A neveléstörténet mint alapozó diszciplína a mai pedagógusképző illetve neveléstudományok művelésére felkészítő intézményekben kerül kutatásra és oktatásra. A nappali, levelező vagy távoktatási képzési formában részt vevő diákok egy része leendő vagy gyakorló pedagógus, kisebb hányaduk pedig a neveléstudományok kutató-fejlesztő szakembere.

A neveléstörténet tehát még ma is fontos helyet foglal el a képzésben, bár jelentősen veszített korábbi pozíciójából. Miként Mészáros István írja, Magyarországon a századunk második feléig terjedő időszakban "a neveléstudományi képzés az egyetemeken-főiskolákon, a tanítóképző intézetekben történeti, neveléstörténeti alapozású volt; ma a neveléstudományi képzés pszichológiai-antropológiai kiindulású, mint a világon mindenütt."^[143] A jelenre és jövőre való koncentrálás azonban mit sem ér a múlt, a történeti folytonosság megismerése nélkül. Neveléstörténeti alapozás híján mit sem érnek a neveléstudományi kutatások. Bármilyen irányban mozdulnak is el a tanárképzés és neveléstudományi kutatás erővonalai, a neveléstörténet ismeretére és szakszerű kutatására szükség lesz a jövőben is.

A neveléstörténeti kurzus helye napjainkban is többnyire a pedagógiához tartozó tárgyak között van (bár mint fentebb már jeleztük, néhány nyugat-európai egyetemen a történelmi tanszékekhez tartozik a neveléstörténeti munkacsoport, esetleg a művelődéstörténetivel együtt); és alapozó (képzés elején jelentkező) vagy szintetizáló (képzést lezáró) kurzusként szerepel a programban.

Az európai egyetemi gyakorlat azt mutatja, hogy a neveléstörténet tanítása 1, 2 vagy 3 szemeszternyi időben történik. Az 1 szemeszternyi időt mindenütt (így Magyarországon is) a hazai és egyetemes neveléstörténet néhány forrással alátámasztott kronologikus bemutatásának szentelik. A 2 szemeszteren át tartó képzés általában magában foglalja a neveléstörténeti kutatásokba való bevezetést és egyes problématörténeti csomópontok részletesebb kifejtését. A 3 szemeszterre elnyújtott neveléstörténet tanítása fentieken kívül tartalmazza az illető egyetem régiójának neveléstörténeti bemutatását, a helyi kutatóhelyeken végzett forrásfeltárásokat. (Ez utóbbi, nagyon sok tanulsággal és adaptálható részlettel szolgáló képzési forma él a spanyolországi Salamanca egyetemének Tanárképző Fakultásán.) A legtöbb képzőintézményben valamennyi, tanárképzési programban szereplő tantárgy bevezető óráin szó esik az illető diszciplína történetéről is. Nyugat-Európa és Amerika számos egyetemén lehetőséget biztosítanak a neveléstörténettel foglalkozók tudományos előmeneteléhez, neveléstörténeti tárgyú PhD-képzés formájában.

A pedagógia elméletének és gyakorlatának művelői esetében pedagógiai és történeti gondolkodásmódjuknak is kifejlesztője a neveléstörténet. E tárgy megismerésével és kutatásával képesek lesznek jobban beleilleszkedni az iskola világába, felismerni az összefüggéseket, lehetőségeket és rájuk háruló felelősségeket is az oktatás-nevelés különböző területein. A neveléstörténet lehetségessé és szükségessé teszi más tudományok eredményeinek megismerését. Oktatása során fontos megtalálni az egyensúlyt az egyetemes, nemzeti és regionális neveléstörténet bemutatott részei között.^[144]

A neveléstörténeti tanulmányok végeztével a diákoknak képessé kell válniuk arra, hogy oktató, nevelő, kutató és fejlesztő munkájuk során:

• diakronikus és szinkronisztikus módon átlássák a neveléstörténet főbb egységeit, korszakait, tényeinek kapcsolatrendszerét;

• hogy a forráselemzés alapvető lépéseinek ismeretében önálló kutatómunkát is végezzenek;

• ismerjék a pedagógiai gondolkodás történetének főbb műveit és problémáit az egyes korok embereszményével összevetve azokat;

• értsék meg az egyes korok gyermekszemléletének hátterét és lényegét;

• lássák a mai pedagógiai valóság és eszmények történeti gyökereit;

• ismerjék népük neveléstörténetét és tudják azt összevetni más országok múltjával;

• pedagógiai fejlesztő munkájuk során merítsenek a történelem tapasztalataiból.