ETNIKUMOK, NEMZETISÉGEK
Asszimiláció, magyarosodás
Mely etnikai csoportok magyarosodtak leginkább? A legnagyobb asszimilációs nyereséget a zsidók magyarosodása eredményezte: 1910-ben a 932 ezer izraelita vallású lakos közül 705 ezer magyar anyanyelvűnek vallotta magát. A második legnagyobb csoportot a németek alkották: mintegy 600 ezerre tehető a 60 év alatt elmagyarosodott németek száma. A harmadik helyen a szlovákok állnak körülbelül 400 ezer főnyi veszteséggel. A maradék 300 ezer főleg katolikus délszlávokból (horvátok, szlovének, bunyevácok, sokácok), ruszinokból és egyéb kisebb bevándorló népcsoportokból (lengyelek, csehek, olaszok) került ki. Minimális volt viszont a magyarosodás a szerbek és a románok körében.
A magyarosodás részletesebb vizsgálata azt mutatja, hogy a leginkább polgárosult, a legiskolázottabb, a földrajzi és a társadalmi mobilitásba bekapcsolódó népcsoportok magyarosodtak, s ezt a folyamatot nagyban elősegítette a magyarokkal való hosszabb együttélés, az azonos vallási közösségekhez (római katolikus, evangélikus) tartozás és a kétnyelvűség. A magyarosodás elsősorban a magyar nyelvterületen belüli nyelvszigeteken, a nyelvhatárok mentén, valamint a városokban haladt előre jelentős mértékben. A hagyományos falusi életformáját inkább őrző, ortodox és görög katolikus vallású, a magyartól kultúrájában, történeti hagyományaiban távolabb álló, egyházi és iskolai autonómiával rendelkező román, szerb és ruszin agrártársadalmak esetében a magyarosodás jóval kisebb mértékű volt, s a nemesség, az értelmiség és a polgári középrétegek meglehetősen szűk csoportjaira korlátozódott.
Önkéntes "magyarosodás" vagy hatalmi eszközökkel erőszakolt "magyarosítás" eredménye volt a magyar nemzet e kétmilliós nyeresége? Az asszimiláció alapjában és egészében véve természetes és spontán folyamat volt, amelyben a Kárpát-medence sajátos gazdaságföldrajzi és települési viszonyai éppúgy szerepet játszottak, mint a 19. század folyamán fellépő népesedési, gazdasági és társadalmi tényezők. A korabeli magyar politikai vezetőréteg ezt a magyarosodási folyamatot igyekezett elősegíteni és gyorsítani. Erre lényegében csak egyetlen többé-kevésbé hatékony eszköz állott rendelkezésére: az iskola, a magyar nyelv kötelező oktatása, valamint magyar tannyelvű állami iskolák létesítése. A magyar nyelv ismerete önmagában természetesen még nem jelent magyarosodást, de szükségszerű előfeltétele annak. 1880 és 1910 között több mint kétmillióval nőtt a magyarul beszélő, de nem magyar anyanyelvű állampolgárok száma, s arányszámuk 14 százalékról 23 százalékra emelkedett. A "magyarosítási" törekvések azonban csak ott hoztak eredményt, ahol a feltételek a kevert település, s a magyarok és nem magyarok tartós együttélése és érintkezése révén adva voltak. Vagyis ahol az asszimilációt elősegítő gazdasági, társadalmi és népesedési tényezők a magyarságra nézve kedvezően hatottak, s ennél fogva a nem magyar állampolgárokban megvolt a "hajlandóság" a magyarosodásra.
A megmagyarosodottaknak közel a fele a bevándorlók közül került ki, akiket a gyors gazdasági növekedés kínálta vállalkozási és munkalehetőségek csábítottak az országba, s akik túlnyomórészt a gazdasági és hatalmi kulcspozíciókat birtokló magyarsághoz asszimilálódtak. A hazai nemzetiségek soraiban 1848 előtt főleg a nemesség és a német városi polgárság magyarosodott. A 19. század második felében azonban a tőkés gazdaság fejlődése, a társadalom polgári átalakulása, a megnövekedett földrajzi és szociális mobilitás, az urbanizálódás, valamint a hagyományos életkeretek felbomlása elsősorban a központi magyar nyelvterület határain belüli nyelvszigetek és szórványok több százezernyi német, szlovák és délszláv lakosának magyarosodását idézte elő. Ugyancsak megmagyarosodott azoknak a nem magyaroknak a túlnyomó része is, akiket a stagnáló és túlnépesedett erdős-hegyes peremvidékekről a központi területek felé irányuló belső migráció sodort tízezrével a magyar nyelvterület városaiba, ipari és forgalmi központjaiba. Kiemelkedő szerepet játszottak a magyarosodásban a városok, amelyeknek lakossága már 1880-ban 64 százalékban magyar volt, s ez az arányszám 1910-ig 77 százalékra emelkedett. 1880-ban az 5000-nél népesebb községek lakóinak 60 százaléka is magyar volt, az ennél kisebb települések lakóinak viszont csak 41 százaléka. A magyarosodás tehát túlnyomórészt a magyar nyelvterületen belül és a magyar többségű városokban, nagyobb településeken ment végbe.
Fontos ösztönzője volt a magyarosodásnak a társadalmi mobilitás: a magasabb iskolázottság, a társadalmi hierarchiában való emelkedés, a hagyományos falusi közösségekből, a paraszti és kispolgári életformából való kiszakadás az esetek többségében magyarosodással járt. Minél feljebb hágunk a társadalmi struktúra piramisán, annál nagyobb a magukat magyaroknak vallók arányszáma. A bánáti sváb családból származó, de magyar íróvá lett Herczeg Ferenc írja Emlékezéseiben: "Akkoriban azt tartották a Délvidéken, hogy az ember csak ötszáz holdig lehet rác vagy sváb, azon felül magyarrá kell lennie, ha a vagyonához méltó életet akar élni." Az asszimiláltak zöme a kialakulóban lévő magyar polgári társadalom új osztályaiban és rétegeiben helyezkedett el. Az iparos és kereskedő polgárság és a polgári értelmiség jelentős részben asszimiláltakból állt, de viszonylag nagy volt a nem magyar eredetűek száma az ipari munkásság soraiban is.
A nyelvhatárok azonban ezekben az évtizedekben lényegében nem változtak. A nem magyar népek összefüggő településterületeit a magyarosodás nemigen tudta kikezdeni. Ott legfeljebb a magyar nyelvszigetek és szórványok száma, lakossága növekedett a kialakuló iparvidékekre és gazdasági központokba irányuló magyar bevándorlás révén. A nyelvhatárokon húzódó hol szélesebb, hol keskenyebb vegyes nemzetiségű, kétnyelvű sávban szinte népszámlálásról népszámlálásra, községről községre változott a helyzet: hol nőtt, hol csökkent a magyarság arányszáma. A négy erdélyi székely megyében például a románok nagyobb mértékben gyarapodtak, mint a magyarok.
Bármily jelentős volt is a magyarság asszimilációs nyeresége, az országban élő nem magyar népek teljes beolvadására nem lehetett számítani. Ezt nemcsak a szakemberek (statisztikusok, demográfusok, szociológusok) látták jól, hanem a józan, reális gondolkodású államférfiak is, akik éppen ezért nem erőltették a nemzeti kisebbségek teljes asszimilációját, csupán azt kívánták tőlük, hogy tanulják meg a magyar államnyelvet, és legyenek lojálisak a magyar állameszmével szemben.
A nyelv- és nemzetiségváltás igen összetett, bonyolult és többgenerációs folyamat. Az 1850 és 1910 között asszimilálódott kétmilliónyi "új magyar" az átalakulás különböző fázisaiban volt. Jelentős részük véglegesen magyarrá vált, sok esetben azonban az asszimiláció még korántsem volt lezárt, visszafordíthatatlan. Ezt az ingatag állapotot igen jól jellemzi a 20. század elején a Statisztikai Hivatal által a kormány megbízásából a magyar-szlovák nyelvhatár községeiben végzett részletes vizsgálat, amelynek eredményeit a jelentés így foglalta össze: "E nép a magyar és szlovák nemzetiséghez tartozás oly bizonytalan határán van, hogy épp oly joggal vehető magyarnak, mint szlováknak. Egyaránt beszéli, s egyaránt használja mind a két nyelvet, az összeíró számlálóbiztosnak úgyszólván a hangulatától függ, hogy a magyarság vagy a szlovákok közé sorozza-e őket... Az ily átalakulófélben lévő népet mindig fenyegeti az a veszedelem, hogy egy pap, egy tanító néhány év alatt visszafordíthatja, s a faluban még élő szlovák nyelv segítségével nagyra növeli a szlovák öntudatot."
