Vissza a tartalomjegyzékre

EGYHÁZTÖRTÉNET

VALLÁS, EGYHÁZ
NÉPI HIEDELEMVILÁG



VALLÁS, EGYHÁZ

A politizáló egyház - az egyház és a politika

Erősödő főkegyúri jog

A Zsigmond király halálát követő évtizedekben Magyarország a Szentszéknél elérte, hogy a pápák a gyakorlatban elismerték: a püspöki és érseki székeket a király (illetőleg a kormányzó s az országtanács) adományozhatja, mert övé a bemutatási és kinevezési jog. Róma az alkalmas jelöltek megerősítésével volt kénytelen megelégedni. Amennyiben azonban a Szentszék megtagadta a megerősítést, a király jelöltje választott (electus) püspökként is vezethette egyházmegyéjét, élvezhette jövedelmeit, és részt vehetett a királyi tanács ülésein. Akkor illette csak a pápát a kinevezési jog, ha a főpapok Rómában haltak meg. Mátyás király azonban ilyenkor is érvényesítette akaratát: Aragóniai János érsek római halála után a király 1486-ban felesége révén rokonát, a hétéves Estei Hippolitot tette a magyar egyház fejévé.

A király kinevezési jogát néha nem maga gyakorolta, hanem átengedhette azt valamelyik hívének: Guti Ország Mihály a nyitrai püspökség betöltésére kapott engedélyt, bár ezt az uralkodó rövidesen vissza is vonta. Hódításai eredményeképpen Mátyás kegyúri jogát Magyarországon kívül is gyakorolta, így került Nagylúcsei Orbán a bécsi püspökség élére. A következetes egyházpolitika a Jagellók idején sem változott. Amikor VI. Sándor pápa újra kimondta a pápai udvarban megüresedett egyházi javadalmak pápai betöltésének jogát, az 1495. évi országgyűlés úgy határozott: akik mástól mint a királytól szereztek egyházi javadalmat, azokat vízbe kell fullasztani. Werbőczy István Hármaskönyve, nagy hatást téve a későbbi századok felfogására, négy pontban igazolta a magyar király főkegyúri jogát.

Római támogatással a török ellen

A pápák főkegyúri jogot illető engedékenysége szorosan összefüggött a "hitetlen" török elleni harccal. Rómában tudták, hogy az oszmánok további terjeszkedésének megállítása, az ellenük szárazföldön vezetett háború Magyarország közreműködése nélkül lehetetlen. A magyar vezetés is tisztában volt azzal, hogy a határaihoz egyre közelebb kerülő Oszmán Birodalom visszaszorításában az európai hatalmak közül elsősorban és érdemben (pénz, szervezés, kapcsolatok) csak a pápaságra támaszkodhat. A Szentszék a pápai diplomácia fontos személyiségeire, Giuliano Cesarini és Juan de Carvajal bíborosokra mint legátusokra bízta a keresztes hadjáratok szervezését (1444, 1456). II. Pius, II. Pál és IV. Sixtus pápák Mátyás idején is folyamatosan küldtek jelentős összegeket e célra. 1459-1476 között 250 ezer arany forint jutott az országba, de a király aktív török politikájának hiánya miatt az 1480-as évektől a segélyek elmaradtak, és csak az 1500-as években indultak újra.

A Jagelló-korban a magyar-vatikáni kapcsolatokat már többnyire mindkét oldalról állandó diplomáciai küldöttek ápolták Budán, illetve Rómában. A törökellenes Vatikán Magyarországot kiemelten fontos diplomáciai partnerként kezelte, ennél fogva magas szinten képviseltette magát Budán: a római kúria legtehetségesebb diplomatái igyekezték szervezni a török háborút (néha ezzel megakadályozva egy-egy jó békekötési lehetőséget is). 1513-ban a korábban a pápaválasztáson eséllyel induló Bakócz Tamás érsek kapott széleskörű legátusi felhatalmazást keresztes hadjárat hirdetésére, ez azonban parasztháborúba csapott át. A pápai követek, akik közül a legismertebb Antonio Burgio volt, részt vehettek a királyi tanács ülésein, így beleszólásuk volt belpolitikai ügyekbe is. A pápai követ hozzájárulásával Mohács előtt nagy mennyiségben gyűjtöttek nemesfémből készült egyházi kegytárgyakat, amelyeket az ország érdekében használtak fel.

