Vissza a tartalomjegyzékre

TÁJ ÉS NÉP

TERMÉSZETI FÖLDRAJZ
TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY
ETNIKUMOK, NEMZETISÉGEK
POLITIKAI FÖLDRAJZ



TERMÉSZETI FÖLDRAJZ

A környezethez való viszony

A dualizmus kor földrajzi viszonyainak egyik fő jellemzője, hogy az ember korábban nem tapasztalt mértékben befolyásolta természeti környezetét. A tőkés gazdaság működésének törvényszerűségei, a piaci viszonyok ellenállhatatlan vonzása és kényszerítő körülményei, a modernizáció és az iparosodás változásokat idézett elő a táj képében, az ember és a természet viszonyában.

A régebbi korokhoz képest az emberek gyakori szereplői és domináns elemei lettek a táj képének. A demográfiai átmenet ugyan Magyarországon nem volt olyan robbanásszerű, mint Nyugat-Európa egyes országaiban, a népességnek a fél évszázad alatt bekövetkezett több mint egyharmados növekedése azonban elég jelentős volt ahhoz, hogy érzékelhető legyen a változás. Több tényező is fokozhatta ezt az érzetet: a népesség jelentős tömörülése egyes helyeken, illetve a korábbi, kényelmesebb időbeosztásnak és munkatempónak a kapitalizmus térhódításával együtt járó gyorsulása, a tevékenység látványának sokszorozódása, a nagy középítkezések élőmunka-szükséglete, s végül az embereknek és az áruknak - a közlekedés fejlődése folytán lehetővé vált - nagyobb mértékű helyváltoztatása.

A természethez való viszony is gyökeresen átalakult. Az emberek túlnyomó többsége korábban megváltoztathatatlan tényezőként fogadta el a táj adottságait, s életformájával, tájalakítási, gazdálkodási gyakorlatával is igyekezett a fennálló körülményekhez igazodni. Most a tőkés modernizáció korának fejlődését megtapasztaló ember megjavíthatónak, alakíthatónak kezdte tekinteni környezetét. Nemcsak a fejlődés eszméjét tudatosan valló tanultaknak, hanem még a parasztság nagy tömegeinek is élménye lett a természeti feltételek sikeres alakításának lehetősége. Bár a legnagyobb vízrendezések állami feladatot képeztek, a munkáskezeket, amelyek a döbbenetes méretű változást előidézték, a parasztság adta. A kisebb belvizek levezetésében való részvétel, a tanyák építése, azok köré sövények, kisebb facsoportok ültetése, "sívó homokságnak" termő gyümölcsössé, szőlőskertté változtatása, feltöretlen területek művelésbe vonása, a városok és építkezések hatalmas faszükségleteit kiszolgáló újfajta erdőhasználat minden bizonnyal befolyásolta a kor szinte minden emberének gondolkodását. A természet régi, sorsszerű, fatalista szemlélete a legelzártabb vidékek társadalmának sajátossága maradt. E változást leglátványosabban talán a vízrendezések és a vasútépítés előrehaladásán szemlélhetjük.

A vízrendezések

A Tisza-vidék szabályozásának fő indoka új termőföldek nyerése volt. A kortársak mind a piacra termelő, terjeszkedő uradalmak, mind a szűkülő lehetőségek miatt életformaváltásra kényszerülő (a földművelést fő megélhetési forrássá tevő) paraszti gazdaságok földigényét ezzel látták megoldhatónak. A kormányzat eleinte hitt az önkényuralom idején elvégzett rendezésről készített magabiztos, de félrevezető jelentésnek, amely befejezettnek tekintette a folyamatot, ezért csökkentette a támogatást, és önállóságot mert adni az abszolutizmus alatt szoros központi irányítás alá helyezett folyószabályozó társulatoknak. A hetvenes években azonban a Dunán és a Tiszán egyaránt árvizek sora jelezte a hiányosságokat és a korábbi szabályozás hibáit. Nemcsak a gátak épültek ugyanis a tervezettnél kisebb magasságban, hanem a kanyarátvágásoknál is utóbb számos hanyagság derült ki. Az abszolutista kormányzat civilizatorikus küldetése tudatában a vízügyi igazgatás gyors sikert akart; egyszerre túl sok helyen kezdtek munkába, s az átvágásokat a helyi viszonyokra való tekintet nélkül egyenlő szélességben, elégtelen keresztmetszettel alakították ki. A sietős, nem elégséges munka miatt a víz sok helyen nem tudta a tervezett medret kellő mértékben kivájni, s a megkezdett, de rendesen be nem fejezett átvágások egy része nem alakult főmederré. A munkát ráadásul a felső folyás mentén kezdték, s a meggyorsult víztömeg így annál jobban fenyegette a még nem védett alsó szakaszokat.

A szabályozást a dualizmus idején szinte újra kellett kezdeni, s Szeged 1879-es katasztrófája után a kormányzatnak is fel kellett vállalnia az ügyet. Ismét egységes irányítás alá helyezték a munkálatokat, amelynek vezetésében nagy szerep jutott a kiváló mérnöknek, Kvassay Jenőnek. A töltéseket átlag 2,5-3 m-re magasították, és 10 m talpszélességűre erősítették. A 112, összesen mintegy 15 km hosszú átvágás végrehajtásával a folyó alföldi szakaszát 1211 km-ről 728-760-ra, egész hosszában 1419 km-ről 962 km-re csökkentették. Az ekkori sikeres munka eredményeképpen 1895 után már nem volt több gátszakadás, 1907-ben pedig már megkezdték a mellékágak elzárását, hogy a főmeder iszapolódását meggátolják. Ennek során 578 km holtmeder, holtág képződött.

Párhuzamosan megkezdődött a mellékfolyók szabályozása is; az átvágásokkal és a torkolatok áthelyezésével sikerült megnövelni a mellékfolyók esését, s úgy alakítani a viszonyokat, hogy az árvizek ne összegződjenek, hanem például a Körösé megelőzze a tiszait. Ilyen módon lehetőség nyílt a mellékfolyók mentén elhelyezkedő területek (például Kis- és Nagy-Sárrét) ár- és belvízmentesítésére. Az 1879-1883-ig épült Lónyay-csatorna vezette el a Rétköz és a Nyírség belvizeit. A Tisza vízrendszerében a csatornák hossza 1846-ban 28, 1920-ban már 12 000 km volt. A Maros rendezésénél a hajózás elősegítése is a célok közé tartozott.

A Duna szabályozásának elsősorban hajózási, valamint árvízvédelmi indoka volt. Tartós aszályok idején a század derekán az alacsony vízállás miatt még gyakran megbénult a hajóforgalom, az uszályok százával (1877-ben 780) vesztegeltek. A folyót 1886-tól tíz éven át kotrással, folyást gyorsító és partvédő művek építésével, a mellékágak elzárásával rendezték. A Vaskapu csatornájának kialakításával (1890-1899) a Duna magyar szakasza végig jól hajózhatóvá vált. A mély medrű Szávánál csak csekély beavatkozásra volt szükség, a Dráván viszont nagyobb mérvű rendezést hajtottak végre: bár nyertek vele 132 (aszályosabb hónapokban csak 22) km vízi utat, de ennek ára az ormánsági ártéri gazdálkodás maradványainak felszámolása volt.

Földnyerés céljából a Duna vidékén elsősorban a mellékfolyók mentén történtek szabályozások. A Sárvíz-Sió vízrendszert már az 1850-es, a Zala völgyét az 1870-es években szabályozták. Az 1860-as években kezdődött a Balaton környéki berkek lecsapolása, amely utóbb akkor vezetett sikerre, amikor elszigetelték őket a tótól, és vizüket átemeléssel távolították el. A Balaton vízszintjének szabályozásában fontos lépés volt 1863-ban a siófoki zsiliprendszer kialakítása, s ugyanekkor itt, majd 1879-ben Fonyódon, 1890-ben pedig Bogláron kikötőt nyitottak. A rendezéssel párhuzamosan kezdődött meg a Balaton üdülőövezetté fejlesztése.

A földnyerésben a belvizek levezetésének ugyanolyan nagy szerepe volt, mint a folyószabályozásnak. E célból országosan 1890-re 3851, 1900-ra 7958, 1919-re 12 443 km csatornát ástak, s ezek vizét 4, majd 55, illetve 99 szivattyútelep emelte át a gátakon a folyóba.

A tájalakítás méretei lenyűgözőek: országosan 6400 km folyó menti töltés és települést védő körgát épült, az árterek és belvizes területek nagysága 38 ezer-41 ezer km2-ről 1800 km2-re csökkent, a mezőgazdaság nyert 3,6 millió hektár földet. A munkálatok költsége 1867-1915 között 937,5 millió koronát emésztett fel, amelyből 600 milliót a társulatok, tehát részben magánszemélyek erőfeszítése teremtett elő, míg a többit a költségvetés fizette. Csupán a kisebb mértékű dunai munkálatok során megmozgattak 6 millió m3 földet, valamint 3,5 millió m3 terméskövet. A vasútépítkezés és a folyamszabályozások évtizedei alatt országszerte számos vidéknek lett szereplője a talicskáját toló kubikosok tömege és a folyami kotrógépek látványa. A passzív, védekező munkával szemben az öntözésre egyelőre még kevés figyelem jutott.

A munkálatokat mégsem fogadta osztatlan öröm. A befektetett pénz ugyan a kubikosoknak keresetet nyújtott, a környéken lakók egy részének pedig több földet eredményezett, viszont a hatalmas költségek és a későbbi következmények miatt a lakosság sok helyen keserűen szemlélte a változást. A beavatkozás hamar észlelhető negatív következményei miatt főleg néhány veszélyeztetett falu népe ellenségesen viselkedett; a hatóságok például nem zárták ki annak gyanúját, hogy a bátai zsilip bedőlése és a Sárvíz betorkollása körüli 1875-1876-os dunai árvíz - amely miatt a belvizet csak a nemrég elkészült gát átvágásával lehetett levezetni - nem teljesen a lakosok szándékaitól függetlenül történt. A szabályozások felborították a környék életrendjét. A Tisza esése például ugyan legtöbb helyen legalább másfélszeresére nőtt (az ár így hamarabb levonult), folyása gyorsabb lett, ugyanakkor szeszélyesebb is, hiszen a vízszint ingadozása többszörösére emelkedett. Az árvízszint megnőtt, és komolyan veszélyeztette a kisebb, de korábban ármentes kiemelkedéseket. A Duna mentén egész sor falu néptelenedett el vagy kényszerült áttelepülésre.

A kisvízszint is csökkent: a folyó nem kapott utánpótlást a korábban az ártéren szétterülő s most gyorsan levezetett áradásból. Elmaradt, illetve keskeny sávra korlátozódott az áradás feltöltő hatása. A vízhiány miatt csökkent a páratartalom, lejjebb szállt a talajvíz szintje is. Mindezek következtében megváltozott a talajképződés folyamata, megkezdődött a korábban nedves árterek kiszáradása, s annak nyomán a növényzet átalakulása. Kiszáradt, kivágásra került a korábbi ártér erdőinek nagy része, távolabb a nyíresek egy része; a vízrendszer átalakulása és a földművelés további térhódítása felgyorsította a pusztásodás folyamatát, és kiterjesztette az általa érintett területet. A táj veszített változatosságából; megszűnt a különbség a régi kiterjedt ártér és az ármentes hátak közt, a folyóvölgyek - egy keskeny sáv kivételével - egységesen ármentes területté alakultak, amelyek hasznosítása is növelte a táj egyhangúságát.

A mezőgazdaság és a táj átalakulása

A piac igényeit követve ekkoriban vált döntő fontosságúvá a szántóföld, amelynek területe nemcsak a vizektől elhódított földdarabokkal, hanem a rét és a legelőterület rovására is növekedett. Az 1867-es 16,79 millió kat. hold helyett az első világháború előtt már több mint 22 millió hold volt a szántó. A szántón belül a bevetett terület azonban még ennél is erőteljesebben terjeszkedett, hiszen az 1870-1880-as években, a tagosítások előrehaladásával egyre több helyen hagytak fel a régi, nyomásos rendszerrel, amelyben a talajerő pótlását egyes határrészek ugaron hagyásával oldották meg. A gazdálkodás és vele a táj átalakulása persze a helyi természeti és jogi adottságok által is befolyásolt hosszú folyamat volt. A tagosítás Erdélyben és a Maros vonalától délre például csak az 1870-es években kezdődött vagy vett nagyobb lendületet. Az Alföld közepén viszont a helységek tágasabb határában már a régi jobbágytelkeket s az újonnan lecsapolt földeket is lehetőleg egy tagban mérték ki. A tagosítás tette lehetővé, hogy a földműves a nyomáskényszerrel járó hagyományos gazdálkodást feladva a határ egészét folyamatos műveléssel hasznosítsa; főként az intenzívebb gazdálkodású területeken a kisebb földűek nem engedhették meg maguknak, hogy birtokuk egy részét ne hasznosítsák. Az elmaradott vagy mostoha természeti körülményekkel megvert vidékek megmaradtak a "fordulós" rendszernél, sőt a gabonatermesztés sem vált egyeduralkodóvá. Egyebütt azonban az ugart szinte teljesen megszüntették, s a községek többsége áttért a váltó- vagy szabad gazdálkodásra: az ugar a szántónak 1895-ben országosan csak 12, az 1910-es években pedig már csak 8,9 százalékát tette ki. Ily módon jellegzetes táji különbségek alakultak ki.

Az Alföld középső és déli részén az egymással váltogatott gabona és kukorica vetésterülete a határ művelt részének 60-80 százalékát is kitette. Ekkortól lett az Alföld jellemző képe a gabonaföldek végtelen tengere. A búza vetésterülete a századelőn is csupán kismértékben csökkent, s a táj olykor bizony igencsak egyhangú képét csak a tanyásodás és az erdőgazdálkodás ellensúlyozta valamelyest. Míg a korábbi századok hatósági erőlködése csekély eredményt ért el a futóhomok fásítása terén, most az életformaváltás, a földművelés és a tanyás településrend térhódítása meghozta a részleges eredményt: sövények, határjelző facsoportok, út menti fasorok mellett Kecskemét és Nyíregyháza körül ekkoriban telepítették meg a később hírnevet szerzett tanyai gyümölcsösöket.

A Dunántúlon is hamar áttértek a nyomásos gazdálkodásról a váltógazdaságra, s felszámolták az ugart is, de az egyoldalú gabonatermelés helyett - főként az 1880-as évek agrárválsága után - kialakult kiegyensúlyozottabb gazdálkodás változatosabb látványt nyújtott. A szántókon takarmányfélékkel kombinált búzatermelés folyt, de nagy szerepe volt az állattartásnak is, és a dombok mindig adtak helyet kiterjedtebb szőlőknek és gyümölcsösöknek.

A kelet-felvidéki és erdélyi területeken, valamint a Tiszántúl keleti szegélyén a nyomásrendszer felszámolása, s vele az ugar megszűnése lassabban haladt, sőt igazán végbe sem ment. Erdély északi és keleti harmadán az 1890-es években még egyenesen a kétfordulós rendszer divatozott, a Felvidék keleti részén csak ekkor, Erdélyben pedig csak az 1910-es évekre esett az ugar területe a határ ötödrésze alá. A hegyvidék éghajlati adottságai és a táplálkozási szokások miatt a búza sem hódított úgy tért, mint másutt: előbbi helyen az árpa- vagy zabkenyér és a burgonya, utóbbi területen a kukorica volt az első számú népeledel. Helye maradt itt a hagyományos - legeltetésre és rétkaszálásra, nem szántón termesztett takarmányra alapozott - állattartásnak is. A változatosabb táj itt azonban az elmaradottabb viszonyok jele, csak a szász vidék gazdálkodott nyugat-magyarországi színvonalon.

A gazdaságok üzemszerkezete is befolyásolta a tájat. A nagyrészt paraszti jellegű falvakra és tanyákra támaszkodó kisbirtok foglalta el a termőterület nagyobb hányadát, ahol a művelésmód és az eszközkészlet sokat őrzött hagyományos paraszti jellegéből. Nemcsak az összterület 46, a megművelt terület 68 százalékát kitevő 100 holdon aluli gazdaságokat, közte a nagyobb birtokokból a parasztoknak bérbe adott földeket kell ide számolni, hanem a parasztok által közösen használt, az összterület 16 százalékára rúgó legelő- és erdőrészeket is (1914). A paraszti gazdálkodás korszerűsödésére főként a dunántúli és az erdélyi szászföldi parasztság egyes rétegei, csoportjai, valamint a városi igények kielégítésére szakosodott gyümölcs- és zöldségtermelő alföldi tanyák, szőlő- és dohánykertségek mutatnak példát. A szőlőtermelésben a filoxérajárvány után részben lassan újratelepített hegyvidéki szőlők mellett ekkor nőtt meg az alföldi homoki szőlők jelentősége. A közép- és nagybirtokok egynegyedét-egyötödét kitevő bérletek egy része azonban, és maguk az iparszerű, racionális művelésű közép- és nagybirtokok más képet mutattak. Itt volt csak mód nagyobb mérvű gépesítésre (gőzeke, majd 1900 után traktorok), ezért itt hódított teret a nagytáblás művelés. A munkaerő biztosítására és elhelyezésére itt épültek fel az uradalmi majorok hosszú istállókkal, cselédházakkal, magtárakkal és más gazdasági épületekkel.