A nemzetiségi társadalmak
A kiegyezés után felgyorsuló tőkés fejlődés, a gazdaság és a társadalom modernizálása az ország különböző vidékein nem egy időben vette kezdetét, s nem is haladt egyforma ütemben. Ennek megfelelően az országban élő népek között is jelentős különbségek mutatkoztak a gazdasági és kulturális fejlettség szintje, a polgárosodás előrehaladása tekintetében. A foglalkozási és a társadalmi szerkezetre vonatkozó adatok jól tükrözik ezeket az eltéréseket. A táblázat adatai azt mutatják, hogy a magyarok és a németek esetében már viszonylag fejlett és differenciált polgári társadalmi szerkezetről beszélhetünk: már csak népességük fele élt mezőgazdaságból, egyharmada a modern szektorokban (ipar, kereskedelem, szállítás, értelmiségi pályák) dolgozott A másik végletet a ruszinok, románok, szerbek és horvátok képviselték, akiknél a népesség több mint háromnegyedének (78-87 százalékának) a megélhetési forrása a mezőgazdaság volt, s csak 5-15 százalékuk dolgozott a modern szektorokban. Ezek az etnikumok lényegében paraszti népek voltak, ahol a társadalom kétharmada 100 hold alatti kisbirtokosokból állt. E két csoport között mintegy átmenetet alkotott a szlovák társadalom, amelyben a többséget adó agrárnépesség mellett jelentős kispolgársággal és ipari munkássággal találkozunk. Nagyjából hasonló képet mutat az egyes népek kulturális fejlettségi szintje is: a németeknél és a magyaroknál a felnőtt férfiaknak több mint 80 százaléka tudott írni-olvasni, a szlovákoknál 76%. A középmezőnyben a horvátokat és a szerbeket találjuk 64, illetve 58 százalékkal, míg a románoknál csak 41, a ruszinoknál 33% volt az írástudók aránya 1910-ben. Számottevő értelmiségi, köztisztviselői réteggel a magyarokon és a németeken kívül a horvátok és a szerbek rendelkeztek, nyilvánvalóan Horvátország autonómiájának köszönhetően.
A szerbek, a románok és az erdélyi szászok legfontosabb intézménye az autonóm nemzeti egyház volt, amely bizonyos fokig pótolta a hiányzó politikai-közigazgatási önkormányzatot. De azoknak a népeknek az életében is, amelyek ilyennel nem rendelkeztek (ruszinok, szlovákok, katolikus délszlávok), fontos szerepet játszott a papság és az egyházi intézmények. Az egyházak legfőbb funkciója nemzeti szempontból az iskolák fenntartása volt. Nemcsak az autonóm egyházak töltötték be ezt a szerepet, hanem a katolikus egyház is több száz román, szlovák és ruszin nyelven oktató iskolát működtetett.
1869-ben Magyarország és Erdély 13 800 népiskolája közül 6535-ben (47,3%) valamely nemzetiség nyelvén folyt az oktatás, 5818-ban magyarul (42,2%), 1445-ben (10,5%) pedig magyarul és valamely nemzetiségi nyelven vegyesen. Román, szlovák és német nyelven egyaránt több mint 2000 iskolában tanítottak. A következő évtizedekben a csak magyar nyelven oktató iskolák száma megkétszereződött, a tisztán nemzetiségi nyelvű iskolák száma a felére csökkent, jelentősen megnőtt viszont a kétnyelvű iskolák száma. 1900-ban 10 325 iskolában (60,6%) magyar volt az oktatási nyelv (de ezek közül több mint 2000 intézményben kisegítő nyelvként kisebbségi nyelvet is használtak), 3319 iskolában (19,4%) valamely nemzetiség nyelvén oktattak, 3404 iskola (20%) pedig két- vagy háromnyelvű volt. Főleg a német, szlovák és ruszin nyelven oktató iskolák száma csökkent, a román és a szerb nemzeti egyházak viszont meg tudták őrizni iskoláikat. A szlovákoknak és a ruszinoknak egyáltalán nem volt saját nyelvükön oktató középiskolájuk. Sőt a magyarországi németeknek sem, mert a 9 német oktatási nyelvű gimnázium, illetve reáliskola az erdélyi szász városokban működött. Román nyelven oktattak 6 középiskolában, szerb nyelven viszont csak egyben.
Az iskolák mellett a dualizmus korában százával létesültek a különféle nemzetiségi kulturális egyesületek, társulatok: olvasókörök, tudományos és irodalmi, valamint színjátszó társaságok, dalárdák, könyv- és lapkiadó vállalatok, nőegyletek. A legtöbbjük helyi jellegű volt, de mindegyik nagyobb nemzeti közösség létrehozta országos jellegű kulturális intézményeit is: a szerb és a szlovák Matica (ez utóbbit 1875-ben betiltották), a román ASTRA, a ruszin Szent Bazil Társulat. Ezek a társulatok és egyesületek számos újságot és folyóiratot adtak ki. 1913-ban 1574 magyar nyelvű hírlap és folyóirat mellett 496 nemzetiségi sajtótermék jelent meg: 224 német, 126 horvát, 43 szerb, 41 szlovák, 37 román, 2 ruszin és 7 olasz nyelven.
A kulturális egyesületek és szervezetek mellett a századfordulón egyre nagyobb számban jöttek létre gazdasági jellegű társulások, vállalatok. Ezek közül a hitelintézetek és a szövetkezetek játszottak igen fontos szerepet nemcsak a gazdaságban, hanem a nemzeti politikában is. A nemzetiségi jellegű hitelintézetek száma 1915-ben meghaladta a 300-at, a szövetkezeteké pedig a 400-at. Legtöbbjük helyi jelentőségű, kisebb intézmény volt, de voltak köztük milliós nagyságrendű saját tőkével rendelkező nagyobb bankok is, mint a nagyszebeni román Albina, vagy a turócszentmártoni szlovák Tatra-Bank. Ezek a bankok jelentős anyagi támogatásban részesítették a nemzeti kulturális intézményeket, vezetőik és tisztviselőik pedig a nemzeti politikában játszottak egyre nagyobb szerepet, bizonyos mértékig a nemzeti mozgalmat korábban vezető, régebbi típusú értelmiség (papok, pedagógusok, ügyvédek) helyére lépve. A nemzetiségi pénzintézetek egyik fontos tevékenységi köre volt az eladósodó, tönkrejutó magyar dzsentribirtokok megszerzése, s parcellázás útján román, szász vagy szlovák birtokosok tulajdonába adása, s ezáltal egy nemzetiségi középosztály kialakítása. 1905 és 1917 között egykorú számítás szerint több mint 200 ezer hold magyar birtok ment át nemzetiségi birtokosok tulajdonába.
A szerbek, a románok, a szlovákok és erdélyi szászok körében a kiegyezés előtti években szervezett politikai mozgalom alakult ki, s létrejöttek a nemzetiségi politikai pártok. Már 1848-1849-ben, majd 1861-ben programszerűen is megfogalmazták nemzeti igényeiket. A Habsburg-monarchiát, illetve Magyarországot a benne élő népek föderációjává szerették volna átalakítani, s területi autonómiát igényeltek.
A nemzetiségi kérdés a politikában. A nemzetiségi törvény
Az 1865 decemberére összehívott magyar országgyűlés feliratában - hasonlóan az 1861. évi országgyűléshez - kijelentette, hogy "a mindinkább fejlődő nemzetiségi érzet figyelmet igényel s nem lehet azt a múlt időknek és régibb törvényeknek mértékével mérni. Nem fogjuk feledni, hogy Magyarország nem magyar ajkú lakosai szintúgy Magyarország polgárai s mi őszinte készséggel akarjuk mindazt, a mit e részben az ő érdekeik és a haza közérdeke megkíván, törvény által biztosítani. Mi a különböző nemzetiségek érdekeire vonatkozó törvények alkotásában is az igazság és testvériség elveit követendjük."
A képviselőház 1866 áprilisában egy 40 tagú bizottságot választott a nemzetiségi törvényjavaslat kidolgozására. A nemzetiségi bizottság 1867 júniusára készült el javaslatával. Az országgyűlés elé terjesztett jelentésében kifejtette, hogy munkája során "fő elvnek... az országban lakó népek, nemzetiségének egyenjogúságát tekintette, s arra törekedett, hogy oly törvényjavaslatot készíthessen, a melynek... elfogadtatása után mindazon népek szabadon érvényesíthessék nemzetiségi igényeiket, el egész azon határokig, a melyeket eléjök az ország politikai egysége, tehát területi épsége, törvényhozásának és állami kormányzásának egységes volta elkerülhetetlenül von." Ez utóbbi kitétel a gyakorlatban a föderatív átszervezés, a megyék szintjén túlmenő területi autonómia elvének elutasítását jelentette.
Az albizottság által kidolgozott törvényjavaslat "a nemzetiségek egyenjogúságáról" 7 fejezetben és 35 paragrafusban tárgyalja a "nemzetiségi jogokat" a községi, egyházi, törvényhatósági és állami közigazgatás, a társulás, a bíráskodás és a törvényhozás terén. A tervezet a legtöbb esetben átveszi az 1861. évi javaslat rendelkezéseit, de azokat részletesebben kifejti. Így a községekben és a megyékben pontosabban szabályozza a kisebbségi nyelvek használatát, megállapítva, hogy a községi és a megyei jegyzőkönyveket mindazon kisebbségnek a nyelvén is vezetni kell, amelynek aránya a 20 százalékot eléri. Teljesen új a javaslatban a bíróságok előtti nyelvhasználatról szóló fejezet, amely lehetővé teszi, hogy bárki anyanyelvén intézze peres ügyeit a községi, járási és megyei bíróságok előtt. Előírja a javaslat, hogy a községi és a megyei tisztviselők a felekkel való érintkezésben azok nyelvét kötelesek használni. Kimondják, hogy magánszemélyeknek, társulatoknak és egyházaknak jogában áll bármilyen szintű iskolákat létesíteni, s azokban az oktatás nyelvét szabadon meghatározni. Sőt az államot is köteleznék nem magyar oktatási nyelvű alsó- és középfokú iskolák felállítására. Az 1861. évi javaslathoz képest ugyancsak teljesen új az albizottság törvénytervezetében az egyesülési jog tételes kimondása bármilyen nemzetiségű állampolgár számára.