A prelátusok a politikában

A főpapok (prelatusok) mint az ország báróinak egyházi része hivatalból tagjai voltak a királyi tanácsnak és az országgyűlésnek. Korszakunkban közéjük számították a két érseket, a 14 püspököt (beleértve a szerémi és boszniai, valamint a horvátországi modrusi és tinnini egyházmegyék vezetőit is), a székesfehérvári prépostot és a magyarországi johannita rendtartomány vezetőjét, a vránai perjelt. Míg a Mátyás-korban az uralkodó a főpapok befolyását korlátozni tudta, a Jagellók idején a főpapok - a kancellári hivatal betöltésével - az országos politika fő irányítói voltak, politikai súlyukat jövedelmük nagysága is alátámasztotta. Ezek nagyobbik része (kétharmada) a tizedből származott, amelyet saját tizedszedő hálózatuk révén maguk gyűjtöttek be, vagy többnyire dézsmabérlet formájában értékesítettek. Így a világi földesuraknál nagyobb pénzbevételeik voltak, ezért a katonai kötelezettséget nem a telekkatonasági kulcs, hanem előre meghatározott létszámban voltak kötelesek teljesíteni.

Az 1498: 20. t.c. értelmében az egyháziaknak 7000 lovast kellett kiállítaniuk, ebből 4100-at a püspököknek. Vagyonukból az ország védelmére sokkal többet áldoztak, mint a többi társadalmi réteg. A Mohács előtti évtizedekben a királyi végvári katonaság mellett az egyházi bandériumokon nyugodott az ország védelme. Hadvezéri tehetségével több főpap kitűnt világi társai közül, mint Beriszló Péter vagy Tomori Pál. Részben a honvédelem központosító célját szolgálta több gazdag javadalmazású egyházi méltóság egy kézben egyesítése. A javadalomhalmozás 15. századi európai általános jelensége azonban gyakran a főpapság saját anyagi érdekeit szolgálta, ideértve a mecénási tevékenységet is. A főpapi jövedelmeket jelentős mértékben terhelte a pápai udvarnak fizetendő tized, valamint a különböző illetékek, a pápai kinevező bulláért járó szolgálat (servitium) és az annata.

Az országos politikában az egyháziak közül testületileg csak a főpapok vettek részt. A magyarországi egyház egésze azonban a magyar rendi fejlődés során nem alakult külön politikai testületté. Ez feltehetően összefügg azzal, hogy Magyarországon az egyházi birtok részesedése európai összehasonlításban alacsony volt, kb. 15 %. Néhány hatalmas főpapi vagyon mellett (esztergomi érsekség, egri, váradi, pécsi püspökség, pannonhalmi apátság, amelyek egyébként a világi birtokosok sorában középtájon elhelyezkedő bárók birtokainak feleltek meg) az egyházi intézmények zöme közepes vagy kis földbirtokkal rendelkezett. Az egyházi kézben lévő várak száma is kevés volt (kb. 12 %), és ezek sem váltak uradalmi központokká. Az egyházi birtokok - eszmei tulajdonosa, az intézmény védőszentjének birtokai - általában nagy területen, szétszórtan terültek el és ez a világi birtokkal ellentétben nehezítette védelmüket és növelte igazgatási költségeiket.

A kanonokok a politika szolgálatában

A középkorban nem létezett a kormányzati, bíráskodási, diplomáciai teendőket elvégző központilag fizetett hivatalnokréteg. A korai időszakban (11-12. század) a király tanult egyházi személyeket, azaz klerikusokat (különösen a káptalanok kanonokjait) vonta be a kormányzati munkába. A 13-14. századtól azonban a király udvari alkalmazottait (királyi titkárokat, ítélőmestereket, kancelláriai és kúriai jegyzőket, a kincstartósági személyzetet) egyházi javadalmak adományozásával fizette vagy jutalmazta. A viszonylag kevés püspöki szék miatt különösen alkalmasak voltak erre a célra a káptalanok kanonoki méltóságai, melyeket a főkegyúri jog révén a 14. századtól a király töltött be. A külföldi egyetemek látogatásának anyagi fedezetét is (ösztöndíjrendszer hiányában) többnyire kanonoki javadalmak adták.

