Vissza a tartalomjegyzékre

EGYHÁZTÖRTÉNET

VALLÁSOK ÉS EGYHÁZAK A POLGÁRI MAGYARORSZÁGON
NÉPI VALLÁSOSSÁG



VALLÁSOK ÉS EGYHÁZAK
A POLGÁRI MAGYARORSZÁGON

A dualizmus korában Magyarország lakosságának vallási összetétele lényegesen nem változott. A lakosság csaknem teljes egészében a hat, majd 1895 óta hét törvényesen bevett és egyenjogú felekezethez tartozott: latin vagy görög szertartású katolikus, református, evangélikus, unitárius, ortodox (görögkeleti) vagy izraelita vallású volt. A felekezeti arányszámokban megfigyelhető némi eltolódás: a latin szertartású katolikusok és az izraeliták százalékaránya növekedett, az összes többi felekezeté csökkent. Az arányszámok eltolódásában elsősorban demográfiai tényezők (természetes szaporodás, ki- és bevándorlás) játszottak szerepet, ennél jóval kisebb jelentőségű volt az áttérések hatása. A latin szertartású katolikusok százalékarányának növekedése elsősorban a nagyobb természetes szaporodás következménye volt, bár az áttérések révén is ők gyarapodtak leginkább. A zsidók arányszámának jelentős növekedésében a nagyobb természetes szaporulat mellett a bevándorlás is szerepet játszott. A protestánsok arányszámában bekövetkezett csökkenés oka elsősorban az alacsonyabb természetes szaporulat volt, de a kivándorlás és az áttérések is csökkentették számukat. Az ortodox népesség körében feltűnően alacsony volt a természetes szaporulat.

Az egyéb vallásúak száma elsősorban a kisebb vallási közösségek gyarapodása következtében nőtt meg. 1910-ben 8 ezren vallották magukat baptistának s közel 6 ezren nazarénusnak. De meghaladta a kétezret a magukat felekezeten kívülinek valók száma is. Egyéb kis vallási közösségeket a statisztika nem tartott számon, de közülük az adventisták és a Jehova tanúi a 20. század elején már jelen voltak hazánkban is. E kisebb vallási közösségek közül a kormányzat csak a baptistákat nyilvánította "törvényesen elismert felekezetté" 1905-ben.

A kiegyezés után ismét törvénybe iktatták a bevett vallásfelekezetek egyenjogúságát és viszonosságát (1868. évi LIII. törvénycikk), amelyet már 1848-ban is kimondottak. Ezzel formálisan, jogilag megszűnt a katolicizmus államvallás jellege, egykori kiváltságos helyzetének bizonyos maradványai azonban tovább éltek, elsősorban reprezentatív külsőségekben. Az uralkodócsalád katolikus volt, a koronázást katolikus főpap végezte. A főpapok közjogi méltóságukat, javadalmaikat megtartották. Az állam ünnepein a hivatalos istentiszteleteket katolikus templomban tartották. A millennium alkalmával a főünnepséget a budavári Nagyboldogasszony-templomban rendezték, s az ünnepi beszédet, a királyi pár jelenlétében, a hercegprímás mondotta. Az államhatalom hivatalosan képviseltette magát az egyház nevezetes évfordulóin, ünnepein. A bérmaúton lévő püspököket a hatóságok hivatalos ceremóniával fogadták és elkísérték. A vallás- és közoktatásügyi miniszter a dualizmus egész időszakában csak katolikus lehetett, s a minisztérium vallási ügyekkel foglalkozó I. ügyosztályának élén mindig katolikus papi személy állt, akit a hercegprímás megkérdezése után neveztek ki.

Az 1868-as törvény szabaddá tette az áttérést az egyes felekezetek között. A vegyes házasságok esetében úgy rendelkezett, hogy a születendő gyermekek közül a fiúk apjuk, a lányok pedig anyjuk vallását követik. Ezzel azonban korántsem sikerült a problémát megoldani, mert újult erővel fellángoltak a vegyes házasságok körüli korábbi viták és konfliktusok. Gyakori volt az úgynevezett elkeresztelés, mikor valamely lelkész olyan gyermeket keresztelt meg és anyakönyvezett, aki a törvény szerint más felekezethez tartozott. Ilyen törvénysértések valamennyi keresztény felekezetnél előfordultak. A katolikus egyház továbbra is csak abban az esetben engedte meg a vegyes házasság megáldását, ha a nem katolikus fél reverzálist adott, azaz nyilatkozatban kötelezte magát arra, hogy valamennyi gyermekét a katolikus hitben fogja nevelni. Ilyen nyilatkozat esetén a megkeresztelt gyermeket katolikusként anyakönyvezték. Az állami rendelkezések szerint ilyen esetekben a keresztelés tényéről a keresztelő papnak értesítést kellett volna küldenie a törvény szerint illetékes lelkésznek, hogy az anyakönyvezze az újszülöttet. Ezt azonban a legtöbb esetben elmulasztották. Különösen elmérgesedett a helyzet, midőn 1890-ben Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi miniszter elrendelte, hogy az "elkeresztelő" lelkészeket pénzbírsággal büntessék. Ezért a Wekerle-kormány napirendre tűzte a kérdés gyökeres rendezését.

1894-ben és 1895-ben az országgyűlés elfogadta az úgynevezett egyházpolitikai törvényeket, amelyek bevezették a kötelező polgári házasságot és az állami anyakönyvezést, kárpótlásul viszont engedélyezték reverzális adását, vagyis a házasfelek szabad megegyezését gyermekeik vallását illetően (1894. évi XXXI., XXXII., XXXIII. törvénycikk). Az izraelita vallást bevett vallássá és a keresztény felekezetekkel egyenjogúvá nyilvánították (1895. évi XLII. törvénycikk), s törvényt hoztak a vallás szabad gyakorlatáról (1895. évi XLIII. törvénycikk), amely teljesen szabaddá tette az áttérést, az egyházakba való belépést és az azokból való kilépést, s megengedte a felekezetnélküliséget. Ez a törvény lehetővé tette újabb felekezetek elismerését, amennyiben eleget tesznek az előírt feltételeknek (legalább egy egyházközség működése, kidolgozott szervezeti szabályzat bemutatása és elfogadása).

Már az 1848. évi törvénykönyv kimondotta, hogy a felekezetek egyházi és iskolai költségeit az állam fedezi. Ez csak részben valósult meg a lelkészi jövedelmek állami kiegészítésének (az úgynevezett kongrua) formájában. 1898-ban törvény született arról, hogy a bevett felekezetek lelkészeinek évi jövedelmét 1600 koronára, a segédlelkészekét 800 koronára egészítik ki. Ez a törvény a katolikusokra nem vonatkozott, a katolikus lelkészek kongruáját törvényesen csak 1909-ben szabályozták. A lelkészek jövedelme elsősorban a hívekre kivetett kötelező hozzájárulásból származott, amelyet szükség esetén közadók módjára hajtottak be (innen az "egyházi adó" elnevezés). E hozzájárulás részben pénzben, részben természetben történt. Az 1908. évi felmérés szerint az ország községeiben a következőképp alakult az egyházi hozzájárulás összege:

Ugyanebben az évben a községek lakóira nehezedő állami egyenes adók, megyei és községi pótadók és egyéb közterhek összesen 214 millió koronát tettek ki, vagyis egy lakosra 15,3 korona jutott. Ebben az összegben nem szerepelnek a városok lakóira kivetett egyházi hozzájárulások, amelyeket mintegy 7-8 millió koronára becsülhetünk. A protestáns felekezetek által híveikre kivetett magasabb összeg azzal magyarázható, hogy ők nem rendelkeztek olyan kiterjedt földbirtokokkal, mint a katolikusok.

Az 1895-ben végrehajtott országos mezőgazdasági statisztikai összeírás szerint a latin és a görög szertartású római katolikus egyház összesen 2 millió hold földbirtokkal rendelkezett, a görögkeleti (ortodox) egyház tulajdonában 124 ezer, a református egyházéban 165 ezer, az evangélikuséban 72 ezer hold volt, az unitáriusok vagyona pedig 15 ezer holdra rúgott. Az izraelita hitközségeknek mindössze ezer holdja volt. Az összes bevett felekezet tulajdonában tehát összesen 2,4 millió hold volt, az ország összterületének nem egészen 5 százaléka. Nagyjából akkora terület, mint a kincstári birtokoké vagy a családi hitbizományoké.

Az egyházak földbirtokaik jövedelméből és egyéb jövedelmeikből nem csupán a lelkészeket látták el és a szorosan vett vallási intézményeket tartották fenn, hanem ezekből finanszírozták szociális és oktatási intézményeiket is. Ezek közül elsősorban az utóbbiak voltak fontosak, hiszen a közoktatás alsó és középfokon nagyobbrészt még az egyes felekezetek kezében volt. Az utolsó béketanévben (1913-1914) az ország 17 ezer elemi népiskolájából közel 12 ezer (69%) felekezeti jellegű volt, s ezekben tanult a csaknem 2 millió kisiskolás 63 százaléka. A 195 gimnázium közül felekezeti jellegű volt 127 (65%), s ezekbe a 65 ezer gimnáziumi tanuló 64 százaléka járt.