A korszak átalakulásának tendenciáját jól tükrözi a leginkább "természetes" tájformák, az erdők és a nádasok területének csökkenése. Az erdő területe az 1867. évi 13,68 millió kat. holdról 1895-re kerekítve 13 millióra, 1913-ra pedig 12,6 millióra, a nádas 268 ezer kat. holdról 140 ezerre, majd 94 ezerre csökkent. Főként az alföldi ártéri erdők fogytak, de a hegyvidékek völgyeiben is feljebb szorította az erdőt a szántók, legelők terjeszkedése, valamint a növekvő népesség, azon belül is a városok építő- és tűzifaszükséglete.

Az ipar és a tájak

Magyarországon a nyolcvanas évek végéig uralkodó volt a kisipar; a kiegyezés után rövid időre úgy látszott, hogy megindul a modern gyáripar kialakulása, de a válság megakasztotta a folyamatot, s az ágazat fejlődését csak az 1880-as évek hozták meg. A gépi nagyipar elsősorban az iparvidékké fejlődő területek, a főváros és néhány nagyobb központ mellett a hegyvidékek képét befolyásolta. Itt épültek a kohászat és az acélgyártás jellegzetes építményei (Resica, Salgótarján, Diósgyőr, Zólyombreznó). A nehézipart másutt inkább csak a vasúti járműjavítók képviselték, a vidéki városok képét elsősorban az élelmiszeripar (malmok, szeszfőzdék, cukorgyárak), s a korszak utolsó évtizedeiben kialakult textilipar gyárai befolyásolták.

A vasút

A táj változásában mindenütt hatalmas szerep jutott a vasútnak, amely az alakuló új világhoz kapcsolta, vonzotta a településeket: a piacot közelebb hozta, információt, kapcsolatokat teremtett, vidékeket felvirágoztatott, városokat fejlesztett, ezreknek adott ideiglenesen vagy állandóan munkát, másutt pedig versenyt támasztva, a konkurenciát közelebb hozva iparosokat és egzisztenciákat sodort el. A vízrendezések mellett a vasút kiépülése - amely éppen a kiegyezés után kapott igazán nagy lendületet Magyarországon - a másik leglátványosabb jele volt az átalakulásnak. Míg 1846-tól 1867-ig évi átlagban 116, összesen 2097 km, addig a kiegyezés utáni években évente átlag 584 km vasút épült, s a tőzsdekrach idejére már 6253 km volt a vonalak hossza. 1867-ben a Dunántúl északnyugati fele és az Alföld egészen a hegyek lábáig, valamint Miskolc és Kassa össze volt kötve az ország középpontjával és azon keresztül Béccsel, valamint Trieszten át a tengerparttal. Néhány év után már az ország keleti sarkáig, az erdélyi Brassóig ért a vasút, vonaton lehetett utazni a Hernád és a Vág völgyén át az egész északi Felvidéken. 1875-re a Felvidék középső része, Erdély középső és déli fele, s a közutak révén a kapcsolódó területek is bekerültek a vérkeringésbe, és sikerült Budapest után egy újabb ponton is összekötni az alföldi és a dunántúli hálózatokat, majd ezt követte az 1880-as években a Nyugat-Felvidék behálózása. 1880-ban ezen kívül már csak Északkelet-Erdély és a Bihar-hegység volt üres a fővonalak térképén.

A sugárirányú rendszer kiépült; 1885-től már párhuzamosan és összekötő vonalakkal sűrűsödött a vaspályák hálója, s ekkoriban nyíltak meg egymás után a helyiérdekű vasutak is. Az elsőt Arad és Jenő között már 1877-ben átadták, de a HÉV vonalak kialakítása csak az agrárválságból való kilábalás után vehetett nagyobb lendületet. A nagyobb és közepes méretű városok körül a szűkebb körzet forgalmát bonyolító mintegy 200 helyi vasút hossza 1881-ben 623, 1889-ben 3219, 1900-ban 8130, 1914-ben pedig 13 ezer km-t tett ki. A 20. század elején kapcsolták be az elmaradott és addig elhanyagolt Székelyföldet az országos hálózatba, de ekkortól már a vonalak kétvágányúsítása volt a feladat: 1900-ban még a hálózat 5,5, 1914-ben már 15 százalékán folyhatott egyszerre két irányban a forgalom. Az összvonalhossz 1913-ban meghaladta a 21 ezer km-t, amivel Magyarország megelőzte Dél- és Kelet-Európát, a lakosságszámhoz képest pedig a hálózat sűrűsége az elsők közt volt a kontinensen.

Az ország közlekedési rendszerének sajátossága 1867-ig az egyoldalú Bécs irányú orientáció volt, amelyben Pest jelentette az alközpontot, s Trieszt kikötője a másik fő irányt. A kiegyezés után a magyar közlekedéspolitika a főváros és a másik birodalomfél agrárpiacának megtartását célul tűző birtokos érdekek nyomása alatt ezt Budapest központú, centrális-sugaras elrendezésre módosította. A decentralizált fejlesztéshez, amely egy több központú, egészségesebb közlekedés- és településhálózatot eredményezhetett volna, elegendő tőke híján a politikai szándék is hiányzott. Az átlós irányú vonalak közül csak a Dél-Dunántúlt Béccsel és az Alföldet a tengerparttal összekötők épültek meg, tájak és országrészek közt sokszor indokolatlanul is minden kapcsolat a fővároson keresztül létesült. Több más tényező mellett a magyar vasúthálózat fejlődése is hozzájárult ahhoz, hogy a városfejlődés a fő- és mellékvonalak csomópontjainál ugyan fellendüljön, de a főváros maradjon az egyetlen európai színvonalú nagyvárosi központ.

A vasút tereptárgyai csak a mi szemünknek megszokottak, valójában a kor emberének újdonságot jelentettek, ez idő tájt váltak a magyar táj szokásos kellékeivé. A síneknek (néhol kővel megtámasztott) töltéseket építettek, alattuk cső- vagy boltozott kisebb vízátereszekkel, a hegyekben bevágásokon, alagutakban haladt a vágány. Völgyek és folyók két oldalát viaduktok és hidak kötötték össze; ezek eleinte kőből, téglából, boltozott, többnyílásos megoldással (Pozsony, Nagymarton), utóbb az 1870-es évek első feléig nálunk is - a vadnyugati tájakéhoz hasonlóan - rácsos szerkezettel szálfából készültek (a leghosszabb fahíd a szolnoki volt). Később - főleg az eszéki híd leszakadása után - fahidat már nem emelnek, sőt a régieket is kiváltják boltozott tégla- és kőhidak, de a század utolsó negyedében főleg vashidak (10-16 m-es lemezszerkezettel, a nagyobbak rácsos megoldással) épülnek. A szegedi algyői vashíd a maga százméteres nyílásával Európa-szerte emlegetett alkotás volt. A századfordulón jelennek meg a vasbeton hidak s felüljárók, de van ahol (Erdőd) csak komp szállítja át a vonatot a túlpartra.

A vasút a települések képét is átformálta. Az eleinte többnyire kicsiny, egyszerű, utóbb a nagyobb helyeken elegáns nagy állomások és igazgatósági épületek a városok látképének, térszerkezetének hangsúlyos szervező elemei, egyben a lakosok és idegenek jellegzetes tájékozódási pontjai lettek. A sűrűsödő hálózat miatt átépítik a korábbi állomásokat is: a legtöbb hazai pályaudvar átmenő rendszerű lett 3-4, nagyobb csomópontokon 5-9 vágánnyal, köztük egy egyenes sínpárral is az átfutó gyorsvonatok részére. A nagyobb településeken historizáló kastélyok vagy palotaszerű pályaudvarok épültek. A különböző funkciójú kapcsolódó terek (vágánycsarnokok, jegyváltó-, várakozó-, vendéglátó helyiségek) miatt mozgalmas, változatos tömegű épületek emelkedtek gyakorta tornyokkal, oromzatokkal, néha kő-, de inkább vakolt vagy téglaburkolatokkal. Bár a gőzvasút idejében volt hátránya (tűzveszély, füst, korom a légtérben), eleinte gyakran építettek a vidéki állomások mellé is csarnokot, gyakorta fából. A kisebb vidéki építkezések típustervek alapján történtek. A vasúttársaságok ügyeltek a részletekre is: a díszek és a kényelmi berendezések (márvány és csiszolt kőburkolatok, öntöttvas padok, szeméttartók, rézkilincsek, órák, korlátok) kivitelére is nagy figyelmet fordítottak.

A vasútfejlesztés azonban kevésbé reprezentatív tárgyakat is eredményezett: vágánysorokat, a kapcsolást segítő kitérőket és fordítókorongokat, fa- és tégla raktárépületeket, rakodócsarnokokat, a nagyobb csomópontoknál járműjavító műhelyeket. A sínek mentén karos és kosaras jelzőberendezések, sorompók, bakterházak épültek. A vasút bővülése tömegek mozgatását és ellátását tette szükségessé: az építéskor nagyszámú földmunkást kellett elszállásolni. A sokszor több ezer ember a kubikostelepeken emelt barakkokban, nádkunyhókban, olykor putrikban, a szerencsésebbek a társaság által bérelt házakban kísérelhette meg kipihenni a nap fáradalmait. Később a nagyszámú személyzetnek kellett szállást nyújtani: léckerítéssel körülvett jellegzetes vasutasházak, kiskertes MÁV-telepek jelzik a vasút nagyarányú, tájat alakító szerepét. A vasutasházak sokszor mintát adtak a kispolgári életviszonyokat nyújtó munkástelepek építésében.

Nem ilyen máig maradandó, de nagyon is jellegzetes következménye volt a vasútnak a tüdőt terhelő, a környéket olykor homályba borító füst és korom. Az első benzin- és villamos motorkocsik csak 1900 után jelentek meg Magyarországon, az első villamosított vonal a pesterzsébeti HÉV, a legnevesebb a tátrai üdülőhelyi vasút volt. A fővonalak villamosítására az első tervek csak 1910 után születtek.

Az ember és tér kapcsolatának változása

A vasút kiépülése megváltoztatta az embereknek a térhez, távolságokhoz való viszonyát. Egyrészt - átformálva a társadalmi viszonyokat és a gazdaság működését - kikényszerítette a gyakoribb helyváltoztatást, másrészt kiépülő hálózatával lehetőséget, alkalmat adott távolabbi helyek könnyebb, gyorsabb elérésére. Bár a fejlesztések kezdetén a ritkás hálózat monopolhelyzetű vonalainak drága tarifarendszere és a gazdasági válság átmenetileg csökkentette az utazási és szállítási kedvet, Baross reformjai után a személy- és áruforgalom egyaránt fellendült, s a korszak végére a sokszorosára nőtt. A vonatozás - a Bécs és Budapest közt utazó miniszterektől a közeli város piacára hajnalban naponta beutazó kofáig - a társadalom nagyobb részének ismert, köznapi élménye, a század végére a helyváltoztatás bevett eszköze lett. A kezdeti félelmek elmúltak, ahogy a társadalom megtanult együtt élni a vasúttal, noha a kiépüléssel inkább növekedett, mint csökkent a balesetek lehetősége. A korábban sokakra nagy hatást gyakorló sebesség, a dübörgés, fütty eleinte ijesztő elsődleges benyomásai után vált érzékelhetővé és mindennapossá az utazás haszna, a gyorsabb, gyakoribb kapcsolattartás lehetősége távolabbi területekkel, emberekkel.

Az egyes települések elérhetősége alapvetően megváltozott; ha térképen ábrázolnánk az utazási időben mért távolságokat, a központ köré óránként húzható szabályos körök helyett furcsa, amőbaszerű, a vasútvonalak mentén nyúlványokat növesztő képződményeket látnánk. A vasutak közelében lakóknak olykor könnyebb lehetett légvonalban távol fekvő központokba eljutni, mint egyes közeli helységekbe rossz földutakon átszekerezni. Az érzetet a vasút kényelmi felszereltségének fejlődése is fokozta. Eleinte még gondot okozott a huzat elleni védekezés, 1882 óta azonban már Magyarországon is megjelent a fűtőkocsi, a középosztály számára pedig a háló- és az étkezőkocsi. Az irodalomban a költőket lelkesítő tapasztalat után a sebesség már mint az utazó negatív élménye is megfogalmazódik: nincs idő élvezni a táj szépségét. A gyakori utazás habzsolásának lehetősége megteremti a "baedekker-utazót", aki a feltáruló látvány élvezete helyett könyvét bújva a következő állomás nevezetességeire készül.

A változás tudatosodását megfogalmazó középosztálybeli utazók mellett a vasút lehetővé teszi, a kiépülő modern gazdaság és állam pedig megszervezi a szélesebb néprétegek tömeges átcsoportosítását, áramoltatását is. A summások és rendszeresen távolabbra munkába járók mellett a katona is gyakori szereplője a pályaudvaroknak. Az általános hadkötelezettség bevezetése s a szolgálati idő három évre rövidítése miatt nagyobb tömegek fordulnak meg a hadseregben, akiknek a bevonultatása, szállítása, szabadságolása, leszerelése mind a személyforgalmat, annak népi elemeit szaporító tényező.

A gazdaság működése, a társadalom átalakulása nemcsak az utazás révén változtatja meg a térhez való viszonyt, hanem a társadalom általános mobilizációja révén is. Egyes tájak gazdasági fejlődése, más tájak hanyatlása, munkalehetőségek születése egyhelyütt és egzisztenciák bukása másutt, sok embert kényszerít arra, hogy munkahelye után lakhelyét is más vidékkel cserélje fel. Az áttelepedés, elvándorlás miatt a társadalom korábbi helyhez kötődése oldódik; ha az elvándorló lelki ragaszkodása nem is szűnik esetleg a megszokott keretekhez, a gazdaság működésének, a megélhetésnek a kényszere olyan helyváltoztatásokat parancsol, amelyről a 19. század elejének embere többnyire nem is álmodhatott. A belső vándorlás átalakította a településhálózatot, a századelő tömeges kivándorlása pedig már e folyamatnak - a helyhez kötöttség megszűnésének - végső kifejletét és fokozatát mutatja.

TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY

Településszerkezet

A 19. század derekán az utazó falusias környezetet látott Magyarországon. A hegyes és dombos peremvidékeken, a Dunántúl nyugati és déli részén, valamint a Felvidéken, Erdélyben és Horvátországban sűrűn sorakoztak a tagolt felszínhez igazodva kialakult kis falvak. Mivel e területeket a török pusztítás sem érte el, az aprófalvas településszerkezet fennmaradt. Az Alföldön azonban a vízjárta terület adottságai és a török hódítás következtében a védett településeken futott össze a lakosság, és a piaci viszonyok hatására állattartásra tért át. Nagy határú, igen népes mezővárosok ritka hálózata jött létre, és a települések jellegzetes formát öltöttek. A nagy létszámú lakosság a központban építette fel a lakóházakat, ezek csoportját vette körül a gazdasági udvarok, szálláskertek övezete. E mezővárosokat a külső szemlélő gyakran csak óriásfalvaknak tekintette. Az ország falusias világából így csak néhány olyan helység emelkedett ki, amelyet a külhonból érkezők is városnak tarthattak: kiváltságokra és valaha volt bányászati vagy forgalmi szerepükre támaszkodó hanyatló középkorias városkák (Felvidék), a bormonokultúra révén tehetősebb (például dunántúli) kisvárosok mellett néhány tucat település akadt, amely a környezetében betöltött szerep, a népesség nagysága és a külső megjelenés tekintetében közelített a nyugatabbra elhelyezkedő országok városainak jellemzőihez. Kiegyensúlyozottabb településszerkezet (középfalvak és valódi városok) például a Kisalföldön és a Dunántúl északkeleti részén figyelhető meg.

Ígéretes jövő várt azokra a helyekre, ahol eltérő természeti adottságú, s így különböző termékeket előállító vidékek közt a cserét kellett megszervezni: az ilyen találkozási pontokon forgalmas városok alakulhattak ki. A legjellemzőbb a fában, kőben, esetleg bányákban gazdag hegyvidékek, szőlővel beültetett hegylábak és a gabonatermelő alföldek érintkezésénél, az alföldekre nyíló folyóvölgyek torkolatánál kialakult települések köre, amelyek a hegyek alatt egész sort alkottak, s nagy múltú, forgalmas vásáraikkal hagyományosan cserét szervező szerepet töltöttek be. Ezt a láncolatot nevezi a településföldrajz vásárvonalnak. Az árterek és ármentes helyek határán fekvő csereközpontok (például Gyula) közül az ármentesítés után viszont csak azok tarthattak meg valamilyen szerepet, amelyek más okból is központnak minősültek (vasúti csomópont, folyami átkelő, igazgatási székhely).

