Vissza a tartalomjegyzékre

EGYHÁZTÖRTÉNET

VALLÁSOK, EGYHÁZAK
NÉPI HITVILÁG



VALLÁSOK, EGYHÁZAK

A népesség felekezeti megoszlása

Magyarország a 19. században Európa vallási szempontból legtarkább, leginkább vegyes lakosságú országa volt. Öt vallási közösség lélekszáma haladta meg az egymilliót. De rajtuk kívül jelentős volt és gyorsan növekedett a zsidó vallásúak száma is.

Az 1790-1791. évi magyar országgyűlés törvénybe iktatta (XXVI. törvénycikk) a protestánsok minden korlátozástól mentes szabad vallásgyakorlatát. Szabadon építhettek templomot és iskolát, a katolikus egyház semmiféle felügyeletet nem gyakorolhatott felettük. A katolikus vallás bizonyos előjogai azonban megmaradtak: vegyes házasságokat csak katolikus pap előtt lehetett kötni, s az ezzel kapcsolatos perek a katolikus püspöki szentszékek elé tartoztak. Az ilyen házasságból származó gyermekek, ha az apa katolikus, akkor a törvény értelmében mind katolikusok lesznek, ha az anya katolikus, akkor nemek szerint követik a szülők vallását. A protestáns vallásra való áttérést be kellett jelenteni a királynak. Az áttérni kívánó katolikusnak hatheti hitoktatáson kellett részt vennie, de ha ezután is megmaradt szándéka mellett, akkor szabadon áttérhetett. Az 1791. évi XXVII. törvénycikk a görög nem egyesült (ortodox) vallást bevett vallásnak ismerte el, s az 1792. évi X. törvénycikk értelmében az ortodox püspökök ülést és szavazatot kaptak a főrendi táblán. Az erdélyi országgyűlés ugyanekkor biztosította az ortodoxok szabad vallásgyakorlatát, de csak "tűrt" felekezet lettek a négy bevett és egymással egyenrangú vallás (katolikus, református, evangélikus, unitárius) mellett.

A reformkori országgyűléseken ismételten napirendre került a vegyes házasságok kérdése, s ebben az ügyben a katolikus követek többsége is a protestáns álláspontot támogatta, amely azt kívánta, hogy a vegyes házasságokat mindig a vőlegény lelkésze előtt kössék, s a gyermekek mind az apa vallását kövessék. A katolikus pap ugyanis az egyházi szabályok szerint csak akkor áldhatta meg a vegyes házasságot, ha a protestáns fél reverzálist adott, azaz kötelezte magát arra, hogy valamennyi gyermeket a katolikus vallásban fogják nevelni. Ilyen nyilatkozat hiányában csak a templomon kívül, liturgikus ruha és áldás nélkül vehette tudomásul a felek házassági nyilatkozatát (ez volt a passiva assistentia). A magyar püspöki kar megbízásából Lonovics József csanádi püspök tárgyalt 1840-1841-ben Rómában a vegyes házasságok szabályozásáról, s sikerült elérnie, hogy a pápa is engedélyezte a passzív asszisztenciát, s elismerte a protestáns lelkészek előtt kötött vegyes házasságok érvényességét. Ezt az 1843-1844. évi országgyűlésen hozott törvény is megerősítette, s a vegyes házasságokból született gyermekek vallását a szülők szabad megegyezésére bízta, elismerve az önként adott reverzálisok jogérvényét.

A bevett vallásfelekezetek - katolikus, református, evangélikus, unitárius, ortodox (görögkeleti) - teljes egyenjogúsága 1848-ban valósult meg. Az 1848. évi XX. törvénycikk kimondotta, hogy "e hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetre nézve, különbség nélkül, tökéletes egyenlőség és viszonosság állapíttatik meg. Minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségei, közálladalmi költségek által fedeztessenek." Ezt a kiegyezés után megerősítette az 1868. évi LIII. törvénycikk "a törvényesen bevett keresztény vallásfelekezetek viszonosságáról, azaz egyenlő jogairól."

A római katolikusok

A római katolikus egyházszervezet Mária Terézia idején megkezdett korszerűsítése, a megváltozott népesedési és települési viszonyokhoz való hozzáigazítása a 19. század elején folytatódott. 1804-ben az egri egyházmegye területén két új püspökséget szerveztek: a kassait és a szatmárit, s egyidejűleg az egri püspökséget érseki rangra emelték. Ezzel teljessé vált a magyarországi és erdélyi egyházszervezet: 3 érsekséggel és 15 püspökséggel. Horvátország egyházszervezetileg 1853-ban vált önállóvá, midőn a zágrábi püspökséget érseki rangra emelték, két alárendelt püspökséggel (diakovári és zengg-modrusi).

1790 után tovább folytatódott az a Mária Terézia idején kezdeményezett s az egyházra nézve igen hátrányos gyakorlat, hogy a megüresedett püspöki székeket hosszabb-rövidebb ideig nem töltötték be, mert a kincstárnak - különösen a francia háborúk idején - szüksége volt az időközi jövedelmekre. 1799-ben például 10 püspöki szék állt üresen. 1799 és 1848 között 28 olyan év volt, amikor nem volt prímása a magyar egyháznak. Batthyány József 1799-ben bekövetkezett halála után az esztergomi érseki széket 9 évig nem töltötték be. Csak 1808-ban nevezte ki I. Ferenc érsekké 22 éves sógorát, Károly Ambrus főherceget, aki azonban a következő évben meghalt. Ezután ismét 10 évi üresedés következett, s csak 1819-ben lett hercegprímás Rudnay Sándor, addigi erdélyi püspök. Ő helyezte vissza az érsekséget Nagyszombatból Esztergomba, s kezdte meg a bazilika építését, amely a hatalmas költségek miatt csak 1869-ben fejeződött be. Rudnay halála után 1831 és 1838 között ismét üresen állt a prímási szék, míg sor nem került Kopácsy József veszprémi püspök érseki kinevezésére. Kopácsy 1847-ben meghalt, s helyébe 1848 júniusában Hám János szatmári püspököt nevezték ki, aki azonban nem kapott pápai megerősítést, s 1849 júniusában lemondott. Ferenc József 1849 júliusában Scitovszky János pécsi püspököt nevezte ki esztergomi érsekké s hercegprímássá (1866 októberéig).

II. József halála után a jozefinista egyházpolitika - némi enyhítéssel - tovább folytatódott. II. Lipót eltörölte a generális szemináriumokat, és a papképzést visszautalta a megyéspüspökök hatáskörébe. 1802-ben az eltörölt szerzetesrendek közül I. Ferenc hármat, a bencéseket, a cisztercitákat és a premontreieket visszaállította, s fő feladatukká az oktatást tette. A pálosok és az 1814-ben a pápa által helyreállított jezsuita rend visszatérését azonban nem engedélyezték. A szerzetesrendek szabályait a kormány erőszakkal átalakította: a rendek főnökeit a király nevezte ki, külföldi elöljáróikkal nem érintkezhettek, s a püspökök joghatósága alá rendelték őket.