A törvényjavaslat nemcsak a nemzetiségi politikusok részéről és a nemzetiségi sajtóban váltott ki tiltakozást, hanem a magyar politikai közvélemény nagy része, elsősorban a nemzetiségi vagy vegyes lakosságú megyék magyar nemessége és értelmisége is elutasította. Szerte az országban meghúzták a vészharangot: "Nemzetiségi ürügyek alatt hazánk feldarabolása céloztatik!" A törvényhatósági gyűlések egymás után küldték tiltakozó felirataikat, hangoztatva, hogy aggasztja őket "az igen széles alapra fektetett nemzetiségi törvényjavaslat", amely - véleményük szerint - "a megyéket kivetkőztetné magyar nemzeti jellegükből." Elsősorban az ellen tiltakoztak, hogy a megyék hivatalos nyelvét a többség választhatja meg, tehát az lehet nem magyar is, s követelték, hogy valamennyi megye első hivatalos nyelvévé a magyart tegyék. "Oly törvény - írta Zemplén megye - amely e nagy politikai testületeket magyar nemzeti jellegükből kivetkőztetné, egy oly polyglott államot teremtene, mely lehetne ugyan egy ideig szabad, talán virágzó is, de magyar semmi esetre sem - későbben pedig polyglott természeténél fogva szükségképpen felbomlanék." Tehát ekkor már nyíltan megmutatkozott az egyre mélyülő szakadék egyfelől a liberális elit, másfelől a magyar politikai vezetőréteg derékhadát képviselő vidéki nemesség között.
Csaknem másfél év telt el, mire a nemzetiségi bizottság elkészült újabb törvényjavaslatával. A bizottság 1868. október 28-án kelt jelentése elmondja, hogy "az ország nem magyar ajkú polgárai a politikai és társadalmi jogok teljes élvezetében vannak, mert a törvény nem ismer különbséget polgár és polgár között, s... nem köti a politikai jogok élvezetét, a hivatal- és birtokképességet egyik vagy másik nemzetiséghez... Amiben az ország nem magyar ajkú lakosai a fennálló törvényeknél fogva némi korlátozást szenvednek: az az anyanyelv használata". Ezért a bizottság elsősorban az anyanyelv használatát igyekezett szabályozni. A javaslat tehát mindenekelőtt "kimondja az egyénre nézve a nyelv teljes egyenjogúságát. Ehhez képest: minden honpolgár szabadon használhatja anyanyelvét szemben az államkormánnyal, saját egyházi, iskolai és törvényhatóságával és a községekkel, s anyanyelvén nyer értesülést és elintézést annak közegeitől; a községek, egyletek, magán intézetek és egyházak szabadon választják jegyzőkönyvi és ügykezelési nyelvöket; a törvényhatóságok az állam hivatalos nyelve mellett más nyelveken is vihetik jegyzőkönyveiket; anyanyelvén szólalhat fel mindenki a községi, törvényhatósági, egyházi és egyleti gyűléseken; biztosíttatik a teljes jogegyenlőség az egyesülés, a közoktatás s az egyházi kormányzat terén, hogy az ország nem magyar ajkú lakosai szabadon fejleszthessék nemzetiségöket minden irányban".
A korábbi javaslatokhoz képest a legfontosabb változás, hogy a törvényhatóságok jegyzőkönyveit mindenütt magyarul kell vezetni, s csak másodsorban használhatják a nemzetiségi nyelveket is. Ugyancsak a magyart teszi a javaslat a törvényhatóságok belső ügyvitelének nyelvévé. A törvényhatóságok egymás közti érintkezésében is kötelezővé teszi a magyar nyelvet, egyéb nyelv használatát csak másodikként engedélyezi. A bizottság tehát engedett a megyei és városi feliratok nyomásának, s lényegében a magyart tette valamennyi törvényhatóság első hivatalos nyelvévé. A törvényjavaslat élére egy rövid bevezetés is került, amely kimondja, hogy "az ország különböző nemzetiségű polgárai anyanyelvök használatára nézve is egyenjogúak", s a törvény célja, hogy ezen joguk gyakorlatát szabályozza. Az új javaslat a törvényhatósági tisztviselőket nem kötelezte egyértelműen arra, hogy a felekkel azok anyanyelvén érintkezzenek, hanem csak azt írta elő, hogy e hivatalos érintkezésekben "a lehetőségig" a felek nyelvét használják.
A nemzetiségi törvényjavaslat országgyűlési vitájának kezdetén Deák Ferenc új javaslatot terjesztett elő. Ez tartalmát tekintve nagyrészt megegyezik a bizottságival, de néhol eltérő a fogalmazása, a szerkezetet pedig Deák lényegesen átalakította. A bizottsági javaslat ismételten szólt az állam hivatalos nyelvéről, de sehol sem mondotta ki explicite, hogy az a magyar. Deák annak a kimondásával kezdi, hogy Magyarország államnyelve a magyar, s ez elsősorban az országgyűlés és a kormány esetében érvényes. Ezután az állam legfelső szerveitől és intézményeitől kiindulva halad lefelé, a törvényhatóságokon, a bíróságokon, egyházi testületeken, iskolákon át a legalsó szintig, a községekig, minden szinten lényegében a bizottság javaslatának megfelelően szabályozva a nyelvhasználatot. Lényeges különbség, hogy Deák a törvényhatósági tisztviselők számára előírja, hogy a felekkel való érintkezésben, "ha azok úgy kívánják", azok nyelvét használják. Nem fogadja el tehát a központi bizottság által előterjesztett, "a lehetőségig" kitételben rejlő kibúvót. Deák azt is javasolta, hogy a törvény bevezetőjében fogalmazzák meg az egyetlen és egységes "magyar politikai nemzet" tételét.
Az uralkodó 1868. december 6-án szentesítette az országgyűlés által elfogadott törvényt, amely az 1868. évi XLIV. törvénycikk a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában címen került be a Magyar Törvénytárba. A törvény bevezetője - Deák javaslatának megfelelően - leszögezi, hogy "Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatlan egységes magyar nemzetet, mellynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja; minthogy továbbá ezen egyenjogúság egyedül az országban divatozó többféle nyelvek használatára nézve, és csak annyiban eshetik külön szabályok alá, a mennyiben ezt az ország egysége, a kormányzat és közigazgatás gyakorlati lehetősége s az igazság pontos kiszolgáltatása szükségessé teszik; a honpolgárok teljes egyenjogúsága minden egyéb viszonyokat illetőleg épségben maradván, a különféle nyelvek hivatalos használatára nézve következő szabályok fognak zsinórmértékül szolgálni."
A törvény mindenekelőtt biztosítja az egyes állampolgárok jogát anyanyelvük széles körű használatához a közélet minden fórumán. Mindenki anyanyelvén szólalhat fel a községi, törvényhatósági és egyházi gyűléseken, anyanyelvén intézhet beadványokat valamennyi hatósághoz, s azokra ugyanezen nyelven kell választ is kapnia. Mindenki anyanyelvén pereskedhet az elsőfolyamodású bíróságok előtt. A felsőbb állami bíróságok hivatalos nyelvévé a törvény a magyart tette, de a fellebbezés folytán elébük kerülő nem magyar nyelvű perek iratait a bíróságnak kell magyarra fordíttatnia az állam költségén alkalmazott fordítókkal. A felsőbb fokú bíróságok ítéleteit, határozatait és végzéseit az érdekelt feleknek az általuk kívánt nyelven is ki kellett hirdetni, illetve írásban kiadni.
A községek maguk választhatják meg jegyzőkönyvi és ügyviteli nyelvüket, s a községi tisztviselők a községbeliekkel való érintkezésben azok nyelvét kötelesek használni. A községek a megyéhez és az állami hatóságokhoz intézett beadványaikban saját ügykezelési nyelvüket használhatják. Az egyházközségek szintén maguk határozhatják meg anyakönyveik, ügyintézésük, s iskoláikban az oktatás nyelvét. A törvényhatóságok (megyék és városok) jegyzőkönyveiket magyar nyelven vezetik, de amellett mindazon egyéb nyelven is, amelyet a képviselőtestület tagjainak legalább egyötöde kíván. A törvényhatóságok belső ügyviteli nyelve a magyar, de amennyiben ez gyakorlati nehézséggel járna, "az illető tisztviselők kivételesen törvényhatóságaik jegyzőkönyvi nyelveinek bármelyikét is használhatják. A törvényhatósági tisztviselők a községekkel, gyülekezetekkel, intézetekkel és magánosokkal való hivatalos érintkezéseikben a lehetőségig ezek nyelvét használják". A törvényhatóságok az államkormányhoz intézett irataikban a magyar mellett hasábosan használhatják saját jegyzőkönyvi nyelveik bármelyikét is. Ugyanez érvényes a felsőbb egyházi hatóságokra is. Ők azonban tanácskozási, jegyzőkönyvi és ügykezelési nyelvüket maguk határozhatják meg. Az országgyűlés és a kormány hivatalos nyelve a magyar, de a törvényeket az országban lakó minden más nemzetiség nyelvén is ki kell adni. A kormány a hozzá intézett nem magyar nyelvű beadványokra a beadvány nyelvén is köteles a végzést kiadni.
