Vissza a tartalomjegyzékre

IRODALOMTÖRTÉNET

A VÁLTOZÁSOK KORÁNAK IRODALMA:
DEZILLÚZIÓ ÉS ÚJROMANTIKA (1860-as évek - 1877)

A VÁLLALKOZÁSOK KORÁNAK IRODALMA:
IRODALMI HARCOK ÉS KÍSÉRLETEK (1877-1890)

A SZÁZADVÉG-SZÁZADFORDULÓ IRODALMA:
BOHÉMSÁG ÉS HISTORIZMUS (1890-1906)

A SZÁZADELŐ IRODALMI FORRADALMA (1906-1919)



A VÁLTOZÁSOK KORÁNAK IRODALMA:
DEZILLÚZIÓ ÉS ÚJROMANTIKA
(1860-as évek - 1877)

A magyar irodalomtörténet talán legmostohább sorsú korszaka a kiegyezés körüli és az azt követő három évtized. A korábbi "nagy reformnemzedék" és a későbbi Nyugat-nemzedék közti irodalom sokáig csak színtelen, kiugró tehetségekkel alig jellemezhető korszakként élt még az irodalmárok megítélésében is. Pedig a modern értelemben vett irodalmi életet ez a korszak teremtette meg. Ekkortól mondható el, hogy az irodalom már nemcsak több-kevesebb kiválasztott ember ügye. Ebben a korszakban alakult ki vagy kezdett újra működni a magyar irodalom intézményrendszere (Magyar Tudományos Akadémia, irodalmi társaságok, könyvtárak), ekkor szerveződött köré a hozzá kapcsolódó üzlethálózat (például könyvkiadás, könyvkereskedelem, sajtó, színház), irodalmi társulások és díjak létesültek, szerkesztőségek alakultak, színházak és kávéházak nyíltak.

Lehetséges, hogy a századfordulóig vezető három évtized irodalmi termése valóban nem ítélhető a magyar irodalom legjavának, de mindenképpen egyike ez az időszak a legtöbb és legizgalmasabb kísérletet, meglepő ráérzést, érdekességet és érzékenységet felmutató művészeti koroknak. A legnívósabb irodalmi alkotók jól ismerték a korszak nyugat-európai kultúráját, bölcseleti és irodalmi próbálkozásait, s számos hasonló - akkoriban, s néhány esetben máig is újnak és modernnek tartott - irodalmi kísérletet valósítottak meg (volt, hogy nyugat-európai kortársaiknál még korábban), vagy csak alkalmaztak ösztönösen műveikben.

A legkülönbözőbb irodalmi iskolákat és csoportokat hajtotta a műfordítás igénye, csak abban különböztek, hogy milyen céllal kezdtek a munkához. A Gyulai-féle népnemzeti elgondolások elsősorban a követendő írói példatár, az útmutatás, az esztétikai nevelés szerepét szánták fordításaiknak.

Az ellenlábasaik a világirodalomban való eligazodás mellett egyéni problémáikra igyekeztek fordításaik által választ találni, s alkotómódszerük ösztönző eszközét keresték inkább benne. A minél szöveghűbb helyett a minél művészibb és értőbb tolmácsolás ideálja lebegett előttük, miközben - többé-kevésbé bevallottan - saját, felismerhetően egyéni jellegzetességeik nyomát is igyekeztek a fordítandó művön rajtahagyni. Több bölcsészeti tudományterületnek ekkor kellett megteremteni a szaknyelvét, kialakítani a formai szabályait (filozófia, esztétika, irodalmi kritika).

Néhány, az irodalmi életet máig megosztó kérdés gyökerét szintén ebben az időszakban kell keresnünk (például a népi és a városi irodalom kettészakadása), s a harcos irodalmi nemzedékváltás gyakorlata is innentől fogva tekinthető általánosnak a magyar irodalomban - ez az a jelenség, amikor egy feltörekvő, új irodalmár-generáció elméleti (s esetleg gyakorlati) csatározások árán próbálja megszerezni, elnyerni az irodalmi élet vezető pozícióit és az irodalmi ítélkezés jogát.

Útkeresők

Az irodalmi élet korszakai nem mindig kötődnek történelmi korfordulókhoz, ebből a szempontból sokkal inkább tekinthető korszakhatárnak 1863 környéke, mintsem a kiegyezés éve. Az irodalmi életben ugyanis már a Bach-rendszer bukását követően, azaz 1859 után, a hatvanas évek elején lassan megindultak bizonyos változási folyamatok: egyes irodalmi szervezetek és társulatok működési engedélyhez jutottak (például a Jó és Olcsó Könyvkiadó Társaság, későbbi nevén: Szent István Társaság, illetve a Szent László Társaság) egyes újságok lapkiadási engedélyt szereztek, egy-két könyvkiadó elkezdhette kiadványainak nyomtatását.

A Vajda János és Zilahy Károly vezette írói csoportosulás azzal a később illúziónak bizonyult elképzeléssel próbált meg fellépni, hogy a polgárosodás programjára hivatkozva - s a nemzeti függetlenséget hátrébb tolva -, békés úton, tehát megegyezést kötve megosztja a vezető szerepet az úgynevezett irodalmi Deák-párttal. Az ellenzéki csoportosulás a közéleti tisztaság nevében támadta a Deák-csoportot, attól félve, hogy majd egy szűk körű csoportosulás birtokol minden irodalmi hatalmi pozíciót. Korszerűbb, közművelődési feladatokat is felvállaló, a modernebb és a nemzetközi tudományos életet jobban ismerő és bemutató Akadémiát, elfogulatlanabb pályázati bírálati rendszert, irodalomkritikai gyakorlatot követeltek. 1863-ban ötvenöt író és zenész összefogva, nyílt kihívással színházi felhívást adott ki, mely főként a Nemzeti Színház vezetésének és a drámabíráló bizottságnak a munkáját kifogásolta, ízlésformáló eredeti színművek előadását és igazságosabb bírálati rendszert kívánt.

A költészetben tagadták az önfékezést, önfegyelmezést követelő, az írói személyiséget elrejtő, a költői tudatosságot hirdető elvet; a nagy fontosságú, magasztos megéneklendő téma kiválasztásának kizárólagosságát, melyet a Deák-csoport vezére, Gyulai Pál és köre hangoztatott. Esztétikai kérdésekben sokkal romantikusabb elveket fogalmaztak meg, a személyiség érzelmi világát, élményeit szerették volna bemutatni. Világirodalmi tájékozottságú és filozófiailag megalapozott irodalomkritikát kívántak. Gyulaiék viszont nemigen hajlottak az irodalmi pozíció-megosztásra. A hatvanas évek közepén önmagától fel is bomlott az ellenzéki csoportosulás - Vajda Bécsbe költözött, Zilahy és több elvbarátja pedig fiatalon meghalt. Gyulai két évvel Zilahy halála után sem bocsátott meg neki. Kíméletlenül megbírálta költészetét, mely nemcsak vigasztalhatatlan, hanem sivár és nem visszhangzanak benne a hazafiság eszméi. Mint az első Petőfi-monográfia írója, Zilahy Petőfi-életrajzáról kijelentette, hogy nem levén vezéreszméi, az csak adatgyűjtemény s egyéb semmi és a már nem élő költőről azt állítja, hogy szeretne egy új irodalmi párt vezére lenni, de csak egy kis türelmetlen cotteria élén találja magát, mely doronggal akarná bevenni Helicont. A Zilahy-csoport gondolatait, próbálkozásait végül is másfél évtized múltával elevenítette föl egy fiatal írói csoportosulás, az Új Nemzedék köre.

A megfáradó Vajda János (1827-1897)

Vajda János, az egyedülvalóság költője Bécsből hazatérve igazi különccé, mogorván visszahúzódóvá lett. Vajda kevés pénzből, betegségektől rettegve élt, az újságírói robottól szenvedett, ami nélkül viszont képtelen lett volna megélni.

Költészetében a világ kettéoszlik: az egyik fél ő, a másik az ellenséges, "többi emberek", akik soha nem érthetik meg. A schopenhaueri tételek mellett a modern természettudományi tanok ihlették meg. Teljességében soha meg nem fejthetően gyötrődött a végtelenség, az örökkévalóság kérdésén. Költészetében az egyik fő motívum a kívánt, de mégis fájó magány, melynek leghíresebb és talán legárulkodóbb verse Az üstökös és a Magány. Vajda nemcsak a földi léttől, a kilátástalan politikai helyzettől, az egyedül maradástól fél, hanem ezt kozmikussá emeli és az örökkévalóságbeli magánytól is retteg. Sokszor kémleli a földön túli lét titkait, és nem tud beletörődni az elmúlás gondolatába. Filozofikus és lételméleti gondolatok gyötrik, melyek majd Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Palágyi Lajos verseiben támadnak föl újra:

Ím itt vagyok a sötétségben,
Tehetetlen, árva, elhagyott.
Nem hogy kié, de voltaképen
Azt sem tudom, hogy mi vagyok?

Teremtmény, jószág, ismeretlen
Erőnek rabja, eszköze...

                      (Vajda János: Nyári éjjel)

A hetvenes évek első felében két verses regényt írt. A Találkozásokról - álnéven - önmaga azt írta később, hogy: tanítani akarja a férfinemet arra, hogy uralkodjék a szívén annyira, nehogy az érzéki szenvedély a csendes szerelem tüzét elölhesse benne.

Vajda egész szerelemfelfogása kiolvasható a regényből, mely egyébként a születő nagyvárosi Budapest lüktető és mondén képeit is megrajzolta (a Ligetbe kocsizó szerelmespárokat, a vigadói hangversenyt, a korzózó delnőket és monoklis arszlánokat). Vajda művének szerelmei nem intellektuális és végképp nem nyugodt és kiegyensúlyozott kapcsolatok; a férfiaknak az érzékiség a vesztük, megbolondítják őket a női test bájai. Az igazi szerelem elérhetetlen, csak vágyakozás, mert a földi létben pusztán a testiség, az érzékiség elképzelhető.

Az Alfréd regényében a lelki élet, a lelkiállapot tudatalatti része mutatkozik meg. A mű első fejezete kiváltképp érdekes és egészen új hang a magyar irodalomban: egy érzékiségtől fűtött, féltékeny ember álmának leírása, amelyben az egész emberiség kihal, hogy az álmodó költő végre egyedül maradhasson szerelmével.

Furcsa és soha boldogságot nem nyújtó, de a világegyetembe emelt szerelmes versei megborzongatóan szép és mélyen kavargó érzéseket gyújtanak az olvasóban (Húsz év múlva, Harminc év után, Elmúlt idő). A nyolcvanas években, amikorra nyilvánvalóvá vált az agrárfeudalizmus, a dzsentrikérdés, a jellegzetes magyar polgári fejlődés számos hibája, néhány nagyon éles hangú politikai tárgyú versben támadta a kormányt. Hol az érzelmi ellenszegülés kapott bennük hangot, mint például a Sodoma címűben, ahol a hazájukat kifosztó politikai szélhámosok izzó gyűlöletéről írt, hol maró szatírával, az eszével vagdalkozott ellenük, mint például a Jubilatéban vagy a Luzitán dalban és a Credóban. Az 1860-as évekbeli politikai röpiratai óta a hivatalos irodalom képviselői mindvégig kíméletlenül és engesztelhetetlenül bírálták és üldözték.

Toborzó

A kiegyezés körüli időszak és az azt követő évtized irodalma - a reformkorhoz hasonlóan - erősen átpolitizálódott. 1848-1849 nem egy hősének, valamint a kiegyezést előkészítő Deák-párt több írójának és vezető irodalmárának leszármazottja, fia - apáik történelemformáló tetteiből tanulva, azok nemzetféltő erkölcsét és helytállását csodálva - nagy elvárásokkal vetette bele magát a kiegyezést követő közéletbe, s indult harcba a feudális Magyarország polgárosodásáért (Arany László, Toldy István, Asbóth János, Beöthy Zsolt, ifj. Ábrányi Kornél és Ábrányi Emil). Azt gondolták, hogy végre megvalósultak az 1848-as követelések, de hamar ráébredtek, hogy az elmúlt majd két évtizedet nem lehet átlépni, s a függetlenség kérdése, valamint a Monarchiával való viszony újragondolása elengedhetetlen. Olvasottságuk, tanulmányaik és világlátásuk is óvatosságra intette őket, hiszen külföldi olvasmányaik és tapasztalataik alapján úgy vélték, a polgárosodási folyamat, a liberalizmus és a kapitalista gazdasági rend hátrányai és visszásságai a nyugati társadalmakban már igencsak megmutatkoztak. Csupán pár év kellett ahhoz, hogy a magyar társadalmi változások következtében jelentkező, illetve súlyosbodó gondok számbavételével szembesülve leszámoljanak maradék illúzióikkal is. Utolsó ábrándjaikkal az 1873-as gazdasági világválság, az 1875-ös pártfúzió (mellyel Tisza Kálmán, azaz a konzervatív nagybirtokosság, a birtokos arisztokrácia került hatalomra) és az 1879-es oroszellenes német-osztrák-magyar szövetség megkötése végzett.

A korszak jellemző és még a forradalmi időkből örökölt műfaja a röpirat, melyben ez az értelmiségi-irodalmár kör egyre keserűbb politikai tapasztalatait vette számba. Egyre lemondóbban próbáltak figyelmeztetni az elkövetett hibákra: a tőkés mezőgazdaság és az iparfejlesztés menetének és a polgárosodási folyamat lassúságára, illetve ellentmondásos fejlődésére, a birtokrendezés és a középbirtok megmentésének megoldatlanságára, a közoktatási és közműveltségi állapotok rendezésének hiányára, az osztrák külpolitikai érdekeknek kiszolgáltatott és elvétett külpolitikai lépésekre, a teljesen rendezetlen nemzetiségi kérdésre, az állandósult kormányválságokra. Kiábrándultságuk - akarva-akaratlan - beszivárgott irodalmi műveikbe, nem pusztán témájukat, de az általános szemléletüket tekintve is.

Míg a népiesség kérdése, a népies stílus nyilvánvalóan egyre sürgetőbb megújulást követelt, az új idők új problémái, életérzése nem volt tovább kifejezhető az eddigi kedvelt és a népnemzeti iskola jelesei által erőszakolt műfajokban (óda, eposz, ballada, történelmi regény, tragédia), illetve stílusban és hangnemben. Gyulai Pál és szűk baráti köre - politikai és baráti kapcsolatai révén - ez idő alatt elfoglalta az irodalmi élet legfontosabb pozícióit (akadémiai tisztségek, egyetemi katedrák, lapszerkesztői, könyvkiadói és pályadíj-bizottsági székek), és minden új irodalmi próbálkozást élesen bírált. Emellett az 1840-es évek végi-1850-es évek eleji Arany János-műveket kiáltotta ki mértékadónak és állította követendő irodalmi példaképül, holott már maga Arany is más utakon járt. A népies iskola ameddig erős volt, fel tudta ölelni a népéletet gazdag erejében, színpompájában. Ma már erre nem képes. Ha megkísérlik a régi nyomokon járó... gyönge utánzók, csak erőfeszítést látunk, nem erőt: valótlanok... - foglalta össze Asbóth János az Irodalmi mozgalmak a kiegyezés után című röpiratában, melyben akkori irodalmi állapotainkat vizsgálja.

Az új nemzedék, azaz a "fiúk nemzedéke" valami olyan kifejezési lehetőséget keresett, amelyben kritikai kifogásaik éppúgy elmondhatóak voltak, mint legbensőbb gondjaik, kételyeik és lelki bajaik. "Ez a nemzedék ... megtanult minden megtanulhatót, átvett egy súlyos örökséget, s tehetetlennek, szegénynek érzi magát a rászakadt gazdagságban... Úgy érzi, hogy a költészetben nehéz újabbat és nagyobbat alkotnia, mint amit az előtte járó alkotott. Ez elégedetlenné teszi, és gáncsoskodóvá, önmagával szemben is... Fogyatékossági érzése valóságos kínzó komplexumként veti elébe a nemzedéki problémát - írta róluk később Babits Mihály.

A korra oly jellemző módon szellemi műhelyük a Kávéforrás nevű kávéház egyik sarokasztala körül alakult ki. Ide járt rendszeresen Toldy István, Rákosi Jenő, Dóczi Lajos, Berczik Árpád, Beksics Gusztáv, Ábrányi Kornél, Ágai Adolf, Mikszáth Kálmán, Eötvös Károly.

Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy ez az évtized korántsem tekinthető higgadt, leülepedett és elrendeződött állapotú irodalmi korszaknak. Írói csoportok, szerkesztőségi gárdák rendeződtek át, bomlottak föl vagy verődtek össze átmenetileg, s csak a következő évtized hozta meg a viszonylagos elrendeződést, amikor a jobban kikristályosodó és egymástól jobban elhatárolódó elméleti-politikai-világlátási és irodalomértelmezési szempontok alapján tudatosabban formálták meg elvbaráti köreiket.

Eközben a regényírás nagy öregje, Jókai Mór, aki egyetlen írócsoportosuláshoz sem kötődött szorosabban, s a saját útját járta, folyamatosan írta óriási sikerű, izgalmas cselekményű könyveit.

Az írófejedelem: Jókai Mór (1825-1904)

Ahogy Gyulai Pál 1873-ban írta: Jókai él és uralkodik a magyar regényirodalomban versenytárs és korlát nélkül. 1861-től 1896-ig országgyűlési képviselő, 1863-1882 között a kormánypárti A Hon című lap szerkesztője. 1876-ban a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki Ferenc József. Rudolf trónörökös munkatársa Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben című hatalmas kiadványsorozatban. 1897-ben főrendiházi tag lett.

A századvég legnagyobb jubiláló irodalmi ünnepe az ötvenéves írói évfordulóra szervezett, 1894. január 4-i Jókai százkötetes díszkiadásának megnyitója volt, melyet a Vigadó nagytermében rendeztek. A díszünnepélyen Eötvös Loránd köszöntötte az írót, átadva neki a Belvárosi Takarékpénztár által kiállított, százezer forintról szóló bankszámlakivonatot. Az olvasók szeretete és a hatalmas eladási példányszámok után megszületett az első igazi sztáríró, "az írófejedelem", akit az egész ország ünnepelt. A jubileumi kiadás első díszpéldányát Erzsébet királyné rendelte meg, s ahogy Révay János Mór emlékezett: Ugyancsak az amatőr kiadásból rendelt meg egy példányt magánkönyvtára számára Őfelsége, a király is. Az 1900-as párizsi világkiállítást követően pedig, ahol a Jókai-kiadás díjat nyert, a világirodalomba is bevonult.

Máig sok közhely él vele kapcsolatban. A nagyközönség szemében a világot kevéssé ismerő, csak romantikus regényvilágában otthonos, mosolygó, kék szemű mesemondó, holott sokkal inkább egy nagyon kedves, kompromisszumkereső és vállalkozónak sem utolsó, céltudatos sikerember képe illik rá. Az 1848-as hős valójában a megegyezést kereste, s végig kitartott Tisza Kálmán kormánya mellett. 1867-et követően a kiadók versengtek könyveiért, s mikor Révay János Mórt megismerte, a Révai Kiadó lett a "hivatalos" kiadója.

Jókai regényművészete nem sokat változott az évtizedek során. Korán megtalált hangján páratlan íráskészséggel írta regényeit. Volt valami különleges tudása, hogy megfontoltan úgy fogalmazza meg történeteit, hogy rétegei szét- és leválaszthatóak legyenek egymásról, s az olvasó érdeklődése és elvárásai szerint a neki megfelelő rétegig jusson le. Ha úgy akarta, romantikus kalandregényként, szerelmes regényként olvashatta ugyanazt a művet, amelyet másvalaki komoly politikai tartalmáért vett elő. Nem a lektűrszerzők előre kigondolt és kiszámított közönséghatást keltő fortélyaival dolgozott, s különbözött tőlük abban is, hogy műveit nagy átéltséggel, s nem pedig hideg fejjel, számítgatva írta.

Élete második felében már ahhoz is különleges érzéke volt, hogy az aktuális témák kapcsán szóljon a nagyközönséget érdeklő problémákról, de nagyon sok áttétel útján s művészien áthatottan. Sokszor egy-egy napi esemény ihlette meg, de a témaválasztás után zseniális művészi képzelőereje és írótolla vette át az irányítást.

A kiegyezést követő nagyregényeiben a reformkori hősök után a polgári társadalom sikerfigurái jelentek meg, akik az eléjük tornyosuló akadályokat (klerikális maradiságot, a mágnásvilág előítéleteit) sikeresen győzik le. Megjelennek a nagyváros képei. A civilizáció, az iparosítás, a fejlődés hiába nyűgözték le, mint erről például A jövő század regényének utópiája vagy a Fekete gyémántok fantasztikuma tanúskodik. Élt még benne a kapitalizmustól való menekülés, a Senki szigetére való elvágyódás is (Az arany ember), amely azonban legalább annyira a pénz, a panamázás regénye is, mint a hűtlenségé és a hűségé, a finom és árnyalt lélekrajzé.

Az ekkoriban született történelmi tárgyú regényei pusztán látszólag szólnak a közelmúltról. Az 1869-ben írott A kőszívű ember fiai például a kiegyezést követő állapotokról, az ősi Tisza család hősiességéről, a politikai-erkölcsi kiegyezésről legalább annyit elárulnak, mint a szabadságharc idejéről.

Az érzelmes regényírók

E nemzedék írói tétovaságaikat, lélekállapotuk rezdüléseit legjobban a romantikát idéző s megújult vallomásregényekben tudták kifejezni. Állandóan foglalkoztatta őket az a kérdés, vajon hol van az a pont, ahol tévútra jutott a nemzedékük, vajon hol rontottak el valamit. A kérdést saját vagy kitalált hőseik példája nyomán, addigi életük végiggondolása során próbálták megválaszolni. Énregényeikben, nevelési, nevelődési vagy fejlődésregényeikben (Bildungsroman) visszatekintettek hősük gyermekkorára, s végigkísérték személyiségük, lelki változásaik fejlődését (versformában például Arany László: A délibábok hőse, Gyulai Pál: Romhányi, Vajda János: Alfréd regénye, vagy prózában: Toldy István: Anatole, Reviczky Gyula: Apai örökség, Asbóth János: Álmok álmodója). Bár egyrészről Puskin, Lermontov és Byron, másrészről a determinizmus-tan hatása erősen érvényesült munkáikban, de a magyar irodalomban teljességgel újnak számított az a látásmód, hogy a gyermekkor a múlt és a kezdet megjelenítője, melyből le lehet vezetni a felnőtt jellemvonásokat, lelki problémákat, s ezek magyarázatul szolgálhatnak a jelenre is. A pozitivista tanok nyomán kutatják a tényekben jelen levő törvényszerűségeket, s gyakran erkölcsi vádbeszédben teszik felelőssé a hazug, korrupt és erkölcstelen társadalmat hősük bukásáért. A külső világ, a környezet tehát eleve boldogtalanságra ítéli őket. A sivár, boldogtalan földi lét tana - melyet Schopenhauer filozófiája hirdetett meg egykor - a század utolsó évtizedének magyar irodalmában az egyik legfontosabb hatásnak bizonyult.

A regényszereplők általában nem tudnak tehetségük szerint élni, mert nincs rájuk szükség, holott hajtaná őket a tenni akarás. Nincs munkálkodási terük, kiközösítik őket, vagy ők maguk erőtlenek a változtatáshoz, illetve megcsömörlöttek tőle és meghasonlottak. Ezek a "felesleges emberek" álomvilágban élnek, érzelmi viharok és ideglázak gyötrik őket, gyakran egy-egy eszme megszállottjai, sokszor igazi cselekvés helyett csak pózokat játszanak el.

A magyar irodalomban eddig egészen szokatlan a regények szerelem- és nőábrázolása. A szeretett nő többé már nem pusztán hű és megbízható lelki társ, lehet felkavaró, megrontó erejű, hazug démon is. Nem ritka, hogy a regények levél- vagy naplóformájúak, hangjuk pedig engedékenyebb vagy éppen keserűbben szatirikus színt kap.

Toldy István (1844-1879)

Gyermekkorában apja, az irodalomtörténet-író Toldy Ferenc barátai, Deák Ferenc, Eötvös József és Szalay László voltak házukban mindennapos vendégek. Ifjúkorában a francia romantikusokat és a liberális francia államtudományt tanulmányozta.

Anatole című, 1872-ben írt regénye furcsa kísérlet. Ugyanaz adja előnyét, ami hátrányát is: a regény kísérleti mivolta nyújtja érdekességét, szellemi izgalmát. Toldy világlátásának legfőbb tanait tézisszerűen foglalja össze és kapcsolja egymásba ebben a regényben, ettől viszont a történet sok helyütt túl kimódoltnak, a figurák túlontúl papírmasészerűnek, a cselekmény erőltetettnek hat. Ám provokatív újdonságnak számít a lineáris történetelmondás és a kronologikus időrendiség felkavarása és az a narratológiai fogás, hogy a regénynek több elbeszélője van, s emellett naplórészleteket és leveleket is tartalmaz.

Toldy művében egy öngyilkosság kiváltó okait keresi és analizálja. Ifj. Dumas, Sardou és Eötvös József A karthausi című műve hatására francia polgári környezetbe helyezve beszél és ítélkezik a modern társadalom erkölcseinek áldozatairól, ... társadalmi rendszerünk egy mélyen gyökerező bajáról. Arról, hogy nemzedékét a környezet befolyása alkalmatlanná teszi a valódi cselekvésre, nem tanította meg nekik a megváltozott kornak megfelelő viselkedési-vezetői módszereket, nem adott elég erőt a rájuk szabott feladatok elvégzésére. A környezetnek a lélektani fejlődést eleve megszabó hatását Toldy a pozitivizmus miliőelméletéből, azaz a környezetdeterminációs tanából emelte át. Hőse önnön lelkét a tudományos vizsgálat analitikus módszerével próbálja vizsgálni. Ezt azonban keveri az újromantika szerelemfelfogásának azzal a tételével, hogy csakis az igaz szerelem adhat boldogságot. Az, hogy Toldy az öngyilkosság választását az egyén személyes ügyének tartotta, és hogy ezt még irodalmi műbe is emelte, a korban már önmagában rendkívül modernnek (más nézőpontból pedig eleve botrányosnak) számított. Regénye komoly vallásetikai és morális kérdéseket vetett fel, s hűen tanúskodott Toldy leküzdhetetlen antiklerikalizmusáról. Odavetett mondataiban, illetve kifinomultabb elemzéseiben a kor szinte minden kérdéséről szól: az anyagelvűségtől a házassági hűségig bezárólag.

Asbóth János (1845-1911)

Asbóth János a nemzedék legmagányosabb, legkülöncebb alakja, egyszersmind a legelmélyültebb gondolkodóinak egyike. Kortársai sem igen ismerték, Ágai Adolf szerint maga volt a némaság. Roppant nagyokat tudott hallgatni. Úgy magát, mint monokliját soha meg nem mozgatta semmi...

Az Álmok álmodója (1876, megjelent: 1878-ban) - mely egyébként önéletrajzi vonatkozásokkal teli - a magyar irodalom talán legszebb, de mindenképpen a korszak legárulkodóbb című énregénye, azaz szerzőjéről legalább annyira szól, mint hőséről: Darvady Zoltán otthont lelni képtelen bolyongó, ki rosszkor és rossz helyen született, az örök vágyakozó. Asbóth lírai ritmikus, sőt muzikális prózája a pesszimizmus, a kiábrándultság, a dekadencia mintaregénye. Az író minden lehetséges utat végigjárat hősével: külföldre küldi tanulni, gazdaságot irányíttat vele, hírlapot írat, politikai csatározásokba hajtja, de Darvady minden területen csődöt mond, mindentől megundorodik, mindenből kiábrándul, mert Magyarország visszaadva önmagának nem a boldogulás, hanem a rothadás útján halad. A magyar irodalomban először jelenik meg regényében az elidegenedés, az elgépiesedés, az eltömegesedés réme, amely arról tanúskodik, hogy Asbóth legalább annyira elutasította a nyugati demokráciák liberalizmusát, mint a nemesi Magyarország irányadó eszméit és vármegyei életmódját. Hiába Darvady tehetsége, buzgalma - erkölcsi normájára és tartására, becsvágyára és feladatvállalására nincsen szükség, így a regény kétségbeesett zárótétele, mely a kötelességteljesítés elvét deklarálja, igen szervetlennek hat a regény befejező mondataként.

A magyar irodalomban az ő regénye nyomán indult el a több évtizedig fennmaradó Velence-kultusz, ahol Velence ugyanannyira a nosztalgikus, dicső múlt szimbóluma, mint a pusztulásra ítélt, haláltáncát járó város jelképe.

A hetvenes évek közepén a dezillúziós, tehát az illúzióikat vesztett regényhősök (Beöthy Zsolt: Bíró Márton, Kálózdy Béla, ifj. Ábrányi Kornél: A dicsőség bolondja) egész sorában rajzolódott meg a sajátosan magyar "felesleges ember" típusa, amelynek - Puskin nyomán - magyar előképe Arany László A délibábok hősének főszereplője, Hűbele Balázs volt.

Gyulai Pál - azaz a hivatalos irodalom - azonnal megpróbált fellépni a szemükben "káros irány" ellen. Az 1872-es év regénytermését elemezve, az Anatole című regény kapcsán "az apák" (Eötvös József, Kemény Zsigmond) példájára hivatkozva igyekezett jó útra téríteni az eltévelyedetteket. Atyaian feddő hangja azonban mind dühödtebben ostorozta a "fiúkat", akikből hiányzik a nagy eszmék és érzések, az emberi és nemzeti nagy érdekek valódi cultusa, akiket többé-kevésbé bizonyos könnyelműség vagy egyéni szeszély vezérel.

Az elégedetlen lírikusok

Miközben Vajda János - kiszorítva és kiszoríttatva - ügyet sem látszott vetni a magyar irodalmi viharokra, s öntörvényűen írta verseit, Arany János pedig az Akadémia megközelíthetetlen titkári (1870-től főtitkári) asztala mögött dolgozott, majd 1877 után a mindennapoktól és a betegségektől megcsömörlötten minden közéleti pozíciójáról lemondva a Gyulaitól ajándékba kapott Kapcsos-könyvbe rótta - az egyelőre - nem idegen szemeknek szánt sorait, az irodalmi közélet számos szereplője és csoportja tűzte nevüket példaként avagy ellenpéldaként zászlajára.

A hivatalos irodalom, azaz Gyulai Pál és köre Aranyt emelte az íróemberek elé követendő példaképül, de csakis a negyvenes évek népies hangú és témájú, azaz mindenki számára érthető, mégis nagyon választékos nyelvezetű, illetve az ötvenes évekbeli, nemzeti dicsőségünkre és sorsfordulóinkra emlékeztető, már témáját vagy rejtett utalásait tekintve is hazafias érzéseket pezsdítő és erősítő Arany műveit. Holott Arany a hatvanas-hetvenes évek verseiben már legbensőbb kételyein őrlődött, lételméleti és magánéleti kérdéseinek gyötrő válaszát fogalmazta meg bennük.