A társadalom egészének polgári átalakulása, a jogi viszonyok liberális átalakítása, a piac erőteljes szívó hatására meginduló tőkés korszerűsödés hatott a településekre. Az ország falusias jellege valamelyest oldódott, a városfejlődés meglódult. A társadalomban bekövetkezett változás egyik szembetűnő jelének éppen az urbanizáció tekinthető. De a mezőgazdaság sem a régi módon s a régi keretek közt működött tovább: korábbi tendenciák folytatásaképpen az alföldi parasztság egy része tanyákon próbálkozott a gabonakonjunktúra lehetőségeinek kihasználásával, míg az agrárvállalkozók és birtokosok által irányított termelési egységek tőkés agrárüzemmé alakultak.

Puszták

A feudális eredetű nagybirtokok üzemmé fejlődése, az általuk foglalkoztatott agrárbérmunkásság elhelyezése a majorsági központok kiépüléséhez vezetett. A birtokosoknak lehetőségük nyílt a község határában fekvő pusztájukat, majorságukat uradalmi vagy eszmei községgé szervezve részlegesen függetleníteni a politikai községtől s annak terheitől. A települési és immár szervezeti elkülönülés miatt a majorságok a puszták népének, az uradalmi cselédségnek különleges településformájává fejlődtek vagy inkább deformálódtak.

Falvak

A parasztság nagyobb tömegei azonban a falvakban laktak. A szűkebben vett Magyarországon a peremvidéki kisebb falvak stagnáltak, sőt a legapróbbak, az 1000 lakos alattiak 1869 és 1910 között nemcsak az ország összlakosságának arányában (33,2 százalékról 22,6 százalékra), hanem tényleges lélekszámban is (4,49 millióról 4,12 millióra) veszítettek népességükből. Ebben szerepet játszott részben az, hogy közülük a legnépesebb néhány tucat túllépett az ezer lakoson, de a fogyást főként az elvándorlás okozta.

A közepes és nagyobb falvak (1000-5000 lakos) száma a megnövekedett aprófalvakkal gyarapodott, s ez valamelyest segített abban, hogy az itt is fellépő elvándorlást a természetes szaporodás kiegyenlítse. Mintegy 6,1 milliós lakosságuk a világháborúig 7,9 millióra nőtt, ezen belül is a kisebbek csak a növekedés hatodával járultak hozzá e folyamathoz. A változások mérlege azt mutatja, hogy ez a településkategória volt a leginkább állandó - a lakosságnak 45,5, illetve 43 százalékát tette ki, tehát alig változott valamit. Míg a törpefalvak hanyatlásra voltak ítélve, a városok pedig lendületesen fejlődtek, addig a közepes és nagyobb falvak népe egyelőre még képes volt megőrizni a paraszti világ életkereteit, noha csak jelentős veszteség árán: oly módon, hogy népességének a paraszti viszonyok közt már vándormunkával sem eltartható része áttelepülésre kényszerült.

Összességében a falusi lakosság egésze a dualizmus korában csak 23 százalékkal nőtt, míg az ország egész lakossága harmadával gyarapodott. A tagosítások lassú előrehaladása, a közös határhasználat bizonyos elemeihez való ragaszkodás, s főként a legelők és erdők kései felosztása miatt a falvak határának külső képe sokáig és sokat megőrzött a korábbi környezetből. A falvakat inkább az életformaváltás, az állattenyésztés szerepének visszaszorulása fogja nagyobb mértékben befolyásolni. Így például egy darabig még megmaradnak az állattartás túlsúlyának idejében épített utcakapuk a faluvégeken, amelyek valaha a meglehetősen szabadon tartott kószáló jószág elbitangolását voltak hivatva megakadályozni. A parasztság átmeneti gyarapodásának eredményeit inkább a házak csinosságán, kényelmének, higiénés szintjének emelkedésén (például az ablakok méretének növekedése, a füsttelenítés) lehet lemérni.

A városfejlődés tényezői és szakaszai

A falvak vándorlási veszteségének jó része a legnagyobb (5000-nél népesebb) falvakat és a városokat (másik része az Újvilágot) gyarapította. Ezek részesedése az ország lakosságából 21-ről (1869) 34 százalékra (1910) nőtt, s a gyarapodás közöttük is döntően a fejlődésben élen járók javára írható. A fejlettebb területek és a városi feladatokat ellátó gócok fölözték le a népességnövekedés tetemes részét. A magyar városfejlődés legszélesebb tömegbázisa a falvak, azon belül a hegyes-dombos peremvidéki aprófalvak népe volt, amely megélhetés híján az ország belsejébe vagy a környék valamely közelebbi városába vándorolt. Ugyanakkor a városok közt, a kisebbekből a nagyobbakba is folyt az áramlás, a mozgékonyabb népesség szintén a fejlődés gócpontjaiba igyekezett.

A törvényhatósági jogú városok népessége 117, a rendezett tanácsúaké 59 százalékkal nőtt, a városi jogállású településeken élők össznépességen belüli aránya pedig 1869-ben 14, míg 1910-ben 20,4 százalékot tett ki. A jogállás persze nem minden; számos városnak minősülő, de kicsiny, hanyatló település mellett a népesebb nagyközségek is jelentős növekedésre voltak képesek, mint azt a népességszám és jogállás szerinti adatok különbsége is mutatja (a városi jogállásúak részesedése csak 20,4%, az 5 ezernél népesebbek 34%).

A városok fejlődése tehát egymáshoz viszonyítva szintén nem volt arányos, az említett gyarapodás nagy belső különbségeket takart. Nemcsak egyidejűleg, a jogállás, a népességszám és a hierarchiában elfoglalt hely vonatkozásában, hanem a fejlődés ütemében és típusában is nagy eltérések tapasztalhatók. A konjunkturális ingadozások, a gazdasági ágazatok fejlődésének eltérő üteme, a természeti körülmények és a politikai szándékok mellett kiemelt jelentősége volt a vasútépítés szakaszos előrehaladásának.

A piaci kihívások eleinte a gabonatermelő településeket, vidékeket, főként az alföldi mezővárosokat mozgatták meg. A gabonakereskedelem és csaknem egyidejűleg a vasútépítés, az első forgalmi központok elhelyezkedése más városok fejlődését is fellendítette. A kiegyezés idején az akkor még ritka vasúthálózat csomó- és végpontjainak természetesen eleve nagyobb szerepű helyeket választottak. A forgalmi gócpontok elhelyezkedése megerősítette Pest mellett például Szolnok, Kecskemét, Debrecen, Győr, Nagykanizsa, illetve Temesvár, Arad, Nagyvárad, Miskolc, Kassa, Sopron, Székesfehérvár, Pozsony eleve kedvező pozícióját is (a második csoportban említettek mind vásárvonalon feküdtek). Fejlődésük a vasúthálózat sűrűsödéséig többletelőnyt élvezett azokkal a helyekkel szemben, amelyeket - mint a korábban igen jelentős Baját vagy Pécset - a vasút egyelőre elkerült.

A modern állam megszervezése szintén hatott a városfejlődésre. A jobb elérhetőség érdekében a hivatalok, bíróságok székhelyeit igyekeztek a már meglévő központokba telepíteni, az intézmények jelenléte, az általuk megnövelt forgalom viszont visszahatott a település fejlődésére. A rendezett tanácsú városok a járások feladatait maguk látták el lakosaik felett, de a járási székhelyek adtak bizonyos központi funkciót egyes nagyobb lélekszámú községeknek is. A megyeszékhelyek többsége is előkelő helyet foglalt el a települések rangsorában.

Az ipar az 1880-as évektől lépett a városfejlesztő tényezők közé: a bányászat és a vasipar emelte fel például Ózd, Salgótarján, Diósgyőr, Resica, Anina, Vajdahunyad, Petrozsény, majd Tatabánya korábban jelentéktelen falvait, a könnyűipar (főként az élelmiszer- és a bőripar) inkább a már meglevő városoknak, mind kisvárosoknak, mind a legnagyobbaknak adott többletenergiát. Az ipar munkaerő-szükséglete növelte a népességet, csökkentette az agrárjelleg túlsúlyát, és fokozta ezáltal a városiasodás külső jegyeinek jelentkezését, az urbanizálódást is.

A vasúthálózat továbbépülése révén ekkoriban más, korábban csekély jelentőségű helyek kezdhették meg a felzárkózást. A korai forgalmi gócok előnye a hálózat sűrűsödésével sem tűnt el, mert a mellékvonalak csomópontjaivá lettek. Viszont a további gócok kiépülésével a vasút emeli majd fel többek közt a korábban szinte jelentéktelen Szombathelyt, Kaposvárt. A legnagyobb ütemben fejlődő városok környezetében nagy lendületet vett azoknak a közeli településeknek a fejlődése is, amelyek lakosai megélhetésükkel a városhoz kötődtek. Az elővárosok egy része az iparnak adott helyet (Újpest, Kispest), másutt inkább az olcsóbb lakások miatt telepedtek meg az emberek (Pesterzsébet). Ilyen folyamat - az agglomerációk kialakulása - nemcsak a főváros, hanem például Pozsony, Nagyvárad, Miskolc, Arad, Sopron vonatkozásában is megfigyelhető. Ezzel párhuzamosan megindul a lakosok kirajzása a város környékére. Eleinte a tehetősek többletlehetősége a villanegyedekbe telepedés, de a századforduló táján megkezdődik a középrétegek, sőt hatósági-állami támogatással a munkások és tisztviselők kertvárosokba költözése is.

A századfordulón már kirajzolódtak a magyarországi városhálózat jellemzői, az egyes városok rangsora és funkciói sokban máig azonosak az akkorival. A városi fejlődés lendületét csak több városfejlesztő tényező halmozódása, összegződése tudta tartósan megadni. A vasút hatása is ott volt a legerőteljesebb, ahol a forgalmi funkció más szerepkörökkel együtt jelentkezett, a vásárvonalon, igazgatási centrumokban. Ezzel szemben például a filoxéra súlyos csapást mért azokra a bortermelő városokra, amelyek más feladatokkal nem vagy csak kevéssé tudták megtámogatni városi szerepkörüket.

A korábbi várostípusok sorsa

A kiegyezés - a mezőgazdaságnak a korai magyar tőkés fejlődésben játszott kiemelkedő szerepe folytán - fellendülőben találta a gabonatermelésre áttérő alföldi mezővárosokat, amelyeket Pesten keresztül jó közlekedési lehetőségek kapcsoltak a világpiachoz. E települések külseje agrárjellegük miatt ugyan sokban falusias maradt, a kedvező gazdasági helyzet, a nagy lélekszám mégis lehetségessé, illetve szükségessé tette, hogy valóságos városi szerepköröket is betöltsenek, saját lakosaik felé számos városi alapfunkciót teljesíteni tudtak. A rendezett tanácsúak ellátták a járási szintű feladatokat, mások járási székhelyek lettek, számos mezővárosban működött középfokú oktatási intézmény, s a környék számára mindenképp a piachely szerepét töltötték be. Ugyancsak elválasztotta ezeket a parasztfalvaktól az a tény, hogy a lakhely elkülönült a munkahelytől. Ekkor még a tanyasi népesség is szorosabban kapcsolódott a városhoz, nagyobb mértékben részesült annak javaiból, mint a falvak lakosai.

Helyzetük kettősségét külső képük is mutatta. A település városias magját falusias hangulatú, sokszor burkolatlan utcás külvárosok vették körül. Ugyanakkor ezek az évtizedek egyben a tanyavilág kialakulásának az időszakát is hozták. A határhasználat feudális korlátjainak lebontása, a határ egyéni használatba vétele után a földművelésre áttérő, távoli földeket kapott lakosok a munkahely és a lakóhely nagy távolságának áthidalására tanyákat építettek. Egy-egy család, ha tehette, megtartotta lakóházát a településmagban, gazdaságát pedig kitelepítette a tanyára. A kapcsolat egyelőre nem szakadt meg a belső és külső településrész között; a munka szükségleteihez igazodva vagy az esztendőt osztották meg a tanya s a ház között, vagy a család oszlott meg generációk szerint: az idősebbek és iskolába járó gyermekek benn, a munkaképes korosztályok kinn töltötték idejük nagyobb részét. Így kevésbé volt már szükség a korábbi városszéli szálláskertekre, s beépítette azt is a növekvő család, vagy lakóteleknek adták el. A korábbi szálláskertes szerkezet tanyás településrendnek adta át a helyét. Az ország össznépességének 1910 körül már 11-12 százaléka, az Alföld lakosságának mintegy harmada élt külterületen.

Hosszabb távon azonban a tanyás gazdálkodás hátrányai is megmutatkoztak. Az alföldi mezővárosok fejlődése az agrárválság miatt már az 1880-as években elakadt. Az anyagi tartalékait válságosabb időszakban elvesztő szegényebb tanyasiak (cselédek vagy nehezebb helyzetbe jutott kisgazdák) egy idő után elvesztették kapcsolatukat városukkal, s az információktól, művelődéstől elzárt népesség szinte a tanya és a munka foglya lett. A kezdetben időlegesnek remélt tanyasi élet a századfordulótól vált egyre többeknek végleges életformájává. Így a tanyás mezővárosok közül csak azok városiasodása folytatódott, amelyek egyéb szerepkörökkel erősíthették helyzetüket. Így például Békéscsabát, Nyíregyházát, Kecskemétet a vasút, Szegedet emellett tiszai átkelő szerepe is segítette a további fejlődésben.

Azok a városok, melyek kiváltságos helyzetüket a középkorból örökölték, s egykori virágzásukat szőlőkultúrájuknak vagy bányászatuknak köszönhették, hanyatlásnak indultak, ha most nem tudtak új, szélesebb funkcióegyüttest szerezni. A csak bortermelésre támaszkodó városokat a filoxéra, másokat a bányászat kimerülése, ismét másokat a közlekedés súlypontjainak áthelyeződése tett tönkre. Az illető települések többnyire csendes kisvárosokká sorvadtak, sokszor meglepően városias külsővel rendelkezve sem voltak képesek környezetükre komolyabb hatást kifejteni (például Modor, Bártfa, Kőszeg). Akkor tudták a falvak közé süllyedést elkerülni, ha legalább egy szűkebb körzet számára helyi piacközpontként szerepeltek, illetve valamilyen legalább járási szintű adminisztratív vagy helyi kulturális szerepet kaptak.

A városok hierarchiája

Mind a stagnáló, mind a fejlődő városok népességük nagysága és az általuk ellátott feladatkörök szintje és összehalmozódása alapján rangsorba illeszkednek. Városi szerepkört községi jogállásúak is betöltöttek, viszont több városi jogállású helység nem rendelkezett ilyen igazi funkcióval. A ténylegesen városi szerepkörű településeknek is csak egy részéről mondható el, hogy társadalmuk szerkezete (gazdasági és társadalmi differenciáltság, középrétegek jelenléte, az értelmiség súlya, s köztük a nem köztisztviselők jelenléte, a városban felhalmozódó tőkeerő) is városi jellegű.

Legalul, a kisvárosok közt, a falvak közül kiemelkedett, fejlődő ipar- és bányásztelepülések, vagy ellenkezőleg, a szabad királyi városok közül lehanyatlott kisvárosok, valamint a mezővárosi szinten rekedt települések helyezkedtek el alacsony lakosságszámmal, járási központként és esetleg helyi jelentőségű piaccal. Sok közülük jogilag még vagy már község, és csak a járási székhely szerep emeli szerény városi szerepkörbe. A gyakran ugyancsak kisvárosi hangulatú középvárosokban már gyakorta találkoznak az alap- és középfokú igazgatási és kulturális szerepkör egyes elemei azokkal az előnyökkel, amelyeket a vásárvonalon való elhelyezkedés, más forgalmi központ és piaci helyzet nyújt.

A megyeszékhely-szerep - persze nem önmagában - már komoly esélyeket adott legalább részleges nagyvárosi fejlődésre, noha ezek közt is volt olyan település - mint a nem egészen háromezres lakosságú erdélyi Csíkszereda -, amelyet a megyei hivatalok jelenléte és a helyi piac sem tudott városiassá formálni. E csoportban a csendes, kisvárosi hangulatú települések mellett egészen magas szinten urbanizálódottakat, s olyanokat is találunk, amelyek egymással (Brassó Nagyszebennel Erdélyben, Győr, Sopron és Szombathely a Nyugat-Dunántúlon) vagy még fontosabb helységekkel (Miskolc Kassával) már megyén túlnyúló jelentőségért vetélkednek.

