Vissza a tartalomjegyzékre

ÉLETMÓD

GAZDASÁG-GAZDÁLKODÁS
ISKOLÁZÁS
MINDENNAPI ÉLET



GAZDASÁG-GAZDÁLKODÁS

Ipar, bányászat

A másfél évszázados török uralom korszakának lezárulása önmagában még nem adott lendületet a gazdaság fejlődésének, hiszen a felszabadító háborúk is óriási terhet jelentettek a lakosságnak. A Rákóczi-szabadságharcot követően beköszöntő tartós belföldi békeidőszak kedvező körülményt biztosított a fellendüléshez, ami azonban egyéb feltételek híján mégsem következhetett volna be. A magyarországi ipari tevékenységnek keretet nyújtó középkorias szervezettségű céhek szabályzata nem engedte meg nagyobb termelékenységű munkaeszközök alkalmazását. De nem állt rendelkezésre korszerű szaktudású iparosgárda sem: a kisszámú, javarészt textilmanufaktúra általában a földesúri majorságok csekély ipari szakértelemmel rendelkező munkásaira kényszerült támaszkodni, ezért jó minőségű, külföldön is értékesíthető terméket nemigen tudott előállítani. A Forgács János gróf által 1765-ben a Nógrád megyei Gácson alapított posztómanufaktúra azon kevés kivétel egyike volt, amelyik idővel mégis gyárrá fejlődött. Az első nagyobb magyarországi manufaktúra azonban mégsem ez volt, hanem a Mária Terézia férje, Lotharingiai Ferenc 1736-ban megalapította sasvári kartonnyomó, illetve a szintén általa 1749-ben Holicson létrehozott majolikamanufaktúra (mindkettő Nyitra vármegyében). Ám ezekkel, valamint néhány kereskedő kezdeményezésére életre hívott textil- és bőrmanufaktúrával együtt még 1790 táján is mindössze egy tucat nagyobb üzem működött Magyarországon.

A nem céhes jellegű, tőkés üzemek száma ugyanakkor mintegy 125-re tehető, de ezek kb. öthatoda húsznál kevesebb alkalmazottat foglalkoztatott. Csupán hét üzem működött száznál nagyobb létszámmal. Minthogy pedig a Habsburg Birodalom némelyik kedvező ipari adottságokkal rendelkező tartományában meglehetősen jó minőségű termékeket állítottak elő kellő mennyiségben, a kormányzat arra az álláspontra helyezkedett, hogy Magyarországon - a bányászatot és a kohászatot leszámítva - az ipart kevéssé kifizetődő fejleszteni. A nemesfémek kitermelését a felségjog alapján abban érdekelt kincstár támogatta részint erdélyi, még inkább a Garam-vidéki bányákból. Ehhez kapcsolódó nemzetközi jelentőségű találmányok is születtek hazánkban. A bányavizesedés kiküszöbölésére az Udvari Kamara által Csehországból Selmecbányára hívott Hell Máté Kornél gépmester által üzembe helyezett, vízikerékkel hajtott rudas szivattyú külföldön is elterjedt. Egyik fia, Hell József Károly pedig 1753-ban megalkotta a világ első sűrített levegővel működő vízemelőjét. Az erdélyi születésű Ignaz von Born 1786-ban bemutatott amalganizációs találmánya pedig a fémnek a szegényebb tartalmú ezüstércből való kiválasztását szolgálta higany segítségével.

A kormányzat 1735-ben bányatisztképző iskolát alapított Selmecbányán a Habsburg Birodalom szakember-utánpótlására, amely 1763-ban a főiskolainak megfelelő akadémiai rangra emelkedett.

Mintegy hatszorosára növekedett a magyarországi vastermelés a század folyamán, amit a vasszerszámok és -eszközök iránti fokozódó igény, valamint a katonai szükségletek - a tüzérségnek munícióval való ellátása - ösztönöztek. Kedvezett ennek a fiskális érdek is, hiszen a legjelentősebb vaskohászati üzemek kincstári kézben voltak. Az 1770-ben alapított, a diósgyőri uradalomban lévő ómassai nagyolvasztót is átvette a kamara a kiemelkedő, de eladósodott Fazola (Fassola) Henrik kovácsmestertől. A század második felében egyre több vashámort alapítottak magánföldesurak. A magyar korona országainak évi mintegy 9.500 tonnás termelése jelentősnek számított annak ellenére, hogy a hazai vas minősége a Habsburg Birodalmon belül sem számított különösebben jónak.

Mezőgazdaság

Az ország töröktől visszafoglalt részén kiterjedt, művelésre, legeltetésre alkalmas földek voltak, igaz, ritka településhálózattal. Ezért a földbirtokosok valamint a kormányzat igyekeztek adó- és egyéb kedvezményekkel csalogatni a földműveseket, akik az ország sűrűbben lakott peremvidékeiről érkeztek, de nagy számban jöttek a Kárpát-medencével keletről és délről határos területekről, s a Német-római Birodalom több tartományából is.

A földművesek munkája nyomán mocsarak lecsapolásával, parlagok feltörésével újabb nagy kiterjedésű területek váltak termővé, s elterjedtek a kapás növények (burgonya, kukorica, dohány) is. A kormányzat járt elöl példával. A töröktől 1718-ban visszafoglalt Temes-vidéket Temesi Bánság néven 1778-ig nem magyar kormányszék, hanem az Udvari Kamara felügyelete alá helyezték. Arra törekedtek ugyanis, hogy e terület ipari növények meghonosításával az összbirodalmi gazdasági érdekeknek megfelelően kamatozzék: az osztrák és cseh tartományok textiliparát részben onnan látták el nyersanyaggal.

Kereskedelem

Magyarország gazdasági termelésének a Habsburg Birodalom áramkörébe való bekapcsolási szándéka persze csak úgy lehetett sikeres, ha annak érdekében módosítják a kereskedelmi feltételeket is. 1754-től kezdődően olyan vámrendszert alakítottak ki, amely fenntartotta ugyan a Magyarország és az örökös tartományok közötti belső vámhatárt, de a vámtarifát az adott terület szempontjából fontosnak vagy szükségtelennek ítélt áruféleségek szerint állapította meg. Ennek következtében a hazánkból származó mezőgazdasági cikkeket - melyekre a Habsburg Birodalom többi tartományának szüksége volt - olcsón lehetett kivinni az országból. Hasonló volt a helyzet a Poroszország ellen viselt két háborúban elvesztett Szilézia helyett más tartományokban gyors ütemben fejlesztett manufaktúrákban feldolgozandó mezőgazdasági eredetű nyersanyagokkal is. Mindezek fejében alacsony vámtétellel hozták Magyarországra a Habsburg Birodalmon belül előállított iparcikkeket, melyek közül a földműves eszközök mezőgazdaságunk fejlődése számára nélkülözhetetlenek voltak. A külső vámhatáron keresztül szállított árukért ki- és befelé egyaránt magas összeget kellett fizetni, mert a Birodalom gazdaságának egészét igyekeztek védeni a külföldi versenytől.

Ez a vámpolitika a magyarországi ipart többnyire kétségkívül sújtotta, a gazdaság egészét tekintve azonban nem eredményezett hátrányos helyzetet, hiszen a mezőgazdasági kivitelt kifejezetten támogatta. A kormányzat gazdasági elképzelésének megfelelően - nálunk csakúgy, mint a Birodalom egyéb területein -, akár a többi ágazat rovására is azt fejlesztette, amihez megvoltak az adott helyen a feltételek. Ennek következtében a magyarországi kivitel zömét agrártermékek tették ki. A század első felében továbbra is a szarvasmarha (a göböly) volt a legkelendőbb: évente mintegy hatvanezret adtak el belőle, javarészt alföldi, görög és örmény kereskedők bérelte legelőkről származókat, főként az örökös tartományok piacain. A Habsburg és az Oszmán Birodalom között a pozsareváci béke (1718) nyomán kötött kereskedelmi szerződés értelmében ugyanis török fennhatóság alá tartozó alattvalók kedvező feltételekkel kereskedhettek Magyarországon. Közülük sokan le is telepedtek itt, s a belföldi árucserében is fontos szerepet játszottak. Második helyen a borkivitel állt. A bor egyik igen fontos vásárlója, Szilézia porosz kézre kerülése, továbbá Lengyelország első felosztása (1772) azonban súlyosan érintette a borexportot. Az észak felé irányuló kivitel számára mégis némi kárpótlást jelentett az Oroszország részéről a hegyaljai bor iránt jelentkező kereslet. Egyelőre még harmadik helyen, de a bácskai és bánsági termesztésnek köszönhetően felzárkózóban volt a gabonakivitel, ami majd a századforduló franciák elleni háborúi idején már kiemelkedő jelentőségű lesz. Ezeknél szerényebb, mégis számottevő volt a hazai gyapjú-, sertés- és nyersbőr-, viasz-, méz-, valamint a hamulúgkivitel. Az utóbbit gyapjúmosáshoz, illetve bőrfeldolgozáshoz használták.

Adóreform

A Birodalom stabilitásának alapvető feltétele volt a rendszeresen szedett állami adó, aminek java részét a nálunk 1715-ben felállítandó hadsereg emésztette fel (kontribúciónak, azaz hadiadónak nevezték). Minthogy a nemesség továbbra sem vállalt részt az adózásból, változatlanul a nem kiváltságoltakra hárult annak egész terhe. Főképp a jobbágyokat sújtotta, mert kaszárnyák híján hozzájuk szállásolták be a katonákat, akiket lovukkal együtt élelmezniük is kellett. Ez volt a forspont. A jobbágyi terheket növelték a század folyamán a Habsburg Birodalom által viselt háborúk, melyek a hadsereg igényét fedező bornak, gabonának jó piacot biztosítottak. Az eladásban érdekelt földesurak birtokaikon minden addiginál nagyobb mértékben kiterjesztették a saját kezelésben megtartott, jobbágyi robotban műveltetett földeket, a majorságokat. Gyakran az eladás helyszínére is a jobbágyával szállíttatta el áruit a földbirtokos, az olykor távoli piacokra ún. hosszú fuvarral.

A súlyos földesúri terhek miatti parasztfelkelésektől és az attól való félelem, hogy a parasztság az állami adó fizetésére képtelenné válik, beavatkozásra késztette a kormányzatot. A helyzeten a jobbágytelek birtoklása nyomán járó kötelezettségek országosan - Erdély kivételével - egységes szabályozásával igyekeztek javítani. Az úrbérrendezés a birtokos nemesség körében nagy felháborodást keltett, mivel nem ismerték el az államhatalom beleszólási jogát a jobbágy-földesúr viszonyba. Nem volt hát remény arra, hogy országgyűléssel fogadtassa el, ezért Mária Terézia rendeleti úton vezettette be 1767-ben.

Paraszti gazdálkodás

Határhasználati rendszer

A Kárpát-medence nyugati, északi és keleti részein - a Királyi Magyarországon - a településállomány és a népesség nagyobb részt sértetlen maradt. Ezeken a tájakon nem változott meg az Európában évszázadok óta gyakorolt határhasználati rendszer, a két- vagy háromnyomásos gazdálkodás. Ebben a rendszerben a falvak lakói a faluközösség által megszabott módon és mértékben részesedtek a község határához tartozó területben és annak hasznaiban.

A határ rendszerint távolabbi részein található erdők, vizek, nádasok, legelők a közösség tagjainak osztatlan közös használatában maradtak. A falu minden lakosa szükségletei szerint részesülhetett a rajtuk folytatott kezdetlegesebb gazdálkodási ágak - gyűjtögetés, halászat, vadászat, erdőélés, legeltetés - hasznából.