Az öreg Arany János (1817-1882)

A kiegyezés idejére Arany megtört ember - bár korát tekintve egyáltalán nem volt még olyan idős, mint a közvélemény arra emlékezni szokott. Szeretett lánya és több barátja időközben meghalt, s a vágyott nagyszalontai költözés lehetősége szertefoszlott. Minden pozíció, elismerés a lábai előtt hevert. 1875-ben Toldy Ferenc egyetemi katedráját ajánlották föl neki, de nem élt vele. Az akadémiai tisztség egyre inkább fárasztotta, s megpróbált menekülni belőle. Hol gyomorbántalma, hol légúti vagy szembaja vette elő. Naponta alig egy-két órát olvashatott, szellemi tájékozódását így egyre inkább fia és a körötte maradó barátok, elsősorban Gyulai irányította.

A közéletből s a napi gondokból mindinkább kivonult. Gondolatairól, gyötrődéseiről a nyaranta a Margitszigeten csak magának írott versei mesélnek, melyeknek az Őszikék címet adta. Ennek versei, balladái nagyon különböztek a "megszokott" Arany János-i hangtól. Higgadt, szemlélődő művek ugyan, de lefojtott belső indulatok égnek bennük, témájuknak gyakran választott városi tárgyat.

A balladák nagyon komorak, a bűn és a bűnhődés állandó témájuk, mindig katasztrófával végződnek, központi kategóriájuk a tragikumot előidéző könnyelműség, s ez a kiegyezés utáni idők politikai viszonyát tekintve, izgalmas asszociációkat sejtet (Hídavatás, Tengerihántás).

Verseiben - valamely apró jelenség nyomán - élet-számadást, sorselemzést végez. A nagyvárosi életről szóló látomásai, valamint a paraszti élet babonás, letűnt világáról szóló művek éppen egy folytathatatlan irányú népiesség végéről és eltévelyedéséről, valami új útnak a fáradt és rezignált kereséséről árulkodnak.

Irodalmi ellentétek

Arany László, akire erősen hatottak édesapja nézetei, 1873-ban a magyar politikai költészetről gondolkodva azt írta, hogy a mi költészetünkben oly általánosan vezérlő hangulat a hazafiság... Századok óta veszélyben forgó nemzeti létünknek mély nyomokat kellett hagynia a magyar költészetben... Eszméik többnyire csak a szorosan nemzeti életre szorítkoznak. A magyar hazafiasság ugyanazon szűkebb körben tartja őket, mint politikánkat, melynek legelőször az ország megmentésére kellett gondolnia s ritkán érezhette magát oly erősnek, hogy az egész emberiségre kiható, általános európai mozgalmak árjára bocsátkozzék. A művelt világot beharsogó koreszméknek a mi költészetünkben ritkán és kevés visszhangja van; elzárt helyzetünk nem engedte, hogy az újabb kor első hírnökei mellé sorakozzunk..., s bízik abban, hogy egy távolabbi jövőben a politikai költészet talán megújulhat. Tanulmánya mégis a régi típusú politikai költészettel való leszámolásnak tekinthető, hiszen ekkortól ő is elhallgatott mint író, és ahogy fogalmaz: a régi magyar társadalomba új elemek, új igények, érdekek, eszmék, jelszavak, rajongások lépnek a sorompók közé.

Gyulai Pál azonban mintha éppen a végső kijelentést nem hallotta volna meg. Az eszményítés és a fenséges témák követelményére hivatkozva körülvette magát tanár- és költőbarátaival (Greguss Ágost, Szász Károly, Lévay József, egyébként maga Arany is egyre inkább kiszorult körükből), akik a megszabott receptúra szerint, harmad-negyedrangú költői tehetséggel ontották ódáikat, eposzaikat, elégiáikat, s az akadémiai pályázati bírálóbizottságok befolyásolásának segítségével állandó elismerés, s a Gyulai szerkesztette Budapesti Szemle hasábjain pedig folyamatos publikálási lehetőség várt rájuk.

A Gyulaiék szűk körén kívüli, de korábban a Deák-párthoz vonzódó költők a pártpolitikai változások nyomán, a Monarchiához való viszony megítélése tekintetében vagy pontosabban átgondolt világképük szerint rendeződtek kisebb-nagyobb körökbe. Az irodalom területén is egyre inkább differenciálódtak a régebbi csoportosulások, ám a csalódottság és a kiábrándultság érzete általánosnak volt mondható.

A hivatalos irodalomtól eleve elhatárolódók és az új utat keresők két lehetőség között választhattak: vagy a régi formákat kellett új tartalommal megtelíteni vagy a nyugat-európai, modern vonulatokat megismerve azokat áthasonítani és személyes élménnyé formálni, illetve képhasználatukat, formai megoldásaikat ellesni. A hivatalos irodalompolitikát s -esztétikát ellenző, fiatal költőnemzedék a nagyon beszédes Új Világ című lap körül gyülekezett. Ez 1869-ben alakult Benedek Aladár szerkesztésében, és polgárosító törekvéseiben, poétikai megoldásaiban, újításaiban leginkább Vajda Jánost vallotta költőelődjének. Nem sokkal később, 1871-ben csatlakozott melléjük a Szana Tamás szerkesztette Figyelő gárdája. Új világlátást, új tematikát, új hangot, új műfajokat követeltek. A napi politikát és a közéleti szereplést elutasították, mert etikátlan és tisztátalan dolognak tartották. A hatalmat elítélték, mert benne látták az egyén korlátozásának megtestesítőjét. A pozitivizmus tanai nyomán a mindent kodifikálni, szabályokba foglalni igyekvő törekvéseket elvetették, s a személyiség, az érzelmek szabadságát hirdető romantikához nyúltak vissza. A nemzeti korlátokból kitörve erőteljes világirodalmi tájékozottságot és nyitottságot követeltek.

Éppen nemzetköziségük (akkori szóhasználattal: a kozmopolitizmus) lett a korszak egyik legnagyobb indulatokat keltő és irodalomelméleti pengeváltásokat kiváltó kérdése.

Az európai szépírók és elméletírók közül azokat érezték szellemi társnak, akiktől az egyén meghasonlottságának és otthontalanságának, a belső világ harmóniájának magyarázatát vagy esetleg szatirikus kifordítását kapták, így kezdetben a német késő romantikusokat, elsősorban Heinét, majd a francia romantikus Victor Hugót, s a világfájdalmas Byront.

Kiemelkedő tehetség alig akadt közöttük. Nem is költői nagyságuk, hanem valamely új, eddig a magyar költészetben nem ismert vagy nem alkalmazott próbálkozásuk, kísérletük tartotta fenn nevüket.

A fiatal írócsoport legtehetségesebb tagja Endrődi Sándor volt, aki a heinei dalt modernizálta, s Heinének a Buch der Lieder (Dalok könyve) című, hihetetlen sikerű műfordítás-kötetét is publikálta. Hatása alól nem tudta kivonni magát az elkövetkezendő költőgeneráció, hiszen a dalforma megújítójaként s a szinte szentimentalizmusba forduló érzelemkultusz felelevenítőjeként ünnepelték. Verseiben gyakran szerepel az álom - a korszak egyik kulcsmotívuma - mint az ébrenlét és az alvás, mint a való világ és az ábrándvilág köztes állapota. Publicisztikája nagy tájékozottságról és európai műveltségről, éles logikájú érvelésről tanúskodik.

Újromantikus drámaírók és népszínmű-szerzők

A romantikus individualizmus gondolatköre a kor drámairodalmában ugyanúgy jelentkezett, mint a többi irodalmi műfajban. Az érzelem szabadságát - akárcsak a kor költői - a romantika nyomán követelték. Az általában szerelmi témájú történetet stilizált, azaz díszletszerű környezetbe és időbe helyezték. A reális világgal szemben, abból kivonulva hangsúlyozottan egy álomvilág vágyát hirdették, amivel a szecesszió egyik jellegzetes vonását előlegezték. A szerelmi boldogság elérését tartották az élet legfőbb céljának, s ennek bizonygatása legtöbbször fontosabbnak tűnt számukra, mint a szereplők lelkiállapotának, lélekfejlődésének vagy a jellemek kapcsolatrendszerének megrajzolása.

Nyilvánvaló, hogy ezek a drámák nem igazán magas esztétikai minőségük miatt számítanak fontos mérföldkőnek, hanem egyrészt az érzelmek, a belső világ szabadságának követelése mellett témaválasztásukban hoztak újat, másrészt a drámai költemények méltóságteljes, de sokszor roppant bonyolult és nehézkes nyelvezete helyett - a francia társalgási drámából tanulva - könnyed, sőt költői és hajlékony csevegés folyik bennük.

Az újromantikus magyar dráma kezdőművének Rákosi Jenő 1864-ben írt, 1866. október 14-én a Nemzeti Színházban nagy sikerrel bemutatott Aesopusát tekintjük, amely igazi mesei alaphelyzettel indul: Samos király parancsba adja, hogy a birodalom összes nőtlen emberének meg kell házasodnia, és mesei megoldással is zárul - a szerelem mindenre megoldást talál (mindenki megleli a párját, a rabszolga nem is igazi rabszolga). A képzelet világában tehát - a való élettel szemben - teljes a szabadság, nincs semmi kötöttség és korlátozás.

A magyar és német nyelven író Dóczi Lajosnak az 1872-ben Teleki-díjat nyert és 1874. január 14-én a Nemzeti Színházban színre került Csók című verses vígjátéka már csupán egyetlen szerelmi motívumra épít, s egy tiltott csók körül bonyolódik. A darab hihetetlen sikere (adták Bécsben, Kolozsvárott és Stockholmban is) igazi korjelenségnek tekinthető. Titka az ekkoriban rendkívül merésznek, szabadnak és érzékinek számító tárgyválasztással, költői nyelvezetének mívességével magyarázható. Emellett világosan érzékelhető a szerző előre eltervezett, s nem is titkolt szándéka, hogy könnyed szórakoztatást nyújtson.

Gyulai Pál Színházi szemle című, az újromantikus drámaírók ellen 1875-ben írott cikkében Csiky Gergely Jóslat című darabjával kapcsolatban élesen kikelt a korabeli sajtónak azon hangjai ellen, amelyek az Akadémia pályázatainak bírálati rendszerét csipkedték meg. Új irányú drámaíróinkról azt tartotta, hogy hajhásszák az élcet, szójátékot és mesterkélt beszédmódot... Nem Shakespeare tragédiáit vagy sikerültebb vígjátékait utánozzák..., de leginkább a középfajú drámákat kedvelik, melyekben tragikai és komikai elemek vegyülnek, azonban nem értik a vegyítés módját. Rákosi Aesopusát inkább hetyke, mint merész kísérletnek tartja, s leszögezi, hogy ez irány nem szülhet jó drámát s mégis nem egy követőre talál, az valóságos kórjel. Dóczi Lajos Csók című drámájának alapeszméje véleménye szerint egy kissé erkölcstelen... Valószínűségről, jellemrajzról szó sincs az egész műben. Az egész mű lírai verseny, élcek és ötletek pattogása. Csiky Gergely Jóslatáról - s áttételesen az egész újromantikus irányról pedig azt tartotta, hogy amit Csiky újabb drámaíróinktól tanult, az nem más, mint az, hogy vígjátékot akarván írni, ne írjon az ember vígjátékot, hogy vígjátéka tárgyát ne a jelenben keresse, hanem a múltban, a mesés korban azonban ne tiszteljen semmiféle hagyományt, hogy a cselekvény annál költőibb, mennél kevesebb benne a józan ész és valószínűség, hogy mesterkedjék egész erejéből, de az emberi szív tanulmányára és rajzára minél kevesebbet adjon.

Rákosi Jenő ettől kezdve teljesen felhagyott az újromantikus drámaszerzéssel, Dóczi Lajos nem írt többet, Csiky Gergely pedig Párizsba utazott, és új utakat keresett.

A népiesség átértelmezése és modernizálása a drámairodalomban a népszínmű-szerzők második hullámára várt, de korántsem állítható, hogy ezt mindig a legtökéletesebben oldották volna meg. A Szigligeti nyomdokán lépkedő népszínmű-írókat sokszor elbódította a hirtelen megnövekedett számú közönség ünneplése, s nemegyszer a könnyebben feldolgozható, kidolgozatlanabb, de esetleg látványosabb megoldások mellett döntöttek. A népszínművekben megjelenő nép az agrárgazdaság csikorgó átalakulásáról mit sem tudott. A darabokban ünneplőben jártak, szépek voltak és egészségesek, örömüket-bánatukat kidalolták, s a gondjuk nyomban meg is oldódott, életterük, környezetük csak jelzés- és díszletszerűen villant fel. De a közönséget rávették a rendszeres színházba járásra, s a nagyvárosiasodó lakosság szórakoztatása mellett azt az illúziót adták, hogy valami unikumot, a tősgyökeres, a dicső múltat idéző, az "igazi" magyar paraszti élet esszenciáját kapják.

A keserédes műdalt éneklő, sírva vigadó magyar máig élő, jellegzetes alakja a népszínművekben született meg. A Népszínház 1875-ös megnyitásával a népszínművek külön intézményt kaptak, s "háziszerző"-gárdájuk is kialakult. Tóth Ede A falu rossza című darabjával a műfajt a súlytalanabb szórakozás felé irányította, míg a Rákosi Jenő által felfedezett Csepreghy Ferenc A sárga csikó és A piros bugyelláris című munkáiban egy nem túl hiteles, álnépi világ romantikusan idilli, humoros képével bűvölte meg közönségét.

A népszínmű vadhajtásai a ponyvatermékek piacán törtek elő, s leginkább az érzelmes betyártörténetek kocsmajeleneteiben leltek otthonra. Maga a népszínmű a nemsokára külön műfajként jelentkező, Bécsből érkező operett idősebb "testvére", azzal a jelentős különbséggel, hogy a népszínműnek mindig van valami lokális és vidéki helyszíne és színezete, parasztfigurákkal, míg az operett már polgári szereplőkkel, polgári környezetben játszódik.

A kor történeti tárgyú drámái - bár nagyon sokféle és egymáshoz képest széttartó szépírói elképzelés megvalósítására mutatkoztak alkalmasnak - abban játszhattak szerepet, hogy a dicső múlt korfordulóit megidézve a drámairodalom művelőit annak a kérdésnek a megválaszolására igyekeztek szorítani, hogy - a reformkor és az abszolutizmus "nagy" és hősi korszakát követően - a "kis kor" hogyan viszonyul a tragikumhoz, egyáltalán van-e tragikuma, miféle a modern kor tragikus vétsége és bűne.

Néhányan azért megpróbálkoztak a polgári társadalom világát is bemutatni, illetve megidézni. A történeti tények alapján nem meglepő, hogy bár a polgárosodó országról szóltak, szereplőik sokáig a nemesség, a birtokát vesztett dzsentrik soraiból kerültek ki. Az első modern szatirikus társadalomrajzot Toldy István vázolta fel A jó hazafiak című munkájában, melyben Vadnay Károly szerint a főhősök ajkán mindig a haza neve zeng, mégis folyton a maguk érdekei szerint cselekszenek. A nő érzelmi egyenjogúságát választotta Kornélia című tézisdarabja modernnek számító témájául, amelynek egyes érzéki jelenetei miatt erős támadások érték. A kisvárosi úri élet kisszerűségét Berczik Árpád villantotta föl Házasítók című vígjátékában.

Zsurnaliszta irodalom

Abban, hogy a több nyelven értő, művelt közönség viszonylag hamar elcsábult az idegen (főként német) nyelvű irodalomtól és sajtókiadványoktól s a magyar nyelvű termékeket (is) választotta, óriási szerepe volt a gyorsan fejlődő magyar újságkiadásnak. A széles olvasóközönség kialakulásában nagyon fontos szerepet játszott a hatvanas-hetvenes évek újságjainak, hírlapjainak és sajtótermékeinek egyre szélesedő és differenciálódó kínálata.

Az olvasók valósággal falták a hirtelen megnyíló hírforrásokat, hiszen ezek a nagyvilágra nyitottak kaput. A közember számára is fontos kezdett lenni a közéletben, a kül- és belpolitikában (és esetleg az irodalomban) való eligazodás. A külföld képe sokak számára csak az újsághíradásokból rajzolódott ki. Innen értesülhettek a modern műszaki és természettudományi felfedezésekről, az új eszmeáramlatokról. A tájékozott, széles látókörű ember képéhez egyre inkább hozzátartozott a lapokból megszerezhető tudás is.

Ekkoriban pusztán a szépírói munkásságból megélni csak nagyon keveseknek lehetett. A napi újságírás robotja sok időt és energiát emésztett fel - igaz, az íráskészséget viszont roppantul csiszolta. A magyar írókat nagyrészt - ha sokukat szűkösen is - a sajtó tartotta el. Némi eltérés mutatkozik ugyan a számadatokban, de annyi bizonyos, hogy ez idő tájt az újságírásból élők száma hozzávetőlegesen 600-700 körül lehetett.

1867-ben több mint 220 időszaki kiadvány jelent meg, s ezek 60 százaléka magyar nyelvű volt. Egy évtized múlva számuk már 414-re emelkedett. A kiegyezés körüli időkben az újságok mintegy négyötöd része a fővárosban készült. Vidéken ekkoriban csak Aradon (Alföld, Aradi Lapok) adtak ki napilapot, a vidéki hetilapok száma huszonöt körül mozgott. A hetvenes években minden harmadik megyeszékhelynek volt már helyi közlönye.

A politikai lapok közül ki-ki pártállása, politikai ízlése szerint választhatta meg napi olvasmányát. Ha Deák-párti volt, a nagy múltú Pesti Naplót, amely politikai vezércikkein kívül színvonalas közgazdasági és államigazgatási szakcikkeket közölt, s amely 1875-ben, a fúzió évében összeolvadt Rákosi Jenő Reform című lapjával. Ha a Tisza-párthoz húzta a szíve, a támadóbb hangú és személyeskedésektől sem mentes Ellenőrt vagy a Jókai Mór által szerkesztett és higgadtabb hangnemű Hont, melynek különleges vonzerejét az adta, hogy tárcarovata több Jókai-regényt folytatásokban itt közölt először.

A kor talán legnépszerűbb sajtótermékeinek az ismeretterjesztő és szórakoztató hetilapok számítottak. A Vasárnapi Ujság - a házibarát a magyar családi tűzhelynél - szerkesztője 1867-től 38 éven keresztül Nagy Miklós volt, lapja a nívós ismeretközlés mintáját adta. A legszínvonalasabb "enciklopédikus" hetilapnak számított. Ahogy a lap 25. évfordulóján, 1878-ban a szerkesztő a lap feladatáról írta: a fölvilágosodás és józan haladás terjesztése úgy az ismeretekben és az ízlésben, mint a politikában és a közéletben, szelleme szabadelvű, független és nemzeties. Az egész családnak olvasmányul szolgált a nagymamától a hatesztendős Mariskáig. Feladatának érezte a magyar és külföldi tudományos közélet bemutatását, a műveltség emelését. A kiegyezést követő években jelentős szerepet vállalt az ekkori magyar értelmiségi gondolkodásra leginkább ható liberalizmus, pozitivizmus és materializmus legfőbb gondolatainak megismertetésében. Természet- és társadalomtudományi szakcikkei rendszeresen és igen behatóan foglalkoztak a darwinizmus fejlődéselméletével. Útleírásokat és nemzetgazdasági elmélkedéseket adott. Minden szám verset és elbeszélést is közölt, s bár nem kizárólagosan, de főként a Gyulai köréhez tartozó, már befutott, elismert íróknak és irodalmi irányzatoknak nyújtott publikációs lehetőséget. A hetvenes évek közepétől egyre inkább a vidéki dzsentri olvasóközönség igényét szolgálni igyekvő képes családi lappá szürkült, hiába írta róla Mikszáth 1905-ben, hogy: Sáska módra támadtak mellette más szépirodalmi és képes lapok, de egy se bírt vele versenyezni, jönnek-mennek, az öreg "vasárnapi" úgy nézi ezt egykedvűen, mintegy vár a nagyfüstű gyárkéményeket. A füst eloszlik, a kémény ledől egy nap, de ő marad az ormon bántatlanul.

A nagyvárosiasodó polgárság ízlését kereste a Magyarország és a Nagyvilág, 1876-tól a szépirodalmi és ismeretterjesztő képes hetilap alcímet viselő kiadvány, melyet a kor legügyesebb kezű szerkesztői adtak ki: Vértesi Arnold, Frankenburg Adolf, Vadnay Károly és 1870-től Ágai Adolf. Mint felemelkedését, úgy pusztulását is nagyrészt a képeinek köszönhette a lap, hiszen a külföldi képek utáni szerzői jogdíjakat már nem tudták előteremteni.

Még élt az előző kor laptípusa, a divatlap s a jellegében, szerkezetében hasonló, új társa, a családi lap. Mindkettő elsősorban a női olvasóknak szólt. Bár német minta alapján készültek, s főként divatképeket, szabásmintákat közöltek, de nem feledhetjük, hogy irodalmi anyaguk szerzőit nemegyszer egy ekkoriban még csak készülődő, hangját kereső és máshol egyelőre helyet nem találó új író- és költőnemzedék adta (Képes Világ, Családi Kör, Nefelejts, Magyar Bazár). Szerkesztői gyakran maguk is nők voltak (Nők Munkaköre - Wohl Stefánia és Wohl Janka).

Alig csökkent az élclapok népszerűsége, melyek a napi eseményeket, a közélet alakjait figurázták ki, s ezzel szinte személyes ismerősökké tették őket az otthonokban, miközben jelentős szerepük volt abban, hogy nevetésbe csomagolva magyarázták, oldották és csillapították a politikai ellentétek és összetűzések keltette indulatokat (Borsszem Jankó, Üstökös, Bolond Miska).

Az irodalmi lapok egyszerre igyekeztek számot adni a korszak, de legalábbis egy-egy írói kör szépirodalmi és szakirodalmi munkásságáról, egyre nagyobb részt kaptak benne az irodalomról való gondolkodás elméleti cikkei, eszmetörténeti fejtegetései, a mind nagyobb súlyú irodalomkritikai írások és az irodalmi élet aktuális kérdéseire való reflektálások. Különösen igaz ez a Deák-párti múlttal rendelkező Budapesti Szemlére, amelyet 1873-tól Gyulai Pál szerkesztett. A folyóirat a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával, a tudományos kiadónak számító Ráth Mórnál jelent meg. Az irodalom kérdésein kívül társadalomtudományi, azaz hazai és külföldi filozófiai, művészeti, történeti tárgyú elmélkedéseket hozott, sőt tudósított az új természettudományi eredményekről is. Szépirodalmi alkotást (mely a terjedelem körülbelül egynegyedét tette ki) kizárólag egy szűk, Arany baráti körébe tartozó irodalmár csoporttól közölt, s nagyobb teret engedett a nem a legújabb külföldi szerzők (Byron, Puskin, Tennyson, Heine) fordításainak. Gyulai ugyanis csak olyan írókat kívánt megjelentetni, akik a nemzeti jellem megőrzését és a fontolva haladást segítik elő. Kritikai rovatát elsősorban Gyulai éleslátó szeme és vitriolos tolla írta, s benne a népnemzeti iskola elveire hivatkozva ítélkezett. Az igényes értekező próza nyelvét ez a lap honosította meg hazánkban.

Az 1871-ben megalakult Figyelő Szana Tamás szerkesztésében indult, s a "Gyulai-féle párt" és az Akadémia ellen berzenkedő, feltörekvő, ellenzéki irodalmárcsoport fóruma lett. Vajda Jánost és az általa képviselt lírai irányt több ízben védelmezték meg, s igen éles hangon ítélték el a népnemzeti irányzat vezetőit. Névy László így fogalmazta meg nyílt ellenállásukat: A jelszó ki van mondva; csoportosulunk és harcolunk, egyik a hegemóniáért... Gyermekesség, malitiai hiúság és tehetetlenség, komoly érdekek és személyi kérdések, meggyőződés és coulissa-cselszövény össze-vissza mint kaosz ős elemei tartják fenn a forrongást, és hiányzik az a hatalom, a tiszta eszmény, mely rendet hozzon a zűrzavarba.

A Figyelőt Abafi-Aigner Lajos, az irodalomrajongó lap- és könyvkiadó jegyezte. Esztétikai és elméleti irányának meghatározó alakja a nagy műveltségű György Aladár volt, kritikai hangját elsősorban Endrődi Sándor szabta meg.

Igazi szépirodalmi lapnak az 1864-ben Tóth Kálmán szerkesztésével indult, Emich Gusztáv (Petőfi kiadója) kiadójánál megjelentetett Fővárosi Lapok hirdette magát, mely alcíme szerint "irodalmi közlöny" volt.

A tudományos szaklapok első hírnökei is ekkor indultak. 1872-ben Szarvas Gábor vezetésével a Magyar Nyelvőr, mely az iparosodás és a nagyvárosiasodás szülte új fogalmak, kifejezések megalkotásával és a változások következtében elbizonytalanodó nyelvérzék megacélozásával próbálkozott. A főként klasszika-filológiai, az ókori irodalmakkal és a hazai latinság emlékeivel foglalkozó szakcikkeket közreadó Egyetemes Philológiai Közlönyt valóban a szűk és művelt szakközönségnek szerkesztette 1876-tól Heinrich Gusztáv. A nemzeti múlt történettudományi vizsgálatáról a Századok adott számot, melyet a Magyar Történelmi Társulat adott ki 1867-től Thaly Kálmán, majd 1875-től Szilágyi Sándor szerkesztésében.

A VÁLLALKOZÁSOK KORÁNAK IRODALMA:
IRODALMI HARCOK ÉS KÍSÉRLETEK
(1877-1890)

Seregszemle

A század utolsó két évtizedének magyar irodalma korát - Tolnai Lajos önéletrajzi regényének címét idézve - "sötét világnak" látta és láttatta vagy még inkább éreztette. Ez nem pusztán azt jelenti, hogy lehangoló képet rajzolt róla. Az írók többsége éppen hogy elborzadt a közvetlen társadalomábrázolástól, s ez a kimenekülés, ez a lemondó és pesszimista életszemlélet árulkodóbb lehet bárminél. A belpolitikai élet ugyanis nem sok változást hozott. A Tisza-kormány bukásáig, azaz a kilencvenes évekig a politikai elit egyre jobban ragaszkodott a hatalmi pozíciókhoz. A párt- és érdekközösségek kéz kezet mos alapon irányították ugyan az országot, de a tőkebeáramlás miatt az ipar és az agrárgazdaság nehézkesen és sok-sok buktatóval, ám mégis fejlődött.

Budapest nagyon hirtelen nagyvárossá, majd világvárossá nőtt, s bár szellemi kapcsolata szoros maradt Béccsel, a testvér-, illetve ellen-fővárossal, egyre inkább a maga útját járta, s mind jobban megtalálta egyéni képét és hangját. Amellett hogy Budapest jelentős gazdasági centrummá nőtt, mindinkább az ország első szellemi műhelye lett, és rendkívül erős volt magyarosító és magához szívó hatása. A magyarországi nemzetiségi területekről érkező, nem magyar (főleg német) származású és a Galíciából bevándorló zsidók leszármazottainak sorából jövő írók nyelv- és identitáskeresése, helytalálása és asszimilációja a kor egyik legfontosabb kérdése lett, s közvetve-közvetlenül számos ponton érintkezett az irodalmi közélettel is. A vidéki irodalmi műhelyek kevés kivétellel mindinkább perifériára szorultak és - Budapesttel összevetve - provinciálisnak kezdték tartani őket. Az induló vidéki írók-költők csak az első próbálkozásuk idejére érezték elégnek a teret, s mielőbb megpróbáltak "kitörni", azaz Budapestre jutni, s legfeljebb onnan, visszatekintve csempészték be műveikbe szülőföldjük régióját.

Voltak írók, akik kibékültek a rendszerrel, és kormánypárti képviselőnek vagy köztisztviselőnek álltak (például Jókai Mór, P. Szathmáry Károly, Ábrányi Kornél, Herczeg Ferenc). Voltak, akik csipkedték, de kvaterkáztak vele (Mikszáth Kálmán). De a legtöbb íróból eltűnt a közvetlen világ- és országjobbítás igénye, a rossz útra tévedt nemzet megmentésének erkölcsi parancsa. Ez persze a belenyugvást, a helyzet elfogadását is jelentette. A hatalom megdönthetetlennek tűnt.

Az írók rezignáltak lettek, a politikát mélyen lenézték, s belső világuk rezdüléseivel és intellektusukkal foglalkoztak. A kilátástalanság és a mindennapi életből való kivonulás bizonyítására, elvi indoklására filozófiai megerősítést kerestek. Hosszú levelekben számoltak be egymásnak szellemi eszmélkedésük forrongásairól. Újra felfedezték Schopenhauer tanításait, elmélyedtek azokban a tanokban, amelyeket a pozitivizmus második, újkantiánus hullámának tudósai és a materialisták, azaz az anyagelvűség és a naturalizmus elkötelezettjei hirdettek (Mill, Taine, Spencer - Büchner, Vogt - Zola, Goncourt-ok). Az irodalomelméleti problémák filozófiai, sőt lételméleti kérdések megválaszolására serkentették őket. A századvég eszmei hatástörténetét vette számba, de egyben az egyes irányok divatjellegét és kiforratlan átvételét Heltai Jenő Irodalmi hajlamaim című szatirikus írásában összegezte.

Az utolsó negyedszázad íróit gyötrő kérdések elvi magyarázatára, a gomolygó érzések elméleti tisztázására és meghatározására ekkoriban az irodalomkritikusok és az irodalmárok szűk köre is megpróbált kísérletet tenni. Az irodalmi kritika és esszéírás még nem különült el a lételméleti és esztétikai fejtegetéseket összefoglaló filozófiától. Írásaikban gyakran keverik az elméleti és a gyakorlati problémákat. Érvrendszerük sokszor labilis és világmagyarázati bizonytalanságról árulkodik. Az elméleti számvetések időben megkésve követik az irodalmi események tendenciáit. Péterfy Jenő például, a Budapesti Szemle irodalomkritikusa, esszéírója, bár Gyulaiék folyóiratához szegődött, de ügyelt rá, hogy a napi irodalmi eseményektől, perlekedésektől, sőt az elvi vitáktól is távol tartva magát, megállapítsa korának irányadó eszmei áramlatait, és ezek értelmében ítélkezzék a völgyben ülő, kislelkű kor irodalmi alkotásairól és íróiról.

A század végére aztán föllendült a magyar filozófiai élet. Alexander Bernát és Bánóczi József 1881-ben megindították a Filozófiai Írók Tárát, melyben a klasszikus filozófusok műveit fordították le, és megteremtették a filozófiai terminológiát is.