A társadalmat szolgáló egyház

A felső- és középréteg

A világi szolgálatban levő, vagy külföldön tanuló-tanító kanonokok ritkán tartózkodtak a káptalan székhelyén, ahol az állandó liturgikus feladatokat helyetteseik végezték. A 15. századra a káptalanok a hazai művelt klerikusréteg szellemi tevékenységét anyagilag megalapozó intézményekké váltak. Az egyházi rendbe kényszerből, társadalmi elvárások hatására belépő, kanonoki, esetleg püspöki méltóságig jutó, alapvetően világi érzelmű hivatalnok-értelmiség tagjai közül többen csak húzódozva, püspöki javadalmasként vették fel a nagyobb egyházi rendeket (Szatmári György, Szalkai László), ugyanakkor igyekeztek főpásztori kötelezettségeiknek is eleget tenni. A Mátyás-kor első prímása, Szécsi Dénes bíboros, egyházmegyei zsinatokkal, egyházlátogatásokkal igyekezett az egyházfegyelmet helyreállítani.

Papok és hívek a falvakban

Az alsópapság ugyanis, a kisebb plébániák papjai és a káplánok, gyakran követték elöljáróik világi életmódját, a cölibátus megszegéséről is szólnak a források. A lelkipásztori teendők végzése kapcsán ők voltak közvetlen kapcsolatban a hívő néppel: miséztek, prédikáltak, kiszolgáltatták a legtöbb szentséget, irányították és ellenőrizték az évente kb. 100 napot kitevő vasár- és ünnepnapok megtartását. Munkájukat, életmódjukat közvetlen elöljáróik, a közülük (nagyobb plébániákból) kikerülő esperesek ellenőrizték, akik helyben laktak kerületük székhelyén. Jelentésüket az egyházmegye székhelyén, a székeskáptalan tagjaként élő főespereseknek juttatták el, akik időnként egyházlátogatást végeztek a plébániákon.

A 15. századi Magyarországon alig volt olyan számottevő település, amelynek ne lett volna temploma. A nagyobb részt kőből, kisebb részt fából épült egyházak veszély esetén a falu népének menedékül is szolgáltak, Erdélyben kifejezetten ilyen célból építették az ún. erődtemplomokat. Az újabb telepítésű falvak templomigényét többnyire úgy oldották meg, hogy a régi, legközelebbi plébániaegyház leányegyházaként (filia) alapították. A hívektől kapott plébániai jövedelmekért anya- és leányegyház nem csupán a falvakban, de a városokban is komoly vitába kerülhetett egymással. Budán, a Nagyboldogasszony-anyaegyház papja hosszú ideig ellenezte leányegyházainak független plébániákká válását.

A falusi papok felfogadása továbbra is elsősorban a kegyurak joga és kötelessége volt, de a plébános választásába a 15. században nemcsak a városokban és mezővárosokban, hanem a falvakban is a közösségnek jelentős beleszólása volt. Az egyház vezetése támogatta a hívek önkormányzati jogait, a közülük választott templomgondnokok az egyházi vagyon kezelését intézték, esetenként a plébánost is ellenőrizhették. A helyi papok többnyire jobbágy származásúak voltak, a középkor végére műveltségük megnőtt. Legtöbbjük már rendelkezett az alapvető liturgikus könyvek majd mindegyikével. A pap nemcsak a faluja lelkipásztora, hanem lakóinak szellemi vezetője, tanácsadója, a helyi szokások őre volt. Nem véletlen, hogy jelentős számban vettek részt az 1514-es parasztháborúban. Korabeli szövegekben ugyanakkor nem ritka a parázna, kocsmába járó, hatalmaskodó pap alakja sem.