A faluközösség által egyéni használatba (és birtoklásba) engedett földek öt részből álltak: 1. belsőtelek - ezen épültek fel a házak és a gazdasági épületek, itt helyezkedtek el a veteményeskertek; 2. a gabonatermesztésre legalkalmasabb határrészeken kialakított dűlőkben található szántók; 3. a nedvesebb talajú, fűtermelésre és szénakészítésre szolgáló rétek; 4. a belső telkek közelében a gabonaféléktől eltérő tenyészidejű növények (kender, len, káposzta, kukorica, dohány) termesztésére szolgáló kertek; 5. valamint a határ arra alkalmas részén külön területi egységbe - szőlőhegybe vagy szőlőskertbe - csoportosított szőlők.

Az ország középső és déli részeinek, a török uralom alá tartozott területeknek természeti képe teljesen eltért a fentebb említett tájakétól. Európa nyugati részeiből idevetődött utazók egzotikus, az emberi munka nyomait alig mutató elvadult vidéket láttak, ahol a létfenntartás kezdetleges módszerekre és szegényes eszközökre épült. A természetes növénytakaró és a vizek nyújtotta javak gyűjtögetése, a halászat, vadászat mellett az állattartásnak jutott a döntő szerep. A nagy munkaráfordítással feltört kevés szántóföldet folyamatosan szántották több éven át, majd kimerülése után parlagon hagyták, és újabb darabot törtek fel a bőségesen rendelkezésre álló földből. A faluközösség szerepe a határhasználat szabályozásában itt kezdeti fokon állott.

A nyomásos határhasználat

A legfontosabb földdarabok - az emberek élelmét termő szántók és az állatok takarmányozását biztosító rétek - egyéni használatát a faluközösség többféle módon szabályozta. Mindkét típusú földet esztendőnkénti nyílhúzással újraosztották, a faluközösség tagjainak vagyoni helyzetéhez, lényegében igásállat-állományához igazították. A 18. század folyamán az esztendőnkénti újraosztást a szántók esetében több évig tartó birtoklási szakaszok váltották fel, a réteknél azonban mindvégig fennmaradt. A faluközösség azt is előírta, hogy az egyes gazdaságok mely dűlőbe milyen gabonát vessenek, és a szántás, aratás, behordás munkafolyamatait megszabott időben végezzék. Erre azért volt szükség, mert a betakarítás után a szántók közös legelőként szolgáltak. Kétnyomású rendszerben a község rendelkezésére álló szántóföldek mintegy felét szántották, a másik fele ugaron maradt, a két határrészt pedig évente váltogatták. A háromnyomású rendszerben mind az őszi, mind a tavaszi gabona, mind pedig az ugar a földek harmadát tette ki. Az őszi vetés helyére a következő évben tavaszi került, majd a harmadik esztendőben ugaron maradt.

A parlagoló vagy talajváltó rendszer

Az elsősorban a volt hódoltsági területeken működő határhasználati rendszer csak nagy földbőség és ritka népesség mellett volt folytatható. A felszántott földet minden esztendőben trágyázás nélkül vetették egészen a kimerüléséig, majd máshol szántottak fel újabb földdarabot. A népesség növekedésével a faluközösség irányítása alá vonta a határbeli földek használati módjának megszabását. A szabályozott talajváltó rendszerben meghatározott időközönként, de nem évenként váltogatták a szántás helyét. A szabályozott talajváltó rendszer a 18. század folyamán a helységek nagyobb részében két- vagy háromnyomásossá alakult át.

Az alföldi nagy mezővárosokban és a szabadparaszti területeken a földközösségtől csak lazán függő egyéni parasztbirtokok jöttek létre szabad foglalás útján. Itt a gazdálkodás fő ágát a külterjes legeltető állattartás alkotta. A tehetős gazdák - az irányításuk alatt álló közösség beleegyezésével - már a 16. századtól mezei kerteket fogtak fel maguknak a legjobb termőképességű határrészeken. A 18. század folyamán a mezei kerteken a szántóművelés jutott túlsúlyra az állattartással szemben. A kialakuló tanya komplex gazdasági telephellyé, az egész gazdálkodás középpontjává fejlődött. Örökölhető magánbirtokká válásához azonban nagy mennyiségű egyéni munka - a földterület körülárkolása, szántóföld-feltörés, a helyben teleltetett jószág trágyáját is értékesítő földművelés, épületek létesítése, kútásás - is szükséges volt. Birtokosa számára a minden kötöttségtől, közösségi nyomáskényszertől mentes gazdálkodás lehetőségét biztosította.

Korszakunkban a tanya azonban csak a mezei munkák idején, kora tavasztól késő őszig volt lakott, télire a jószágokat gondozó béreseken kívül a munkaképes felnőttek is visszahúzódtak a mezővárosi belső lakóházba, amely az esztendő nagyobbik felében az öregek és gyermekek tartózkodási helye maradt.

Gazdálkodás a szabad élő földön

A faluközösség közös használatában maradt szabad élő földön - erdőkön, vizekben, nádasokban, legelőkön - gyűjtögető gazdálkodást folytattak. Gyűjtöttek emberi élelemre való gyümölcsöt (vadalmát, vadkörtét, mogyorót, gesztenyét, szamócát, kökényt), gombát, sulymot, vadméhek mézét, madártojást. A jószág táplálékaként füvet, szénát, lombot, bükk- és tölgymakkot. Építő- és tüzelőanyagként ágat, vesszőt, nádat, gyékényt, tőzeget, követ. Bőrök cserzésére cserfa kérgét és gubacsot. Az erdőlésben a gyűjtögető gazdálkodás szintjét meghaladta az üveggyártásra, festékkészítésre, szappanfőzéshez használt hamuzsírfőzés, valamint az erdei legeltetés. A hamuzsírfőzés következtében hatalmas kiterjedésű erdőségek semmisültek meg. Az erdők regenerációját pedig a frissen sarjadó erdőre hajtott marhák, juhok, de főleg kecskék rágása, legelése tette szinte lehetetlenné. A faállomány nagymérvű megfogyatkozása ösztönözte Mária Teréziát az erdőrendtartás kibocsátására 1770-ben.

A művelt földterület változása

A 18. század folyamán a megművelt földterület több mint ötszörösére növekedett. A legnagyobb mértékű növekedés minden művelési ágban az egykori török Hódoltság területén figyelhető meg.

                                      1720      1780

           Királyi Magyarország      175875   760693
           Végvári övezet             63027   358699
           Török hódoltság            98777   639244
          Szántó összesen (hektár)   337679  1758636

           Királyi Magyarország       44279   173286
           Végvári övezet             20449   114177
           Török hódoltság            20839   190989
          Rét összesen (hektár)       85567   478452

           Királyi Magyarország       19508    22919
           Végvári övezet              4803    19848
           Török hódoltság             6800    23929
          Szőlő összesen (hektár)     31111    66696

Az eltérő történelmi sorsú országrészek között 1720-ban meglévő jelentős különbségek a 18. század hat békés évtizede során lényegesen csökkentek.

A természeti feltételekkel (éghajlat, talaj) is összefügg, hogy a volt királyi Magyarországon a rozs, a volt török hódoltságban a búza foglalta el a legfőbb helyet a gabonafélék között.

A korszakban legfejlettebbnek számító háromnyomásos rendszer egyre nagyobb teret hódított, visszaszorulóban volt az évenkénti nyilas osztás. A legfejlettebb vidékeken általánossá vált az évenkénti három - az ugar, a keverő és vetés alá történő - szántás. A trágyázás azonban nem terjedt. Ennek oka az év nagyobbik részében a legeltető állattartásban, valamint abban keresendő, hogy a föld termőképességének megújulásához elegendőnek vélték az esztendőn általi pihentetést és az ugaron legelő jószágok elhullajtott trágyáját.

Új növények a gazdálkodásban

A 18. század folyamán az évszázadok óta termesztett növények mellett újabb, újvilági eredetű növények - kukorica, dohány, fűszerpaprika, burgonya - jelentek meg a termesztésben. E növények közös jellemzője, hogy tenyészidejük jelentősen eltér az évszázadok óta termelt gabonaféléktől: ültetésük késő tavasszal kezdődhetett, érésük pedig október végéig elhúzódott, így nehezen voltak beilleszthetők a nyomásos gazdálkodás rendszerébe. Ezért az említett növények termesztése túlnyomórészt az irtásföldeken, illetve a nyomásos rendszerben művelt szántókon kívüli kertekben folyt. A dohánytermesztés jellemző területe a szegediek által bérelt pusztahálózat a Dél-Alföldön. Itt a 18. század második felében a dohánytermesztésre specializálódott, nagy szakértelmet felhalmozó kertészségek jöttek létre.

Az új növényfélék termesztéséhez szükséges ismeretek terjesztésében és a mezőgazdaság korszerűbbé válásában az 1770-es évektől növekvő szerepet kapott a mezőgazdasági szakirodalom: Mitterpacher, Nagyváthy János és Tessedik Sámuel munkái.

Állattartás, tartásmódok

A néprajzi kutatások három tartásmódot különböztetnek meg elsősorban annak alapján, hogy a legeltetésnek, illetve a készletezett takarmánynak milyen szerepe van az állatok élelmezésében.

A külterjes (extenzív, rideg) tartásban az állatállomány egész éven át a legelőn tartózkodik, élelmét túlnyomórészt maga keresi meg. Az időjárás (főleg a csapadékot hozó hideg szél) elleni védelmét a domborzat (pl. mélyen bevágódott folyómedrek, halmok, dombvonulatok) és a növényzet (erdők), valamint a legelőn készített egyszerű építmények, szélfogók biztosítják. A ridegtartás nehéz életkörülményeket eltűrő állatfajtákat igényelt. Ilyenek voltak a magyar szürke marha, a parlagi ló, valamint a racka juh. A ridegtartás elsősorban a növendék állatok és a munkából kiöregedett, hízóra fogott egyedek tartásmódja volt.

A gulyák, rideg ménesek elsősorban az alföldi nagy határú mezővárosok bérelt pusztáit, külső legelőit járták. Az itt felnevelt, felhizlalt állatállomány még a 18. században is jelentős kiviteli cikke volt a magyarországi gazdaságnak.

Az igásökrök, fejőstehenek, hámos lovak istállókban, készletezett takarmányon (szénán, illetve egyes gabonafélék szalmáján) teleltek. Élelmezésük csak tavasztól őszig alapozódott a községi közös legelőre, illetve a gabonatermés behordása után felszabaduló ugarra. Ezt félszilaj tartásnak nevezzük. A tartásmód terjedését gátolta, hogy a tél vége felé a jobbágyparaszt-gazdaságok szinte mindenütt takarmányhiánnyal küzdöttek.

Az istállózó tartásban a legeltetés szerepe az állatok élelmezésében minimálisra csökken, az állomány egész éven át istállózva termesztett takarmányon él. Ez a tartásmód a 18. században lényegében még ismeretlen volt a paraszti gazdálkodásban. Terjedése csak a nyomásrendszer felbomlásával, a szántóföldi takarmánytermeléssel következhetett be.