A művészet, az irodalom világa erősen felértékelődött. Dilettánsok ragadtak tollat, mert a finom lelkű ember az irodalomban tudta föltárni legbensőbb valóját. Még Erzsébet királyné is verseket írt, Rudolf főherceg pedig irodalmiasított útiélményeit adta közre. Nőírók sora kért bebocsáttatást az irodalomba. Az írók közül sokan csupán ezt a territóriumot tekintették életterüknek, s eszükbe sem jutott az irodalmi közállapotok és viharok körén kívülre lépni. Háborúztak, de szigorúan az irodalmi közélet keretein belül vívták nemzedéki és pozícióharcaikat. Az aktuálpolitikai kérdések nem egyszer több áttételen keresztül, éles hangú irodalmi viták hátterében húzódtak meg. Művészregények születtek, amelyekben író vagy művész lett a főhős, és a művészsors mintázta az életet. Képes családi lapok egyik kedvenc témája lett a művészvilág bemutatása. Az írók messianisztikus hittel a szellemi arisztokrácia, a zseni magasabbrendűségét hirdették a születési arisztokráciával szemben.

Egyre több időt töltöttek az irodalmi kávéházak asztalánál, s már nemcsak találkozóhelyük volt itt, hanem munkahelyet és nemritkán kényszerű lakást is leltek falai között. Sikk lett a bohémság, a különc viselet, amit a közember eleinte furcsálló tekintettel, majd egyre megértőbb mosollyal méregetett. A literátus emberek mind öntudatosabban vállalták írólétüket, büszkék voltak rá, és akkor is ragaszkodtak hozzá, ha nyomorogtak, hiszen kiválasztottnak érezték magukat.

Az irodalmi ellenzék lassan kezdett magához térni és szervezettebbé válni. Az egyéni békétlenkedések és a Gyulai-kritikák nyomán - melyek mindig túlmutattak önmagukon, s a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalását is jelentették, sőt irodalmi felemelkedésről vagy elsüllyedésről ítélkeztek - egyre nyíltabb támadások fogalmazódtak meg az irodalmi intézményhálózatot mozgató és vezető szűk irodalmi csoport, azaz Gyulaiék köre ellen. Az 1870-es évek utolsó harmadában egy fiatal, magát Új Nemzedéknek hívó írócsoportosulás, az újonnan alakuló Petőfi Társaság és a Figyelő című lap gárdájából kiváló csoport indította meg több évtizedes harcát ellenük.

Gyulaiék egyre elszántabban és merevebben igyekeztek úgy tenni, mintha az irodalmi ellenzék nem is létezne vagy legalábbis semmi súllyal nem rendelkezne. Nem pusztán irodalmi társaságaikba nem választották be őket, nem csupán elzárták őket az irodalmi pályadíjaktól, hanem ezenközben generációk sorát tanították az egyetemi magyar tanszéken és bocsátották őket útjukra úgy, hogy az 1849 utáni modern irodalmi próbálkozásokról egyetlen szót sem ejtettek, de még a fiatal költő- és kritikusnemzedék Arany-recepciója sem fért tantervi anyagukba.

Rendkívüli munkát végeztek viszont az elmúlt korok irodalomtörténetének megírásával, a legalapvetőbb irodalmi kézikönyvek és irodalmi, valamint történeti forrásmunkák összeállításával (Régi Magyar Költők Tára, Anjou-kori okmánytár) és a külföldi klasszikusok könyvtárra való műfordításának elkészítésével (A Kisfaludy Társaság Shakespeare-sorozata, Don Quijote-fordítás, Molière-sorozat). A fordításokat nagyrészt a harmadvonalbéli költőre, Szász Károlyra bízták, akit még barátai is "a mindent fordító" írónak neveztek. A Gyulai-Szász Károly-féle műfordítói programba (miszerint a műfordítás rendeltetése az, hogy idegen remekek által a saját nemzeti irodalmukra is jótékony hatást gyakoroljanak) szerintük csak kevés mű fért bele. Így pontosan azokat a fordítói teljesítményeket tartották károsnak és rekesztették volna ki a magyar irodalomból, amelyek részint máig értékesek (például Ábrányi Emil Don Juan-fordítása), részint pedig azokat, amelyeknek több évtizedig terjedő irodalmi hatása lett a magyar irodalomban, mint például Bérczy Károly Anyegin-fordítása, melynek nyomán a "felesleges emberek" egész sora született a magyar irodalomban.

Szinnyei József, a Kisfaludy Társaság alapító tagja, az országos hírlapkönyvtár megteremtője, majd a 1888-tól a Nemzeti Múzeum hírlaptárának őre 1873-1894-ig évente összeállította a Magyarországon megjelenő hírlapok címjegyzékét. 1891-től több mint két évtizeden keresztül írta 14 kötetes fő művét, a Magyar írók élete és munkáit, melyben 29 553 írói, irodalmi életrajz és bibliográfia szerepel.

A kulturális kormányzatot elsősorban az oktatáspolitikai és oktatásügyi kérdések (főleg a közép- és felsőoktatás szervezési ügyei) kötötték le, s az irodalmi folyamat menetébe nemigen próbáltak beleszólni vagy beavatkozni. Koncepciózus hivatalos kormányzati irodalompolitika, azaz írók, művek támogatása még nem létezett. Irodalmi kérdésekkel kapcsolatosan általában csak írói segélyezések engedélyezése kapcsán vagy nagy írói jubileumok (Jókai, Mikszáth) szervezésével összefüggésben intézkedtek.

A kommerciális, azaz a tömegkultúra mind nagyobb teret nyert. Ez egyrészt azt jelentette, hogy megnövekedett számarányában, de azt is, hogy egyre differenciáltabban kívánta kiszolgálni az olvasói igényeket. Bővült az irodalmi termékek piacának skálája, s ennek a legfontosabb lépése az volt, hogy az igazi, nívós irodalom és az alantas ponyvairodalom között létrejött egy köztes helyzetű, magyarul lektűrirodalomként emlegetett rétege a műveknek, melynek a könnyedség volt a kulcsszava.

A sajtótermékek köre és kínálata hihetetlen módon kibővült, s a tőkeerős könyv-, nyomda- és sajtóipar kisvállalkozásai hatalmas nagyvállalatokká, részvénytársaságokká alakultak. A sajtó igazi nagyhatalommá nőtt, embereket emelhetett föl s taszíthatott a pusztulásba vagy a feledésbe, ügyeket vihetett sikerre, avagy ítélhette őket bukásra.

Az egyre növekvő számú közönség számára sok új lehetőség kínálkozott, hogy olvasnivalóhoz jusson. A kaszinókon és a közkönyvtárakon kívül polgári és munkás-olvasókörök alakultak, melyek származásra, lakóhelyre, nemre, érdeklődési területre, foglalkozásra való tekintettel jöttek létre, és csábították tagjaikat az olvasásra. Egyre gyakoribbak voltak a vidéki városok társasköreiben tartott írói, irodalmi estek, a nagy írók jubileumi és évfordulós megemlékezései.

Irodalmi harcmező - a kozmopolita vita

A hivatalos irodalom, azaz Gyulaiék köre látszólag nem sokat érzékelt a magyar irodalmi életről való gondolkodás megújulásából. Legjobb tudásuk szerint végezték a dolgukat: tanítottak az egyetemen, ülésekre jártak, pályaműveket olvastak és bíráltak, s egyáltalán: nagyon sokat olvastak, akadémiai pályadíjak sorsa felől döntöttek, folyóiratokat szerkesztettek (Budapesti Szemle), komoly és máig használatos könyvsorozatok kiadását tervezték el és azokat meg is valósították (Olcsó Könyvtár, Régi Magyar Könyvtár, Régi Magyar Költők Tára).

Maga Gyulai Pál (mellesleg főrendiházi tag) nem volt könnyű természetű ember, igen magányos és távolságtartó életet élt. Felesége, Szendrey Mária (Petőfi feleségének húga) korán meghalt, s ezután Gyulai csak legjobb baráti társaságával (Szász Károly püspökkel, Lévay József alispánnal) osztotta meg magányát.

Éles esze és szeme volt. Bírálataiban maró gúnnyal vesézte ki a bírálandó tárgyat, legnagyobb kedvvel Vajdát és Jókait, s ezzel a kemény és harcos hangú irodalomkritika meghonosítója lett. Irodalmi ítéleteiben tévedhetetlennek és megfellebbezhetetlennek hitte magát.

A századvég Gyulai-képéről írta Mikszáth Kálmán, aki fiatalon, irodalmi sikerkorszaka előtt egy kávéházi társaságba járt Reviczkyvel, Komjáthyval, Szabó Endrével és az Ábrányiakkal: Ah, mit érezhet ez a kis emberke, mikor magas cilinderével, nagy botjával, rendes kéziratnyalábjaival végigmegy az utcákon s utána susogják: Ez döfte le Jókait! Ez szúrta agyon Dóczit! Ez sujtott egyet Kossuth felé!... Nem igazságos ő;... ahol ő uralkodik, a klikk-szellem labodája veri fel, tehetségtelen embereket hoz be, néha csak azért, hogy velük tehetségeseket szorítson ki. Móra Ferenc pedig már e század elején: Gyulai Pál ... vak dühvel lekaszabolt és lekaszaboltatott mindent és mindenkit, akiben megcsillant is a tehetség.

A Gyulaiékat támadó, Vajda nevét a zászlajukra tűző és a Figyelő című folyóirat köré csoportosuló fiatal írók nyomán egy újabb felnövő és hangját kereső - nevüket egy Gáspár Imre szerkesztette versantológiából kölcsönözve - új nemzedék érkezett: Reviczky Gyula, Gáspár Imre, Koroda Pál, Rudnyánszky Gyula, akik fölelevenítették a hatvanas évek Zilahy-csoportjának eszméit. Főként felvidéki, elszegényedett, illetve elszegényedő közép- és kisnemesek voltak. Sokan a pozsonyi főgimnáziumba jártak, ahol éppen ez idő tájt lángolt fel az egyik legerősebb magyarosodási mozgalom.

Amikor az 1870-es évek utolsó harmadában Budapestre érkeztek, már felkészültnek érezték magukat, hogy kivívják helyüket az irodalomban. Az egzisztenciájukért harcoltak, hiszen elsősorban ez a generáció és ez a birtokát vesztett nemesség szembesült azzal a helyzettel, ami egyébként országos gondként is jelentkezett: föld és egyéb biztos anyagi háttér nélkül valamely polgári foglalkozásból kellett eltartani magukat. Ennek a körnek azonban nem volt mindegy, hogy miféle polgári állást vállal, mert az állami hivatalt megvetették, nemesi származásuk, öntudatuk a polgári szakmákat lenézte, ráadásul zseni- és kiválasztottságtudatuk csak az irodalommal és az újsággal kapcsolatos elfoglaltságot tudott elfogadni. Többen ráadásul csak autodidakta módon tudták képezni magukat, mert egyetemi tanulmányokra nem volt pénzük.

Évekig próbálkoztak irodalmi pályadíjak elnyerésével helyet találni az irodalmi életben. A pályadíjak számukra szinte misztikus jelentőséggel bírtak. Nem pusztán Petőfi és Arany példája lebegett a szemük előtt, akiknek sikeres pályázata az irodalmi körbe való beavatással volt egyenértékű, hanem a várt nyeremény és siker az irodalmi körbe való befogadás és tehetségük elismerése mellett publikálási, könyvkiadási lehetőséget jelentett volna, esetleg rendszeres fizetést hozó irodalmi állást. Voltak jó páran, akik először megpróbáltak Gyulaiékhoz bekopogtatni írásműveikkel, de bebocsáttatást sem kaptak, nemhogy biztatást. Így pedig csak havi 5-10 forintos szerkesztői-korrektori állást csíphettek el, miközben egy rosszul fizetett vidéki tanítói fizetés is csupán 300-400 forint volt évente. Verseiket, írásaikat névtelen, alig 100-200 példányban megjelenő, főként nőknek szóló vagy gyengébb színvonalú, rövid ideig élő családi lapoknak küldhették el, ahol ismeretlen fogalom volt a honorárium. Szigorú kenyérharcról és nagyon sok személyes megbántottságról volt szó, de ugyanakkor leküzdhetetlen ízlésbeli és elvi, nemritkán pedig politikai vagy vallásfelekezeti különbség is feszült a két irodalmi elgondolás között. Irodalomelméleti, esztétikai, poétikai, irodalomkritikai elveik összeegyeztethetetlenül álltak egymással szemben. Ez a nemzedéki és irodalompolitikai alapú harcos szembenállás teljesen ismeretlen volt a környező országok irodalmában. A két irodalmi tábor közötti hatalmi és anyagi jellegű eltérés összehasonlíthatatlan volt, s Gyulaiék jóval nagyobb hatósugárban és jóval szélesebb körben voltak képesek eszméiket kifejteni.

A legfiatalabb írócsoportosulást, a "fiúk nemzedékét" is megalkuvóknak tartották, mert közéleti pozíciókat és állásokat töltöttek be, és nagyon irigyelték őket családi hagyományaikért, sokszor hangoztatták azt, hogy elért irodalmi sikereiket csupán nevüknek köszönhetik. Ez a kezdeti, mindenkivel való szembenállás többször eredményezte azt, hogy részkérdésekben saját soraikon belül is különböző irányzatok, kisebb csoportosulások formálódtak, s időről időre véd- és dacszövetségek alakultak, illetve bomlottak föl.

Mégis az Új Nemzedék köre által képviselt és a bennük megtestesülő kozmopolita költészet körül kialakult vita irodalmi életünk kor- és korszakmeghatározó eseményévé nőtt. A vita kirobbantója maga Arany János volt, aki 1877-ben írt Kozmopolita költészet című, 1878-ban a Fővárosi Lapokban publikált versében emelte föl ellenük a hangját, s a kozmopolita poézist a "dalok korcsának" nevezte. Arany verse mögött sokan sejtették már akkoriban is Gyulait, mindenesetre innentől fogva az irodalomban a népies tárgyú és nyelvezetű, a hazafias érzés inspirációját előtérbe állító és a városi tárgykört választó, elvontabb kép- és nyelvhasználatú, a nemzeti tulajdonságok helyett az örök emberit hangsúlyozó költészet között több évtizedig dúló harcot kozmopolita-vitának szokás nevezni. Korántsem volt azonban egységes a fogalom használata, tartalmi megítélése. Jelentett demokratikusat, európait és általános emberit. Irodalmi értelemben általában a népnemzeti irányt elvetőket, később a városi irodalmat, a századforduló utáni évtizedekben sokszor a városi/budapesti zsidó értelmiség irodalmát értették alatta. Nehezítette az eligazodást, hogy a népnemzeti és a nemzeti fogalma sem volt teljesen tisztázott, és sokszor még a népies fogalmával is keveredett. A kozmopolitákat támadók állandó kifogása volt az, hogy a kozmopoliták a nemzeti jelleget tagadják és elvetik. A kozmopoliták viszont a kettőt összeegyeztethetőnek tartották. Endrődi Sándor például kifejtette, hogy a nemzeti jelleg, vagy ha úgy tetszik, stíl, mindig összefér a kozmopolitizmussal.

A kozmopolitizmus ügye a hosszú évek alatt több aktuálpolitikai kérdéskörrel is össze-összekapcsolódott, de legalábbis érintkezett, mint ahogy a hetvenes évek közepén még a nem magyar (főként osztrák) származású, a Bach-korszakban idetelepített hivatalnokgárda utálatából eredeztethető idegengyűlölettel vagy a Magyarországra folyamatosan beáramló zsidó bevándorlással és a már itt élő - elsősorban német és zsidó - lakosság asszimilációjával vagy a kormányzat magyarosító törekvéseinek túlhajtott értelmezésével. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján tehát a kozmopolita-vita már több más, sokkal bonyolultabb aktuális politikai jelenséggel is telítődött, illetve vegyült össze, még ha ezek általában nem is tűnnek föl első látásra, s csak rejtetten mutatkozik hatásuk.

A fogalom születésekor azonban főként egy irodalmi irányzatot, abban is inkább a líra művelőinek egy csoportját jelölte. A vita - elvi szinten - az irodalom feladatának, irányultságának, választott témájának és poétikai megoldásainak lehetséges módozatairól szólt. Anélkül hogy esztétikai ítéletet hoznánk, megállapítható: a kozmopolita irányú költészet mindenképpen modernebb volt. Modern volt ez az irány témáiban, oldott, virtuóz nyelvében és szóhasználatában, s leginkább a belső emberi világ rezdüléseinek, érzéseinek, félelmeinek és szerelmeinek rajzában, az egyéniség szabadságának hirdetésében. A nagyvilág dolgaiban eligazodó, abban tájékozott vagy éppen attól megrettenő és eliszonyodó költők szavaiban a kor elmagányosodó embere saját gondjaira, gondolataira és kétségeire, őrlődéseire ismerhetett. Modern volt mai szemmel is, hiszen éppen az Arany kifogásolta jellemzők miatt tartjuk elődökként sokukat a mai napig, s találjuk nem egy modern irodalmi kísérlet gyökerét náluk. Ilyen például az olvasói interpretációnak hagyott tér megnyitása: ezek a költők műveikben jóval több lehetőséget nyújtanak arra, hogy számtalan lehetséges úton induljon el az olvasó fantáziája, egy-egy kifejezés minél inkább megmozgassa és megdolgoztassa az olvasó képzelőerejét. De említhetjük a nyelv festői és zenei hajlamának felfedezését vagy a tárgyiasság feloldódását, hogy a lírai én elszakad a közvetlen élménytől, s a felszín alatti gondolatok és látomások is vagy csak azok jelennek meg.

Arany versére Reviczky Gyula válaszolt egy indulatos és későbbi verseskötetébe be nem válogatott verssel (Arany Jánosnak - Válaszul a kozmopolita költészet című versére), mely egy olyan alkalmi lapban jelent meg, amely egyetlen számot ért meg. Évekkel később, már Arany halála után pedig egy kimunkáltabb és átgondoltabb Kozmopolitikus irány a költészetben című elméleti írásában, amelyben kijelenti, hogy A patriotizmus lehet ugyan a költészet tárgya, de nem légköre. A művészet nem érzeleg s nem lehet hivatása, hogy vezércikkeket, parlamenti szónoklatokat helyettesítsen. Minél jobban sikerül a költőnek tárgyát általánosítani, annál magasabban áll ... A legnagyobb költők a legnemzetibbek, de egyúttal, a legemberibbek, legáltalánosabbak. Reviczky - hasonlóan az Új Nemzedék több tagjához - igen ambivalens módon viszonyult Aranyhoz. A pályakezdő fiatal költők ugyanis - óriási tisztelettel - zsengéiket elküldve biztatást, útmutatást vártak volna (az akkor még akadémiai főtitkár, de már nagyon beteg) Aranytól, de ő ezekre a megkeresésekre - nagyon ritka kivételtől eltekintve - nem is reagált, már ha eljutottak hozzá egyáltalán. Mégis ez a nemzedék Arany művészetének olyan izgalmas területeit fedezte viszont föl, amely Gyulaiék figyelmét elkerülte, sőt rosszallását válthatta ki. Reviczky például a humoros Aranyt ünnepelte, s humorfilozófiájában - ahol a humor valamiféle megnyugvásban megenyhült világfájdalmat jelent - fontos szerepet osztott rá (Arany mint humorista).

A vita sokáig, több évtizeden át folyt, változó intenzitással és erővel és leginkább - a Reviczkyétől eltérő - paprikás hangnemben. A magyar irodalom egyik legkülönösebb vitája zajlott itt. Egyfelől, azaz Gyulaiék táborából csak néha érkezett egy-egy megsemmisítő, arisztokratikus kinyilatkoztatás valamely nagy tekintélyű orgánumban, míg másfelől, az Új Nemzedék költői nevesincs, illetve kis vidéki lapokban üzengettek sűrűn a másik tábornak, már-már monomániásan görcsös igyekezettel. Az 1880-as években a két fő hadállást a Gyulai vezette patinás Kisfaludy Társaság és az 1876-ban alakult, Jókai elnöklete alatt működő Petőfi Társaság tartotta. Bár a Petőfi Társaság sosem hirdette magát ellenzéki fórumnak, s nem is volt az, Gyulait mégis roppantul felbőszítette a Kisfaludy Társaság egyeduralmát megtörő szerepe, maga a társaság puszta léte és elnökének, Jókainak a személye.

A 19. század végéhez közeledve a kozmopolitizmus fogalma egy sor érzelmi, politikai, sőt nacionalista mellékzöngével telítődött és torzult. A kilencvenes években fellépő újnépies, azaz az idillikus falusi hangulatot és életet megéneklő költők (Szabolcska Mihály, Gárdonyi Géza, Pósa Lajos) tevékenysége - melyet egyébként Gyulai szintén mélységesen elítélt és kritizált - és a millennium körüli álnépies historizmus hulláma újabb lendületet adott a vitának.

A század végére, mikorra az irodalom pénzforrásai már nem csupán az Akadémia és a Kisfaludy Társaság felől csordogáltak, s az urbanizációs folyamat végérvényesen győzedelmeskedett, a hatalmát vesztett Gyulainak már megbocsátani is lehetett. Az egyik legpolgáribb lap, az Új Idők például azt írta, hogy a maga meggyőződésének mártírja s forró szenvedéllyel szereti a magyar irodalmat. Ady Endre pedig majd (az 1909-es A magyar lelkek forradalma című írásában) úgy értékeli: Ő egy forradalmi korszaknak itt felejtett s becsületes múmiája... Ő jóindulatú volt s öntudatlan volt a maga ártalmasságában. E megbocsátás pedig a "forradalmi korszak" végét is jelentette.

Újító lírikusok

Az Új Nemzedék körének motorja - kezdetben legalábbis - vitathatatlanul Gáspár Imre volt, egy mára már elfeledett költő. Nagy szerepe volt azonban a felvidéki fiatal írók összefogásában. A kezdő Reviczky szellemi irányítójának tekinthetjük, mivel egy-két éven keresztül ő tanítgatta, miket, kiket olvasson. Emberi hibái miatt Reviczky azonban hamar eltávolodott tőle, kikerült a hatása alól, sőt mindinkább ő lett a kör meghatározó szavú vezetője.

A nemzedék írói-költői nem találták a helyüket, elégedetlenek voltak a világgal, de megpróbálták keresni az élet értelmét. A modern ember kapcsolatát vizsgálták a társadalommal, a vallással, a nemzettel, a politikával, a művészettel, s egyre inkább úgy érezték, hogy nem tudnak egységes és mindent átfogó világmagyarázatot találni. Budapestre vágytak, s itt a Figyelő és Benedek Aladár köréhez csapódva alkalmi újságírásból tengődtek. Néhányuk kifejezetten nyomorgott. Ha már nem bírták tovább a nyomort, s ha volt hová, hazautaztak kicsit megpihenni az egyre pusztuló és zsugorodó birtokra, ahonnét azon nyomban visszavágytak a fővárosba, s amint tehették, újra nekivágtak a Budapestre vezető útnak. Rövid életű lapjaik levelezési rovataiban üzengettek egymásnak.

Szenvedésüket, kiszolgáltatottságukat nemegyszer jézusi mártíriumnak érezték. Felfedezték a saját korában szinte visszhang nélkül maradt schopenhaueri tanokat, és összevegyítették a pozitivizmus determinizmus-tanával. Schopenhauer, a történeti pesszimizmus atyjának tanításai nyomán - ahol a világ, az emberiség nyomora és szenvedése megváltoztathatatlan - ráébredtek, hogy saját hazájukban megtalálták a schopenhaueri világot.

Költői nyelvük először közeledett a köznyelvhez, hiszen már nem a klasszicista műfajok erősen retorikus nyelvén beszéltek, de később - pontosan filozófiai, lételméleti, bölcseleti tartalmuk, a lelkivilág rajzánál pedig elvontságuk miatt egy másik irányba távolodtak el tőle.

Bár a korszakban általános volt a több nyelv ismerete és használata, de a nyelv (benne a szépírói nyelv) választásának kérdése és követelménye - mint a nemzeti hovatartozás bizonyítéka - ekkortól vált indulatokat keltő és elvi állásfoglalást igénylő problémává.

Reviczky Gyula (1855-1889)

Az Új Nemzedék egyik legtehetségesebb alkotója. Törvénytelen származásáról (egy régi nemesi famíliából származó, földbirtokait elherdáló testőrtiszt és egy szlovák cselédlány fia) csak felnőtt korában szerzett tudomást. Addig abban a hitben élt, hogy anyja Magyarország egyik legelőkelőbb famíliájából származó, igazi arisztokrata, nemes lelkű asszony volt, akire ő alig emlékezett, mert nagyon fiatalon meghalt.

Reviczky Gyula 1873-1874 táján, német nyelven kezdett verselni, hiszen zaklatott gyermekkorát szinte végig német nyelvterületen, főként Bécsben élte. Zsongító verseiben, melyeknek szinte nincs konkrét tárgyuk, saját hangulatait, gomolygó érzéseit, lélekrezdüléseit és szomorúságát érzékelteti. Miközben a mindennapi életben igen tartózkodónak mondják, verseiben legbensőbb gondolatait is megosztja olvasójával. A magyar gondolati líra egy új próbálkozásának számít az, hogy nagyon hangulatos, dallamos versekben szellemi nyugtalanságáról, filozófiai tanok eszmei feldolgozásáról szól, és ahogyan a vallásos témákat modernizálja, illetve szimbolista képekkel mitikus látomássá fokozza (Pán halála).

Korai verseit nagyon tudatosan rendezte ciklusokba. Mivel körülbelül tíz éven keresztül sikertelenül próbálkozott a kiadóknál első verseskötetének megjelentetésével, rendszeresen átírta, javítgatta költeményeit, s csak apró, tiszavirág-életű újságokban és családi, illetve nőknek szóló lapokban tudta közölni. Heine és Lenau nyomán a dal felfrissített változatában - kivonulva a reménytelen világból - leginkább boldogtalan szerelméről, vágyakozásáról, álmairól, szenvedéseiről és kiábrándultságáról írt.

Budapestre kerülve nyomban belevetette magát az irodalmi harcokba, mintha az egész világot maga ellen akarta volna hangolni. Támadta Gyulaiékat, leszólta a "fiúk nemzedékét", s átmenetileg még a Figyelő körével is összeveszett. Mintha a meg nem értettség, a sehova nem tartozás bizonyította volna szellemi nagyságát, ahogy azt Schopenhauertől tanulta, aki szerint: A kiváló elme a magányt választja. Ez a választás valószínűleg szükségszerű.

Az 1870-es évek végén Komjáthy Jenővel, az 1880-as évek közepén Justh Zsigmonddal kötött mély barátságot, hosszú levelekben velük vitatta meg a reménytelen és kilátástalan magyar világ gondjait. Justh Zsigmondot az Ifjú pesszimistának című verssel próbálta eltántorítani attól, hogy íróvá legyen, az írósors gyötrelmeit foglalta össze Nincsen remény című írásában, melyben kijelentette: Íróvá lenni és nem emelkedni a nagyok közé, tévesztett pálya, hiábavaló élet... A géniusz, ha kis nép szüli, kalitkába zárt sas.

Szerelemábrázolásában újdonságot nemcsak a korai évekből származó elvágyódó melankolikus hang és a perdita-téma feldolgozása jelentett. A bukott nő mint téma - Dumas kaméliás hölgye óta - megjelent már Vajda Jánosnál (Alfréd regénye), Kiss Józsefnél (De profundis) és Ábrányi Emilnél is, ráadásul ezekben a versekben jóval nagyobb súllyal a szánalom, s nem az erotika tűnt elő. Az igazán új hang Reviczky élete végén, Jászai Marihoz írott szerelmes verseinek egyes soraiban csendült fel: az igazi érzékiség, az elemésztő, a pusztító és megsemmisítő szerelem hangja Ady Léda-verseire emlékeztet: Égess el! Kéjes tűzhalálra vágyom. / Szerelmed máglyáján adjam ki lelkem.

A halál, a betegség mint téma megjelenítése, sőt elsőként szépnek való ábrázolása szintén az ő nevéhez fűződik. Az életével nagyon sok ponton érintkező, Apai örökség című regénye és a Selyembogár című elbeszélése a nagy orosz regényírók (Tolsztoj, Turgenyev) hatását mutatja. Regénye a dezillúziós epika egyik utolsó terméke, amelyben realisztikus ábrázolással adja az önmagát feleslegesnek tartó, nem elég erős jellemű, illúzióit vesztett hős lélekrajzát.

Filozófiai gondolkodásának a szenvedés és a részvét, világlátásának a belátó humor a meghatározó fogalma. A humor azonban nem a "komikus" értelmében jelentkezik nála, hanem a megértő jóság és részvét, a szenvedve megszerzett megváltás szintézisével azonos (Jézus és a boldogság, Századunk pesszimizmusa, Optimizmus, pesszimizmus).

Élete utolsó éveiben rendkívül kimunkált színházi kritikákat írt. Baudelaire első magyar fordítója, de az Éjféli számvetést aligha olvashatták sokan, hiszen csupán Iványi Ödön ellenzéki lapja, az Arad és Vidéke közölte 1886. szeptember 16-i számában. Az eszmények, ábrándok, csöndes betegjének halálára Komjáthy Jenő, az egyik legjobb barát írt búcsúztató verset.

Komjáthy Jenő (1858-1895)

Egyik legfilozofikusabb költőnk. A pesti egyetemről Amerikába akart szökni, de félútról visszakönyörögte édesapja. 1878-tól több mint két évig együtt bérelt szobát Reviczkyvel. Balassagyarmatra került tanárnak, de folyamatosan Budapestre vágyott.

Rendkívül magába zárkózó életet élt. Egyetlen kötete Homályból címmel halála napján jelent meg. Korábbi versei az európai romantikus hagyományok (Shelley, Heine, Lenau) nyomán a személyiség szabadságát követelik, s mereven elutasítják a népnemzeti irány klasszicizáló irányát. A Kritikai szempontok című tanulmányában programszerűen számolt le a nemzeti elvvel - holott magyarságára igen büszke volt -, és az egyén belső világa és a létproblémák felé fordult. Jól ismerte és nagyrészt elfogadta Schopenhauer képzettanát, később Nietzsche önteremtő heroizmusa és 1891-1892-től Spinoza panteista elvei hatottak rá. Lírája ekkortól válik igazán elvonttá, hisz - Spinoza szerint - a dolgok és a gondolatok egy közös szellemi szubsztanciára utalnak.

Magába fordulása különösen eluralkodott rajta, mikor teljesen megtörve, hosszas meghurcoltatás után egy Nyitra megyei szlovák faluba, Szenicre helyezték tanítónak. A pesti szellemi élettől teljesen elzárva magányosan verselgetett, de költeményeit csak barátainak mutatta meg, nem publikálta. Egy szenici tanártársa úgy emlékezett róla, hogy radikális és szélsőségbe menő demokrata politikus, forradalmi ideákért lázongó reformátor. Kedvelt műfaja a bölcseleti óda. A világboldogítás eszméje lobogott benne, szerinte a szeretet képes csak arra, hogy a nyomor és az elnyomás okozta szenvedéseket eltörölje. Élete vége felé a gnosztikus, azaz a hitigazságokban való elmélyülés tanai vonzották, az istenülés misztikus, eksztatikus és fenséges élményét írta meg több versében (Kereslek, Lelkemből zengem).