A püspökök és a szerzetesi elöljárók kiválasztásában a politikai megbízhatóság, a kormányhoz való lojalitás és a dinasztia iránti hűség volt az alapvető szempont. Így érthető, hogy a 19. század első felére elhalt az az ellenállás, amelyet a magyar püspökök a Mária Terézia és II. József idején tanúsítottak az államegyházi rendszerrel szemben, jogaik védelmében. A 19. század első felének püspökei, kevés kivétellel, elfogadták és kiszolgálták a jozefinista egyházpolitikai rendszert. Michele Viale Prelá bécsi apostoli nuncius egyik jelentésében így jellemezte a magyarországi egyházi vezetést: "1848 előtt a magyar klérus igen messze volt attól, aminek lennie kellett volna. A püspökök püspökségük gazdag jövedelmeivel foglalkoztak, s minthogy a felső tábla tagjaiként részt kellett venniük az országgyűlésen, sokszor két-három éven át távol voltak egyházmegyéjüktől, s politikai ügyekkel voltak elfoglalva, elfeledkezve arról, hogy apostoli küldetésük a hívek lelki gondozása.... Egyházmegyéjük igazgatását többnyire helynökeikre hagyták, akik nem mindig voltak alkalmasak arra, hogy eleget tegyenek azoknak a feladatoknak, melyek egy püspökre hárulnak. Ennek eredménye volt a papság hanyagsága és a nép hitéletének megromlása." Rómában a 19. század második felében is az a mondás járta, hogy "Episcopi Hungarici sunt magis politici quam episcopi" (A magyar püspökök inkább politikusok, mint katolikusok).

Érthető tehát, hogy a jozefinista egyházpolitika uralma alatt a barokk nagy vallási fellendülése, expanziója megtorpant, s a vallási élet terén jelentős hanyatlás következett be.

Caprara bécsi apostoli nuncius már 1792-ben eléggé lehangoló képet festett a Habsburg Birodalom vallási viszonyairól. Az aggasztó helyzet okát abban látta, hogy a vallási ügyek olyan világi hatóságok ellenőrzése és irányítása alatt álltak, amelyeknek vezetői ellenségei az egyháznak. "Talán még a legjobb a helyzet Magyarországon, ahol szép számmal akadnak tudós, jó és példás életű papok." - írta. A következő években a nunciusok jelentései egyre sötétebben látták a magyarországi vallási helyzetet. A papság életmódja egyre kevésbé felelt meg hivatásának, lelkipásztori kötelességeit elhanyagolta, nagy részük nem igazi lelkipásztor volt, hanem csak "stólahivatalnok". Sok volt köztük az iszákos, s a hitehagyások száma is növekvő tendenciát mutatott. A papképző szemináriumok többnyire csak ismereteket közölnek, igazi papi lelkiség kialakítására, lelkipásztorok nevelésére nem alkalmasak. A hívek fő hibájaként a szentségek elhanyagolását és a káromkodást említették. Sok panaszt hallunk a kolostorokra is: a fegyelem meglazult, a közös zsolozsma, elmélkedés sok helyen elmaradt, megromlott az elöljárók és a szerzetesek viszonya, s a szerzetesi szegénység sem volt népszerű. A tanító rendekben ekkor alakult ki a jellegzetes magyar pap-tanár típusa, aki jó tanár, szaktárgyának elismert művelője, a hazafias nevelésből is kiveszi részét, de - Szekfű Gyula szavaival - "a hitélet iránti érzékét szinte egészen elvesztette."

A klérus ilyen állapotának természetes következménye volt a világi hívek vallási életének hanyatlása. A falusiak és a városi kispolgárság körében tovább éltek, s minden felvilágosult, racionalista tilalom ellenére újra s újra éledtek a népi vallásosság hagyományos formái és gyakorlatai. A társadalom középső és felső osztályai, elsősorban a nemesség és az értelmiség körében azonban a korabeli források egybehangzó tanúsága szerint a pozitív, gyakorló vallásosság szinte teljesen elsorvadt, s eluralkodott a vallási közömbösség. Ha akadtak is köztük vallásukat gyakorlók, főleg az arisztokrácia körében, ezek egyedi esetek voltak; e rétegek egészére mint társadalmi csoportra a tényleges vallástalanság a jellemző. Eötvös József írta a francia liberális katolikusok vezérének, Montalembert grófnak 1867-ben: "Azt hiszem, aligha van még egy ország Európában, ahol a katolikusok között olyan általános volna a közömbösség, mint nálunk."

A katolikus egyházban mutatkozó problémák rendezése, a papság és a szerzetesek fegyelmének helyreállítása érdekében Rudnay hercegprímás 1822 őszén nemzeti zsinatot hívott össze Pozsonyba. A zsinatot, amelyen a püspökön kívül a káptalanok képviselői, az apátok, prépostok és a szerzetesrendek főnökei vettek részt, összesen 82-en, egyházmegyei zsinatok előzték meg. A nemzeti zsinat nem sok eredménnyel járt, mert határozatait a király nem erősítette meg, Rómába pedig el sem jutottak, mert az udvari kancellária a zsinattal kapcsolatos egyetlen iratot sem továbbított a pápai Kúriához. Hasonló volt a sorsa a külön tartott erdélyi egyházmegyei zsinat határozatainak is.

1848 tavaszán a magyarországi katolikus egyház közjogi helyzetében, az egyház és az állam viszonyában gyökeres változás következett be. Nemcsak az egyház egyik fő jövedelmi forrása, a papi tized szűnt meg, hanem a katolicizmus uralkodóvallás-jellege is, s az áprilisi törvények azt is kimondották, hogy ezentúl a király egyházi ügyekben a végrehajtó hatalmat kizárólag a magyar minisztérium által fogja gyakorolni. A főpapok kinevezési joga megmaradt ugyan a király hatáskörében, de ehhez is szükséges volt az illetékes magyar miniszter ellenjegyzése. Az új helyzetben a püspökök el akarták kerülni, hogy a főkegyúri jog gyakorlása a katolikus királytól a kormány, illetve a kultuszminiszter hatáskörébe kerüljön - hiszen az utóbbi protestáns vagy akár ateista is lehetett - , ezért egyfelől kezdeményezték a katolikus autonómia megvalósítását, másfelől igyekeztek a világiakat is bevonni az egyház külső - vagyoni és iskolai - ügyeinek intézésébe. A katolikus vallás államvallás-jellegéből és kiváltságos helyzetéből következett, hogy addig az ilyen ügyekre döntő befolyása volt az állami hatóságoknak, sőt az uralkodó az egyházszervezet és a papképzés ügyeibe is beleszólt, a főpapok kinevezésekor pedig a világi kormányszervektől kért javaslatot. Míg a katolikus egyház teljesen egybefonódott az állammal, s az állami hatóságok gyámsága, ellenőrzése alatt állt, addig a protestánsok és az ortodoxok egyházi ügyeikben teljes autonómiával rendelkeztek: maguk választották főpapjaikat, maguk kezelték vagyonukat és iskoláikat.