A paraszti gazdaság legfontosabb állata a szarvasmarha volt. Erejét hasznosították a szántásban, a nagyobb terhek közepes és hosszú távú fuvarozásában. Magyarország egyik legfontosabb kiviteli cikke még a 18. században is. Húsa az ünnepi étkezések (elsősorban a lakodalom) fő fogása, bőre, faggyúja is jelentős értéket képviselt. A Kárpát-medence legnagyobb részén a magyar szürke marhát tartották, amely nagytestű, kiváló igavonó, a ridegtartásra rendkívül alkalmas marhafajta volt. Tejelésre azonban, éppen az előző haszonvételekből következően, kevéssé volt alkalmas. Tejelési időtartama 3-4 hónap, napi tejhozama is csak mindössze 1-1,5 literre tehető. A Kárpát-medence peremvidékein, elsősorban a Felvidék különböző tájain kisebb termetű, de jobb tejelési tulajdonságokkal rendelkező, fakónak vagy riskának nevezett tájfajtákat is említenek a források. Ezek igavonásra kevésbé alkalmasak, tejelési időtartamuk azonban eléri a fél évet, napi tejhozamuk pedig a három litert is. 17. századi előzmények után a 18. században gyakoribbá válik egyes nagybirtokos főurak majorságaiban a svájci mintájú fejős tehenészet. A "svájcériákat" importált tenyészállatokkal létesítették, és külföldről behívott "helvétának" nevezett szakemberekkel bérleti rendszerben működtették. Terjedését korlátozta azonban, hogy a nyers tejet nagyobb távolságra nem lehetett szállítani, huzamosabb tárolása is csak sajttá feldolgozott állapotban volt lehetséges, így a svájcériák sem a piacra, csupán a földesúr háztartásának, udvarának ellátására termeltek.

A magyarországi lóállomány a török hódoltság és a felszabadító háborúk időszaka alatt elsősorban keleti fajtákkal keveredett, ősi jellegzetességeit azonban nagyrészt megőrizte. Ezen jellegzetességek közé tartozott alacsony termete is, amelynek következtében a korszakunkban elsődleges katonai célú felhasználásra csak kevés egyede volt alkalmas. Az egyedek teljes kifejlődését gátolta az is, hogy a parasztgazdaságokban korán, négy éves kora előtt munkára fogták. Könnyebb terhek közepes és rövid távú szállításán kívül a szárazmalmok hajtásában hasznosították. Ez utóbbi különösen nagy igénybevételt jelentett.

A felvilágosult abszolutizmus idején az uralkodók több intézkedést hoztak a lóállomány javítására. A vármegyéket arra biztatták, hogy nagyobb termetű méneket szerezzenek be, az ezzel fedeztetett kancák után gazdájuk adómentességben részesült. A városoknak a királynő elrendelte, hogy jó csődört szerezzenek be, és istállózva, megfelelően takarmányozva tartsák. A legsikeresebb intézkedés azonban a Csekonics József vezetésével 1785-ben Mezőhegyesen létrehozott királyi ménesintézet volt.

Az országban legáltalánosabban elterjedt fajta a magyar parlagi juh volt, amelyet rackának nevezünk. Ennek és rokon fajtáinak jellemző tulajdonsága a hosszú szálú, de vastag gyapjú, amelyből csak durva minőségű abaposztót lehetett készíteni. A Kárpát-medencét északról és keletről övező magas hegységek területén legelőváltó pásztorkodást folytattak az itt élő vlach (főleg szláv és román anyanyelvű) pásztorok. Állatállományuk részben saját tulajdonuk volt, bérmunkásként azonban a székely és szász közösségek állatállományát is gondozták. Nyáron a havasi legelőkön tartották az állatokat, az év másik felében pedig a síksági legelőkön, Moldvában, Havasalföldön, de a Tiszántúlon is teleltették. Gyapján kívül tejtermeléséért és szaporulatáért tartották. A 200-300 egyedből álló juhnyájak tejét naponta feldolgozták a vlach pásztorkodásra jellemző módon az alvadást meggyorsító növényi vagy állati anyagokból készült tejoltóval. Az így készült, sajtnak nevezett terméket egy hét érlelés után frissen fogyasztották, vagy sóval összegyúrva, bőrtömlőkben vagy dongás faedényekben hosszabb időre tartósították; ez utóbbi neve a brinza. Az ország nyugati részein a 17. század végétől az uradalmakban, a 18. század közepén már a parasztgazdaságokban is a morva parlagi juh, a birka terjedt, amelynek finomabb szálú gyapja volt, s jól hasznosította az ugarlegelők füvét. Az 1760-as évek végén a királynőnek sikerült Spanyolországból a legfinomabb gyapjút adó merinó fajtából száz darabot behozatnia. Az állományt a horvátországi Mercopailban telepíttette le. A szaporulatból származó fölös számú kosokat szétosztotta a nagybirtokosok között, amelynek eredményeként nemsokára valóban javult az uradalmi juhászatokban előállított gyapjú minősége. A merinó azonban nem bírta a ridegtartást, télen fedett istállót - hodályt -, almozást és készletezett takarmányt, szénát kívánt, ez korlátozta terjedését a paraszti gazdaságban.

Korszakunkban a sertés két tájfajtájáról történik említés: a bakonyi, illetve a szalontai sertésről. Mindkét tájfajta ridegen tartott állat, legfontosabb haszna a szaporulata, amelyet túlnyomórészt hizlalás nélkül elfogyasztanak. A 18. században a hizlalás szinte kizárólag makkon történt, ez egyben mennyiségi korlátot is jelentett. Ebben a században kezdett terjedni a házi hizlalás, amelyben elsősorban a gabonatisztítás során keletkezett hulladékot (ocsú, veremalja, asztagalja), a gabonaőrlés (korpa, malompor), valamint a pálinkafőzdék melléktermékeit hasznosították. A termesztett takarmányok szerepe ekkor még csekély, a kukorica csak a 19. században jelenti majd az akkor már tömegessé váló hizlalás takarmánybázisát. A 18. századra teszik egy új sertésfajta, a kifejezetten zsírhasznú mangalica megjelenését és terjedését Magyarországon. Ez a fajta valószínűleg egy szerbiai tájfajta, a sumadia és a bakonyi sertés keveredéséből jött létre.

ISKOLÁZÁS

Hagyomány és reform a 18. századi oktatásban

A 18. század oktatástörténetét éles ellentétek és mély ellentmondások jellemzik. A politikai csaták sokszor az iskolák falain belül is folytatódtak, a felekezeti küzdelmek célja pedig gyakran az oktatási intézmények feletti befolyás megszerzése volt. A század első felét a "kuruc"-"labanc", illetve a protestáns-katolikus szembenállás jellemzi. A konfliktusok elmélyülése a fejlődés átmeneti megrekedését és a szellemi energiák kihasználatlanságát eredményezte.

A század második felében viszont az oktatás soha nem látott átalakulásának lehetünk tanúi. Ezt a robbanásszerű fellendülést általában a felvilágosodás, közelebbről a felvilágosult abszolutizmus hatásai közt szokás említeni. De legalább ilyen fontos hangsúlyozni a nevelés felértékelődését. Terjedőben volt egy új emberi mentalitás: ez immár nem a politika és a vallás szempontjainak rendelte alá az oktatást. Ez a változó szemlélet nem csupán a felvilágosodás híveit, hanem a különböző - katolikus és protestáns - vallási reformmozgalmak résztvevőit is jellemezte.

Az egyházi oktatás nevelési célja

A török hódoltság megszűntével és Erdély Habsburg-irányítás alá kerülésével e területek oktatásügyében is azok a tendenciák erősödtek meg, amelyek a királyi Magyarországon a 17. század során már érvényesültek. Az intézményes nevelés teljes folyamata - mind katolikus, mind protestáns részről - az egyházakon belül zajlott. Erősödött az államhatalommal szorosan összefonódó katolikus egyház befolyása az oktatásban - ez voltaképpen a jezsuita rend túlsúlyát jelentette. A század első felében a tanintézmények végső célja a felekezetükhöz ragaszkodó, vallásos emberek nevelése és az egyházi értelmiség utánpótlásának képzése volt - minden más szempontot ennek rendeltek alá.

Az egyházi oktatás intézményrendszere

Az ország legfejlettebb iskolahálózatával a központi vezérlésű, fegyelmezett apparátussal dolgozó jezsuiták rendelkeztek. Alapoktatással nemigen foglalkoztak, de kezükben tartották a magyarországi katolikus középiskolák 50%-át: 1764-ben 31 iskola volt a tulajdonukban. A 18. században fokozatosan teret nyert hazánkban az oktatásra specializálódott piarista rend is. Az 1721-ben önálló magyar rendtartományba szerveződő piaristák 1764-ben 19 iskolát működtettek. A piaristák szellemiségükben és oktatásrendjükben a jezsuitákat utánozták, de lazább, engedékenyebb tanfegyelmet tartottak, és a külvilág felé nyitottabbnak mutatkoztak, mint a Jézus Társaság.

A protestáns felekezetek iskolái folyamatosan érezték az ellenreformáció nyomását. A 17. század erőszakos intézkedéseitől ekkor már tartózkodott a Habsburg-kormányzat, ám ahol lehetett, ürügyet keresett a protestáns iskolák elsorvasztására és megszüntetésére. Így került sor a pietista szellemű, fejlett, evangélikus győri líceum megszüntetésére 1749-ben, illetve a nagybányai református iskola fokozatos ellehetetlenítésére és felszámolására 1755-ben.

Mindazonáltal a protestánsoknak gazdag és jelentős iskolahálózatuk volt, persze a rendelkezésükre álló források messze elmaradtak a jezsuiták lehetőségeitől. Az evangélikusok soproni líceumát kiváló, német orientációjú rektorok vezették, a pozsonyi középiskolát pedig a kor legkiválóbb magyar tudósa, Bél Mátyás emelte a hazai oktatás élvonalába. A református oktatásügy teret vesztett az ország számos területén, főként a Dunántúlon. A legnagyobb kollégiumokat viszont szinte bevehetetlen erődrendszerré építette ki a református egyház. Magyarországon Debrecen és Sárospatak, Erdélyben pedig Nagyenyed, Marosvásárhely és Kolozsvár nagy iskolakollégiumai hatalmas vonzáskörű oktatási centrumokká fejlődtek. A legnagyobb akadémiai szintű intézmény, a debreceni, több mint 200 iskolát tartott függőségében. Ezek az úgynevezett partikulák jórészt egyszerű kisiskolák voltak, de szép számmal akadtak köztük hatosztályos gimnáziumok is. A partikuláris hálózat hatalmas területet borított be: nyugaton Komárom, keleten Máramarossziget, délkeleten Nagyvárad egyaránt Debrecen partikulája volt.

Diákélet az iskolakollégiumokban

A nagy iskolakollégiumok zárt világa ritkán nyílt meg a külvilág felé. Erre mégis alkalmat adott a szegénydiákok segélyezésére alakult szupplikálás és kápsálás rendszere. A szupplikánsok nyaranta kirajzottak az ország különböző területeire, és vidám mulatságok közepette gyűjtögettek, koldultak pénzzel, terménnyel, boralamizsnával gazdagítva a szegény diákok segélyalapját.

Teológiaközpontú tananyag és tanterv

Az oktatás legfőbb tantárgya továbbra is a "tudományok királynője"-ként tisztelt teológia maradt. Akik eljutottak a tudás eme legmagasabbnak tartott lépcsőfokára, azok négy éven át tanulmányozhatták a teológiai szaktárgyakat, vagyis a hittant, az erkölcstant, az egyházjogot, valamint a görög és a héber nyelvet. A teológián kívül csupán a jog- és orvostudomány rendelkezett autonómiával a tudományszakok, egyszersmind a felsőoktatás rendjében, ám ezek jelentősége igen korlátozott volt. Az egyetlen hazai egyetem, a nagyszombati, 1667 óta rendelkezett önálló jogi fakultással, az orvosok hazai képzésére viszont egészen 1769-ig nem volt lehetőség.