Kötetének címadó verse utal misztikus fényszimbolikájára is, ahol a fény szimbóluma egyben a saját nagyságának, a lírai én üdvözült állapotának jelképévé válik. Verseiben emellett a - nagyon okos és filozófiailag nagyon olvasott - magát "posytiv-mystikusnak" nevező Madách Aladár által megismert okkultizmus tanaiból beszüremlett számmisztika és szómágia kapott nagy szerepet.

A szimbolizmusnak egy sajátos formáját (nem a Nyugat-Európában kialakult változatát) alkalmazza verseiben, mellyel nem a sejtetés a célja, sokkal inkább a transzcendens szférák megnevezése, kimondása izgatja. Benedek Marcell szerint az volt a tragédiája, hogy Avult nyelven, avult formában csodásan dallamos és megrázóan erős tud lenni ... A gondolat költője, de a gondolat szenvedéllyé emelkedik nála és exaltált kifejezése magával ragad. Saját korában - néhány barátján kívül - alig ismerték, a Nyugat első nemzedéke fedezte föl és már-már kultikusan rajongott érte.

Miközben a fiatal költőnemzedék legjobbjai korán meghaltak (Reviczky, Komjáthy), a többiek versművészete pedig megfáradni látszott, újra erőre kapott a modernizációs törekvések ellen föllépő újnépies költészet. Noha nagyon eltérő felkészültséggel és tehetséggel érkeztek, s néhányuk - ha rövid ideig is, de - nagyon sikeres versszerzővé vált, igazi költői tehetség nem volt soraikban.

Komlós Aladár szerint Ha Petőfi népi és nemzeti volt egyszerre, Arany meg nemzeti, Pósa és Szabolcska már csak falusi, mégpedig Budapest ellen falusi. A modernista lírai törekvésekkel szemben egy sokkal egyszerűbb és érthetőbb képvilágú, nyelvezetű és hangú, kevés gondolkodni valót kínáló és minden ízében magyaros (sőt nemritkán magyarosch) költészetet tálaltak a nyugat-európai időmértékes helyett az "ősi magyar" hangsúlyos és a népszínművekben könnyen énekelhető verselésben.

Pósa Lajos (1850-1914) csak a korban divatos nótaszerzők színvonalát ütötte meg, miközben Bródy Sándor azt írta róla, hogy Nem tudom az idejét, mikor volt ily gyönyörűségem emberalkotta munkában. Herman Ottó 1910-ben Nobel-díjra szerette volna jelöltetni. Korszakos jelentőségű gyermekvers-írónak tartották. De Gyulai is támadta, mert verseit álnépies alkotásoknak, művészetét epigonköltészetnek tartotta. Az irodalmi ellenzék soraiból Komjáthy egyik legjobb barátja, Palágyi Menyhért pedig így vélekedett róla és a hasonló "műszendékről": Módfelett ártatlan, hihetetlenül együgyű lelkek, kik csodálatos bátorsággal tüntetnek elmebéli korlátoltságukkal ... olyan érzés fog el bennünket, hogy az egész világ egy gyerekszoba és az emberek mindig csecsemők és a földet csak gügyögő, gőgicsélő, öntudatra nem ébredt lények lakják. Pósa gyermek- és gyermeki versei valójában a műdalok, a nóta készen kapott világát használják föl igazi érzelem nélkül, kész díszletekből, típusalakokból és bevett, elkoptatott szófordulatokból építkeznek. A magyar gyermekirodalomban azonban nagyon fontos szerepet töltött be, lapjain a fiatal nemzedékek sora nőtt fel (Jó Barát, Az Én Újságom).

Szabolcska Mihály (1861-1930) őszinte hittel gondolta, hogy a magyarság világa falun van, s ott csak szeretet és boldogság honol, s ezt a falusi idillt kell a költőnek megverselni. Hogy a városi élet bűnös, magyartalan és a magyar embert nem is érdekli. Motívumait a népi hagyományból és Petőfitől kölcsönözte. Szabolcska - Pósával és legjobb barátjával, Gárdonyi Gézával ellentétben - nem dalszövegeket kívánt írni, hanem őszinte és naiv hittel alkotta falusi dalait és zsánerképeit, ahogy arról egy Gárdonyinak szóló levelében vallott: Nálam a versek szívből fakadnak, és nem rendelésre pattannak elő. Ha akad köztük arra alkalmas, ám Dankó szerezzen rájok zenét, nem bánom. Arra azonban nem vágyom, hogy azért verseljek, legyen mit Dankónak eljátszania. 1891-ben tűnt föl a Fővárosi Lapokban. Egy-két évtizedig hihetetlen sikert aratott verseivel. Népies tárgyú és hangú költeményeket írt, de Gyulai epigonnak tartotta, az ellenzéki költők pedig nem sokat törődtek vele. Az új évszázadban egyre hiteltelenebbek lettek a gondtalan, idilli falusi életről, a boldog és békés családi életről szóló és azt dicsőítő versei, s amilyen gyorsan jött annak idején a siker, olyan gyorsan vesztette el olvasóközönségét. Miután belekötött Adyba egy versparódiával, Ady kíméletlenül visszavágott neki, nevetségessé tette, és amúgy is fogyatkozó sikerének maradékát is elveszítette.

A kifulladó népies hang a század végén egy költő-testvérpár: Bárd Miklós és Kozma Andor, valamint Vargha Gyula verseiben hangzott fel, de már egyre több új elemmel gazdagodott és elegyedett. Bárd Miklós a szimbolizmushoz, Vargha Gyula pedig az impresszionizmushoz és a parnasszizmushoz került közel. Bárd verseiben a hangulatiság került előtérbe, előszeretettel alkalmazta a hosszabb sorok rövidebb sorral való, drámai hatást keltő megszakítását. Vargha Gyula természetszemlélete is egyre távolodott a népies előzményektől. Fokozatosan erősödött borúlátása, s ebből gyakran menekült az álomba igen nagy formagonddal megírt verseiben.

Egyéni hangú regényírók és novellisták

Az 1880-as évek Magyarországán egész csapat prózaíró lépett föl, s nagyon különböző irányokban indult el. A kiegyezéstől a század végéig valamivel több mint 500 regény jelent meg Magyarországon. Nem lehet igazán csoportokról, iskolákról beszélni, csupán az ábrázolásmódban (realista, naturalista), a hasonló írói vagy filozófiai hatásokban, a szerkesztési módszerekben és leginkább a választott témában ismerhetünk föl egymás felé hajló irányokat. A befutott Mikszáth látásmódja és a naturalizmusra való reflektálás (elhatárolódás tőle vagy közeledés feléje) például szinte azonnal kimutatható a kortárs elbeszélők jó részénél.

A nagy orosz regényíróknak óriási kultusza és divatja lett, s az irodalmi lapok nap mint nap ontották írásaikat. Erős volt a naturalizmus hatása, de íróink egészen "elmagyarosították", vagyis csak bizonyos részeit és néhány jellemző tulajdonságát alkalmazták művészetükben. De egyre többen lelték meg sajátos, egyéni írói hangjukat.

Mikszáth Kálmán (1847-1910)

A korszak kétségkívül legnagyobb irodalmi felfedezése és - a folyamatosan dolgozó Jókai Mór mellett - legnagyobb hatású írója Mikszáth Kálmán volt. Hosszú, több mint tízéves rendíthetetlen próbálkozással és némelykor politikai felkínálkozással igyekezett elérni, hogy bekerülhessen az irodalomba, mígnem egy szerencsés-szerencsétlen vállalkozás nyomán egy csapásra országosan ismert lett. A hírnevet hozó két novelláskötetével (A jó palócok, A tót atyafiak) szülőföldjének mindennapjait, bánatát és gondját, lelkük rajzát, zsánerképét adta. Bár alakjait a népből választotta, s elbeszélései falun játszódtak, nagyon különbözött ez a világ a népszínművek művilágának ábrázolásától. Sikerének azonban legalább annyira oka volt a mesterien művelt irodalmi riportban megmutatkozó tehetsége.

Mikszáth a 20. század sikerírója, és az olvasottsági listán is mindig Jókai mellett helyezkedett el. A vele kapcsolatos két közhely azonban, hogy ő volt "a nagy palóc" és a dzsentrivilág pusztulásának fájó szívű, de hű ábrázolója, tartalmaz ugyan igazságot, de elrejti Mikszáth írásművészetének nem egy zseniális oldalát. Kirobbanó irodalmi sikerét A jó palócok és A tót atyafiak című elbeszéléskötetek hozták, de népszerűségének többi indítékáról már jóval kevesebbet tudunk. Márpedig korántsem volt véletlen, hogy Mikszáthra - nagyon hosszú és nehéz idők után - éppen ekkor köszöntött a siker, melynek okát több összetevő magyarázza.

A kulturális kormányzat az 1880-as évek elején - az iskolai, ifjúsági és népkönyvtárak ügyének rendezése idején - elhatározta, hogy radikális csapást mér a népbutító ponyvairodalomra. Azt gondolták ki, hogy a saját térfelükön, saját cseleikkel győzik le a ponyvaszerzőket és -kiadókat, az olvasókat pedig észrevétlenül ébresztik rá az alantas ponyva silányságára. Ezért 1882 elején megbízták P. Szathmáry Károly állami biztost, hogy neves írókkal írasson olyan erkölcsnemesítő, hazafias tárgyú műveket, amelyek ponyvaköntösben fognak megjelenni. P. Szathmáry Jókain kívül Vajda Jánosnak és néhány régi kávéházi ismerősének, köztük Mikszáthnak, Reviczkynek, Tolnai Lajosnak is szólt, s megindult a Jó könyvek a magyar nép számára című népnevelő ponyvasorozat. Az elképzelés végül sikertelennek bizonyult, senki nem vásárolta, s a propagandaanyagnak szánt ingyenpéldányok vidéki parókiákon és tanítói katedrákon kallódtak. A sorozat révén ugyanakkor Mikszáth összebarátkozott Jókaival és a feltörőben lévő Révay János Mórral, az ügyes kiadóval, akik ettől kezdve odafigyeltek Mikszáthra.

A siker másik oka, hogy Magyarországon ez időben folyt az évszázad bűnperének tartott szégyenletes tiszaeszlári vérvád, melynek egyik tudósítója Mikszáth volt. Az író egy olyan rendkívüli horderejű kérdésben mutatta meg emberi és művészi nagyságát, melyre nemcsak az egész országban, de a határainkon kívülről is odafigyeltek. Riportjaiban nemcsak a rituális gyilkosság vádjának morbidságát és hihetetlen primitívségét mutatta ki, hanem a kormányzat felelősségét és az 1870-es évektől egyre erősödő politikai antiszemitizmus szűklátókörűségét is nagyon éles hangon bírálta.

Mikszáth az első írók közül való, aki a népszerűségét legalább annyira köszönheti zsurnaliszta mivoltának, mint írólétének. Országgyűlési tudósításai nyomán egy ország ismerte meg a nevét.

Bár a publicisztika az irodalom határterületén helyezkedik el, a politikai nagyságok hibáinak, beszédmódjának, szokásainak "elpletykálása" mégis az irodalomba emelte a közéletet, s ez a nagyon humoros, "irodalmi odamondogatás" rendkívül ingerlően hathatott a kor olvasóira. Mikszáth irodalmi publicisztikáit, országgyűlési tudósításait ráadásul valami olyan rejtelmes módon tudta megfogalmazni, hogy miközben - még a mai olvasó is - többször elborzad kijelentéseinek súlyán, éleslátó és bántó megfogalmazásán és vállalt bátorságán, mire az írás végére jut, lecsillapul a csípés ereje és már nevetni is képes - akár saját magán is.

Még ha manapság történnek is kísérletek annak bizonyítására, hogy Mikszáth aktuálpolitikai indíttatású regényeinek (például Két választás Magyarországon, Különös házasság), írásainak politikai és történeti értelmezése tulajdonképpen belemagyarázás, semmiképpen nem tagadható, hogy Mikszáthot igenis rendkívüli módon érdekelte a körülötte lévő világ s különösen a politikai élet. Nagyon tájékozott volt, témái kiválasztásában, alapötleteiben kötődött a mindennapok eseményeihez. Mindentudása a kor jellegzetes tünete: igazi zsurnaliszta tájékozottság. Szépírói ereje viszont képes arra, hogy az aktuálpolitikai hátteret már nem is pontosan ismerve, mind a mai napig hasson az olvasóra.

Adomázó, mesélő, az élőnyelvi beszédet felidéző nagyregényeiben a nemesi középosztály világának tragikus vagy humoros hanyatlását rajzolta. A nemesi létforma hatalomvesztésében a hagyomány és a morál összeütközése izgatta, de a polgárság, a feltörekvő új réteg etikája, létformája, világlátása sem mutatkozott számára megoldásnak és követendőnek (A gavallérok, A Noszty fiú esete Tóth Marival).

Humora rendkívül sokrétű és nagyon jellegzetes. Nemcsak tárgyválasztásában, hanem előadásában is. A paraszti életről szóló történeteiben alakjai feje szerint gondolkodott. Sokszor az ő naiv felfogásuk szerint vélekedett ugyan a világ és az ország dolgairól, de közben el is távolodott tőlük, s szavain mindig átsüt az író bölcsessége és az összetartozás érzése.

Az átalakuló, pusztuló nemesi világ rajzában humora fájdalmas színezetet kapott. Sajnálta ugyan a korszellem elsöpörte birtokosságot, de éleslátásával rá kellett villantania életvitelük kilátástalanságára és fonákságára. Komikus és egyben felemás történelmi alaphelyzetekbe helyezte nemesi származású alakjait, akik mindig valamely általános típust, nemegyszer pszichológiai alaptípusokat jelenítenek meg.

Gyakran élcelődött az asszonyokon. Szerette kifigurázni az örök emberi gyengéket, de sohasem lekezelően, hiszen önmagáról is mindig humorba burkolt szerénységgel szólt. Kifogyhatatlan volt a mélyebb értelmű elmésségekből és élcekből. Adomái és csipkelődései általában túlmutatnak önmagukon, s az egyedi esetek révén valamely szokásos alaphelyzetet jelenítenek meg.

Idővel humora egyre inkább szatirikussá vált. Bár elbeszélőművészetében Jókaitól tanult hangot és formát, de már kezdettől elutasította Jókai romantikáját. Felfedezte azt az alapigazságot, hogy a valóság teljesen más, mint a látszat. Ha látszólag humoros is egy-egy helyzet, a mögötte megbúvó valóság rendszerint nyugtalanító és fájdalmas. Pályája utolsó harmadában egyre jobban eluralkodott rajta az a felismerés, amelyet így fogalmazott meg: Ha meglátnád az embereket úgy, amint vannak, megundorodnál és undorodban megőrülnél.

A kilencvenes évektől munkásságában nagy fordulat játszódott le. A történelmi változások mindinkább új kérdéseket vetettek föl, amelyekre már nem tudott vagy nem akart egyértelmű választ találni. Eltűnt írásaiból a bölcs magabiztosság, s írói látásmódjában máig fejtörést okozó, izgalmas és ambivalens hangok szólaltak meg. Kései regényei nemcsak korának kicsinyességét tükrözik, hanem érdekességét és nagyságát is. Egyszerre gúnyolódott megrendítő és az időből kizökkent alakjain, miközben szorongott a látványtól és a leírt igazságoktól.

Az időtől való elmaradást, az álló időt gyakran a "különc", a rögeszmés személyiség típusának megrajzolásával érzékeltette, ahol a mába helyezett, de a múltat jelképező, a saját korában értéket képviselő különc főhős eleve pusztulásra, bukásra van ítélve (Nemzetes uraimék, Beszterce ostroma). A végletekig feszített donquijotizmus az Új Zrínyiászban jelenik meg, s talán ennek a fantasztikum világába helyezett regényének legkeserűbb a saját korára áthallható kritikája.

Utolsó regénye, A fekete város helyszíne az ország történeti jelképévé nő. Szívszorító katasztrófaregény abban a szokatlan értelemben, hogy Mikszáth bizonyos benne, Magyarország végzetszerűen a végzet felé sodródik: pusztulásra ítéltetett, hiszen döntéseiben mindig rosszul választ, s képtelen elkerülni az előre látható csapdákat.

A sors megadta neki, amit pályája első tíz évében megtagadott tőle: írásaiból gazdagodott meg, s egy ország ünnepelte és olvasta rongyosra könyveit. Szokatlan időkezelése, kaleidoszkópszerű, kisebb szerkezeti darabokból lazán összeállított szerkesztésmódja, visszatérő és több helyen alkalmazott nyelvi paneljei, elhallgatásai ma az irodalmárok sorát készteti arra, hogy a nyelvi-időbeli-szerkesztésbeli dekonstrukció, azaz lebontás, szétbontás példájává emelje.

Mikszáth Kálmán nyomában

Mikszáth ciklikusan szerkesztett elbeszéléskötetei a magyar irodalmi regionalizmus és etnográfusi érdeklődés elindítói, nyomában Petelei István Marosvásárhely környékét, Papp Dániel a bácskai vidéki értelmiség életét, majd később Tömörkény István a Szeged környéki parasztságot, Gárdonyi Géza a Somogy megyei falvak életét mutatta be szinte fotográfusi és szociográfusi igényű hűséggel. A fővárosi irodalom létrejötte is inspirálhatta a vidéki származási hely és régió bemutatásának vágyát, mely - többek közt - abból a miliőelméleti tételből fakadt, hogy a születési környezet meghatározó szerepet játszik az egyén életében. Hagyományaikat majd a két világháború közötti szociográfus írók folytatták.

Petelei István (1852-1910)

Gozsdu Elek, Tolnai Lajos, Benedek Elek barátja. Marosvásárhelyen született, örmény-székely kereskedő családból. A pesti műegyetemen, majd 1871-től 1875-ig a bölcsészkaron tanult, később, 1880-ban Kolozsvárott lett szerkesztő. 1882-ben adta ki első novelláskötetét, a Kereszteket. Az első sikereket követően Gyulai magához hívatta, és ahogy Petelei egy Jakab Ödönnek szóló levelében beszámolt róla: Barátsággal bizonyította meg nekem, hogy de silány, mindaz, amit én firkáltam, hogy be nincs abban egyetlen igaz vonás, be sötét, derütlen, unalmas.

Idegenkedett a közszerepléstől, s hamar visszaköltözött szűkebb hazájába, Marosvásárhelyre. Ritkán utazott csak Budapestre, viszolygott a nagyvárostól. Visszavonult a közszerepléstől, csupán az Erdélyi Irodalmi Társaság 1888-as megalapításában vett részt, később pedig a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság elnöki tisztét fogadta el.

Szeretett egyedül utazgatni, ahogy ő nevezte: "csavarogni" szülőföldjén, és élményeit sajátos és erős líraiságú útinaplóiban, rajzaiban rögzítette. Kolozsvár című szabadelvű lapja valóságos erdélyi újságíró-iskolát teremtett. Szerkesztőként különös műgonddal dolgozott. A lap a szűkebb pátria gazdasági és kulturális gondjaival foglalkozott, a Székelyföld század végi krónikásának számított, az országos események alig kaptak benne teret. Különös gondot fordított viszont a testvérnépekkel való kölcsönös megértésre és a békés együttélésre, a román irodalom ismertetésére.

Novelláiban finoman árnyalt leírásokat, táj- és hangulatképeket, valamint alakjainak részletes lélekábrázolását kapjuk. Tárcanovelláin, -rajzain érezhető volt ugyan Mikszáth hatása, de hamar megtalálta egyéni hangját.

Az erdélyi kisváros életének fojtó kicsinyessége jelent meg írásaiban, s apró tragédiái az élet durvaságai elől menekülő emberekről, a kisváros vidéki szürkeségébe simuló figurákról szólnak. Novellái általában azt a pillanatot ábrázolják, amikor éppen a lelki törést okozó esemény megtörténik. Az Árva Lotti című, balladai szaggatottságú novellája arról szól, hogy az örömtelen életet élő Lotti szíve hogyan szűnt meg dobogni, mikor eljön élete első (hamis) boldog pillanata.

Alakjait nagyrészt a vidéki polgárságból, illetve a falusi népből választotta. Gyakran mutatta be az úrhatnámság visszásságait, melyek nemegyszer egyéni vagy családi tragédiák forrásává is válhattak (Szőcs Klári története). Gyakran ábrázolt asszonysorsot, mert azon túl, hogy a nőkérdés rendezetlensége már fiatalon izgatta, úgy vélte, hogy magányosságuk, kiszolgáltatott sorsuk jobban példázza a századvég általános problémáit. Novelláiban megjelennek az úri semmittevés áldozatai, a vénkisasszonyok, a megalázott ingyencselédek. A kisszerű és boldogtalan élet az asszonyokban a legcsúnyább indulatokat engedi szabadjára, a képmutatást, a szívtelenséget, az önzést.

Az elesettek és kitagadottak közé számító törvénytelen gyermekek is gyakran felbukkannak elbeszéléseiben. Rendkívüli természetességgel szólaltatta meg őket. Számos írásában a válságos pillanatokat egy gyermek felbukkanása oldja meg (Emlékek, Orvosság).

A nép életét a dokumentumjellegű Mezőségi út című útirajzában mutatta be, amely azonban - éles kritikai hangja miatt - saját korában nem, csak hetven év múltán jelenhetett meg. A nagyvárost a bűn tanyájának tartotta, gyakran ábrázolt megtévedt cselédsorsokat. Számos hőse választja az öngyilkosságot, több elbeszélésében a Maros vizének kísérteties vonzóerejét sejteti.

Különösképpen vonzották a mániások és az őrültek, akik - meggyőződése szerint - a társadalom okozta bűnökért kell hogy vezekeljenek és bűnhődjenek. A balladai szerkesztést kedvelte, a tragédiák nem az olvasó előtt játszódnak le, a végkifejlet csak kiszámítható és sejthető. Történeteiben nem a cselekmény játssza a főszerepet, gyakran szinte nincs is bennük bonyodalom, hanem a kitűnően megrajzolt tárgyak és alakok leírását élvezhetjük bennük. A kiragadott epizódokat drámaian jeleníti meg, lélekábrázolására nagy hatással volt Turgenyev művészete.

Sorsát egyre kisszerűbbnek tartotta, az élet értelmetlensége egyre jobban nyomasztotta, igaz, ebben súlyosbodó idegbaja is szerepet játszhatott. Szintén Jakab Ödönnek írta 1886-ban: "Jézus Kristus ebben a korban, amikor én vagyok, már meghalt. Nekem is megvannak a magam zsidóim, akikre ambíciómat (tudod, hogy soha nem is volt valamire való) felfeszítették. Egyebeken kívül abban is különbözök fennebb említett mesterünktől, hogy tudom, hogy nem támadok fel és - nem bánom."

Papp Dániel (1868-1900)

A "Bácska írójaként" számon tartott író első irodalmi próbálkozásait Mikszáth Kálmán segítette 1898-ban, amikor A rátótiak című regénye könyv alakban megjelent. (Folytatásokban már 1895-ben A Hétben olvasható volt.) A szerzőben a "maró élű filozóf" és a "szelíd költő" szerencsés találkozását ünnepelte, és azonnal állást kínált neki lapjában, az Országos Hírlapban. Mindössze ez a regénye és három novelláskötet maradt utána, s életéről, származásáról, munkásságáról is igen keveset tudunk. Azt tartották róla, hogy társaságban mindig csak az író mutatkozott, az ember otthon maradt.

Pályáját jogászgyakornokként kezdte. Név nélkül, rejtőzködve 1884-től kezdte küldözgetni első írásait a Pesti Napló, majd 1896-tól a Budapesti Napló szerkesztőségébe.

Novelláiban gyakran szólalt meg antiklerikális hangja. Már publicisztikai írásaiban fölemelte szavát az egyház minden újabb térhódítása ellen. Kolostori tárgyú, főleg a görögkeleti monostorok életét bemutató elbeszéléseiben azt mutatta meg, hogyan nyomorítja meg az egyház szerzeteseinek életét, mennyire értelmetlenek a szerzetesi törvények, milyen tudatlanok az egyházi emberek és ez a "kedélytelen tömeg" teljesen alkalmatlan a fiatal lelkek tanítására. Sokszor ábrázolta a papi és kolostori fegyelem és szerelem összeütközését (Marcellusz, Az örök numerus, A bizonyíték). Különös érzékkel egyénítette egyházi tisztségviselőit archaizáló, biblikus stílusú beszédjükkel.

Publicisztikai tevékenységének csúcsa az Új alakulás című röpirat, amelyben megcsillogtatta eleven stílusát, sziporkázó humorát, gyilkos iróniáját és bátor szókimondását. A röpirat Bánffy Dezső miniszterelnök politikai tevékenysége ellen emelte föl szavát, már-már Szabó Dezső gyilkos iróniáját idézve. Bánffy kipellengérezésén túl azonban a dualizmus legfőbb gondjainak bírálatát és a lehetséges tennivalók felsorolását adja.

A Tündérlak Magyarhonban című kötet novelláiban nagyrészt a szülőhazájának, a Délvidéknek a krónikása volt. A legenda szerint - mely nagy hatással volt később Móricz Zsigmondra is - a Bácska mocsaras sártengere alatt igazi tündérlak rejtőzik. A látszólagos egyhangúság mögött Papp Dániel valóban meg tudta mutatni a Bácska és Szerémség szinte költészetté formált szépségeit és eleven alakjait.

Többen támadták, hogy művei topográfiailag nem elég helytállóak. De az abszolút helyrajzi hitelesség helyett ő szülőföldjének a nemzetiségeit, a déli vidék szláv és nemzeti tarkaságot mutató lakosságát fedezte föl és emelte be a magyar irodalomba. Alakjai gyakran az elmagyarosodás útján járnak. "Anekdotikus realizmusán" Mikszáth hatása érződik. A saját környezetéből való elvágyódásról, menekülési vágyról allegorikus meséi (Tavaszi mese, A kincses táska) és olaszországi tárgyú írásai (Don Lorenzo sógorasszonya) árulkodnak.

Regényében, A rátótiakban szinte lepárolt, minden felesleges, figyelmet elterelő mellékestől, esetlegestől megtisztítva állítja elénk a vidéki kisváros vezető rétegét - ahogyan monográfusa, Juhász Géza írta.

Sajátos, intellektuális humora ritkán mutatkozott meg tiszta formában, szinte mindig keveredett valami elégikus hanggal, melankóliával, rezignáltsággal vagy szatirikus éllel. Az állandó jelzők feltűnően gyakran jelennek meg írásaiban, s ezeknek különleges atmoszférateremtő erőt képes kölcsönözni. Féja Géza szerint humora csak mélybevágó szatíráját ellensúlyozta, enyhítette... Megbízható társadalomrajzot, derűs, de szigorú kritikát kapunk Papp Dánieltől.

Tömörkény István (1866-1917)

A népélet írója egy vagyonát vesztett osztrák vendéglős famíliából származott. Tanulmányait Szegeden és Makón végezte, s egész élete ehhez a régióhoz kapcsolódott. 1886-tól újságíróskodott, de polgári foglalkozást is vállalt: a Somogyi Könyvtárban és a Városi Múzeumban dolgozott, melynek 1904-től az igazgatója is lett. Móra Ferenccel kiváló néprajzi és archeológiai anyagot gyűjtöttek egybe.

Következetesen vállalta a vidéki életformát, a tematikai egyneműséget, amely mögött - a szülőföld szeretete mellett - a nagyvárostól való viszolygást, a lármás életből való kivonulást is sejthetjük. Mint egyik tárcájában írta: A mindennapi élet forgatagja egyre zajosabb, zaja egyre elviselhetetlenebb - s modern általánosságok húzzák rá a bajt az idegekre.

A népélet felé való fordulása bizonyos tiltakozásnak és védekezésnek is értékelhető. A modern élet ellenében a tisztaság, a szépség, az egyszerűség utáni vágy hajtotta, melyet a "még tiszta" paraszti létben, "a természet egyszerű fiainál" vélt megtalálni. Ő maga sosem élte azt a paraszti életet, amelynek művészi bemutatására egész életét feltette. Megpróbál úgy védekezni az élet ellen, hogy egy másik, egy szebb világot állít vele szembe, ahol az emberi cselekedeteket még a természetes érzések mozgatják.

A nép életét azonban nem a nyers valóságában, zolai nyomorában igyekezett megmutatni, hanem olyannak ábrázolta, amilyennek ő szerette volna látni. Nemegyszer önmaga öltözik bele és lényegíti át paraszti alakjait. A szegedi táj és tanyák világa nem pusztán ábrázolandó tárgy a szemében, hanem egész életérzését, művészi és etikai felfogását hordozza. Részvétteljes és erős lélektani ábrázolásai a század végi ember bonyolult lelkivilágát és életérzését tükrözik. Munkáiban nem a szociális feszültség megmutatására törekszik elsősorban, hanem etikai kérdésként, sajátos antikapitalizmusként fordul parasztjaihoz. Sajátos humora nem mentes a sztoicizmustól, de éppen ez és mozaikos, esetleges történetei adják egészen egyéni hangját (Megöltek egy legényt, Öreg embör napáldozatja, A tengeri város).

A nemesség új útjai az elbeszélőirodalomban

Az ország egyik legégetőbb gondja, a birtokát vesztett nemesség helykeresése és a korrumpálódott úri Magyarország képe sok-sok regényben megjelent. A dzsentrik pusztulása immár nem volt kérdés. A felesleges emberek utolsó hulláma jelentkezett az irodalomban (Reviczky Gyula: Apai örökség, Gozsdu Elek: Köd). Jókai Mór a hiábavaló nemesi álmodozásokról s a polgárosodás ellentmondásairól írt metsző hangú szatírát (A kiskirályok); Mikszáth első regényében, a Nemzetes uraimékban viaskodott a dzsentriproblémával: Mindenki küldené már a halálba ezt a mi szegény középosztályunkat... A mai gentry nem a régi nemesség többé. De legalább abból való. Fel kell tartani, amíg lehet, gyámolítani kell, mint a kialudni készülő tüzet ... azok, akik keresztül vergődtek, akik megmaradtak és itt vannak, azok már életre valók, azoknak élniük kell. Tolnai Lajos indulatoktól fűtött köteteiben ugyanakkor már nem hiszi, hogy csupán akaratgyöngeség lenne a dzsentriprobléma mögött. Ő a halálukat rajzolta meg.