A püspöki kar 1848. március 20-án emlékiratot intézett az uralkodóhoz, amelyben azt javasolták, hogy a király továbbra is maga gyakorolja apostoli jogait, ha pedig ez nem lehetséges, akkor a katolikus egyház is kapjon olyan önkormányzatot, amellyel a protestánsok és a görögkeletiek bírnak, vagyis önállóan rendelkezzék az egyházi vagyon, a különféle alapítványok és az iskolák felett.

A forradalom napjaiban a főpapok felismerték, hogy - mint Fogarassy Mihály püspök írta - amikor az egyház "a fejedelmi pártfogás ernyője alól ki van rántva, s a bevett vallások sorába állítva, saját híveinek védelme alá kell húzódnia."

A püspökök és a katolikus világi követek április 6-án kérvényt intéztek az országgyűléshez: "a katolikusok kérik, hogy ők is kapják meg azon önállóságot és szabadságot, mellyel a protestánsok bírnak." Szabadon tarthassanak zsinatokat és más egyházi gyülekezeteket. A katolikus közalapítványokat, amelyek felett eddig a király nevében a Helytartótanács rendelkezett, valamint a katolikus iskolákat ezentúl egy egyházi és világi katolikusokból álló bizottság kezelje. Vagyis kérték a katolikus autonómia törvénybeiktatását. Az országgyűlés azonban időhiányra hivatkozva nem tárgyalta a katolikusok kérvényét, s a katolikus autonómia nem került be az áprilisi törvénykönyvbe.

Erre április 9-én a püspökök és az országgyűlésen jelen lévő egyházi követek ismét értekezletet tartottak, amelyre katolikus világiakat is meghívtak. A konferencia határozata kimondotta, hogy "ezentúl adassék a világiaknak is befolyás az egyház külviszonyainak elintézésébe; ami nem szorosan vallási vagy papi ügy, ami a lelki hatalom körén kívül áll, azok tárgyaltassanak ezentúl vegyes egyházi gyülekezetekben, hol a katolikus nép is választottai által képviselve legyen." A plébániákon, esperesi kerületekben és az egyházmegyékben létesüljenek ilyen vegyes bizottságok, mindenütt legalább kétannyi világi taggal, mint egyházival. Scitovszky János pécsi püspök, a későbbi esztergomi érsek, hamarosan körlevélben elrendelte, hogy minden plébánián alakuljon világiakból álló "állandó választmány" az egyházi javak gondozására, az iskolák ellenőrzésére. Más egyházmegyékben is történtek hasonló kezdeményezések. (A 20. században megvalósult egyházközségi képviselőtestületek elődei voltak ezek a választmányok.)

Az esztergomi főkáptalan felhívására megindult egy nemzeti zsinat előkészítése. A nyári hónapokban sorozatosan zajlottak az esperesi kerületi gyűlések és az egyházmegyei zsinatok, ahol megfogalmazták a katolikus autonómiára vonatkozó részletes kívánságokat: az egyház minden külső beavatkozástól mentesen maga intézze belső ügyeit, s a főpásztorok kinevezésére ezentúl az egyház tegyen javaslatot. Az 1848. évi papi gyűléseken az alsópapság részéről radikális követelések is elhangzottak: a cölibátus eltörlése, nemzeti ruhaviselet, bajusz és szakáll engedélyezése, magyar nyelvű liturgia, az egyház belső szervezetének demokratizálása. A nemzeti zsinatot 1848. szeptember 24-re tűzték ki Esztergomba. A zsinat megtartására azonban az időközben kitört önvédelmi háború miatt nem került sor. Egyelőre a katolikus autonómia ügye is lekerült a napirendről. A kiegyezés után, 1867-ben Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter kezdeményezésére került újra előtérbe a probléma.

Megtartották viszont 1848. augusztus 27. és szeptember 4. között Kolozsvárt az erdélyi Katolikus Státus gyűlését és az erdélyi egyházmegyei zsinatot. Erdélyben ugyanis már létezett katolikus autonómia: a katolikus egyházi vagyont, az alapítványokat és az iskolákat a 16. század óta egy papokból és világiakból álló testület, a Katolikus Státus, illetve annak nevében a Katolikus Bizottság kezelte. Az 1848-as gyűlés úgy határozott, hogy az összes vallási alapból, alapítványból és egyéb katolikus vagyonból egy vallási "állományt" szerveznek, s a Státus ebből fedez minden egyházi szükségletet.

A szabadságharc leverése után fokozatosan felszámolták a jozefinizmus egyházpolitikai rendszerét. 1855-ben az Osztrák Császárság és a Szentszék konkordátumot kötött, amely szabályozta az egyház helyzetét a Habsburg Birodalomban. Ferenc József lemondott a királyi tetszvényjog alkalmazásáról, biztosította az egyházi javak autonóm igazgatását, s a közoktatás terén széles körű jogokat biztosított a katolikus egyház számára. A magyar püspökök tiltakoztak a konkordátum ellen, mert azt az egységes birodalom nevében kötötték, s így ellentétben állt a magyar egyház alkotmányos jogaival és szervezeti különállásával.

A konkordátum által biztosított nagyobb mozgástér azonban lehetőséget adott a régen esedékes belső reform megindítására. Egyházmegyei reformzsinatokat és papi lelkigyakorlatokat tartottak, 1853-ban visszatelepült a jezsuita rend, s meghonosítottak több betegápolással és nőneveléssel foglalkozó apácarendet. Megélénkült a katolikus egyesületi élet is, ezen a téren a legfontosabb kezdeményezés a Kolping-mozgalom meghonosítása, a munkásifjúság gondozásával foglalkozó Katolikus Legényegyletek szervezése volt 1856-tól kezdve, Szabóky Adolf piarista kezdeményezésére. A Szent István Társulat megalapításával megfelelő intézményt kapott a katolikus könyvkiadás. Végül, de nem utolsósorban a modern katolikus sajtó megszületését kell megemlítenünk. Ennek kezdetei visszanyúlnak a szabadságharc előtti évekbe: 1841-ben indult a Religio és Nevelés (1849-től Religio) című lap, majd 1863-ban Esztergomban a Magyar Sion. A katolikus politikai lapok sorát 1844-ben a Nemzeti Újság nyitotta meg, ez azonban 1848-ban megszűnt. 1860-ban indult az Idők Tanúja, Lonkay Antal szerkesztésében. Egyre inkább katolikus egyházias jelleget vett fel Török János szintén 1860-ban indult Pesti Hirnök című napilapja is. 1868 végén az Idők Tanúja és a Pesti Hirnök egyesült, s Magyar Állam címen a következő évtizedekben a magyar katolicizmus reprezentatív politikai lapja lett.