Az összes többi tudományos ismeret alsóbbrendűnek számított. E szaktárgyak sajátos skolasztikus hierarchiába rendeződtek. A főiskolák alacsonyabb szintjein két-három évig úgynevezett "filozófiát" tanultak a diákok, amin az arisztotelészi hagyományoknak megfelelően elvont, elméleti természetfilozófiát kell értenünk. Sok minden tartozott bele, többek között a földrajz és a fizika, mely utóbbi maga is rendkívül összetett kategória volt, magában foglalta a biológia, az ásványtan, a csillagászat alapfogalmait.

Az általában hatosztályos (néhol nyolcosztályos) középiskolák, a gimnáziumok a filozófia és a teológia befogadására készítették elő diákjaikat. Ezeknek az intézményeknek egyetlen valódi feladatuk volt: a latin nyelv minél tökéletesebb elsajátíttatása. Az első osztályban a "parvista" vagy "abecedarius" kisgyermekek több szintű előkészítése zajlott. A következő három "grammatikai" osztályban a latin nyelvtan elemeit tanították, majd a gimnázium utolsó két évében irodalmat (poétikát és retorikát) oktattak. A latin auktorolvasás jó esetben magas fokú humán műveltséget adhatott, sokszor azonban pusztán a grammatikai ismeretek begyakorlását szolgálta. Mikes Kelemen európai tapasztalatok alapján bírálta egykori erdélyi iskoláját, a kolozsvári jezsuita kollégiumot, ahol ahelyett, hogy jó "historicust" vagy a geometriát és geografiát értő "jó hadi tisztet" neveltek volna belőle, "csak a deák nyelvet és egyebet nem tanulván" töltötte ifjúkorát. Bessenyei György ugyanígy emlékezett a sárospataki református kollégiumban töltött diákéveire: "szüntelen classicus auctorokat kell mondani, a többi világról szó sincsen". Mikes és Bessenyei természetesen nem tartották hiábavalónak a klasszikus műveltséget, melynek mindketten birtokába kerültek, csupán kizárólagosságát és merev sulykolását kifogásolták.

A pietizmus és az evangélikus iskolázás

A 18. század első felének oktatásában a legintenzívebb változásokat az evangélikus egyház reformirányzata, a pietizmus hozta létre. August Hermann Francke "tetté vált hite" teremtette meg azokat a lehetőségeket, kereteket, melyek között Németországban a század első évtizedeiben a pietista iskolarendszer létrejött. Halléban szinte városrésznyi épületsor emelkedett az uralkodó támogatásával, hiszen az elméleti oktatás mellett igen nagy súlyt fektettek a gyakorlati képzésre is, és ehhez helyben építettek műhelyeket. Az elméleti oktatásban a reáliák megnövelt szerepet kaptak, de a legfrissebb tudományos szakirodalom, sőt, a szépirodalom is tananyaggá vált. Ez a változás igen jelentős: mert igaz ugyan, hogy a diákok mindennapjait a kegyesség gyakorlása határozta meg, a megújított tananyag szemléletében és korszerűségében mégis már a felvilágosodás felé nyitott utat. A tudományok oktatása enciklopédikus igényű volt, egyúttal módot adott a specializálódásra.

A hallei egyetemnek csupán 1700-1714 között 112 magyar hallgatója volt - ebben nincsenek benne az átutazók és a vendéghallgatók. Ennek következtében a hazai evangélikus városi papok jelentős része vagy a "speneri" pietista németek vagy a kint tanult magyarok közül került ki. Halléból nemcsak a képzéshez nyertek támogatást: a tankönyvek jelentős része is innen érkezett. Ezen kívül számos magyar kiadvány ott jelenhetett meg: a halleiek nyomdát, pénzt és más támogatást is nyújtottak a későbbiekben.

A pietista oktatás hazai központja Pozsony lett, ennek jelentősége azért is nagy, mert a politikai élet centruma (az országgyűlés, több országos főhivatal) is itt volt. 1769-ben a pozsonyi pietistákat kérték fel, hogy az evangélikus iskolákban állapítsák meg a stúdiumok rendjét, idejét, és jelöljék ki a használandó tankönyveket. Az erdélyi pietista központ Nagyszeben lett, itt Francke útmutatása nyomán iskolát alapítottak.

A reáltudományok előretörése

Tévedés lenne azt gondolnunk, hogy a 17. század "tudományos forradalmának" felfedezései kirekesztődtek a magyar oktatásból. Kollégiumaink befogadták a modern ismereteket, de igyekeztek azokat beszorítani teológia-központú tanterveikbe. Alig mutatkozott igény arra, hogy ezeken a tanterveken a rohamosan fejlődő reáltudományok javára módosítsanak. Ezek oktatására sokáig csak a teológia megalapozására hivatott "filozófiai" stúdiumok keretében nyílt némi lehetőség.

Arisztotelész filozófiáját és fizikáját a legtöbb protestáns iskolában René Descartes (1596-1650) elméletével cserélték fel, ám meglehetősen mechanikus módon: az egyik filozófiai tekintély helyére a másikat ültették. Pápai Páriz Ferenc (1649-1716), a nagyenyedi kollégium professzora, orvos, nyelvész és irodalmár, karteziánusok egész generációját nevelte korszakunk első évtizedeiben. Descartes szkepticizmusából azonban kevés volt érzékelhető. Isaac Newton (1642-1727) 1687-ben megjelent Principiája nemsokára Európa minden fejlődésképes tanintézetét a karteziánus fizika felülvizsgálatára késztette. Ez a fejlődés persze Európa-szerte igen lassú volt. 1690-ben még csak Padovában és Cambridge-ben tanították a newtoni fizikát. A mintegy 30.000 diákot nevelő párizsi egyetem 1730-ig kitiltotta falai közül az új természettudományt.

Newton - az általa felfedezett integrál- és differenciálszámítás alkalmazásával - kiszámította és matematikai törvényekbe foglalta a naprendszer mechanikáját, egy csapásra véget vetve ezzel a "spekulatív" fizikai gondolkodásnak. Némi késéssel és sok tétovázással, de hazánkban is teret nyert a newtoni elmélet, s ahol ez megtörtént, ott az új tudományosság más eredményei is meghonosodtak. A tudományos ismeretterjesztő irodalomban a newtoni világkép - Európa-szerte és nálunk is - teológiai értelmezésben jelent meg. A felvilágosodás korának egyik legnépszerűbb műfajává az Isten létét és dicsőségét a természet "csodáiban" felmutató fiziko-teológiai traktátus vált. Newton és a sokban vele párhuzamosan haladó Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) eszméi és a hatásukra kibontakozó felvilágosult filozófia Christian Wolff (1679-1754) német gondolkodó praktikus értelmezésében honosodtak meg Magyarországon. A kissé konzervatív gondolkodású Bod Péter rezignáltan állapította meg, hogy az erdélyi kollégiumokban Wolff filozófiája kezd "az első polcra ülni".

A reáltudományok alkalmazása

A modernizáció folyamata megállíthatatlan volt, ennek szükségességét azok is belátták, akik egyébiránt idegenkedtek mindenféle filozófiai újítástól. Az ország újjáépítéséhez és a gazdasági élet fellendítéséhez bányamérnökökre, földmérőkre, vízügyi szakemberekre, képzett agrárértelmiségre volt szükség, a népbetegségek és járványok megfékezésében pedig egyre inkább hasznosították a modern orvostudomány eredményeit.

Jeles magyar tanárok igyekeztek meghonosítani iskoláinkban az új ismereteket, s tanítványaik közül kiváló magyar tudósok kerültek ki, akik új felfedezéseikkel gyakran világhírre tettek szert az alkalmazott tudományok területén. Úttörő szerepet vállaltak, hiszen a tudományos elmélet és a gyakorlat között óriási volt még a szakadék.

Debrecenben a fiatalon elhunyt matematikus és zeneelmélet-író, Maróthi György (1715-1744) állt elő a reáltárgyak oktatására vonatkozó reformigényekkel. Szükségesnek látta, hogy a tanárok külföldi tudományos folyóiratokat járassanak, ő maga pedig büszkén emlegette, hogy Newton és Wolff könyveit olvassa. Átfogó tantervet dolgozott ki a földrajz, a számtan, a modern nyelvek tanítására és a szemléltetőeszközök alkalmazására (Idea, 1740; Opiniones, 1741), javaslatai azonban csak részben és nagy késéssel váltak valóra.

A korszak méltán leghíresebb tanáregyénisége, Maróthi tanítványa, az ördöngös hírben álló, "fausti" jellemként ismert Hatvani István (1718-1786) debreceni professzor volt. Három és fél évtizeden át tanította - Newton, Wolff és a holland tudósok könyvei alapján - a modern fizikát és matematikát. Elsőként alkalmazta hazánkban a valószínűségszámítást. A korra jellemző módon mégis mindig a konzervatívok táborába tartozott: a modern természettudományt a hagyományos teológiai keretek között kívánta értelmezni. Úgy gondolta, hogy a különböző felekezetű iskolákban még a matematikát, a csillagászatot és a jogot sem lehet azonos módon tanítani.

A legkiválóbb tudósok és felfedezők egyre kevésbé tűrték a kutatás szabadságának korlátozását, s a szemléleti gátakat ledöntve haladtak tudományos céljaik felé. Az erdélyi Köleséri Sámuel (1663-1732) a kor egyik polihisztora volt, tudományos munkásságát Európa minden fővárosában elismerték. Leghíresebb művét Erdély aranybányászatáról írta (Auraria Romano-Dacica, 1717). Kölesérit később az angol Royal Society is tagjává választotta.

A fizika és a matematika terén világhírre tett szert a pozsonyi származású Segner András (1704-1777) - idehaza kevésbé ismerték el. Mint fizikus a merev testek és a folyadékok mechanikájával foglalkozott: az oldalnyomás reakcióereje által hajtott Segner-kerék máig őrzi a nevét. Matematikusként elsőként bizonyította be a Descartes-féle előjel-tételt.

Hell Miksa (1720-1792) nagyszombati jezsuita tanár a csillagászat, a földrajz és a térképészet terén ért el hatalmas eredményeket. Ő kezdte berendezni a nagyszombati csillagvizsgálót. Később Bécsben folytatta működését, sohasem veszítve el kapcsolatát a magyar tudományossággal. Bécsi tudományos folyóiratában a földkéreg egyensúlyzavarairól, az óceánok és szárazföldek területi mozgásáról tett közzé alapvető cikkeket. 1769-ben csillagászati expedíciót vezetett a Lappföldre. Társaságában volt Sajnovics János (1735-1785) nyelvész is, akiben ekkor merült fel először a magyar nyelv finnugor eredetének gondolata. Sajnovics ezzel az elméletével a világon elsőként foglalkozott a nyelvrokonság kérdésével.