Papok és hívek a városokban

A középkor végére a vallásosság nem csökkent, hanem átalakult, bensőségesebbé, személyesebbé vált. A városi életformával a vallási élet új formái születtek, mint a különböző, szinte kizárólag világi tagokkal működő vallási társulatok (confraternitasok). Legtöbbjük Krisztus Teste névvel alakult, és általában a patríciusok előkelő egyesületei voltak. A céhek egyben vallási közösségekként is működtek, amelyek a templomban vagyonukból (szárnyas)oltárt állítottak, az ünnepeket testületileg szervezték és ülték meg családtagjaikkal együtt. A városi polgárság fokozatosan átvette az irányítást az addig kizárólag egyházi kézben lévő szegénygondozás, betegápolás területén is. A városi felügyelet alá tartozó, de egyháziak által működtetett ispotályok kórházak és szeretetházak voltak egyben.

A 15. századi kiváltságos egyházak papjai hivatalukat gyakran csak jövedelemforrásnak tekintették, vidéki társaikhoz képest a teljes tized birtoklása kényelmes életet biztosított számukra. Alig tartózkodtak plébániájukon, feladataikat helyetteseikkel, a káplánokkal végeztették. Utóbbiak a falusi plébánosokkal egy szinten álltak, hasonlóan a korszakunkra jelentős számúra növekedett városi plébániai és székesegyházi oltár- és kápolnaigazgatók rétegével. Az elhunytak lelki üdvössége érdekében, a tisztítótűzben eltöltendő idő megrövidítésére ugyanis a hívők mind több misealapítányt tettek. Egy-egy oltár vagy kápolna a nekik felajánlott birtok- és pénzadományok révén a társadalom életében fontos szerepet betöltő klerikus-intellektuális réteg fenntartását tette lehetővé. A mise kegyelmeinek túlvilági s evilági "hasznosítását" papok és hívek egyaránt gyakran túlzásba vitték, ahogy a búcsúkat is félreértették.

Az egyház és a mindennapok

A nagy csecsemőhalandóság miatt az újszülöttet mielőbb a templomba kellett vinni (lehetőleg nyolc napon belül), hogy rendszerint háromszoros alámerítéssel megkereszteljék, és ezzel az egyház tagjává váljon. A bérmálásra is - amely szentség a megkereszteltet a Szentlélek adományával gazdagítja, hogy hite szerint éljen - többnyire gyermekkorban került sor, ahogy az első gyónás elvégzésére is. Addigra tudni kellett az elégtétel elvégzéséhez szükséges imádságokat, a Miatyánk (Pater Noster) és az Üdvözlégy (Ave Maria) szövegét, továbbá a Hiszekegy (Symbolum, Credo) Hitvallást. Évente általában a hívek egyszer gyóntak és áldoztak. A házasság szentségét kánonjogi előírás szerint a fiúknál 14., a lányoknál 12. betöltött esztendő után vehették fel a hívek. Életveszély, betegség esetén papot hívtak, nehogy a beteg az utolsó kenet nélkül fejezze be életét. Ilyenkor lehetett végrendelkezni is, amit a helyi pap írásba foglalt és gondoskodott a végrehajtásról.

Az elhunytakat a templom közelében levő, bekerített temetőben temette el a pap. A templomba csak a kegyurak és azok temetkezhettek, akik az építésre adományt tettek. Nem járt egyházi temetés a pogányoknak, a kiközösítetteknek, az öngyilkosoknak, és azoknak, akikről tudták, hogy halálos bűnben haltak meg. A temetésnek és más meghatározó alkalmaknak, ünnepeknek, a hit titkainak megértéséhez kialakultak az egyházmegyénként esetenként eltérő színes szertartások, liturgikus cselekmények. Némelyik különös látványosságnak számított, mint pl. a körmenet. A latin nyelvű szertartásokon a hívek többnyire hallgatóként vettek részt, de a 15. században már volt népnyelvi változata a liturgikus himnuszoknak, Mária énekeknek. A mindennapi élet megpróbáltatásaiban a hívek a szenteknél véltek segítséget találni.

Egyház és művelődés

A falusi lelkipásztorkodásra készülő papság képzése a középkor végén is a régi módszer, a plébániák keretében történt. A jelölteknek a felszentelés előtt püspöki bizottság előtt kellett számot adni a liturgia elvégzéséhez és a plébániai adminisztrációhoz szükséges ismereteikről. Az alapvető szövegeket kívülről is tudni kellett, valamint megkívánták tőlük az olvasást és éneklést. Az ennél magasabb fokú tudást a káptalani iskolákban lehetett elsajátítani, amelyek közül némelyik (Pécs, Várad) a 15. században a hazai humanizmus központjává vált. Harmadik, úgyszintén rövid életű középkori egyetemünk is káptalani székhelyen létesült, annak szellemi bázisára Mátyás király és Vitéz János erőfeszítéseiből Pozsonyban (Academia Istropolitana, 1467). Királyi és érseki támogatás hiányában az egyetem az 1490-es években elsorvadt. A kanonokoknak és a püspököknek csaknem fele járt valamelyik külföldi egyetemre.