Az egyházak tekintélye, presztízse, társadalmi, közéleti befolyása korszakunkban erősen megcsappant. Ez összefüggött a gyakorló vallásosság visszaszorulásával, a vallási közömbösség elterjedésével, különösen a középosztály és az értelmiség körében, amely miatt mind katolikus, mind protestáns részről sokat panaszkodtak.

Római katolikusok

Korszakunkra a római katolikus egyház szervezete a történeti Magyarországon véglegesen kialakult, s 1918-ig nem változott. A latin szertartású katolikusok négy egyháztartomány keretében 4 érseki és 16 püspöki egyházmegyében éltek. Az esztergomi érseki tartományhoz tartozott a győri, pécsi, székesfehérvári, veszprémi, váci, besztercebányai és a nyitrai püspökség; a kalocsai érseki tartományhoz a csanádi (Temesvár), nagyváradi és az erdélyi (Gyulafehérvár) püspökség; az egri érseki tartományhoz a kassai, rozsnyói, szepesi és szatmári püspökség. Horvátország 1853 óta külön egyháztartományt képezett: a zágrábi érseki tartomány alá volt rendelve a boszniai-szerémi (Diakovár/Djakovo) és a zengg-modrusi püspökség. Ezen kívül egy kisebb saját egyházmegyével rendelkezett a pannonhalmi bencés főapátság is.

A görög szertartású katolikusok közül a románoknak volt 1853 óta külön egyháztartományuk. A gyulafehérvár-fogarasi érseki tartományhoz (székhelye: Balázsfalva) három püspöki egyházmegye tartozott: a nagyváradi, a szamosújvári és a lugosi. A ruszin és részben szlovák görög katolikusokat tömörítő munkácsi (székhelye: Ungvár) és eperjesi egyházmegye az esztergomi érseki tartománynak volt alárendelve, a kőrösi görög katolikus püspökség pedig a zágrábi érsekségnek. A magyar anyanyelvű görög katolikusok, akik a román és a ruszin püspökségek joghatósága alatt éltek, már a kiegyezés után kérelmezték részükre egy külön egyházmegye felállítását, magyar liturgikus nyelvvel. Erre azonban - főleg a román görög katolikus püspökök tiltakozása miatt - csak 1912-ben került sor, midőn Nyíregyháza székhellyel megalakult a hajdúdorogi görög katolikus püspökség. Liturgikus nyelve a görög lett, de a keresztelési, esketési és temetési szertartást magyar nyelven végezték.

1914-ben 3890 latin szertartású anyaegyház (plébánia) keretében több mint hatezer felszentelt pap működött, s az utánpótlás sem jelentett még problémát, mert a papnövendékek száma elérte a másfélezret. A világi papsághoz járult 233 rendházban több mint kétezer férfi szerzetes, a női szerzetesek száma pedig megközelítette a nyolcezret, több mint 500 rendházban. A görög szertartású katolikusok 2152 plébániáján 2300 lelkész végezte a hívek lelki gondozását, s több mint 400 papnövendék folytatott teológiai tanulmányokat. A szerzetesség itt nem volt jelentős, mindössze néhány férfi szerzetest tartottak nyilván, női szerzetest pedig egyáltalán nem.

A püspököket és érsekeket a vallás- és közoktatásügyi miniszter javaslatára a főkegyúr, a király nevezte ki, de az 1890-es évek közepétől a bécsi nuncius útján a Szentszék előzetes beleegyezését is kikérték. A kinevezés után kérték a pápai megerősítést. A plébánosokat a kegyúr (az illetékes földbirtokos, város) jelölése alapján a püspök nevezte ki. Több szomszédos plébánia esperesi kerületet alkotott, több esperesi kerület pedig főesperességet. Korszakunkban a püspöki kar a hercegprímás (az esztergomi érsek) elnökletével rendszeresen konferenciákat tartott.

A katolikus egyház anyagi alapját elsősorban jelentős földbirtokai alkották, amelyek összterülete 1895-ben megközelítette a 2 millió katasztrális holdat. Ebből 860 ezer hold érseki és püspöki birtok volt, 479 ezer holdra rúgott a káptalanok, 275 ezer holdra a szerzetesrendek földbirtoka. 301 ezer hold a templomok fenntartását és a lelkészek ellátását szolgálta, míg a kántori és tanítói illetménybirtokok 61 ezer holdat tettek ki. Legnagyobb birtokkal a nagyváradi püspökség rendelkezett: 187 ezer holddal (nagyrészt erdőség), az esztergomi érseknek "csak" 96 ezer, a kalocsainak 87 ezer holdja volt. A 18. és 19. században alapított új püspökségek (például a székesfehérvári, szombathelyi) birtokai viszont a 10 ezer holdat sem érték el. A káptalanok közül az egri volt a leggazdagabb 116 ezer holddal, utána az esztergomi következett 81 ezerrel, majd a nagyváradi 77 ezerrel. A szerzetesrendek közül a bencések birtokai 67 ezer holdat tettek ki, de a ciszterciek és a premontreiek földjei is elérték az 50 ezer holdat.

A plébánosoknak a hívek részéről hagyományosan járó szolgáltatást párbérnek vagy ágybérnek nevezték, ennek nagyobb részét természetben fizették. A párbér mértéke és behajtása állandó vita és konfliktus forrása volt a plébános és az egyházközség között. 1896-ban a plébánosok jogszerű párbér-igénye 4,2 millió koronára rúgott, ebből azonban csak 3,1 millió folyt be ténylegesen. 1903-ban a magyarországi katolikus egyház összjövedelmét évi 111 millió koronára becsülték. Ez az összeg majdnem teljes egészében a püspökségeket, káptalanokat és a szerzetesrendeket illette.

A falusi papság egy része igen szerény anyagi viszonyok között élt. Volt, akinek évi jövedelme a minimumként megállapított 300 forintot (= 600 korona) sem érte el. Ezek kaptak némi támogatást a Vallásalaptól, a katolikus lelkészek kongruájának, azaz állami fizetéskiegészítésének rendezésére azonban csak 1909-ben került sor. Ekkor a lelkészek (plébánosok) évi jövedelemét 1600, a segédlelkészekét 1000 koronában állapították meg. Ezt a minimumot a latin szertartású lelkészek egyharmada, a görög katolikusoknak viszont 97 százaléka nem érte el, ezek kongruában részesültek, amelyhez 1913 óta ötödéves korpótlék is járult. A fizetéskiegészítésre szánt összeg részben az állami költségvetést, részben a Vallásalapot terhelte, s bizonyos összeggel az egyházi nagyjavadalmasok (püspökök, káptalanok) is hozzájárultak.

Scitovszky János hercegprímás a kiegyezési tárgyalások idején, 1866 őszén elhunyt. Utódává Ferenc József, Simor János győri püspököt nevezte ki. Simor 1873-ban a bíborosi rangot is megkapta, s 1891-ig állt a magyar egyház élén. Ugyanebben az évben távozott az élők sorából a korszak másik kiemelkedő magyar főpapja, Haynald Lajos kalocsai bíboros érsek, aki Simorhoz hasonlóan szintén 1867 óta állt egyháztartománya élén. Simor utóda az esztergomi érsekségben Vaszary Kolos pannonhalmi főapát lett. A jeles bencés tanár és tudós azonban kevéssé bizonyult alkalmasnak e poszt betöltésére, amelyhez nem annyira papi erényekre, hanem inkább politikusi képességekre volt szükség. Betegsége miatt a 20. század elején szinte teljesen visszavonult a közélettől és a nyilvánosságtól, s 1912 októberében kénytelen volt beadni lemondását. Utóda már ki volt szemelve: Csernoch János addigi kalocsai érsek került át Esztergomba. A 18. században még csak arisztokraták foglalhatták el a hercegi méltósággal járó esztergomi érseki széket, most a székesfehérvári csizmadia fia (Simor), majd a keszthelyi szűcsmester gyermeke (Vaszary) után Csernoch személyében egy szakolcai szlovák parasztfiú került a magyar egyház élére.

