Vissza a tartalomjegyzékre

TÁJ ÉS NÉP

TERMÉSZETI FÖLDRAJZ
ETNIKUMOK
KORMÁNYZAT
TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY



TERMÉSZETI FÖLDRAJZ

A 13. századtól Eurázsiában az előző évszázadokhoz képest hűvös, csapadékos időszak uralkodott. A 15. század második felében a rövid ideig tartó, melegebb, átmeneti periódust a századfordulón egy hirtelen beköszöntő, két évszázados hideg és csapadékos éghajlat követett, melyet "kis jégkorszaknak" is szokás nevezni. A folyókban a mainál jóval több víz folyt, a vízjárta területeket hosszabb időszakra magas vízállás borította. Az éghajlat kedvezett az erdők fejlődésének, azonban a megnövekedett tűzifa-felhasználás következtében erőteljesen irtották őket. A kultúrnövények termésideje a hosszú telek miatt csökkent, a gabonanövényeket gyakran fenyegette rothadás.

ETNIKUMOK

A Magyar Királyság a kései középkorban - akárcsak egész történelme során - soknemzetiségű ország volt. E korszakban jelentős nemzetiségi változás csak az időszak legvégén, a szerb bevándorláskor figyelhető meg, egyébként lassú folyamatok zajlottak. A nemzetiségek számarányát éppúgy nem tudjuk meghatározni, mint ahogy az ország egész lakosságának nagyságát sem. Egy nemzetiséghez tartozás sok esetben sajátos társadalmi hovatartozást és jogállást jelentett. Az Északkeleti-Kárpátok korábban megkezdett betelepítése, ha kisebb mértékben is, de folytatódott, elsősorban rutének érkeztek ide.

Erdélyben és a Szörényi-bánsággal határos területeken folytatódott a vlach joggal élő románok betelepedése. Itt a transzhumáló pásztorkodásra már nem nyílt lehetőség, de nagy részük továbbra is pásztorkodással foglalkozott, településeiket gyakran változtatták. A román kenézek Hunyadban, Fogarasban, Hátszegen, Máramarosban nemesekké váltak, jogaik semmiben sem különböztek a magyar köznemesek kiváltságaitól. A székelyek hagyományos nemzetségi és hármas tagolódású, (primorokra, lófőkre és közszékelyekre) oszló társadalma lassan felbomlóban volt. Még a Zsigmond-korban érkeztek az első cigányok a Balkánról Erdélybe, beköltözésük lassan folytatódott.

Az erdélyi szászok egykori vezető rétege, a gerébek beolvadtak a nemességbe és elmagyarosodtak. A szászok felső rétege ezután a városi polgárságból állt, a parasztok a magyar jobbágyságnál szabadabb viszonyok közt éltek. A déli megyékben, így Bácsban, Szerémben a magyarok voltak többségben, a szerbek beköltözése azonban a Zsigmond-kortól kezdve folyamatos volt. 1440-ben a Keve megyei keviek Ráckevére menekülésével egy más jellegű folyamat kezdődött, létrejött az első északabbi, Duna-menti szerb település.

A déli és szlavón megyék horvát lakosságát a török betörések tizedelték. A Mura-vidék szlovénjei és a felvidéki szlovákok között nem történt nemzetiségi létüket jelentősen befolyásoló esemény. Az egykor jórészt német lakosságú városok - nem számítva a nyugati határszélieket és az erdélyi szászokat - mindinkább elmagyarosodtak, a Felvidék néhány helyén elszlovákosodtak. A kunok nemzetiségi különállása eltűnt, sajátos jogviszonyok közt élő néprajzi csoporttá váltak.

KORMÁNYZAT

Király és kormányzó

Az ország élén a király állt, hatalmát nem névleg gyakorolta, hanem elvárták tőle, hogy az állam életének minden ügyében ő döntsön. Az uralkodó irányította a külpolitikát, döntött háború és béke dolgában, még a kései középkorban is gyakran vonult személyesen hadba. A legfőbb törvénykezés, a kegyelmezés is az ő feladata volt. Csak a király adományozhatott birtokot. Hatalmát elsősorban a szokásjog szabályozta, a törvények néha foglalkoztak ugyan vele, de egyetlen középkori törvény sem sorolta fel a király összes jogait.