Magyar diákok külföldi egyetemeken

A felsőbb szintű ismeretszerzés legelterjedtebb formája továbbra is a külföldjárás, a peregrináció volt. Hazai protestáns egyetem hiányában leginkább az evangélikus és református ifjak éltek ezzel a lehetőséggel, miként az elmúlt századokban is. Az evangélikusok leginkább a német egyetemeket látogatták. A köreikben legnépszerűbb Hallén kívül sokan megfordultak a konzervatívabb Wittenbergben, s rövidesen megnövekedett Göttingen és Tübingen szerepe is. A reformátusok jelentős külföldi alapítványokkal támogatták a peregrinusok tanulmányútjait Angliába, Hollandiába és Svájcba. Maróthi György Svájcban és Utrechtben, Hatvani István Bázelben és Leydenben tanult. A katolikusok természetesen itthon is szerezhettek diplomát, de továbbra is sokan végeztek tanulmányokat Rómában. Az 1578-ban alapított Collegium Germanico-Hungaricum nevelte ki a magyar egyház vezetőit, például gr. Barkóczy Ferenc esztergomi érseket.

A peregrinációnak a hétéves háború szabott korlátot: 1756-tól kezdve egy ideig nem lehetett külföldre utazni. A katolikus klérus ezután is fenn kívánta tartani a kiutazási tilalmat, ám ez a hazai protestáns főiskolák egyetemi rangra emelését vonta volna maga után, s a főpapok ezt persze nem akarták. 1766-tól ezért a peregrinusok ismét a megszokott keretek között látogathatták a külföldi tanintézményeket. Utazásaik során többen vezettek diáriumot - ezek az útinaplók az egykorú külföldi egyetemjárásnak, egyszersmind a peregrinusok új típusú szellemi tájékozódásának is érdekes dokumentumai.

Bethlen Mihály (az erdélyi kancellár és emlékíró fia) 1691-1695 között járta be Európa legfejlettebb országait, Hollandiát, Belgiumot, Svájcot, Angliát, Itáliát és a skandináv országokat. Figyelmét nem kerülték el a modern természettudomány eredményei. Eljutott a greenwichi obszervatóriumba, Hágában pedig a kor egyik legnagyobb fizikusa, Christian Huygens (1629-1695) magyarázta el neki a bolygók Nap körüli mozgását egy látványos szemléltetőeszköz, ún. "automatum" segítségével. Az ifjú utazó minderről adatgazdag útinaplójában számol be.

Ifj. Pápai Páriz Ferenc (a híres nagyenyedi professzor fia) Angliában járva magától Newtontól és az üstökösök röppályáját kutató csillagásztól, Edmund Halleytől (1656-1742) szerzett emléksorokat ma is meglévő "album amicorum"-ába.

Korszakunk utolsó harmadában egy másik erdélyi arisztokrata, Teleki József még mindig a hagyományos útinapló formájában írt külföldi tanulmányútjáról (1759-1761). A konzervatív gondolkodású református gróf minden lehetőséget megragadott, hogy találkozhasson a francia felvilágosodás legnagyobb alakjaival, tudósokkal, művészekkel, a Francia Enciklopédia szerzőivel. Genf közelében ellátogatott Voltaire házába, Montmorencyban pedig Rousseau-val ebédelt. Teleki megmutatta a filozófusnak újonnan megjelent francia nyelvű protestáns hitvédelmi traktátusát. Rousseau felajánlotta neki, hogy esetleg segít tökéletesíteni és átdolgozni a művet. A 18. század szellemi sokrétűségét példázza, hogy a Rousseau-val barátkozó Teleki József hazatérte után a felvilágosult közoktatás egyik legelszántabb ellenfelévé vált.

A "társadalmi szerződés"

A felvilágosodás gondolkodói egyöntetűen nagy hangsúlyt helyeztek a nevelésre. A felvilágosult pedagógia alapelvei a kor államelméletét megalapozó természetjogban fogalmazódtak meg. John Locke, a polgári forradalom utáni Anglia egyik legnagyobb hatású filozófusa az állam és a társadalom közötti önkéntes "társadalmi szerződést" tartotta a kormányzati hatalom forrásának. Locke szerint az egyén bizonyos természeti jogairól lemondott, és ezeket átruházta az államra azért, hogy az cserébe szavatolja jogainak zavartalan gyakorlását és magántulajdonának háborítatlanságát. Az államot a társadalom felruházta azzal a joggal, hogy az működésének minél hatékonyabbá tétele érdekében olyan szabályokat hozzon, melyek kötelező érvényűek a társadalom minden tagjára (ezt nevezte Locke természetjogon alapuló alkotmányosságnak). Locke szerint e szerződés értelmében a végrehajtó hatalom az uralkodó kezébe kerül, a törvényhozó hatalmat viszont a nép gyakorolja. A törvények a fejedelmet is kötelezik, ha vét ellenük, ezáltal megfosztható lesz hatalmától.

Rousseau híres államtani munkája, az 1769-ben megjelent Társadalmi szerződés az angol természetjog problematikájának radikális továbbgondolása. A természetes szabadságjogok kiteljesítését követelő mű később a francia forradalom alapkönyvévé vált, csakúgy, mint Rousseau forradalmi gondolatokat megfogalmazó nevelési regénye, az Émile (1762). Az ember romlatlan természetes ösztöneinek kifejlesztését célul tűző rousseau-i pedagógia szinte semmit sem bízott a velejéig romlottnak ismert államhatalomra. A mű főhőse maga választhat vallást, s főként olyasmit tanul, aminek hasznát veszi: reáltudományokat, történelmet és különféle mesterségeket. A két könyv óriási felháborodást váltott ki: az Émile-t nyilvánosan elégették, a szerző ellen elfogatási parancsot adtak ki. A 18. századi magyar oktatásügy reformja az európai felvilágosodás természetjogi szemléletében gyökerezik.

A felvilágosult abszolutizmus pedagógiai elvei

Európa számos uralkodója - például a porosz Nagy Frigyes vagy Nagy Katalin orosz cárnő (uralkodott 1762-1796) - lelkesedtek a felvilágosult eszmékért, támogatták a modern filozófiát, és igyekeztek annak elveit átültetni a gyakorlatba. A Habsburg Birodalom felvilágosult abszolutista kormányzata a természetjog sajátos, német (porosz) interpretációját, elsősorban Wolff államelméletét tette magáévá. Wolff nézete szerint az alattvalók az uralkodóval kötött társadalmi szerződésben véglegesen lemondtak természetes jogaikról. Az abszolutista állam ennek fejében jóságos atyaként köteles gondoskodni alattvalóiról. Az uralkodói kegyből megvalósuló "közjó" áldásai - a szellemi felemelkedés egyre bővülő lehetőségei - az oktatáson keresztül jutottak el a széles néptömegekhez. A felvilágosult monarchiák végső soron azért modernizálták az iskolákat, hogy azokban az állam érdekeit értő és elfogadó hasznos állampolgárok nevelkedjenek.

A jezsuita rend felszámolása és a Tanulmányi Alap létrejötte

A magyar oktatásügy reformjára is az általános uralkodói gondoskodás keretében került sor. Nyilvánvaló, hogy ezek a reformkezdemények ellentétben álltak az egyházak érdekeivel. Ám az egyház maga sem képviselt egységes álláspontot. A megerősödő katolikus püspöki kar - különösképpen Barkóczy Ferenc esztergomi érsek - úgy próbálta csökkenteni a jezsuita oktatás szerepét, hogy ezáltal a saját befolyását erősítse. Mária Terézia oktatásügyi tanácsadói a század közepétől fogva mindinkább törekedtek kiemelni a nevelést az egyházak funkciói közül. Ez nem jelentett vallásellenességet, sőt nem irányult kifejezetten az egyházak ellen sem, csupán az államérdek határozott és következetes érvényesítése volt. Gerhard van Swieten (1700-1772), Mária Terézia németalföldi származású udvari orvosa 1745-ben kapott megbízást a bécsi egyetem megreformálására. Van Swieten a janzenizmus szülővárosában, Louvainben tanult, később pedig Leydenben tanított mintegy harminc évig. Németalföldi tudóstársaival együtt energikusan fogott hozzá a bécsi egyetem modernizációjához, s a tanintézményt pár év alatt átitatta az angol és holland természettudomány, valamint a newtoni természetfilozófia eszméivel. Van Swieten bécsi reformjai mintájára 1768-ban kezdődött meg a nagyszombati jezsuita egyetem átszervezése.

A felsőoktatás reformja csírájában már a teljes magyar oktatási rendszer felülvizsgálását tartalmazta. 1769-ben az egyetemet orvoskarral bővítették ki, ahol patológiát, élettant, gyógyszertant, sebészetet, egyszersmind kémiát és orvosbotanikát is oktattak. A botanika oktatásában Carl von Linné növénytani rendszere általánosan elfogadottá vált. Különös fontosságúak voltak a kor szellemi kultúráját látványosan szemléltető botanikus kertek. A nagyszombati egyetem arborétumát az orvoskar égisze alatt fejlesztették ki. A "fűvészkert" később követte az egyetemet Budára, majd Pestre. Nemsokára a jogi kart is átszervezték, majd az egész egyetemen állami irányítást vezettek be. Az állam támogatta új főiskolák létesítését is - ilyen volt az egykori bányatiszti iskolából 1763-tól kifejlesztett Bányászati Akadémia Selmecbányán. Ez a bányamérnököket képző új intézmény külföldön is hírnevet szerzett a hazai oktatásnak.

Növekedett a feszültség a jezsuita rend és a kormányzat között. A kormányzat fokozottan érvényesítette befolyását a könyvkiadásban, ami később az Egyetemi Nyomda állami felügyelet alá helyezéséhez vezetett. A jezsuiták azonban nem tiltakoztak erélyesen a világi befolyás erősödése ellen - magyarországi bukásuk nemzetközi okokra vezethető vissza. Amikor a pápa - a portugál és a francia uralkodó nyomására - 1773-ban beszüntette a rend működését, Magyarországon is államosították a jezsuita intézményeket, az elkobzott vagyonból pedig oktatási alapot hoztak létre. A jezsuita tanárok jó része helyet kapott az újonnan szerveződő állami katolikus intézményekben, sőt egyes jezsuiták aktív részt vállaltak az oktatás reformjának kidolgozásában.

A Ratio Educationis

Mária Terézia 1777-ben kiadott rendelete, a Ratio Educationis Magyarország számára átfogó és önálló oktatási rendszert nyújtott. A reform a népoktatástól a felsőszintű képzésig egységes elvek szerint szabályozta az iskolák működését. Minden oktatási intézményt állami felügyelet alá helyeztek, beleértve a protestáns iskolákat is.

A népoktatás feladatát ellátó kisiskolák számát jelentősen növelték. A falusi iskolák ezentúl két tanítóval, az ezeknél fejlettebb városi iskolák három tanítóval dolgoztak. Osztrák - eredendően porosz - példára mintaiskolákat létesítettek a fontosabb központokban. A kormányzat támogatta a népoktatás további modernizációját - például Tessedik Sámuel (1742-1820) rendkívül újszerű gazdasági népiskoláját Szarvason. Az evangélikus lelkész Francke híres hallei árvaháza nyomán olyan népiskolát alkotott, ahol a gyerekek a számukra leghasznosabb ismereteket szerezhették meg: tanultak faültetést, selyemtermesztést, talajjavítást, gyógyászatot, és elsajátították a paraszti építkezés elemeit is.

A reform a középiskolák számát és színvonalát jelentősen megemelte, olykor túlságosan is sok, nehezen elsajátítható ismerettel terhelve meg a tanulókat. 1785-ben Magyarországon - Erdélyt és Horvátországot is beleértve - 130 középfokú tanintézet működött. A tannyelv továbbra is a latin maradt, de oktatását immár igyekeztek célszerű korlátok közé szorítani. Nagyobb teret szántak a történelem, a földrajz és a természettudományok oktatásának. A középiskolákat az állam új, modern felfogású tankönyvekkel látta el - használatuk kötelező volt. Kiemelkedő, európai színvonalú tankönyvek születtek a reform során, például a volt jezsuita Makó Pál (1724-1793) newtoniánus szellemű matematika- és fizikakönyvei, melyeket Európa más országaiban is használtak. Makó hangsúlyozta a fizika matematikai tárgyalásának fontosságát, a "legfényesebb szellemű Newton" érdemének tudva be azt, hogy a Kopernikusz-vita immár véglegesen lezárult.