Tolnai Lajos (1837-1902) első művei a hatvanas években jelentek meg a Hölgyfutárban. A népi hiedelemvilágot, babonás hitet megjelenítő balladái Arany hatását viselik magukon. Kedvelte a múltba forduló történeti témákat is. Első novellái kisemberekről szóltak, és komoly sikert arattak. Az 1880-as évek előtti regényeiben gyenge és önmagukkal viaskodó hősök lelki fejlődésének árnyalt képét adta, leginkább Gyulai prózai munkáinak hatása fedezhető fel bennük (Az urak, 1872). Több könyvében a nemesség hanyatlását mutatta be (A nemes vér, 1882; A szentistváni Kéry-család, 1884). Valódi írói hangját ezután, a nyolcvanas évek közepén lelte meg, Eötvös József és a gogoli szatíra hatása jellemzik. Eddigi tárgyilagossága eltűnt, s zilált, nemegyszer hevenyészett szerkezetű és nem eléggé kiérlelt stílusú regényeiben a környezet, valamint a főszereplők körüli világ, a vidéki úri Magyarország kíméletlen, maró szatírával megírt tablója jelenik meg. Tolnai nem sajnálkozik a nemesség pusztulásán, haraggal ítélkezik fölöttük. Az ebből az időszakból származó regények főhősei általában törtető figurák, jellemvonásaik meglehetősen hasonlóak, s az író keserű szatírával tör ki ellenük. Indulatos, ostorozó, sokszor kíméletlen és gúnyos humorú hangja, sokszor pamfletszerű stílusa Szabó Dezsőt idézi (A báróné ténsasszony, 1882; A polgármester úr, 1885).

A polgármester úr című regényében saját sorsával és sérelmeivel ötvözte össze a regénycselekményt. Nemcsak szűkebb hazájának vezetőivel, a marosvásárhelyi hatalmasokkal számolt le benne, hanem a korabeli hivatalos sajtóval és irodalommal is, könnyen ráismerhetően jellemzi az ismert élő alakokat. Pályája végén, összegzésként született önéletírása (A sötét világ, 1894).

Az irodalmi köztudat évtizedekig elfeledte, pedig igen jellegzetes, nem az anekdotizmusra építő - de realista módszerrel dolgozva - nemzeti karakterű regényírással kísérletezett. Móricz Zsigmond elfogódottan szerette, s azt tartotta róla: Két roppant ütéstől szenvedett. Egyik a magyarságnak ellenállásra képtelen volta a politikai elnyomás alatt - , a másik a feudális társadalmi átalakulásnak tisztán életmentő s mindent kiuzsorázó átélése azok részéről, akiknek cselekedniök kellett volna. Ady szintén a kort tette felelőssé Tolnai haláláért: Kis fűzfapoétákból koszorús lantosok lettek, a szociológia dedósaiból akadémiai tagok, vele kezdő zsurnalisztákból miniszterek. Ő a legnagyobb költő, a legradikálisabb reformátor s legbecsületesebb, mert legőszintébb újságíró - kiadta páráját agyonhajszolt vadként.

A radikális Iványi Ödön A püspök atyafisága (1889) című kétkötetes karrier-regényében próbálkozott meg egyetlen család történetén át bemutatni a magyar élet teljes és átfogó rajzát: a vidéki és a budapesti életet csakúgy, mint a főurak, a polgárok és a proletárok világát. A szaggatott és néhol nem elég sikeres szerkesztésű mű az erkölcsi züllés, a parazitizmus bemutatásánál felvonultatja a naturalizmus kedvelt és felrázni igyekvő fogalom- és szókincstárát (például patkány, farkas, lárva, dög). Bár saját korában nagy feltűnést keltett és dicsérték határozott és nemes realizmusát, mára - méltatlanul - szinte kikopott még az irodalmárok tudatából is.

A fiatal Bródy Sándor (1863-1924)

A századvég szenvedélyes, élethabzsoló, de magányos bohémját az 1848-as eszmék jegyében nevelték a zsidó kereskedői szülői házban. Jókai és Mikszáth írásművészetének példáján indult, de erősen különbözött tőlük abban, hogy pályája elején már a nagyvárosi tematika vonzotta.

Egészen naturalista irány-műnek tarthatjuk Nyomor című elbeszéléskötetét, mely azonban legalább annyira mondható Budapest korrajzának is. Bródy ismerte a kisváros életét, de már igazi nagyvárosi író. Fiatalon festőnek készült, de pénzt kellett keresnie, így abbahagyta stúdiumait. Zola Nana című regénye bátorította írásra, hogy ő is megmutassa saját fővárosának, Budapestnek éjjeli, rút, nyomorúságos arcát. Néhány száz példányban saját pénzén kiadott novelláskötetének, a Nyomornak tiszteletpéldányaival felkereste a budapesti szerkesztőségeket.

1884-ben újranyomtatott novelláskötetével valóban egy csapásra berobbant a magyar irodalomba. Bevezetésében azt írta: Ezek a megfigyelések a nyomorról szólanak. De nemcsak az éhség, a szegénység, a test nyomorúságáról, hanem arról a sokkal ijesztőbb nyomorról is, mely a lelket öleli át, rideg csontváz karjaival. Szó esik itt azokról, kik születésükkel predestinálva lettek a nyomorra. Nem az isten, de saját lényük természete jelölte meg őket a fekete kereszttel.

Bródy a külvárosok világát hozta a magyar irodalomba. Olyan szavakat használt, amelyek eddig csak kültelki csapkimérésekben hangzottak föl. Cselédek, éhező diákok, mosónők jelennek meg korrajzaiban, minden álmukkal, testi szenvedéseikkel, szenvedélyeikkel, szeretkezéseikkel.

Egyenetlen színvonalú alkotásainak írásművészetére a legnagyobb veszélyt az jelentette, hogy az írót megszédítette egy azelőtt is, azóta is páratlan lelkességű lármás csapat hódolata s úgyszólván epigonja lett önmagának - mint azt Benedek Marcell megfogalmazta. Egészen új hanggal kísérletezett viszont drámáiban. A Hófehérke című darab 1901-es Nemzeti Színház-beli bemutatója után, 1902-ben Mikszáth tanácsára A dada címmel a cselédsorsot oroszos mélységgel ábrázoló darabot írt Erzsébet dajka című novellaciklusából. 1900-ban Fehér Könyv címmel önálló folyóiratot indított, melyet egyszemélyben ő is írt. Lapjában valódi reformokat sürgetett, és folyamatosan hírt adott a forradalmi mozgalmak eseményeiről. Lélektani önvizsgálatáról A nap lovagja című novellaciklusában adott számot.

Sajátos magyar karrierregények és -történetek születtek. Justh Zsigmond a Fuimus, Gozsdu Elek a Tantalus, Ambrus Zoltán az önéletrajzi elemekben bővelkedő Midas király című művében, Mikszáth a Katánghy Menyhértről szóló novellaciklusban próbálgatja a magyar társadalomban végigjárható, választható lehetőségeket, a felemelkedés, a gazdagodás, a hatalom, a hírnév eshetőségeit számba venni.

A századforduló felé közeledve egy egészen új téma, a nagyipari munkásság élete, a proletár lét bemutatása is helyet kért az irodalomban. Thury Zoltán, a fáradt, a megtört, az ingerült és elégedetlen lelkek festője vállalkozott bemutatásukra.

A meginduló feminista mozgalom hatására egyre több nőíró jelentkezett. Voltak, akik csak gyermek-, esetleg családi lapok oldalaira szánták költeményeiket és írásaikat, s meg is elégedtek ennyi dicsőséggel (például a Lolli név alatt író Lonkay Antalné Tóth Jolán, Lithvay Viktória vagy Szmrecsányi Paula). Sokan közülük férjük vagy családi kapcsolataik révén közel álltak az irodalomhoz, a szerkesztőségi munkához. Maguk is beletanultak a kiadói életbe és a szépírásba, mint a szerkesztési munkába férjének, Benedek Aladárnak besegítő Büttner Lina és testvére, az érzelmes tárcaíró Büttner Júlia vagy a két évtizedig a Családi Kör című lapot szerkesztő Szegfi Mórné Kánya Emília, az Üstökös szerkesztőjének, Szabó Endrének a felesége, Nogáll Janka, a Bogdánovics György álnév alatt író Beksics Gusztávné, valamint Ábrányi Kornél felesége, Katona Klementin. Wohl Janka és Wohl Stefánia szalonja közkedvelt írói találkozóhely volt.

A legtehetségesebb női írók sem tudtak azonban a lektűríráson felülemelkedni, aminek egyik nyilvánvaló magyarázata lehet az, hogy hajtotta őket a járatlan útra törő felfedezők sikeréhsége, s ezért az olvasók elvárásainak elébe menve alkották munkáikat. Beniczkyné Bajza Lenke (Bajza József lánya), sablonos és panelekből összeállított könyvei főúri környezetben játszódnak, hősei affektáltan finomkodnak. Általában szerelmi bonyodalmakról szólnak, melyek sok könny és csalódás után mégis boldog házassággal végződnek. Tutsek Annának, a Magyar Lányok című újság szerkesztőjének lányregény-sorozatán, a ma is nosztalgikus érzéseket keltő Cilike-történeteken generációk hosszú sora nevelődött. Vay Sarolta/Sándor a történelmi múlt nemesi kúriai életét, nagyasszonyait és hőseit felelevenítő műveinek sorát írta.

Justh Zsigmond (1863-1894)

Justh Zsigmond regényírói koncepciója teljesen egyedülálló volt a magyar irodalomban. A francia naturalizmus tételeinek nyomán és a Czóbel István kultúrfilozófiájából tanult faj- és vérfrissítés tana alapján egy olyan regényfolyam megírását tervezte el, melynek szereplői - akárcsak a Balzac-hősök - átjárnak egyik regényből a másikba, s minden típus és szereplő tüzetesebb bemutatása egy-egy külön kötetben történik.

Justh A kiválás genezise összefoglaló címet választotta munkájának, s csupán három részt tudott megírni a tervezett ciklusból. A regényfolyam alaptétele - melyet a Fuimus című kötetében fejtett ki - az, hogy a beteges és akaratgyengévé vált, csak egymás közt házasodó arisztokrácia vérét friss paraszti vérrel kell felfrissíteni, s az így születő utódok már képesek lesznek az országot erős kézzel vezetni s virágba borítani. A pénz legendája a pénzről, az erkölcsről és az arisztokrácia hivatásáról szól. A Gányó Julcsa az egészséges lelkű és testű parasztasszony, az "ősanya" regénye. Művei sokszor csikorgó mondatainak olvastán - bár vitathatatlanul érdekesek és szellemi izgalmat adnak - leginkább Péterfy Jenő kritikájának minősítése jut eszünkbe: "salon analysta" (szalongondolkodó).

Rövidre szabott élete során kötetekre menő levelezést folytatott barátaival. (Czóbel Minkával, aki távoli rokona volt, például több száz - máig kiadatlan - levelet váltottak, hol franciára, hol magyarra váltva.) Sokat utazott, s ugyanúgy otthon volt a párizsi előkelő és művészkörökben, mint a magyar szalonokban és írótársaságokban. Benyomásait, tapasztalatait párizsi és hazai naplójában, önmaga számára jegyezte le. 1890-ben birtokán a parasztjaiból színtársulatot alakított, akikkel klasszikus darabokat játszott el, ékes bizonyítékaként annak, hogy ez a nagy tervű és komoly gondolkodású társadalomújító valóban mennyire szalongondolkodó volt.

Gozsdu Elek (1849-1919)

Az 1870-es évek második felében tűnt föl a hivatalos irodalom ellen berzenkedő írók kávéházi asztalánál és az ellenzéki redakciókban a "magyar Turgenyev", ahogy a kortársai nevezték a macedo-román származású írót. Reviczky és Justh Zsigmond halálukig levelezett vele, mivel 1883-tól - kényszerűségből - nem Budapesten élt, és nem is írásból tartotta fenn magát: alügyészként, majd királyi ügyészként dolgozott. Rajongott a természettudományért, s megigézték Darwin tanításai.

Tízévi kísérletezés után lelt saját hangjára, melyre az orosz klasszikusok (Tolsztoj, Dosztojevszkij és Turgenyev) voltak nagy hatással. Lélektani analízist adó regényében a köd - évtizedekre meghatározóan - a kimondatlan és gomolygó, egymást nem értő, de nem is érthető, kiábrándult és viszonzatlan érzések szimbóluma lett. A felesleges ember-regények ezen utolsó darabjainak egyikében Gozsdu valami egészen mély fájdalommal sejteti-mutatja meg a teljes ellehetetlenülést, a tökéletes tehetetlenség rajzát, mely nemességszemléletének hű képét is adja.

A Tantalus című novelláskötetének darabjai egy-egy karrier történetét, fejlődésrajzát adják, de kivétel nélkül minden hős - a világba kivetetten - csalódik nagy ábrándjaiban, magára marad vagy erkölcsileg teszi lehetetlenné magát. Szana Tamás, az irodalmi ellenzék publicistája azt írta róla, hogy Gozsdu elbeszélései nemegyszer erős színekkel festik a modern eszmék küzdelmét a régi traditiókhoz csökönyösen ragaszkodó magyar társadalomban ... soha nem dolgozik mélyebben fekvő gondolat nélkül s minden novellája vet föl valamilyen érdekes társadalmi kérdést, mely gondolkodóba ejti s eszmélődésre indítja az olvasót.

Nagyon jellegzetes hangját az adja, hogy a külső világot és az egyéni hangulatot kapcsolja össze harmonikusan. Emellett férfialakjainak megformálásában és jellemábrázolásában fedezhető fel leginkább Turgenyev és az orosz nihilizmus hatása. Lélekben és testben erős, egészséges férfi hősei akarat nélküli emberek, akik nem képesek szembeszállni szenvedélyükkel, s egész életükben csak emésztik önmagukat, a tompultság és a közömbösség vesz rajtuk erőt. Búnak eresztett fejjel borba fojtják bánatukat, sokuknak a végső elzülléshez vezet útjuk.

Történeteinek szerelemrajza is végtelenül pesszimista, a Köd című regényének egyik szereplője mondja ki, hogy a valódi szerelem éppen olyan titok, mint az élet vagy halál.

Minden művének egészen jellegzetes, zsongító és borongó előadásmódja. Mesteri novellái inkább rajzszerűek, azaz rövidebb terjedelműek, valamint csak vázlatos történéssort mutatnak be, szereplőit pedig általában csak portrészerűen jellemzi. A nemes rozsda című írásában egy hős helyett egy egész társadalmi osztálynak, a kártyás és mulatozó dzsentrinek a rajzát állítja elénk.

Művei mély erkölcsi sivárságot rajzolnak. A természetet gyakran használja ennek példázására vagy mondandója erősítésére. A természet nála nem díszlet, hanem történetalakító tényező, együtt él a szereplőkkel és megadja a hangulatot.

Keveset írt, s élete utolsó harmadában - mint író - szinte teljesen elhallgatott és már csak színdarabok írásával próbálkozott. Egyik kedves szereplője így foglalta össze az életről szóló - és szerzőjére is minden bizonnyal igaz - felfogását: Az álmok eltűntek, én megismertem az életet és nincs örömöm benne... az élet fáj.

Bár az 1900-as évek elején egyre meggyötörtebben és pesszimistábban felhagyott az írással, kései szerelméhez, egy temesvári férjes asszonyhoz, Weisz Annához írt levelei igazi irodalmi élvezetet nyújtanak.

Útkereső drámaírók

A korszak drámairodalma némiképp az elmúlt évtized mókuskerekében pörgött és az új próbálkozások szekerén döcögött. A korszak kezdetét - szimbolikusan - egy tőrdöfés jelentette, amelyet Gyulai Pál követett el az újromantikus drámaírással szemben, amelyet már 1875-ös Színházi Szemle-beli cikkében úgy jellemzett, hogy az újromantikus irány az erőlködés hóbortja, az ízetlenség gőgje, amely ellen ideje valahára minél erélyesebben felszólalni a józan ész és jóízlés nevében. Szigligeti Ede halálára írt, 1879. február 10-én a Kisfaludy Társaságban fölolvasott emlékbeszédében adta meg az általa helyesnek vélt, végső iránymutatást a drámaírók számára: vagy a népszínmű értő és ügyes kezű továbbfejlesztését kell Szigligeti nyomán elvégezni, és megalkotni a magyar operettet, mely kiszoríthatná a francia operettet és a német bohózatot, vagy pedig a dicső nemzeti kor történelmi eseményeit kellene újra feldolgozni, mint azt Kisfaludy Károly és Szigligeti Ede tette. Mindkettő nemzeti költő volt; a magyar élet múltja és jelene elébe tartott tükröt. Egyik sem vágyott ki e hazából, sőt az idegentől vett benyomást is nemzetivé dolgozta föl ... Történelmünkben, társadalmunkban annyi a földolgozandó kincs, a melyeket senki sem fog méltón földolgozni, ha mi magunk nem. Egész világ nem a mi birtokunk s Antaeusként csak akkor vagyunk erősek, ha a földet, a haza földjét, érintettük.

Csiky Gergely (1842-1891)

Miután Gyulai hosszan és tételesen bizonygatta, hogy mekkora baklövés volt az Akadémia részéről a Jóslat című darabot jutalmazni, ráadásul ledorongolását azzal zárta, hogy az is bizonyosnak látszik előttünk, hogy az irány, amelyet követ, éppen nem fogja elősegíteni drámaírói fejlődését, Csiky Gergelynek nem sok reménye maradhatott a hivatalos irodalom további elismerésére. Majd fél évre Párizsba utazott, s itt nyomban megigézték a francia polgári darabok, melyek ifjabb Dumas és Sardou tolla alól kerültek ki. Dumas programszerűen is hirdette, hogy A színház nem cél, hanem eszköz... létre kell hozni a hasznos színházat, bármit kiabáljanak is a l'art pour l'art apostolai. Halva született irodalom az, amely nem akar használni. Csiky ezt a tanítást és a francia társalgási dráma nyelvét magáénak érezve jött haza Párizsból. Példájukon most kezdte megtanulni a színpadi mesterséget, a dramaturgiai fogásokat. A párizsi színművekből azonban a francia nagypolgári életnek nem egy olyan vonását próbálta megjeleníteni, amik az akkori Budapesten még nem voltak átélhetőek és érthetőek, ezért darabjai többször tűnhetnek adaptációnak.

Drámáiban egy-egy aktuális, a polgári élethez kötődő jelenségre, problémára hívta föl a figyelmet, s ezen alaptézis köré építette föl a cselekményt. Az álom- vagy mesevilágban játszódó újromantikus drámák elvágyódásával szemben ezekben a darabokban az egykorú társadalom vázlatos rajza jelent meg. Ritkán sikerült igazán mély és bonyolult elemzést adnia, s a szereplők csak eltársalognak az adott alaptézis fölött. Jellemző fogása például a társadalmi drámának, hogy az utolsó felvonás előtti jelenetben következik az a nagyjelenet, amelyben minden szereplő fölvonul. A konfliktus itt éleződik ki legnyilvánvalóbban, s valamely szereplő szájába adva a szerző elmondatja erkölcsi intelmeit, leleplező véleményét, majd egy hatásos fordulattal oldódik meg és fejeződik be a darab.

A proletárok című, az első ilyen szellemben írott munkájában a magyar társadalom ingyenélőinek rajzát adta, értve alatta az elszegényedő, tehetetlen középbirtokosságot: a tudományos állásokat elfoglalt, műveletlen, birtokát vesztett dzsentrit, a házasságszédelgő nemest. Csiky itt a társasági dráma fogásait ötvözte a naturalista dráma vívmányaival. Hol megbocsátóbb, szomorkásabb és beletörődőbb, hol szenvtelenebbre, keserűbbre és leleplezőbbre sikerül társadalomrajza.

A cím- és rangkórság, a karrierizmus elítélése a Mukányi témája. A dzsentri tökéletes erkölcsi züllöttségét, anyagi tönkremenetelének tézisét a Buborékok című darab mutatja föl. A nagyzoló, maradék vagyonát is eltékozló, de a rangkórságától szabadulni nem tudó nemes, a pénzért lányát kiházasító úriasszony kerül pellengérre.

Gyulai vég nélkül ostorozta a termékeny és egyre nagyobb közönségsikert elérő Csikyt: a drámai ér még most sem fakadt föl benne, s még folyvást keveset gondol a hagyománnyal, történelemmel, sőt a valószínűséggel is... Nem tapasztalatokból, az élet és történelem átélt vagy átérzett emlékeiből ír, hanem olvasmányokból s a képzelődés ködképeiből, s csak a nyolcvanas években békélt meg vele.

A tömegtermelés kora

A kiegyezés körüli időszakban indult meg a magyar irodalom kettészakadásának azon folyamata is, amely során a művészi, igényes irodalom egyre inkább eltávolodott az alacsony színvonalú, könnyen befogadható, tömegigényeket szolgáló lektűr- és ponyvairodalomtól. Ez egyrészről azt jelentette, hogy maguk az írók egyre tudatosabban döntöttek arról, hogy mely irodalmi kör számára alkotnak, s erre egyre öntudatosabban és kényesebben ügyeltek is, másrészről az olvasóközönség is igénye és ízlése szerint választhatott a felkínált különböző színvonalú írásművek között.

A kulturális kormányzat, melynek minisztere Eötvös József, majd rövid átmeneti korszak után 1872-től sógora, Trefort Ágoston lett, mind a közoktatás, mind a közművelődés terén számos intézkedést tett, hogy a nagyfokú analfabetizmust minél előbb csökkentse, s a népművelés terén minél hamarabbi eredményeket tudjon elérni. Vidéki közkönyvtári, népiskolai hálózat kiépítését szorgalmazták, és megpróbálták visszaszorítani a ponyvairodalom hatását, mely oly métely, oly undok fekély a nép testén, hogy azt már-már erőszakkal kell letépni - ahogy Dolinay Gyula fogalmazott.

Ezenközben ugyanis az irodalom és a kultúra köré olyan vállalkozók kezdtek seregleni, akik ráéreztek arra, hogy az irodalom bizonyos termékei nagy haszonnal eladhatók. Hamarosan kialakult egy sor olyan könyvkiadó- és nyomdavállalat (Bucsánszky Alajos, Méhner Vilmos nyomdája), amelyik olcsó, füzetes és nemegyszer sorozatot kitevő ponyvakiadványok nyomtatásából és terjesztéséből tett szert rövid időn belül óriási haszonra.

Az 1868-as népiskolai törvénnyel kötelezővé tett elemi népoktatás rövid időn belül nagyságrendekkel növelte meg az olvasni tudók számát, s éppen az alapiskolai oktatásba eddig bejutni képtelen alsóbb, szegényebb sorból származó és fiatalabb korosztály számát. Ez az új olvasói kör volt a legkönnyebben kapható a rövid, átlátható és egyszerű, de kalandos vagy érzelgős, az olvasott szöveg elképzelését képekkel segítő történetek fogyasztására. Megnőtt a nőolvasók száma, és a polgárosodási folyamattal a városi lakosság - beleértve az ipari munkásságot - életében is egyre nagyobb szerepet kapott a könyv és az olvasás. A könyv - különösen a ponyvakiadványok - megfizethető áron kínálták magukat, a polgári otthonokban már nem pusztán egy-egy kalendáriumot, naptárat találni, mint korábban a falusi házakban.

A ponyvatermékek mind nagyobb számban és mind erőszakosabban kértek teret maguknak, s az egykori vásári ponyva bevándorolt a falusi és a városi könyvkereskedők polcaira. Nem sokkal később könyvkereskedők még furfangosabban: postai megrendelés, illetve házalók ügynökösködése folytán, részletfizetési kedvezmények és árengedmények ígéretével egészen a lakások polcaiig vitték termékeiket.

A ponyvaíratásnak két olcsó módja kínálkozott. A kiadó alkalmazhatott saját, profi bértollnokot, aki megrendelésre, igen rövid határidővel szállította az anyagot a kiadói elképzelések megszabta témakörben, stílusban, műfajban stb., amit aztán magyar vagy idegen név alatt publikáltak. (A legnevesebb és legtermékenyebb ponyvaíró Tatár Péter, eredeti nevén Medve Imre volt.) A másik módszer az volt, hogy sikeres külföldi ponyvatermékeket fordíttattak le, s igen silány magyarításban adtak ki. Ez azért volt nagyon olcsó, mert elég volt a legkevesebbet kérő fordítót megkeresni, a külföldi szerzőnek vagy kiadójának - az akkori jogi szabályozás hiánya miatt - pedig nem kellett szerzői jogdíjat fizetni. (A szerzői jog szabályozásának törvénybe iktatására egyébként csak 1886-ban, sok-sok próbálkozás után került sor, s szövegét néhány magyar író munkássága nyomán dolgozták ki, így hát nem csoda, ha a korszakban napirenden voltak a plágium- és szerzői jogi perek.)

A ponyvakiadványok dömpingje folyamatosan és az elkövetkezendő évtizedekben is állandó gondot jelentett a magyar irodalmi élet vezetői számára, egyrészt azért, mert őszintén hittek abban, hogy felelősek a nép közművelődési állapotának emeléséért, rájuk bízatott, hogy a nép erkölcseit, ízlését minél nemesebbé formálják. Másrészt a nívósabb irodalmat alkotó magyar írók alig találtak olyan kiadót, amelyik ne üzleti megfontolások alapján vállalkozott volna bármely mű kiadására, így a magyar alkotók a könyvkiadási piacon eleve nagy hátránnyal indultak, és joggal tartottak a könyvpiacról való kiszorulásuktól.

Szokás volt, hogy a versszerzők saját maguk talpaltak a lehetséges vevők után, vagyis előfizetői íveket köröztek. Amennyiben nem sikerült megfelelő számú aláírást gyűjteni, úgy a kiadás kútba esett, mint például Reviczky esetében, aki több mint tíz évig hiába próbálkozott verskötetének publikálásával. Elek Artúr a Nyugatban így emlékezett: Legirgalmatlanabbul költőinkkel bántak a kiadók. Ha egy-egy országos hírű emberünk versgyűjteményének kiadására nagy néha rá is szánták magukat, azt is sírva cselekedték és mindenféle biztosítás fejében. A költemény nem üzleti portéka, a költemény csak kultúrai portéka, tehát nem kértek belőle.

A század utolsó negyedszázadának ponyvairodalma gyászos eseménnyel indult. 1878-ban meghalt Tatár Péter, a ponyvairodalom hihetetlen termékenységű "mindenese." Tatár Péter Bucsánszky Alajosnál volt alkalmazásban, aki a nyugati, több százezer példányszámban megjelenő, filléres ismeretterjesztő magazinokhoz hasonló naptáraiból alapította meg vagyonát. Tatár halála azonban - szimbolikusan - a ponyvatermelés "hőskorának" végét is jelentette.

Az 1880-as évektől hatalmas tőke áramlott be a könyvkiadás piacára, hiszen a befektetők bizonyosnak látták - nagy haszonnal - visszakapni befektetett pénzüket. A kiadók már nem egyszemélyes vezetésű - nevüket vezetőjüktől kölcsönzött - kisvállalkozások voltak, hanem fúziók során egyesültek, nagy apparátust mozgató részvénytársaságokká, nagyvállalatokká alakultak. A "klasszikus korszak" alapítói, a főként német származású könyvkereskedők és -kiadók, valamint fiaik vagy az üzletet átvevő rokonaik lassan kihaltak vagy kényszerűen eladták üzletüket-kiadójukat-nyomdájukat valamely nagyvállalatnak, mely kíméletlenül bekebelezte őket.

Az újonnan alakult nagyvállalatok a könyvkiadásban láttak fantáziát, a kiadványok tematikai vagy esztétikai minősége azonban egyre kevésbé volt fontos számukra. Megjelentettek bármit, amiben üzletet éreztek. A kiadók tematikai elkülönülése még fennmaradt egy darabig, ám egyre inkább halványodni látszott. A tulajdonosok már nem voltak személyes kapcsolatban és ismeretségben a szerzőkkel, s aligha jutott eszükbe ráfizetéses műveket megjelentetni. Az írók egyre kiszolgáltatottabbá váltak a kiadói ízlésnek.

1868-ban első nagyvállalatként megalakult az Athenaeum, 1873-ban követte a Franklin Társulat, az 1880-as évek közepétől kezdett melléjük csatlakozni a Révai Kiadó, mely 1895-ben lett részvénytársasággá és vette föl a Révai Irodalmi Intézet nevet, 1885-ben fundálták a Singer és Wolfner Kiadót.

A század vége felé egyre durvábban és erőszakosabban támadtak a kiadók az olvasókra. A Révai Kiadó szervezte meg a legnagyobb országos terjesztői hálózatot, 1885-től a részletfizetési lehetőséget is ők honosították meg Magyarországon, amely csábító voltával óriási nyereséget hozott a kiadónak. Könyves-utcákat nyitottak, ahol több kiadó terméke egymás mellett kínálta magát, mint például a Haris-bazárban. Bevezették a szórólapszerű ajánló cédulákat, amelyre nemritkán híres írók kedvcsináló ajánlását nyomtatták. Próbálkoztak azzal, hogy egy-egy sorozat kezdő darabját ingyenesen és kéretlenül megküldték az olvasóknak, bízva abban, hogy az első szám belecsalogatja őket az - akár meggondolatlan - vásárlásba. Díszkiadásokat és képes kiadványokat jelentettek meg. Ugyanazt a könyvet olcsóbb és drágább köntösben is kiadták, így a soványabb pénztárcájúak is meg tudták vásárolni. Száz kötetet ígérő sorozatokat indítottak.

Valóban óriási példányszámokról volt szó. A századforduló környékén a Klasszikus Regénytárból 225 000 példány megrendelésére számítottak, a Magyar Regényírók című gyűjteményből 90 000 példány terjesztését vállalták el. Az Athenaeum a Műveltség Könyvtára című vállalkozásból 120 000 kötetet adott el.

A ponyvakiadványok ügye azonban a század vége felé közeledve, sőt a 20. század első felében is egyre mérgesedett. Drescher Pál a húszas évek végén azt állította, hogy a könyvtermés több mint fele az "inferioris irodalom" terméke. Hihetetlennek tűnhet, de a 20. századi Magyarország szám szerint legtöbb könyvét a második világháború éveiben adták ki és vásárolták meg. (Egy 1942-es kimutatás szerint az 1 pengős ponyvából 200 000, az 50 filléresből 150 000, a 20 filléresből 200 000, a 10 filléresből 2 000 000 példányt nyomtattak ki.) A tömegtermékek színvonala egyre jobban differenciálódott: a lektűrtermékektől lefelé, az egészen igénytelen és nagyon olcsó kiadványokig. Kezdett kialakulni a lektűrírók egy olyan csoportja, akinek a puszta neve elég volt, hogy biztosított legyen az üzleti siker, a nagy példányszám. Ezek az írók egyre megfontoltabban és egyre bejáratottabb és profibb módon gyártották műveiket, s alkotásaikért egyre több pénzt kötöttek ki (Beniczkyné Bajza Lenke, Erdős Renée, Herczeg Ferenc).

A tömegbefolyásoló zsurnaliszta irodalom

Magyarország a nyolcvanas években tanulta meg, hogy mi az a szenzáció, és hogy a sajtó igazi nagyhatalom. Hihetetlen gyorsan, elképesztő mértékben megnőtt a sajtókiadványok mennyisége. 1880-ban körülbelül húszmillió politikai sajtóterméket postáztak, ennek fele volt magyar, kilencmillió pedig német nyelvű. De a legnagyobb arányban nem az újonnan alapított politikai sajtótermékek száma növekedett, hiszen körük már a kiegyezés táján kialakult, 20-25 körül volt a számuk. Mivel a nyomdai technika folyamatosan fejlődött, egyre olcsóbban tudták a lapokat kínálni. 1880-ban 75-öt, a századfordulón már 149-et adtak ki. A vidéki nyomdák száma még gyorsabb ütemben nőtt, a századfordulón 531 volt belőlük.