Görög katolikusok

A görög katolikus egyházi szervezet kiépítése is folytatódott a 19. században. 1816-ban a munkácsi egyházmegye felosztásával létrehozták az eperjesi unitus püspökséget, amelynek hívei a Zemplén és Sáros megyei ruszin és szlovák anyanyelvű népességből kerültek ki. 1853-ban került sor az önálló román görög katolikus egyházszervezet létrehozására. A pápa a Gyulafehérvár-fogarasi püspökséget érseki rangra emelte, kivette az esztergomi érsek joghatósága alól, s közvetlenül az Apostoli Szentszéknek rendelte alá. Az érsekség székhelye továbbra is Balázsfalva maradt. Az érsek joghatósága alá került a nagyváradi görög katolikus püspökség, s egyúttal a románok részére két új görög katolikus püspökség létesült Szamosújvárott és Lugoson. A 19. század közepén mintegy másfél százezer magyar anyanyelvű hívő élt a ruszin és a román egyházmegyék szervezeti keretei között. Ők már az 1860-as években kérelmezték a magyar nyelvű liturgia engedélyezését, erre azonban még egy fél évszázadig várniuk kellett.

Görögkeletiek (ortodoxok)

A magyar korona országaiban élő mintegy két és félmilliónyi görögkeleti (ortodox) népesség román, illetve szerb anyanyelvű volt. Korszakunk nagy részében a román anyanyelvű ortodoxok is a karlócai szerb metropolita joghatósága alá tartoztak. A románok évtizedeken át igyekeztek szabadulni a szerb hierarchia vezetése alól, míg végre 1864-ben sor került az önálló román egyházszervezet létrehozására. A nagyszebeni ortodox püspökséget Ferenc József érseki rangra emelte, s az új metropolita alá rendelte az aradi, valamint az akkor felállított karánsebesi püspökséget. A karlócai szerb metropolita joghatósága ettől kezdve csak a budai (székhelye Szentendre), bácsi (székhelye Újvidék), temesvári, verseci, pakráci és károlyvárosi szerb püspökségekre terjedt ki. Mivel a szultán 1766-ban megszüntette az önálló ipeki patriárkátust, s az Oszmán Birodalomban élő szerbeket a konstantinápolyi pátriárka alá rendelte, a magyarországi szerb egyház ténylegesen önállóvá, autokephallá vált. Ezt juttatta kifejezésre az, hogy 1848-ban a karlócai metropolita megkapta a pátriárka címet.

Az 1790-1791. évi magyar országgyűlés az ortodox egyházat bevett vallásnak ismerte el - Erdélyben viszont az ortodoxia csak 1848-ban lett a többivel egyenjogú bevett vallássá.

Protestánsok

1790-1791. évi magyar országgyűlés XXVI. törvénycikke biztosította a protestáns felekezetek részére (Horvátország kivételével) a szabad és nyilvános vallásgyakorlatot. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a protestáns felekezetek minden tekintetben egyenjogúakká váltak volna a katolikusokkal. Elsősorban a vegyes házasságok és az áttérések terén érvényesültek továbbra is a katolikus egyház előjogai. Ezért a reformkori országgyűléseken ismételten napirendre kerültek a protestánsok sérelmei, és javaslatok születtek a protestánsok hátrányos helyzetének megszüntetésére. Ezeket a javaslatokat azonban vagy a felső tábla, vagy az uralkodó elutasította. Az országgyűléseken a katolikus követek is a protestánsok érdekében szólaltak fel és szavaztak. Az 1832-1836-os országgyűlés idején jegyezte fel naplójába a protestáns Kölcsey Ferenc: "Mikor a linzi békét és bécsi szerződést még vérrel kellett kiküzdeni, ki merte volna jövendölni, hogy 1833-ban a magyarországi gyűlésen a Luther és Kálvin fiai hallgatva nézik, míg Pázmány hitének sorsosi érettük egymással vetekedve szólnak." Végül az 1843-1844. évi országgyűlés III. törvénycikke elismerte a protestáns lelkészek előtt kötött vegyes házasságok érvényességét, s az ilyen házasságokból született gyermekek vallását a szülők szabad megegyezésére bízta. Az 1848. évi XX. törvénycikk pedig minden tekintetben egyenjogúvá tette a protestánsokat a katolikusokkal.

1791 őszén az evangélikusok Pesten, a reformátusok Budán tartottak országos zsinatot, amelyen a világiak is részt vettek. A zsinatok új egyházalkotmányokat dolgoztak ki, amelyekben két alapelv érvényesült: a szinodális-presbiteriális elv, azaz az alulról felépülő egyházkormányzat, valamint a lelkészek és a világiak paritása, azaz egyenlő részvétele az egyházkormányzatban. A zsinatokon jelentkezett a törekvés a két protestáns felekezet uniójára, s egy közös "generális konzisztórium" létrehozására, ez azonban nem járt eredménnyel. Bár a zsinatok határozatait az uralkodó nem hagyta jóvá, az említett alapelvek a továbbiakban mindkét protestáns felekezet egyházkormányzatában érvényesültek. Ezen az alapon szerveződtek meg a következő évtizedekben az egész országban a presbitériumok. Bár az egyházkormányzat központi szerve, a zsinat, korszakunkban nem jött létre, az egyes autonóm egyházkerületek országos konventjei évente üléseztek.

A reformkorban ismét jelentkeztek a két protestáns felekezet unióját célzó törekvések. Az 1840-es évek elején a magyarországi evangélikus egyház főfelügyelője, Zay Károly gróf és Székács József pesti evangélikus lelkész indított mozgalmat az egységes szervezet létrehozása érdekében. Az uniós törekvést támogatta református részről Török Pál pesti lelkész és a hazai kálvinisták egyik kiemelkedő világi személyisége, a pesti református gyülekezet gondnoka, Fáy András, valamint az evangélikus Kossuth Lajos is, aki a Pesti Hírlapban ismételten szót emelt az ügy érdekében. Az evangélikus egyházban azonban többségben voltak a szlovákok és a németek, akik joggal tartottak attól, hogy a teljesen magyar és számbeli többségben lévő református egyházzal való egyesülés esetén a közös szervezetben magyarosító törekvések fognak érvényesülni. Az uniós törekvéseknek azonban voltak maradandó eredményei is: 1855-ben Pesten közös teológiai főiskola jött létre, s több helyen került sor az országban közös iskolák, közös karitatív intézmények, sőt közös egyházközségek alapítására. Ugyancsak közös vállalkozás volt a két pesti protestáns lelkész, az evangélikus Székács József és a református Török Pál szerkesztésében 1842-től kiadott Protestáns Egyházi és Iskolai Lap. A lap 1848-ban megszűnt, de tíz év után, 1858-ban újraindult.