A reformok fogadtatása

A Ratio Educationis egyik legfőbb erénye a hatékonyság és a szervezettség volt. A reformokat az állami katolikus iskolákban következetesen végrehajtották, és a színvonal-emelkedés rövidesen érezhetővé vált. A protestánsok azonban - különösen a református egyház - ellenszegültek a központosításnak, s figyelmen kívül hagyták mind a reformista pedagógiai irányelveket, mind a tananyag átalakítását célzó intézkedéseket. Nehéz ítéletet mondani a protestánsok húzódozása felett. A század első felében igen sokat szenvedtek a Habsburg-kormányzat ellenreformációs intézkedéseitől - nem csoda, hogy az oktatásügy reformjában sokan csak újabb "bécsi praktikát" láttak, melynek valódi célja nem más, mint a protestantizmus kiirtása, de legalábbis további korlátozása. Láthattuk, hogy a debreceni kollégium legmodernebb felfogású tanárai is ellenálltak a protestáns iskolák elvilágiasítására tett kísérleteknek.

II. József 1781-es türelmi rendelete megpróbálta gyengíteni a protestáns ellenkezést, ez azonban csak részben sikerült. A türelmetlen reformer uralkodó ugyanis nem a protestáns ortodoxiát kívánta támogatni, hanem a modern gondolkodású, gyakorlatias protestáns értelmiséget akarta megnyerni. Csakhogy ezek voltak kisebbségben. A református iskolák - évszázados beidegződéssel - a be- és elzárkózás útját választották.

Tovább mérgesítette a vitát az uralkodó 1784-es nyelvrendelete, mely az ország hivatalos nyelvévé a latin helyett a németet tette meg, és ezt vezette be kötelező tannyelvként az összes iskolában. A reformok immár nemcsak vallási meggyőződésükben, de "nemzeti érzéseikben" is sértették a protestánsokat - noha az oktatás a református kollégiumokban sem folyt nemzeti nyelven, sőt, büntették, ha valaki az iskola falain belül nem a latin nyelvet használta. Az uralkodó a nyelvrendelettel semmiképpen sem kívánta megsérteni alattvalóit: "nem arról van szó, hogy milliók megváltoztassák nyelvüket, és más nyelven beszéljenek, hanem arról, hogy akik a közügyeknek akarják magukat szentelni, a latin helyett a németet használják, s az ifjúság ahelyett ezt tanulja" - mondta. A nyelvrendelet nem a protestánsok ellenállása miatt vallott kudarcot, hanem azért, mert nem volt végrehajtható. Sem az oktatók, sem a tanulók nem ismerték kellő fokon a német nyelvet, s nem is mutattak hajlandóságot arra, hogy ezen változtassanak. A magyar nemzeti nyelvű oktatás bevezetése ekkor még nem került, nem kerülhetett napirendre.

A nyelvrendelet körüli viták arra késztették a nemesség felvilágosultabb képviselőit, hogy a nemzeti nyelv felemelésének és megújításának programjával álljanak elő - ez azonban csak II. József halálát követően bontakozott ki. Addig a felvilágosult nemesek - köztük a protestáns értelmiség egy része is - a Ratio Educationis mellé állt. Bessenyei György a reform meggyőződéses híve volt, mivel úgy vélte, hogy az a nemzet felemelkedését szolgálja. Összeütközésbe is került ezért a református egyházzal. Egyszersmind azt is hangsúlyozta Bessenyei, hogy idegen nyelven egy nemzet sem lett tudós. Ez a megjegyzése természetesen mind a latin, mind a német tannyelv kritikája.

MINDENNAPI ÉLET

Háztartás és lakberendezés

A városi polgárok házának alapterülete - a fallal övezett városok szűk kiterjedése, továbbá a belvárosi telkek magas ára miatt - viszonylag kicsi volt. A patríciusoknak a legdrágább helyeken, a városközpontban lévő piactér közelében emelkedő házai kőből épültek, de ezek közül is csak a legtehetősebbekét borította luxusszámba menő cseréptető. A belvárosi házak zömét fazsindellyel fedték, míg a szegényebb tulajdonosok külvárosi lakhelyét általában náddal vagy szalmával. A módosabbak háza nemcsak lakás céljára szolgált: az épület földszintjén utcára nyíló boltot vagy műhelyt alakítottak ki, a hátrafelé elnyúló keskeny udvaron pedig raktárat, istállót emeltek.

A bútorzatuk meglehetősen egyszerű volt. A fából készült székek többnyire nélkülözték a kárpitozást, legfeljebb ráterített szőnyeggel vagy párnával tették kényelmesebbé az ülőalkalmatosságot. Az egységes városi funkcionális bútorzat szép példáiként tartunk számon néhány 18. századból fennmaradt, fából készült patika-berendezést, amilyen a kőszegi vagy a székesfehérvári "Fekete Sas" jezsuita gyógyszertáré.

Az igényeket és lehetőségeket alapvetően a műveltségi és vagyoni különbségek befolyásolták, így aztán meglehetősen eltérő körülmények között élték mindennapjaikat a köznemesek. Mezőkövesdi Ujfalvy Sándor, a 19. század derekának emlékiratszerző nemese például így jellemezte apja egyik idősebb barátja, az erdélyi Kapjonban lakó Keczeli István környezetét, amely megörökítőjénél egy generációval korábbi időre jellemző:

A "Háztartás és házfelosztás változtatás nélkül mind a régi. A keskeny, szűk oldalszobában egy terjedelmes kihúzó, magoslábú ágy, alatta széles karikás ágy gyermekeknek. A falon hosszú fenyőfogason fonalak, gomolyák, motollák, ecsetek. Alatta egy kis fogason a gyermekek köntöse. Szemben egy párkányos, tarkára festett fogason óntálak, tányérok, kanalak, sótartók tisztán, jól kisúrolva és szép rendben. A falban hatalmas almárium; kétfelé nyíló ajtaja márvány színezetű, közepén óriási tulipánt festve, oldalt lyukacsos pléhtábla szellőzésért. Alól a háziasszony köntösei csinos, jó rendben, levendulavirág közt. Felül a polcokon aszalt szilva, dió, mogyoró, mákos- vagy mézeskalács. Más polcon az úr és gyermekek fehérneműi. Legfelül kis szalmás üvegekben köményes fenyő és mézes pálinkák, az úr csemegéi. Az almárium kinyúló felső párkányzatán öblös üvegekben rózsa, málna, vörös szőlő, málécsusza, ecetek. Kulcsa az asszony zsebében van, ez a ház szentélye. Titkait csak ő bírja.

Hátul alacsony, keskeny ajtó nyílik az éléstárba. A sarokban korhadt lépcsők visznek fel a ház hiujára [padlására], a fő raktárba. Kirekesztőleg az asszony felügyelete alatt állnak, csak ő tudja, mi és hol bennök.

A hálószobából más ajtó az étterembe vezet, mely egyszersmind nappali, vendég- s a háziúr lakó- és írószobája. A bútorok benne: egy ágy, fapamlag, hat szék, ebédlő- és íróasztal; mind régiek, szilvafából jó erősen készítvék; de bőrös szék vagy pamlag egy sincs. A magos lábakon álló ágyon nagy rakás ágynemű tornyosul fel szinte a padlásig, avatag, a háznál szőtt szőrtakaróval borítva. Az ágy alatt ócska ekevas, pántok, ráf, csikoltó (másképpen sikattyú, azaz munkadarab befogadására használatos szerszám), kerékkarikák, fejszék, fúrók, szegek, hosszú kötél, istrángok, kötőfékek. Egy kősó. Belől a fal mellett avatag bőr rostában kotoló tyúk. A falon füst miatt koromfekete hosszú fenyőfogason régi török puskák, pisztolyok, tőrök, kések, buzogányok függnek, jó rendben, de nem használtatván, pókháló- s porlepték. A kardok hüvelybe rozsdásodva. Szemben, más hosszú fogason hatalmas medvebőr, úton szekérbakra használják, itthon pedig, ha több a vendég, földre terítve az ifjabbaknak hálóhelyül. Mellette az ősi farkasbunda: családi clenódium (kincs), atyja és nagyatyja is viselték, de még mindig jó állapotban van, s látszik, hogy gonddal kezeltetett. Azután az inneplő mente, mellény, nadrág, téli, nyári báránybőr, kucsmák, inneplő kalap. Durva posztóból nagy fehér köpeny, rezes kard, nádbot, lócsontból pár csáklya, vasmacskák, hosszabb-kurtább fűrészek. Néhány pár izmos törökbúza (kukorica) cső hajánál összeakasztva. A végén egy nagyobb és egy kisebb csikóbőrös kulacs.

A szoba közepén a mestergerendáról vastag spárgán csüng a búzakoszorú, mely egyik nyártól a másikig gondosan őriztetik. A mestergerendára négy vadász-lőfegyver van feltaszítva. Ugyanoda vannak halmozva a családi és pörös okiratok, jól megfüstölve és porosodva. A szoba homlokán keskeny íróasztal vékonyan párkányozva, avatag poros levelekkel rendetlenül felhalmozva. Ezeken áll a régi, színehagyott Biblia fekete bőrtáblával, melyben a háziúr nősülése és gyermekei születésök idejét istendicséret és minden jókívánatai kíséretében pontosan följegyzi. Aztán Werbőczy Hármaskönyve kutyabőrbe kötve, és Hankens Bálint kalendáriuma. Ez utóbbi a napi események hű naplója és a kiadások deftere [számviteli könyve] ...

Az ajtón vashorgon függ az úr borzbőr vadásztarisznyája, s rajta a bőrkorbács a kopók kiűzésére. Az ajtóval szemközt a falon magosan áll az aranyozott rámájú régi tükör, ebben borotválkozik az úr. A tükör háta megett nagyapjáról öröklött, csupor nagyságú, hosszú szárú tajtékpipa öklömnyi zöld bojttal, mit csak nagy ünnepeken használ, vagy kiváló vendégének tölt meg. Ugyancsak a tükör háta megett vannak beszúrva a közelebb kapott levelek s apróbb cédulák. A tükör alatt a falon pipafogason négy hosszú szárú borgai [Borgón készített], s egy rövid szárú debreceni makrapipa; alattuk horgas szegen csüng a zsíros nagy kostök (a kos herezacskójából készült dohányzacskó). A falon díszlenek az utolsó Rákóczi, Apafi Mihály, s Werbőczy képei, elnyűtt, alig ismerhető alakban. Ezeken kívül apja, nagyapja képei, továbbá a maga és neje majomhoz inkább, mint emberi alakhoz hasonlító, közelebbről Gáti által festett mellképei, akit külföldről nemrég hozatott gr. Haller Kapjonba olasz falakat festeni. Oldaltfélt a falon függ a kakukkos, pókháló lepte nagy óra, de nem szól, rég elromlott; egy obsitos néhányszor már javítgatott rajta, de mégsem szól, s a gazda belérestelt már az ok nélküli munkába.