A nagy változást a hír, az információ erejének felismerése hozta meg. Maszák Hugó és Egyesy Géza országgyűlési gyorsírók fejéből pattant ki az ötlet, s 1880-ban magánvállalkozásként meg is alakították a rá egy évre működését megkezdő Magyar Távirati Irodát. Az iroda csak a belföldi hírszolgáltatásra kapott engedélyt, s mint A Honban olvasható: Ezen vállalat célja az országgyűlési tárgyalásokról, továbbá az ország fővárosában történő politikai, közgazdasági, pénzügyi és kereskedelmi eseményekről távirati tudósítást közölni a vidéki hírlapokkal és viszont: az ország legjelentékenyebb pontjain előforduló fontosabb közérdekű mozgalmakról táviratilag értesíteni a Budapesten megjelenő hírlapokat.

Az újságírók egyesülete nem szűnő hévvel próbálta elérni, hogy föloldják a hírlapok utcai árusításának 1867-ben történt betiltását. Napilaphoz ugyanis csak előfizetés útján, esetleg a kiadóhivatalokban, postán, pályaudvarokon vagy egyes trafikokban lehetett hozzájutni. Az utcán való árusítást végül 1896-ban engedélyezték, s a kínálkozó lehetőségre legelőször az Esti Újság csapott le, mely már elsősorban utcai árusításra készült bulvárlap volt, és példányait rikkancsokkal árultatta. A rikkancs szót 1890 tájékán Kozma Andor alkotta. A 20. század első évtizedében hozzávetőlegesen négyezren dolgoztak Budapesten, szigorú rangsoruk volt, és csak a megszabott és kijelölt helyükön árulhattak.

Egyre fontosabb szerephez jutott a tárca műfaja. Az 1880-as évektől azonban még a szó jelentése is megváltozott, egyre inkább valami egyénített hangú, jó tollú író által írt, indulati-érzelmi fűtöttségű írássá változott. A lapokat sokkal jobban kezdte érdekelni, hogy ügyes kezű, sajátos hangú tárcaírót nyerjen meg, mint például vezércikkírót. György Aladár kimutatása szerint a korabeli hírlapírók száma hozzávetőlegesen hétszáz főt tett ki.

Szintén az 1880-as évektől özönlik el a lapokat a riportok, amelyek valamely hazai szenzációról adtak híradást. A tudósítások saját véleményüket nem elhallgatva, önálló állásfoglalással közölték a híreket. A század végén már nem volt ritka a szenzáció nyomába eredő, nyomozó zsurnaliszta alakja sem. A Budapesti Hírlap - a Pesti Hírlap ellenlábasa - szerezte és fizette meg a legjobb nevű írókat: Mikszáth Kálmánt, Herczeg Ferencet, Rákosi Viktort és Bródy Sándort.

A modern sajtó kialakulásában nagy fordulópontot hozott az első olyan - 1872-ben zajló - politikai botrányt keltő szenzáció, amelyet az ellenzéki Ellenőr robbantott ki, pedig csak annyit tett, hogy szó szerint lehozott egy országgyűlési beszédet. Igaz, abban azt mondta Csernátony Lajos képviselő-lapszerkesztő, hogy szégyenletes dolog, hogy amikor az ország szegényedik, Lónyay [az akkori miniszterelnök] gazdagodik. Lónyay rövid időn belül megbukott.

Ekkortól napirenden voltak a sajtó hasábjain a panamázásról szóló híradások, a csalások és válogatott politikai és gazdasági visszaéléseket tartalmazó leleplezések. Emberek és ügyek lettek a hírlapi cikkek áldozatává (volt, hogy szó szerint is, mert nem volt ritka még a becsületbeli párbaj). Akkoriban, ha a visszaélést bizonyítani tudták, egy életre lejáratódott a megtámadott neve. Később abba is beletanultak, hogyan kell valakit vagy valamely ügyet - a közvéleményt formálva - az egekbe emelni.

A lapoknak még mindig meg kellett küzdeni a külföldi, idegen - főként német - nyelvű kiadványok konkurenciájával. Például a Magyarországon is legnépszerűbb német nyelvű Gartenlaubét 1875-ben 382 000 példányban nyomták, sikerét folytatásos regényeinek, egyszerű nyelvének és tetszetős illusztrációinak, emellett pedig olcsó árának köszönhette. A laptulajdonosok egyre több gondot fordítottak a lapok reklámozására. A sajtóirodalom - csakúgy, mint a könyvkiadványok esetében - egyre differenciáltabban kínálta termékeit, a szakmai lapoktól a felekezeti újságokig, a női olvasóknak szóló kiadványoktól a bulvárlapokig.

A polgárosodó és nemegyszer identitáskereső rétegeknek nagy szükségük volt irányadó újságokra. Világlátási, viselkedési, morális útmutatást reméltek a nekik, illetve a saját rétegüknek szóló újságoktól. A művelt középosztály újságjai, mint például a komoly szépirodalmi anyagot hozó Új Idők, a birtokos-úri életformát, érzelmi és gondolati élményvilágát és erkölcsiségét mutatta fel olvasóinak, s ezt kitűnő arányérzékkel elegyítette a nagyvárosi miliővel, a polgári könnyedséggel és a nagyvilágiassággal.

Az 1880-as évekre megjelentek az életformát és az ízlést erősen meghatározó közép- és nagypolgári közönség igényét kiszolgálni akaró lapok: például a szép és igényes kiállítású Magyar Szalon vagy a Pikáns Lapok. A családi képeslapokat mindinkább a nemesi származású birtokos-tiszti családok, a vidéki értelmiség és a városokban lakó polgári foglalkozást űzők köre olvasta. A szórakoztató képes hetilapok közül a Magyar Szalonnak, a polgári középosztálynak írott Ország-Világnak, a kispolgári rétegnek készülő Képes Családi Lapoknak és később a Tolnai Világlapjának volt elsöprő sikere. A családi lapok egyre inkább társasági lapokká alakultak. A tanítás helyett az eligazítást, az ízlésformálást, a szépirodalmi szórakozást kívánták nyújtani.

A Vasárnapi Ujság mind jobban családi lappá szürkült, s a vidéki dzsentrik és a középosztály járatta. A Vasárnapi Ujság, az Új Idők, az Ország-Világ és a Képes Családi Lapok még így is elérték a tízezres előfizetői létszámot.

A szervezett munkások lapja az Általános Munkás-Újság. 1871-től új lapjuk, A testvériség, 1873-tól a Munkás Heti-Krónika címmel jelent meg.

Kifulladóban voltak az ismert élclapok, az Üstökös, a Borsszem Jankó és a veszedelmesen ellenzéki Bolond Istók.

Gyulai lapjának, a 600-800 előfizetőnek írott Budapesti Szemlének továbbra is nagy volt a tekintélye. Az 1889-1890-es budapesti Cím- és Lakjegyzék az átlagpolgár szemének megfelelően így mutatta be a lapot: Akármelyik poéta megtisztelve érzi magát, ha a Budapesti Szemle felemlíti. Ha dicsérő szót mond róla, úgy biztos akadémikus jelölt. A Budapesti Szemle a poeták olympusa, irodalmi szemléje rettegett vesztőhelye a genieknek.

Gyulai lelkiismeretes szerkesztő volt. Nem volt külön szerkesztőségi szobája, saját dolgozószobájában csinálta a lapot. Mint visszaemlékezők sora emlékezett, némi "szelíd nyomást" gyakorolt munkatársaira, különösképp, ha véleményével nem pontosan egyező cikkel jelentkezett valaki. Kíméletlenül belejavított viszont a helyesírási és a stilisztikai hibákba, nem tűrte a magyartalanságot. Mindazonáltal egyre inkább igaz lett az az irodalmi berkekben közszájon forgó mondás, hogy a lap a nyilvánosság kizárásával jelent meg, vagy ahogy Krúdy Gyula fogalmazott: a Budapesti Szemlét nem olvassa más, mint néhány életunt könyvtáros. 1881-től ugyanis már nem kéthavonta, hanem minden hónapban megjelent. A század vége felé Gyulai egyre többet panaszolja, hogy: Ha tudná ön, hogy mily nehezen, mennyi hajszolással szerkesztek!, és hogy magyar írók nem írnak oly novellákat, melyeket ő közölhetne. Heinrich Gusztáv szerint Gyulai nemcsak a magyar írók új nemzedékét... nem értette meg és nem tudta méltányolni, hisz alig olvasott is dolgozataikból valamit; de a világirodalomnak újabb fejlődését a realizmus és naturalizmus felé sem akarta ismerni, nem értette, nem szívelte, egyszerűen csak romlásnak, hanyatlásnak, kinövésnek tekintette... De az esztétikai és irodalomtörténet terén sem ismerte már a tudomány haladását és makacsul elzárkózott minden újabb eszme vagy fölfogás előtt. Letűnt kor letűnt embere lett, melynek talán legláthatóbb jelképe az lett, hogy az egyre növekvő és fejlődő Budapesten már nem tudott tájékozódni, s mindenhová konflissal vitette magát.

Olvasókörök, kaszinók, könyvtárak

György Aladár 1884-es statisztikája szerint az országban 328 kaszinónak és társaskörnek volt könyvtára. Mivel a kaszinóknak és az egyesületeknek igen magas volt a tagdíja, a városi polgárság és a hivatalnokréteg rendszeresen és hűségesen látogatta a kölcsönkönyvtárakat. Eddig 76 létezéséről van adatunk. Ezek olyan üzleti alapon működő vállalkozások voltak, amelyek bevallottan a szórakoztatás igényével nyitották meg kapuikat. Tulajdonosaik általában a könyvkereskedőkből kerültek ki. Kedvező ár lefizetése mellett lehetett az üzlet hátsó részében berendezett kis olvasóterembe jutni. Polcain a helyi lapok kínálták magukat, ezeket csak helyben lehetett olvasni, és leginkább regényekből álló anyagukból kölcsönözhettek. Budapesten a század utolsó évtizedében a Haris-bazárban működő Mandel Mór, valamint Lampel Róbert és Lauffer Tivadar üzletei számítottak a legrangosabbaknak.

A kimutatások arról tanúskodnak, hogy a kávéházak, az irodalmi egyletek, a kaszinók és az olvasókörök az összes előfizetőknek körülbelül egyharmadát teszik ki. Ténylegesen azonban minden példányt legalább tízen olvastak. Kifejezetten irodalmi kávéház, tehát ahol különös kegyben részesülhettek az író- és művészvendégek, mindössze tíz-tizenkettő volt Budapesten.

Az Egyetemi Könyvtár, a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtára és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára után negyedik nagykönyvtárként a 20. század elején nyílt meg a későbbi Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. A Múzemok és Könyvtárak Tanácsa - valóban tanácsadó célzattal - mintakatalógusokat állított össze a nyilvános könyvtárak számára, amelyek a beszerzést segítő és irányító információkat tartalmazták. A közkönyvtárak statisztikája szerint a legjáratottabb hetilapok között szerepelt a Vasárnapi Ujság, az Új Idők, A Hét és az élclapok, a Borsszem Jankóval és a Bolond Istókkal az élükön. A női lapokból leggyakrabban a Honderűt, a Család és Iskola című kiadványt és a Nővilágot rendelték.

A kilencvenes évekre a sajtó nagyhatalom-mivoltának egy másik jellemző példájaként - a Nyugatot megelőzően - egy irodalmi sajtótermék, A Hét megszületése vált irodalmi korszakhatárrá.

A SZÁZADVÉG-SZÁZADFORDULÓ IRODALMA:
BOHÉMSÁG ÉS HISTORIZMUS
(1890-1906)

A Hét című irodalmi lap megalakítása egy történelmi korfordulóval, a Tisza-korszak végével esik egybe. Ha az előfizetők számát tekintjük, A Hét három-négyezres előfizetői köre - például a bulvárlapokéhoz képest - igen alacsonynak tűnhet. Ha hatáskörét vizsgáljuk, jóval nagyobb olvasóközönséget számíthatunk, hiszen jóformán minden vidéki kaszinó és a főváros összes kávéháza előfizetett rá.

De talán nem is a példányszámok a leglényegesebbek. Inkább az, amit A Hét léte - mint jelenség - jelképez. A hivatalos irodalommal szemben egy hosszabb ideig fennálló - és szerzőinek ha nem is túlontúl sok, de biztos honoráriumot fizetni képes - orgánum született, mely el tudta tartani magát, így nem függött sem pártpolitikai érdekektől, sem megcsontosodott irodalmi társaságoktól és vezérektől. A Hét fogalom lett, mert írói köre összejárt, de nem szűk, magányos polgári otthonokban, hanem fővárosi kávéházakban találkoztak, hol a szerkesztőségi törzsasztaloknál igazi műhelymunka, továbbképzés, élcelődés folyt: a békebeli írói élet, ahogy Kiss József, a lap legendás szerkesztője írta: A nyüzsgés, a moraj, az ide-oda röpködő beszédek kavargása, a vágni való füst őket nem bántotta, sőt úgy látszik, mintha ez lett volna valódi elemük. Igazi hasis ez a levegő annak, aki megszokja. Itt, az eleven élet hullámzása közepett, mintegy e nyilvánosság ellenőrzése mellett íródott A Hét, és az élet és a fiatalság lüktetése ki is érzett soraiból.

A lap tízéves évfordulójára készülődvén Kiss József így emlékezett az indulásra: "Egy oszlopa azonban volt A Hétnek, ha neve nem is volt még oly közéletű, mint ma: Ambrus Zoltán, ez a félelmetes pengéjű úr, a formák és tonusok nagymestere. Ketten alkottuk a redakciót és éjféli párbajra, akarom mondani tanácskozásra kétszer-háromszor hetenként találkoztunk a Korona-kávéházban, mely akkor az írói klubot pótolta ... A Hét első idejében mindjárt egész csapat eredeti, egymástól merőben elütő új talentum bukkant fel ... Mi ösztönözte őket, hogy ezt a szerény tűzhelyet válasszák otthonul? ... Talán A Hét levegője tette; az a korlátlan, nyügtelen szabadság... A Hét ajtaja fölé arany szöveggel egy feliratos tábla van odaszögezve: Tiszteld a tehetséget! Tiszteld minden formájában, minden kialakulásában és ha nem érted meg mindjárt, légy azon, hogy megértsd. Tiszteld a tehetséget ellenségeidben is és aberrációjában is ... Pénzen megvásárolhatsz mindent: rangot, szerelmet, egészséget, még hosszú életet is; tehetséget nem! Keleten szentnek tartják az eszelősöket; a tehetség tiszteletét Nyugaton keresd. A Hétnél megvolt. Talán azért fogták ránk, hogy kozmopoliták vagyunk.

Nyilvánvaló, hogy ez a program fényévnyire állt a Gyulaiék-féle irodalomfelfogástól és -szemlélettől, ám demokratizmusuk korántsem volt teljes körű, csak a tehetségekre volt érvényes. Magasabb rendűnek érezték magukat a földi halandóknál, arisztokratikusan tekintettek le rájuk, de mégis csak egy valóság fölött lebegő, esztétizmussal átitatott, öntörvényű világban éltek, és rendkívül komolyan vették magukat. Krúdy Gyula írta: Valamiképpen olyan kezd lenni a helyzet, hogy A Hét hasábjain egy írói megjelenés nem múlik el minden nyom nélkül, se a széplelkű honleányoknál, se a pesti irodalomban. Híre megy K. J. finnyásságának, amellyel irtózik a sablonos, szürke, hétköznapias irodalmi formáktól. Ez a szerkesztő egy kis ínyenc: a ritkaságot, a rendkívüliséget, a meglepőt keresi, holott ez még akkor csak a különböző festőiskolákban volt szokásos.

Talán ekkor történt meg a legnagyobb szakadás a nívós, a magas esztétikai színvonalú irodalom és a széles közönséget kiszolgálni igyekvő irodalom között. Ekkortól lesz kimondatlan követelmény, hogy az igazi irodalom csak egy szűk, értő és belterjes művelt kör ügye, és nem sok köze van a nagy tömegeket felvillanyozó dömpingáruhoz. Az írók egy része egymásnak vagy csupán önmagának írt. A könnyen kapott tömegsiker ekkortól kezdve eleve gyanússá vált.

Kiss József (1843-1921)

Bár Kiss József egy álnéven közreadott, végeláthatatlan folytatásos rémregény, a Budapesti rejtelmek írásával lépett a magyar irodalomba, ő az esztétikai finnyásságáról legismertebb irodalmi szerkesztők egyike.

Apja még bevándorolt falusi zsidó boltos volt, s őt rabbinak szánták. Hosszú ideig és hihetetlen nélkülözések árán próbált 1867-ben Budapesten szerencsét próbálni, s az irodalmi életből megélni, de ez még úgy sem igen sikerült, hogy kényszerű ponyvaszerzőséget és korrektorságot vállalt. Az egész életében megvetett regénye egyébként magasan túllép a ponyvatermékek átlagos színvonalán, s bonyolult cselekményű városregénnyé nő, amelyben a nagyvárossá duzzadó Budapestnek szinte szociografikus igényű rajzát kapjuk.

Toldy Ferenc fedezte föl. 1875-ben a Simon Judit című balladáját a Kisfaludy Társaságban is felolvastatta. Kiss az Arany-féle balladát és a zsidó folklór elemeit próbálta meg összeforrasztani. Toldy halála után azonban Kiss József messzire került az Akadémia környékétől. Reviczkyék asztaltársaságával tartotta a kapcsolatot és szembehelyezkedett a népnemzeti irány konzervatív vezetőivel.

A leginkább Arany hangját idéző verseiben sokat panaszkodott sorsára. A Szeretni a hazát, mely nem szeret ahasvérusi fájdalma szólalt meg bennük, a meg nem értettség, a lelki magány. A Legendák a nagyapámról című lírai eposzában az orosz zsidópogromok elől menekülő, poétalelkű zsidó ősének történetét meséli el ironikus hangon.

A nyolcvanas évekre szakított a népies iránnyal, s a nagyvárosi témák költészete vonzotta. A hangsúlyos és a jambikus verselés ötvözésének próbálgatása Adyt idézi. Kiss József érdeme, hogy az 1890-ben megindított A Hét a nívós és irányt szabó irodalmi lapok mintafóruma lett, s a lapban való megjelenés a modern és nagyvárosi irodalmi elit elismerésével és további munkára való biztatással volt egyenértékű. Rendkívüli odafigyeléssel, nem kevés "tanítói" igyekezettel végezte - pózoktól sem mentes - szerkesztői munkáját.

Budapest - a világváros

A nagyvárossá fejlődött Budapest nem csak polgárait, de íróit, költőit is elzsongította és kábulatba ejtette. Noha sokat felfedeztek a fejlődés hátulütőiből, a változás olyannyira impozáns volt, hogy hiába szidták a várost, mégis ezer szállal, egyre inkább kötődtek hozzá, mint arról Lux Terka írta: Ez a mi Budapestünk. A milliószor elátkozott, megvetett, kipellengérezett, gyülölt, bemocskolt: kőasszony, aki gúnyos, hunyori szemével hidegen, biztosan néz maga elé, anélkül, hogy az ujját is megmozdítaná. Ezren feküsznek lába előtt, holtan, véresen, mocskosan, koldusan, az ő fanatikus szerelmesei, kiket ő tett tönkre, ő szivta ki a vérüket, agyvelejüket, ő ropogtatta össze a csontjukat, ő cifrálkodta el a vagyonukat s azután ellökte őket magától. És jöttek az uj hódolók, az uj örjöngők, az uj szerelmesek...

A város fejlődése hihetetlen méreteket öltött. 1870-re a birodalom második legnagyobb városává nőtt. Hatalmas építkezések folytak, megkezdődött a közvilágítás megújítása, a csatornázás, az utak burkolása. Hamar megszervezték a tömegközlekedést (vasút, lóvasút, a millenniumra a földalatti vasút is elkészült).

A fejlődést és a város szépülését megigézőn bámuló polgárok kezdték belakni és berendezni maguknak a várost. 1876-ban Wodiáner Artúr, a tőkés vállalkozó, az olvasók igényét fürkészve Budapest címmel lapot adott ki. Az irodalomban számtalan mű választotta témájául a fővárost, legyen az ponyvatermék, rémhistóriába ágyazott városfejlődés-rajz (Kiss József) vagy színvonalasabb irodalmi alkotás. Megmutatták, mi van fönt (Lovik Károly), s azt is, mi van alul (Kóbor Tamás, Bródy Sándor).

Iszonyatos méreteket öltött a bűnözés és a prostitúció, s terjedésének alig tudtak gátat vetni. Elharapózott a csalás. Visszaélésekről cikkeztek a lapok. A rendőrfőnök bordélyház-tulajdonosnőt vezetett oltárhoz, a korrupt rendőröknek szabott tarifájuk volt.

Mégis lehetett rajongani érte. A század utolsó évtizedében a megmagyarázhatatlanul szinte démonivá emelt nagyváros befogadott és magába olvasztott mindent és mindenkit. Nem kérdezte, ki honnan érkezett. Ezt egy alapvetően német lakosságú, s csak ez időre elmagyarosodott város nem is kérdezhette. Az embertelenné váló nagyváros - rövid, átmeneti ideig - éppen a helytalálás igézetét és ígéretét nyújthatta polgárainak.

Heltai Jenő (1871-1957) pályakezdése

Rövid jogi tanulmányok után újságírónak állt. 1892-től A Hét munkatársa, s a verses publicisztika meghonosítója. Irodalmi pályafutása az 1892-es Modern dalok című verseskötetével kezdődött, s nyomban hatalmas vihart kavart: a hivatalos irodalom "erkölcstelennek és nemzetközinek" bélyegezte. Könnyen folyó novelláiban a pesti élet egyik oldalát, a bohémek, a jókedvű fiatal művészek vidám, de léha világát mutatta meg. Nem háborodik föl erkölcseiken és szokásaikon, írásaiban az élet szépségei a csúfságokkal keverednek. A francia sanzon, Párizs-imádata nyomán a magyar népdal formáinak összeötvözésével a sanzon mestere lett.

Szellemes műveiben a nagyvárosi művészsors jelenik meg, mely a nyárspolgári életvitelnek mutat szamárfület. Az a bohémvilág, amelyben a művészet a legfontosabb, ahol már nem kényszerből vállalják az éjszakázást, hanem akarattal. Pénzüket elszórják, éjszakáznak, kávéházba járnak, könnyű szerelmet keresnek, pimaszul feltűnő és bohém viseletben járnak, ironizálnak mindenen és mindenkin. A 20. század elején a kabaré felé vette útját, s az orfeum hatalmas sikerű kupléírója lett.

A fiatal Herczeg Ferenc (1863-1954)

Herczeg Ferenc jómódú bánáti német családból származott. Jogot hallgatott Pesten. Első novellái 1886-ban a Pesti Hírlapban jelentek meg, de igazán az 1890-ben a Singer és Wolfner ezerforintos regénypályázatára írt Fenn és lenn című kötetével vált ismertté. A regény egy vidéki kastélyok, kaszinók világában játszódó karriertörténet. A század végén egész sor művében adta a dzsentrik pusztulásának, élhetetlenségének rajzát (Simon Zsuzsa, Szabolcs házassága). A Hét is szerzőül kérte föl. A valódi közönségsikert A Gyurkovics lányok című, később trilógiává fejlesztett regénye hozta meg, amelyben a dzsentri főhősök mulatságos történeteit, ügyes házasodási manővereit mutatta be.

1894-ben elvállalta a legnépszerűbb polgári családi-szépirodalmi lappá növekvő Új Idők szerkesztését. Politikai karrierje is ekkortájt kezdődött. 1896-tól kormánypárti képviselő lett, Tisza István befolyásos barátja volt.

Előre kiszámított, könnyen áttekinthető szerkezetű műveiben minden adott volt: szereplői rutinosan és csillogó riposztokban beszéltek, mindig az átlagolvasót izgató, napi témák kerültek elő. Óriási sikereit főként prózai műveinek dramatizálásával, színpadra vitelével érte el. A 20. század első évtizedében a történeti témákhoz nyúlt: a Pogányokban a Szent István halála utáni idők pogánylázadásának idejébe visz, a Bizáncban - esetleg saját korára érthetően - a cinikusan züllött császárváros képét rajzolta meg.

A pályáját kezdő Ambrus Zoltán (1861-1932)

A századvég egyik legizgalmasabb írófiguráját Arany László fedezte föl. Életregénye és alakja nem nélkülözi az igazi, Jókai-féle romantikus hős jellemvonásait. 1886-ban az Ország-Világ novellapályázatának nyerteseként tűnt fel. 1891-től két éven keresztül folytatásokban írta sok életrajzi elemmel kevert, a magyar irodalomban nagy hatású, de ma már csak az irodalmi közönség kezében forgatott karrierregényét, a Midas királyt, mely könyv alakban sok változtatással, javítással jelent meg 1906-ban. A magánéleti boldogság és a siker összeegyeztethetetlenségének tézisregénye rendkívül sokrétű utalásrendszerrel él, ami egyáltalán nem nehezíti, inkább izgalmassá varázsolja az olvasását.

Művészete nemigen kapcsolható a magyar próza egyik ágához sem. Nagyon távol áll az anekdotizmustól, a regionalista irodalomtól, de a szociologikus naturalizmus sem jelenik meg nála. Leginkább - szavakban nehezen magyarázható - franciás hangulat lengi körül regényét. Egyéni hangon, igen intellektuálisan és gondolatilag megfontoltan írt. Az elmúlt években titkának megfejtését rendkívül gazdag intertextuális kapcsolatrendszerének, bibliai és mitikus toposzátjátszásainak és megfeleltetéseinek, a "mű a műben"-féle vizsgálatoknak a felfejtésével és elemzésével igyekeznek megtalálni.

Historizmus

Az irodalmi élet nagyfokú átalakulása és a pályájukat a kilencvenes években kezdő új irodalmárnemzedék feltűnése idején a kormányválságok közt hajózó ország a millenniumi ünnepségekre készülve békebeli díszbe öltözött, és önmagát ünnepelte. Az 1896-os millenniumi ünnepségsorozat teatralitása kedvvel fordult a színpad irányába. 1896-ban nyitották meg a Vígszínházat. A korhangulat díszletszerűségét talán az példázta legjobban, hogy a honfoglalás ezeréves évfordulóját a tervezettnél egy évvel későbbre kellett halasztani, mert az előkészületek annyira elhúzódtak.

A nemzeti múlt dicsősége az irodalomban is a történeti-históriai témák feldolgozására, sőt álhistóriai művek készítésére csábított sokakat. Thaly Kálmán, a történész-költő, a hatvanas években a pesti református gimnáziumban Gyulai Pál utóda. 1882-től függetlenség párti országgyűlési képviselő. A Rákóczi-szabadságharc történetéről hatalmas anyagot gyűjtött össze, s adott ki folyamatosan - sokszor a minimális forráskritikai követelményeket is figyelmen kívül hagyva. Buzgósága odáig terjedt, hogy saját szerzeményű, a korba helyezett verseit korabeli kuruc költészetként publikálta.

Gárdonyi Géza (1863-1922)

Önmagát "kövek alatt nőtt fűnek" mondta, ami utalt rejtőzködést kedvelő alkatára és arra is, hogy lételeme a folytonos kutatás és önképzés. Minden irányban nyitott, mindent kipróbált, minden érdekelte, így műveinek színvonala is nagyon eltérő.

Nevét - joggal - híres történelmi regényeiből ismerjük, tudjuk, hogy iskolai tanító volt évtizedekig, de különcségét, szélsőségeit és érdekes irodalmi próbálkozásait kevesebbet említik. Hogy ekkoriban a városi és a vidéki tematikájú irodalom ellentéte mennyire nem volt kibékíthetetlen, Gárdonyi Géza alakja példázza. Legjobb barátai ugyanis Szabolcska Mihály és Bródy Sándor voltak. Rajongott Schopenhauer tanaiért, de szerette Dankó Pista cigánymuzsikáját is. Bár későbbi, egri évei alatt - elhagyva családját - teljesen bezárkózott, kivonult a világból, irodalmi kapcsolatait azonban továbbra is fenntartotta.

Első sikerét 1894-ben A lámpás című kötettel aratta, melyben a nyomorúságos néptanítói sors zsánerképét rajzolta meg. Az én falum című gyűjteményében mesélői kedvvel mutatja meg a somogyi vidék embereit és gondolkodását, igen eklektikus formájú elbeszéléstöredékeit a mesélés ereje fűzi egybe.

A Pesti Hírlap 1899 karácsonyán kezdte közölni leghíresebb történelmi tárgyú regényét, az Egri csillagokat. Az általa kevésbé sikerültnek érzett szerkezetű regény azóta is gyereknemzedékek sorának kedvelt olvasmánya. Pedig csak az értő felnőttek tudják felfedezni igazán azt a műgondot, amellyel a történeti hitelességet biztosította.

Népdráma-kísérletéről, A borról, mely 1901-ben az elaggott népszínművet igyekezett életre kelteni, Hevesi Sándor azt írta: Magyar színpadi író ritkán keltett tisztább és művészibb gyönyörűséget. A drámára hosszú diadalmenet várt. Gárdonyi így magyarázta: "A közönség intelligens része meg fogja érezni, hogy ez csak kísérlet: a népszínmű vaskos tulipánjainak finomított áthímzése egy lengébb szövetű vígjátékféle munkába." A műben a stilizált, álnépies és álromantikus környezetet hiteles kép váltja föl, s gondot fordít a belső feszültség változásaira és minél alaposabb motiválására. De hogy a népszínmű megújítása - ha egy próbálkozása jól sikeredett is - mégsem járható út, azt az egy év múlva elkészült Annuska című darab kifulladó, jóval kevésbé zajos sikere is bizonyította.

A nemzeti szellem és a szecesszió költői

Az irodalomtörténészi-filozófusi körben - Nietzsche tanai nyomán vagy ellenében - a millennium idején vita lángolt föl a nemzeti géniuszról, a pesszimizmus fogalmának pontosabb körülhatárolásáról. Az asszimilációs törekvések és az erősödő magyarosítási kísérletek következtében - a tragikus hős modern lenyomataként - a géniusz, a nemzeti szellem kapcsán a magyar nemzet, a magyar identitás, a magyar nyelvválasztás, a magyar faj körüli elméletek, vélekedések keveredtek és feszültek egymásnak.

Természetesen voltak, akik nem tartoztak semmilyen körhöz, s nem érdekelte őket a politika, tudomást sem vettek a közéletről. Ők otthon fogalmazták szecessziós látomásaikat, varázsos, minden érzékszervünkre ható sorokba próbálták szorítani gomolygó álmaikat, melyeket csak A Hét mert közölni, s már Adyt idézik, mint például Czóbel Minka nem kevés sora. Gozsdu Elek egészen különleges szecessziós darabok írásába fogott (A félisten, A kárier).