Az önkényuralom idején, 1850-ben megszüntették az egyházmegyei és kerületi világi felügyelők és gondnokok intézményét. Gróf Leo Thun vallás- és közoktatásügyi miniszter új alkotmánytervezetet dolgozott ki a magyarországi protestáns egyházak számára, amelyet Ferenc József 1859. szeptember 1-jén császári pátens formájában érvénybe léptetett (Császári nyíltparancs a két hitvallású evangélikus egyház belszerkezetét, iskolai- és oktatásügyeit és államjogi helyzetét illetőleg). A Thun-féle ideiglenes egyházi rendtartás átalakította a protestáns egyházszervezetet, s erőteljes állami ellenőrzést és beavatkozást kívánt megvalósítani, mert nemcsak a magasabb egyházi tisztségviselők, hanem a lelkészek és tanítók megválasztását is az állami hatóságok megerősítésétől tette függővé. A protestáns pátens egyöntetű ellenállást váltott ki a magyar protestánsok körében: az egyházkerületi gyűlések, valamint kiemelkedő protestáns személyiségek sorra tiltakoztak végrehajtása ellen, ez utóbbiak a fogházbüntetést is vállalva. A református gyülekezeteknek alig egy százaléka, mindössze 25 vállalta a pátens által előírt átszervezést. Az evangélikusoknál viszont 226 egyházközség - majdnem kizárólag szlovák és német hívekkel - elfogadta az új szervezetet, a többség, 333 egyházközség azonban itt is ellenállt. Az ellenállás nem volt eredménytelen, mert az uralkodó 1860. április 15-én visszavonta a protestáns pátenst.

Korszakunkban megerősödött a protestáns iskolarendszer. A már létező evangélikus líceumok (Eperjes, Pozsony, Sopron) mellett újak létesültek Lőcsén (1796), Késmárkon (1801) és Selmecbányán (1810). Új református kollégiumok jöttek létre az ősi Debrecen és Sárospatak mellé Losoncon (1791), Máramarosszigeten (1797), Pápán (1801), Kecskeméten (1836). Mind az evangélikus líceumokban, mind a református kollégiumokban teológiai oktatás, lelkészképzés is folyt.

A 19. században a protestáns teológiában erőteljesen érvényesültek a racionalizmus, majd a liberalizmus eszméi. A század közepén uralkodóvá váló liberális teológia a korszerű természettudomány és a pozitivista történetszemlélet módszereit alkalmazta a hit kérdéseire. Megkérdőjelezték a keresztény dogmatika alaptételeit, s a hitet megfosztották minden természetfeletti vonatkozásától. Tagadták Jézus istenségét és feltámadását, a megváltást, a túlvilágot, a bűn létezését. A vallást elsősorban észhitként és morálként, egyfajta erkölcsi, szellemi magatartásként értelmezték. Az egyház csupán emberi társulás, egyike a társadalmi szervezeteknek. A templom önművelésre szolgáló kultúrhely. Értelem, morál és tudományos megalapozású magas kultúra szorosan összekapcsolódik: a művelt ember tudja a jót és teszi is. A hitvallások nem fontosak, az egyházak egyetlen feladata az embereket erkölcsileg nemesebbé tenni, hirdette Fáy András Óramutató című munkájában. De azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy "a liberális teológia minden lépésben kereste a gyakorlatit, a megvalósíthatót, a jobbítani valót. Sőt nemcsak kereste, hanem meglevő lehetőségeinek optimális kihasználásával, új kezdeményezések bátor kockáztatásával a gyakorlati megvalósítást is haladéktalanul munkába vette." Ennek volt köszönhető a protestáns iskolaügy, egyesületi élet és sajtó fellendülése, valamint szociális, karitatív intézmények létrejötte (például a Bethesda-kórház 1866-ban). A liberális teológia elsősorban a pesti, sárospataki és nagyenyedi református főiskolákra volt jellemző, míg a debreceni teológia az ortodoxia fellegvára volt. A liberális teológia szócsöve az 1858-ban Ballagi Mór szerkesztésében újrainduló Protestáns Egyházi és Iskolai Lap volt. A liberális teológia természetesen kiváltotta az ellenhatást: az 1860-as években nagy vita bontakozott ki a feltámadás hite körül, s ennek kapcsán jelentkezett az úgynevezett újortodoxia, amely állást foglalt a bibliai kijelentés és az azon alapuló hitigazságok érvénye mellett. Fő képviselői a nagykőrösi Filó Lajos és a debreceni Révész Imre volt (ez utóbbi 1864-ben kiadta az első magyar nyelvű Kálvin-életrajzot). A pozitív vallásosság újjáéledésében fontos szerepet játszott az 1841 óta Pesten működő skót misszió.

Miközben a teológusok vitái folytak, a hívők körében - a katolikusokhoz hasonlóan - terjedt a közömbösség, a vallástól való elfordulás. Kis János evangélikus püspök már 1815-ben könyvet írt "A vallástalanságról és a vallásbéli buzgóság meghidegedésének okairól különösen a protestánsok között", s ebben felpanaszolta, hogy az egyoldalú politikai érdeklődés "csaknem minden vallásbeli dolgokról való gondolkodást kizár a szívből." Szeremlei Sámuel hódmezővásárhelyi református lelkész pedig Vallás-erkölcsi és társadalmi élet 1848 óta Magyarországon című 1874-ben megjelent könyvében úgy látja, hogy "az 1848. év a bibliai hitéletet itt már legnagyobb részben kialudva találta... Középosztályunk a vallás lényegétől és külformáitól egyaránt elfordulva nagy mértékben terjeszti a népnél a hitetlen életet." Ezen a helyzeten majd a 19. század utolsó harmadában kibontakozó ébredési és belmissziós mozgalmak fognak változtatni.

Zsidók

A józsefi népszámlálás 1787-ben 83 ezer zsidót talált a magyar korona országaiban, az 1850-es népszámlálás pedig már 369 ezret. Hat évtized alatt tehát négy és félszeres növekedés, azaz évi átlagban 2,4%. Arányszámuk 0,9 százalékról 2,8 százalékra emelkedett. 1869-ben lélekszámuk elérte az 552 ezret (ebből csak 10 ezer Horvátországban), a lakosság 3,6 százalékát. A 18. században főleg nyugat felől, Morvaországból érkeztek hazánkba, a 19. században már az északkeleti irány volt a domináns, Galícia felől jött a zsidók zöme.