Az egyházak és községek az általuk fenntartott iskolák oktatási nyelvét maguk határozzák meg. De a törvény az állam számára is előírta, hogy az állami iskolákban "köteles a lehetőségig gondoskodni arról, hogy a hon bármely nemzetiségű, nagyobb tömegekben együttélő polgárai az általok lakott vidék közelében anyanyelvökön képezhessék magokat egészen addig, hol a magasabb akadémiai képzés kezdődik". Az egyetemen pedig nyelvi és irodalmi tanszékeket kellett létesíteni a nemzetiségek számára.
Kodifikálta a törvény a különböző nemzetiségű állampolgárok iskolaalapítási és egyesülési jogát. "A nyelv, művészet, tudomány, gazdaság, ipar és kereskedelem előmozdítására szolgáló intézetek felállítása végett az egyes honpolgárok, az állam törvényszabta felügyelete alatt, társulatokba vagy egyletekbe összeállhatnak, és összeállván szabályokat alkothatnak, az államkormány által helybenhagyott szabályok értelmében eljárhatnak, pénzalapot gyűjthetnek, és azt nemzetiségi törvényes igényeiknek is megfelelően kezelhetik." Ezen intézetek és egyletek nyelvét az alapítók határozzák meg.
A nemzetiségi (főleg román és szerb) képviselők nem fogadták el a magyar törvényjavaslatot, és tiltakozásul kivonultak az ülésteremből. Egyébként ők is elkészítették a maguk törvényjavaslatát. Míg a magyar javaslat általában az egyes állampolgárok számára biztosít nyelvhasználati, egyesülési és iskolaalapítási jogokat, addig a nemzetiségi képviselők előterjesztése elsősorban azt kívánja, hogy az öt legnagyobb etnikai kisebbséget ismerjék el a magyarral egyenjogú "országos nemzeteknek", s ezek a nemzeti közösségek, mint jogi személyek, kapjanak politikai jogokat. A nemzeti jogok alanya tehát az egyik felfogás szerint az egyes állampolgár, a másik szerint a nemzeti közösség. A kisebbségi javaslat azzal a megállapítással kezdődik, hogy "Magyarországban a következő történeti országos népségek, ú.m. a magyarok, románok, szerbek, szlovákok, oroszok és németek egyenjogú országos nemzeteknek ismertetnek el." A hat nemzetnek jogában áll saját nemzeti zászlóját használni, s mindegyik "megfelelőleg legyen képviselve az országgyűlés felsőházában, a központi hatóságoknál, feltörvényszékeknél, a vármegyék illetőleg kerületek élén és egyáltalában azon méltóságokban és hivatalokban, amelyek betöltése a korona, illetőleg a végrehajtó hatalom kinevezésétől függ". Olyan területi autonómiát, mint 1861-ben a szerb és szlovák nemzeti gyűlések, ezúttal nem követeltek, de azt kívánták, hogy a vármegyék és a választókerületek területét oly módon kerekítsék ki, hogy azok legalábbis nagyobb részben egyazon nemzetiségből álljanak. A hivatalos nyelv minden községben, megyében és városban a többség nyelve, "föltéve, hogy ama többség a hat országos nemzetiség egyikéhez tartozik". A kisebbségek nyelve mindenütt második hivatalos nyelvként használható. A megyék és városok a felsőbb, állami hatóságokkal saját hivatalos nyelvükön levelezhetnek, s azoktól is ugyanazon a nyelven kapnak minden leiratot. Azt is kívánja a javaslat, hogy az országgyűlésen a magyaron kívül más nyelven is lehessen felszólalni, s a központi hatóságoknál is használhatók legyenek a kisebbségi nyelvek. Az iskolákban az ország történetén kívül saját nemzetük történetének oktatását is óhajtják, az egyetemeken és a jogakadémiákon pedig kérik kisebbségi nyelvű előadások és vizsgák lehetőségének megadását. Kossuth alkotmánytervéhez hasonló személyi vagy kulturális nemzeti autonómiát kérnek, azaz álljon szabadságában "minden országos nemzetnek a népoktatás, nemzeti művelődés és felvilágosodás céljából szervesen egyesülni, nemzeti gyűlésben vagy nemzeti kongresszusban nemzeti egységének közegét megalakítani és szervezni".
A nemzetiségi törvény rendelkezéseit egyes szakterületeken kiegészítette néhány egykorú törvény, amely a nyelvhasználatot lényegében a nemzetiségi törvénynek megfelelően szabályozta. Ilyen volt mindenekelőtt a népiskolai törvény (1868. évi XXXVIII. törvénycikk), amely biztosította a felekezetek, társulatok, községek és magánszemélyek iskolaalapítási és fenntartási jogát. A felekezetek iskoláik számára maguk választhatták a tanítókat, maguk határozhatták meg a tankönyveket és a tantervet. A törvény kimondotta, hogy a népiskolákban "minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike. Vegyes ajkú községekben ez okból oly tanító alkalmazandó, aki a községben divatozó nyelveken tanítani képes. Népesebb községekben, ahol többféle nyelvű lakosok tömegesen laknak, amennyire a község ereje engedi, különböző ajkú segédtanítók is választatnak." A magyar államnyelvet az elemi iskolákban tantárgyként sem kellett oktatni, ez csak a polgári iskolákban és a tanítóképzőkben volt kötelező. A népiskolákban csak egy évtizeddel később, 1879-ben rendelték el a magyar nyelv tantárgyként való oktatását (1879. évi XVIII. törvénycikk), s ez - a tanítóknak a magyar nyelv elsajátítására adott négyéves határidő lejártával - 1883-tól vált minden iskolában kötelezővé. Ugyanebben az évben írták elő minden középiskola számára a magyar nyelv és irodalom oktatását. 1891-ben elrendelték, hogy az óvodai foglalkozást is fel kell használni a magyar nyelv elemeinek elsajátítására. 1907-ben az úgynevezett lex Apponyi ismét kötelezővé tette a magyar nyelv oktatását, s intézkedéseket hozott ennek hatékonyabbá tétele érdekében. A helynevekről szóló törvény 1898-ban kimondotta, hogy minden községnek a magyar neve a hivatalos. Ezek voltak azok a törvények, amelyek a magyar hivatalos nyelv használatát a nemzetiségi törvényen túl kiterjesztették, a nemzetiségek heves tiltakozása mellett.
A törvény rendelkezéseinek végrehajtása túlnyomórészt az önkormányzati szervek, a törvényhatóságok, a községek és az egyházközségek hatáskörébe tartozott, ezért e téren szinte megyéről megyére, községről községre eltérő állapotokkal találkozunk. A fejlődés - főleg 1875 után - egyre inkább érvényesülő tendenciája kétségkívül az volt, hogy a magyar államnyelv hivatalos használata túlterjedt a nemzetiségi törvényben megszabott határokon. A kormány álláspontjára e kérdésben jellemző Tisza Kálmán miniszterelnök kijelentése 1883-ban, amely szerint a kormány nem hozott olyan rendelkezéseket, amelyek az alsó bíróságoknál vagy a községekben megtiltották volna az anyanyelv használatát, de elismerte, hogy "a magyar faj iránti túlbuzgalomból egyes községekben ilyen eljárás követtetett". Még a 20. század elején, a szabadelvű kormányoknál türelmetlenebb nemzetiségi politikát folytató koalíciós kormány idején, 1907-ben is találkozunk olyan belügyminiszteri rendelettel, amely különös súlyt helyezett arra, "hogy azok a vármegyei tisztviselők, akik a néppel hivataluknál fogva folytonos és sűrű érintkezésben vannak, tehát elsősorban a járási főszolgabírák és szolgabírák, az illető járás lakosságának nyelvét bírják". Az 1913. évi választójogi törvényjavaslat indoklásában a belügyminiszter leszögezte, hogy a választójog gyakorlásának nem lehet előfeltétele a magyar államnyelv ismerete. "Az ezeréves magyar állam tradíciója egyáltalán nem ismeri az állami nyelv tudásán alapuló előjogokat. A magyar törvényhozás soha senkit sem zárt ki a politikai nemzet köréből azért, mert magyarul nem tudott."