Az 1867-es kiegyezés után a magyar kormány a Szentszék és az Osztrák Császárság között 1855-ben kötött konkordátumot Magyarországra nézve érvénytelennek nyilvánította. Maga a püspöki kar sem tartotta lehetségesnek és kívánatosnak végrehajtását és becikkelyezését, mert azt a magyar alkotmány felfüggesztése idején az osztrák kormányzat kötötte, s ellentétben állt a magyar államjoggal és az egyház helyzetét szabályozó törvényekkel. 1870-ben Ferenc József is közölte a Szentszékkel, hogy nem tekinti többé érvényesnek az egyezményt. Újra érvénybe lépett a főkegyúri jog, a püspökök és a nagyprépostok királyi kinevezése, de az uralkodó e jogait most már a parlamentnek felelős magyar kormány, illetve annak vallás- és közoktatásügyi minisztere közreműködésével gyakorolta. A Tanulmányi és a Vallásalapot továbbra is a kultuszminisztérium kezelte, de felügyeletüket a király 1880-ban egy papokból és világiakból álló 15 tagú bizottságra bízta. A két alap tulajdonában 1895-ben 291 ezer hold földbirtok volt. A Vallásalap évi jövedelme 1914-ben megközelítette a 4 milliót. Ebből templomokat, plébániákat építettek, illetve tartottak karban, valamint a szegényebb papságot és egyházközségeket támogatták. A tanulmányi alap két és félmillió koronás jövedelméből katolikus gimnáziumokat tartottak fenn és azok kiérdemesült tanárainak nyugdíjait fizették.

A kiegyezés után a parlamentben és a sajtóban heves támadások érték az egyházat, s ismételten felmerült az egyházi javak szekularizálásának gondolata is. A kormány és a püspöki kar között azonban hallgatólagos kompromisszum alakult ki, amelyet az 1875-ben hatalomra került Szabadelvű Párt is betartott: a püspöki kar politikailag támogatta a kormányt, az pedig garantálta az egyházi javak védelmét (amint erről Andrássy Gyula biztosította Falcinelli pápai nunciust), az egyház államjogi státusának fenntartását és iskoláinak működését (bár állami felügyelet mellett).

Állam és egyház viszonyában átmeneti feszültséget okozott az I. Vatikáni Zsinat, amelynek összehívását - 300 évvel a legutóbbi egyetemes zsinat bezárása - után 1867-ben jelentette be IX. Pius pápa (1846-1878). A zsinat fő célja a katolikus világ egységének megszilárdítása és a vallási igazságok megvédelmezése volt a modern kor tévedéseivel szemben, amelyeket a pápa az előző években ismételten elítélt. A zsinat 1869. december 8-án nyílt meg, kitűzött munkáját azonban nem végezhette be, mert 1870 nyarán kitört a francia-porosz háború, majd szeptemberben az olasz királyi csapatok elfoglalták Rómát. Ezért a pápa 1870. október 20-án meghatározatlan időre elnapolta a zsinatot.

Az Osztrák-Magyar Monarchia mindkét felének liberális politikai közvéleménye ellenszenvvel fogadta az 1870. július 18-án elfogadott "Pastor Aeternus" kezdetű zsinati konstitúciót, amely kimondotta, hogy "a pápa az egész földkerekség felett elsőbbséggel rendelkezik, s ... teljes és legfőbb joghatósági hatalma van az egész Egyház fölött, nemcsak a hit és erkölcs dolgában, hanem mindabban, ami az egyház fegyelméhez és kormányzásához tartozik", s kötelező dogmává nyilvánította a pápai tévedhetetlenséget (infallibilitas). "Istenileg kinyilatkoztatott hitigazságként kimondjuk, hogy a Római Pápa, mikor Szent Péter székéből szól, azaz mikor az összes keresztények pásztorának és tanítójának tisztében jár el, s legfőbb apostoli tekintélye erejében hitre vagy erkölcsre tartozó tanítást az egész egyházra kötelezőleg mond ki: azzal a tévedhetetlenséggel rendelkezik, melyet az isteni Megváltó a hitre és erkölcsre vonatkozó dolgok eldöntésében adott az ő egyházának; s ezért a pápa döntései a maguk erejében s nem az egyház beleegyezése következtében megmásíthatatlanok."

A magyar egyházi vezetők már a pápa előzetes kérdésére úgy vélték, hogy nem lenne célszerű a zsinat összehívása. A zsinaton pedig ahhoz a főleg német és osztrák püspökökből álló ellenzékhez csatlakoztak, amely nem tartotta alkalmasnak és időszerűnek a tévedhetetlenség dogmaként való kihirdetését. Felszólalásaikban és a próbaszavazás alkalmával a dogma kihirdetése ellen nyilatkoztak, majd a végleges szavazás előestéjén elhagyták Rómát. A zsinat döntésére válaszként a magyar kormány javaslatára Ferenc József felújította az 1850-ben megszüntetett királyi tetszvényjogot (placetum regium), s megtiltotta a zsinati határozatok kihirdetését. A két püspök, aki ennek ellenére hivatalosan kihirdette a zsinati döntéseket, ezért királyi feddésben részesült.

A kiegyezés után ismét napirendre került a katolikus autonómia ügye, amelynek megvalósítására már 1848-ban is történtek kísérletek. A kezdeményező lépést ez irányban Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter tette meg. Eötvös egyházpolitikájának alapelve - a francia és belga liberális katolikusok nyomán - a "szabad egyház - szabad államban" volt. "Szilárd meggyőződésem, hogy az egyetlen, amit századunkban az állam az egyházért tehet, és az egyetlen, amire ez utóbbinak az állam részéről szüksége van, az hogy a legteljesebb szabadság legyen számára biztosítva." Úgy vélte, hogy a magyar katolikusok közömbösségének egyik fő oka az, hogy míg "a protestáns egyházak iskolai és egyházi ügyeikben a legnagyobb fokú autonómiát élvezik", addig "a katolikus egyház az állam gyámsága alatt áll." A másik ok, hogy a hívek az egyház és iskola körül "minden befolyástól kizáratván, rég megszokták minden az egyházat vagy iskolát illető ügyeket olyanoknak tekinteni, melyekhez semmi közük sincs". Ezért 1867 júliusában levélben kérte fel Simor János hercegprímást, hogy a püspöki kar dolgozza ki a katolikus autonómia tervezetét, s azt is kérte, hogy "a katolikus világiaknak az iskolára és az egyháznak nem tisztán vallási ügyeire nagyobb befolyás engedtessék". Azt javasolta, hogy az autonómia szerveiben a világiak kétharmad, az egyháziak egyharmad arányban legyenek képviselve.

Az autonómia szervezése körül kibontakozott széles körű vitában lépett színre a liberális katolikus irányzat, amelynek 1867 óta saját lapjai is voltak (a Független Lapok, majd az Autonómia, végül a Szabad Egyház). Programjuk központjában "az isteni és emberi, a világi és lelki, a vallási és politikai, az egyházi és állami dolgok elvi és gyakorlati elkülönítése, az állam és egyház szétválasztása" állt. Szükségesnek tartottak az egyházban bizonyos liberális reformokat, a katolicizmus "kibékítését a jelen társadalommal... Mi azt akarjuk, hogy az evangélium szelleme a templom falain kívül, a papság körén túl elhasson a társadalom minden rétegébe, az állami és culturai élet minden ágába. Akarjuk, hogy a haladás és a fejlődés szövetségesét ismerje föl a vallásban." A lapok levelezői, akik főleg a vidéki alsópapság soraiból kerültek ki, néha radikális kívánságokkal is előálltak (mint már 1848-ban is): civil ruha, magyar nyelvű liturgia, a cölibátus eltörlése.

A püspökök szerették volna az egyházat függetleníteni az államtól, a tanulmányi és vallásalapokat saját kezelésbe venni, de az autonómiában nem szívesen adtak szerepet a világiaknak. A liberális katolikusok viszont az autonómia szerveiben kétharmados világi többséget kívántak. A magyar liberalizmus nagy öregje, a hívő katolikus Deák Ferenc véleménye szerint "a római katolikus egyház a klérus és a katolikus világiak összessége. Ezen összességnek van joga az autonómiát megállapítani s annak jogait gyakorolni ... képviselet által." Az 1870-1871-ben megtartott katolikus autonómia-kongresszuson a püspökök végül is elfogadták a liberális javaslatokat. A kongresszuson kidolgozott szabályzat szerint "az autonómia hatásköre, a személyi kinevezési ügyekben, a köznevelés terén, a katolikus egyházi és iskolai javak és alapítványok tekintetében s általánfogva a magyarországi kat. Egyház összes ügyeiben kiterjed mindazokra, mik a szoros értelemben vett hittani, egyházkormányzási s benső egyházfegyelmi dolgok körén kívül, a klérust és a világi híveket közösen érdeklik", tehát elsősorban az iskolákra (a hitoktatás és a papképzés kivételével), az egyházi vagyonra és az alapítványokra. Az autonómia szervei az egyházközségi, esperesi kerületi és egyházmegyei gyűlések és tanácsok, az országos katolikus gyűlés és az igazgatótanács. E szervek mindegyike kétharmad részben a világi hívek választott képviselőiből, egyharmad részben a klérus tagjaiból áll. A tervezett autonómiából azonban nem lett semmi. A vatikáni zsinat után nem volt kétséges, hogy a szabályzat Rómában nem számíthat jóváhagyásra. Eötvös halála után a magyar kormányban sem volt már híve az autonómiának, utódai nem terjesztették az ügyet az országgyűlés elé. A püspöki kar sem sürgette a döntést, mert túlzottnak tartotta a világiak befolyását, s a kongresszuson elhangzott radikális megnyilatkozások is nyugtalanították.