Rendkívüli körülmények között kormányzó állt az ország élén, jogait törvények írták körül, s nem volt akkora hatalma, mint a királynak. A legfontosabb különbség abban mutatkozott, hogy 32 jobbágyteleknél nagyobb birtokot nem adományozhatott. A magyar történelem során először 1446-ban választottak Hunyadi János személyében kormányzót, aki 1446 és 1452 között viselte e tisztséget. A fiatal Mátyás mellett 1458-ban fél évig Szilágyi Mihály is kormányzóként tevékenykedett.

A királyi tanács

A legfontosabb kormányzati szerv a királyi tanács volt, az uralkodó minden ügyben kikérte véleményét. Rendszeresen ülésezett, eredetileg csak a püspökök és a bárók vettek részt tanácskozásain, mindnyájan azonban csak rendkívüli alkalmakkor. Mátyás uralma alatt átlagban 5 püspök és 9 báró vett részt munkájában. Rendkívüli helyzetben a királyi jogok egy részét is gyakorolta, mint 1445-ben, majd Mátyás halála után. Az előbbi alkalommal pecsétet is vésetett "Magyarország egyetemének pecsétje" felirattal. 1498-tól az üléseken az országgyűlés által választott, különböző számú köznemesi ülnökök is megjelentek. A gyakorlatban nemigen képviselték rendjük érdekeit, mivel a tanácsban ülő főurak familiárisai voltak, így uruk akarata szerint szavaztak.

Az országgyűlés

Az országgyűlések ebben a korszakban nyerték el igazi jelentőségüket. A király vagy a kormányzó hívta őket össze, királyválasztáskor a nádor. Gyakoriságukat először a Jagelló-korban szabályozták, ám évenkénti tartásuk ekkor sem vált szokásossá. Legfontosabb joguk a hadiadó kivetése volt, azonban még a középkor végén is szedtek az országgyűlés megkérdezése nélkül adót. Helyük leggyakrabban a Pest melletti Rákos-mezőn volt. A gyűléseken a királyi tanács a köznemesek és a városok képviselőitől elkülönülve tárgyalt, ilyen alkalmakkor a tanács tagjai is nagyobb számban gyűltek össze. A későbbi felsőház a királyi tanácsból alakult ki.

Az országgyűléseken négy rend képviseltette magát: a főpapok, a bárók, a köznemesek és a városok rendje. 1848-ig ők vettek részt az országgyűléseken. A köznemesek néha megyénként választott követek útján, néha pedig mindnyájan, személyesen jelentek meg. A városi rend az ekkor kialakuló tárnoki, személynöki és alsó-magyarországi bányavárosok követeit jelentette. Először 1444-ben jelent meg a városi rend az országgyűlésen, politikai szerepük azonban jelentéktelen volt: egyrészt nem érdeklődtek az országos politika iránt, másrészt több országgyűlésre meg sem hívták őket. Szlavónia és Erdély lakói külön követekkel képviseltették magukat.

A nádor és a törvénykezés

A legfontosabb tisztségviselő a nádor volt, jelentősége a rendi korszakban különösen megnőtt. Ő az egyetlen méltóság, akit 1439-től kezdve elvileg az országgyűlés választott, és nem a király nevezett ki. Ő közvetített az uralkodó és a rendek közt felmerülő vita során. 1486-ban az ún. nádori cikkelyekben jogait tételesen is felsorolták. Birtokügyeket, fő- és jószágvesztéssel járó, ún. főbenjáró ügyeket csak a királyi udvarban lehetett tárgyalni. Előbb négy, majd három udvari bíróság működött: a nádori jelenlété, valamint a királyi jelenlét, a királyi különös és a személyes jelenlét törvényszéke, ez utóbbi kettőt idővel egyesítették, élére a személynök került.

Kancellária és kincstár

1464-ben a kancelláriát is megreformálták: a titkos- és főkancellári tisztséget a két kancelláriával egyesítették. A kancellária az oklevélírás mellett részt vett a kormányzati döntések előkészítésében. A királyi uradalmakat a kincstártól elválasztották, élükre 1458-ban a budai udvarbíró került, aki feladatát 1541-ig látta el. A pénzügyi reformok részeként a kincstár Mátyás idején egységes szervezet lett: az addig különálló kamarák mind a kincstartó szoros felügyelete alá kerültek.

Vidéki igazgatás és a hiteleshelyek

Szlavónia a bán fennhatósága alatt némi önállósággal élt, a szlavón rendek pl. beleszólhattak helyettesének, az albán megválasztásába. Erdély azonban nem kezdett önálló rendi fejlődésbe: a király által kinevezett magyarországi vajdák hatalma töretlen maradt, sőt ekkor szerezték meg az addig különálló székely ispáni tisztséget is. Az erdélyi szászok autonómiája jelentősen kibővült, 1486-ban a király megerősítette az 1224-es Andreanum-ot, mely eredetileg csak a szebeni "provincia"-ban élő szászok jogait rögzítette. Mostantól kezdve más erdélyi szász területi egységek is e kiváltság szerint éltek. Megalakult a "Szász Egyetem".