A millennium egy rövid időre elvonta a figyelmet a politikai csatározásokról és átmenetileg úgy tűnt, az országnak fontos a kultúra és az irodalom. Úgy látszott, a politikai vezetés számára nyilvánvaló, hogy Európa a leglátványosabban és legkönnyebben műveltségünk, sajátos kultúránk, művészetünk és tudományunk megmutatásával vehető be és nyerhető meg. Ahogy azt egy kétezer előfizetőt számláló irodalmi lap, a Nyugat majd be is bizonyítja.

A SZÁZADELŐ IRODALMI FORRADALMA
(1906-1919)

Háttér: a századforduló kulturális megosztottsága

A századfordulón a külsőségeket és a tényleges hatalmat még egyaránt a konzervatív erők uralták. Nemcsak az ország politikai irányításában dominált a dzsentri mentalitás, hanem a - városi kispolgárság által is kedvelt - magyarnótázó, népszínműért lelkesedő közízlésben is. A hivatalos ideológia a jellegzetes magyar életformát változatlanul falusiasnak, a magyar életszemléletet pedig "józanul idealistának" hitte és hirdette. A legfőbb kulturális intézmények - az Akadémia, a Kisfaludy és a Petőfi Társaság -, valamint a sajtó nagy része és az iskolai oktatás az epigonná vált "népnemzeti" irodalmat pártfogolták. A nagy példányszámú, befolyásos lapok - mint Rákosi Jenő Budapesti Hírlapja (1881) vagy Herczeg Ferenc Új Időkje (1895) - nacionalista-konzervatív szelleműek voltak.

A hivatalos Magyarország nem akarta tudomásul venni, hogy a kiegyezés után meginduló nagyipari fejlődés és polgárosodás újfajta városi kultúra kialakulásával jár együtt, a városi (jelentős százalékban zsidó) értelmiség szellemi tájékozódása pedig a liberalizmustól a szocializmusig és anarchizmusig terjedő eszmeáramlatok térhódítását hozza magával. A hivatalosság mindezt "idegen divatként" utasította el, és a felszínen sokáig úgy látszott, hogy sikerrel dacol az idővel, mert az új irodalmi és kulturális fórumok, mozgalmak gyakran voltak tiszavirág-életűek.

Sajátos módon a Monarchia birodalmi - azaz "nemzetek fölötti" - kerete is segítette az új irányzatok megismerését és honosítását. Bár abban, hogy Budapest Béccsel versengett, és mindenekelőtt Bécset próbálta túlszárnyalni, meghatározó szerepet játszott a magyar nacionalizmus, a versengés mintegy rákényszerítette egyfajta nyitottságra.

Budapest gyors növekedése, nagyvárossá válása mintegy kikényszerítette, hogy két évtized alatt felnevelődjék a modern, újságot és irodalmat olvasó közönség. Vészi József radikálisan szabadelvű Budapesti Naplójának (1896) még viszonylag kis tábora volt (igaz, az Adyt és az új irodalmat népszerűsítő lap irodalomtörténeti jelentőségű), a Miklós Andor által alapított Az Est (1910) - melynek születésénél Molnár Ferenc is bábáskodott - újszerű tördelésével és szerkesztésével már a legnépszerűbb lapok közé emelkedett (s a húszas években ugyancsak fontos fórumává vált a magyar irodalomnak). Nem elhanyagolható fejlemény, hogy 1905-ben a szociáldemokrata Népszava is napilappá alakult át, és ettől fogva biztosítani tudta megjelenése költségeit. 1906-ban Magyarországon 1878 lap jelent meg, egyedül Budapesten 39 nagyobb napilap (míg Berlinben 36, Londonban 25, Bécsben 24).

A századforduló legnagyobb hatású szépirodalmi folyóirata, a Kiss József által alapított A Hét (1890) - melynek eredetileg Az ifjú Magyarország címet szánták - már eleve a nagyvárossá fejlődött Budapest folyóirata kívánt lenni, s miként a nagy nyugati irodalmi revük, a polgárosult középrétegek ízlését képviselte. Ám A Hét és mellette az Új Magyar Szemle (1900) folyamatos megjelenése kivételesnek számított a kérészéletű irodalmi lapok áradatában.

Az 1900-as évtizedben fellépő generáció:
a "második magyar reformnemzedék"

Amit nem sikerült a hetvenes és a nyolcvanas évek irodalmának elérnie: az igazi áttörést a kilencvenes évek irodalma készítette elő és a századelő irodalma valósította meg. Lehet vitatkozni azon, hogy a fordulatot melyik évszámhoz kössük: Ady Új versek című kötete megjelenéséhez (1906) vagy a Nyugat indulásához (1908). Ám a fordulat ténye nem vitatható - amit már a kortársak is fölismertek. Szembetűnő a különbség a kilencvenes és a rá következő évtized között: míg az elsőben egyeduralkodó a széppróza, a másodikban (mintegy félszázad után) ismét a líra tör élre.

1906-ig a magyar író általában jogot végzett vagy jogi tanulmányokba belekezdett újságíró (mint Ady is). Az 1906 körül jelentkező művésznemzedék már nem a jogon kezdte tanulmányait, hanem a bölcsészeten. A pesti bölcsészkaron Négyesy László stílusgyakorlati szemináriumán került össze először Babits Mihály, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső (akiknek baráti levelezéséből nemcsak az derül ki, hogy milyen eltökélten készültek a magyar költészet megújítására, hanem az is, hogy egymás első műértő közönsége voltak), továbbá Csáth Géza, Tóth Árpád és Balázs Béla; a bölcsészhallgatók számára létesített Eötvös Kollégiumban pedig Szabó Dezső, Kodály Zoltán és Horváth János, a kiváló irodalomtörténész.

Új jelenség - s óhatatlanul összefüggött a női emancipáció igényével - a viszonylag nagyszámú nőíró (Erdős Renée, Lesznai Anna, Kaffka Margit) jelentkezése, ami a századforduló még erősen patriarchális légkörében már önmagában is nagy kihívásnak számított, az pedig végképp annak, ha nő létére (mint Erdős Renée) nyíltan szólni mert a testi szerelemről.

Ekkor vált az irodalmi élet legfontosabb színhelyévé a kávéház. Már az elmúlt században megkezdődött e folyamat - ismeretes a Pilvax Kávéház jelentősége Petőfi és írótársai számára, Kiss József és A Hét szerkesztősége pedig a Centrál Kávéházban működött, innen küldve nyomdába az új számok anyagát. De míg korábban ez még kivételesnek számított, a századelőn már általános gyakorlatnak. A kávéházban töltötték el az írók napjuk nagy részét: itt írták meg és olvasták fel elsőként műveiket, itt szerkesztették a lapokat és fogadták a munkatársakat, itt vitatták meg társaságban az irodalmi és politikai híreket, s játszották a különféle szellemi tornákat. Még az is előfordult, mint a különben zárkózott Babits Mihály esetében, hogy itt mutatták be először jövendőbelijüket.

A századelő nemzedékének, a "második magyar reformnemzedék"-nek mindenekelőtt a két korszakos jelentőségű folyóirat, a Huszadik Század (1900-1919) és a Nyugat (1908-1941) adott fórumot. A Nyugatot több kudarcba fulladt próbálkozás után sikerült életben tartani. Legendás szerkesztője, Osvát Ernő már 1902-ben azzal a szándékkal vette át a divatos képes családi lapok egyikét, a Magyar Géniuszt, és szerkesztette Gellért Oszkár társaságában, hogy az új irodalomnak adjon helyet benne. A Nyugat előzményeként tartjuk számon Bródy Sándor Jövendőjét (1903), Osvát Ernő Figyelőjét (1905) és Ambrus Zoltán és Ignotus közös vállalkozását, az 1906 októberében induló és már novemberben megszűnő Szerdáját is. (Jellemző, hogy a Nyugat ezzel az alcímmel indult: a "Figyelő új folyama".)

A Nyugat mellett és körül még más fontos lapok és antológiák is születtek. Vele egy időben jelent meg 1908-ban Nagyváradon Juhász Gyula (1883-1937) szerkesztésében A Holnap nevű irodalmi csoportosulás azonos című versgyűjteménye, többek között Ady, Babits, Balázs Béla és Juhász Gyula verseivel. 1910-ben alapították a Renaissance-ot, amely ugyancsak az új irodalom fóruma lett (sőt Lukács György és elvbarátai úgy tervezték, hogy a Nyugat utáni nemzedék lapjává, mintegy "ellen-Nyugattá tegyék). 1911-ben indult az Auróra, amelyhez sokan átpártoltak a Nyugat szerzői közül, amikor a Hatvany Lajos és Osvát Ernő közötti vita miatt a lap megszűnésétől tartottak. 1912-től jelent meg a Május, ahol Szabó Dezső publicistaként igazán kibontakozhatott. A Szellem (1911) című folyóiratról és Kassák Lajos avantgárd periodikáiról, A Tettről (1915) és Máról (1916) később külön is szólunk.

A Nyugat

A Nyugat első száma 1908. január 1-jén jelent meg. Főszerkesztője Ignotus, szerkesztői Fenyő Miksa és Osvát Ernő.

Ignotus (Veigelsberg Hugó, 1869-1949) A Hét vezető kritikusaként vált a korszak legjelentősebb publicistájává, aki az új, városias életérzés és kultúra jogáért szállt szembe a konzervatív, népies és (az ő szavával) perzekutor (csendőri) esztétikával. Éles hangú és borotva logikájú, kiváló vitázó. A magyar közvéleményt elsőként Ignotus ismertette meg az impresszionizmus és a szecesszió olyan alapfogalmaival, mint az "ízlés", a "hangulat" és az "egyéniség". A Nyugat első számának elején az ő Kelet népe című cikke áll, benne ezzel a programnak szánt megállapítással: "A nap s az emberiség s a történelem keletről nyugatra tart. Kelet népének is ez az útja, s ha járja: azon nap alatt jár, annak az emberiségnek felese, annak a történelemnek alakítója, mint a legnagyobb nemzetek." Ugyanitt egy verset is ad (A völgyben) s a Figyelő-rovatban egy kritikát Bródy Sándor A dada című színművéről.

Fenyő Miksa (1877-1972), a Gyáriparosok Országos Szövetségének másodtitkáraként, majd (1917-től) ügyvezető igazgatójaként anyagilag is támogatója, szervezője volt a Nyugatnak, de cikkeivel is fáradhatatlan munkatársa, propagandistája.

A folyóirat arculatát azonban mindenekelőtt Osvát Ernő (1877-1929) szerkesztői tevékenysége formálta. A kilencszázas években induló nemzedék kiváló érzékenységű, fáradhatatlan szervezőjeként Osvát kizárólag a művészi színvonalat tartotta szem előtt, hitt a tehetség mindenhatóságában, s nyitva akarta hagyni a Nyugat ajtaját az újabb és újabb művésznemzedékek előtt. Ő fedezte fel Babits Mihályt, Móricz Zsigmondot és Füst Milánt. 1911-ben a Nyugatot anyagilag erőteljesen támogató Hatvany Lajos javaslatával szemben (hogy részesítsék előnyben az ismert szerzőket s ezzel nagyobb közönséget nyerhetnek meg a folyóirat számára - 800 előfizetője volt ekkor) Osvát kitartott korábbi gyakorlata mellett, vállalta a kísérletezéssel járó kockázatot.

Míg a Huszadik Század körére a pozitivista-evolucionista áramlatok hatottak elsősorban, addig a Nyugat íróira az életfilozófiák, mindenekelőtt Schopenhauer és Nietzsche, később Bergson és Freud (a neves Freud-tanítvány, Ferenczi Sándor 1912-től publikált itt). A Nyugat művésznemzedékének meghatározó élménye a világ titokzatossá válása és a költői alkotás eredendően paradox jellege, tehát hogy a felfoghatatlant kell kifejeznie. De a romantikusan értelmezett szimbolizmus és szecesszió mellett helyet kaptak az impresszionista és naturalista törekvések is.

Már Szerb Antal joggal állapította meg, hogy a Nyugat voltaképpen megkésve tájékozódott a kortárs nyugati irodalomban, s miközben a magyar szellemből addig hiányzó áramlatokat fogadott be, nem vette figyelembe a legújabb fejleményeket. A Nyugat teljesítménye "nem abból állt, hogy a magyar irodalom nyugatibb lett, hanem hogy mélyebben és szabadabban magyar lett".

Ha fellapozzuk a Nyugat első évfolyamának számait, a szerzők között találjuk Ady Endrét, Ambrus Zoltánt, Babits Mihályt, Balázs Bélát, Bíró Lajost, Cholnoky Lászlót, Cholnoky Viktort, Csáth Gézát, Füst Milánt, Gellért Oszkárt, Juhász Gyulát, Kaffka Margitot, Kosztolányi Dezsőt, Móricz Zsigmondot, Nagy Endrét, Nagy Lajost, Szini Gyulát, Szomory Dezsőt és Tóth Árpádot. A Nyugat legfőbb kritikusa Ignotus mellett Schöpflin Aladár, de szinte valamennyien írtak bírálatot, esszét.

Ady Endre (1877-1919)

A Nyugatot valamelyest megelőzve jelentkezett nagy visszhangot kiváltó köteteivel (Új versek, 1906, Vér és arany, 1907). Ady nemcsak első munkatársa volt a lapnak, hanem példaképe, lobogója és reklámja is. 1909-ben a Nyugat külön Ady-számot jelentetett meg, benne Ady önéletrajzával. A tízes évek fiatal nemzedékének anyanyelve volt Ady költészete; a Monarchia más nemzetiségű írói szemében is vitathatatlan tekintélynek számított.

Első két verseskötete még nem lép túl a századforduló átlagköltészetének dekadens, szenvelgő érzésvilágán. A Versek című kötet (1899) Petőfi-, Vajda János-, Ábrányi Emil-, sőt Szabolcska Mihály-utánérzésekkel van tele. A Még egyszer (1903) már Reviczky Gyula sejtelmes, elégikus, a költői ént előtérbe állító lírájának és az 1890-es évek legsikeresebb magyar költője, Heltai Jenő könnyed, poénra kiélezett, erotikus sanzonköltészetének hatását mutatja. Majdani költői forradalmának jellegzetes stílusbeli eszközeit elsőként publicisztikájában teremti meg; cikkei nemcsak fontos felismerésekről szólnak, hanem témájuknál nagyobb, már nem is a tárgynak szóló feszültséget árasztanak. Már ekkor kialakítja a maga eltökélten ellenzéki attitűdjét. Nietzsche mellett és előtt a másik legfőbb példaképe Heine, akiben az egyház és a többi megkövesedett tekintély elleni lázadót tiszteli.

A kisúri családi hagyomány mellett elsősorban a komolyan vett újságírói feladat, a politikai élet befolyásolásának lehetősége és joga növelte meg öntudatát. Költőként is "emberi dokumentumokat" kívánt adni, nem hitt semmiféle elefántcsonttoronyban, s nem hagyta hidegen a közönség figyelme. Beérkezése után is akadnak versei, amelyek a napi politikához kapcsolódva úgy hangoznak, mintha vezércikkek volnának.

Sorsszerű önigazolásként élte meg, hogy találkozott a romantikusan elképzelt nagy szerelemmel, Brüll Adéllal, egy kereskedő feleségével, akit (nevét megfordítva) Lédának nevez verseiben. Követte az asszonyt Párizsba, s a modern nagyváros távlatot adott dekadenciaélményének és magyarságkritikájának. Amikor hazatér, a liberális szellemű Budapesti Napló munkatársa lesz, s az 1905-1906-os kormányzati válság idején lapjával együtt az általános választójog bevezetését meghirdető "darabontkormány" mellé csatlakozik. Ekkor kerül személyes kapcsolatba Jászi Oszkárral és a Huszadik Század körével, akiknek hatása Nagyvárad óta meghatározó nézeteinek alakulására.

1906 februárjában jelenik meg a harmadik és egyben az első "igazi" Ady-kötet, az Új versek. Nem kevésbé jelentős következő verseskötete, az 1907 decemberében megjelenő Vér és arany, amely végképp meggyőzte a kicsi, de lelkes, progresszív tábort, hogy megérkezett Ady Endre személyében az új idők új dalosa. Móricz Zsigmond a felszabadítóját látta benne: a Vér és arany kötet a megvilágosodás erejével hatott rá. Hatvany Lajos pedig a Huszadik Században publikálta hódoló vallomását "megtéréséről" Adyhoz. Az elmaradott s ugyanakkor önelégült magyar glóbusz ellen lázadó, meg nem alkuvó szellemet üdvözölték benne, Lukács György megfogalmazásában: "a forradalom nélküli magyar forradalmárok poétáját". Ady a döntő pontokon újított, amikor gazzal benőtt, elvadult ugarként mutatta fel a magyar tájat, és nyíltan kimondva merte kívánni, nagyon kívánni, sőt beszennyezni is az imádott asszonyt.

Az Új versekben (s ettől fogva valamennyi verseskötetében) Baudelaire korszakos művének, A Romlás virágainak (1857) példáját követve ciklusokba rendezi verseit, s a gondosan megszerkesztett könyvnek külön nyitó és záró verse van (Góg és Magóg fia vagyok én, illetve Új Vizeken járok). Az egyes ciklusok tematikus egységet alkotnak. Itt még önálló címet kapnak, később A magyar Ugaron ciklus címadása válik általánossá: a kötet- és cikluscímek azonosak egy-egy vers címével. Az Új versektől kezdve minden verscím - a kereszténység (illetve még korábbi mítoszok és a folklór) misztikus-szent számának megfelelve - három szóból áll (a névelőt, névmásokat Ady nem mindig számítja külön szónak).

Az egymással ellentétes életérzést, magatartást vagy akár csak vezérmotívumot előtérbe állító ciklusokat a költő lehetőleg szimmetrikusan helyezi el: A magyar Ugaron - A daloló Páris (Új versek), A Halál rokona - A Holnap elébe (Vér és arany, 1907), A vén komornyik - Áldott, falusi köd (Szeretném, ha szeretnének, 1909), Az Isten Titkai - Az Élet-Halál Titkai, A Szomorúság Titkai - A Dicsőség Titkai (A Minden-Titkok versei, 1910). Évente publikálta új köteteit (Az Illés szekerén, 1909, Szeretném, ha szeretnének, 1910). Az egymást követő verseskönyvek újabb és újabb tematikus rétegeket vontak be költői világába, így jelentett újdonságot a Vér és arany kötetben az élet-halál versek ciklusa (A Halál rokona), Az Illés szekerén kötetben az istenes (A Sion-hegy alatt) és a forradalmi (Az utca éneke), a Szeretném, ha szeretnének kötetben a kuruc versek ciklusa (Esze Tamás komája).

Sajátos vitális-organikus jellegű szimbólumkincs uralja költészetét: az Élet a legfőbb vonatkozáspont, még akkor is, ha a vers éppen az elmúlásról szól (Temetés a tengeren, Párizsban járt az Ősz, 1906), s örökös létharc folyik benne, akár Léda az ellenfél (Héja-nász az avaron, 1905), akár a "disznófejű Nagyúr" (Harc a Nagyúrral, 1905). Jelképvilága a romantikusan fölértékelt én köré szerveződik - de hát ennek az én-nek nem akármilyen megpróbáltatást: a magyarság fenyegető végzetét, illetve a "Minden Egész eltörött" félelmetes tapasztalatát kell tudnia elviselni (Kocsi-út az éjszakában, 1909).

Ady - legjelentősebb pályatársaival, Babitscsal és Kosztolányival szemben - a közéleti feladatot vállaló lírai hagyomány felől indult el. Az Új versek nyitó darabjában nemcsak egy új költészeteszmény nevében lép fel (mint a kötetet záró ars poetica, az Új Vizeken járok, 1905), hanem jogot formál arra is, hogy a Kárpátok alatt elzárkózó ország közállapotait ostorozza. A Szent Istvánra hivatkozó állam és egyház rendíthetetlennek látszó, elnyomó hatalmával szemben önmagát is pogány - az ősi, romlatlan magyarságot képviselő - lázadónak tudja.

Versei nem leírják, hanem látomásszerűen megidézik a tájat: így például a "magyar Ugar" látványa néhány, erősen értéktelített, túlzásig ismételt-fokozott metaforára szorítkozik. A kulturálatlan magyar világot két másfajta világgal szembesíti. Egyfelől - a történeti térben - a művészet és a kultúra fővárosával: Párizzsal, másfelől - a mitikus időben - a költészet és a magyarság föltételezett keleti őshazájával, a legendás Gangesz-parti tájjal (A Tisza-parton).

Adyt nem szédítette meg az ezeréves dicsőség ünnepi mámora; kurucverseinek világa mintegy megfordítása annak, mint amit a legendák mutattak: olyan világ, amelyben nem diadalmas, lovagias, nyalka hősök éltek, hanem uraktól becsapott, kesergő, vádló, mindenre elszánt szegénylegények. A honában bujdosóvá lett kuruc tragikus jelképe ugyanazt a politikai élet peremére szorult, reménytelenül lázadó sorsot idézi fel, mint a magyarság-versek. Adyt a nemzetféltés nemhogy visszatartotta volna, de egyenesen sarkallta a legszélesebb nyilvánosság elé vitt kíméletlen bírálatra. A Nekünk Mohács kell című vers (1908) már kihívó címével is jelzi a nép- és nemzetostorozó szándékot. A verset egyik értelmezője találóan nevezte "fordított himnusz"-nak, hiszen a költő Isten segítségét nem az áldásban kéri, hanem a verésben, a meg nem szűnő, örökös büntetésben.

Minden, még oly éles kritikája mellett és ellenére Ady hirdette elrendelésszerű kötődését "utálatos, szerelmes nációjához" (Az én magyarságom, 1908). Ezzel magyarázható a költő-váteszi szerep vállalása is, amely együtt jár a küldetéses ember felfokozott magány-érzetével és öntudatával. Ugyanakkor tisztán látta a költő-váteszi szerep megkésettségét is; a szerepről leköszönő gesztusai ezzel is magyarázhatók, nemcsak ismétlődő belefáradásával. Még bonyolultabb indítékot jelez A fajok cirkuszában című vers (1910): "Minden, minden ideálunk / Másutt megunt ócskaság már, / Harcba szállunk / S már tudjuk, hogy kár a harcért". Tehát a magyar elmaradottság olyan mérvű, hogy már a változtatás - a polgári átalakulás - céljai sem lelkesítőek. E tragikusan ironikus helyzetből fakad, hogy "kétmeggyőződésű" forradalmárnak nevezte magát és elvbarátait.

1910 és 1914 között jelentős fordulat következett be költészetében: a szecessziós-szimbolista látásmódot expresszionista elemeket is tartalmazó, archaizáló-egyszerűsítő szemlélet váltotta fel. E váltást a világháború - Ady által az első pillanattól elítélt - démonikus világa még jobban fölerősítette. A korábbi magánmitológia helyét immár kollektív mítosz foglalja el: a nemzeti történelem és a Biblia képzeteire és tudatára épített sorsszimbólumok kerülnek középpontba (Hunn, új legenda, Az Idő rostájában, 1913, Az eltévedt lovas, 1914). Az egykori "Holnap hőse" most a "Tegnap hű tanúja"-ként próbálja megőrizni magát "egy új emberű új világra" (Mag a hó alatt, 1914). A feleségéhez, Csinszkához (Boncza Bertához) írt kései szerelmi lírája immár az élethez fűző egyetlen kapocsnak láttatja szerelmüket. Ady utolsó periódusának reprezentatív gyűjteménye a háború végén, röviddel halála előtt publikált A halottak élén című kötet (1918).

A Nyugat első nemzedékének költői

Ady meghatározó egyénisége kikerülhetetlenné tette, hogy jelentősebb pályatársai más utat keressenek maguknak. Babits Mihálynak már az első (Levelek Iris koszorújából, 1909), míg Kosztolányi Dezsőnek második kötetében (A szegény kisgyermek panaszai, 1910) sikerült továbblépnie. Babits a tárgyias, bölcseleti igényű líra, Kosztolányi pedig az egységes versciklusként megkomponált s a gyerek álarcát felöltő szerepjátszó költészet megteremtésére törekedett. Költői útkeresésükben segítségükre volt kimagasló világirodalmi tájékozottságuk, mindkettőjüknek jelentős a fordítói teljesítménye. (A Kosztolányi fordításait egybegyűjtő Modern költők című antológia 1914-ben reveláló erejű a kortársak számára.) Mellettük még Füst Milán bizonyult eredeti tehetségnek, aki a Változtatnod nem lehet címmel megjelent első verseskötetében (1912) a drámai monológ műfajával kísérletezett. Külön kell szólni az első nemzedék további két nagy lírikus tehetségéről.

Juhász Gyula (1883-1937)

Juhász Gyula költészete döntően hangulati líra. Az élményt sokszor múlttá s csaknem mindig elérhetetlenné távolítja; Kosztolányi méltán jellemezte őt a boldogtalanság szerelmeseként. Szerelmi költészetét, az Anna-verseket is a szerelmes alakjának nosztalgikus emlékként való megidézése jellemzi (Milyen volt, 1912, Anna örök, 1926). Legszebb verseiben szinte tapintható a szöveg zeneisége - mint a Tápai lagziban (1923), amely egyébként úgy ábrázolja a téli falut, hogy azzal mintegy hadat üzen a népnemzeti irány parasztromantikájának. Juhász Gyula szívesen adta át magát egymással vitázó gondolatrendszereknek: a keresztény vallásosság mellett Nietzsche tanításának, sőt az 1918-1919-es forradalmak idején a marxista világlátásnak is.

Tóth Árpád (1886-1928)

Tóth Árpád költészetét is a boldogságot hiába áhító magányos ember szomorúsága hatja át, hangneme csaknem mindig elégikus. Ő írta a magyar impresszionista líra egyik legsikerültebb alkotását (Körúti hajnal, 1923). A háború, majd a forradalmak idején közéleti témájú versei is születtek, mint a háborúellenes Elégia egy rekettyebokorhoz (1917) vagy a világforradalmat köszöntő Az új isten (1919) - az utóbbit nemcsak politikai gesztusa avatja egyedülállóvá szerzője életművében, hanem a rendkívül mozgalmas, expresszionista stílusa is.

A Nyugat gárdájának sokoldalúságát bizonyítja, hogy közülük sokan jeleskedtek egyszerre több műfajban. A főként publicista Ignotus, az elsősorban elbeszélő Kaffka Margit és Karinthy Frigyes lírikusnak sem volt jelentéktelen. Az utóbbinak a Nyugat 1911-es évfolyamában jelent meg az a Nihil című verse, amely éppen arra mutat példát, hogy miképp lehet mellőzni a kor divatos irodalmi nyelvét. A Nyugat kisebb mesterei között tartjuk számon még Gellért Oszkárt, Lányi Saroltát, Lesznai Annát és Szép Ernőt.

A Nyugat elbeszélői

Az első nemzedék elbeszélői közül mindenekelőtt Bíró Lajos, Csáth Géza, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Kaffka Margit és Laczkó Géza nevét kell említeni. A Nyugatban publikálta korai regényeit Babits Mihály is (Gólyakalifa, 1913, Kártyavár, 1915). Itt jelentkeztek először olyan, később beérő tehetségek, mint Déry Tibor, Nagy Lajos vagy Tersánszky Józsi Jenő.

Móricz Zsigmond (1879-1942)

Az 1910-es években Móricz Zsigmond a nagy Nyugat-nemzedék legjelentősebb elbeszélője. Az 1908-ban publikált Hét krajcár című novella, majd az azonos című novelláskötet tette ismertté nevét. Korai regényei (Sárarany, 1910, Az Isten háta mögött, 1911) a naturalizmus szellemében ábrázolják a falu, illetve a kisváros hierarchikus, zárt világát. Meghatározó szerepet kap az ösztönszféra, az ember ösztönös-vitális erőinek természete és működése - például a Sárarany hőse, Turi Dani nemcsak munkabírásáról, leleményességéről híres, hanem telhetetlen asszonyfalásáról is. Jellegzetes alakjait a biofizikai és a társadalmi késztetés együtt vagy éppen egymás ellenében űzi-hajszolja cselekvésre az elkerülhetetlen összeroppanásig.

Ahogy Ady költészetében, Móricz szépprózájában is eredendő és feloldhatatlan ellentét feszül a nagyratörő hősök és kisszerű környezetük között - és ezekben a konfliktusokban mindenkor az utóbbi győz. Móricz faluábrázolása teljesen ellentmondott a kor hivatalos, idealizált vidékképének; voltaképp ő fedezte fel irodalmunkban a falu társadalmi tagozódását, azt, hogy a parasztság is erősen rétegezett, s az ottani hierarchia még merevebb és mozdíthatatlanabb, mint ami a várost, illetve a nagyvárost jellemzi. Nemcsak a vagyon különíti el az embereket, hanem a tradíciók is könyörtelenül érvényesítik erejüket.

A háború lélekpusztító hatását kevés mű érzékeltette olyan elemi erővel, mint Móricz Szegény emberek című elbeszélése (1916), amely azzal indul, hogy a szabadságolt katona odahaza még nagyobb nyomorúságot talál, mint amilyenben a fronton van része. Válasza egyszerre ösztönös és tanult: a seregben elsajátított szakszerűséggel tör be egy házba és gyilkol - elborult tudatában egybemosódik az otthon és a harctér. A Szegény emberek is bizonyíthatja: a naturalista irodalomnak nemcsak az az érdeme, hogy elsőként adott hírt a társadalmi peremvidékről, hanem az is, hogy figyelmeztetni próbált az elfojtott, de a mélyben forrongó és kitöréssel - a civilizáció elpusztításával - fenyegető emberi vágyakra, energiákra.

Csáth Géza (1887-1919)

Csáth Géza, Kosztolányi Dezső unokaöccse, orvosi egyetemet végzett, s korán megismerkedett a pszichoanalitikus terápiával (1911-ben publikált részletes esetleírása úttörőnek számít a nemzetközi szakirodalomban is). Már a Nyugat legelső számában szerepel Wagnerről szóló cikkével, s még számos zenekritikát írt (Bartók Béláról, Kodály Zoltánról, Mahlerről, Pucciniról). Legjelentősebb elbeszélése, az Anyagyilkosság is a Nyugat 1908-as évfolyamában jelent meg. Az akkor uralkodó hangulat-novellával szembeforduló, a német "új tárgyiasság" irányzatához hasonló, szenvtelenül előadott elbeszéléseiben alkotott leginkább maradandót (legfontosabb kötetei: A varázsló kertje, 1908, Délutáni álom, 1911).