Nem volt eredményesebb az 1897 és 1902 között ülésezett II. katolikus autonómia-kongresszus sem, amely a lelki és a világi ügyek gondos szétválasztásával a korábbi tervezethez képest lényegesen szűkítette mind az autonómia hatáskörét, mind a világiak szerepét. Rómában azonban hallani sem akartak arról, hogy a világi hívők választott képviselőinek is szava legyen az autonómia ügyeiben, mivel úgy vélték, hogy az egyházat kizárólag a püspökök képviselhetik.

Megvalósult azonban a katolikus autonómia Erdélyben, mert az erdélyi római katolikus Státust a király 1867-ben elismerte, s Róma sem emelt kifogást további fennállása ellen. Megalkották a Státus korszerű szabályzatát, amely szerint az erdélyi katolikus iskolák és alapítványok ügyeit az évente tartott státusgyűlés és egy 24 tagú igazgatótanács intézte, s mindkettőben kétharmados többségben voltak a választott világi tagok.

Ami a hitéletet illeti, a kiegyezés után sem változott lényegesen a jozefinizmus korában kialakult helyzet. Falcinelli bécsi pápai nuncius 1869-ben több jelét látta a magyar katolikus egyházban a halálnak, mint az életnek. A jeles katolikus történész, Szekfű Gyula szerint: "A hazai püspöki karban igen kitűnő, hazafias, bőkezű urakkal találkozunk, akik a barokk reprezentálás szokásait csorbítatlanul fenntartják, de a nép széles rétegeihez lelkipásztorkodással alig tudnak hozzáférkőzni." A két bíboros érsekről, Simorról és Haynaldról írta a német főkonzul, hogy "inkább voltak hazafiak, mint római főpapok, inkább főurak, mint egyházi emberek. Mindig megtalálták az állam és egyház közötti modus vivendi útját." Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk azon, hogy különösen a társadalom felső és középső rétegeiben eluralkodott a vallási közömbösség.

A katolikus megújulás, vagy reneszánsz Magyarországon a nyugat-európai országokhoz képest csaknem fél évszázados késéssel, a század végén kezdett kibontakozni. XIII. Leó pápa (1878-1903) "felismerte az idők jeleit", s elődjének teljesen elutasító magatartásával szakítva, párbeszédet kezdett a modern világgal, alkalmazkodni próbált annak gazdasági, társadalmi és politikai realitásaihoz. A katolikusokat arra buzdította, hogy lépjenek ki a passzivitásból, szervezkedjenek, létesítsenek katolikus egyesületeket, hozzanak létre katolikus sajtót, s vállaljanak aktív szerepet a társadalmi és közéletben. A liberális egyházpolitikai törvények ellen a katolikusok a pápa biztatására országos tiltakozó mozgalmat szerveztek. 1895-ben gróf Zichy Nándor vezetésével megalakult a katolikus politikai párt, a Néppárt. A párt a katolikus egyház jogainak védelméért küzdött, s aktív szociálpolitikát követelt a parasztság és a kisiparosok érdekében. XIII. Leó pápa 1891-ben kiadott szociális enciklikája, a Rerum novarum hatására nálunk is megjelent a szociális katolicizmus. Eszmei előkészítője és tanulmányaival, cikkeivel elméleti megalapozója Prohászka Ottokár volt, de a századfordulón kibontakozó keresztényszocialista mozgalomban Giesswein Sándor győri kanonok játszott vezető szerepet. Főleg vidéki városokban sorra szerveződtek a keresztény munkásegyletek és szakszervezetek. 1905-ben megalakult a Keresztény Szociális Egyesületek Országos Szövetsége, 1907-ben pedig a Keresztényszocialista Párt.

Magyarországon a politikai katolicizmus nem tudott olyan széles tömegmozgalommá válni s átütő sikereket elérni, mint Németországban vagy Ausztriában. A szociális katolicizmus sem annyira a politikai és érdekvédelmi szervezkedés vonalán, mint inkább a szociális gondozás különböző formáinak és intézményeinek kialakítása terén mutatott fel számottevő eredményeket. Meg kell említenünk e téren a Prohászka támogatásával 1908-ban Farkas Edit által alapított magyar női szerzetesi közösséget, a Szociális Misszió Társulatot, amelynek fogadalmas nővérei és külső munkatársai igen sokirányú társadalomgondozó feladatot láttak el.

A katolikus megújulás egyik fontos ága volt a társadalmi szervezkedés. Százával szerveződtek a kulturális, szociális, karitatív és hitbuzgalmi jellegű egyesületek a "nemes szórakozást nyújtó", kaszinójellegű Katolikus Köröktől a világnézeti képzést és a lelkiélet elmélyítését szolgáló Mária Kongregációkon keresztül a hitelszövetkezetekig. A katolikus társadalom szinte valamennyi rétege megalakította a maga sajátos egyesületeit. 1904-ben már több mint 1400 katolikus egyesület működött, s számuk a következő évtizedben tovább növekedett. Az 1907-ben megalakult Katolikus Népszövetségnek több mint ezer helyi szervezete és mintegy 300 ezer tagja volt. A katolikus társadalom országos seregszemléi voltak az 1900-tól kezdve évente megtartott Katolikus Nagygyűlések, amelyeken minden alkalommal valamely aktuális problémát vitattak meg jeles szakemberek részvételével. Az egyesületi élethez hasonló fellendülést figyelhetünk meg a katolikus sajtó terén is: 1910-ben 2 napilap, 14 hetilap, 26 irodalmi és vallási, 16 tudományos és ismeretterjesztő és 4 ifjúsági lap alkotta a katolikus média együttesét. 1869-től a Magyar Állam volt a vezető katolikus napilap, 1895-től átvette szerepét a néppárti Alkotmány. A folyóiratok között a fővárosi Religio mellé 1863-tól felzárkózott az esztergomi Magyar Sion, amely 1887 és 1904 között - Prohászka szerkesztésében - a katolikus megújulás egyik legfontosabb szócsöve lett. Ugyancsak 1887-ben indult a Katolikus Szemle, 1912-ben pedig a jezsuiták folyóirata, a Magyar Kultúra. A sajtó támogatására és népszerűsítésére 1907-ben megalakult a Katolikus Sajtóegyesület.

A felsorolt tények azt mutatják, hogy a századfordulón a katolikus társadalom egy része felébredt évszázados közömbösségéből és érdektelenségéből, vállalta nemcsak a katolikus érdekek és jogok védelmét, hanem azt is, hogy katolikusként, az evangéliumi elveket képviselve vesz részt a társadalmi és közéletben. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a társadalmi és politikai szervezkedés mélyén végbement a vallási élet újjászületése is. Ezt a lelki megújulást a papneveléssel kellett kezdeni, valódi lelkipásztorokat kellett nevelni a "stólahivatalnokok" helyett. A munkát Prohászka Ottokár kezdte el az 1880-as években az esztergomi szemináriumban. A papnevelés megújulásának első gyümölcsei a századfordulóra megértek, s megindulhatott a társadalom különböző, vallástalanná vált rétegeinek korszerű pasztorációja, visszavezetése a gyakorló hitélet útjára. Különösen nagy súlyt helyeztek a középiskolai és az egyetemi ifjúság vallási nevelésére, lelki gondozására. E cél érdekében alakult 1903-ban a Regnum Marianum papi egyesület, létesült a Szent Imre-kollégiumok hálózata. Felismerték a cserkészetben rejlő nevelési lehetőségeket is. Az ifjúság katolikus nevelésében nagy szerepet vállaltak a bensőleg megújuló szerzetesrendek. A korábbi paptanár típust ekkor felváltja az ifjúsági lelkipásztor korszerű típusa, aki hittanár, lelkivezető és cserkésztiszt egyszerre, s egész életét a fiataloknak szenteli. A lelki gondozás fokozatosan kiterjedt az ifjúság addig elhanyagolt rétegeire, az ipari tanulókra és a cselédlányokra is. Általában megfigyelhető a nők aktivizálódása, a katolikus nőnevelés fellendülése, a női társadalom különböző rétegeinek pasztorációja, szervezkedése. A középosztály és az értelmiség soraiban Prohászka nagyböjti konferenciabeszédei és lelkigyakorlatai, valamint a jezsuiták által újjáélesztett Mária Kongregációk ébresztették fel a vallási érdeklődést.

A katolikus reneszánsz fontos eredménye volt Budapest evangelizálása. A gyorsan növekvő nagyvárosban az egyházszervezet fejlődése nem tartott lépést a lakosság gyarapodásával, s a 20. század elején itt voltak a világ legnépesebb plébániái, ahol több tízezer hívő jutott egy lelkészre. Budapesten az igehirdetés és a lelkipásztorkodás hagyományos eszközei hatástalanok voltak, itt korszerűbb módszereket kellett alkalmazni. Ezen a téren is nagy szerepet játszottak a szerzetesrendek: a ferencesek és a piaristák mellett megtelepedtek a fővárosban a jezsuiták, a domonkosok, a karmeliták és a ciszterciek, akiknek templomai és rendházai fontos lelkipásztori központokká váltak. A vallástalan, közömbös Budapest a 20. század elején már a katolikus reneszánsz központja.