Az ország legnagyobb részén a helyi igazgatást a megyék végezték. Ítélkeztek kisebb jelentőségű ügyekben, felsőbb bírói parancsra eljártak különféle ügyekben: pl. idéztek, vizsgálatot végeztek, részt vettek az adószedésben, a katonaállításban, a nemesség rajtuk keresztül kapcsolódott bele az országgyűlés munkájába, a törvényeket ők hirdették ki. Majdnem minden ügyet a megyei törvényszéken, a sedrián végeztek. A rendi korszak jeleként lassan kifejlődött a megye önkormányzati jellege is. 1485-től az ispánoknak alispánjukat a megyebeli, jobb módú nemesek közül kellett kiválasztaniuk.

A Szászföldön, a Székelyföldön, a Kunságban, a Szepesség egy részén nem megyék, hanem ún. székek működtek. A jogi írásbeliség zömét továbbra is a hiteleshelyek végezték. Feladatuk kettős volt: a hozzájuk forduló felek kérésére közhitelű oklevelet állítottak ki, másrészt királyi parancsra a perbeli cselekményeken részt vettek, erről szintén oklevelet állítottak ki.

A törvények és a Hármaskönyv

A korabeli szóval dekrétumnak nevezett törvények szerepe lassan megváltozott. Többé nem egyszerűen a szokásjogot követték, hanem maguk teremtettek új jogot. Kiemelkedő szerepe volt ebből a szempontból az 1485-ös mátyási törvénykönyvnek, amely az első nyomtatásban megjelent magyar törvény volt. 1514-ben Werbőczy István elsőként foglalta írásba a magyar szokásjogot. A mű a fejezetek száma miatt kapta a Hármaskönyv nevet. Törvényerőre ugyan sohasem emelkedett, de tömör, világos fogalmazása miatt 1848-ig a legtöbbet forgatott szokásjogi gyűjteménynek számított és több tucat kiadást ért meg.

A Szent Korona-tan

Az állam elvont fogalmát a későközépkori jogi gondolkodás sem ismerte, ezt a Szent Korona-tan helyettesítette. Eszerint a korona akkor is képviseli az országot, ha nincs király, az ország bevételei és területe a korona elidegeníthetetlen jogának számítottak. A rendek és a Szent Korona jogai szerves egységet alkottak: a rendek akarata elegendő volt ahhoz, hogy ha a korona nem áll rendelkezésükre, mint I. Ulászló koronázásakor, akkor erejét egy másik koronára átvigyék. A Hármaskönyv szerint a nemesek éppúgy, mint a király, a Szent Korona tagjai.

TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY

Városok

Werbőczy István a magyar szokásjogot írásba foglaló művében, a Tripartitumban csak a szabad királyi városok polgárait ismerte el polgári szabadságjogokkal rendelkezőknek. Felfogása szerint minden más város polgárai jobbágyoknak számítottak. A városok közti rangsor azonban a valóságban bonyolultabb volt annál, hogy csak a polgár-jobbágy ellentétpár határozza meg. Az ország területén mintegy 30 szabad királyi vagy azzal rokon jogállású város feküdt. Közülük a legelőkelőbbnek a hét úgynevezett tárnoki város számított: Buda, Kassa, Bártfa, Eperjes, Pozsony, Sopron, Nagyszombat, amelyek a 15. század közepére joghasználatban, bíráskodásukban is elkülönültek a többi várostól. Hozzájuk csatlakozott nyolcadikként a 15. század végén Pest. Rajtuk kívül kiváltságos helyzetű városoknak számítottak az ún. személynöki városok, pl. Székesfehérvár, Esztergom, Lőcse, Kisszeben, Szakolca, valamint a királyi bányavárosok (Selmecbánya, Körmöcbánya) és az erdélyi szász városok (Brassó, Nagyszeben). Városi polgárnak azonban nem csak e városok lakói számítottak. A polgár elnevezés kijárt valamennyi püspöki város polgárának, de - jogi helyzetüktől függetlenül - még az előkelőbb mezővárosok lakóinak is.