Karinthy Frigyes (1887-1938)

Karinthy Frigyes 1912-ben látványosan tört be az irodalmi életbe: öt könyve jelent meg egyetlen év leforgása alatt (köztük az Így írtok ti és a Ballada a néma férfiakról című elbeszéléskötet). Irodalmi torzképeivel éppúgy műfajt teremtett a magyar irodalomban, mint humoreszkjeivel. Különleges érzéke volt a nyelvjátékokhoz: az Így írtok ti vagy a Tanár úr kérem (1916) szövegimitációi elsőrangú stílusparódiák - ezzel valóságos iskolát teremtett az írók körében is. A századvég divatos témáját, a nemek harcát irodalmunkban talán ő ábrázolta a legnagyobb erővel. "Férfi és nő hogy érthetnék meg egymást? - írta egyik aforizmájában. - Hisz mind a kettő mást akar: a férfi nőt, a nő férfit." Csáth Géza ismertette meg vele a freudizmust, amelynek első propagandistái közé tartozott. Jonathan Swift Gulliverjének fordítójaként maga is megpróbált utópikus és ellenutópikus példázatokat írni (Utazás Faremidóba, 1916, Capillária, 1921).

Kaffka Margit (1880-1918)

Kaffka Margit költőként és novellistaként indult ugyan, de a regényeivel emelkedett irodalmunk élvonalába. Fő műve, a Színek és évek (1912), mely egy elszegényedett dzsentri családból származó asszony élettörténetét beszéli el, házasságainak kudarcát, teljes kiszolgáltatottságát - mert a hagyományos női szerep lehetetlenné teszi, hogy megfelelő munkát vállaljon, és a saját lábára álljon. Életrajzi élményeket dolgoz fel a Hangyaboly (1917) is, amely egy apácazárda zárt, hideg világát mutatja be, feszültségeit és konfliktusait egyrészt a falakon túli élettel szemben, másrészt a falakon belül, a konzervatív és reformista erők összecsapásában. Kaffka regényei jellegzetes típusokat felvonultató realista alkotások, amelyek ugyanakkor sokat megőriznek század végi prózánk hangulatiságából.

Harc A Holnap és a Nyugat körül

Fülep Lajos, egyike a keveseknek, aki a megjelenés másnapján hódoló cikket írt az Új versekről (méghozzá az ultrakonzervatív Az Ország című lapban), 1969-ben papírra vetett emlékezésében részletesen beszámol arról, hogy kezdetben még saját "haladó" szellemiségű elittársaságában is mérhetetlen ellenszenv fogadta Ady verseit. A magyar költészet megújítására készülő fiatal Babits Mihályt és Kosztolányi Dezsőt is váratlanul érte és megzavarta az Új versek megjelenése. Úgy érezték, hogy Ady az ő elképzeléseiktől nagyon különböző, de kétségtelenül modern költészetével elébük vágott, Ady nemzetostorozó gesztusa pedig felháborította őket. A magyar Ugaron ciklus darabjai mellett a Léda-versek keltettek leginkább felháborodást - el lehet képzelni, hogyan fogadhatták azok, akik Petőfi házasság-idilljét, Arany János szemérmes sejtetését hitték kötelező normának.

Kivált A Holnap antológiában való részvétele (1908) váltotta ki ellene a konzervatív irodalmi fórumok támadását - már csak azért is, mert egy csoport vagy irányzat mindig veszedelmesebb színben tűnik fel, mint egyetlen szerző. Szabolcska Mihály, a népnemzeti irány kései epigonja, a Budapesti Hírlapban verssel tiltakozott A Holnap erotikája ellen. Rákosi Jenő, a Budapesti Hírlap főszerkesztője "hazafiatlanság"-gal vádolta meg A Tisza-parton költőjét. Herczeg Ferenc, az Új Idők szerkesztője már Bródy Sándor színműve, A dada ellen is kritikai hadjáratot folytatott 1904-ben, s az állítólag "kozmopolita" Budapesttel szemben a nemzeti érzésű vidéket próbálta kijátszani. Most kiváló taktikai érzékkel úgy bírálta A Holnapot, hogy Adyt leválasztotta a többiekről; sőt azt is sikerült elérnie, hogy a költői elsőségére féltékenyen ügyelő Ady egy gúnyos-epés cikkben megtámadja saját táborát (A duk-duk affér, 1908). A cikk megdöbbenést és zavart keltett, Juhász Gyulával pengeváltásra is sor került, ám később Ady visszakozott és megpróbálta kiengesztelni barátait. A Nyugat és a többi "destruktív" eszme ellenében alapították 1911-ben a Magyar Figyelő című folyóiratot, amelynek fővédnöke (és Rusticus álnéven olykor szerzője) gróf Tisza István, szerkesztője pedig Herczeg Ferenc volt.

Az ifjú Horváth János, aki hasonló céltudatossággal készült a magyar irodalomtörténet-írás megújítására, mint az ifjú Babits és Kosztolányi a magyar költészetére, mindenekelőtt a népnemzeti irányzat hagyományának védelmében fordult szembe a Nyugattal: "Új lírikusaink különösen három ponton mondtak nemet a mi addigi általános igenünkre. Erős, de sohasem támadó, sohasem fitogtatott nemzeti érzés és fajszeretet; tisztes, férfias szemérem; s világos, közérthető beszéd: azt hittük, ez a három végérvényesen megmarad, vagy legalább nyíltan meg nem támadtatik a magyar irodalomban." Ennek megfelelően ítélte el erkölcsileg az Új versek és a Vér és arany verseit. Horváth János érdeme, hogy Ady s a legújabb magyar líra című könyvében (1910) elsőként próbált szembenézni Ady költészetének szimbolizmusával, de konzervatív nézőpontja elzárta előle a mélyebb megértést. A Nyugat táborát ő is megpróbálta megosztani azzal, hogy éles különbséget tett a szerinte "magyarul is tudó" Ignotus és Kaffka Margit, valamint a "magyarul nem tudó" Lukács György és Szomory Dezső között.

Adyt nemcsak a konzervatív hivatalosság támadta. 1909 januárjában a szociáldemokrata Népszavában Csizmadia Sándor, a magyar szocialista munkáslíra egyik megteremtője, tiltakozott Adynak a lapban való szerepeltetése ellen: "polgári nyafogásként", "tébolydaköltészetként" utasította ki a munkásság fórumáról. Csizmadia kirohanását fölényesen visszaverte ugyan a Népszava irodalmi szerkesztője, de a szerkesztőség még hetekig vitázott azon, hogy a modern költészet távol áll-e vagy sem a munkásság lelkivilágától.

Az, hogy ismételten viták középpontjában állt, még inkább megerősítette a kortársakban azt a vélekedést: Ady totális lázadó, aki kedvét leli a normák fölforgatásában. S nem csupán a normák látványos megsértéséről és a költői illetékesség radikális kiterjesztéséről van szó, hanem egy szándékosan kirakatba tett, folyamatos botrányokozásról is. Talán Ady az első irodalmunkban, aki nemcsak ambicionálta, de képes is volt előidézni saját kultuszának kiépítését. Örült a felé forduló figyelemnek és elismerésnek (Jászi Oszkárt pedig politikai vezérének tekintette), ugyanakkor - méltán-méltatlanul - úgy érezte: nagyobb formátumú ő annál, semhogy beleférne a magyar progresszió kis köreibe vagy akár a magyar progresszió egészébe. Mint "egyszemélyes" irányzat, illetve mozgalom akart mindent vagy majdnem mindent képviselni, amivel maga is hozzájárult "magányossága" későbbi mítoszának kialakításához.

Ady személye megosztotta a Nyugat táborát is. Könnyen lehet, hogy már Karinthy Frigyes nagyszerű Ady-paródiái sem voltak annyira ártatlanok, amikor könyörtelen pontossággal pécézték ki modorosságát. Más kérdés, hogy az Így írtok ti briliáns torzképei, miközben megnevettették az olvasót, egyúttal megnyerték számára a Nyugat íróit. (Hasonló "humanizáló"-elfogadtató szerepet töltött be Nagy Endre irodalmi kabaréja is, ahol gyakran szerepeltek a nyugatosok.)

Különbözött a Huszadik Század és a Nyugat irodalomfelfogása is: míg az előbbi kitartott a felvilágosodás racionalista-pozitivista örökségénél, az utóbbi a maga romantikus-impresszionista nézőpontjából elvetette azt. Jászi Oszkár nem alaptalanul vetette Hatvany Lajos szemére filológia- (illetve tudomány-)ellenességét, s ő vagy mások Babits (és a többiek) ellenében a művészi öncélúság veszélyét. Amikor a két lap köre 1912-ben közös vitát rendezett Irodalom és társadalom címmel, bevezető előadásában Ignotus így próbált egyensúlyt teremteni a két tábor között: "az írók olybá vették a radikalizmus segítségét, hogy ez kutya kötelessége volt, és semmi egyébbel nem akarták leróni hálájukat, mint azzal a faktummal, hogy ők vannak, olyanok, amilyenek, s úgy írnak, ahogy írnak... Ahogy a politikus sosem tudja, hogy mikor csinál történelmet, a művész sem tudja, hogy mikor csinál politikát. S ahogy az artisztikus művészek alábecsülik a politikát s nem ismerik a természetét, mikor azt hiszik, hogy ők, az ő artisztikumukkal, elfordultak attól: a politika is alábecsüli magát, mikor azt hiszi, hogy ő, a politika, csak ott van meg, ahol kimondottan ott van".

A Nyugat íróit és a velük szövetséges értelmiséget azonban egyben tartották a konzervatív erők támadásai. A világháború éveiben az "apolitikus" Nyugat egész gárdája védelmébe vette a háborúellenes versei miatt támadott Adyt és Babitsot. S a körülmények logikáját kell látnunk abban is, hogy a Nyugat - szerkesztőinek szándéka ellenére - gyűjtőhelyévé vált sokfajta szellemi elégedetlenségnek. Például így lett rendszeres szerzője a Tisza István miniszterelnökkel nyílt vitába keveredő Szabó Dezső is, aki később nemcsak megtagadta, hanem antiszemita indulattól fűtve meg is támadta a Nyugatot.

A századelő két magányos alkotója

A Nyugat jelentkezése volt a legfontosabb irodalomtörténeti esemény a magyar századelőn. De semmiképp sem fedi le a korszak teljes irodalmát. Ezt példázhatja a századelő két kimagasló írója is, akik bár publikáltak a Nyugatban, nem tartoztak annak köréhez.

Molnár Ferenc (1878-1952)

Molnár Ferenc írói pályája korábban indult, mint a vele csaknem egyidős Adyé és többi kortársáé. A Budapesti Napló sztárriportere, a Vígszínház házi szerzője, aki közreműködik A Hét szerkesztésében és ott bábáskodik a modern nagyvárosi napilap, Az Est alapításánál is. Az éhes város című regénye (1901), az első magyar regény Budapestről, pamfletszerűen mutatja be, hogy milyen mohó és könyörtelen pénzhajsza jellemzi az állandó tőkehiányban szenvedő, hitelre épült "éhes" várost, amely olyan, mint egy hatalmas forgószínpad, ahol a pénz és a szerelem mozgat mindenkit (s a kettő oda-vissza konvertálható egymásra). Az első igazán jelentős szépprózai művét, ifjúsági irodalmunk örökzöldjét, A Pál utcai fiúkat 1906-ban írta, az első kirobbanó színpadi sikerét, Az ördögöt pedig 1907-ben.

A Pál utcai fiúk grundjának, Füvészkertjének és egész józsefvárosi környezetének világa Molnár gyermekkori élményein alapul, s az emlékezés egyszerre von köré nosztalgikus és ironikus fényt. A felnőtteket utánzó, felnőttséget tanuló gyermek optikájának tükrében élesebben rajzolódnak ki az utánzott világ erényei és hitványságai.

A világhírt a gyors egymásutánban írt és bemutatott három színpadi műve hozta meg Molnár Ferenc számára: a francia szalonvígjáték masinériáját mintegy visszájára fordító Az ördög, a vidékhez kötődő magyar népszínmű pesti változatát kínáló Liliom (1909) s végül a színpadi és életbeli szerepek hasonlóságát kiaknázó, Molnár által feltalált szerepvígjáték, A testőr (1910).

Az ördög alapötlete egy Faust-előadást követően merült fel Molnárban: milyen érdekes volna Mefisztót egy modern szexuálkomédia hősévé megtenni. A bűnbeesés ezúttal rendhagyó módon nem a kiinduló-, hanem a végpontja a cselekménynek: a divatos festő és a társaságbeli szépasszony (valaha szegények és ezért a szerelmükről lemondani kényszerülők) újra kinyíló szerelmét az ördög összebonyolítja mesterkedéseivel, hogy előbb az illem és az elfojtás gondosan kiépített sáncaiból kivesse, majd pedig egymás karjaiba röpítse őket. Az ördög egy személyben rezonőr és intrikus, méghozzá olyan intrikus, aki jót akar; akár szimbólumnak is felfogható: a tudattalanba száműzött vágyak megszemélyesítőjének. Alighanem Molnár az első, aki színpadon kamatoztatni tudta Freud tanítását - akkor, amikor az új tan izgalmas-pikáns híre még csak kezdte bejárni a pesti szalonokat és kávéházakat. A vágykielégítés konvenciókat félresöprő lendülete merészségével szinte egyedülálló Molnár életművében, aki igencsak ragaszkodott a konvenciók nyújtotta biztonsághoz.

A testőrnek az a leginkább szembeötlő újdonsága, hogy cselekménye a látszatokat hivatásszerűen előállító színház világában játszódik. Hőse egy színész, aki úgy próbálja szerelemre lobbantani az ugyancsak színésznő feleségét, hogy testőrjelmezt ölt, s a délceg katona képében udvarol neki. Már-már sikerül elcsábítania saját feleségét, amikor (a lehetőségtől megrémülve) leleplezi magát. A darab eldöntetlenül hagyja, hogy a színésznő igazat mond-e vagy sem, amikor a leleplezést követően azt állítja: az első pillanattól kezdve átlátott a szitán, de belement a játékba, hogy megleckéztesse gyanakvó férjét. A látszat és a valóság ilyen mértékű fölcserélhetősége akár súlyos következményekkel járhatna, ha a szerző engedné, hogy tragikumig fejlődjön a dolog. Míg Az ördög nem tekinti fontosnak az álszent, kihűlt konvenciókat, addig A testőr és a későbbi színdarabok a konvenciók megmentésével végződnek - mert bár átlátszóan hazugnak ábrázolja őket Molnár, de nem lát náluk jobbat.

A Nyugat köre Molnárt többé-kevésbé sajátjának tudta, ám Molnár vigyázott arra, hogy ne azonosítsák az új iránnyal, s nyilván ez is megkönnyítette fölvételét a rangos, de konzervatív szellemű írói egyesületekbe: a Petőfi Társaság 1908-ban, a Kisfaludy Társaság 1911-ben fogadta tagjai közé. A tízes években írt művei közül csupán két szépprózai alkotása emelhető ki: Az aruvimi erdő titka (1916) című szatirikus "rémregény" (ahogy maga Molnár nevezte) és az 1917-ben írt fejlődésregény, az Andor, melyet nem alaptalanul neveztek kritikusai az Oblomov magyar változatának. Mindkét mű szerzőjük nagyfokú kiábrándultságáról és a történelmi idők fölött érzett aggodalmáról tanúskodik.

Krúdy Gyula (1878-1933)

Ahogy Molnár, a vele egykorú Krúdy Gyula sem csatlakozott egyetlen írói csoportosuláshoz sem, az irodalmi élet magányos alakja maradt. A Nyugatban főként a húszas években publikált (igaz, ezek között van az 1927-es Utolsó szivar az Arabs Szürkénél című novella, amely nemcsak szerzője életművének, hanem a 20. századi magyar szépprózának is egyik legnagyobb teljesítménye).

Kezdetben Mikszáth követőjének hitték, holott már korai műveinek időszemlélete gyökeresen különbözik nemcsak Mikszáthétól, de a kor valamennyi elbeszélőjétől. A tízes években talált rá saját hangjára: a Szindbád ifjúsága című kötetétől (1911) kezdődően a novella megújítója lett. Az Ezeregyéjszakából merített Szindbád figurájának - a szerelem emlékeken át bolyongó örök vándorának - megalkotásával olyan jelképet teremtett, amely mintegy védjegye lett művészetének. A Szindbád-történetek nagy része utazás a múltba: a hős fölkeresi hajdani szerelmeinek szereplőit és színhelyeit, hogy újraélhesse az igazán fontos pillanatokat, ám emlékei csaknem mindig csalókának bizonyulnak, s a mámor és a szépség helyét elfoglalja a megaláztatás és a fájdalom. A jellegzetes Krúdy-alteregók voltaképpen nem alámerülni akarnak az időben, hanem inkább kívül kerülni azon.

Az igazi közönségsikert A vörös postakocsi című regénye (1913) hozta meg Krúdynak: ebben a reformkori Pest hangulatait montírozza egybe és fordítja szembe a századelő nagyvárosának nyomorúságos viszonyaival. Főszereplője egy vidékről Pestre került újságíró, Rezeda Kázmér, aki reménytelenül szerelmes a nőkbe, s élhetetlensége révén distanciával képes szemlélni az önmagát a széthullástól hazugságokkal védeni próbáló magyar világban. Vetélytársa (és tökéletes ellenképe), a rejtélyes nábob, Alvinczi Eduárd nemcsak gazdag, hanem tetterős és vonzó is, a nők rajongnak érte - s mégis valamiképpen tragikus, illetve tragikomikus következménnyel jár csaknem minden lépése. Krúdy az elbeszélőtechnika nagy megújítója: a narrátor és a szereplők elbeszélése gyakran olvad egymásba, az emlékképek asszociációs egymásra következése válik átfogó rendező elvvé - részben ez a forrása művei sajátosan lebegő atmoszférájának.

Thália Társaság, A Szellem, Vasárnapi Kör

A Huszadik Század és a Nyugat mellett (olykor őket is bírálva) még más új irodalmi-szellemi csoportosulások is jelentkeztek. A századelő ifjúságát jellemző nyitottságra és újító szándékra jó példa lehet a Thália Társaság, melynek ötlete egyetemi hallgatóktól származott. Bánóczi László, Benedek Marcell és Lukács György olvasmányélményeik és németországi színházi élményeik alapján olyan társulatot akartak alapítani, amely megalkuvás nélkül állít modern drámákat magyar színpadra. Megnyerték tervüknek a tehetséges fiatal rendezőt, Hevesi Sándort, s az önálló színházi épülettel nem rendelkező alkalmi társulat 1904 és 1908 között 142 előadást tartott; elsőként ők mutatták be Hauptmanntól a Henschel fuvarost, Ibsentől a Kísérteteket, A vadkacsát és a Solness építőmestert, Strindbergtől Az apát.

Később (1911-ben) Lukács György Fülep Lajos társaságában megalapította A Szellem című művészetfilozófiai folyóiratot (Bánóczit és Hevesit is bevonták), amely a Huszadik Század pozitivista és a Nyugat impresszionista beállítottságán kívánt túllépni. A korban egyedülállóan magas színvonalú elméleti lap csak két számot élt meg. Itt publikálta legfontosabb tanulmányát a világháborúban, szibériai hadifogságban fiatalon meghalt filozófus tehetség, Zalai Béla (1882-1915) is.

A háború éveiben szűk körű, de hatását tekintve jelentős elméleti vitaklub alakult ki Balázs Béla és Lukács György körül, az úgynevezett Vasárnapi Kör, amelynek olyan, később külföldön híressé váló tagjai voltak, mint a művészettörténész Antal Frigyes (1887-1954) és Tolnay Károly (1899-1981), a művészetszociológus Hauser Arnold (1892-1978) és a filozófus Mannheim Károly (1893-1947), az úgynevezett "tudásszociológia" atyja. A világháborús időket Lukács György és baráti társasága a tökéletes bűnösség korának látta, s Dosztojevszkij misztikus szeretet-koncepciójából kiindulva kereste az emberiség megváltásához vezető utat.

Balázs Béla (1884-1949)

Balázs Béla pályája együtt indult a Nyugattal, s rendszeresen publikált ott, ugyanakkor elégedetlen volt annak szellemiségével: a szerinte túlsúlyban lévő impresszionista és naturalista irányzatokkal. Verseiben, meséiben és színdarabjaiban a szecessziós jelképiség új, az ősi folklórból és a századforduló filozófiai áramlataiból egyaránt táplálkozó, végletekig egyszerűsített-stilizált változatát próbálta megteremteni. Reménytelenül tragikus írói világát reprezentálja A kékszakállú herceg vára (1910), melynek címszereplője hiába remél megváltást a szerelemtől, mivel nem adhat oda érte mindent, nem szolgáltathatja ki valamennyi titkát - új asszonyát, Juditot viszont éppen a titkai érdeklik. Férfi és nő sohasem lehet egymás igazi társa - sugallja a mű -, mert forma és élet kizárja egymást: a férfilélek önmagából építkező, zárt világa csak addig szilárd, amíg megközelíthetetlen, akárcsak a Kékszakállú vára. (Balázs Béla szövege alapján készült Bartók Béla egyetlen operája, s az ő szüzséje szolgált alapul A fából faragott királyfi című táncjátékhoz is.)

Kassák Lajos avantgárd mozgalma

A magyar avantgárd mozgalom története nem választható el (sőt egyes szakaszaiban meg sem különböztethető) Kassák Lajos munkásságától. Valamennyi jelentősebb avantgárd folyóiratot ő indította és szerkesztette, valamennyi jelentős alkotó - legalább pályája egy időszakában - hatása alatt állt. Kassák a maga avantgárdváltozatát (amelyet csak 1919 februárjában hirdetett meg, de ezt megelőzően is ennek szellemében dolgozott) aktivizmusnak nevezte. Az aktivizmus azonban nem jelentett művészeti programot: sem esztétikai, sem módszertani, sem tematikai tekintetben nem tartalmazott semmiféle megkötöttséget. Az aktivizmus elsősorban a művész elkötelezettségét jelenti a társadalmi igazságosság, a tömegek felemelése, egy majdani jobb élet reménye mellett. Ily módon Kassáknak és követőinek társadalmi-politikai alapállása mindig baloldali, a háború idején pedig élesen pacifista volt. Kassák maga ugyanakkor semmilyen párthoz vagy politikai csoportosuláshoz köthető eszmének nem volt kritikátlan híve; számos követője épp ezért, a forradalmár radikalizmustól és a közvetlen politizálástól való tartózkodás miatt szakadt el tőle.

Művészi módszereiben Kassák és aktivizmusa rövidebb-hosszabb ideig, kisebb vagy nagyobb mértékben az összes kortárs izmusba belekóstolt. A mozgalom válságait és megújulásait (régi tagok kiválását, újak belépését) ezek a változások is kijelölték: az aktivizmus címkéje és társadalmi ideológiája állandó maradt, esztétikai tartalma folyvást változott. Így volt lehetséges, hogy a magyar aktivizmus legfontosabb fóruma, a MA, az avantgárd folyóiratok között szinte egyedülállóan tíz évfolyamon át fennmaradjon.

Kassák Lajos (1887-1967) Érsekújváron született; Győrött, majd Budapesten dolgozott vasmunkásként. 1909-ben gyalogszerrel elindult világot látni, és eljutott Párizsig. Megragadta a művészeti világ forrongása, és az íróvá válás tudatos szándékával tért haza. A magyar avantgárd mozgalom kezdetét 1915-re tehetjük: ekkor alapította Kassák A Tett című folyóiratát. Az előzmények között elsősorban Ady költészetének expresszionista vonala említhető, képzőművészetben pedig a Nyolcak csoportjának munkássága. Maga Kassák is többkötetes, elismert szerző volt már ekkoriban, prózai műveit a Nyugat is közölte.

A Tett indulásának idején az ideológia még nem volt kiforrott (Kassák csak a 10. számban hirdetett programot), a beköszöntő cikk írására Kassák Szabó Dezsőt kérte fel. Ezzel a gesztussal alighanem a kezdeményezés sajátos, magyar voltára kívánta irányítani a figyelmet, hogy a háborús propagandától fertőzött kulturális közegben elébe menjen az internacionalizmus vádjának. A fejlemények azt mutatták, hogy az aggodalom jogos volt: A Tett betiltását éppen a 16., internacionalista száma idézte elő, melyben szép számmal közölték az ellenséges nemzetek szerzőit.

A Tett címéhez valószínűleg a német expresszionisták egyik lapja, a Die Aktion adhatta az ötletet. Kassákék fő tájékozódási pontja ekkoriban a német expresszionizmus (aktivistának is nevezett) balszárnya volt, és ekkorra már elérkeztek Magyarországra az olasz futuristák munkái is. A Tett szerzői között tűnt fel néhány tehetséges ifjú költő, elsősorban az igen eredeti hangú György Mátyás, azon kevesek egyike Kassák körében, akik nem a mester hatása alatt kezdtek verselni (s aki később, Kassáktól való elszakadása után rövidesen eltűnt az irodalmi életből). Itt jelent meg először sajátos hangú prózáival Újvári Erzsi (Kassák húga), s a később kommunista íróként nevet szerzett Komját Aladár és Lengyel József is A Tettben kezdte munkásságát. A képzőművészetért Uitz Béla, a színházért Mácza János volt a felelős. Így állt fel az a gárda, amely a következő néhány évben az egész irányzat arculatát meghatározta. A Tett fontos érdeme, hogy elsőként vagy elsők között közölte magyarul a kortárs nemzetközi kultúra olyan meghatározó személyiségeit, mint Apollinaire, Marinetti vagy Kandinszkij.

A lap történetének egyik legfontosabb eseménye Kassák és Babits vitája, amely az irodalom és művészet társadalmi hivatásának alapkérdéseit érintette. A vita azonban nem futhatta ki magát, mert a lapot 1916 októberében, 17 szám után "a hadviselés érdekeit veszélyeztető tartalma miatt" betiltották. Kassáknak alig másfél hónapra volt szüksége, hogy MA címmel tető alá hozza új folyóiratát.

A MA - okulva a tapasztalatokból - kezdetben mellőzni kívánta a nyílt politizálást, és ennek jegyében nagyobb teret nyújtott a veszélytelenebbnek tűnő képzőművészetnek. Tárlatokat, előadóesteket is szerveztek, s a MA körül mindinkább valódi irodalmi-művészeti mozgalom kezdett kialakulni. A propagandamunkában nagy szerepet játszott Simon Jolán előadóművész, Kassák felesége. A lapban rövidesen feltűnt Barta Sándor, Kassák után a magyar avantgárd legtehetségesebb költője, e nagyszerű, ösztönös dadaista, vitriolos pamfletek szerzője.

A MA szerzőgárdájából a legtöbb nevet ma feledés borítja, s nem mindenkiét méltatlanul. Reiter Róbert, Kudlák Lajos, Szélpál Árpád, Kahána Mózes neve mindenképp említést érdemel. S noha ezek a nevek az avantgárd térvesztése idején, a húszas évek végén kikoptak az irodalmi köztudatból, Kassák tehetségfelismerő képességét nem szabad alábecsülnünk, hiszen felfedezettjei, gyámolítottjai között később az ifjú Déry Tibor vagy Illyés Gyula is felbukkan. A tanulmányírók között külön figyelmet érdemel a pályakezdő Révai József, az 1950-es évek teljhatalmú kultúrpolitikusa, valamint a kiváló műfordító, Gáspár Endre.

A képzőművészek közül Máttis Teutsch János, Nemes Lampérth József, Bortnyik Sándor, Uitz Béla és Tihanyi Lajos művei szerepeltek legnagyobb súllyal mind a lapban, mind a kiállításokon. A zeneszerzők közül a MA gárdája Bartókot becsülte a legtöbbre, akinek 1918-ban különszámot szenteltek. (Rajta kívül csak maga Kassák és Uitz kapott különszámot!)

1917-ben a MA lelkesen üdvözölte az orosz forradalmat. Néhány munkatársnak ez nem volt elég: 1918 elején György, Komját, Lengyel és Révai (vagyis a szerkesztő- és szerzőgárda fele) elhagyta a lapot. Ez azonban csak pillanatnyi fennakadást okozott. Az irodalmi anyag csökkenését részint fordításokkal ellensúlyozták, ami már a bécsi évek nemzetközi elismertségét előlegezte meg. Másfelől megnőtt a képzőművészet aránya (a MA rendszeresen szervezett kiállításokat, és ezek anyagát is közölte), valamint - a történelmi körülményekből adódóan - az aktuálpolitikáé. A forradalmak időszakában a MA több különszámot is megjelentetett, közülük egyet Leninnek szentelt. A lap terjedelme ezekben a hónapokban megduplázódott, fejlécét vörössel nyomtatták. Kassák - immár tekintélyes íróként - szerepet vállalt a Tanácsköztársaság kultúrpolitikájának irányításában, s tekintélyét jórészt arra használta, hogy megőrizze a művészet autonómiáját a politikával szemben. Így került összetűzésbe Kun Bélával, aki a MA művészetét "a burzsoá dekadencia termékének" nevezte. Kassák a támadásra nyílt levélben válaszolt, aminek következményeképp 1919 júliusában a lapot betiltották.

Magának a Tanácsköztársaságnak sem maradt sok ideje. A bukás után Kassákot letartóztatták, s bár Simon Jolán közbenjárására rövidesen kiengedték, helyzete továbbra is veszélyes volt. 1920 elején egy ládába rejtve Bécsbe emigrált, ahová rövidesen követte mozgalmának legtöbb tagja. A folyóiratot rövidesen újraindították, és a következő néhány évben külföldön írták a magyar aktivista mozgalom történetének legfényesebb lapjait.

Az irodalmi élet a háború és a forradalmak idején

Az irodalmi és művészeti megújulás háttere 1914 után elkomorult: kirobbant az első világháború. A lelkesedés nem tartott sokáig, az elhúzódó háborúval idővel szembefordult csaknem az egész írótársadalom. Az 1918. október 30-i őszirózsás forradalmat szinte mindenki üdvözölte, sokan várták tőle a magyar társadalom és politikai berendezkedés demokratikus átalakítását. Megkezdődött az oktatás és a művészeti élet átszervezése. Egyetemi tanárrá nevezték ki Jászi Oszkárt és Babits Mihályt. A zenei élet átalakítását Bartók Béla és Kodály Zoltán szervezte. Az irodalom konzervatív fórumai helyébe új társulás lépett: a Vörösmarty Akadémia, amelynek Ady az első elnöke, Babits és Móricz az alelnökei.

1919. március 21-én tanácskormány került hatalomra, melyben a tényleges vezetés a kommunisták kezében volt. A gazdasági élet összeomlása és az irodalmi élet diktatórikus irányítása elidegenítő hatással volt az írókra. Kassák Lajos nyílt vitába keveredett Kun Bélával, a tanácskormány fejével: tiltakozott az ellen, hogy az irodalmat közvetlenül pártcélok szolgálatába állítsák. A kommün végóráiban jelent meg Szabó Dezső regénye, Az elsodort falu, amely a parasztság ősi, nemzetmegtartó erejének dicsőítésével és a város züllesztő hatásának ostorozásával már a közeli ellenforradalom eszményvilágát előlegezte. A korábban Tisza Istvánnal vitázó, a Nyugatban a francia szimbolizmusról értekező, majd A Tett első számának beköszöntőjében az avantgárd aktivizmust üdvözlő Szabó Dezső újabb szemléletváltásával mintegy "elébe ment" a történelemnek.


Vissza az oldal elejére