Az étterem egyharmadát az öreg kemence és terjedelmes tűzhelye foglalja el. A család itt magosan lobogó láng mellett körülülve teszi a téli, estveli munkát. A cigány pecér szítja a tüzet, hogy pillanatig se szakadjon; rendes hálóhelye a pucik [kemencesut] belseje. Mellette és körülte a tűzhelyen elnyúlva, kényükre heverésznek a háziúr kedvenc kopói.

Az étterem közepén kihúzó asztal négy nagy gombon álló erős bikkfa lábakon, köröskörül az "isten fizessének" nevezett széles párkányzat, min kényelmesen nyugszik a láb. A terített asztalon óntálak és tányérok. Az asztalra az öreg zöld hólyagosba - dudoros mintázatáról elnevezett kancsóba - csapoltatik a bor, abból a szőlőhegyből és azon hordóból, ahonnan és amelybe évtizedek előtt szűrték apái. Az étterem hátsó szögletén, alig észrevehető kisded ajtón roskadt lépcsők vezetnek le a pincébe. Többnyire az úr maga ereszkedik le bor vagy káposztalé után. Fején étek [étkezés] alatt télen, nyáron hatalmas báránybőr kucsma. Ebéden négy, vacsorán három tál étek; minőségök, ízök, színök, szagok minden időben egyforma. A háziaknak és vendégeknek rendesen a háziasszony osztja ki a feltálalt ételeket, a jobb falatokat férje számára fennhagyván, ki egyedül magára kirekesztőleg a tálból étkezik. A család tagjai már rég felkeltek az asztaltól, de a háziúr magára még mind csemegél a nője által rendre elibe rakott ízletes házi csemegékből...

Az étteremből szűk pitvaron keresztül tágas füstös ajtó vezet a cselédházba, amely téli és nyári konyha is. A sütőkemence három véka [régi űrmérték, kb. 30 liternyi] lisztre van készítve, de a fél véka fehér liszt is csak ott süttetik ki... A tűzhelyen az erdőről most érkezett derekamnyi vastag nyers bükkfa gyehennaként [pokolként] lángol; egyre pattan körülötte a cserépedény. A szakács keveset gondol a romlással... Őszönként Décséről a fazekas a gyümölcsös kertben egy egész katlan cserépedényt éget, ami rendesen más őszig tart.

Kinn a tornácon két tarkára festett tulipántos nagy láda: az asszony hozománya. Most ágyneműk, vásznak, fonalak s gomolyák [gombolyagok], raktára. A más oldalon csolnak [csónak] idomú öblös hársfa pamlag, egy vándor német készítménye: az úr alvó és pipázó ülőhelye."

A fentiekben megörökített erdélyi köznemesi portától egy világ választotta el az arisztokraták városi palotáinak, illetve vidéki kastélyainak külső és belső megjelenését.

A kastély és kertje között nagy méretű üveges ajtók, tükrök teremtettek kapcsolatot. A kerteket többnyire az általánosan elterjedt franciás ízlés szerint, szabályosan alakították ki. A kor nyugat-európai divatjának megfelelően, egzotikus növényekkel (narancsos) és madarakkal (fácános) gazdagították. A divat diktálta, szinte kötelező főnemesi gyűjtőszenvedély eredményeként létrejött könyv-, kép-, fegyver- és porcelánkollekció együtt jelent meg az Esterházy Miklós herceg építtette, magyar Versailles-ként is emlegetett süttör-eszterházai (fertődi) kastélyban. Az épületbelső fali és mennyezetképeinek kerete mindenütt harmonikusan illeszkedett a termek ornamentikájához, mintegy annak részét képezve. Angol és francia rokokó hatásra nálunk is megjelentek a külföldről behozott távol-keleties jellegű díszítő anyagok és motívumok, a chinoiserie, főként porcelánokon (vázák, teáskészletek), illetve papír- vagy selyemtapétákon, de még a bútorokon is. Ugyanakkor a török kiűzésével kiszorult Magyarországról a közel-keleti ízlésű szőnyegkultúra. A kontinentális éghajlat zordabb telének megfelelően - a Nyugat-Európában jellemzőtől eltérően - a csak sugárzóan melegítő kandallók helyett nálunk a mázas cserépkályhák terjedtek el.

A lakóépületek bútorzata nemcsak a vagyoni különbségeket, hanem az eltérő rendi helyzetet is mutatja. A barokk főúri kastélyok berendezése is megújult a műbútorasztalosok által az uralkodó stílusban készített berendezési tárgyakkal. A birtokos nemesség udvarházaiban az évtizedeken, évszázadon át felhalmozódott berendezés nem kelt egységes képet, szedett-vedettnek tűnik annak ellenére, hogy egy-egy újdivatú bútor, étkészlet is megjelenik. A városi polgár lakása még inkább a korábbi évszázadok zsúfoltságát idézi, a reprezentáció újabb kellékei azonban, mint pl. a pohárszékek, már körükben is megjelennek.

A kastélyok, paloták termeit esténként gyertyákkal világították meg, melyeket aranyozott, ezüst vagy bronz gyertyatartókban, illetve kristálycsillárokon helyeztek el, de léteztek hársfából faragott vagy fémvázon stukkó-maséból mintázott, aranyozott falikarlámpák is. Mindezek fényhatását a hatalmas falitükrök a többszörösére növelték. Faragott és intarziás díszbútorok, kínai mintára készült lakk-kabinetek, bronzveretű komódok és asztalok, berakásos nagy ruhásszekrények egyaránt megtalálhatók voltak e környezetben. A drága fafaragás helyett a 18. században egyre inkább a stukkó és a masé alkalmazása terjedt el. Az előző időszak ékszeres és leveles szekrényeinek utódaként immáron kombinált írószekrényt használtak: az alul három-négy nagy fiókos, furnérozott vagy intarziás komódot, amelyen az írólap lehajtásakor feltárultak a papír és írószer tárolására szolgáló apróbb fiókocskák és kicsi polcok. Az uralkodói berendezőüzemekben ekkor már sorozatban, szabvány szerint gyártott ülőbútorokat lyoni selyemszövettel, ritkábban gobelinszövésű kárpittal vagy magyar kárpitvarrásnak is nevezett, az egész felületet kitöltő hímzéssel vonták be. A század közepe táján fellendült a sűrűbb vagy ritkább keresztszemes öltéssel készült, barokk-rokokó ornamentikájú bútorhuzatok piaca. A faragott ülőbútorok díszítményei egyszínű textilhuzat mellett érvényesültek leginkább. Ilyen volt a továbbra is házi szövőszéken készült, hernyóselyem és len keverékéből előállított köpper, amelyet diagonális vagy halszálkás sávozódású szövésmintázatáról sávolynak is neveztek.

A kisnemesi lakóépület a parasztházakhoz hasonlított; legfeljebb több szobából és kamrából állt, s esetleg nagyobbak voltak a hozzá csatlakozó istállók, pajták. Nem téglából, hanem erdős vidékeken fából, másutt agyagból építkeztek, nád- vagy szalmafedélt alkalmazva. A nem különösebben értékes, festett fa bútorzatot az előző századi formahagyományoknak megfelelően, többnyire virágmintákkal díszítették. A mennyezetes ágyak közelében új elemként olykor spanyolfalat is beállítottak. A korábban kizárólag tárolásra használt láda mellett a 18. században meghonosodott a szekrények, üveges almáriumok, pohárszékek használata. A társasjátékot szolgáló kártyaasztalokon kívül a biliárd elterjedésével néhol biliárdasztallal is lehetett találkozni. A falakon tükrök, képek függtek. A katolikusoknál a falra akasztott feszület mellé gyakran szentképet és ereklye-, illetve szenteltvíztartót is helyeztek. Az immár általánosan elterjedt faliórán túl új találmányként jelent meg a 18. század második felében a barométer.

A parasztság, illetve a kisnemesség körében a 18. században is még a láda a fő bútor. A homloklap mezőin a 17. századi díszítő stílus folytatódik, gyakran leegyszerűsödve. A tehetősebb mezővárosi rétegek megrendelésre készült ládáin a 18. század második felében szélesebb körűvé vált a házasságkötés évének és a menyasszony nevének megörökítése. A fennálló ruhásszekrények századunkban még csak a Dunántúl északi részén jelentek meg a parasztházakban. A felsőbb osztályok körében egyre szélesebben terjedő almáriumok, pohárszékek egyszerűbb, festett és faragott puhafa kivitelben megjelennek a mezővárosi, falusi lakosságnál is, melyekből Erdélyben maradtak fent szép példányok. Az ágyat a katonaság gyakori pusztításaival terhes korábbi századokban pusztán az ágyneműt hordozó állványnak tekintették, nagyobb becse az "ágyi ruháknak" volt, ez vált rangjelzővé. A 18. század békés évtizedeinek eredményeként a század második felére vált az ágy is presztízsbútorrá, amelyet az egyre több helyen megjelenő mennyezetes- és tornyos- nyoszolyák jeleznek.

Öltözködés

A ruhatár összeállításának többféle európai mintája közül Magyarországon kétféle modell élt, amelyek többé-kevésbé függetlenek az egyén rendi, vagyoni helyzetétől. A nemesség alsóbb és a parasztság felsőbb rétegeiben általánosan jellemző volt, hogy a házasulandók számára egész életükre szólóan egyszerre, a házasságkötéskor állították ki ruhatárukat. A hazánkban is létező, de kevésbé gyakori másik eljárásra az egyes ruhadarabok rövid ideig történő használata, valamint folyamatos pótlása a jellemző. Itt a divatjamúlt darabok gyors lecserélése játszotta a fő szerepet a társadalmi normákhoz való alkalmazkodásban. E modellt a főnemesség, a városi polgárság és különféle szolga- és cselédcsoportok követték.

A testi ruhákat többnyire házilag állították elő a felsőbb rétegek számára is, ezekkel alig lehetett a társadalmi különbségeket kifejezni. Voltak azonban a ruhatárnak olyan darabjai is, amelyek a rendi elkülönülés jelzésére alkalmasak voltak: a látványos, ünneplő felsőruhák. Itt sem a szabás, a forma jelentett lényeges eltérést a nemesség és a jobbágyság öltözéke között, hanem a ruha anyaga.

A főnemesek a 18. század elején a "nájmódi", a nyugati divat felé fordultak, de a nemesség alsóbb rétegei a régi, esetleg több ízben is örökölt ruhatárukat használták. A század közepére a polgárok és a jobb módú parasztok is ilyen "nemesi" öltözetben jártak. Ennek lényege, hogy a hatóságok által korábban tiltott öltözetet - mint pl. posztóval borított bőrruhát - is hordhattak már, a posztóborítás pedig drága, többnyire kék színű angol posztóból - fajlondis - készült.

A század első felében a nyugati és török eredetű import anyagok - gyolcsok, patyolatok - színes kelmék, a század második felében pedig a különféle selymek váltak általánossá a női ruhatárakban. A század végére a rangot már nem maga a ruhadarab, hanem annak prémezése, szőr vagy selyem díszítése, arany- vagy ezüstpaszománya, vitézkötéses ezüst- vagy aranyozott gombjai jelentették. A tájilag eltérő jegyeket mutató "népviseletek", viseletcsoportok kialakulása is a 18. század elején kezdődött.

A főnemesség mellett a különféle társadalmi rétegek szolgái is részesei voltak a 18. században felgyorsuló divatváltozásoknak. Az előbbieknek vagyoni helyzetük biztosította a divat követését, az utóbbiaknak pedig a gazdájuktól évente kialkudott bérük természetben, azaz divatos ruhadarabokban követelt része. A mértéktelen divatozás odáig fajult, hogy egyes mezővárosi tanácsok arra kényszerültek, hogy a gazdát pénzbírsággal, a cselédet pedig testi büntetéssel tartsák vissza a divat mértéktelen követésétől.