A mezővárosok száma Magyarországon a középkor végén meghaladta az ötszázat, közülük mintegy 150 rendelkezett városias külsővel, illetve látott el városi feladatkört. A mezővárosok fontos szerepet töltöttek be az ország gazdasági életében. A szabad királyi városok főként az ország határai mellett feküdtek. Az ország területének mintegy kétharmadát, a Dunántúl déli részét és az Alföldet tulajdonképpen városmentes övezetnek tekinthetjük: ezen a területen mindössze egyetlen királyi város feküdt, Szeged. A városhálózat hiányosságait azonban a szükséges mértékben pótolták a mezővárosok: a jelentősebb oppidumok - a kiváltságos városokhoz hasonlóan - egy-egy régió kereskedelmi, gazdasági központjai voltak, emellett egyházi intézményeik, iskoláik, esetleges igazgatási funkcióik is a környező falvak fölé emelték őket.

A 15. század végén - 16. század elején Európa lakóinak mintegy 15 %-a élt városokban, Magyarországon ez az arány nem érte el a 10 %-ot. Buda és Pest lakossága együttesen 15-25 ezer között mozgott, Kassán és Szegeden több, mint 7000, Pozsonyban 5000, Sopronban, Bártfán, Nagyszombatban 3500-4000 fő lehetett a lakosság száma. Az ekkorra már 100.000 főt meghaladó népességű Párizs, Milánó vagy Velence mellett ezek a népességszámok elenyészőnek tűnnek, Európa jelentős részén azonban a városok többségének szintén csak néhány ezer főnyi volt a lakossága. A szomszédos Stájerországban pl. csupán Grazban élt kb. 7000 fő, a jelentős kereskedővárosnak számító Pettaunak (ma Ptuj, Szlovénia) csak 1500 lakosa volt. A legnagyobb magyarországi mezővárosok népessége meghaladta az ezret, többségükben azonban csupán néhány száz főnyi volt a lakosok száma.

A városok jelentős része túlzsúfolt volt, azonban ez legfeljebb a városfallal körülölelt részre vonatkozott, a külvárosokra már nem minden esetben, és néhol a falakkal védett területet sem sikerült teljesen beépíteni. A 15-16. századra többnyire megmaradtak a 13-14. században felépített városfalak. Több helyütt időközben jelentősebb területeket kerítettek körül, az erődítményeket is korszerűsíteni kellett az egyre fenyegetőbb török veszély miatt. 1473-ban az ország egyik legfontosabb városát, Fehérvárt is erősíteni kellett: ekkor építették a belváros északnyugati rondelláját, a Budai kaput biztosító rondellát, a Palotai kapu barbakánját és a déli rondellát. A király az építkezések elvégzésére Veszprém és Somogy megyéből rendelt jobbágyokat. Már a közvetlen török veszély hírére építik meg a külvárosok fából, földből és sövényből épült erődítéseit.

A vár- és városfalakon megjelenő masszív védmű, a rondella az ágyúk hadrendbe állítása miatt vált szükségessé. A korábban épült, a városfalakat tagoló magas, keskeny tornyok és az ugyancsak magas, ám vékony városfalak nem sokáig álltak ellen az erős ágyútűznek. Miután csatarendbe állították ezeket a több tonnás monstrumokat, a védelem is átalakult: visszabontották a magas falakat, s ha mód volt rá, vastagabbakat építettek és földfeltöltéssel támasztották meg, amellyel egyúttal rugalmasabbá tették. Feltöltötték földdel a már korábban megépített falszorosokat, és a tornyok helyén felépültek a nagyobb tűzerőnek ellenálló rondellák, melyeken a minden irányban elhelyezhető ágyúkból oldalozásra (a falak előtti, oldalirányból való lövésre) is lehetőség nyílt.

A földfeltöltések körbefutottak a városfal mentén, megteremtve ezzel a védelem könnyebb mozgását a város körül. Megjelentek a városfalak külső oldalán a 20-40 m széles, 1-7 m mély várárkok, melyek túloldalán ellenlejtő (contrascarpa) helyezkedett el: ezt gyakran kőfallal védett földhányás képezte, melyen fedett út kapott helyet. Ezek voltak a védők előretolt állásai. A korábban kialakított kapuvédműveket is meg kellett erősíteni, így épültek ki a barbakánok.

A külvárosok erősítésére már kevés pénze maradt a török támadás kezdetén az amúgy is nehéz gazdasági helyzetben lévő országnak. Többnyire nem gondolhattak a teljes város bekerítésére, ezért csak a leglényegesebb, a belváros védelméhez nélkülözhetetlen területet vették körül árokkal, sáncokkal (Fehérvár - Budai külváros). A külvárosok nagyobb területei erődítetlenek maradtak és mivel házaik még ekkor is többnyire fából, sövényfalból épültek, az ellenség támadásakor bizony sokszor leégtek.