A kiegyezést követő években a nemzetiségi értelmiség fokozatosan kiszorult az állam központi intézményeiből, s nem nyílt számára érdemi érvényesülési lehetőség a helyi önkormányzatok, a megyék és városok keretei között sem. A szűk körű választójog és a választásoknál érvényesülő közigazgatási nyomás miatt egyre kevesebb nemzetiségi képviselő került be a parlamentbe. Ilyen körülmények között a nemzetiségi pártok fokozatosan passzivitásba vonultak, vagyis nem indítottak saját jelölteket a választások alkalmával.
Ez a helyzet csak a 20. század elején változott meg. A századfordulón a tőkés gazdasági fejlődés és a modernizáció hullámai elérték az ország túlnyomóan nemzetiségek lakta keleti és északi vidékeit is. Ennek a folyamatnak fontos következményei voltak a nemzetiségek társadalmi viszonyaira és politikai mozgalmára nézve. A nemzetiségi polgárság számban megnövekedett, gazdaságilag megerősödött, s maga mögött érezhette az időközben önálló királysággá alakult Románia és Szerbia támogatását, illetve a szlovákok a szomszédos, de náluk minden szempontból fejlettebb csehektől kaptak gazdasági és politikai segítséget, a ruszinok iránt pedig Oroszország mutatott érdeklődést. A parasztság polgárosodásának kibontakozása és az ipari munkásság kialakulása kiszélesítette a nemzeti politikai mozgalmak potenciális társadalmi bázisát. A nekilendülő tőkés fejlődés és iparosodás tehát létrehozta a polgári nemzetté válás kiteljesedésének gazdasági és társadalmi feltételeit.
E változások hatása megmutatkozott a nemzetiségi pártok politikai magatartásában is. A 20. század elején a szlovákok, a románok és szerbek újra a politikai aktivitás terére léptek, s az országgyűlésen ismét növekvő számú nemzetiségi képviselővel találkozunk. Lényegesen átalakult a nemzetiségi pártok programja és taktikája is. A század elején elfogadott nemzetiségi politikai programokban egyrészt a nemzeti mozgalmak vezetését átvevő új polgári és értelmiségi csoportok demokratikus törekvései tükröződtek, másrészt a nemzeti mozgalmak társadalmi bázisát alkotó paraszti és kispolgári tömegek igényei.
A nemzetiségi pártok programja és tevékenysége egyaránt arról tanúskodott, hogy az ország általános demokratizálása révén igyekeztek közelebb jutni nemzeti céljaik megvalósulásához. Az általános és titkos választójog követelése valamennyi politikailag szervezett nemzeti mozgalom programjában szerepelt. Hasonlóan általános volt a parasztság és a kispolgárság, sőt a munkásság szociális helyzetét javító reformintézkedések követelése is. A demokratikus és szociális program előtérbe nyomulásával szemben a nemzeti politikai követelések a korábbiakhoz képest látszólag mérséklődtek. A területi önkormányzat már nem szerepelt e programokban. Elfogadják a dualista rendszert (de közben egyes nemzetiségi vezetők szoros kapcsolatban állnak a dualizmus felszámolására készülő Ferenc Ferdinánd trónörökössel), s a korábban támadott, elutasított nemzetiségi törvénybe kapaszkodnak: követelik annak maradéktalan végrehajtását, az abban biztosított széles körű nemzetiségi jogok tényleges érvényesítését.
A horvátok
Sem a nemzetiségi törvény, sem a többi, fent idézett törvény nem vonatkozott "a külön területtel bíró s politikai tekintetben is külön nemzetet képező" Horvátországra, amelynek Magyarországhoz való államjogi viszonyát az az egyezmény szabályozta, amelyet a magyar országgyűlés és a horvát sabor küldöttsége kötött 1868-ban, s amelyet mindkét ország törvényhozása úgy cikkelyezett be, mint egyéb nemzetközi egyezményeket szokás (1868. évi XXX. tc. Magyarországon, 1868. évi I. tc. Horvátországban). A két ország közjogi viszonyát szabályozó "horvát kiegyezés" mindenekelőtt kimondotta, hogy a két ország kifelé "egy és ugyanazon állami közösséget képez". Az államközösségen belül Horvátország "külön territoriummal bíró politikai nemzet", amely "belügyeire nézve saját törvényhozással és kormányzattal bír." Megállapítja az egyezmény, hogy a két ország között vannak közös ügyek, amelyekre nézve a törvényhozás és a kormányzat is közös. E közös ügyek költségeihez Horvátország az úgynevezett adóképességi arány (kvóta) szerint járul hozzá, amelyet 6,4 százalékban állapítottak meg. Ebben az esetben viszont semmi sem maradt volna az autonómia költségeire. Ezért a magyarok hozzájárultak ahhoz, hogy a horvátok a bevételeik 44 százalékát megtarthassák a saját belügyi szükségleteik fedezésére, a közösügyi hozzájárulásból hiányzó összeget pedig Magyarország pótolta. Ez a kérdés a horvát-magyar pénzügyi kiegyezés tízévenkénti megújításai alkalmával mindig heves vitákra adott okot, s a horvátok emiatt egyre erőteljesebben követelték a pénzügyi autonómiát is. A közös ügyekben a törvényhozás a pesti közös országgyűlést illeti, amelyre a horvát sabor 29 (később a Határőrvidék visszacsatolása után 40) képviselőt küld. A horvát képviselőknek jogukban áll a közös országgyűlésen és a delegációban a horvát nyelvet használniuk. Horvátország érdekeit a közös kormányban egy tárca nélküli horvát-szlavón-dalmát miniszter képviseli. A közös minisztériumokban és egyéb központi kormányszervekben a horvát ügyek intézésére külön horvát osztályokat kell felállítani.
Horvátország önkormányzata a belügyi igazgatásra, az igazságügyre és a vallás- és közoktatásügyre terjedt ki. Ezeket az ügyeket az autonóm országos kormány intézte, amelynek élén a közös miniszterelnök javaslatára az uralkodó által kinevezett s a horvát sabornak felelős bán állt. Az egyezmény értelmében Horvátország területén semmilyen formában nem érvényesülhetett a magyar államnyelv, mert nemcsak az autonóm ügyek, a törvényhozás, a közigazgatás, a bíráskodás és az oktatás nyelve volt horvát, hanem a közös kormányzat közegeinek hivatalos nyelve is. A budapesti közös minisztériumok Horvátországból kötelesek voltak elfogadni horvát nyelvű előterjesztéseket és beadványokat, s azokra ugyanazon a nyelven válaszolni. Egyes magyar kormányok időnként megkísérelték a magyar hivatalos nyelv érvényesítését Horvátországban is, a horvátok azonban sikeresen elhárították az ilyen kísérleteket. Az egyezmény elismerte Horvátország területi igényét a horvát-szlavón Határőrvidékre, valamint Dalmáciára. A Határőrvidéken 1869 után fokozatosan felszámolták a katonai rendszert, s a területet polgári közigazgatás alá helyezték és bekebelezték Horvátországba. Dalmácia azonban mindvégig Ausztria tartománya maradt, de a horvátok azzal fejezték ki jogigényüket, hogy országuk hivatalos neve Horvát-Szlavón-Dalmát Királyság vagy Háromegykirályság volt. A három keletszlavóniai vármegyét (Pozsega, Szerém, Verőce), amelyek 1848 előtt vita tárgyát képezték a két ország között, az egyezmény Horvátország integráns részeként jelölte meg, ezekről tehát Magyarország végérvényesen lemondott. Nem mondott le viszont Magyarország sem a horvátok által igényelt Muraközről, sem Fiuméről és környékéről, amelyet továbbra is a magyar koronához csatolt külön testnek tekintett. Mivel ebben a kérdésben nem tudtak megegyezni, ideiglenes megoldáshoz folyamodtak, s létrejött az úgynevezett fiumei provizórium, amely egészen 1918-ig fennállott. Ennek értelmében Fiume városa és kerülete élén a magyar kormány hatásköre alá tartozó kormányzó állt, s a városban hivatalos nyelvként az olaszt használták.
A horvát politikai közvélemény többsége elégedetlen volt a kiegyezéssel, mert kevesellte az önkormányzatot. Horvátországot teljesen önálló, Magyarországgal, Ausztriával egyenrangú országnak szerették volna látni, amelyet csak az uralkodó személye kapcsolna össze a Monarchia másik két államával. A gazdasági válság hatására azonban 1873-ban az ellenzék egy része is elfogadta a kiegyezést. Ezt követően Ivan Mazuranic bánsága (1873-1880) idején kiépültek a legfontosabb nemzeti és kulturális intézmények (1874-ben megnyílt a zágrábi egyetem), majd az 1880-as és 1890-es években Khuen-Héderváry Károly bán (1883-1903) idején felgyorsult a gazdasági növekedés, s a népesség is gyorsabban gyarapodott, mint Magyarországon (1869-ben 1,8 millió, 1910-ben 2,6 millió lakos).
Az első világháború előtti évtizedben két politikai csoportosulás küzdelme határozta meg Horvátország politikai életét. Az 1905-ben megalakult horvát-szerb koalíció végcélként egy délszláv szövetségi állam létrehozását tűzte ki. A Jogpárt különböző irányzatai viszont a trializmus hívei voltak, azaz azt szerették volna kiharcolni, hogy a Monarchia délszlávok lakta területeiből alakuljon egy Ausztriával és Magyarországgal egyenjogú és egyenrangú délszláv állam.