A századforduló katolikus megújulásának vezéralakja a már többször említett Prohászka Ottokár volt. A külsőségekre szorítkozó, formális vallásosság helyett átélt és a mindennapokban megélt hitet akart, öntudatos és művelt vallásosságot. Egyik írásában így foglalta össze a katolikus megújulás programját: "Kössük össze a természetet a természetfölötti világgal, a földi célokat az örök céllal... Teljesen keresztény alapon állni a hit s erkölcs dolgában, de a 20. század kultúrvilágában élni." De az újjászületés természetesen nem egy ember műve volt, sokan dolgoztak érdekében: Kanter Károly, "Budapest apostola", a ferences Buttkay Antal, a jezsuita Bangha Béla - hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük.

Protestánsok

A kiegyezés után a protestáns felekezetek legfőbb problémája, legsürgetőbb feladata az egységes országos egyházszervezet létrehozása volt. Hosszas viták és előkészületek után 1881. október 31-én Debrecenben összeült a kálvinisták országos alkotmányozó zsinata. Ezen a négy magyarországi egyházkerület képviselőin kívül jelen voltak az erdélyi reformátusok küldöttei is. A zsinat megalkotta a református egyház - hivatalos nevén "Evangélium Szerint Reformált Magyarországi Keresztyén Egyház" - országos alkotmányát, amely későbbi kiegészítésekkel, továbbfejlesztésekkel ma is érvényben van. Az alkotmány alapját a már korábban elfogadott "zsinati-presbiteri" rendszer képezte, azaz az alulról felfelé felépülő testületi kormányzás, valamint a lelkészek és a világiak paritása, azaz egyenlő részvétele a testületekben és a vezetésben. Az egyházszervezet minden szintjén választott testület kezében van az irányítás, a testület élén pedig két elnök áll: a lelkész és a világi gondnok vagy főgondnok. Létrejött az egységes igazgatás. A szervezet alapegysége a gyülekezet (anyaegyház, eklézsia), ennek vezetője a lelkész és a gyülekezeti főgondnok, aki egyúttal a gyülekezet tagjai által választott presbitérium elnöke. Több gyülekezet esperességet alkot, amelyet később egyházmegyének is neveztek. Az egyházmegye vezetője az esperes és az egyházmegyei gondnok. Az egyházmegyei gyűlés (consistorium) tagjait az egyes gyülekezetek presbitériumai választották, úgyszintén az egyházkerületi gyűlés tagjait is. Több egyházmegye ugyanis egyházkerületet, szuperintendenciát alkot, élén a szuperintendenssel, illetve püspökkel és az egyházkerületi főgondnokkal. Az egyházmegyei és egyházkerületi gyűlések egyúttal egyházi bírósági fórumok is. A magyar református egyház öt egyházkerületből állt: dunántúli (Pápa, Veszprém), dunamelléki (Budapest), tiszáninneni (Miskolc), tiszántúli (Debrecen) és erdélyi (Nagyenyed, Kolozsvár). A szervezet legfelső szintjét a tízévenként összeülő törvényhozó gyűlés, a 116 tagú egyetemes zsinat, valamint az évente ülésező 38 tagú egyetemes konvent alkották. Mindkettő elnöke a hivatalban legidősebb püspök és egyházmegyei főgondnok. A zsinat és a konvent tagjait a kerületi gyűlések választották meg. Az egyházalkotmány kidolgozását 1891-1893-ban, illetve 1904 és 1906 között az I. és II. budapesti egyetemes zsinat folytatta.

Ugyancsak a zsinati-presbiteri elv és a lelkészek és a világiak paritása alapján épült fel a magyarországi evangélikus egyház szervezete, amelynek alkotmányát az 1891 és 1894 között Budapesten tartott egyetemes zsinat dolgozta ki, majd a II. budapesti zsinat 1913 és 1916 között módosította. Az anyagyülekezetet (eklézsia) itt is a hívek által választott presbitérium irányítja, amelynek vezetője a felügyelő. A lelkészt a gyülekezet választja és fizeti. Ugyancsak a gyülekezet tartja fenn az iskolát és fizeti a tanítót. Az anyaegyháznak alá vannak rendelve a leányegyházak, amelyeknek nincs önálló lelkészük, de van iskolájuk, a fiókegyházaknak viszont nincs sem lelkészük, sem tanítójuk. Több anyagyülekezet egyházmegyét alkot, amelynek elöljárója az esperes és a világi felügyelő. Hasonló a helyzet az egyházkerületben is: a püspök (szuperintendens) mellett ott áll az egyházkerületi felügyelő. Mindkettőt a kerület valamennyi eklézsiája választja. Az egyházmegyék küldötteiből áll össze az egyházkerületi közgyűlés, amely évente ülésezik. Az országos szervezet élén az egyetemes egyházi és iskolai felügyelő állt, akit a lutheránus főrendek közül az eklézsiák választottak. Ő az elnöke az évente Budapesten ülésező egyetemes gyűlésnek, amelynek tagjai a püspökök és az egyházkerületi felügyelők mellett az egyházkerületek választott képviselői. A magyarországi evangélikus egyház négy egyházkerületből állt: bányai, dunáninneni, dunántúli és tiszai. A kerületeknek nem volt állandó székhelyük, hanem mindig a püspöknek választott lelkész anyaegyháza volt a kerület igazgatási központja. A magyarországi evangélikus egyház híveinek csak egyharmada volt magyar, többségük a szlovákok és a németek közül került ki. Az erdélyi szászok országos evangélikus egyháza továbbra is megőrizte szervezeti különállását, külön egyházkerületet alkotott, saját püspökkel.

A főrendiház szervezetének módosításáról szóló 1885. évi törvénycikk alapján a római katolikus és az ortodox érsekek és püspökök mellett a főrendiház tagjai lettek a protestáns egyházak vezetői is: 3-3 református és evangélikus püspök, 3 református főgondnok, 3 evangélikus felügyelő és az unitárius püspök vagy főgondnok. Vagyis 32 római katolikus és 10 ortodox főpap mellett 13 protestáns egyházi vezető is helyet kapott az országgyűlés felsőházában.

A református egyházhoz 1914-ben 5 egyházkerület és 57 egyházmegye keretében 2088 anyaegyház tartozott 2457 lelkésszel és 358 növendékkel. Az evangélikus egyházban (az erdélyi szászokkal együtt) az anyaegyházak száma 926 volt, amelyek 48 egyházmegyéhez tartoztak. Ezekben 1135 lelkész szolgált, s 364 növendék készült lelkészi hivatására. Az unitáriusok 9 egyházmegye és 115 anyaegyház keretében éltek, túlnyomórészt Erdélyben, a lelkészek száma 113 volt.

Már Eötvös József megállapította néhány évvel a kiegyezés után, hogy "a protestánsoknak - noha alig vannak feleannyian, mint a katolikusok - minden vonatkozásban több befolyásuk van, mint a katolikusoknak". Ezt alátámasztotta a statisztika is: a parlamenti képviselők többsége protestáns vallású volt. Eötvös megállapítását megerősíti a jelenkori protestáns egyháztörténész (Bucsay Mihály) is: "A magyar protestantizmus közösséget vállalt a szabadelvű párti kormányokkal. Ez a tényező is szerepet játszott abban, hogy az állam vezető politikai tisztségeiben az összlakossághoz viszonyított számarányukon felül képviseltették magukat a protestánsok." Ebben kétségkívül szerepet játszott a protestáns egyházszervezet egyik sajátos vonása, a lelkészek és a világiak egyenlő részvétele az egyházi vezetésben. A református egyházkerületi főgondnokok között egy sor vezető politikus, miniszter, sőt miniszterelnök nevével találkozunk (Tisza Kálmán és István, Lónyay Menyhért, Szilágyi Dezső, Darányi Ignác). A protestáns vezetők teljes mértékben azonosultak a korra jellemző liberális nacionalizmussal. Ezzel függött össze az a sajátos jelenség, hogy míg a katolikusok teljes erővel védelmezték iskoláikat, addig a protestánsok, főleg a reformátusok egyre több iskolájukat adták át az államnak, mert magyar nemzeti szempontból szükségesnek tartották az állami oktatást. A világháborút megelőző 20 évben a református elemi népiskolák száma több mint 500-zal (23 százalékkal) csökkent. Szász Domokos erdélyi református püspök ezt így indokolta: "Mi kálvinisták, kik elsősorban magyar hazafiaknak valljuk magunkat, a legbensőbb örömmel üdvözöljük, ha az állam az elemi oktatás terén mentől nagyobb tért foglal el, mert a szűk látókörű felekezeti aggályoknak háttérbe kell szorulniok ott, ahol a magyar állam és nemzet érdekéről van szó."