Városainkat gyakran pusztították tűzvészek. A szűk utcák, a sűrűn egymás mellé épített házak, a legtöbbször igen gyúlékony építőanyag rendkívül tűzveszélyes volt. Pestet 1512-ben sújtotta tűzvész, ekkor 24 ház égett le. Már a fából készült kéményeket is tisztították: egyes magyar városokban olasz kéményseprők dolgoztak például 1508-ban Budán, Pesten és Egerben is. Magyarországon ugyan a 14-15. századtól már téglával boltoztak sok templomot, lakóházat, azonban ez ekkor még korántsem nevezhető általánosnak. Ebben az időszakban kezdték meg Budán és Pesten a fazsindely helyébe kerülő tetőcserepek égetését a vályogvetők. Ezek a megoldások a belvárosokban csökkentették a tűzeseteket, ám a külvárosokban nem mindig tellett az új építőanyagra.

A tűzesetek pusztításait érthetőbbé teszi az, hogy a városok vízellátása, vízelvezetése a 14-15. század fordulójától semmit sem fejlődött. Vizet még mindig a közeli forrásokból, folyókból, tavakból, kutakból nyertek. Budán a 14. század első felében is ciszternákban gyűjtött esővizet, vagy a várbarlangok karsztvizeit fogyasztották. Szerencsésebb városokban megjelentek az épített kutak (Fehérvár). Várospatakokat építettek ki a hosszanti utcák mentén Nagyszombat, Beszterce és Brassó városaiban.

Buda királyi palotájában a szökő- és csorgókút maradványok, a régészeti feltárásokon talált ólomcsövek tanúsága szerint 1355-1366 után már volt vízvezeték; az írott források azonban csak 1416-ban említenek Budán vízvezetéket. A vízvezeték csöveit a 15. században fából, ólomból, kerámiából, majd később vasból készítették. Budán és Pesten Zsigmond korában készült vízvezetékcsöveket tártak fel a polgárváros területén is! A vizet a budai hegyekből vezették le a várba, a vezeték végén pedig közkutak, csorgókutak létesültek. A víz minősége azonban nem mindig és nem mindenhol érte el a kívánt minőséget, ezért volt oly fontos és általános a borivás. A közkutakat a városon belül és kívül egyaránt elhelyezték, a középkori Fehérváron a belváros mellett a külvárosokban (Szentkirályfölde) és a kivezető utak mellett, többnyire a kapukhoz közel is építettek kutat (Királykút). A kolostorokban, a palotákban, a polgárházak udvarán, sőt sok esetben a pincéjében is voltak kutak.

A belvárosi utcákat ekkorra már javarészt útburkolattal látták el. Ezek az útburkolatok nagy méretű, széles, lapos kövekből, vagy kavicságyból készültek (Buda, Székesfehérvár). Az utcák vonalvezetése, a háztömbök formája, a telkek mérete nem, vagy nem sokat változott a 16. század első feléig. Megfigyelhető viszont a telekosztás, elszaporodtak a féltelkek; ám nem változott lényegesen a városok beépítése, a házak tömege. Valamelyest több lett a kétemeletes házak száma, a telkeket szinte teljesen beépítették a hossztengelyük irányában megnyújtott, az utca teljes homlokzatát elfoglaló házakkal (Székesfehérvár - Megyeház u. 17. és Oskola u. 4., 10; Buda - Országház u. 18.). A polgárházak nagy méretű, téglalap formátumú, későgót vagy reneszánsz ablakokat kaptak, melyek egyik jellegzetessége a kereszt alakú osztás. Egyre elterjedtebbek a nagy méretű, sok esetben szegmensíves kirakatok (Buda - Úri u. és Tárnok u. középkori házai).

Ennek a virágzó középkori városi életnek vetett véget a törökök előrenyomulása, mely a következő évtizedekben a középkori városi élet, ezen belül az épületek pusztulását eredményezte, egyszersmind azonban a védművek európai szempontból is élenjáró modernizációját vonta maga után.