A következő szinten több megyére kiterjedő vonzáskörzettel a regionális centrumok álltak, amelyek olyan sűrű és változatos szerepkör-együttest mondhattak magukénak, amelyek komoly nagyvárosi fejlődés lehetőségét ígérték. Itt a megyei szintű intézményeken kívül területi jelentőségű igazgatási, pénzügyi, gazdasági szervezetek, egyetemek működtek. Az eséllyel mégsem mind tudott élni közülük: Zágráb és Pozsony valóban lendületes városfejlődést mutatott, Kolozsvár azonban inkább csak az erdélyi magyarság kulturális centruma lett, Dél-Erdélyre már nem tudott hatást gyakorolni, mert ott a kedvezőbb és korábbi közlekedési összeköttetést szerzett szász városok uralkodtak. Kassa kiváló adottságai ellenére középkorias keretei közé rekedt középvárosnak tűnt; ugyanúgy versengenie kellett a gazdasági vezető szerepéért Miskolccal, mint délen Szegednek a gazdaságilag nagyobb súlyú Araddal és Temesvárral. E kettő, valamint Nagyvárad és Debrecen egymással is küzdöttek a regionális vezető helyért, Pécs viszont versenytárs nélkül tudta annak egyes elemeit megszerezni a Dél-Dunántúlon. A hierarchia élén természetesen a főváros állt egyetlen világvárosi-nagyvárosi külsővel és országos szerepkörrel.

A főváros

Budapest aránytalan mértékben vezetett a fejlődésben, s nemcsak az országban, hanem európai viszonylatban is látványos növekedést mutatott. A közigazgatási határain belüli népesség 270 ezerről 880 ezerre emelkedett. Ha azokat a szorosan kapcsolódó környékbeli elővárosokat, külvárosokat és falvakat is hozzászámítjuk, amelyekkel együtt képezett egységes tömörülést, akkor fejlődése még nagyobb. Ezekben ugyanis a lakosság együttvéve 27 ezerről csaknem 220 ezerre emelkedett, az agglomeráció tehát együttesen 300 ezerről 1,1 millióra növekedett. Noha az összlakosságnak csak 4 százaléka élt itt, a város népessége nagyobb, mint a következő 10 városé együttvéve. De belső szerkezetében is messze meghaladta a magyar városok fejlettségét.

Budapesten helyezkedtek el az államélet legfelső szervei mellett (országgyűlés, kormányhivatalok) a gazdaság legfontosabb intézményei, a tőzsde, a bankok székhelyei. Egyeteme egy ideig az egyetlen, majd a legnagyobb volt az országban, s csak a korszak legvégén állt fenn ilyen szintű intézmény egyidejűleg négy magyarországi városban. Lakosságát egy sor színház szórakoztatta, de növelte kulturális súlyát az Akadémia és más művelődési intézmények jelenléte is. Tudatosan főváros-központúvá fejlesztették a vasúthálózatot, így még az egyes országrészek közti forgalom is keresztülhaladt a város vasútvonalain. De nemcsak központi szerepköre, hanem saját ipara is fokozta városias jellegét; Budapest a magyar ipar legfontosabb központjává is vált.

Ezt az aránytalan vezető szerepét a főváros több tényezőnek köszönhette: elsősorban a kapitalizmus működési törvényszerűségeinek, amely szerint a modern fejlődés kezdeti szakaszában először szigetszerűen jelennek meg a fejlődés jelenségei, a modern kapitalizmus hídfőinél elhelyezkedő települések és lakóik lefölözik a fellendülés hasznát, s a különbségek eleinte fokozódnak az elmaradottabb területekhez képest. Másrészt a magyar kapitalizmus kibontakozását az állami gazdaságpolitika osztrák érdekekhez igazodva befolyásolta. Fokozta mindennek hatását a magyar kapitalizmus tőkeszegénysége, ami - a hatékonyság érdekében - a rendelkezésre álló források koncentrált felhasználását tette szükségessé. Mindezt leglátványosabban talán a vasútvonalaknak a fővárost előnyben részesítő központos elrendezése mutatta. Ennek következtében a városiasság külső jegyei is leginkább a fővárosban érvényesültek.

A városiasodás

A települések növekedése és központi szerepkörük erősödése mellett az urbanizáció a városok külső képének korszerűsödésében is megmutatkozott. A helyhatóságok kezdeményezték a városok szerkezetének, utcahálózatának, az utcák képének, a házak külsejének rendezését. Minden városias település igyekezett a járdák és legalább a fontosabb utak burkolásával (kövezet, fakocka, s a korszak végén néhol már aszfalt) megszabadulni a sár és por nyűgétől. A fontosabb útvonalakon, a belvárosban gondoskodnak a közvilágításról gázégőkkel. A forgalom növekedésével elkerülhetetlen a tömegközlekedés megszervezése omnibuszokkal, majd lóvasúttal (Pesten 1866), utóbb villamosokkal (1887-től), hiszen saját vagy bérkocsira csak a tehetőseknek telt. Megkezdődött - bár még csak a kezdeténél tartott - a csatornahálózatok és vízvezetékek építése. A tűz- és árvízveszély kivédésére szabályozták a házak építésmódját, megszabták a használható anyagokat, az épületek szerkezetét (homlokzatok, egyes szintek belmagassága, ablakok elhelyezése). Olykor a véletlen is segíthette az előrehaladást: Szegeden az 1879-es árvíz adott alkalmat a városrendezésre, az újjáépítés során a város magasabb urbanizációs normákhoz igazodott.

A legfejlettebb településeken megkezdődött a nem egyszerűen rendezett, hanem egyenesen nagyvárosias külső kialakítása, ami elsősorban az építkezés (a városépítés és az egyes házak) léptékváltásában jelentkezett. Ezt az erőteljesen növekvő, fejlődő városokban a telekárak is elősegítették: a helykihasználás érdekében nőtt a többszintes házak száma, az épületek magassága, s szomszédos telkek összeépítésével a homlokzatok is szélesedtek. Az egyemeletes, legfeljebb három-négy ablaktengelyes régi cívisházak helyén és helyett az arisztokrata paloták méreteit (gyakran építésmódját) utánzó polgárházak és bérpaloták emelkedtek. A megnövekedett forgalomnak - néhol egyenesen a régi belvárosok megbontásával (Budapest) - széles utakat nyitottak, s a házrengeteg lakóinak felüdülésére parkokat, sétányokat telepítettek. A városjelleghez tartozik, hogy a nagyobb forgalom lehetővé tette a falusi vegyesboltok helyett szaküzletek, a nagyvárosokban áruházak működését. A nagyobb egészségügyi létesítmények és az orvosok jelenléte kiegyensúlyozottabb gyógyító ellátást nyújtott a helyben lakóknak. Az említett hatások azonban ismét csak nem egyenletesen jellemezték a magyar városokat; a korábbi történeti örökség, a város szerepe, nagysága és főleg fejlettsége nagy különbségeket eredményezett az urbanizációs szintben is.

A városiasság külső jegyei együttesen csak az ország egyetlen világvárosában, Budapesten érvényesültek. A magyar városfejlődés különös jellegzetességéről, az agrárvárosok szerepéről már volt szó. Kétségtelen, hogy éppen legnagyobb népességű településeink egy része, Szeged, Szabadka, Békéscsaba, Nyíregyháza, Kecskemét viszonylag kevéssé mutatott városias külsőt. Az urbanizáció azonban itt is előrehaladt. Többük rangját igazgatási székhely jellegük, Debrecenét a századforduló után kiépülő egyeteme emelte, de például rangos színházat mondhatott magáénak Debrecen, Szabadka, Szeged, sőt Békéscsaba is. Az említett helyeken és rajtuk kívül még Szentesen, Cegléden megtelepedett az ipar is, ami az egyoldalú agrárjelleget csökkentette. A századfordulón a központokban már elegáns városháza, bírósági épület, gimnázium, kórház, néhány emeletes lakóház emelkedett, a korábbi szálláskertek, gazdasági udvarok lakóházakkal épültek be. A házak többsége földszintes volt, a mag körül azonban zárt utcasorral, s csak kijjebb teljesen falusias utcaképpel.

Az Alföld keleti szegélyén húzódó vásárvonalon, vasúti csomópontokban fekvő városok urbanizációja még lendületesebb volt. Ezek korábban sem viselték olyan egyoldalú agrárjelleg vonásait, mint az Alföld belsejében fekvő mezővárosok, kedvező helyzetük miatt hamar megtelepült itt az ipar is; így e települések hamarabb el tudtak szakadni építkezésükben a falusias külsőtől. A török hódítás idején egy részük középkori városmagja elpusztult, s a múltnak a fejlődést gyakran hátráltató megkötöttségeit sem voltak kénytelenek elviselni. Forgalmuk, népes voltuk és jelentőségük miatt például Arad és Temesvár a leginkább nagyvárosias magyar települések közé kerülhetett, nem véletlen, hogy utóbbiban épült ki az országban elsőként az elektromos utcai közvilágítás.

Az Alföld északi szegélyén húzódó vásárvonalon viszont csak Miskolc tudott hasonló fejlődést felmutatni. A reformkorban még ígéretes helyzetű, urbanizált külsejű Eger, például vasúti fővonal híján az egyházi intézmények és megyei tisztviselők által uralt álmos hangulatú kis-, illetve középváros szintjén rekedt meg. Bár nem kerültek az élcsoportba, de külsejük miatt nem jelentéktelenek a nyugat-dunántúli városias Győr és Sopron. Szombathelyen viszont máig látszik, hogy a gyors fejlődés hogyan ragadta ki hajdani jelentéktelen egyházi mezőváros-szerepéből: főterén a többemeletes, széles homlokzatú, nagyvárosias házak az egyemeletes kis polgárházak között-mellett emelkednek, a forgalom összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a város másik, az egyházi és megyei igazgatás épületeivel körülvett, reprezentatív, csendesebb, méltóságteljesebb terén.

S hiába indultak a városias külső szempontjából jó szintről egyes települések (Szentendre, Kőszeg és számos erdélyi vagy felvidéki kisváros), ha igazi szerep híján megtorpantak. Egységes, ódon, nosztalgikus hangulatuk fennmaradása nem virágzásuknak, hanem éppen a fejlődés hiányának következménye volt.

A történeti Magyarországon tartott utolsó népszámlálás 1910-ben azt mutatta, hogy a magyarságnak csak a szűkebb - Horvátország nélkül vett - Magyarországon sikerült abszolút többséget elérnie (54,6%), a magyar korona országainak egészében még mindig a nem magyar népek voltak többségben. A magyaron kívül öt etnikum - a románok, németek, szlovákok, horvátok, szerbek - száma haladta meg a milliót, a ruszinoké megközelítette a félmilliót. A kisebb, de 10 ezret meghaladó népcsoportok száma pedig hat volt (cigányok, bunyevácok és sokácok, szlovének, lengyelek, csehek és morvák, bolgárok).

A megelőző évtizedekben a magyarok száma jóval gyorsabban növekedett, mint az országban lakó többi népé, s számarányuk is szembeötlően javult. Míg a Monarchia másik felében, Ausztriában a németek számaránya 1850 és 1910 között semmit nem változott, addig ez alatt a 60 év alatt a magyarok aránya a magyar korona országaiban 36,5 százalékról 48,1 százalékra, a szűkebb Magyarországon pedig 42 százalékról 55 százalékra emelkedett. 1850 és 1910 között az egész ország lakossága 57 százalékkal növekedett (13,2 millióról 20,8 millióra), de míg a magyarok száma hat évtized alatt több mint megkétszereződött (4,8 millióról 10,1 millióra), addig a nem magyar lakosság csak 29 százalékkal gyarapodott (8,4 millióról 10,8 millióra). A szlovákok 60 év alatt csak 13, a ruszinok 5 százalékkal növekedtek.

A számarányok eltolódásában szerepet játszott az a tény is, hogy a magyarok természetes szaporodása gyorsabb ütemű volt, mint a többi népé együttvéve. Még nagyobb súllyal esett latba a kivándorlás: a másfélmilliós kivándorlási veszteség háromnegyede a nemzeti kisebbségek számát csökkentette. 1899 és 1913 között ezer magyarra csak 2,8 kivándorló jutott, míg a szlovákoknál ez az arány 10,1 ezrelék volt, a ruszinoknál 8,1, a németeknél 7,5, a szerbeknél és horvátoknál 4,7, a románoknál 4,2 ezrelék. Ha a természetes szaporulatot és a vándorlási mérleget figyelembe vesszük, akkor a magyarság 1850 és 1910 közötti 5,3 milliós gyarapodásából kereken kétmillióra nem találunk más magyarázatot, mint hogy ennyi volt a magyarok asszimilációs nyeresége 60 év alatt.

ETNIKUMOK, NEMZETISÉGEK

Asszimiláció, magyarosodás

Mely etnikai csoportok magyarosodtak leginkább? A legnagyobb asszimilációs nyereséget a zsidók magyarosodása eredményezte: 1910-ben a 932 ezer izraelita vallású lakos közül 705 ezer magyar anyanyelvűnek vallotta magát. A második legnagyobb csoportot a németek alkották: mintegy 600 ezerre tehető a 60 év alatt elmagyarosodott németek száma. A harmadik helyen a szlovákok állnak körülbelül 400 ezer főnyi veszteséggel. A maradék 300 ezer főleg katolikus délszlávokból (horvátok, szlovének, bunyevácok, sokácok), ruszinokból és egyéb kisebb bevándorló népcsoportokból (lengyelek, csehek, olaszok) került ki. Minimális volt viszont a magyarosodás a szerbek és a románok körében.

A magyarosodás részletesebb vizsgálata azt mutatja, hogy a leginkább polgárosult, a legiskolázottabb, a földrajzi és a társadalmi mobilitásba bekapcsolódó népcsoportok magyarosodtak, s ezt a folyamatot nagyban elősegítette a magyarokkal való hosszabb együttélés, az azonos vallási közösségekhez (római katolikus, evangélikus) tartozás és a kétnyelvűség. A magyarosodás elsősorban a magyar nyelvterületen belüli nyelvszigeteken, a nyelvhatárok mentén, valamint a városokban haladt előre jelentős mértékben. A hagyományos falusi életformáját inkább őrző, ortodox és görög katolikus vallású, a magyartól kultúrájában, történeti hagyományaiban távolabb álló, egyházi és iskolai autonómiával rendelkező román, szerb és ruszin agrártársadalmak esetében a magyarosodás jóval kisebb mértékű volt, s a nemesség, az értelmiség és a polgári középrétegek meglehetősen szűk csoportjaira korlátozódott.

Önkéntes "magyarosodás" vagy hatalmi eszközökkel erőszakolt "magyarosítás" eredménye volt a magyar nemzet e kétmilliós nyeresége? Az asszimiláció alapjában és egészében véve természetes és spontán folyamat volt, amelyben a Kárpát-medence sajátos gazdaságföldrajzi és települési viszonyai éppúgy szerepet játszottak, mint a 19. század folyamán fellépő népesedési, gazdasági és társadalmi tényezők. A korabeli magyar politikai vezetőréteg ezt a magyarosodási folyamatot igyekezett elősegíteni és gyorsítani. Erre lényegében csak egyetlen többé-kevésbé hatékony eszköz állott rendelkezésére: az iskola, a magyar nyelv kötelező oktatása, valamint magyar tannyelvű állami iskolák létesítése. A magyar nyelv ismerete önmagában természetesen még nem jelent magyarosodást, de szükségszerű előfeltétele annak. 1880 és 1910 között több mint kétmillióval nőtt a magyarul beszélő, de nem magyar anyanyelvű állampolgárok száma, s arányszámuk 14 százalékról 23 százalékra emelkedett. A "magyarosítási" törekvések azonban csak ott hoztak eredményt, ahol a feltételek a kevert település, s a magyarok és nem magyarok tartós együttélése és érintkezése révén adva voltak. Vagyis ahol az asszimilációt elősegítő gazdasági, társadalmi és népesedési tényezők a magyarságra nézve kedvezően hatottak, s ennél fogva a nem magyar állampolgárokban megvolt a "hajlandóság" a magyarosodásra.

A megmagyarosodottaknak közel a fele a bevándorlók közül került ki, akiket a gyors gazdasági növekedés kínálta vállalkozási és munkalehetőségek csábítottak az országba, s akik túlnyomórészt a gazdasági és hatalmi kulcspozíciókat birtokló magyarsághoz asszimilálódtak. A hazai nemzetiségek soraiban 1848 előtt főleg a nemesség és a német városi polgárság magyarosodott. A 19. század második felében azonban a tőkés gazdaság fejlődése, a társadalom polgári átalakulása, a megnövekedett földrajzi és szociális mobilitás, az urbanizálódás, valamint a hagyományos életkeretek felbomlása elsősorban a központi magyar nyelvterület határain belüli nyelvszigetek és szórványok több százezernyi német, szlovák és délszláv lakosának magyarosodását idézte elő. Ugyancsak megmagyarosodott azoknak a nem magyaroknak a túlnyomó része is, akiket a stagnáló és túlnépesedett erdős-hegyes peremvidékekről a központi területek felé irányuló belső migráció sodort tízezrével a magyar nyelvterület városaiba, ipari és forgalmi központjaiba. Kiemelkedő szerepet játszottak a magyarosodásban a városok, amelyeknek lakossága már 1880-ban 64 százalékban magyar volt, s ez az arányszám 1910-ig 77 százalékra emelkedett. 1880-ban az 5000-nél népesebb községek lakóinak 60 százaléka is magyar volt, az ennél kisebb települések lakóinak viszont csak 41 százaléka. A magyarosodás tehát túlnyomórészt a magyar nyelvterületen belül és a magyar többségű városokban, nagyobb településeken ment végbe.