Ami a belső vallási életet illeti, a kiegyezés után újult erővel folytatódott a liberális és a konzervatív-ortodox irányzat küzdelme. A liberális teológusok úgy vélték: "ha a korszerű igehirdetés lehántja Jézus alakjáról a természetfölötti elemeket, s így végül csak a belső lelki szabadság, az erkölcs feltétlen uralma és az áldozatkészség eszméje marad meg, akkor egy ilyen Jézus elől a modern értelmiség sem fog kitérni". Ennek megfelelően tagadták mind a Biblia, mind a hitvallások jelentőségét a korszerű vallásosságban. Mindhárom protestáns felekezet liberális teológusai aláírták a Magyarországi Protestáns Egylet megalakítására szóló felhívást 1871-ben. Az Egylet - amelynek létrehozásában döntő szerepe volt két budapesti református teológiai professzornak, Kovács Albertnek és Ballagi Mórnak - célját így határozták meg: "a vallásos és erkölcsi élet megújulása Jézus szellemében és összhangban a teljes műveltséggel". Az Egylet folyóiratokat és könyveket adott ki, előadás-sorozatokat rendezett, s központja lett annak a sajátos vallási szemléletnek és magatartásnak, amelyet "kultúrprotestantizmusnak" neveztek. Az Egylet 1890-ben megszűnt, kiadói tevékenységét az 1889-ben alapított Magyar Protestáns Irodalmi Társaság folytatta, amelynek reprezentatív folyóirata a Protestáns Szemle volt.

A vallást minden természetfeletti tartalmából kiüresítő liberális teológusok "kultúrprotestantizmusával" szemben az "újortodoxia" vette fel a harcot, a debreceni Révész Imre és tanítványa, Balogh Ferenc vezetésével. Ez utóbbi tevékenysége azonban már túlmutat az újortodoxián, mert megalapozta a század végi protestáns vallási megújulásnak, a lelki ébredésnek, az úgynevezett ébresztési mozgalomnak debreceni ágát. A protestáns ébresztési mozgalom Nyugat-Európából érkezett hazánkba részben a Pesten 1841 óta működő skót misszió, részben a nyugati protestáns egyetemeken tanuló magyar teológusok közvetítésével. A genfi teológusok úgy látták, hogy a magyar protestánsokat "elragadta a racionalizmus szele", s a század vége felé idehaza is egyre többen ismerték fel a "belmisszió", az új evangelizáció szükségességét. Az ébresztési mozgalom egyik központjává a pesti skót misszió és a pesti németajkú református gyülekezet vált. A budapesti protestáns ébredés vezéralakja a század végén Szabó Aladár lett, aki munkatársaival (Szilassy Aladár, Kenessey Béla) radikális fordulatra, belső megtérésre, az élő evangéliumi hithez való visszatérésre szólított fel mindenkit. Az ébresztési mozgalom és a belmisszió programját a Szabó Aladár szerkesztésében 1896-ban kiadott Új óramutató fogalmazta meg (a cím utalás Fáy Andrásnak 1842-ben kiadott, a hitvallásoktól elszakadó "kultúrprotestantizmus" programját megfogalmazó Óramutató című könyvére).

A protestáns ébredési, illetve belmissziós mozgalom hasonló eredményekben és alkotásokban mutatkozott meg, mint a katolikus megújulás: evangelizációs előadások, vasárnapi iskolák, bibliakörök tartása, újságok, folyóiratok kiadása, az egyesületi élet fellendülése, az ifjúság pasztorációjának kibontakozása. Szabó Aladár és munkatársai alapították 1883-ban a Keresztyén Ifjúsági Egyesületet. A századfordulón sorra létesültek a protestáns tanítói és tanár egyesületek, a nőegyletek, s főleg a különböző karitatív tevékenységet kifejtő társulások. Mert az ébredésnek fontos része volt a szociális, karitatív munka, a keresztény szeretetszolgálat kibontakozása. Kórházakat, árvaházakat, szociális otthonokat alapítottak, s e szociális intézmények munkatársakkal való ellátása érdekében megindult Magyarországon is a diakonisszaképzés.

Görögkeletiek (ortodoxok)

A görögkeleti vallás hívei Magyarországon csaknem teljes számban szerb és román anyanyelvűek voltak, s ennek megfelelően két különálló egyházi szervezet alakult ki: a szerb és a román. A szétválásra éppen a kiegyezést megelőző években került sor, midőn Ferenc József 1864-ben engedélyezte a román görögkeleti érsekség (metropolia) felállítását, Nagyszeben székhellyel és két alárendelt püspökséggel (Arad és Karánsebes).

A karlócai (Srijemski Karlovci) szerb ortodox metropolita joghatósága alá 1864 után hat püspökség tartozott: Magyarországon a bácsi (Újvidék), budai (Szentendre), temesvári és a verseci, Horvátországban a karlovaci (Károlyváros) és a pakraci püspökség. 1914-ben a szerb ortodox egyházban 657 anyaegyház keretében 734 lelkész működött, a 27 bazilita kolostorban pedig 128 férfi szerzetes élt. A román ortodox metropolita joghatósága alá 2129 anyaegyház és 2392 lelkész tartozott.

A magyar törvényhozás a kiegyezés után elismerte és biztosította mind a szerb, mind a román ortodox egyház önkormányzatát (1868. évi IX. törvénycikk). Az önkormányzat legfőbb szerve mindkét egyházban a nemzeti egyházi kongresszus, amely a püspökökön kívül a hívek (felnőtt férfiak) által választott - egyharmad részben egyházi, kétharmad részben világi - tagokból áll. A nemzeti egyházi kongresszus feladata az egyházszervezet és az egyház működését meghatározó jogszabályok megalkotása, az egyházi vagyon, az alapítványok kezelése, s az egyház által fenntartott iskolák ügyeinek szabályozása és felügyelete. A kongresszus választotta a püspököket és a metropolitát, akik azonban csak az uralkodói megerősítés után foglalhatták el széküket. Nemegyszer megtörtént, hogy az uralkodó a kormány javaslatára nem erősítette meg a választást, mert a szóban forgó szerb vagy román főpapot nemzetiségpolitikai szempontból nem tartották megbízhatónak.

Mind a helyi anyaegyházak, mind az egyházmegyék ügyeit az illetékes egyházi személyekből és a hívek által választott tagokból álló gyűlések és az általuk létrehozott bizottságok intézték. Az 1869-1871 között tartott szerb nemzeti egyházi kongresszusok olyan szervezeti szabályzatot dolgoztak ki, amely az egyházi önkormányzat valamennyi fórumán és intézményében biztosította a hívek által a népképviseleti elv alapján választott világiak többségét és irányító szerepét. Ebbe természetesen a hierarchia nem nyugodott bele, s több évtizedes küzdelmet folytatott hegemóniájának visszaszerzése érdekében. A kormány támogatásával sikerült elérniük, hogy az uralkodó 1912-ben hatályon kívül helyezte az 1871 és 1875 között szentesített szervezeti szabályzatot, s elrendelte új egyházalkotmány kidolgozását. Addig is az 1871 előtti szabályzat lépett újra érvénybe, amely biztosította a hierarchia túlsúlyát a világi elemmel szemben, s a kormány értékelése szerint "klerikális, konzervatív jellegénél fogva a nemzetiségi napi politikának az autonómia sáncai mögé jutását kellően akadályozta". A király által előírt új szabályzat megalkotására azonban a háború kitörése miatt nem került sor.

Izraeliták

A dualizmus korában valamennyi felekezet közül a zsidóság létszáma növekedett a legnagyobb mértékben. Az izraelita vallásúak száma a világháború kitörésekor megközelítette az egymilliót, s a Horvátország nélkül vett Magyarország lakosságának kereken 5 százalékát alkották. A legnagyobb zsidó közösség Budapesten élt, ahol az izraelita vallásúak száma meghaladta a 200 ezret (23%). De jelentős (20 százalékot meghaladó) zsidó lakossága volt például Miskolcnak és Nagyváradnak is.

Az 1867. évi XVII. törvénycikk az izraelitákat egyenjogú állampolgárokká tette. Az izraelita vallás azonban nem lett a keresztény felekezetekkel egyenjogú bevett vallássá, erre csak 1895-ben került sor. A vallási egyenjogúsítás elmaradásának egyik oka az volt, hogy a zsidóság nem rendelkezett központi országos egyházszervezettel, amely felelősen képviselte volna a híveket az államhatalom előtt. Ezért a pesti hitközség elöljárósága 1867 áprilisában emlékiratot nyújtott be az országgyűléshez, illetve Eötvös József kultuszminiszterhez. Ebben javasolták, hogy a miniszter hívjon össze egy zsidó országos gyűlést, amely kidolgozná a hitközségek szervezeti szabályzatát és létrehozná a zsidóság országos központi szervezetét. Ekkor azonban jelentkezett a zsidóság belső megosztottsága. A neológ ("újhitű") pesti hitközség emlékiratával szemben az ortodox ("óhitű") községek is emlékiratot nyújtottak be, amelyben rámutattak a két irányzat közötti lényeges különbségekre. Az ortodox tábor az ősi hit védelmére létrehozta a "Hitőr" (Somré Hadat) nevű szervezetet, amely Magyar Zsidó címen magyar nyelvű lapot is adott ki.