Visegrád városa

A város előzménye egy először 1285-ben említett hospestelepülés volt. A település 1323 után, a királyi udvar ideköltözésének köszönhetően vált várossá. A 14. század derekára kialakult város már két városrészből állt. A kevésbé jelentős az Alsóvár és a palota közt fekvő német városrész volt. A magyar városrész a nagymarosi révnél, a Szent György-patak (a mai Apátkúti-patak) két oldalán alakult ki. A város élén álló bíró mellett a 12 tagú tanács fele a német várost, másik fele pedig a magyar várost képviselte. 1408 után, a királyi udvar végleges elköltözésével a város hanyatlásnak indult, ám régi kiváltságait még a 16. század elejéig megőrizte. 1544-ben a törökök kilakoltatták a maradék lakosságot, s ezzel a középkori város eltűnt a föld színéről.

A visegrádi királyi palota

Az épület előzménye I. Károly király városi háza volt. Jelentős palotává csak I. Lajos fejlesztette uralkodása első felében, aki élete végén kezdte el építeni, s már csak utódai, Mária és Zsigmond fejezték be a 14. század végén. A 15. század első évtizedéig - míg Zsigmond az udvarát Budára nem költöztette - a visegrádi királyi palota maradt a magyar uralkodók hivatalos székhelye. A 15. században háttérbe szorult palotát csak Mátyás állíttatta helyre a 15. század végén. Ettől kezdve az 1544-es török hódításig a magyar királyok vidéki rezidenciája volt. A török időkben rommá vált épületet a 18. század közepén lebontották.

Mátyás király csak Beatrixszal kötött házassága, 1476 után fogott hozzá a palota helyreállításához, melynek során vidéki rezidenciájává alakította át. A munka mintegy tíz évig tarthatott. A régi épületeket teljesen felújították, de új szárnyat csak az utcai fronton emeltek. Kicserélték a nyíláskereteket, kandallókat, födémeket, díszkutakat, loggiákat és erkélyeket. Az építkezést a budai udvarbírók irányításával egy helyi későgótikus építőműhely végezte, de néhány részfeladatra reneszánsz stílusban dolgozó olasz mesterek kaptak megbízást.

A visegrádi vár

A tatárjárás után épült visegrádi vár két részből állt: az öregtoronnyal és kaputoronnyal védett fellegvárból és az őrtornyokkal erősített völgyzárófallal hozzákapcsolódó alsóvárból. Ebben állt a hatszögletű lakótorony. I. Károly a lakótornyot átalakíttatta és köré egy belső várfalövet épített. Az Anjou-korban készültek el a fellegvár palotaszárnyai, sziklaárka és második falöve is. A fellegvárban őrizték a törökkorig a magyar koronát. Zsigmond újabb külső várfalat, az öregtorony mellé egy asszonyházat építtetett. Mátyás teljesen átépíttette a palotaszárnyakat, az erődítéseket is modernizálta. A keleti szárny első emeleti termét és a kaputorony hozzá kapcsolódó szobáját bordás boltozatokkal látták el. A kaputorony boltozatából ránk maradt a két zárókő Mátyás király és Beatrix királyné címerével. Az alsó várudvaron gazdasági épületeket emeltek, a várfalat felmagasították. Az öregtorony előtti falszorost feltöltötték, egy új ágyúteraszt alakítottak ki. 1492-től a fellegvár az országgyűlés által választott koronaőrök kezére került. 1543-ban a törökök elfoglalták, 1595 és 1605 között egy évtizedig ismét keresztény birtok. Az újra visszatérő törökök csak 1686-ban hagyták el végleg az akkorra már rommá vált erődítményt.

Visegrád - ferences kolostor

A délvidéki alapítások után az ország belsejében a visegrádi volt az első obszerváns kolostor, melyet Zsigmond király alapított a 15. század elején. Az alapítás körülményeit Zsigmondnak a pápához írt 1425-ös engedély- és kiváltságkérő leveléből ismerjük. Ebből kitűnik, hogy ekkor a ferenceseknek a konventuálisok melletti obszerváns ága még nem lehetett széles körben ismert, hiszen az uralkodó viszonylag részletesen szól róluk és magyarországi tevékenységükről. A szerzetesek Visegrádon egy Szent György tiszteletére szentelt romos kápolnát kaptak, mely mellé Zsigmond házat építtetett számukra. A kápolnát eredetileg Zsigmond "királyi elődei", azaz valamelyik Anjou uralkodó alapította, de a 15. század elején már régóta használaton kívül volt.

Ez a helyválasztás felettébb szokatlan, hiszen a ferencesek nem a város szélén vagy a polgárvárosban, hanem a visegrádi királyi palota tőszomszédságában, bár annak város felőli oldalán telepedtek meg. Ez a tény már önmagában is azt sejteti, hogy a kolostornak a király különleges szerepet szánt.