Az öltözködésben az előkelők által hordott ruházat volt mindenkor hatással - az anyagi és társadalmi korlátok szabta mértéken belül - az egyéb rétegekére is. A 18. századi Magyarországon ráadásul még tájak és etnikumok szerint is némileg eltért a viselet. Az utóbbiaknál a különbség persze főként a paraszti ruházkodásban mutatkozott meg, de pl. a század közepéig az erdélyi nemesi öltözék is hagyományosabb volt a dunántúlinál. A 18. században - miként a művészetekben is - az előző korszakénál nagyobb hatást gyakorolt a nyugat-európai, mindenekelőtt a francia divat a hazai nemesi öltözetre, bár az mindvégig megőrzött bizonyos sajátosságokat.

A férfiak öltözete megtartotta a lovas katonai, huszáros viselet lényegesebb elemeit, szabásában és díszítésében viszont alkalmazkodott a francia divathoz. Ennek megfelelően, a felöltve vagy panyókára vetve egyaránt viselhető prémszegélyes, eredetileg bő esésű mentét - amit bogláros, utóbb zsinóros mentekötőszíj fogott össze - combközépig megrövidítették, szárnyait lekerekítették és annyira megkarcsúsították, hogy legfeljebb a mellen lehetett összegombolni. Az alatta viselt dolmány is kurtább és testhez simulóan feszes lett. S mennél inkább megrövidítették a dolmányt, annál jobban látszott a feszes nadrág felső szára, amit - a mentéhez és a dolmányhoz hasonlóan - egyre gazdagabban díszítettek vitézkötésnek is nevezett zsinórozással. Így a mentéből olyan kabát vált, amit a francia rokokóban megszülető frakktól szinte csupán a sujtás és a szegélyét díszítő keskeny prémcsík különböztetett meg. S mivel ezt a ruhadarabot társaságban már nem vetették le, az alatta viselt, addig is jól látható, kitömött, dús zsinórozású, pitykékkel kirakott dolmányt mindinkább vékony, hímzett vagy selyem brokátból varrták. (Nem nehéz felfedezni a rokokó ízlésnek megfelelően átszabott mente-dolmány együttesben az empire/directoire idejére kiforró frakk és mellény, sőt a 20. századi klasszikus, mellénnyel viselt zakó ősét.) A derékon széles zsinórövhöz csatolt bőrszíjon szablya függött. A nyusztprémes, kócsagforgós zacskós kucsmát, majd pedig a magas posztó süveget a 18. század közepétől kezdve nálunk is elterjedő parókára szintén rávették. Az akkoriban divatos nyugat-európai kalapformák viszont nem honosodtak meg Magyarországon.

Az előkelő hölgyek öltözetének szabását még nagyobb mértékben befolyásolta a francia divat. Ruhájuk - mely már látni engedte a kebel felső részét - fűzője csúcsban végződött, ami összeszorította a derekukat, s amely alól a szoknya a derékra kötött párnácskákból lefelé kereken szélesedve omlott alá bokáig. Hazai jelleget egyedül az előző korszakból továbbra is megőrzött díszes kötény kölcsönzött e viseletnek, amihez több, bő ráncú alsószoknyára, valamint egy abroncsos, kosárforma merevítőre is szükség volt. Az alsószoknyák és a felettük viselt selyemszoknya megfelelő tartása céljából a derék vonalára nagy kapcsot varrtak, s arra akasztották a szoknyák korcát. Az ingváll, halhéjas bordázatának köszönhetően, szintén feszesen állt. Az asszonyok a hajukba csipkéből vagy paszomántból készült kis kerek, hímzett vagy bogláros főkötőt, a lányok pedig szintén ékes pártát tettek. A hazai női hajviseletre egyáltalán nem voltak jellemzőek a párizsi rokokó gyakran túlzottan mesterkélt frizurakölteményei, sokkal visszafogottabb volt azoknál.

A városi nők frizurája nem tért el a főrendűekétől, miként ők is viseltek ingvállt, bár ez utóbbin a cselédlányok számára némelyik magisztrátus tilalmazta a szalagcsokor viselését. A városi elöljárók azonban ekkoriban már mind kevesebb sikert értek el a fényűzés megfékezésére irányuló törekvésükben. A városi asszonyok a kötényt a harangszoknya helyett bő ráncú szoknyához hordták, s a század második felében csakúgy, mint a nemeseknél, körükben is elterjedt a csipkés vagy rojtos díszítésű vállkendő. Lábukra finom bőrből készült csizmát húztak, amint a férfiaknál is ez idő tájt szorította ki a rövid szárú, ún. delisarut a térdig érő, kemény szárú csizma.

A szegényebb városlakók öltözete alig tért el a parasztságétól. Ők kénytelenek voltak beérni a "törött", azaz szűcsdísz nélküli, egyszerű subával, a lábukon pedig bocskorral. A sujtásos, ezüst pitykés mente csizmával való viselése már jobb módról árulkodott. Érdekes, hogy a magasabb végzettségét nyugati főiskolákon, egyetemeken szerzett, főként protestáns felekezetű honoráciorok (azaz nem nemesi származású értelmiségiek) többnyire hívebben követték az ottani divatot a Magyarországon megszokottnál. Nagy részük majd csak 1790 körül, a II. József rendszerével szemben kibontakozó általános nemzeti felbuzdulás hatására ölt - a nemesekhez hasonlóan - zsinóros ruhát, s viselnek azóta is a református lelkészek magyaros motívumú öltözetet.

Étkezés

Az étkezési szokások és ételek a mindennapi élet azon szférájába tartoznak, ahol meglehetősen lassú a változás, még ha ennek üteme társadalmi rétegenként eltérő is. Az étrend ráadásul összefügg a tájanként különböző mezőgazdasági termeléssel, ha ez a kapcsolat a vagyonosabbak esetében némileg lazább is volt. Étkezéssel kapcsolatos információk inkább a módosabbak köréből maradtak fenn.

A korszak egyik legfontosabb változása, amely legelőször a felsőbb társadalmi rétegekben mutatkozik meg, az étkezések napi rendjének átalakításában jelentkezik. A középkorra a napi két étkezés volt a jellemző, délelőtt 10 óra tájban az ebéd, illetve valamikor délután pedig a vacsora. Erről a kétszeri étkezési rendről tértek át az újkorban a háromszori étkezési rendre, amely reggeliből, a déli órákban elfogyasztott ebédből és az esti vacsorából állt. Az újítás az ekkoriban népszerűvé vált kávé fogyasztása köré csoportosított ételekből, kenyérfélékből és hozzávalókból állt. A parasztság az étkezések rendjénél fenntartotta a téli-nyári megosztást, és a téli időszakban a napi két étkezés gyakorlatát.

A 18. században az addigra már a nyugat-európai fejedelmi udvarokban általánosan elterjedt szokáshoz igazodva, főnemesi és városi polgári közegben mai szokásainknak megfelelően változott meg a rendszeres étkezések időpontja: az ebédet délelőtt tíz óra helyett dél tájban fogyasztották, ezért aztán a vacsora ideje is a délután öt óra tájékáról mintegy két órával későbbre került. A külföldi hatások rányomták bélyegüket az ételekre is. Nálunk is elterjedtek a levesek, s azokkal együtt honosodott meg a mélytányér használata, ami - miként a tálak és a lapostányérok is - hovatovább nemcsak ónból, hanem fajanszból, illetve a század második felében a jobb módúak körében mindinkább elterjedő porcelánból készült. Johann Lehmann, Magyarországon járt német utazó 1785-ben megjelent útleírása szerint a pesti Korona-fogadóban porcelántányérok és ezüst evőeszközök várták az éhes vendéget. Ugyanő kávéházakról is tudósított.

Immáron nem kizárólag négyszögletű, hosszúkás, hanem a közvetlenebb társalgást lehetővé tevő kerek, illetve ovális asztalnál is étkeztek. Mezőkövesdi Ujfalvy Sándor "ebéden négy, vacsorán három tál étek"-ről tudósít. Kastélyokban, palotákban - kivált ünnepi alkalmakkor - pedig még jóval több fogást tálaltak fel, mint a szerény udvarházban, ahol "az ebéd csemegéje a hófehér komlós cipó, a háziasszony sok szép erényeinek főbbike" volt.

Az ételeket valamivel enyhébben fűszerezték, mint korábban. 18. századi szakácskönyvek tanúsága szerint terjedőben voltak a mártások és a káposztából, borsóból, lencséből, tökből, labodából (spenót) készült főzelékek. A salátákat egyre kevésbé édesen, már mézzel való ízesítés nélkül tálalták. Új szokás volt a citromhéj ízesítőként való használata finom metéltre vagy kockára vágottan levesbe, illetve édességhez. E században terjedt el a levesekhez készített vajas rántás. Ekkor honosodott meg nálunk a kandírozás, a konfektkészítés, s szintén ekkortól kezdve használtak élesztőt a tészták készítéséhez és kovászt a kalácshoz. Egy 1753-ból Sárospatakról való szakácskönyv szerint már fagylaltot is csináltak tejből, sózott jéggel vagy hóval fagyasztva. Ahogy korábban török, úgy ekkor valószínűleg bécsi hatásra bővült az édességek választéka: többféle tésztáról, kásáról, tortáról, bélesről, gyümölccsel készült ételről, liktáriumról (gyümölcsíz, lekvár) van hírünk. A húsos gyümölcsök közül a birs, a körte és a meggy, a csonthéjasok közül a mandula, ritkábban a dió, a déliekből pedig a füge került leggyakrabban az asztalra. Ízesítőként terjedőben volt a vanília, és akik megengedhették maguknak, szívesen fogyasztottak csokoládét is.

A felsőbb társadalmi rétegekben a 18. században tűnik fel a szalonna egy részének kisütése és a zsiradék olvasztott zsír formájában történő tárolása, valamint a lisztes rántás készítése. Ezekkel a jelenségekkel az újkori magyar konyha későbbi két jellegzetes vonása jelent meg.

A paraszti kultúrában is jelentkezett két fontos újítás: a kukoricából készült ételek fogyasztása és a paprika fűszerként történő használata. Ezektől viszont a felsőbb társadalmi rétegek zárkóztak el. A kukoricától való tartózkodás részben ennek ínségeledel jellegével függött össze, részben pedig azzal, hogy a magasabb társadalmi rétegek más régi, középkori kásanövények - pl. a köles és az árpa - fogyasztásával is felhagytak. A tört paprika pedig olyan hangsúlyosan paraszti fűszernek számított a kortársak szemében, hogy ezért nem fogyasztották, s csak a hús mellé adott savanyúságként barátkoztak meg vele a század vége felé.

A 18. század első felében a kukoricát már minden országrészben (az Alföld belseje és a klimatikusan alkalmatlan magashegyi zónák kivételével) termesztették a parasztok emberi fogyasztásra is. Kásákat, pépeket, süteményeket készítettek belőle. Erdélyben terjedt el leghamarabb, és a felhasználása is itt vált a legszélesebb körűvé.

A burgonya magyarországi termesztését először egy német telepes falu, Vérteskozma határából említik. A felvilágosult abszolutizmus által kifejtett sokoldalú állami propagandával támogatva - az Alföldet kivéve - országszerte megindultak a burgonyatermesztési kísérletek. Az északi, kárpáti területen már az 1780-as évekre a lakosság fő tápláléka lett.


Vissza az oldal elejére