Reformtörekvések a monasztikus rendeknél

Az eredetileg szemlélődő és a liturgikus feladatokat központba helyező monasztikus rendek - bencések, ciszterciek, premontreiek - a középkor végére megállíthatatlanul hanyatlottak. Nem fordítottak elég figyelmet tagjaik iskoláztatására, a korszerű egyetemi műveltség megszerzésére sem. Szerencsésebb helyzetben azok a monostorok voltak, amelyek eredeti feladataik mellett más funkciókat is elláttak: Báta pl. búcsújáróhely volt, Zalavár, Kapornak, Garamszentbenedek jelentősebb hiteleshely. A bomlás ellen a bencéseknél Tolnai Máté pannonhalmi főapát vezetésével a 16. század elején reformmozgalom indult, amelynek célja az eredetileg független monostorok szövetsége volt. A királyi kegyuraság alá tartozó monostorok - pannonhalmi, pécsváradi, szekszárdi, bátai, somogyvári, zalavári, garamszentbenedeki és bakonybéli - uniója 1512-ben megvalósult, de tartós sikert nem ért el.

A ciszterciek megreformálását különösen Mátyás király szorgalmazta, míg a premontreiek újjászervezésének munkája Fegyverneki Ferenc sági prépost vezetésével a franciaországi anyamonostor megújulási törekvéseibe kapcsolódott, Bakócz Tamás támogatását élvezte. A premontreiek a hiteleshelyi feladatok mellett (Leleszen például a későközépkor legnagyobb oklevélkiállító szervezete működött) lelkipásztorkodást végeztek, hiszen reguláris kanonokokként ez feladatuk volt. Nemegyszer ezt az illetékes világi papság, a püspökök és főesperesek ellenére tették, mert a szerzeteseknek általában nem volt joguk lelkipásztorkodni. Ezzel a társadalom felé nagyobb nyitottságról és az ebből fakadó nagyobb népszerűségről tettek tanúbizonyságot. A 15. században kilenc bencés és tíz premontrei monostor végzett hiteleshelyi munkát, míg a ciszterciek közül egy sem, az utóbbiak a templomaikba való temetkezéstől is elzárkóztak.

Virágzó remete- és népszerű koldulórendek

Nem kellett viszont megreformálni a négy karthauzi kolostort, mert rendíthetetlenül követték eredeti eszményeiket, ebben külföldi, főleg osztrák és német kapcsolataik is erősítették őket. Különösen a kódexmásolásban és -írásban tűntek ki (elsősorban Lövöld). A pálosok nemcsak megőrizni tudták korábbi népszerűségüket, de újabb kolostorokat is be tudtak népesíteni, rendházaik száma 1450-re 90-re nőtt. Az alapítók között ott találjuk a királyt, a főpapokat, arisztokratákat és a tehetősebb nemeseket egyaránt. A domonkosok újabb kolostorok alapítása helyett gondos lelkipásztorkodással megőrizték befolyásukat a városokban, tagjaik körében megszokottá tették a tudományos munkát. Budán működő főiskolájuk (studium generale) a legállandóbb magyar felsőoktatási intézmény volt a középkorban: az utolsó adat 1530-ból emlékezik meg róla.

A domonkosok feladata volt az egyházban az eretnekek felkutatása is, az inkvizíció. A huszitizmus 15. század közepi visszaszorítása után nem sok dolguk akadt. A pápa 1483-ban nevezte ki a budai domonkos főiskola egyik tanárát (Kassai Miklóst) inkvizítorrá, ez a tisztség hosszú időn keresztül ugyanis be sem volt töltve. A későközépkori néhány inkvizítor gyakorlati működéséről szinte semmi nyom nem maradt. A Mohács előtti években főként Budán és néhány nagyobb németajkú városban terjedő lutheri reformáció ellen kellett küzdeniük, annál is inkább, mert Mária királyné és idegen környezete nyíltan rokonszenvezett az új tannal. Az országgyűléseken törvényeket is hoztak az új hit követői ellen (1523:53. és 1525:4. t.c.), büntetésükként fej- és jószágvesztést, majd máglyahalált szabtak ki. Végrehajtása azonban csupán egy-két esetben történt meg.

