos tanításokat.

A neveléstörténet tárgyának leírásakor ki kell térni azokra a kultúrtörténeti egységekre, amelyekről a történelmi kutatások kapcsán is szóltunk. Azt, hogy a neveléstörténet mely történeti tények együttesét vizsgálja a világtörténelem egységei közül, alapvetően három tényező határozza meg.

  1. Egyrészt a pragmatikai tényező (pragmatikós /görög/ befolyással bíró, hatékony.), amely nem más, mint az a hatás, amelyet a történeti egység (tény) a társadalomra gyakorolt.

  2. Történeti-kulturális tényező, amelyből a nevelési folyamat mindenütt és mindenkor táplálkozik.

  3. Progresszív tényező, mely didaktikus és dialektikus előrelépést jelent, olyan pedagógiai sikerességet, amely a megelőző korok eszményein és intézményein - azokból építkezve - felülkerekedik.
A neveléstörténet tehát kutatja, értelmezi és bemutatja egyes korok és földrajzi helyszínek pedagógiai eszményeit, oktatáspolitikáját és nevelési gyakorlatát, rendszerezve a kikutatott anyagokat, feltárva a kultúrtörténeti egységek és a nevelés történeti típusainak kapcsolatait és folyamatát. A neveléstörténet megmutatja, hogy a rendszerszerűen kifejtett neveléselméletek mindig bizonyos értékek és ideálok mentén rendeződnek el, a történelemnek pedagógiai jelentősége van, és a pedagógiai kérdések sem értelmezhetőek történeti háttér ismerete nélkül.