Eötvös 1868 februárjában egy előkészítő értekezletet hívott össze, amely kidolgozta a zsidó kongresszus választási szabályzatát. A választások a neológok enyhe többségét eredményezték: a kongresszus 220 tagja közül 126 a neológ, 94 pedig az ortodox táborhoz tartozott. A magyar és erdélyi izraeliták képviselőinek egyetemes gyűlését, azaz a zsidó kongresszust 1868. december 10-én nyitotta meg Eötvös József a pesti Megyeháza üléstermében. Az 1869. február végéig tartó tanácskozásokon éles összecsapásokra került sor a neológ többség és az ortodox kisebbség között. Az ortodoxok végül is kivonultak a kongresszusról, s a hitközségi szervezeti szabályzatot csak a neológ képviselők szavazták meg. A szabályzat ennek megfelelően a rabbi hatáskörét szigorúan a vallási dolgokra, a szertartásra és a tanításra korlátozta. A hitközséget a képviselőtestület és a választott elöljáróság igazgatja. A rabbit a hitközség tagjai választják. Az ország hitközségei 26 községkerületet alkotnak, amelynek közgyűlésében minden 100 hitközségi tagot egy képviselő képvisel, s ezek a kerületi képviselők választják meg a kerületi elöljáróságot. A 26 kerületi elnök külön testületet képez, amely évente ülésezik, ellenőrzi az országos iskolaalapot, dönt az egyetemes gyűlés összehívásáról, s évente megválasztja az izraelita közösséget a kormány felé képviselő Országos Iroda elnökét. A kongresszus elhatározta egy modern szellemű rabbiképző felállítását Budapesten. Ezt 1877-ben nyitották meg, s hamarosan világhírnévre tett szert mint az egyik legjelentősebb rabbiképző főiskola. Az Országos Rabbiképző Intézet tanárai indították 1884-ben a Magyar Zsidó Szemle című tudományos folyóiratot.

Ferenc József 1869. június 14-én szentesítette a kongresszuson elfogadott szervezeti szabályzatot, s ezzel létrejött a magyarországi izraeliták neológ (kongresszusi) irányzatának önkormányzata. Az ortodox zsidók azonban nem fogadták el a kongresszus határozatait, mert azok ellentmondanak a zsidó vallás ősi törvényeinek. A képviselőházhoz fordultak, s annak kedvező határozata nyomán 1870 augusztusában összeült az ortodox zsidók kongresszusa, amely szintén kidolgozta a maga szervezeti szabályzatát, amely a 16. században készült szigorú törvénygyűjteményt (Sulhan Árúch) tekintette a zsidó vallási élet alapjának, s lényegesen nagyobb szerepet juttatott a rabbiknak a gyülekezetek irányításában. Az uralkodó 1871. október 22-én az ortodox szervezeti szabályzatot is jóváhagyta. A magyarországi zsidóság ettől kezdve három szervezetileg elkülönülő egységre oszlott: a kongresszusi vagy neológ és az ortodox irányzatra, illetve az egyik szervezethez sem csatlakozó, "status quo ante" alapon álló, vagyis a kongresszus előtti tényleges állapotot fenntartani akaró csoportra. Ez a helyzet azt eredményezte, hogy némely városban vagy községben két vagy három zsidó hitközség is alakult, s az egyes hívek tetszés szerint léptek át egyikből a másikba. Az ebből eredő problémákat és a különböző irányzatok közötti viszályokat az állami beavatkozás próbálta meg legalábbis mérsékelni azzal, hogy miniszteri rendeletek szabályozták a zsidó hitközségek működését.

1914-ben a zsidó hitközségek közül 318 volt ortodox, 182 kongresszusi, azaz neológ, 60 pedig a status quo csoporthoz tartozott. 260 ortodox rabbival szemben állt 112 neológ és 34 semleges rabbi. Meg kell jegyeznünk, hogy neológ hitközségek nagyobbrészt a jelentősebb városokban alakultak, míg az ortodoxia inkább a kisebb településeken volt jelen.

A hivatalos szétválással tovább erősödött a zsidóság két tábora közötti elkülönülés és a gyakorlatban is kikristályosodtak az igen különböző zsidó életformák és életvitelek. Az együttműködésre, egységes szervezet létrehozására nem sok esély volt. Ráadásul még az ortodoxok is megoszlottak, s némely helységben két ortodox gyülekezet is alakult. A magyarországi zsidóság történetírója, Nathaniel Katzburg így ír erről: "A magyar zsidóság orthodox táborán belül is két típust lehetett megkülönböztetni: a "nyugati" ortodoxiát, amely Magyarország nyugati és részben Duna-Tisza-közi térségének hitközségeiben fejlődött ki, és a "keleti" típust, az északkeleti megyékben. A nyugatiak közé sorolhatók az osztrák és a cseh-morva eredetű bevándorlók. A galíciai származású keleti ortodoxok többnyire haszid közösségek tagjai voltak... Magyarországon a haszidizmus olyan területeken gyökerezett meg, ahol a lakosság többségét a nép kevésbé művelt rétegei alkották. A nem zsidó környezettől elkülönülő és a világi műveltség iránt ellenséges magatartást tanúsító haszidoktól eltérően a nyugati ortodoxok nem zárkóztak el a külső hatásoktól. Tudtak németül írni, olvasni, sőt az általános műveltség is fellelhető a nyugati ortodoxia körében. Az ortodox hitközségekben a vallási előírások szigorú megtartása volt a tagság feltétele. Ez a leglényege a neológokat és ortodoxokat egymástól elválasztó különbségnek; a közöttük lévő válaszfal nem csupán vallási, hanem társadalmi jellegű is volt."

A neológok és az ortodoxok a szervezeti elkülönülés ellenére bizonyos közös intézményeket is létrehoztak. Az együttműködés hagyományos színteréül a különböző jótékonysági egyletek szolgáltak, elsősorban a chevra kadisák, a nőegyletek, árvaházak és betegápoló szervezetek. A zsidóság legősibb szociális intézményei voltak a hitközségek mellett működő chevra kadisák, melyek a halottak körüli teendők ellátására alakultak. 1910-ben alakult meg a magyarországi zsidóság kulturális szervezete, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület.

Budapesti születésű volt Herzl Tivadar, aki az 1896-ban Bécsben kiadott "A zsidó állam" című röpiratával megindította a cionizmus eszmeáramlatát és mozgalmát. Kifejtette, hogy a zsidóság elsősorban nép, amelynek joga van önálló nemzetállamot létrehozni. A cionizmus hazai központja kezdetben Pozsony volt, s itt tartották 1903-ban az első országos cionista kongresszust is.

NÉPI VALLÁSOSSÁG

A népi vallásosság írott forrásai

A 19. század végének - 20. század elejének vallási életét számos korabeli forrásból megismerhetjük. Ilyen dokumentum értékű forrás többek között a plébániákon vezetett naplószerű följegyzések (historia domusok) anyaga, amelyben az adott közösség lelki vezetője falujáról, a hívei életében történt minden jelentősebb eseményről a krónikás pontosságával tudósít, valamint a püspöki látogatások jegyzőkönyvei. De ugyanilyen forrásértékűek a korabeli folyóiratok, vallásos ponyva nyomtatványok, népkönyvek, s ezek színes sokasága, amelyek mind-mind arról tanúskodnak, hogy milyen eleven lüktető hitélet volt ebben a korszakban a legkisebb faluközösségben is - legyen az katolikus, református vagy evangélikus közösség. W

A pap mint a közösség vezetője

A templom és a pap a nép vallási életének középpontjában áll. Ebben a korszakban egy lelkész valóban bibliai értelemben pásztora volt nyájának, nem csupán lelkileg gondozta és vezette híveit, hanem a mindennapi életben is segítette, tanította népét. A régi falusi papok igyekeztek szemük előtt tartani híveik életének minden rezdülését. Nemcsak ünnepnapokon figyelték, alakították viselkedésüket és tetteiket, hanem a hétköznapokon s a mulatság idején is jelen voltak az emberek életében. Egyéni oktatással, korholással, esetleg kiprédikálással iparkodtak jó útra téríteni a vétkeseket. Számos esetben szokásokat üldöztek ki a divatból és újakat honosítottak meg. Az állami oktatás bevezetéséig a legtöbb falusi iskolában a lelkész feladata volt a hitoktatás. Így a papnak a falu népére gyakorolt nevelő, oktató szerepe már a gyermek nevelésével elkezdődött.

A templom szerepe a hitéletben

A katolikus magyar paraszti kultúrát - annak ünnepeit és hétköznapjait egyaránt - át- meg átszőtte a vallás tanítása és gyakorlata. A hagyomány szabta életmódot élő parasztember lépten-nyomon találkozott a vallással: a vallásos képzetekkel, cselekedetekkel, ábrázolásokkal.