A szerbek és a kisebb délszláv népcsoportok
A több mint egymilliós szerbség nagyobbik része Horvátországban élt, főleg az egykori katonai Határőrvidéken. A szerb társadalom kétharmada birtokos parasztokból állt, s valamennyi magyarországi nép között náluk volt legnagyobb a gazdag parasztság számaránya. Viszonylag jelentős kereskedő polgársággal és értelmiséggel is rendelkeztek. A polgárság és az értelmiség az 1870-es évek elején kiszorította a főpapságot a nemzeti mozgalom irányításából, sőt magának a szerb nemzeti egyházi önkormányzatnak a vezetéséből is. A nemzeti egyházi kongresszusban és az egyházi önkormányzat vezető testületeiben mindenütt a világiak voltak többségben a papsággal szemben. A szerb politika irányítása a kiegyezés körüli években a Svetozar Miletic által alapított Szerb Nemzeti Liberális Párt kezében volt. Mileticet kétszer is perbe fogták, és fogházbüntetésre ítélték. Az 1880-as években a párt kettévált, s a századfordulón a szerb nemzeti egyházi önkormányzat és a politika vezető pozíciói a Jaša Tomic vezette Radikális Párt kezébe kerültek. A 19. század végén a szerbek politikai, gazdasági, társadalmi és politikai életének súlypontja egyre inkább Horvátországba helyeződött át, ahol a horvát ellenzéki pártok egy részével együtt 1905-ben létrehozták a horvát-szerb koalíciót. Bosznia annexiója 1908-ban kiélezte a szerb kérdést, s innen szinte egyenes út vezetett a szarajevói merénylethez.
A Magyarországon élő kisebb délszláv népcsoportok, a bácskai bunyevácok, a baranyai sokácok, a dél- és délnyugat-dunántúli horvátok és a szlovének körében nem fejlődött ki politikai mozgalom. Csekély számú értelmiségük és polgárságuk elmagyarosodott, s a parasztság zöme is kétnyelvű volt, anyanyelvükön kívül magyarul is beszéltek. Néhány lelkes katolikus pap és tanító a helyi nyelvjárásokat igyekezett irodalmi nyelvvé fejleszteni: naptárakat, vallásos könyveket és újságokat adtak ki a parasztság számára. A magyar hatóságok támogatták a helyi nyelvjárások irodalmi és oktatási nyelvvé fejlesztését, mert úgy vélték, hogy ezzel elősegíthetik e népcsoportok elkülönülését a nagy délszláv népi tömbtől, és meggátolhatják a szerb-horvát, illetve szlovén irodalmi nyelv elterjedését közöttük.
A szlovákok
A magyarok és a németek után a szlovákok voltak a Kárpát-medence legpolgárosultabb, legfejlettebb nemzetisége. De őket érték a legsúlyosabb etnikai és társadalmi veszteségek is. Bár természetes szaporodásuk nagyobb volt az országos átlagnál, lélekszámuk 1880 és 1910 között mindössze 4 százalékkal gyarapodott. Számukat egyaránt apasztotta a kivándorlás és a magyarosodás. A felvidéki megyéken kívül jelentős szlovák csoportok éltek az Alföldön (Békésben, Csanád megyében, a Bácskában, a Nyírségben, Pest környékén, a Pilis hegységben), s több tízezer szlovák munkás dolgozott Budapest gyáraiban és építkezésein. A szlovákoknak nem volt autonóm nemzeti egyházuk, mint a románoknak és a szerbeknek, nem voltak nemzeti kulturális és oktatási intézményeik sem, mert a három szlovák gimnáziumot 1874-ben politikai okokból bezárták, a következő évben pedig a Matica Slovenskát is feloszlatták. Ezek az intézkedések megpecsételték annak a Budapesten kialakult csoportnak a sorsát, amelyet "új szlovák iskolának" neveztek, s amely a magyar liberálisokkal együttműködve, az országos közéletbe bekapcsolódva kereste a szlovák nemzeti fejlődés kibontakozásának lehetőségét. A szlovák nemzeti politika székhelye a kiegyezés után egy kis felvidéki város, Turócszentmárton lett. A szlovák nemzeti mozgalom az 1870-es években teljesen visszavonult az országos politika küzdőteréről, s passzivitásba húzódott.
A szlovák nemzeti politika megélénkülését két új irányzat fellépése eredményezte a századfordulón. Az egyik a katolikus Néppárt keretében kialakult, majd Andrej Hlinka vezetésével önállósuló szlovák néppárti irányzat volt, a másik a csehekkel való együttműködést, sőt szoros egységet hirdető polgári radikális "hlaszista" csoport. A "hlaszisták", akik nevüket a Szakolcán megjelenő Hlas (Hang) című újságjukról kapták, Tomaš G. Masarýk prágai egyetemi tanár tanítványai voltak, s csatlakozott hozzájuk a budapesti szlovák egyetemi ifjúság és értelmiség is, Milan Hodza vezetésével. Mindkét irányzat a szlovák parasztság és kispolgárság nemzeti öntudatosítására, szervezésére törekedett, de sikerült híveket szerezniük az ipari munkásság körében is.
A románok
A történeti Magyarország legnagyobb létszámú nemzeti kisebbségét a románok alkották, akik körülbelül fele-fele arányban éltek Erdélyben, valamint a Bánságban és Kelet-Magyarországon. A kiegyezés után külön Román Nemzeti Párt alakult Erdélyben és Magyarországon. A két párt 1881-ben egyesült. A románok tiltakoztak az unió ellen, s szerették volna helyreállítani Erdély autonómiáját. Politikailag a magyarországi románok jóval kedvezőbb helyzetben voltak, mint az erdélyiek, ahol a magas cenzus miatt a felnőtt (24 éven felüli) román férfiaknak csak 6 százaléka rendelkezett választójoggal, míg Magyarországon arányuk elérte a 24 százalékot. Ezért az erdélyi Román Nemzeti Párt a passzivitás mellett döntött, vagyis nem vett részt a választásokon, míg a magyarországiak aktív politikát folytattak. Az 1880-as években a román nemzeti politika irányítását a nagyszebeni Tribuna című újság körül tömörült fiatal értelmiségi gárda vette át, Ion Slavici vezetésével. Az ő befolyásukra határozta el a Román Nemzeti Párt központi bizottsága, hogy a románok sérelmeit és kívánságait memorandumban terjeszti az uralkodó elé, s tőle kér oltalmat a magyar kormánnyal szemben. A Memorandumot 1892-ben 300 tagú küldöttség vitte Bécsbe, Ferenc József azonban nem fogadta őket, s az iratot felbontatlanul átküldték Budapestre a magyar kormányhoz, amely szintén felbontatlanul visszajuttatta a román párt elnökéhez. A románok azonban a Memorandumot közzétették a sajtóban, és több nyelvre lefordítva külföldön is terjesztették. Erre az ügyészség sajtópert indított a román nemzeti bizottság tagjai ellen. A Memorandum-per tárgyalására számos külföldi újságíró érkezett Kolozsvárra, s a románok - Bukarest segítségével - ügyesen kihasználták ezt arra, hogy a nemzetközi közvélemény figyelmét felhívják a magyarországi nemzetiségi kérdésre, a kisebbségek sérelmeire.
A románok gazdasági, kulturális és politikai központjai a 19. században Dél-Erdélyben voltak (Brassó, Nagyszeben, Balázsfalva), a századfordulón azonban a román nemzeti mozgalom súlypontja áthelyeződött Dél-Magyarországra (Arad, Temesvár, Lugos), részben pedig Budapestre. 1905-ben a Román Nemzeti Párt is a politikai aktivitás terére lépett, s ettől kezdve ismét ültek román nemzeti képviselők a budapesti parlamentben.
Ahogy a szomszédos Románia önálló királysággá vált, úgy erősödött a román irredentamozgalom, azaz a Kárpátokon inneni és túli románság kulturális, majd politikai egységének megvalósítására irányuló törekvés. A román nemzeti egység érdekében elsősorban a Bukarestben 1891-ben alapított Liga Culturală, a "Románok kulturális egységének ligája" fejtett ki élénk propagandát. Az első világháború előtti években Tisza István tárgyalásokat kezdeményezett a román politikai vezetőkkel, a felkínált engedmények azonban a román felet nem elégítették ki, s a tárgyalások - részben Ferenc Ferdinánd trónörökös közbelépésére - eredménytelenül megszakadtak.
A ruszinok
A Kárpátalján élő ruszinok körében szervezett politikai mozgalom, nemzeti politikai párt nem alakult ki. A nemzeti mozgalom a nyelv és a kultúra ápolására és fejlesztésére szorítkozott, s ennek a nemzeti kultúrának a hordozói és művelői szinte kizárólag görög katolikus papok voltak. Egyelőre azonban az sem dőlt még el, hogy milyen nyelvű is legyen ez a létrehozandó ruszin nemzeti kultúra. A kiegyezés idején a "ruszofil" irányzat volt uralmon, amely a nagyorosz nyelvet igyekezett elterjeszteni a kisszámú írástudó ruszin körében. Ezt képviselte a ruszinok kulturális intézménye, a Szent Bazil Társulat is. A 1870-es években azonban a társulat irányt váltott, s a helyi nyelvjárást igyekezett irodalmi nyelvvé fejleszteni.
