A tudományos igényű (nevelés)történetírás alapja a forráskritika. Ennek szélesebb körű alkalmazásáról a humanisták törekvései óta beszélhetünk, noha egyes ókori szerzők példáját is említhetnénk. A szó modern értelmében általában Thuküdidészt tartjuk az első olyan történetírónak, aki forráskritikát végzett, bár az iratok tanulmányozásával és értékelésével részben már Hérodotosz is foglalkozott. Thuküdidész próbálta hitelesíteni az események leírását, és elbeszéléseibe beleszőtte különböző személyek véleményét, az eseményről szóló vitákat, valamint a történtek oksági magyarázatát, a szereplők viselkedésének mozgatórugóit is kereste. Arisztotelész neve a hermeneutikai problémák felvetése és fejtegetése kapcsán emelhető ki.^[134]

A tágabb értelemben használt forráskritika több lépést foglal magában. Egészében véve az összegyűjtött anyagok megítélésére szolgál, azok értékéről mond véleményt és közvetíti tartalmukat. A forrásokkal kapcsolatos munkálkodást eszerint az alábbi szakaszokra lehet osztani - melyek közül egyik sem kihagyható, és sorrendjük is lényeges:

1. Heurisztika
2. Külső és belső forráskritika
3. Hermeneutika, a források interpretálása
4. Konstrukció vagy szintézis
5. Történeti expozíció

1.-2. A forrás megtalálása a neveléstörténeti kutatásnak is első lépése. Ezt követően az első, leglényegesebb kérdés annak eldöntése, hogy a forrás eredeti-e. Ezt nevezik a formális hitelesség megállapításának, amely eljárás során a kutató megpróbálja kideríteni, hogy a szerző által írott szöveg eredeti-e vagy másolat, esetleg a másolat másolata; hogy szöveghű-e vagy hibás, igaz információkat tartalmaz-e vagy tudatos hamisítvány.^[135] A forrás külső kritikája annyit tesz, hogy a kutató megállapítja, hogy az mikor, hol, hogyan keletkezett, ki készítette, hol és milyen formában őrződött meg napjainkig. E kérdések eldöntéséhez a források materiális jellemzőit (íróanyag, pecsét, betűforma, festék stb.) és keletkezésük hátterét kell megvizsgálni. Esetenként szükség van olyan kémiai, fizikai elemzések elvégzésére, melyek során a kutató meggyőződik arról, hogy a forrás kivitelezése megfelel-e az adott kor technikai szintjének, melyik időszakban keletkezett (régészeti feltárásoknál alkalmazott kormeghatározó módszer pl. a rádiokarbonos vizsgálat), milyen utat járt be a történelem során (földrajzi útvonal meghatározásánál segít pl. a pollenanalízis).

Az ú. n. belső kritika lényege az eredetiség vizsgálata mellett a forrás tartalmi hitelességének, a szerző szavahihetőségének vizsgálata. Ehhez egyrészt szükség van olyan más forrásokkal való összevetésre, amelyek a vizsgált irat (kép, tárgy, hanganyag) tartalmával kapcsolatba hozhatóak. Meg kell vizsgálni a kort, a szerzőt ért hatásokat, komolyságát, pontosságát, hozzáértését. Szükséges annak kiderítése, hogy a szerző saját szemével látta-e az eseményeket, szemtanúja, résztvevője volt-e az általa megörökítetteknek, vagy közléseit mások elmondására alapozta.^[136] Fontos annak feltárása, nem torzította-e valamely tény a forrás létrehozójának munkáját, például félelem, hiúság, részrehajlás, kényszer, emlékezetkiesés vagy egyéb.

3. Ezen forráskritikai lépések után következik a (nevelés)történeti kutatás talán legérdekesebb és leginkább felelősségteljes mozzanata: a történeti források tartalmának interpretálása.^[137] A forráselemzés végső célja a szerző gondolatainak minél teljesebb megértése, és ez nem csupán annyit jelent, hogy a szöveget mai formára átírjuk. Először is gondolatban bele kell helyezkedni abba a kulturális környezetbe, abba a korba, ahol és amikor a szerző élt, és az általa bemutatott jelenségek, események történtek. Ez igen nagyfokú felkészültséget kíván a kutatótól, melyet elsődleges és másodlagos forrásokból szerezhet meg, ezenkívül pedig nagyfokú képzelőerőt és kreativitást. Az egyéni és művészi adottságok, a politikai, társadalmi, gazdasági, vallási, demográfiai és más tényezők és körülmények együttesen határozzák meg egy kor kultúráját, és még más aspektusokat is figyelembe kell venni: például olyan fizikai tényezőket, mint az éghajlat, a földrajzi (pl.: domborzati) viszonyok. (Ez utóbbi jelentősen befolyásolta például Athén és Spárta városállamok életét és fejlődését, és így - közvetetten - az ottani nevelési rendszerek és pedagógiai eszmények kialakulására is hatott.) A pszichológiai és környezeti tényezők tanulmányozása is elengedhetetlen tehát a források értelmezése során.

Az interpretáció, a szövegmegértés segítségével a kutató keresi a pedagógiai eszményeknek és az oktatási-nevelési gyakorlatnak azon összefüggéseit, amelyek a korabeli kulturális és társadalmi élet területén sokszínűen kifejezésre jutottak. Az interpretáció azonban még így, sokoldalú vizsgálódásokra alapozva is nehéz és ingoványos művelet, sikerességét kockáztatják az előítéletek, a hamis indukció és az analógiák.^[138]

4. A szintézisalkotás során a neveléstörténész tulajdonképpen újraalkotja a történeti valóságot, ehhez pedig nem csupán széleskörű szakmai tudásra és kitartó szorgalomra van szüksége, de nagyfokú kreativitásról, művészi látásmódról is tanúbizonyságot kell tennie.^[139] Az a pozitivista módszer, amikor a kutatók "hagyták beszélni" az összegyűjtött forrásokat, mára már meglehetősen túlhaladottá vált, a neveléstörténész feladata is az, hogy értelmezze a forrásokat, a bennük foglalt adatokat szintetizálja és levonja a vizsgált témára, korszakra, kulturális egységre vonatkozó következtetéseit.

5. A kutatás befejező szakasza az a munka, amikor a neveléstörténész leírja, mások számára bemutatja azt az élővé tett történeti képet, amelyben már kiválasztva, összefüggéseikben bemutatva, napjaink pedagógiai jelenségeihez kapcsolva, tipizálva állnak előttünk a neveléstörténeti tények és korszakok.