A koldulórendek közül korszakunkban a ferencrendieknél történt a legnagyobb változás. A magyarországi ferences rendtartomány 1350 után már csak nyolc új kolostort alapított, az utolsót 1425-ben. Ezzel, a konventjeiben letelepedett, közös vagyont is birtokló, conventualisnak, később marianusnak nevezett irányzattal szemben a 14. században a renden belül egy reformmozgalom indult, amely Szent Ferenc szabályainak szigorúbb megtartását (ezért nevezték őket obszervánsoknak) hangoztatta. A ferences rendnek ez a (később salvatorianusnak is nevezett) ága a boszniai rendtartományból terjedt át Magyarországra a 14. század végén. Az önálló magyar provincia felállítása 1448-ban valósult meg, miután a konventuálisoktól több rendház irányítását átvették. Elvileg ugyan a középkor végéig fennmaradt a ferences rend egysége, a gyakorlatban azonban az obszervánsok önálló szerzetesrendnek tekinthetők. A teljes különválást végül 1517-ben mondták ki.

Az obszervánsokat különösen az uralkodók és a főurak támogatták, kolostoraik száma rohamosan gyarapodott: míg 1440 táján 25 házuk volt, 1475-ben tíz őrségben (custodia) 49 kolostorral rendelkeztek, 1500 körül 67, míg Mohács előtt 70 volt rendházaik száma. Ezekben mintegy 1500-1700 szerzetes élt. Népszerűségük oka, hogy vállalták a kisebb városokban és falvakban is a lelkipásztorkodást. A Kapisztránói János szentté avatása érdekében született jegyzőkönyvek bizonyítják, hogy a népi vallásosság munkájuk nyomán alakult ki. Tevékenységükre különösen nagy szükség volt a déli határon előrenyomuló oszmán missziós törekvésekkel szemben. Több évtizedes szigorú társadalomkritikájuknak - különösen Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát révén - nagy szerepe volt a Dózsa-parasztháború szellemi előkészítésében és kirobbanásában.

Az apácák

Főként a domonkosok és ferencesek irányították azoknak a női szerzetesi közösségeknek a vallási életét, amelyek szervezetileg rendjük alkotórészei voltak: az apácakolostorokat, a harmadrendi és a beginaházakat. Egyik rendnek sem volt sok zárdája Magyarországon, de lakóik a legelőkelőbb családok sarjaiból kerültek ki. A domonkosrendiek közül a leghíresebb a Margit-szigeti volt, amely a középkor végén ugyanolyan népes, mint a 13. században Szent Margit idején. A ferencrendi klarisszáknak is mindössze öt-hat kolostoruk volt Magyarországon, a leghíresebb az Erzsébet királyné (Nagy Lajos anyja) által alapított óbudai. Hivatásuk nemcsak a női arisztokrata társadalom nevelőivé tette őket - olyanok is nevelkedtek bennük, akik később visszatértek a világi életbe - hanem a magyar nyelvű kódexirodalom megteremtőivé is.

A katolikus egyházon kívüliek

Zsidók

A magyarországi városlakó zsidók királyi kamaraszolgának számítottak, ezért közvetlen királyi védelem alatt álltak. Vezetőjük az Anjou-kor óta a világi főméltóságok sorából kinevezett "zsidók bírája" volt, aki nyilvántartotta vagyonukat, gondoskodott az őket terhelő adók begyűjtéséről. Mátyás király kincstári reformjai során Ernuszt János kincstartó e hivatalt felváltandó ún. országos zsidó prefektúrát hozott létre. Ennek élére már zsidó vezető került széles körű, a zsidóság védelmét elősegítő jogkörrel. A középkor végén 38 helységben említenek a források zsidókat, e mintegy 15-20 ezerre becsült népesség helyzete azonban a középkor végére folyamatosan romlott. Elsősorban nem az egyház felől érte őket támadás, hanem a gyengülő királyi hatalom nem volt képes már megvédeni őket a társadalom részéről különösen vagyonuk és gazdasági ügyleteik miatt megnyilvánuló ellenszenvtől. 1525-ben például Budán megtámadták a zsidó származású Szerencsés Imre alkincstartó házát.