A századvégen a ruszin kérdés szociális problémaként jelentkezett. A nagyarányú kivándorlás, a gazdaság stagnálása, a ruszin parasztság nyomora szükségessé tette a kormányzati beavatkozást. Darányi Ignác földművelésügyi miniszter 1897-ben megindította az úgynevezett hegyvidéki akciót, amelynek célja a táj adottságainak megfelelő havasi állattenyésztés és tejgazdaság kifejlesztése volt. Ezt az akciót később kiterjesztették a Székelyföldre és a szlováklakta Északi Felföldre is.
Sajátos formája volt a ruszin nemzeti ébredésnek az úgynevezett skizma-mozgalom, vagyis a görög katolikus vallásról visszatérés a 17. században elhagyott ortodox (görögkeleti) valláshoz. A skizmát az Amerikából hazatérő kivándorlók hozták magukkal, s a mozgalom a cári Oroszország részéről is ösztönzést és támogatást kapott. A kormány 1913-ban hazaárulás és államellenes izgatás vádjával nagyszabású politikai pert indított a máramarosi skizmatikus parasztok ellen.
A németek
A kétmillió, magát német anyanyelvűnek valló magyar állampolgár közül csak az erdélyi szászok mintegy 200 ezres csoportja rendelkezett fejlett nemzeti tudattal és jól szervezett politikai mozgalommal. Ők voltak a történeti Magyarország gazdaságilag és kulturálisan legfejlettebb népcsoportja. A szászok területi autonómiával, jelentős nemzeti vagyonnal önálló evangélikus egyházzal rendelkeztek, s különösen fejlett volt iskolarendszerük. A kormány azonban 1876-ban felszámolta a területi önkormányzatot, a Királyföldet betagolta az újonnan kialakított megyékbe, megszüntette a Szász Nemzeti Egyetem politikai és közigazgatási hatáskörét, s tevékenységét csupán a nemzeti vagyon és az iskolák kezelésére korlátozta. A szászok több mint egy évtizedes sértett duzzogás után 1890-ben békültek ki az új helyzettel. A szász képviselők beléptek a kormánypártba, a szász fiatalok pedig egyre nagyobb számban kaptak helyet az állami hivatalokban.
A csaknem 800 éve Erdélyben élő, saját nemzeti intézményekkel rendelkező szászok körében sajátos népi öntudat alakult ki, s nem vállaltak közösséget a másfél milliós magyarországi németséggel, s főleg a 18. században betelepült "svábokkal". A németek különböző időpontokban költöztek be Magyarországra, szétszórt, kisebb-nagyobb tömböket alkotva. Egymástól elkülönülő, egymással alig érintkező népi és társadalmi csoportokban éltek, a legtöbb esetben más etnikumokkal erősen keveredve. Nem volt kapcsolat a városok nagyrészt középkori eredetű német polgársága és a 18. század folyamán betelepült "sváb" parasztság között. Már a 19. század első felében kezdetét vette a németség gyors ütemű magyarosodása. Az 1870-es években Edmund Steinacker eredménytelenül próbálkozott a német városi polgárság körében modern német nemzeti tudat kialakításával, német polgári párt szervezésével. Csak a 20. század elején bontakozott ki modern nemzeti mozgalom a bánáti svábok körében, s 1907-ben Steinacker kezdeményezésére megalakult a Magyarországi Német Néppárt.
POLITIKAI FÖLDRAJZ
Az Osztrák-Magyar Monarchia szerkezete
A kiegyezés évtizedekre megszilárdította a Monarchiát; Ferenc József - az 1866-ban elszenvedett veszteségek után - többé nem kényszerült arra, hogy a dinasztia újabb törzsterületeiről lemondjon, sőt a jogara alatt álló birodalom utóbb még gyarapodott is. 1878-ban a nagyhatalmak berlini kongresszusa felhatalmazása alapján - de a helyi lakosság ellenállása miatt csak szabályos hadjárat eredményeképpen - a császári és királyi hadsereg megszállta a visszaszoruló Oszmán Birodalomból Bosznia-Hercegovinát és a Novi Pazar-i szandzsákot, amelyek azonban hivatalosan ezután is a szultán uralma alatt állottak. A Monarchia 1908-ban Bosznia-Hercegovinát saját területéhez csatolta, annektálta.
Az Osztrák-Magyar Monarchia hivatalos elnevezésű államalakulat így a kiegyezés után két, 1878 után három egységből állott. Az Osztrák Császárság korábbi belső tartományi tagoltságát megtartva alkotta az egyik felét, a vele egyenrangú Magyar Királyság a másikat. Az 1878-ban okkupált területeket belpolitikai, nemzetiségpolitikai és presztízsszempontok miatt nem lehetett egyik vagy másik félhez csatolni. Annak érdekében, nehogy "a dualizmus megzavartatására alkalom nyújthassék", a szerzeményt közös fennhatóság alatt igazgatták; eleinte a minisztertanács alá tartozott. A létrehozott tartományi kormány utóbb a közös kormányzat által kinevezett hivatalnokokból állt, és - megszállt országról lévén szó - a hadvezetés, valamint a közös pénzügyminiszter irányításával működött. A területet 1880-ban már a közös vámterületbe is bekapcsolták. A Monarchia összterülete 1869-ben 677 000 km2 volt, ehhez járult az új szerzemény a maga 51 110 km2 területével és 1,3 millió lakossal.
A Magyar Királyság 1867-1918 között
A Magyar Királyság - először azóta, hogy a Habsburgok a magyar trónra ültek, több száz éves magyar jogigényt és álmot rövid fél évszázadra valóra váltva - most már ténylegesen felölelte a magyar korona országainak nevezett területek egészét. A sokat emlegetett "történelmi Magyarország" abban a formájában, ahogyan majd Trianon után hivatkoznak rá, az újkorban csak a dualizmus évtizedeiben létezett.
Az uralkodó a magyarokkal való kiegyezés érdekében felhagyott a nemzetiségek egyenrangúsági és különállási igényeinek támogatásával. 1865-1866 fordulóján Ferenc József Erdélynek - a régi, rendi szabályok szerint összeülő, magyar többségű - országgyűlésétől várt állásfoglalást a nagyfejedelemség államjogi státusa kérdésében. Amikor az erdélyi országgyűlés a románság tiltakozása ellenére az 1848-as unió megújítása mellett döntött, felszólította az országrészt, hogy küldje el képviselőit a magyar népképviseleti országgyűlésbe. A választási rendszer miatt az erdélyi képviselők többsége magyar volt, s vezető pozícióinak megtartása érdekében többnyire az adott dualista államszerkezetet, a kiegyezést támogatta. Az unió így egyszerre szolgálta a kiegyezés rendszerének szilárdságát, s a magyarságnak a Magyar Királyságon belüli hegemóniáját és területi integritását. A kiegyezés meghozta azután a kormányzati egység megvalósulását is, az unióval összefüggő kérdéseket az 1868. évi XLIII. törvénycikk szabályozta.
Nehezebb volt az önkényuralom alatt különállást szerzett Horvát-Szlavónország visszacsatolása. Amikor az udvar rászánta magát a dualizmus elfogadására, a viszony rendezését a két érdekelt félre hagyta. Az uralkodó ugyan a horvátokat is felszólította, hogy küldjenek képviselőket a magyar országgyűlésbe, de a horvátok önállóságukat őrizve és kedvezőbb státus elérésének reményében nem éltek e lehetőséggel. A hatalmi eszközökkel kikényszerített horvát-magyar kiegyezés (1868. évi XXX. törvénycikk) végül "egy és ugyanazon államközösségen" belül ismerte el a horvátokat külön területtel rendelkező politikai nemzetnek, és ruházta fel őket széles körű autonómia gyakorlásának jogával, melynek révén a horvát nemzet hozzájutott az önálló állami lét egyes elemeihez. Horvátország saját országgyűlése (sabor) az igazságügy, a vallás- és közoktatásügy terén teljesen önállóan hozott törvényeket, s a közigazgatás is külön horvát autonóm kormányzat kezében volt. Ezekben az ügyekben a horvát sabor, illetve a horvát képviselők nélküli magyar országgyűlés külön-külön hozott törvényeket, az iskolákat, a büntető- és perjogot például a két ország maga szabályozta. A 29 (a Határőrvidék megszüntetése után 40) horvát képviselővel és két főrendiházi taggal kiegészült magyar országgyűlés és a magyar kormány jogkörébe tartozott az összes többi kérdés: az udvartartás, a védrendszer, a gazdasági, a kereskedelmi és a közlekedési ügyek, valamint az említett három ügykör kivételével a pénzügyek is. Horvátország adóképességéhez és Magyarország tehervállalásához képest csekélyebb arányban, de összbevételei több mint felével járult hozzá a magyar költségvetéshez, s csak 44-45 százalékot tarthatott meg saját kiadásaira. A horvát kormány az említett ügykörök szerinti három osztályfőnökből állott, élén a sabornak felelős bánnal, akit a magyar miniszterelnök ajánlására és ellenjegyzésével az uralkodó nevezett ki. Horvátországban a hivatalos nyelv a horvát lett. A horvát közvélemény mindvégig elégedetlen volt e kiegyezéssel, és a két ország kapcsolatát a szélesebb autonómia, sőt a teljes egyenrangúság és függetlenség alapján kívánta volna rendezni, a magyar politika azonban nem engedett e törekvéseknek. Vita tárgyát képezte köztük a Zala megye részét képező horvát lakosságú Muraköz, valamint Fiume hovatartozása is.