Fontos ösztönzője volt a magyarosodásnak a társadalmi mobilitás: a magasabb iskolázottság, a társadalmi hierarchiában való emelkedés, a hagyományos falusi közösségekből, a paraszti és kispolgári életformából való kiszakadás az esetek többségében magyarosodással járt. Minél feljebb hágunk a társadalmi struktúra piramisán, annál nagyobb a magukat magyaroknak vallók arányszáma. A bánáti sváb családból származó, de magyar íróvá lett Herczeg Ferenc írja Emlékezéseiben: "Akkoriban azt tartották a Délvidéken, hogy az ember csak ötszáz holdig lehet rác vagy sváb, azon felül magyarrá kell lennie, ha a vagyonához méltó életet akar élni." Az asszimiláltak zöme a kialakulóban lévő magyar polgári társadalom új osztályaiban és rétegeiben helyezkedett el. Az iparos és kereskedő polgárság és a polgári értelmiség jelentős részben asszimiláltakból állt, de viszonylag nagy volt a nem magyar eredetűek száma az ipari munkásság soraiban is.

A nyelvhatárok azonban ezekben az évtizedekben lényegében nem változtak. A nem magyar népek összefüggő településterületeit a magyarosodás nemigen tudta kikezdeni. Ott legfeljebb a magyar nyelvszigetek és szórványok száma, lakossága növekedett a kialakuló iparvidékekre és gazdasági központokba irányuló magyar bevándorlás révén. A nyelvhatárokon húzódó hol szélesebb, hol keskenyebb vegyes nemzetiségű, kétnyelvű sávban szinte népszámlálásról népszámlálásra, községről községre változott a helyzet: hol nőtt, hol csökkent a magyarság arányszáma. A négy erdélyi székely megyében például a románok nagyobb mértékben gyarapodtak, mint a magyarok.

Bármily jelentős volt is a magyarság asszimilációs nyeresége, az országban élő nem magyar népek teljes beolvadására nem lehetett számítani. Ezt nemcsak a szakemberek (statisztikusok, demográfusok, szociológusok) látták jól, hanem a józan, reális gondolkodású államférfiak is, akik éppen ezért nem erőltették a nemzeti kisebbségek teljes asszimilációját, csupán azt kívánták tőlük, hogy tanulják meg a magyar államnyelvet, és legyenek lojálisak a magyar állameszmével szemben.

A nyelv- és nemzetiségváltás igen összetett, bonyolult és többgenerációs folyamat. Az 1850 és 1910 között asszimilálódott kétmilliónyi "új magyar" az átalakulás különböző fázisaiban volt. Jelentős részük véglegesen magyarrá vált, sok esetben azonban az asszimiláció még korántsem volt lezárt, visszafordíthatatlan. Ezt az ingatag állapotot igen jól jellemzi a 20. század elején a Statisztikai Hivatal által a kormány megbízásából a magyar-szlovák nyelvhatár községeiben végzett részletes vizsgálat, amelynek eredményeit a jelentés így foglalta össze: "E nép a magyar és szlovák nemzetiséghez tartozás oly bizonytalan határán van, hogy épp oly joggal vehető magyarnak, mint szlováknak. Egyaránt beszéli, s egyaránt használja mind a két nyelvet, az összeíró számlálóbiztosnak úgyszólván a hangulatától függ, hogy a magyarság vagy a szlovákok közé sorozza-e őket... Az ily átalakulófélben lévő népet mindig fenyegeti az a veszedelem, hogy egy pap, egy tanító néhány év alatt visszafordíthatja, s a faluban még élő szlovák nyelv segítségével nagyra növeli a szlovák öntudatot."

A nemzetiségi társadalmak

A kiegyezés után felgyorsuló tőkés fejlődés, a gazdaság és a társadalom modernizálása az ország különböző vidékein nem egy időben vette kezdetét, s nem is haladt egyforma ütemben. Ennek megfelelően az országban élő népek között is jelentős különbségek mutatkoztak a gazdasági és kulturális fejlettség szintje, a polgárosodás előrehaladása tekintetében. A foglalkozási és a társadalmi szerkezetre vonatkozó adatok jól tükrözik ezeket az eltéréseket. A táblázat adatai azt mutatják, hogy a magyarok és a németek esetében már viszonylag fejlett és differenciált polgári társadalmi szerkezetről beszélhetünk: már csak népességük fele élt mezőgazdaságból, egyharmada a modern szektorokban (ipar, kereskedelem, szállítás, értelmiségi pályák) dolgozott A másik végletet a ruszinok, románok, szerbek és horvátok képviselték, akiknél a népesség több mint háromnegyedének (78-87 százalékának) a megélhetési forrása a mezőgazdaság volt, s csak 5-15 százalékuk dolgozott a modern szektorokban. Ezek az etnikumok lényegében paraszti népek voltak, ahol a társadalom kétharmada 100 hold alatti kisbirtokosokból állt. E két csoport között mintegy átmenetet alkotott a szlovák társadalom, amelyben a többséget adó agrárnépesség mellett jelentős kispolgársággal és ipari munkássággal találkozunk. Nagyjából hasonló képet mutat az egyes népek kulturális fejlettségi szintje is: a németeknél és a magyaroknál a felnőtt férfiaknak több mint 80 százaléka tudott írni-olvasni, a szlovákoknál 76%. A középmezőnyben a horvátokat és a szerbeket találjuk 64, illetve 58 százalékkal, míg a románoknál csak 41, a ruszinoknál 33% volt az írástudók aránya 1910-ben. Számottevő értelmiségi, köztisztviselői réteggel a magyarokon és a németeken kívül a horvátok és a szerbek rendelkeztek, nyilvánvalóan Horvátország autonómiájának köszönhetően.

A szerbek, a románok és az erdélyi szászok legfontosabb intézménye az autonóm nemzeti egyház volt, amely bizonyos fokig pótolta a hiányzó politikai-közigazgatási önkormányzatot. De azoknak a népeknek az életében is, amelyek ilyennel nem rendelkeztek (ruszinok, szlovákok, katolikus délszlávok), fontos szerepet játszott a papság és az egyházi intézmények. Az egyházak legfőbb funkciója nemzeti szempontból az iskolák fenntartása volt. Nemcsak az autonóm egyházak töltötték be ezt a szerepet, hanem a katolikus egyház is több száz román, szlovák és ruszin nyelven oktató iskolát működtetett.

1869-ben Magyarország és Erdély 13 800 népiskolája közül 6535-ben (47,3%) valamely nemzetiség nyelvén folyt az oktatás, 5818-ban magyarul (42,2%), 1445-ben (10,5%) pedig magyarul és valamely nemzetiségi nyelven vegyesen. Román, szlovák és német nyelven egyaránt több mint 2000 iskolában tanítottak. A következő évtizedekben a csak magyar nyelven oktató iskolák száma megkétszereződött, a tisztán nemzetiségi nyelvű iskolák száma a felére csökkent, jelentősen megnőtt viszont a kétnyelvű iskolák száma. 1900-ban 10 325 iskolában (60,6%) magyar volt az oktatási nyelv (de ezek közül több mint 2000 intézményben kisegítő nyelvként kisebbségi nyelvet is használtak), 3319 iskolában (19,4%) valamely nemzetiség nyelvén oktattak, 3404 iskola (20%) pedig két- vagy háromnyelvű volt. Főleg a német, szlovák és ruszin nyelven oktató iskolák száma csökkent, a román és a szerb nemzeti egyházak viszont meg tudták őrizni iskoláikat. A szlovákoknak és a ruszinoknak egyáltalán nem volt saját nyelvükön oktató középiskolájuk. Sőt a magyarországi németeknek sem, mert a 9 német oktatási nyelvű gimnázium, illetve reáliskola az erdélyi szász városokban működött. Román nyelven oktattak 6 középiskolában, szerb nyelven viszont csak egyben.

Az iskolák mellett a dualizmus korában százával létesültek a különféle nemzetiségi kulturális egyesületek, társulatok: olvasókörök, tudományos és irodalmi, valamint színjátszó társaságok, dalárdák, könyv- és lapkiadó vállalatok, nőegyletek. A legtöbbjük helyi jellegű volt, de mindegyik nagyobb nemzeti közösség létrehozta országos jellegű kulturális intézményeit is: a szerb és a szlovák Matica (ez utóbbit 1875-ben betiltották), a román ASTRA, a ruszin Szent Bazil Társulat. Ezek a társulatok és egyesületek számos újságot és folyóiratot adtak ki. 1913-ban 1574 magyar nyelvű hírlap és folyóirat mellett 496 nemzetiségi sajtótermék jelent meg: 224 német, 126 horvát, 43 szerb, 41 szlovák, 37 román, 2 ruszin és 7 olasz nyelven.

A kulturális egyesületek és szervezetek mellett a századfordulón egyre nagyobb számban jöttek létre gazdasági jellegű társulások, vállalatok. Ezek közül a hitelintézetek és a szövetkezetek játszottak igen fontos szerepet nemcsak a gazdaságban, hanem a nemzeti politikában is. A nemzetiségi jellegű hitelintézetek száma 1915-ben meghaladta a 300-at, a szövetkezeteké pedig a 400-at. Legtöbbjük helyi jelentőségű, kisebb intézmény volt, de voltak köztük milliós nagyságrendű saját tőkével rendelkező nagyobb bankok is, mint a nagyszebeni román Albina, vagy a turócszentmártoni szlovák Tatra-Bank. Ezek a bankok jelentős anyagi támogatásban részesítették a nemzeti kulturális intézményeket, vezetőik és tisztviselőik pedig a nemzeti politikában játszottak egyre nagyobb szerepet, bizonyos mértékig a nemzeti mozgalmat korábban vezető, régebbi típusú értelmiség (papok, pedagógusok, ügyvédek) helyére lépve. A nemzetiségi pénzintézetek egyik fontos tevékenységi köre volt az eladósodó, tönkrejutó magyar dzsentribirtokok megszerzése, s parcellázás útján román, szász vagy szlovák birtokosok tulajdonába adása, s ezáltal egy nemzetiségi középosztály kialakítása. 1905 és 1917 között egykorú számítás szerint több mint 200 ezer hold magyar birtok ment át nemzetiségi birtokosok tulajdonába.

A szerbek, a románok, a szlovákok és erdélyi szászok körében a kiegyezés előtti években szervezett politikai mozgalom alakult ki, s létrejöttek a nemzetiségi politikai pártok. Már 1848-1849-ben, majd 1861-ben programszerűen is megfogalmazták nemzeti igényeiket. A Habsburg-monarchiát, illetve Magyarországot a benne élő népek föderációjává szerették volna átalakítani, s területi autonómiát igényeltek.

A nemzetiségi kérdés a politikában. A nemzetiségi törvény

Az 1865 decemberére összehívott magyar országgyűlés feliratában - hasonlóan az 1861. évi országgyűléshez - kijelentette, hogy "a mindinkább fejlődő nemzetiségi érzet figyelmet igényel s nem lehet azt a múlt időknek és régibb törvényeknek mértékével mérni. Nem fogjuk feledni, hogy Magyarország nem magyar ajkú lakosai szintúgy Magyarország polgárai s mi őszinte készséggel akarjuk mindazt, a mit e részben az ő érdekeik és a haza közérdeke megkíván, törvény által biztosítani. Mi a különböző nemzetiségek érdekeire vonatkozó törvények alkotásában is az igazság és testvériség elveit követendjük."

A képviselőház 1866 áprilisában egy 40 tagú bizottságot választott a nemzetiségi törvényjavaslat kidolgozására. A nemzetiségi bizottság 1867 júniusára készült el javaslatával. Az országgyűlés elé terjesztett jelentésében kifejtette, hogy munkája során "fő elvnek... az országban lakó népek, nemzetiségének egyenjogúságát tekintette, s arra törekedett, hogy oly törvényjavaslatot készíthessen, a melynek... elfogadtatása után mindazon népek szabadon érvényesíthessék nemzetiségi igényeiket, el egész azon határokig, a melyeket eléjök az ország politikai egysége, tehát területi épsége, törvényhozásának és állami kormányzásának egységes volta elkerülhetetlenül von." Ez utóbbi kitétel a gyakorlatban a föderatív átszervezés, a megyék szintjén túlmenő területi autonómia elvének elutasítását jelentette.

Az albizottság által kidolgozott törvényjavaslat "a nemzetiségek egyenjogúságáról" 7 fejezetben és 35 paragrafusban tárgyalja a "nemzetiségi jogokat" a községi, egyházi, törvényhatósági és állami közigazgatás, a társulás, a bíráskodás és a törvényhozás terén. A tervezet a legtöbb esetben átveszi az 1861. évi javaslat rendelkezéseit, de azokat részletesebben kifejti. Így a községekben és a megyékben pontosabban szabályozza a kisebbségi nyelvek használatát, megállapítva, hogy a községi és a megyei jegyzőkönyveket mindazon kisebbségnek a nyelvén is vezetni kell, amelynek aránya a 20 százalékot eléri. Teljesen új a javaslatban a bíróságok előtti nyelvhasználatról szóló fejezet, amely lehetővé teszi, hogy bárki anyanyelvén intézze peres ügyeit a községi, járási és megyei bíróságok előtt. Előírja a javaslat, hogy a községi és a megyei tisztviselők a felekkel való érintkezésben azok nyelvét kötelesek használni. Kimondják, hogy magánszemélyeknek, társulatoknak és egyházaknak jogában áll bármilyen szintű iskolákat létesíteni, s azokban az oktatás nyelvét szabadon meghatározni. Sőt az államot is köteleznék nem magyar oktatási nyelvű alsó- és középfokú iskolák felállítására. Az 1861. évi javaslathoz képest ugyancsak teljesen új az albizottság törvénytervezetében az egyesülési jog tételes kimondása bármilyen nemzetiségű állampolgár számára.

A törvényjavaslat nemcsak a nemzetiségi politikusok részéről és a nemzetiségi sajtóban váltott ki tiltakozást, hanem a magyar politikai közvélemény nagy része, elsősorban a nemzetiségi vagy vegyes lakosságú megyék magyar nemessége és értelmisége is elutasította. Szerte az országban meghúzták a vészharangot: "Nemzetiségi ürügyek alatt hazánk feldarabolása céloztatik!" A törvényhatósági gyűlések egymás után küldték tiltakozó felirataikat, hangoztatva, hogy aggasztja őket "az igen széles alapra fektetett nemzetiségi törvényjavaslat", amely - véleményük szerint - "a megyéket kivetkőztetné magyar nemzeti jellegükből." Elsősorban az ellen tiltakoztak, hogy a megyék hivatalos nyelvét a többség választhatja meg, tehát az lehet nem magyar is, s követelték, hogy valamennyi megye első hivatalos nyelvévé a magyart tegyék. "Oly törvény - írta Zemplén megye - amely e nagy politikai testületeket magyar nemzeti jellegükből kivetkőztetné, egy oly polyglott államot teremtene, mely lehetne ugyan egy ideig szabad, talán virágzó is, de magyar semmi esetre sem - későbben pedig polyglott természeténél fogva szükségképpen felbomlanék." Tehát ekkor már nyíltan megmutatkozott az egyre mélyülő szakadék egyfelől a liberális elit, másfelől a magyar politikai vezetőréteg derékhadát képviselő vidéki nemesség között.

Csaknem másfél év telt el, mire a nemzetiségi bizottság elkészült újabb törvényjavaslatával. A bizottság 1868. október 28-án kelt jelentése elmondja, hogy "az ország nem magyar ajkú polgárai a politikai és társadalmi jogok teljes élvezetében vannak, mert a törvény nem ismer különbséget polgár és polgár között, s... nem köti a politikai jogok élvezetét, a hivatal- és birtokképességet egyik vagy másik nemzetiséghez... Amiben az ország nem magyar ajkú lakosai a fennálló törvényeknél fogva némi korlátozást szenvednek: az az anyanyelv használata". Ezért a bizottság elsősorban az anyanyelv használatát igyekezett szabályozni. A javaslat tehát mindenekelőtt "kimondja az egyénre nézve a nyelv teljes egyenjogúságát. Ehhez képest: minden honpolgár szabadon használhatja anyanyelvét szemben az államkormánnyal, saját egyházi, iskolai és törvényhatóságával és a községekkel, s anyanyelvén nyer értesülést és elintézést annak közegeitől; a községek, egyletek, magán intézetek és egyházak szabadon választják jegyzőkönyvi és ügykezelési nyelvöket; a törvényhatóságok az állam hivatalos nyelve mellett más nyelveken is vihetik jegyzőkönyveiket; anyanyelvén szólalhat fel mindenki a községi, törvényhatósági, egyházi és egyleti gyűléseken; biztosíttatik a teljes jogegyenlőség az egyesülés, a közoktatás s az egyházi kormányzat terén, hogy az ország nem magyar ajkú lakosai szabadon fejleszthessék nemzetiségöket minden irányban".