Görögkeletiek

A török előrenyomulás miatt az ország déli és keleti részein egyre gyarapodó magyarországi görögkeleti vallású népcsoportok - szerbek, románok, rutének - sorsát kevéssé befolyásolta, hogy hosszú alkudozások után 1439-ben Firenzében létrejött a nyugati és keleti egyház uniója. Bár kaptak görög szertartású, de katolikus püspököt, adatok hiányában nehéz eldönteni, hogy mennyire vették komolyan az uniós hittételeket. A püspökök székhelye ugyanis vagy a Drágfiak ősei által 1391-ben alapított körtvélyesi görögkeleti monostorban, vagy az úgyszintén eredetileg görögkeleti püspöki joghatósággal 1491-től felruházott munkácsi kolostorban volt. Ezeknek a kolostoroknak a vezetői (igumenjei), a konstantinápolyi pátriárkától kaptak jogot a Magyarországon működő görögkeleti papok felszentelésére. Brankovics György szerb despota és családja is görögkeleti vallású maradt, környezetükben és birtokaikon - a nándorfehérvári püspökség nevére felszentelt - görögkeleti püspökök is működtek.

NÉPI HIEDELEMVILÁG

Búcsú, zarándoklat

A középkor vallási életében jelentős szerepet játszott a búcsújárás. Az a hívő, aki az e célra kijelölt templomot, búcsújáróhelyet felkereste, és ott elvégezte az előírt cselekedeteket - azaz meggyónt, áldozott, elmondott bizonyos imákat - meghatározott napi búcsút nyert, azaz ennyivel megrövidíthette a tisztítótűzben majdan töltendő időt. A búcsújáróhelyek között természetesen kialakult a hierarchia. A legjelentősebb kegyhelyek felkereséséért évről-évre zarándokok ezrei tettek meg akár több száz vagy több ezer kilométer távolságot, a búcsúengedéllyel rendelkező templomok többsége azonban csak néhány falunyi vonzáskörzettel rendelkezett.

A 15-16. századi Magyarország számos búcsújáró helye közül Szent László váradi sírja volt a legfontosabb. Az 1192-ben szentté avatott lovagkirály végső nyughelyét az egész országból látogatták, a magyar királyok is kötelességüknek érezték, hogy elzarándokoljanak Váradra. A középkori Magyarországon ezen kívül négy sír számított országos jelentőségű kegyhelynek: Szent István székesfehérvári, IV. Béla leányának, az 1270-ben elhunyt Margitnak nyulak-szigeti sírja (noha Margit csak 1943-ban lett szent), Remete Szent Pál sírja a budaszentlőrinci pálos kolostorban, a szent 1381-ben Velencétől megszerzett ereklyéivel, valamint az 1456-ban elhunyt Kapisztránói János újlaki sírja.

A magyarországi zarándokhelyek hálózatát a 14. század második felétől megjelenő szent vér kegyhelyek tették egyenletesebbé: elsőként az esztergomi és a kassai kegyhely. Jelentős búcsújáró helynek számított az ugyancsak szent vér ereklyével rendelkező garamszentbenedeki bencés kolostor, a szlavóniai Ludbreg temploma, az ország legismertebb szent vér ereklyéjét azonban Bátán, a bencés kolostorban őrizték. A hazai zarándokhelyekre elsősorban a parasztság és a polgárság alsóbb rétegei zarándokoltak nagy számban. A klérust az alsópapság, a nemességet a kisnemesség képviselte; arisztokratával, főpappal csak elvétve találkozhatunk.