A templom a közösség életének - annak minden fontosabb eseményének - színtere volt. Itt zajlottak a keresztelések, esküvők, a gyászszertartás egyes részei, az emberi élet fordulóinak ünnepélyes szertartásai. S ugyanígy a nagyobb ünnepek megülésének, a gazdasági élet számos eseményének is (mint például az aratás kezdetén az aratók megáldása, a munkák befejezésével pedig a hálaadás) legfontosabb helyszíne volt. A templom közösségi hely, amely a hagyomány átadásának-átvételének lényeges helye volt az egyén és a közösség számára. A templommal kapcsolatosan számos helyi hagyomány és egyházi előírás, írott-íratlan szabály élt; fontos megemlíteni a templomi ülésrendet, amelyet mind a katolikus, mind a protestáns falvakban szigorú szabályok kötöttek. (Általában megvolt a külön padsora férfiaknak, nőknek, külön helye az ifjaknak, a leányoknak, fiatalasszonyoknak, öregeknek, külön helye volt a módosabbaknak és a szegényeknek. Az ülésrend egyben a társadalmi hierarchiát is tükrözte. Külön helyük volt a földesuraknak, világi elöljáróknak.) Ugyanígy a hagyomány és egyházi előírások szabályozták az ünnepi körmenetek rendjét. A fiatalok köréből választották azokat, akik különféle alkalmakkor (nagy ünnepek körmeneti felvonulásai, búcsújárás alkalma) felügyeltek a templomban, körmeneteken (tisztilegények, Mária-lányok, fáklyások).

Az egyházközség világi elöljárói

Az egyházi vezetők mellett egy közösségnek mindig voltak olyan elhivatott - maguk közül választott - emberei/asszonyai, akik közmegbecsülésnek örvendtek jámbor életükkel, vallásosságukkal, tehetségükkel (szentemberek, előénekesek, előimádkozók, búcsúvezetők, presbiterek). Valamennyien az átlagosnál jobban ismerték közösségük vallásos hagyományait, szokásait és énekkultúráját. Kiválóan tudtak énekelni. Járatosak voltak az élet dolgaiban, és értettek az emberek szervezéséhez, vezetéséhez. Leginkább azonban mélységes hitük, erős vallásosságuk és elhivatottságtudatuk tette őket közösségük természetes vallási vezetőivé. Ők voltak azok, akik vezették a templomon kívüli, hivatalos egyházi szertartáson kívül eső vallásos alkalmakat, szervezték a búcsújárásokat, esetenként - ahol pap nem volt a faluban - oktatták a gyermekeket a hitelvekre, vallásos társulatokat szerveztek, imákat-énekeket írtak és tanítottak, terjesztettek.

A vallásos társulatoknak már a középkortól nagy hagyományuk volt, különösen a céhek körében, majd a barokk időkben virágzásnak indultak, kiváltképp a városokban. A céhek a múlt században is számos vallásos társulatot működtettek, faluhelyeken is. Ezen kívül egyes szerzetesrendeknek is volt világiakból álló úgynevezett harmadrendje, így többek között a ferenceseknek, amely a legnépszerűbb volt ebben az időben a katolikus falvakban. A harmadrendi tagoknak külön szabályzat írta elő a mindennapi imákat, külön kötelezettségeket. A jezsuiták buzgólkodására terjedtek el - és napjainkig virágoznak - a Mária-társulatok, rózsafüzér társulatok. Tagjai asszonyok, akik rendszeresen mondják otthon a rózsafüzért, és a hónap harmadik vasárnapján titkot cserélnek. Időnként valamelyik asszony házánál összejönnek és közösen imádkoznak. Vezetőjük a koszorúfej, aki számon tartja, hogy mikor melyik olvasót kell mondani. Ezek közül a társulati tagok közül kerültek ki nemegyszer a templom tisztítói, virágozói, rendben tartói. Ők vesznek részt a főünnepeken kívüli szertartásokon, különleges ájtatosságokon. Elmaradhatatlan szereplői a körmeneteknek, búcsújárásoknak, temetéseknek.

A protestáns közösségekben működő olvasókörök a Biblia olvasása mellett közhasznú ismeretek (például a mezőgazdaság fejlesztése, gépesítés) terjesztésével is kitűntek. Nem egy esetben ezekből a Biblia-olvasó körökből formálódtak s váltak ki egyes kisegyházi közösségek is.

A vallásos élet tárgyi világa

A templomon kívül a lakóházakban, utcákon, szántóföldeken, utak mentén számos helyen találkozhatunk a mai napig a vallásos élet emlékeivel. Ide sorolhatjuk a római katolikus településeken sok helyütt megtalálható kálváriákat is, amelyek Krisztus szenvedésének állomásait (stációit) jelenítették meg kis kereszttel, illetve téglaoszlopok vagy kápolna alakú kis fülkékben ábrázolt domborművek formájában. A stációkhoz a hívek körmenetben vonultak föl különösen húsvét előtt, de más jeles alkalom is kínálkozott. Ilyen volt a fogadott ünnepek megülése, amikor valamely nagy veszedelemből (betegség, természeti csapás) történő szabadulás emlékére vonultak fel, imádkozva, énekelve.

Magyarországon gonoszűző céllal már a középkorban is állítottak kőkereszteket, elsősorban az útkereszteződések mellett. A keresztállítás már önmagában is jellegzetes vallásos megnyilvánulás. A szabadtéri keresztek nagy részét nem az egyház állíttatta, hanem a hívek. A legtöbben fogadalomból, hálából emeltettek keresztet házuk előtt, birtokuk végében, illetve útkereszteződés mellett. A keresztek egy része régi sorscsapások, családi tragédiák emlékét idézi, amelyre többnyire a talapzatukon lévő felirat is utal. A falubeli és határbeli keresztek gondozása, tisztítása, virágozása az alapító család vagy a környékben lakók feladata volt. Leginkább asszonyok, lányok viselték gondját a kereszteknek. Általában szombati napon vittek hozzájuk virágot, halottak napján gyertyát égettek a tövükben. "Keresztjáró napokon" a hívők a pap vezetésével zászlókkal, keresztekkel, körmenetben vonultak ki egy-egy határbeli kereszthez, könyörögve jó termésért, esőért, jó időért. A kereszthez hasonló tisztelettel övezték az út menti fülkeszerű képoszlopokat (Mária-képek), valamint a különböző szentek (Szent Flórián, Nepomuki Szent János, Szent Vendel) határbeli szobrait. Ez utóbbiaknál a szent névünnepén imádkoztak. Vasárnap délutánonként a Mária-képeknél gyűltek össze az asszonyok, közös ájtatosságra.

Az ország szinte minden vidékén előfordultak olyan helyek: fák, sziklák, ligetek, források, amelyeket egyházi jóváhagyás nélkül is tisztelt a nép, mivel csodás jelenések, gyógyulások fűződtek hozzájuk. A csodás hírű források legtöbbször búcsújáró helyekké váltak.

A falvak szélén, utak mentén, templomkertekben, tereken és temetőkben, mezőkön, gabonaföldeken és szőlőhegyeken található kőből, fából faragott alkotások máig hatóan meghatározzák egy-egy táj képét.

Kisegyházak megjelenése

A múlt század közepétől számos protestáns paraszti közösség alakult - főképpen az Alföldön - egyházi jóváhagyás nélkül a templomba járó buzgóbb, jámborabb emberekből-asszonyokból. Összejöveteleiken vezetőjükkel a Bibliát és más kegyességi könyveket olvastak, énekeltek, imádkoztak. Ezekből a hivatalos egyháztól független házi gyülekezetekből toborzódtak a protestáns kisegyházak tagjai.

A legrégebbi protestáns kisközösség a nazarénusok felekezete (hivatalos nevük: Krisztusban Hívő Nazarénus Gyülekezet), melynek indulását Eötvös Károly örökítette meg riportkönyvében. A "Ne ölj!" parancsolatra hivatkozva megtagadták a fegyveres katonai szolgálatot, ami sok megpróbáltatást jelentett számukra, különösen a világháborúk idején. Az adott szó megtartása miatt az esküt is elutasították. A gyülekezetek összetartozása, egymást segítő közössége, fegyelmezett életvitele vonzóvá tette közösségeiket, melyek az 1880-as években élték virágkorukat.

A századfordulón a másik jelentős kisegyház, a baptistáké, főleg az Alföld déli részén hódított (főként amerikás magyarok terjesztették). A baptista gyülekezetek életformájukban sok mindent átörökítettek a puritán örökségből, de általában nem olyan hagyományhű formában, mint a nazarénusok. Az esküt, a katonai szolgálatot nem tiltják, de a világiasságot ők is elítélik, és híveiket mérsékelt puritán életformára buzdítják. Náluk is hangsúlyt kap a felnőtt korban történő keresztség, a becsületes munka, a szórakozás elvetése. Az alföldi parasztgyülekezetek mellett a nazarénus és a baptista misszió elérte a nemzetiségeket is.


Vissza az oldal elejére