A ferencesek feltehetőleg nem laktak túl sokáig e házban, 1425 után a korábbi épületek közvetlen közelében hozzáfogtak a Szűz Mária tiszteletére szentelt új templom és kolostor építéséhez. Biztosan ebből a korból származik a sekrestye boltozata, valamint néhány másodlagos beépítésből ismert faragvány. Zsigmond halála után a kolostor támogató nélkül maradt, így az addig elkészült épületek pusztulásnak indultak.

A 15. század végén Mátyás király tervbe vette a kolostor újjáépítését, de erre már csak a 16. század elején, II. Ulászló uralkodása alatt került sor. Ekkor készült a templom és a kolostor új boltozata, s minden bizonnyal a sekrestye feletti torony is. Ennek az új épületnek a királyi palotához való szoros kötődését azzal is hangsúlyozták, hogy északi oldalán ajtó nyílt a palota területe felől a kerengőbe. Így az uralkodó anélkül tudott a kolostorba jutni, hogy az utcára ki kellett volna mennie. A kolostor különleges helyzetét jelzi az is, hogy fénykorában, a 16. század elején sem lakott benne több, mint nyolc szerzetes, mégis mindig konventnek tekintették (rendszerint tizenkét szerzetes alkotott egy konventet).

Visegrád 1543-ban török kézre került, ezért a ferenceseknek távozniuk kellett. Jóllehet a későbbiekben szinte mindegyik keresztény sereggel érkezett egy-két ferences szerzetes is, akik igyekeztek felmérni elhagyott kolostoruk állapotát, a 17. század végén, a visszafoglalás után a kolostor mégsem épült újjá, sőt a 19. században még az addig látható romokat is eltüntették. A kolostor mintegy évszázados feledésbe merült, amíg az 1980-as években kezdődő régészeti feltárás ismét felszínre nem hozta a maradványokat.

Szentkirály - egy alföldi falu

Szentkirály középkori falu a Duna-Tisza köze északi részén, Kecskeméttől keletre fekszik, a Budáról Szegedre vivő régi országút ("nagy út") közelében. Az egykori település viszonylagos nagyságára és jelentőségére utal, hogy Magyarország Lázár deák által készített első részletes térképén is szerepel, S. Rex (Sanctus Rex) alakban. A falu első templomát valamikor a 12. században Szent István tiszteletére emelték, a mai napig ő a védőszentje a Bács-Kiskun megyei Szentkirály község római katolikus egyházának.

Az Árpád-korban a csongrádi várispánsághoz tartozó királyi várnépek lakták Szentkirályt. A tatárjárás idején elnéptelenedett. 1354-ben mint üresen álló birtokot adományozta Nagy Lajos király egy kun nemes családnak - Bőcsör (Bwchwr) fia Péter kunnak és fiainak, Miklósnak és Jánosnak, valamint unokatestvéreinek, Kabak fia Baramuk-nak és Wezteg fia Gálnak - azzal a feltétellel, hogy ott megtelepednek és keresztény szokás szerint élnek. A budai káptalan határjárása után 1356-ban I. Lajos király kiváltságlevelet adott az új birtokosoknak. Ezek leszármazottai, a nemes Bicsak (Bychak) és Gáspár család tagjai 1493-ban a birtokukban lévő oklevelek hiteles átiratát és megerősítését kérték II. Ulászló királytól. Ugyanebben az évben a király pallosjogot is adományozott a birtokosoknak, melynek értelmében a birtokaikon tetten ért gonosztevőkkel a törvény szerint elbánhattak.

A Szentkirályt birtokló kunok népükkel együtt azt a helyet választották ki megtelepedésre, ahol az elhagyott Árpád-kori falu félig-meddig romosan álló temploma emelkedett. A 14. század végén a templomot újjáépítették és támpillérekkel megerősítették, kiosztották a házhelyeket, felépítették első szilárd lakóházaikat és ezentúl a templom körül temetkeztek. Hogy ez a megtelepedés mégis sajátosan "kun módra" történt, tanúsítja, hogy 1490-ben a falu még "Szentkirály szállás" néven szerepel a szomszédos Barabásszállásával együtt, amely ugyanezen család birtoka volt (a mai Borbás puszta Kecskemét határában).