A korábbi javaslatokhoz képest a legfontosabb változás, hogy a törvényhatóságok jegyzőkönyveit mindenütt magyarul kell vezetni, s csak másodsorban használhatják a nemzetiségi nyelveket is. Ugyancsak a magyart teszi a javaslat a törvényhatóságok belső ügyvitelének nyelvévé. A törvényhatóságok egymás közti érintkezésében is kötelezővé teszi a magyar nyelvet, egyéb nyelv használatát csak másodikként engedélyezi. A bizottság tehát engedett a megyei és városi feliratok nyomásának, s lényegében a magyart tette valamennyi törvényhatóság első hivatalos nyelvévé. A törvényjavaslat élére egy rövid bevezetés is került, amely kimondja, hogy "az ország különböző nemzetiségű polgárai anyanyelvök használatára nézve is egyenjogúak", s a törvény célja, hogy ezen joguk gyakorlatát szabályozza. Az új javaslat a törvényhatósági tisztviselőket nem kötelezte egyértelműen arra, hogy a felekkel azok anyanyelvén érintkezzenek, hanem csak azt írta elő, hogy e hivatalos érintkezésekben "a lehetőségig" a felek nyelvét használják.

A nemzetiségi törvényjavaslat országgyűlési vitájának kezdetén Deák Ferenc új javaslatot terjesztett elő. Ez tartalmát tekintve nagyrészt megegyezik a bizottságival, de néhol eltérő a fogalmazása, a szerkezetet pedig Deák lényegesen átalakította. A bizottsági javaslat ismételten szólt az állam hivatalos nyelvéről, de sehol sem mondotta ki explicite, hogy az a magyar. Deák annak a kimondásával kezdi, hogy Magyarország államnyelve a magyar, s ez elsősorban az országgyűlés és a kormány esetében érvényes. Ezután az állam legfelső szerveitől és intézményeitől kiindulva halad lefelé, a törvényhatóságokon, a bíróságokon, egyházi testületeken, iskolákon át a legalsó szintig, a községekig, minden szinten lényegében a bizottság javaslatának megfelelően szabályozva a nyelvhasználatot. Lényeges különbség, hogy Deák a törvényhatósági tisztviselők számára előírja, hogy a felekkel való érintkezésben, "ha azok úgy kívánják", azok nyelvét használják. Nem fogadja el tehát a központi bizottság által előterjesztett, "a lehetőségig" kitételben rejlő kibúvót. Deák azt is javasolta, hogy a törvény bevezetőjében fogalmazzák meg az egyetlen és egységes "magyar politikai nemzet" tételét.

Az uralkodó 1868. december 6-án szentesítette az országgyűlés által elfogadott törvényt, amely az 1868. évi XLIV. törvénycikk a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában címen került be a Magyar Törvénytárba. A törvény bevezetője - Deák javaslatának megfelelően - leszögezi, hogy "Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatlan egységes magyar nemzetet, mellynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja; minthogy továbbá ezen egyenjogúság egyedül az országban divatozó többféle nyelvek használatára nézve, és csak annyiban eshetik külön szabályok alá, a mennyiben ezt az ország egysége, a kormányzat és közigazgatás gyakorlati lehetősége s az igazság pontos kiszolgáltatása szükségessé teszik; a honpolgárok teljes egyenjogúsága minden egyéb viszonyokat illetőleg épségben maradván, a különféle nyelvek hivatalos használatára nézve következő szabályok fognak zsinórmértékül szolgálni."

A törvény mindenekelőtt biztosítja az egyes állampolgárok jogát anyanyelvük széles körű használatához a közélet minden fórumán. Mindenki anyanyelvén szólalhat fel a községi, törvényhatósági és egyházi gyűléseken, anyanyelvén intézhet beadványokat valamennyi hatósághoz, s azokra ugyanezen nyelven kell választ is kapnia. Mindenki anyanyelvén pereskedhet az elsőfolyamodású bíróságok előtt. A felsőbb állami bíróságok hivatalos nyelvévé a törvény a magyart tette, de a fellebbezés folytán elébük kerülő nem magyar nyelvű perek iratait a bíróságnak kell magyarra fordíttatnia az állam költségén alkalmazott fordítókkal. A felsőbb fokú bíróságok ítéleteit, határozatait és végzéseit az érdekelt feleknek az általuk kívánt nyelven is ki kellett hirdetni, illetve írásban kiadni.

A községek maguk választhatják meg jegyzőkönyvi és ügyviteli nyelvüket, s a községi tisztviselők a községbeliekkel való érintkezésben azok nyelvét kötelesek használni. A községek a megyéhez és az állami hatóságokhoz intézett beadványaikban saját ügykezelési nyelvüket használhatják. Az egyházközségek szintén maguk határozhatják meg anyakönyveik, ügyintézésük, s iskoláikban az oktatás nyelvét. A törvényhatóságok (megyék és városok) jegyzőkönyveiket magyar nyelven vezetik, de amellett mindazon egyéb nyelven is, amelyet a képviselőtestület tagjainak legalább egyötöde kíván. A törvényhatóságok belső ügyviteli nyelve a magyar, de amennyiben ez gyakorlati nehézséggel járna, "az illető tisztviselők kivételesen törvényhatóságaik jegyzőkönyvi nyelveinek bármelyikét is használhatják. A törvényhatósági tisztviselők a községekkel, gyülekezetekkel, intézetekkel és magánosokkal való hivatalos érintkezéseikben a lehetőségig ezek nyelvét használják". A törvényhatóságok az államkormányhoz intézett irataikban a magyar mellett hasábosan használhatják saját jegyzőkönyvi nyelveik bármelyikét is. Ugyanez érvényes a felsőbb egyházi hatóságokra is. Ők azonban tanácskozási, jegyzőkönyvi és ügykezelési nyelvüket maguk határozhatják meg. Az országgyűlés és a kormány hivatalos nyelve a magyar, de a törvényeket az országban lakó minden más nemzetiség nyelvén is ki kell adni. A kormány a hozzá intézett nem magyar nyelvű beadványokra a beadvány nyelvén is köteles a végzést kiadni.

Az egyházak és községek az általuk fenntartott iskolák oktatási nyelvét maguk határozzák meg. De a törvény az állam számára is előírta, hogy az állami iskolákban "köteles a lehetőségig gondoskodni arról, hogy a hon bármely nemzetiségű, nagyobb tömegekben együttélő polgárai az általok lakott vidék közelében anyanyelvökön képezhessék magokat egészen addig, hol a magasabb akadémiai képzés kezdődik". Az egyetemen pedig nyelvi és irodalmi tanszékeket kellett létesíteni a nemzetiségek számára.

Kodifikálta a törvény a különböző nemzetiségű állampolgárok iskolaalapítási és egyesülési jogát. "A nyelv, művészet, tudomány, gazdaság, ipar és kereskedelem előmozdítására szolgáló intézetek felállítása végett az egyes honpolgárok, az állam törvényszabta felügyelete alatt, társulatokba vagy egyletekbe összeállhatnak, és összeállván szabályokat alkothatnak, az államkormány által helybenhagyott szabályok értelmében eljárhatnak, pénzalapot gyűjthetnek, és azt nemzetiségi törvényes igényeiknek is megfelelően kezelhetik." Ezen intézetek és egyletek nyelvét az alapítók határozzák meg.

A nemzetiségi (főleg román és szerb) képviselők nem fogadták el a magyar törvényjavaslatot, és tiltakozásul kivonultak az ülésteremből. Egyébként ők is elkészítették a maguk törvényjavaslatát. Míg a magyar javaslat általában az egyes állampolgárok számára biztosít nyelvhasználati, egyesülési és iskolaalapítási jogokat, addig a nemzetiségi képviselők előterjesztése elsősorban azt kívánja, hogy az öt legnagyobb etnikai kisebbséget ismerjék el a magyarral egyenjogú "országos nemzeteknek", s ezek a nemzeti közösségek, mint jogi személyek, kapjanak politikai jogokat. A nemzeti jogok alanya tehát az egyik felfogás szerint az egyes állampolgár, a másik szerint a nemzeti közösség. A kisebbségi javaslat azzal a megállapítással kezdődik, hogy "Magyarországban a következő történeti országos népségek, ú.m. a magyarok, románok, szerbek, szlovákok, oroszok és németek egyenjogú országos nemzeteknek ismertetnek el." A hat nemzetnek jogában áll saját nemzeti zászlóját használni, s mindegyik "megfelelőleg legyen képviselve az országgyűlés felsőházában, a központi hatóságoknál, feltörvényszékeknél, a vármegyék illetőleg kerületek élén és egyáltalában azon méltóságokban és hivatalokban, amelyek betöltése a korona, illetőleg a végrehajtó hatalom kinevezésétől függ". Olyan területi autonómiát, mint 1861-ben a szerb és szlovák nemzeti gyűlések, ezúttal nem követeltek, de azt kívánták, hogy a vármegyék és a választókerületek területét oly módon kerekítsék ki, hogy azok legalábbis nagyobb részben egyazon nemzetiségből álljanak. A hivatalos nyelv minden községben, megyében és városban a többség nyelve, "föltéve, hogy ama többség a hat országos nemzetiség egyikéhez tartozik". A kisebbségek nyelve mindenütt második hivatalos nyelvként használható. A megyék és városok a felsőbb, állami hatóságokkal saját hivatalos nyelvükön levelezhetnek, s azoktól is ugyanazon a nyelven kapnak minden leiratot. Azt is kívánja a javaslat, hogy az országgyűlésen a magyaron kívül más nyelven is lehessen felszólalni, s a központi hatóságoknál is használhatók legyenek a kisebbségi nyelvek. Az iskolákban az ország történetén kívül saját nemzetük történetének oktatását is óhajtják, az egyetemeken és a jogakadémiákon pedig kérik kisebbségi nyelvű előadások és vizsgák lehetőségének megadását. Kossuth alkotmánytervéhez hasonló személyi vagy kulturális nemzeti autonómiát kérnek, azaz álljon szabadságában "minden országos nemzetnek a népoktatás, nemzeti művelődés és felvilágosodás céljából szervesen egyesülni, nemzeti gyűlésben vagy nemzeti kongresszusban nemzeti egységének közegét megalakítani és szervezni".

A nemzetiségi törvény rendelkezéseit egyes szakterületeken kiegészítette néhány egykorú törvény, amely a nyelvhasználatot lényegében a nemzetiségi törvénynek megfelelően szabályozta. Ilyen volt mindenekelőtt a népiskolai törvény (1868. évi XXXVIII. törvénycikk), amely biztosította a felekezetek, társulatok, községek és magánszemélyek iskolaalapítási és fenntartási jogát. A felekezetek iskoláik számára maguk választhatták a tanítókat, maguk határozhatták meg a tankönyveket és a tantervet. A törvény kimondotta, hogy a népiskolákban "minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike. Vegyes ajkú községekben ez okból oly tanító alkalmazandó, aki a községben divatozó nyelveken tanítani képes. Népesebb községekben, ahol többféle nyelvű lakosok tömegesen laknak, amennyire a község ereje engedi, különböző ajkú segédtanítók is választatnak." A magyar államnyelvet az elemi iskolákban tantárgyként sem kellett oktatni, ez csak a polgári iskolákban és a tanítóképzőkben volt kötelező. A népiskolákban csak egy évtizeddel később, 1879-ben rendelték el a magyar nyelv tantárgyként való oktatását (1879. évi XVIII. törvénycikk), s ez - a tanítóknak a magyar nyelv elsajátítására adott négyéves határidő lejártával - 1883-tól vált minden iskolában kötelezővé. Ugyanebben az évben írták elő minden középiskola számára a magyar nyelv és irodalom oktatását. 1891-ben elrendelték, hogy az óvodai foglalkozást is fel kell használni a magyar nyelv elemeinek elsajátítására. 1907-ben az úgynevezett lex Apponyi ismét kötelezővé tette a magyar nyelv oktatását, s intézkedéseket hozott ennek hatékonyabbá tétele érdekében. A helynevekről szóló törvény 1898-ban kimondotta, hogy minden községnek a magyar neve a hivatalos. Ezek voltak azok a törvények, amelyek a magyar hivatalos nyelv használatát a nemzetiségi törvényen túl kiterjesztették, a nemzetiségek heves tiltakozása mellett.

A törvény rendelkezéseinek végrehajtása túlnyomórészt az önkormányzati szervek, a törvényhatóságok, a községek és az egyházközségek hatáskörébe tartozott, ezért e téren szinte megyéről megyére, községről községre eltérő állapotokkal találkozunk. A fejlődés - főleg 1875 után - egyre inkább érvényesülő tendenciája kétségkívül az volt, hogy a magyar államnyelv hivatalos használata túlterjedt a nemzetiségi törvényben megszabott határokon. A kormány álláspontjára e kérdésben jellemző Tisza Kálmán miniszterelnök kijelentése 1883-ban, amely szerint a kormány nem hozott olyan rendelkezéseket, amelyek az alsó bíróságoknál vagy a községekben megtiltották volna az anyanyelv használatát, de elismerte, hogy "a magyar faj iránti túlbuzgalomból egyes községekben ilyen eljárás követtetett". Még a 20. század elején, a szabadelvű kormányoknál türelmetlenebb nemzetiségi politikát folytató koalíciós kormány idején, 1907-ben is találkozunk olyan belügyminiszteri rendelettel, amely különös súlyt helyezett arra, "hogy azok a vármegyei tisztviselők, akik a néppel hivataluknál fogva folytonos és sűrű érintkezésben vannak, tehát elsősorban a járási főszolgabírák és szolgabírák, az illető járás lakosságának nyelvét bírják". Az 1913. évi választójogi törvényjavaslat indoklásában a belügyminiszter leszögezte, hogy a választójog gyakorlásának nem lehet előfeltétele a magyar államnyelv ismerete. "Az ezeréves magyar állam tradíciója egyáltalán nem ismeri az állami nyelv tudásán alapuló előjogokat. A magyar törvényhozás soha senkit sem zárt ki a politikai nemzet köréből azért, mert magyarul nem tudott."

A kiegyezést követő években a nemzetiségi értelmiség fokozatosan kiszorult az állam központi intézményeiből, s nem nyílt számára érdemi érvényesülési lehetőség a helyi önkormányzatok, a megyék és városok keretei között sem. A szűk körű választójog és a választásoknál érvényesülő közigazgatási nyomás miatt egyre kevesebb nemzetiségi képviselő került be a parlamentbe. Ilyen körülmények között a nemzetiségi pártok fokozatosan passzivitásba vonultak, vagyis nem indítottak saját jelölteket a választások alkalmával.

Ez a helyzet csak a 20. század elején változott meg. A századfordulón a tőkés gazdasági fejlődés és a modernizáció hullámai elérték az ország túlnyomóan nemzetiségek lakta keleti és északi vidékeit is. Ennek a folyamatnak fontos következményei voltak a nemzetiségek társadalmi viszonyaira és politikai mozgalmára nézve. A nemzetiségi polgárság számban megnövekedett, gazdaságilag megerősödött, s maga mögött érezhette az időközben önálló királysággá alakult Románia és Szerbia támogatását, illetve a szlovákok a szomszédos, de náluk minden szempontból fejlettebb csehektől kaptak gazdasági és politikai segítséget, a ruszinok iránt pedig Oroszország mutatott érdeklődést. A parasztság polgárosodásának kibontakozása és az ipari munkásság kialakulása kiszélesítette a nemzeti politikai mozgalmak potenciális társadalmi bázisát. A nekilendülő tőkés fejlődés és iparosodás tehát létrehozta a polgári nemzetté válás kiteljesedésének gazdasági és társadalmi feltételeit.

E változások hatása megmutatkozott a nemzetiségi pártok politikai magatartásában is. A 20. század elején a szlovákok, a románok és szerbek újra a politikai aktivitás terére léptek, s az országgyűlésen ismét növekvő számú nemzetiségi képviselővel találkozunk. Lényegesen átalakult a nemzetiségi pártok programja és taktikája is. A század elején elfogadott nemzetiségi politikai programokban egyrészt a nemzeti mozgalmak vezetését átvevő új polgári és értelmiségi csoportok demokratikus törekvései tükröződtek, másrészt a nemzeti mozgalmak társadalmi bázisát alkotó paraszti és kispolgári tömegek igényei.

