A XX. század első felében egyre inkább kiszélesedett a neveléstörténeti részletkutatások köre, ami ma is megfigyelhető jelenség világszerte. Az 1960-as években kulcsfontosságú változások történtek a nyugati neveléstörténetírásban. Egyrészt a történeti kutatói irányzatok változása miatt, másrészt a nagy oktatásügyi átalakulásnak köszönhetően, amelyek megértéséhez (és előmozdításához) új pedagógiai kérdések felvetése, új nevelési, oktatási problémák megjelenése járult. Ebben az évtizedben rendszerezték az "új történetírói iskolához" tartozó - főként francia - történészek a már korábban formálódó, és Pirenne, Huizinga, valamint az Annales-kör tagjai által képviselt tendenciákat, melyek ösztönzőleg hatottak a neveléstörténetre is. A neveléstörténet evolúciójának ezen (és mai) időszakában az alábbi főbb törekvéseket figyelhetjük meg a nemzetközi kutatások színterén (melyek hatása Magyarországra csak mostanában kezd valamicskét begyűrűzni):

1. A - valaha Febvre által megfogalmazott - totális történelem iránti érdeklődés; különböző tudományterületek eredményeinek felhasználásával mind szélesebb tér- és időbeli kereteket húzva feltárni a neveléstörténetet is.

2. Ehhez szorosan kapcsolódó törekvés a felhasznált források jelentős kiterjesztése: az írott, az ikonográfiai és tárgyi források mellett az orális források beépítése a kutatásokba, emellett a "történelmi csendek" (forrásszegény időszakok) vizsgálata.

3. Problémaelemzés, problématörténeti, összehasonlító és hatásvizsgálattal foglalkozó kutatások forszírozása a szokásos kronologikus feldolgozás mellett.

4. A tanú (szerző) személyiségének és a forrás keletkezési körülményeinek az újabb kutatások során legalább annyi figyelmet szentelnek, mint a forrás tartalmának.

Valószínűleg jelentős lesz majd a posztmodern neveléstörténetre gyakorolt hatása is, amelynek sarkalatos pontja az az, hogy "egyedi átélésben érez és jön rá az ember az irdatlanná növekvő, létbetöltő civilizátumra."^[140] Vagyis a posztmodern kutatások lényege az alanyi megközelítés.

Nagy változás várható a kutatási módszerek tekintetében is. Az informatika gyors és szinte beláthatatlan fejlődése, az elektronikus publikálási rendszerek terjedése soha nem látott mennyiségű információ birtokába juttatja a kutatót (is). Ez egyrészt örvendetes, hiszen sok utánjárástól kíméli meg a tudósokat, és az anyagok tárolásának virtuális lehetőségei elmossák a térbeli határokat. Másrészt azonban mindez veszélyekkel is fenyeget, és feltétlenül átalakulásokat okoz majd a kutatást tekintve. Ahogyan Glatz Ferenc fogalmazott: "a szakirodalom áttekinthetetlenné válik, a tudományos gyűjtemények nem képesek azokat [t. i. a kutatási eredményeket] felvenni. Az anyaggyűjtés szakasza szükségszerűen megnyúlik. A részletkutatási eredmények özöne a kutatási célokat, a hipotézis-állításokat is befolyásolja: a részletekbe elmerülésre csábít. Azaz tovább erősítheti századunk tudományfejlődésének egyik deficitjét: mindinkább leszoktat a szintetizáló célok követésétől."^[141]

E rövid összefoglalásból is látható, hogy számos feladat és új kihívás vár a neveléstörténeti kutatókra is a közeljövőben, és nem lesz könnyű megfelelniük. Egyrészt azért lesznek változások a diszciplínával kapcsolatosan, mert az új történeti irányzatok és pedagógiai problémák más irányba tolják majd a vizsgálódásokat. Másrészt amiatt, mert a diszciplína tartalmának, eddigi eredményeinek újragondolása vált szükségessé, hiszen ha csak a legutóbbi évtizedek kutatásait nézzük, akkor is látszik, hogy néhány vélekedés és megcsontosodott kijelentés érvényét veszítette. A források pontos és szakszerű feltárása és alapos értelmezése azért is fontos, mert időről időre számos vitatható felfogás épül be a pedagógiai köztudatba, ver gyökeret a tudományos kutatásokon belül éppúgy, mint a tanárképzés tananyagában. Mindez azért történik meg, mert a kutatók "elnagyolják" a forrásfeltárást és forrásértelmezést, kritika nélkül átveszik mások (olykor elhibázott, túlzó, általánosító vagy egyéb) véleményét, és nem járnak maguk a dolgok végére.^[142] Eddig biztosnak hitt kijelentések inogtak meg, és a történelem egészét szemlélő, sokszínű forrásanyagból merítkező neveléstörténetírás egészen máshogyan rekonstruálja a múltat, mint korábban az megtörtént.

Az újabb kutatások alátámasztják a sokszínű, párhuzamosságaiban és változatos kapcsolataiban létezett és létező világ képét. Szükség van arra a szemléletváltásra a neveléstörténet kutatása és tanítása során, amely az állandó kérdésfeltevéseket, a kreatív gondolkodást, a kételkedést fontosnak tartja és nem merül ki az adathalmozásban, és nem ragaszkodik az ingatag alapokon álló tételek hangoztatásához. Szükséges volna figyelmet fordítani Európán és Észak-Amerikán kívül élő népekre is, és kultúrtörténetük megismerésével sor kerülhet az egyetemes neveléstörténet átértékelésére. Fontos továbbá a nem intézményes nevelés magyar és egyetemes történetének feltárása. Nem halogatható tovább az a lépés sem, amelyet megtéve közelebb kerülhetünk régi korok és távoli tájak embereihez (gyerekeihez), mert a neveléstörténeti kutatások egyik legfőbb hozadéka és nevelő ereje éppen abban áll, hogy segítségükkel az embert, önmagunkat megismerhetjük.