II. József halála után több szabad királyi városból (így Pestről is) kiűzték a zsidókat. A városi polgárság a korábbi korlátozások visszaállítását kérte az országgyűléstől. A zsidók képviselői 1790 júniusában Pesten országos gyűlést tartottak, s ők is kérvénnyel fordultak az országgyűléshez. A felvilágosodásra és az emberi jogokra hivatkozva kérték, hogy "szabadjon nekünk is polgároknak, a haza hasznos polgárainak lenni." Szabad vallásgyakorlatot kívántak, s azt, hogy bárhol letelepedhessenek, házat, telket, földet vásárolhassanak vagy bérelhessenek. Szabadon űzhessenek mindenféle ipart és kereskedelmet, s joguk legyen bármilyen iskolában tanulni. A korabeli zsidó megnyilatkozásokból azonban az a félelem is kiütközik, hogy a jogkiterjesztés a zsidó identitás feladásával, asszimilációval jár majd.

Az országgyűlés a kérdést a közpolitikai (közjogi) rendszeres bizottság elé utalta. A bizottság véleménye és javaslata mindenekelőtt cáfolta a zsidók ellen felhozott vádakat, elsősorban a vérvádat. A bizottság véleménye, amely lényegében a II. József által adott jogok törvénybe iktatását javasolta, az országgyűlésen nem kerülhetett tárgyalásra. Így a zsidók helyzetét a következő évtizedekben az 1790-1791. évi XXXVIII. törvénycikk határozta meg, amely kimondotta, hogy a városokban az 1790. január 1-jei állapot érvényes, vagyis az addig beköltözött zsidók maradhatnak, s ha időközben kiűzettek volna, vissza kell fogadni őket. Viszont erre hivatkozva a városok elzárkózhattak a zsidók további betelepülésének engedélyezése elől.

A kérdés a reformországgyűléseken került ismét napirendre. A felvilágosult reformnemesség zöme a korlátozások feloldása mellett foglalt állást, bár a városok tiltakoztak ez ellen. Az országgyűlés már az 1830-as években javasolta a türelmi adó eltörlését, de erre csak 1846-ban került sor. Az 1839-1840. évi országgyűlés XXIX. törvénycikke engedélyezte, hogy a zsidók - a bányavárosok kivételével - bárhol letelepülhessenek, szabadon kereskedhessenek, bármilyen ipart űzhessenek és gyárakat alapíthassanak. Az ugyanakkor hozott váltótörvény pedig a váltók bemutatásának és elfogadásának szabályozásánál figyelembe vette a szombatot és a zsidó ünnepeket is. Ezen az országgyűlésen már felszólalások hangzottak el a zsidók teljes polgári egyenjogúsítása, emancipációja mellett. E téren Eötvös József játszott úttörő szerepet, aki a feltétel nélküli emancipáció híve volt. A reformnemesség többsége azonban bizonyos feltételekhez kötötte az egyenjogúsítást. E feltételek között szerepelt a bevándorlás korlátozása, valamint a nyelvi és kulturális asszimiláció és a vallásreform. Kossuth szerint "Mózes vallása nemcsak vallás, hanem egyszersmind politicai organismus is... Mózes vallása státusalkotmány, valóságos országlási rendszer." Ezért azt kívánja, hogy a zsidóság vizsgálja felül vallástanait, és iktassa ki belőle mindazt, ami ellenkezik a "fennálló országlási rendszerrel."

A zsidóság számára csalódást jelentett, hogy sem az utolsó rendi országgyűlés, sem az 1848. évi népképviseleti országgyűlés nem foglalkozott a zsidók egyenjogúsításával. Ebben szerepet játszott az a tény, hogy 1848 tavaszán a szabad királyi városok nagy részében súlyos zsidóellenes tüntetésekre és zavargásokra került sor, s a magyar vezetés nem akarta kiélezni a helyzetet. A hazai zsidóság ennek ellenére lelkesen támogatta a szabadságharcot. A honvédseregekben szolgálatot teljesítő zsidók számát mintegy 20 ezerre becsülték, ami messze számarányuk feletti részvételt jelent. Ennek elismeréseképpen tartotta kötelességének a Szemere-kormány és a nemzetgyűlés, hogy a szabadságharc végnapjaiban, 1849. július 28-án Szegeden határozatban mondja ki a zsidók polgári és politikai egyenjogúsítását. E határozat természetesen a szabadságharc veresége miatt nem léphetett érvénybe.

A zsidókat sújtó korlátozások további felszámolására a neoabszolutizmus bukása után, 1860-ban került sor. Ezek közül a legfontosabb volt a birtokképesség korlátainak felszámolása: ezentúl a zsidók szabadon vásárolhattak, birtokolhattak földet. Engedélyezték a bányavárosokba való betelepedésüket is. A folyamat a kiegyezés után zárult le, midőn az 1867. évi XVII. törvénycikk kimondotta, hogy "az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak." A zsidó vallás teljes egyenjogúsítására azonban csak 1895-ben került sor.

Miközben az országgyűléseken és a politikai fórumokon folyt a küzdelem a zsidóság polgári és politikai emancipációjáért, magán a zsidó közösségen belül is egyre elkeseredettebb harc dúlt az eredeti vallási előírásokhoz és hagyományokhoz mereven ragaszkodó konzervatív, ortodox irányzat és az emancipáció érdekében asszimilációra hajlandó, a zsidó vallási törvényeket módosítani kívánó haladó vagy neológ tábor között.

A 19. század elején Magyarországra is eljutottak a Moses Mendelssohn által Németországban kezdeményezett zsidó felvilágosodás eszméi. A vallásreform hívei az élet valamennyi mozzanatát szabályozó vallási törvények lazításával, a vallás külsőségeinek átalakításával akarták megkönnyíteni a zsidó közösségen kívüli környezettel való érintkezést, s bekapcsolni a zsidóságot a modern Európa társadalmi és szellemi életébe. Az ortodox-neológ ellentét több volt, mint puszta vallási konfliktus. Mivel a magyar politikai elit az emancipációt a nyelvi és kulturális asszimiláció, a magyarosodás feltételével kötötte össze, az ortodoxia nem csupán a vallási törvények és rítusok változatlan fenntartásához ragaszkodott, hanem az asszimilációt is elutasította, sőt ezen az áron az emancipációból sem kért, s elzárkózott a környező társadalomtól. A neológok viszont a vallásreformmal elsősorban az asszimilációt, a magyar társadalomba való beilleszkedést akarták lehetővé tenni. A vallásreform első nagyhatású képviselője Chorin Áron aradi rabbi volt a 19. század elején. A század közepén pedig Schwab Löw pesti rabbi és Löw Lipót nagykanizsai, majd szegedi rabbi voltak a neológ tábor legnagyobb tekintélyű vezetői. A neológ mozgalom élén a reformkorban a pesti hitközség haladt, ahol az 1830-ban létrehozott Cultus Tempelben először valósították meg az istentisztelet reformjára vonatkozó elképzeléseket. A pestiek álltak az emancipáció érdekében folyó küzdelem élén, s ők vállalkoztak leginkább az ennek feltételéül szabott asszimilációra. Pesten alakult meg 1848-ban a Magyarító Egylet, s itt volt az ugyanakkor szerveződött Magyar Izraelita Középponti Reformegylet székhelye. Ez utóbbi feloszlatása után itt jött létre 1861-ben az Izraelita Magyar Egylet, amely már magyar nyelvű hetilapot is adott ki Magyar Izraelita címen. Pesten (a mai Dohány utcában) avatták fel 1859-ben Európa egyik legnagyobb, legfényesebb zsinagógáját, ahol már orgonát és kórust is alkalmaztak, s 1866-tól a német mellett magyar nyelvű hitszónoklatokat is tartottak. A konzervatív tábor központja viszont Pozsony volt, az ottani hitközség nyíltan az emancipáció ellen foglalt állást.