A nemzetiségi pártok programja és tevékenysége egyaránt arról tanúskodott, hogy az ország általános demokratizálása révén igyekeztek közelebb jutni nemzeti céljaik megvalósulásához. Az általános és titkos választójog követelése valamennyi politikailag szervezett nemzeti mozgalom programjában szerepelt. Hasonlóan általános volt a parasztság és a kispolgárság, sőt a munkásság szociális helyzetét javító reformintézkedések követelése is. A demokratikus és szociális program előtérbe nyomulásával szemben a nemzeti politikai követelések a korábbiakhoz képest látszólag mérséklődtek. A területi önkormányzat már nem szerepelt e programokban. Elfogadják a dualista rendszert (de közben egyes nemzetiségi vezetők szoros kapcsolatban állnak a dualizmus felszámolására készülő Ferenc Ferdinánd trónörökössel), s a korábban támadott, elutasított nemzetiségi törvénybe kapaszkodnak: követelik annak maradéktalan végrehajtását, az abban biztosított széles körű nemzetiségi jogok tényleges érvényesítését.

A horvátok

Sem a nemzetiségi törvény, sem a többi, fent idézett törvény nem vonatkozott "a külön területtel bíró s politikai tekintetben is külön nemzetet képező" Horvátországra, amelynek Magyarországhoz való államjogi viszonyát az az egyezmény szabályozta, amelyet a magyar országgyűlés és a horvát sabor küldöttsége kötött 1868-ban, s amelyet mindkét ország törvényhozása úgy cikkelyezett be, mint egyéb nemzetközi egyezményeket szokás (1868. évi XXX. tc. Magyarországon, 1868. évi I. tc. Horvátországban). A két ország közjogi viszonyát szabályozó "horvát kiegyezés" mindenekelőtt kimondotta, hogy a két ország kifelé "egy és ugyanazon állami közösséget képez". Az államközösségen belül Horvátország "külön territoriummal bíró politikai nemzet", amely "belügyeire nézve saját törvényhozással és kormányzattal bír." Megállapítja az egyezmény, hogy a két ország között vannak közös ügyek, amelyekre nézve a törvényhozás és a kormányzat is közös. E közös ügyek költségeihez Horvátország az úgynevezett adóképességi arány (kvóta) szerint járul hozzá, amelyet 6,4 százalékban állapítottak meg. Ebben az esetben viszont semmi sem maradt volna az autonómia költségeire. Ezért a magyarok hozzájárultak ahhoz, hogy a horvátok a bevételeik 44 százalékát megtarthassák a saját belügyi szükségleteik fedezésére, a közösügyi hozzájárulásból hiányzó összeget pedig Magyarország pótolta. Ez a kérdés a horvát-magyar pénzügyi kiegyezés tízévenkénti megújításai alkalmával mindig heves vitákra adott okot, s a horvátok emiatt egyre erőteljesebben követelték a pénzügyi autonómiát is. A közös ügyekben a törvényhozás a pesti közös országgyűlést illeti, amelyre a horvát sabor 29 (később a Határőrvidék visszacsatolása után 40) képviselőt küld. A horvát képviselőknek jogukban áll a közös országgyűlésen és a delegációban a horvát nyelvet használniuk. Horvátország érdekeit a közös kormányban egy tárca nélküli horvát-szlavón-dalmát miniszter képviseli. A közös minisztériumokban és egyéb központi kormányszervekben a horvát ügyek intézésére külön horvát osztályokat kell felállítani.

Horvátország önkormányzata a belügyi igazgatásra, az igazságügyre és a vallás- és közoktatásügyre terjedt ki. Ezeket az ügyeket az autonóm országos kormány intézte, amelynek élén a közös miniszterelnök javaslatára az uralkodó által kinevezett s a horvát sabornak felelős bán állt. Az egyezmény értelmében Horvátország területén semmilyen formában nem érvényesülhetett a magyar államnyelv, mert nemcsak az autonóm ügyek, a törvényhozás, a közigazgatás, a bíráskodás és az oktatás nyelve volt horvát, hanem a közös kormányzat közegeinek hivatalos nyelve is. A budapesti közös minisztériumok Horvátországból kötelesek voltak elfogadni horvát nyelvű előterjesztéseket és beadványokat, s azokra ugyanazon a nyelven válaszolni. Egyes magyar kormányok időnként megkísérelték a magyar hivatalos nyelv érvényesítését Horvátországban is, a horvátok azonban sikeresen elhárították az ilyen kísérleteket. Az egyezmény elismerte Horvátország területi igényét a horvát-szlavón Határőrvidékre, valamint Dalmáciára. A Határőrvidéken 1869 után fokozatosan felszámolták a katonai rendszert, s a területet polgári közigazgatás alá helyezték és bekebelezték Horvátországba. Dalmácia azonban mindvégig Ausztria tartománya maradt, de a horvátok azzal fejezték ki jogigényüket, hogy országuk hivatalos neve Horvát-Szlavón-Dalmát Királyság vagy Háromegykirályság volt. A három keletszlavóniai vármegyét (Pozsega, Szerém, Verőce), amelyek 1848 előtt vita tárgyát képezték a két ország között, az egyezmény Horvátország integráns részeként jelölte meg, ezekről tehát Magyarország végérvényesen lemondott. Nem mondott le viszont Magyarország sem a horvátok által igényelt Muraközről, sem Fiuméről és környékéről, amelyet továbbra is a magyar koronához csatolt külön testnek tekintett. Mivel ebben a kérdésben nem tudtak megegyezni, ideiglenes megoldáshoz folyamodtak, s létrejött az úgynevezett fiumei provizórium, amely egészen 1918-ig fennállott. Ennek értelmében Fiume városa és kerülete élén a magyar kormány hatásköre alá tartozó kormányzó állt, s a városban hivatalos nyelvként az olaszt használták.

A horvát politikai közvélemény többsége elégedetlen volt a kiegyezéssel, mert kevesellte az önkormányzatot. Horvátországot teljesen önálló, Magyarországgal, Ausztriával egyenrangú országnak szerették volna látni, amelyet csak az uralkodó személye kapcsolna össze a Monarchia másik két államával. A gazdasági válság hatására azonban 1873-ban az ellenzék egy része is elfogadta a kiegyezést. Ezt követően Ivan Mazuranic bánsága (1873-1880) idején kiépültek a legfontosabb nemzeti és kulturális intézmények (1874-ben megnyílt a zágrábi egyetem), majd az 1880-as és 1890-es években Khuen-Héderváry Károly bán (1883-1903) idején felgyorsult a gazdasági növekedés, s a népesség is gyorsabban gyarapodott, mint Magyarországon (1869-ben 1,8 millió, 1910-ben 2,6 millió lakos).

Az első világháború előtti évtizedben két politikai csoportosulás küzdelme határozta meg Horvátország politikai életét. Az 1905-ben megalakult horvát-szerb koalíció végcélként egy délszláv szövetségi állam létrehozását tűzte ki. A Jogpárt különböző irányzatai viszont a trializmus hívei voltak, azaz azt szerették volna kiharcolni, hogy a Monarchia délszlávok lakta területeiből alakuljon egy Ausztriával és Magyarországgal egyenjogú és egyenrangú délszláv állam.

A szerbek és a kisebb délszláv népcsoportok

A több mint egymilliós szerbség nagyobbik része Horvátországban élt, főleg az egykori katonai Határőrvidéken. A szerb társadalom kétharmada birtokos parasztokból állt, s valamennyi magyarországi nép között náluk volt legnagyobb a gazdag parasztság számaránya. Viszonylag jelentős kereskedő polgársággal és értelmiséggel is rendelkeztek. A polgárság és az értelmiség az 1870-es évek elején kiszorította a főpapságot a nemzeti mozgalom irányításából, sőt magának a szerb nemzeti egyházi önkormányzatnak a vezetéséből is. A nemzeti egyházi kongresszusban és az egyházi önkormányzat vezető testületeiben mindenütt a világiak voltak többségben a papsággal szemben. A szerb politika irányítása a kiegyezés körüli években a Svetozar Miletic által alapított Szerb Nemzeti Liberális Párt kezében volt. Mileticet kétszer is perbe fogták, és fogházbüntetésre ítélték. Az 1880-as években a párt kettévált, s a századfordulón a szerb nemzeti egyházi önkormányzat és a politika vezető pozíciói a Jaša Tomic vezette Radikális Párt kezébe kerültek. A 19. század végén a szerbek politikai, gazdasági, társadalmi és politikai életének súlypontja egyre inkább Horvátországba helyeződött át, ahol a horvát ellenzéki pártok egy részével együtt 1905-ben létrehozták a horvát-szerb koalíciót. Bosznia annexiója 1908-ban kiélezte a szerb kérdést, s innen szinte egyenes út vezetett a szarajevói merénylethez.

A Magyarországon élő kisebb délszláv népcsoportok, a bácskai bunyevácok, a baranyai sokácok, a dél- és délnyugat-dunántúli horvátok és a szlovének körében nem fejlődött ki politikai mozgalom. Csekély számú értelmiségük és polgárságuk elmagyarosodott, s a parasztság zöme is kétnyelvű volt, anyanyelvükön kívül magyarul is beszéltek. Néhány lelkes katolikus pap és tanító a helyi nyelvjárásokat igyekezett irodalmi nyelvvé fejleszteni: naptárakat, vallásos könyveket és újságokat adtak ki a parasztság számára. A magyar hatóságok támogatták a helyi nyelvjárások irodalmi és oktatási nyelvvé fejlesztését, mert úgy vélték, hogy ezzel elősegíthetik e népcsoportok elkülönülését a nagy délszláv népi tömbtől, és meggátolhatják a szerb-horvát, illetve szlovén irodalmi nyelv elterjedését közöttük.

A szlovákok

A magyarok és a németek után a szlovákok voltak a Kárpát-medence legpolgárosultabb, legfejlettebb nemzetisége. De őket érték a legsúlyosabb etnikai és társadalmi veszteségek is. Bár természetes szaporodásuk nagyobb volt az országos átlagnál, lélekszámuk 1880 és 1910 között mindössze 4 százalékkal gyarapodott. Számukat egyaránt apasztotta a kivándorlás és a magyarosodás. A felvidéki megyéken kívül jelentős szlovák csoportok éltek az Alföldön (Békésben, Csanád megyében, a Bácskában, a Nyírségben, Pest környékén, a Pilis hegységben), s több tízezer szlovák munkás dolgozott Budapest gyáraiban és építkezésein. A szlovákoknak nem volt autonóm nemzeti egyházuk, mint a románoknak és a szerbeknek, nem voltak nemzeti kulturális és oktatási intézményeik sem, mert a három szlovák gimnáziumot 1874-ben politikai okokból bezárták, a következő évben pedig a Matica Slovenskát is feloszlatták. Ezek az intézkedések megpecsételték annak a Budapesten kialakult csoportnak a sorsát, amelyet "új szlovák iskolának" neveztek, s amely a magyar liberálisokkal együttműködve, az országos közéletbe bekapcsolódva kereste a szlovák nemzeti fejlődés kibontakozásának lehetőségét. A szlovák nemzeti politika székhelye a kiegyezés után egy kis felvidéki város, Turócszentmárton lett. A szlovák nemzeti mozgalom az 1870-es években teljesen visszavonult az országos politika küzdőteréről, s passzivitásba húzódott.

A szlovák nemzeti politika megélénkülését két új irányzat fellépése eredményezte a századfordulón. Az egyik a katolikus Néppárt keretében kialakult, majd Andrej Hlinka vezetésével önállósuló szlovák néppárti irányzat volt, a másik a csehekkel való együttműködést, sőt szoros egységet hirdető polgári radikális "hlaszista" csoport. A "hlaszisták", akik nevüket a Szakolcán megjelenő Hlas (Hang) című újságjukról kapták, Tomaš G. Masarýk prágai egyetemi tanár tanítványai voltak, s csatlakozott hozzájuk a budapesti szlovák egyetemi ifjúság és értelmiség is, Milan Hodza vezetésével. Mindkét irányzat a szlovák parasztság és kispolgárság nemzeti öntudatosítására, szervezésére törekedett, de sikerült híveket szerezniük az ipari munkásság körében is.

A románok

A történeti Magyarország legnagyobb létszámú nemzeti kisebbségét a románok alkották, akik körülbelül fele-fele arányban éltek Erdélyben, valamint a Bánságban és Kelet-Magyarországon. A kiegyezés után külön Román Nemzeti Párt alakult Erdélyben és Magyarországon. A két párt 1881-ben egyesült. A románok tiltakoztak az unió ellen, s szerették volna helyreállítani Erdély autonómiáját. Politikailag a magyarországi románok jóval kedvezőbb helyzetben voltak, mint az erdélyiek, ahol a magas cenzus miatt a felnőtt (24 éven felüli) román férfiaknak csak 6 százaléka rendelkezett választójoggal, míg Magyarországon arányuk elérte a 24 százalékot. Ezért az erdélyi Román Nemzeti Párt a passzivitás mellett döntött, vagyis nem vett részt a választásokon, míg a magyarországiak aktív politikát folytattak. Az 1880-as években a román nemzeti politika irányítását a nagyszebeni Tribuna című újság körül tömörült fiatal értelmiségi gárda vette át, Ion Slavici vezetésével. Az ő befolyásukra határozta el a Román Nemzeti Párt központi bizottsága, hogy a románok sérelmeit és kívánságait memorandumban terjeszti az uralkodó elé, s tőle kér oltalmat a magyar kormánnyal szemben. A Memorandumot 1892-ben 300 tagú küldöttség vitte Bécsbe, Ferenc József azonban nem fogadta őket, s az iratot felbontatlanul átküldték Budapestre a magyar kormányhoz, amely szintén felbontatlanul visszajuttatta a román párt elnökéhez. A románok azonban a Memorandumot közzétették a sajtóban, és több nyelvre lefordítva külföldön is terjesztették. Erre az ügyészség sajtópert indított a román nemzeti bizottság tagjai ellen. A Memorandum-per tárgyalására számos külföldi újságíró érkezett Kolozsvárra, s a románok - Bukarest segítségével - ügyesen kihasználták ezt arra, hogy a nemzetközi közvélemény figyelmét felhívják a magyarországi nemzetiségi kérdésre, a kisebbségek sérelmeire.

A románok gazdasági, kulturális és politikai központjai a 19. században Dél-Erdélyben voltak (Brassó, Nagyszeben, Balázsfalva), a századfordulón azonban a román nemzeti mozgalom súlypontja áthelyeződött Dél-Magyarországra (Arad, Temesvár, Lugos), részben pedig Budapestre. 1905-ben a Román Nemzeti Párt is a politikai aktivitás terére lépett, s ettől kezdve ismét ültek román nemzeti képviselők a budapesti parlamentben.

Ahogy a szomszédos Románia önálló királysággá vált, úgy erősödött a román irredentamozgalom, azaz a Kárpátokon inneni és túli románság kulturális, majd politikai egységének megvalósítására irányuló törekvés. A román nemzeti egység érdekében elsősorban a Bukarestben 1891-ben alapított Liga Culturală, a "Románok kulturális egységének ligája" fejtett ki élénk propagandát. Az első világháború előtti években Tisza István tárgyalásokat kezdeményezett a román politikai vezetőkkel, a felkínált engedmények azonban a román felet nem elégítették ki, s a tárgyalások - részben Ferenc Ferdinánd trónörökös közbelépésére - eredménytelenül megszakadtak.

A ruszinok

A Kárpátalján élő ruszinok körében szervezett politikai mozgalom, nemzeti politikai párt nem alakult ki. A nemzeti mozgalom a nyelv és a kultúra ápolására és fejlesztésére szorítkozott, s ennek a nemzeti kultúrának a hordozói és művelői szinte kizárólag görög katolikus papok voltak. Egyelőre azonban az sem dőlt még el, hogy milyen nyelvű is legyen ez a létrehozandó ruszin nemzeti kultúra. A kiegyezés idején a "ruszofil" irányzat volt uralmon, amely a nagyorosz nyelvet igyekezett elterjeszteni a kisszámú írástudó ruszin körében. Ezt képviselte a ruszinok kulturális intézménye, a Szent Bazil Társulat is. A 1870-es években azonban a társulat irányt váltott, s a helyi nyelvjárást igyekezett irodalmi nyelvvé fejleszteni.

A századvégen a ruszin kérdés szociális problémaként jelentkezett. A nagyarányú kivándorlás, a gazdaság stagnálása, a ruszin parasztság nyomora szükségessé tette a kormányzati beavatkozást. Darányi Ignác földművelésügyi miniszter 1897-ben megindította az úgynevezett hegyvidéki akciót, amelynek célja a táj adottságainak megfelelő havasi állattenyésztés és tejgazdaság kifejlesztése volt. Ezt az akciót később kiterjesztették a Székelyföldre és a szlováklakta Északi Felföldre is.

Sajátos formája volt a ruszin nemzeti ébredésnek az úgynevezett skizma-mozgalom, vagyis a görög katolikus vallásról visszatérés a 17. században elhagyott ortodox (görögkeleti) valláshoz. A skizmát az Amerikából hazatérő kivándorlók hozták magukkal, s a mozgalom a cári Oroszország részéről is ösztönzést és támogatást kapott. A kormány 1913-ban hazaárulás és államellenes izgatás vádjával nagyszabású politikai pert indított a máramarosi skizmatikus parasztok ellen.