A horvátok igénye, hogy Fiume, a magyar tengeri kereskedelem kapuja hozzájuk tartozzon, nemcsak a magyar politika ellenállásán szenvedett hajótörést, hanem az érdekelt város lakosainak törekvésein is. Az olasz polgárság ugyanis a magyar kormány oltalma alatt kívánta megőrizni kiváltságos jogállását és önkormányzatát. Megegyezés nem született, az ideiglenes rendezésnek szánt állapot (fiumei provizórium, 1870) azonban a korszak végéig fennmaradt: a várost magát mint a "magyar koronához csatolt külön testet", a magyar kormány alá tartozó kormányzó igazgatta, míg a környék, Fiume vármegye és Buccari Horvátországhoz került. Fiume városában a hivatalos nyelv az olasz lett.
1870 után a magyar kormány a magyar korona országaiból már csak egy országrész felett nem gyakorolt ellenőrzést; a Határőrvidéket és 1,2 millió lakosát az osztrák, majd a közös katonai hatóságok igazgatták. Az osztrák katonai és bürokrata körök, az udvar egyes tagjai egy ideig bíztak abban, hogy e területet a magyar befolyás alól függetlenítve s kezükben tartva, nemcsak gyengítik a magyar politika pozícióit, hanem annak hátában bázist őrizhetnek meg akár az alkotmányos, akár az önkényuralmi központosításnak. A magyar politika azonban sikerrel védte ki e törekvéseket, s amikor az uralkodó meggyőződött a hatalomra került magyar vezető körök hűségéről, a rendszer szilárdságáról, többé maga sem akadályozta a terület helyzetének rendezését. A magyar országgyűlés 1873-ban rögzíthette törvényben az 1871-1872-es uralkodói rendeletek eredményét: a Határőrvidéket fokozatosan megszüntették. A magyarországi ezredek területét 1873-ra Torontál, Temes, Krassó-Szörény, valamint Bács-Bodrog megyékbe olvasztották, a horvát-szlavón Határőrvidéket azonban csak a következő évtized elejére tagolták a szomszédos horvát megyékbe.
A létrejött Magyar Királyság, 325 411 km2-nyi területével, 15,8 milliós (1869), illetve 20,886 milliós (1910) lakosságával a kettős Monarchia területéből 52 (1908 után 48), lakosságából 42 (1869), illetve 40 százalékkal részesedett.
Az igazgatás területi szerkezete
Az igazgatás területi viszonyait illetően a kiegyezés, a magyar kormányzat helyreállítása visszahozta a rendiségtől örökölt 1848-as helyzetet is. 1848-1849-ben a politikai események és viszonyok nem tették lehetővé az igazgatás átfogó rendezését, így fennmaradt a nemesi megyék, a szabad királyi városok, a szabad kerületek és székek rendi tagolódás által kialakított sokszínű és kevéssé ésszerű területi szervezete. Korábban ugyanis a települések és igazgatási egységek méretét, hatáskörét a lakók jogállása, régebben kivívott helyzetük, kiváltságaik szabták meg. A polgárosodás és a modernizáció korában azonban nem maradhattak érintetlenül a középszintű igazgatás egységei. A szabad királyi városok egy részének jogállása, öröklött kiváltságai és ténylegesen betöltött csekély funkciójuk gyakran ellentétben álltak egymással, a megyék közt méreteik és az általuk igazgatott népesség száma tekintetében nagy különbségek voltak. Míg Torna megyében 22 ezren laktak, addig Bács-Bodrogot csaknem félmillióan vallhatták otthonuknak. Egyes településeket hegyek és vizek választottak el a megyéjük központjától. A különleges jogállású népelemek szórt megtelepedése kezelhetetlen mozaikká darabolt szét igazgatási kereteket. Az erdélyi Felső Fehér megyét például a közbeékelődő szász és székely területek 18, egymástól olykor országrésznyi távolságra fekvő darabra tagolták, míg a jászkun kerület 9 elszigetelt részre széthullva terült el a Pest és Szeged határától csaknem Debrecenig elnyúló óriási alföldi térségben - ezeket csak az igazgatási szaknyelv és a jóindulat nevezhette "egységeknek".
A területrendezés a főváros egyesítésével kezdődött. Először csak a városrendezésre és az országos támogatással indult közmunkák irányítására - de már a városok autonómiájának sérelmezett csökkentésével - hozták létre a Fővárosi Közmunkák Tanácsát (1870. évi X. törvénycikk), majd az 1872. évi XXXVI. törvénycikk egyesítette Buda, Pest és Óbuda hatóságait is. Az országos méretű ésszerűsítő területrendezésre a törvényhatóságok és a községek törvényi szabályozása után (1870. évi XLII. és 1871. évi XVIII. törvénycikk) értek meg a feltételek. A Szapáry Gyula által 1873-ban előterjesztett tervezet a más megyékbe ékelt és szórtan elhelyezkedő, központoktól távol eső területeket a határok átszabásával, egyesítéssel, átcsatolásokkal kívánta felszámolni, az arányos beosztást a nagy megyék szétdarabolásával és a kisebbeknek más egységekhez csatolásával akarta kialakítani: a 81 megye, kerület, szék, vidék helyett 51 új megyét hozott volna létre, a 73 régi törvényhatósági jogú város számát 25-re akarta csökkenteni. A megyei vezető rétegek érdekeit sértő tervezetet azonban az országgyűlés nem tárgyalta meg.
Tisza Kálmán 1876-os javaslataiban - messzemenően méltányolva az aggodalmaskodók hatalmi és magyar nemzeti szempontjait - már igencsak mérsékelte a reformintézkedéseket, s csak a legszükségesebb esetekben változtatott rajtuk. Az 1876. évi XXXIII. törvénycikk így is jelentős. Egyrészt megszüntette az igazgatási egységek közt a korábbi rendi helyzet alapján kialakult s a polgári jogegyenlőség korában már semmivel sem indokolható különbségeket: a székeket, vidékeket és kerületeket mind megyévé alakította, vagy területüket a megyékbe olvasztotta. Másrészt - elfogadva azt az elvet, hogy a megyéknek összefüggő területe legyen - az igazgatási egységeknek a törzsterülettől távolabb eső, szigetszerűen elhelyezkedő részeit a körülöttük vagy közelebb fekvő egységekhez csatolva, megszüntette a beékelődéseket és a szórtságot.
Hozzákezdett az arányosításhoz és az ésszerűsítéshez is, ennek során azonban már tekintetbe kellett vennie a megyei igazgatásban nevelődött, ahhoz kötődő magyar politikai vezető réteg érdekeit és ellenállását. Csak az egykori Partiumban és Erdélyben - ahol amúgy is a legkevésbé volt korábban megfelelő a beosztás - sikerült nagyobb átrendezést elérni. A hosszú és keskeny vagy szórt erdélyi megyéket és székeket szétdarabolva, részeiket más elrendezésben egyesítve, egészen új, s a réginél valóban működőképesebb beosztást teremtettek, a kicsiny Zaránd megyét és Kővár-vidékét - területüket Hunyad és Szatmár megyékhez csatolva - egyszerűen megszüntették. Ezzel szemben egyetlen törpe megyét sem számoltak fel a korábbi szűkebben vett Magyarország területén, meghagyták még a gyakorta példaként emlegetett Ugocsa és Torna megyéket is. Szintén nem nyúltak a legnagyobb megyékhez: többek javaslata ellenére egyben hagyták az egyik legnagyobb területű, Pest-Pilis és Solt megyét, valamint a legnépesebbet, Bács-Bodrogot, sőt az előbbit még növelték is a Kiskunság egyes darabjaival. Sikeresnek bizonyult viszont Jász-Nagykun-Szolnok és Hajdú-Bihar megye létrehozása. Az előbbit a régi jászkun kerület öt darabjából, valamint Heves és Külső-Szolnok megye déli részeiből, az utóbbit a Hajdúkerület, valamint Szabolcs déli és Bihar megye északi részeiből egyesítették.
Határozottabban mert eljárni Tisza és az országgyűlés ott, ahol nem sérültek megyei érdekek: az 1876. évi XX. törvénycikk 26-ra csökkentette a törvényhatósági jogú városok számát, a többit a megyék alá rendelte. A lépés indokoltságát mutatja, hogy az utóbbiak közül több is nagyközségi szintre süllyedt vissza.
Az 1876-ban kialakult területi beosztás csekély korrekciókkal (például Torna és Abaúj megyék egyesítése) működőképesnek bizonyult, csak a Trianon okozta területveszteség sarkallja majd a törvényhozókat újabb lépésekre.