A magyarországi zarándokok természetesen nem csak a hazai kegyhelyeket látogatták, a külföldi zarándokhelyek közül azonban elsősorban a legjelentősebbeket keresték fel. Úticéljuk közt főként Róma, Aachen, Jeruzsálem szerepelt, de eljutottak a távoli Santiago de Compostellába, a franciaországi Rocamadourba, az itáliai Bariba és Loretoba, és Szent Patrik írországi purgatóriumába is. Az Aachenbe zarándoklók útjuk során felkeresték a többi jelentős német kegyhelyet: Köln, Trier, Düren, Regensburg híres ereklyéit. A közeli Mariazell kegytemploma pedig a 14. század végétől, Nagy Lajos adománya után vált népszerűvé a magyar zarándokok körében.

Magyarországról külföldre elsősorban kegyes indítékból keltek útra. A nagy távolságok miatt a külföldi zarándoklatra nem vállalkozhattak sem a szegények, sem a gyógyulást keresők - ők inkább a hazai kegyhelyeket keresték fel. A magyar zarándokok elsősorban a városi polgárság illetve a nemesség módosabb rétegeiből kerültek ki. A polgárság főként Aachent részesítette előnyben, de sokan választották Rómát is, ahová a társadalom valamennyi rétegéből eljutottak: Aachent elsősorban a hétévenként tartott nagy zarándoklatokon, Rómát pedig a jubileumi szentévekben keresték fel.

A nagy nehézségek, s a magas költségek miatt a Szentföldre főként az arisztokraták zarándokoltak. Egyháziak esetében a határvonal nem volt ilyen éles az alsópapság és a főpapság között: őket jövedelmi szintjüktől függetlenül valamennyi kegyhelyen megtalálhatjuk. Egyházi szerzőnek köszönhetjük a 16. század elejéről fennmaradt két részletes útleírást is: egyiket az 1514-1517 között a Szentföldön tartózkodó Pécsváradi Gábor ferences atya készítette, a másik úti beszámolóban Lászai János erdélyi kanonok utazásáról olvashatunk barátja és útitársa, Felix Faber ulmi domonkos szerzetes kiadott naplójában.

A zarándok indulás előtt először is gondoskodott az útiköltségről, szentföldi zarándoklat esetén pápai engedélyt kért az úthoz, végrendeletet tett, gondoskodott az itthon maradó javairól, családjáról (pl. elhalasztotta a pereit). Az átlagos római, aacheni zarándoklat költsége 30-40 aranyforint, a szentföldi út ennek a négy-ötszöröse volt. Jóval többe került egy-egy báró zarándoklata, ők ugyanis sok szolgával és jelentős fegyveres kísérettel keltek útra: Itáliában is jelentős esemény volt, amikor 1475-ben Újlaki Miklós bosnyák király Rómába, 1502-ben pedig Korvin János herceg Loretóba zarándokolt több mint százfőnyi csapat élén.

Népi vallásosság

A kereszténység és a keresztény hittételekben nem található elképzelések - földöntúli lényekről, emberfeletti erőről - nem mondtak ellent egymásnak. A legiskolázottabb egyháziak is hittek pl. a szemmel verésben, a ráolvasásban, a varázslatokban. Ezek az elképzelések csak akkor kerültek szembe a hivatalos egyházi tanokkal, ha kimerítették a szentségtörés fogalmát, eretnek tanokkal párosultak, vagy másoknak ártottak ezzel. Ilyen esetben bíróság elé állították a varázslót, a szokásos eljárás szerint vizsgálták ki ügyét és büntették meg. Tömeges, hisztérikus üldözésükről a középkori Magyarországon nincs tudomásunk.

A népi orvoslás és a varázslás elválaszthatatlan kapcsolatban állt egymással. Gyógyfüvekhez értő asszonyok, korabeli nevükön bűbájosok vagy nézők gyógyító erejű mondókákat mondtak, azaz ráolvastak a betegre. A néző szó az ezzel összefüggő túlvilági kapcsolattartást jelentette. A nézők meglátták az elrejtett kincset, az elbarangolt jószágot, szót tudtak érteni a megholtak lelkeivel. Emberi szőrzetet, váladékot, állati szerveket használtak a varázsláshoz. Különösen nagy becsben voltak az egyház megszentelt tárgyai: az oltáriszentség vagy Jézus és Szent János festett arcképének kikapart szeme. Ez utóbbiakkal történő varázslás azonban kockázatos módszer volt, ha kitudódott, máglyahalál járt érte.


Vissza az oldal elejére