Az 1850-es és 1860-as években újult erővel lángoltak fel az ortodox-neológ ellentétek az egyes hitközségeken belül, s ezek végül is a kiegyezés után nyílt szakításra vezettek a két tábor között.

NÉPI HITVILÁG

Felvilágosodás és a népi hitélet

A felvilágosodás eszmei áramlatai mind a katolikusoknál, mind pedig a protestáns felekezeteknél éreztették hatásukat. Mária Terézia, de még inkább II. József uralkodása alatt indult meg az a folyamat, amely a népi hitéletet is jelentősen befolyásolta, és hatása a 19. században is érvényesült. A háromnapos egyházi ünnepeket Mária Terézia szüntette meg, mondván, hogy alkalmat ad a jobbágynak a henyélésre. II. József a vallási élet külső megnyilatkozásait is szabályozta. Így például megtiltotta a külországba vezetett zarándoklatokat (ez alól csak a mariazelli kegyhely képezett kivételt). Rendelkezései nyomán (többek között a szerzetesrendek legtöbbjének feloszlatása, amelyek egy-egy jeles kegyhely mellé települtek), nagyon visszaesett a búcsújáróhelyek látogatottsága. Ezzel együtt a vallási élet megannyi tárgyi emléke is odaveszett a császári rendelet nyomán, hiszen az ereklyéket (szobrokat, képeket, fogadalmi tárgyakat) vagy beolvasztatta, vagy elárvereztette. Halála után sok neves búcsújáróhelyen (például Mátraverebélyen) csak az 1820-as évektől tapasztalható fellendülés.

Hivatalos és népi vallásos gyakorlat

A felvilágosodás eszméin nevelkedett papság ebben az időben meglehetősen távol került a nép vallásos megnyilatkozásaitól. Gyakran ellenezte a zarándoklatokat, a nem egyházi fogantatású imákat-énekeket tiltotta. Talán ezzel is magyarázható, hogy a 19. századra a hivatalos egyházi gyakorlat mellett mindinkább előtérbe kerültek és önálló életre keltek a különféle népi ájtatossági alkalmak: körmenetek, fogadott ünnepek, búcsúk. Így a búcsújárásra induló híveket is ritkábban kísérték papok, azok szervezése és vezetése a hívek soraiból kikerülő búcsúvezetőkre és az énekes asszonyokra hárult. A protestáns hívek körében - a hivatalos istentiszteletek látogatásán túl - a 18. századtól a paraszti vallásosságban nagy szerepet játszó paraszti kisközösségek (úgynevezett ecclesiolák), valamint ezek házi ájtatosságai (Biblia, prédikációs könyvek olvasása, zsoltáréneklés, búcsúztató versek mondása) kaptak hangsúlyt.

A vallásos élet szervezői

E korszak ránk maradt egyházi forrásai arról tanúskodnak, hogy egy-egy falu-mezőváros hívő közössége - a hivatalos egyház képviselői mellett - mind önállóbbá vált: szobrokat, zászlókat, képeket készíttetett, kápolnákat emelt, zarándoklatokat szervezett, vallásos nyomtatványokat terjesztett, és eközben soraiból kiemelt olyan egyéniségeket, akik a pap mellett a község erkölcsi és hitéletének világi irányítói, alakítói lettek. Ezek a kivételes egyéniségek más közösségi ájtatosságon is részt vettek. Így teremtődtek meg - az egyházi ünnepekhez kapcsolódva - azok az imádkozási, éneklési, körmeneti alkalmak (kálváriajárás, határkerülés, temetéskor virrasztás, fogadalmi szobrokhoz, határ menti keresztekhez történő körmeneti kivonulás), amelyek nem egyszer a hivatalos egyházi emberek rosszallását is kiváltották. A Borsod megyei Szihalom község papja 1800-ban - a falu vallási életéről írván - feljegyzi, hogy: "A főbb napok előestéjén, éjszakáján megható tapasztalni a sok népet együtt ájtatoskodva... Igazán az egész éjet virrasztásban töltik. Hasonlóan nagypénteken éjjel is. Csak az a hiba, hogy sok helytelen imádságot és éneket használnak s bajos velök boldogulni." A hivatalos protestáns egyházi körök ugyancsak elítélően léptek fel a paraszti kisközösségek vezető egyéniségei ellen, így például 1827-ben a hajdúhadházi presbitérium - a prédikátor Szilágyi János vezetésével - megtiltotta a "Szent Asszonyoknak", hogy "Isteni tisztelet végett, házaknál öszve gyűljenek, az Eklésiában szakadást és zűrzavart ne csináljanak, botránkoztató balvélekedéseket ne terjesszenek... "

Remeték

Számos hazai falu, város, uradalmi birtok, szőlőhegy közössége a határában lévő fogadalmi kápolnánál remetét tartott és látott el, számára szegényes, de gondtalan életet biztosított, hogy a nép testi-lelki boldogulásáért imádkozzék, és vezekeljen mások helyett is. Ezek a remeték az egyszerű emberek köréből éppúgy kikerülhettek, mint a szerzetesrendek (például a ferencesek) soraiból. Olykor az is előfordult, hogy a földesúr alkalmazott birtokán remetét, hogy ellátás fejében az uraságért és családjáért imádkozzon, böjtöljön. Így volt ez például Festetics György keszthelyi uradalmában, aki szerződésben rögzítette a nála elszegődő remete kötelezettségeit s járandóságát.

Vallásos társulatok és működésük

Az ájtatos társulatoknak se szeri se száma, ebben az időben, nincs község, amelyben ilyen szerveződéseknek nyomára ne bukkannánk. E társulatok közül többet a ferencesek terjesztettek el és népszerűsítettek, ám a hívő közösségek öntudatra ébredésére jellemző, hogy olykor például a templombíró hívott életre egy-egy új társulatot. A jámbor asszonyok közreműködésével sok helyen alakultak rózsafüzér-társulatok, amelyek szinte a 20. századig töretlenül fennmaradtak. A tagok a szokásos napi imájuk mellett havonta egyszer külön is összejöttek, s ott énekeltek, imádkoztak, vallásos írásokból olvastak föl. Egy-egy módosabb társulat szívesen vett részt a templom adományokkal (képekkel, szobrokkal, oltárterítőkkel) való gyarapításában, díszesebbé tételében. Ebben az időben a plébániai közösségek gyakran készíttetnek saját zászlót, élve a lehetőséggel, hogy számos mesterség ekkoriban kezd faluhelyen is lábra kapni, így többek között a zászlókészítő műhelyek is.