A németek

A kétmillió, magát német anyanyelvűnek valló magyar állampolgár közül csak az erdélyi szászok mintegy 200 ezres csoportja rendelkezett fejlett nemzeti tudattal és jól szervezett politikai mozgalommal. Ők voltak a történeti Magyarország gazdaságilag és kulturálisan legfejlettebb népcsoportja. A szászok területi autonómiával, jelentős nemzeti vagyonnal önálló evangélikus egyházzal rendelkeztek, s különösen fejlett volt iskolarendszerük. A kormány azonban 1876-ban felszámolta a területi önkormányzatot, a Királyföldet betagolta az újonnan kialakított megyékbe, megszüntette a Szász Nemzeti Egyetem politikai és közigazgatási hatáskörét, s tevékenységét csupán a nemzeti vagyon és az iskolák kezelésére korlátozta. A szászok több mint egy évtizedes sértett duzzogás után 1890-ben békültek ki az új helyzettel. A szász képviselők beléptek a kormánypártba, a szász fiatalok pedig egyre nagyobb számban kaptak helyet az állami hivatalokban.

A csaknem 800 éve Erdélyben élő, saját nemzeti intézményekkel rendelkező szászok körében sajátos népi öntudat alakult ki, s nem vállaltak közösséget a másfél milliós magyarországi németséggel, s főleg a 18. században betelepült "svábokkal". A németek különböző időpontokban költöztek be Magyarországra, szétszórt, kisebb-nagyobb tömböket alkotva. Egymástól elkülönülő, egymással alig érintkező népi és társadalmi csoportokban éltek, a legtöbb esetben más etnikumokkal erősen keveredve. Nem volt kapcsolat a városok nagyrészt középkori eredetű német polgársága és a 18. század folyamán betelepült "sváb" parasztság között. Már a 19. század első felében kezdetét vette a németség gyors ütemű magyarosodása. Az 1870-es években Edmund Steinacker eredménytelenül próbálkozott a német városi polgárság körében modern német nemzeti tudat kialakításával, német polgári párt szervezésével. Csak a 20. század elején bontakozott ki modern nemzeti mozgalom a bánáti svábok körében, s 1907-ben Steinacker kezdeményezésére megalakult a Magyarországi Német Néppárt.

POLITIKAI FÖLDRAJZ

Az Osztrák-Magyar Monarchia szerkezete

A kiegyezés évtizedekre megszilárdította a Monarchiát; Ferenc József - az 1866-ban elszenvedett veszteségek után - többé nem kényszerült arra, hogy a dinasztia újabb törzsterületeiről lemondjon, sőt a jogara alatt álló birodalom utóbb még gyarapodott is. 1878-ban a nagyhatalmak berlini kongresszusa felhatalmazása alapján - de a helyi lakosság ellenállása miatt csak szabályos hadjárat eredményeképpen - a császári és királyi hadsereg megszállta a visszaszoruló Oszmán Birodalomból Bosznia-Hercegovinát és a Novi Pazar-i szandzsákot, amelyek azonban hivatalosan ezután is a szultán uralma alatt állottak. A Monarchia 1908-ban Bosznia-Hercegovinát saját területéhez csatolta, annektálta.

Az Osztrák-Magyar Monarchia hivatalos elnevezésű államalakulat így a kiegyezés után két, 1878 után három egységből állott. Az Osztrák Császárság korábbi belső tartományi tagoltságát megtartva alkotta az egyik felét, a vele egyenrangú Magyar Királyság a másikat. Az 1878-ban okkupált területeket belpolitikai, nemzetiségpolitikai és presztízsszempontok miatt nem lehetett egyik vagy másik félhez csatolni. Annak érdekében, nehogy "a dualizmus megzavartatására alkalom nyújthassék", a szerzeményt közös fennhatóság alatt igazgatták; eleinte a minisztertanács alá tartozott. A létrehozott tartományi kormány utóbb a közös kormányzat által kinevezett hivatalnokokból állt, és - megszállt országról lévén szó - a hadvezetés, valamint a közös pénzügyminiszter irányításával működött. A területet 1880-ban már a közös vámterületbe is bekapcsolták. A Monarchia összterülete 1869-ben 677 000 km2 volt, ehhez járult az új szerzemény a maga 51 110 km2 területével és 1,3 millió lakossal.

A Magyar Királyság 1867-1918 között

A Magyar Királyság - először azóta, hogy a Habsburgok a magyar trónra ültek, több száz éves magyar jogigényt és álmot rövid fél évszázadra valóra váltva - most már ténylegesen felölelte a magyar korona országainak nevezett területek egészét. A sokat emlegetett "történelmi Magyarország" abban a formájában, ahogyan majd Trianon után hivatkoznak rá, az újkorban csak a dualizmus évtizedeiben létezett.

Az uralkodó a magyarokkal való kiegyezés érdekében felhagyott a nemzetiségek egyenrangúsági és különállási igényeinek támogatásával. 1865-1866 fordulóján Ferenc József Erdélynek - a régi, rendi szabályok szerint összeülő, magyar többségű - országgyűlésétől várt állásfoglalást a nagyfejedelemség államjogi státusa kérdésében. Amikor az erdélyi országgyűlés a románság tiltakozása ellenére az 1848-as unió megújítása mellett döntött, felszólította az országrészt, hogy küldje el képviselőit a magyar népképviseleti országgyűlésbe. A választási rendszer miatt az erdélyi képviselők többsége magyar volt, s vezető pozícióinak megtartása érdekében többnyire az adott dualista államszerkezetet, a kiegyezést támogatta. Az unió így egyszerre szolgálta a kiegyezés rendszerének szilárdságát, s a magyarságnak a Magyar Királyságon belüli hegemóniáját és területi integritását. A kiegyezés meghozta azután a kormányzati egység megvalósulását is, az unióval összefüggő kérdéseket az 1868. évi XLIII. törvénycikk szabályozta.

Nehezebb volt az önkényuralom alatt különállást szerzett Horvát-Szlavónország visszacsatolása. Amikor az udvar rászánta magát a dualizmus elfogadására, a viszony rendezését a két érdekelt félre hagyta. Az uralkodó ugyan a horvátokat is felszólította, hogy küldjenek képviselőket a magyar országgyűlésbe, de a horvátok önállóságukat őrizve és kedvezőbb státus elérésének reményében nem éltek e lehetőséggel. A hatalmi eszközökkel kikényszerített horvát-magyar kiegyezés (1868. évi XXX. törvénycikk) végül "egy és ugyanazon államközösségen" belül ismerte el a horvátokat külön területtel rendelkező politikai nemzetnek, és ruházta fel őket széles körű autonómia gyakorlásának jogával, melynek révén a horvát nemzet hozzájutott az önálló állami lét egyes elemeihez. Horvátország saját országgyűlése (sabor) az igazságügy, a vallás- és közoktatásügy terén teljesen önállóan hozott törvényeket, s a közigazgatás is külön horvát autonóm kormányzat kezében volt. Ezekben az ügyekben a horvát sabor, illetve a horvát képviselők nélküli magyar országgyűlés külön-külön hozott törvényeket, az iskolákat, a büntető- és perjogot például a két ország maga szabályozta. A 29 (a Határőrvidék megszüntetése után 40) horvát képviselővel és két főrendiházi taggal kiegészült magyar országgyűlés és a magyar kormány jogkörébe tartozott az összes többi kérdés: az udvartartás, a védrendszer, a gazdasági, a kereskedelmi és a közlekedési ügyek, valamint az említett három ügykör kivételével a pénzügyek is. Horvátország adóképességéhez és Magyarország tehervállalásához képest csekélyebb arányban, de összbevételei több mint felével járult hozzá a magyar költségvetéshez, s csak 44-45 százalékot tarthatott meg saját kiadásaira. A horvát kormány az említett ügykörök szerinti három osztályfőnökből állott, élén a sabornak felelős bánnal, akit a magyar miniszterelnök ajánlására és ellenjegyzésével az uralkodó nevezett ki. Horvátországban a hivatalos nyelv a horvát lett. A horvát közvélemény mindvégig elégedetlen volt e kiegyezéssel, és a két ország kapcsolatát a szélesebb autonómia, sőt a teljes egyenrangúság és függetlenség alapján kívánta volna rendezni, a magyar politika azonban nem engedett e törekvéseknek. Vita tárgyát képezte köztük a Zala megye részét képező horvát lakosságú Muraköz, valamint Fiume hovatartozása is.

A horvátok igénye, hogy Fiume, a magyar tengeri kereskedelem kapuja hozzájuk tartozzon, nemcsak a magyar politika ellenállásán szenvedett hajótörést, hanem az érdekelt város lakosainak törekvésein is. Az olasz polgárság ugyanis a magyar kormány oltalma alatt kívánta megőrizni kiváltságos jogállását és önkormányzatát. Megegyezés nem született, az ideiglenes rendezésnek szánt állapot (fiumei provizórium, 1870) azonban a korszak végéig fennmaradt: a várost magát mint a "magyar koronához csatolt külön testet", a magyar kormány alá tartozó kormányzó igazgatta, míg a környék, Fiume vármegye és Buccari Horvátországhoz került. Fiume városában a hivatalos nyelv az olasz lett.

1870 után a magyar kormány a magyar korona országaiból már csak egy országrész felett nem gyakorolt ellenőrzést; a Határőrvidéket és 1,2 millió lakosát az osztrák, majd a közös katonai hatóságok igazgatták. Az osztrák katonai és bürokrata körök, az udvar egyes tagjai egy ideig bíztak abban, hogy e területet a magyar befolyás alól függetlenítve s kezükben tartva, nemcsak gyengítik a magyar politika pozícióit, hanem annak hátában bázist őrizhetnek meg akár az alkotmányos, akár az önkényuralmi központosításnak. A magyar politika azonban sikerrel védte ki e törekvéseket, s amikor az uralkodó meggyőződött a hatalomra került magyar vezető körök hűségéről, a rendszer szilárdságáról, többé maga sem akadályozta a terület helyzetének rendezését. A magyar országgyűlés 1873-ban rögzíthette törvényben az 1871-1872-es uralkodói rendeletek eredményét: a Határőrvidéket fokozatosan megszüntették. A magyarországi ezredek területét 1873-ra Torontál, Temes, Krassó-Szörény, valamint Bács-Bodrog megyékbe olvasztották, a horvát-szlavón Határőrvidéket azonban csak a következő évtized elejére tagolták a szomszédos horvát megyékbe.

A létrejött Magyar Királyság, 325 411 km2-nyi területével, 15,8 milliós (1869), illetve 20,886 milliós (1910) lakosságával a kettős Monarchia területéből 52 (1908 után 48), lakosságából 42 (1869), illetve 40 százalékkal részesedett.

Az igazgatás területi szerkezete

Az igazgatás területi viszonyait illetően a kiegyezés, a magyar kormányzat helyreállítása visszahozta a rendiségtől örökölt 1848-as helyzetet is. 1848-1849-ben a politikai események és viszonyok nem tették lehetővé az igazgatás átfogó rendezését, így fennmaradt a nemesi megyék, a szabad királyi városok, a szabad kerületek és székek rendi tagolódás által kialakított sokszínű és kevéssé ésszerű területi szervezete. Korábban ugyanis a települések és igazgatási egységek méretét, hatáskörét a lakók jogállása, régebben kivívott helyzetük, kiváltságaik szabták meg. A polgárosodás és a modernizáció korában azonban nem maradhattak érintetlenül a középszintű igazgatás egységei. A szabad királyi városok egy részének jogállása, öröklött kiváltságai és ténylegesen betöltött csekély funkciójuk gyakran ellentétben álltak egymással, a megyék közt méreteik és az általuk igazgatott népesség száma tekintetében nagy különbségek voltak. Míg Torna megyében 22 ezren laktak, addig Bács-Bodrogot csaknem félmillióan vallhatták otthonuknak. Egyes településeket hegyek és vizek választottak el a megyéjük központjától. A különleges jogállású népelemek szórt megtelepedése kezelhetetlen mozaikká darabolt szét igazgatási kereteket. Az erdélyi Felső Fehér megyét például a közbeékelődő szász és székely területek 18, egymástól olykor országrésznyi távolságra fekvő darabra tagolták, míg a jászkun kerület 9 elszigetelt részre széthullva terült el a Pest és Szeged határától csaknem Debrecenig elnyúló óriási alföldi térségben - ezeket csak az igazgatási szaknyelv és a jóindulat nevezhette "egységeknek".

A területrendezés a főváros egyesítésével kezdődött. Először csak a városrendezésre és az országos támogatással indult közmunkák irányítására - de már a városok autonómiájának sérelmezett csökkentésével - hozták létre a Fővárosi Közmunkák Tanácsát (1870. évi X. törvénycikk), majd az 1872. évi XXXVI. törvénycikk egyesítette Buda, Pest és Óbuda hatóságait is. Az országos méretű ésszerűsítő területrendezésre a törvényhatóságok és a községek törvényi szabályozása után (1870. évi XLII. és 1871. évi XVIII. törvénycikk) értek meg a feltételek. A Szapáry Gyula által 1873-ban előterjesztett tervezet a más megyékbe ékelt és szórtan elhelyezkedő, központoktól távol eső területeket a határok átszabásával, egyesítéssel, átcsatolásokkal kívánta felszámolni, az arányos beosztást a nagy megyék szétdarabolásával és a kisebbeknek más egységekhez csatolásával akarta kialakítani: a 81 megye, kerület, szék, vidék helyett 51 új megyét hozott volna létre, a 73 régi törvényhatósági jogú város számát 25-re akarta csökkenteni. A megyei vezető rétegek érdekeit sértő tervezetet azonban az országgyűlés nem tárgyalta meg.

Tisza Kálmán 1876-os javaslataiban - messzemenően méltányolva az aggodalmaskodók hatalmi és magyar nemzeti szempontjait - már igencsak mérsékelte a reformintézkedéseket, s csak a legszükségesebb esetekben változtatott rajtuk. Az 1876. évi XXXIII. törvénycikk így is jelentős. Egyrészt megszüntette az igazgatási egységek közt a korábbi rendi helyzet alapján kialakult s a polgári jogegyenlőség korában már semmivel sem indokolható különbségeket: a székeket, vidékeket és kerületeket mind megyévé alakította, vagy területüket a megyékbe olvasztotta. Másrészt - elfogadva azt az elvet, hogy a megyéknek összefüggő területe legyen - az igazgatási egységeknek a törzsterülettől távolabb eső, szigetszerűen elhelyezkedő részeit a körülöttük vagy közelebb fekvő egységekhez csatolva, megszüntette a beékelődéseket és a szórtságot.

Hozzákezdett az arányosításhoz és az ésszerűsítéshez is, ennek során azonban már tekintetbe kellett vennie a megyei igazgatásban nevelődött, ahhoz kötődő magyar politikai vezető réteg érdekeit és ellenállását. Csak az egykori Partiumban és Erdélyben - ahol amúgy is a legkevésbé volt korábban megfelelő a beosztás - sikerült nagyobb átrendezést elérni. A hosszú és keskeny vagy szórt erdélyi megyéket és székeket szétdarabolva, részeiket más elrendezésben egyesítve, egészen új, s a réginél valóban működőképesebb beosztást teremtettek, a kicsiny Zaránd megyét és Kővár-vidékét - területüket Hunyad és Szatmár megyékhez csatolva - egyszerűen megszüntették. Ezzel szemben egyetlen törpe megyét sem számoltak fel a korábbi szűkebben vett Magyarország területén, meghagyták még a gyakorta példaként emlegetett Ugocsa és Torna megyéket is. Szintén nem nyúltak a legnagyobb megyékhez: többek javaslata ellenére egyben hagyták az egyik legnagyobb területű, Pest-Pilis és Solt megyét, valamint a legnépesebbet, Bács-Bodrogot, sőt az előbbit még növelték is a Kiskunság egyes darabjaival. Sikeresnek bizonyult viszont Jász-Nagykun-Szolnok és Hajdú-Bihar megye létrehozása. Az előbbit a régi jászkun kerület öt darabjából, valamint Heves és Külső-Szolnok megye déli részeiből, az utóbbit a Hajdúkerület, valamint Szabolcs déli és Bihar megye északi részeiből egyesítették.

Határozottabban mert eljárni Tisza és az országgyűlés ott, ahol nem sérültek megyei érdekek: az 1876. évi XX. törvénycikk 26-ra csökkentette a törvényhatósági jogú városok számát, a többit a megyék alá rendelte. A lépés indokoltságát mutatja, hogy az utóbbiak közül több is nagyközségi szintre süllyedt vissza.

Az 1876-ban kialakult területi beosztás csekély korrekciókkal (például Torna és Abaúj megyék egyesítése) működőképesnek bizonyult, csak a Trianon okozta területveszteség sarkallja majd a törvényhozókat újabb lépésekre.


Vissza az oldal elejére