|
Az elhangzó versek szövege
Versek 1.
Barna padló
Barna padló - ki festette?
Én súroltam, dagasztottam, habosra verve.
Barna ajtó - ki kopog?
Van-e jó, meleg pina eladó?
Van. Van.
Dunnában, kályhában, asztalfiában
egy-egy mérges pina harapós.
Átmegy két tüzes gomblyukon
átmegy két tüzes gomblyukon
vagy egyazon gomblyukon kétszer
mert kell hogy legyen valaki
akiből a világosság árad
rászánja életét
hogy ezt a gombot megtalálja
Barna lépcső
Barna lépcső
a megfagyott fekete bolygóhoz
egykori élete
ott csüng a megdermedt időfolyosóban
halványzöld káposztafej
kötőtűkkel átszurkálva
A koromfekete csónakban
A koromfekete csónakban
megborzongott
a szemközti tükörfalon
egyenletesen csillogó pont
a saját arca
lassan elmaradt mögötte
és egyszerre ott volt
pontosan ott ahová kívánkozott
az összetört tükör darabjai között
a párhuzamos idők
szédítő és növekvő hálózatában
A párhuzamos világok
A párhuzamos világok
mint a hullámok
utol nem érik egymást
múlt jövő
mindegyik világ
magával sodorja a hullám
az előző pillanat
nem örökre eltűnt idő
hanem örök jelen
melyben világok sorakoznak
Kétezer évvel később
Kétezer évvel később a szárnyakat
maga után húzva elégett gyertyák között
sikoltozó jégmezőkön.
Ágak között lebukóban
Magányos, izzó kődarab.
Nem élet és nem halál.
Örök idők óta tartó zuhanás.
9 minden helyen
Az életet adó erő még betemetve.
Villám, nyugtalanság.
Mély, ezüst áramlat
Súlyos, kimerítő álmok folyója
A sötét torkú holdban.
Oda sújts, villám!
Szörnyű ház lakója vagyok.
Éjjel a sárkány ölében
Az ég veri arcom.
Nincs hová elmenni
Nincs hová visszatérni.
Ráncos, haja festett éjszaka
Az angyal a nyugati ablakban ül.
Én a tükörben.
A sátán a szemközti falon ragyog.
Rákhel ráhajol
Bánat, szúrós sóhaját
Hajába csúsztatva, ősz.
Híd fölé hajol,
A víztükörben felsikolt a hajtű.
Rákhel és Lea csintalan kötőtűkkel
A lelógó felhőket
Ingük alatt kibuggyantják
Szőrös folyóba mártják
Kígyó ! - visít
S nevetve beléhempereg
A véres földieperbe.
Hajnalig kitakarva
Mint Ariel a vacsora előtt
Zokogtam: "Gyere!"
Utána megfürödtünk.
Hajnalig vártuk, hogy meghalunk egymásban.
Versek 2.
Rovarok éjszakája
Lassú, váró mozdulattal gyilkolsz,
Ezüst rovar.
Sápadtan karjaidban
Mézet eresztesz belém.
Látomás nyűgözhette le őket
Egymás arcába gázolnak.
Mindkettő vesztes, mindkettő győztes.
Két fehér, szárnyas ember,
Vak, villámsújtotta tükörben.
Csont előtt virradat
Hideg késsel kettészeli a látóhatárt :
Fakul, vékonyul a seb az égen.
Az átok rég beteljesült:
Az utolsó férfi is meghalt, az asszonyok megöregedtek.
Nincs éjszaka és nincs nappal - örök szürkület van.
Egy didergő madárijesztő virraszt az égen.
Édentől keletre
Rommezőkön bukdácsolnak,
Markukban a betört ég üvegcserepei.
Elvérzik csuklójukon a reggel,
A szilánkokat üres szemgödreikbe tömik.
Virrasztás
Üszkös szárnya párologni kezd.
Könnyű testszag árad védőruhájából.
Háttal a kormos vitorláknak, ő is embernek látszik,
Ő is a reggelt várja.
Tenger, senki
Belenéz a sokcsillagú öbölbe.
Ott áll saját mélysége tisztaságában,
S mélysége nem ott van, ahol a felhők
és a szenvedély:
Mélysége a tisztaságban, a derűben van.
Ez a derű nem játszadozás a szakadék szélén.
Ez a szépség magába fogadja a halál sugárzását.
Tenger, senki.
Szürcsöl a hideg tájképből
Holdfényes kard áll ki a melléből,
hűvös dallam árad a mennyezetből.
De ő nem hallja, csak zuhan
mosolyogva, átdöfött angyal.
És csönd.
Szomjúság.
Hullámzó képkeretben a tenger
Keszthelyi Rezsőnek
A műtárgy visszatér a tett színhelyére.
Derűs, zöld fény ragyogja be a szobát.
Visszajött, hogy kioltsa magát,
Hogy eljusson ő is a titokhoz,
Mert legfőbb titka a művészetnek az álom,
Melyet szürke álmainkban nappal álmodunk,
S ébredéskor, izgatottan rájövünk,
Hogy az örökkévalóság
Villáma hasított belénk:
"Miként a fák, ahogy mi sem történik velünk,
Ahogy ami történik, mi sem a fák."
Az ajtót, ablakot befalazza,
A tükröt letakarja hullámaival.
Behömpölyög a sós képkeretbe.
Viharban
Lovak csapkodnak az égen.
Villámsújtotta hattyúk nyerítenek.
Versek 3.
Be kell varrni az ég alját
Elalvás előtt mosolyogsz. Erdőillat.
Bele kell varrni a kabátba.
El fog hagyni téged a szépség, mielőtt felébredsz,
Átfúj rajtad a szél,
És nem leszel többé olló.
Túl az erdőillaton, ahol a szépség megtörik,
Valami furcsa, szárnyas hegedűsök:
"A te ollód egyedül az én életem szépíti meg!"
Be kell varrni a hegedűket,
Ahol sem égalja, sem kabát,
Be kell varrni a vágyódást.
Be kell varrni.
Aztán leteszed az ég alá,
Ahol sem olló, sem szépség,
Ahol senki sem erdőillat.
Ahol senki.
Senki senki.
A tenger arcod veszi fel
Vágyódom is, valóban, de oly nehéz elindulni!
Sikolt, s a mélységbe ugrik.
Mostantól fogva enyém vagy, selyemruha!
Zihálsz?
Nem hallom a vizektől! A csacsogó vizektől!
Kétségbeesetten a szétnyíló hajó combjai között.
Nem látod bennem a vízesést?
Ó, idegenben, s a kések alatt
minden oldalról egyszerre látni téged!
Kinyitom az ajtót, és belépek rajtad.
Hát nem ismersz meg engem?
A te hosszú nyakad nyári, poros út,
mely izmosan belém torkollik.
Te átok, vágyódás, fekete vízesés!
Álom, hosszú, fehér
Örökké tartó virradat vagy bennem,
Sohareggel, hosszú, fehér.
Borulj fölém, fulladj belém.
Kősivatagban villámként csapjak beléd,
Tó legyek, keserű, fehér.
Borulj fölém, fulladj belém.
Jin és Jang
Sem a szakadék innenső oldalán,
Sem az álom kútjában.
Sem bennem, sem kívülem.
Egyedül vagyok a moziteremben,
A vetítővásznon magamat nézem.
Rajtam kívül csak ő néz engem.
Anyám
A levegőben gyenge léptekkel siet felém,
A folyó az ő szájából akar kibuggyanni.
Didergő fűz hangján szól:
"Ülj a hátamra! Fázom egyedül."
|