A 18. század végén, 19. század elején megnőtt a nyomtatott irodalom iránti igény. Ehhez nagyban hozzájárultak az iskolák is, amelyek révén az alsóbb néprétegek körében megnőtt az írni, de főképp az olvasni tudók száma. Gombamódra szaporodtak a kis helyi nyomdák, amelyek tömegével ontották a népi ének- és imafüzeteket, a Biblia verses változatait (országosan ismert volt Bucsánszky Alajos, illetve Bagó Márton budai, Rózsa Kálmán és neje pesti nyomdája), amelyek a búcsúk, vásárok révén széles körben terjedtek, cserélődtek. Ugyancsak virágkorukat élték a szentképek sokaságát gyártó és a búcsúkon árusító hazai és külföldi nyomdák is.

Felekezeti villongások

A régi Magyarország nyelvi, vallási és néprajzi szempontból meglehetősen tarka képet mutatott. A különféle vallási és néprajzi csoportok nemcsak tömbökben, hanem sokhelyütt egymásba nyúlva, szétszórtan, keverten éltek, s ez nem egyszer vezetett torzsalkodásokhoz a más-más vallásfelekezetek között mind a hívek, mind a lelkészek részéről; így például a Bars megyei Ladány község református lakói az esztergomi érsekhez voltak kénytelenek folyamodni 1778-ban, mert a helybéli katolikus lelkész tőlük is beszedte a stóladíjat.

A protestánsok vallásgyakorlása

II. József türelmi rendeletének (1781) megjelenéséig a protestáns felekezetű hívek vallásukat nyilvánosan csak az úgynevezett becikkelyezett, artikuláris helyeken gyakorolhatták. Míg más helyeken protestáns lelkész nem végezhetett papi szolgálatot, a falvak lakói azonban fölkereshették, ha előbb az előírt stólát a lakóhelyükön illetékes papnak megfizették. A türelmi rendelet a protestánsoknak és a görögkeletieknek bizonyos korlátok között szabad vallásgyakorlatot biztosított. Így már nemcsak a kijelölt helyeken, hanem mindenütt, ahol legalább száz családjuk volt, imaházat tarthattak. Ehhez a földesúrnak kellett telket adnia, valamint papot, tanítót, azzal a feltétellel, hogy a hívek anyagi ereje ezt elbírja.

A türelmi rendelet nyomán a református és evangélikus gyülekezetekben szerte az országban fellendült a templomépítő kedv. A protestáns lelkészek a gyülekezetek szellemi vezetői, irányítói voltak, nemcsak vallási, hanem művelődési, politikai tekintetben is. A lelkész - valamint családjának - cselekedetei, erkölcsi magatartása példaként szolgált a híveknek. A 19. század első felétől egyre inkább a hívek mindennapi életében résztvevő, gyakorlati tanácsokat adó lelkészi magatartás a meghatározó. (Ennek a lelkésztípusnak egyik legelső képviselője volt a 18. század végén Szarvason működő Tessedik Sámuel, aki életcéljának a népnevelést, felvilágosítást, jó erkölcsre oktatást tartotta.)

A protestáns hitélet alakulása

Azokon a helyeken, ahol lelkész vagy templom nem volt, a házi áhítatgyakorlatok pótolták a templomi hitéletet. Megnőtt a kereslet a protestáns egyházi irodalom iránt is. Bibliák, katekizmusok, káték, prédikációk, énekeskönyvek, imák és más kegyességi iratok jelentek meg egyre nagyobb számban. Az ismertebb hitszónokok beszédei nyomtatásban is terjedtek. Közülük is kiemelkedett Szikszai György (1738-1803) makói, majd debreceni református lelkész, akinek Keresztyéni tanítások és imádságok címmel 1786-ban megjelent, az egyszerű olvasók számára is érthetően megírt munkája több mint húsz kiadást ért el.

A szigorú egyházfegyelemnek - különösen a reformátusoknál - nagy jelentősége volt, mely kihatott a közösségek erkölcsi életére; erkölcsi vétségek esetén büntetést szabott ki. Az eklézsiakövetés szokása egészen a 19. század derekáig (Erdélyben napjainkig) ennek az egyházi bírói gyakorlatnak a kifejeződése. Az elöljáróknak kötelességük volt a vétkeseket jelenteni, de előfordult, hogy lelkiismereti kényszer hatása alatt önként jelentkeztek a hívek. Enyhébb esetben a bűnöst előbb négyszemközt, ha ez sem használt, tanúk előtt figyelmezette a lelkész, s csak ezután következett a gyülekezetből és az úrvacsorától való eltiltás. A különböző vétségekért (káromkodás, szitkozódás, templomkerülés, vasárnapi munka, házastársak civódása) kitiltott személyt eklézsiakövetésre és bűnbánattartásra szólította föl a prédikátor (ez több alkalommal és hetekig is tarthatott), majd a be- vagy visszafogadás során, a gyülekezet nyilvánossága előtt feloldozta.

A presbitérium intézménye

A protestáns egyházközségeknek lelkészekből és választott világi egyháztagokból álló vezető testülete van, amelyet a reformátusok általában presbitériumnak neveznek. Tagjai a presbiterek, elöljárók, esküdtek. Vezetője az egyházközség lelkésze és a presbiterek köréből választott kurátor, gondnok, illetőleg - az elnöki tiszthez hasonlóan - az evangélikusoknál a felügyelő, a reformátusoknál a főgondnok vagy főkurátor. A magyarországi reformátusok és evangélikusok sajátos demokratikus szokást alakítottak ki a lelkészek alkalmazásánál. A papot ugyanis a világi testület (a presbitérium) hívta meg, és ehhez kérte a felsőbb egyházi jóváhagyást. A 18. század végén, 19. század elején ugyancsak sajátos hagyományként ismeretes a papmarasztás szokása. Eszerint minden esztendő meghatározott napján (általában újévkor) a prédikátor köteles volt a gyülekezettel nyilvánosan közölni, marad-e és milyen feltételekkel állomáshelyén. Ugyanakkor a hívek is elmondhatták ez alkalommal, hogy miként vélekednek munkájáról, és mit kérnek tőle. A későbbiekben ez annyiban módosult, hogy a világi testület közölte lelkészével, marasztják-e és milyen feltételekkel.


Vissza az oldal elejére