A középkori kun települések nevét gyakran képezték a -szállása, -ülése, -népe, -háza utótaggal (pl. Köncsögszállása, Csólyosszállása, Bagdasülése, Alonnépe, Bugacháza), jelezvén, hogy ezek még a 14. század második felére tehető megszilárdulásuk után is ideiglenes településeknek vagy családi gazdaságoknak tűntek a magyarok számára. A latin nyelvű oklevelekben is általában a descensus 'szállás' szó jelöli a kun településeket.

Szentkirály még a 16. században is virágzó település volt, lakossága 50-60 családra tehető. Az első nagy pusztulás a tizenötéves háború idején következett be. A 17. század végén a falu végleg elnéptelenedett. A 19. század végén már csak a középkori templom romos falai jelezték, hogy hol volt az ősi falu. A templomrom helyére 1901-ben építették a mai református templomot.

Az elpusztult késő középkori falu az 1969-1990 között folytatott régészeti ásatások során került napvilágra. Szentkirály a Duna-Tisza közén jellegzetes északnyugat-délkeleti irányú, alacsony dombhátra települt, észak felől nagy vízjárta terület határolta. A dombhát gerincén húzódott a falu utcája mintegy 900 m hosszúságban, az utca két oldalán helyezkedtek el a házak, egymástól átlagosan 50-70 m távolságra. A középkori lakóházak agyagos-meszes omladékkúpjai kisebb halmokként emelkednek ki a terepen. A régészeti térképezés során mintegy 30 házhelyet lehetett elkülöníteni a felszínen. A falu laza szerkezetű utcás-soros település volt, különösen az Alföldön gyakori ez a településtípus.

A szentkirályi ásatások során egyes lakóházak körül a teljes gazdasági udvar is feltárásra került, így a belső telkek beépítésének rendszerére, az ott élő családok gazdálkodására, életmódjára is vannak adatok. A település korai korszakában, a 15. században a lakóházak irányítása az utcával párhuzamos. A házak mögött a gazdasági udvaron egyszerű melléképületek álltak: karó- vagy oszlopvázas ólak, istállók, kunyhók fonott sövényfallal vagy nádfallal, terménytároló vermek, pinceszerű veremkunyhók, földbe mélyített ólak. Nagyobb méretű, szilárd falú gazdasági épületet (pl. istállót, kocsiszínt) ritkán lehet találni. Ezzel szemben a beltelkek jellegzetes építményei azok a nyitott vagy félig nyitott, elkerített állattartó helyek, melyek fala karóból, vesszőből, gallyakból, nádból vagy más szerves anyagokból (pl. szalma, trágya, zsombék) készült. Kiskunsági néprajzi gyűjtésekből ismeretesek hasonló szerkezetű, ovális vagy téglalap alakú karámok.

A belső telek ilyen elrendezése - a külterjes állattartás épületei a falu belsejében, a lakóház mellett - sajátos gazdasági szerkezetet és életmódot tükröz, melyben az állattenyésztésnek nagy szerepe van. Ez a településszerkezet összefügg a Szentkirályon megtelepült kun lakosság állattartáson alapuló hagyományos gazdálkodásával. Mindamellett már a 15. században jelentős lehetett a növénytermesztés, bár részletes adatok csak a 16. századi adóösszeírásokban maradtak fenn.

A Szentkirályon feltárt 15. századi lakóházak a középkori alföldi parasztság lakáskultúrájának szép emlékei. A korabeli falusi lakóház alaptípusa kéthelyiséges. A bejáraton keresztül a konyhába lehet belépni, az innen balra vagy jobbra nyíló második helyiség a szoba. Az esetleg meglévő harmadik vagy negyedik helyiség későbbi toldást jelent, kamrának használták. Ebben az időben terjedtek el az Alföldön - és korábban, mint a Dunántúlon - a korszerű tüzelőberendezések: a lepadlásolt szobában zárt tüzelőt - szemeskályhát - építettek, melyet a konyhából fűtöttek, így a szoba már nem volt füstös. A konyhai műveletek végzésére - sütés, főzés, szárítás, aszalás, pörkölés - a ház hátsó falából kiugró, nagyméretű, kerek kemence szolgált.

Ez a háztípus - a néprajzból ismert ún. középmagyar háztípus közvetlen előzménye - népi építészetünk fejlődésében jelentős állomás. Feltehetően a városi, illetőleg a nemesi-kuriális építészet hatására alakult ki, valamikor Zsigmond király korában, s európai viszonylatban is a középkori falusi lakáskultúra legkorszerűbb megoldásai közé sorolható. A nemrég megszilárdult kun településeken mindenütt ez a háztípus fordul elő.

Részletes építészeti rekonstrukció készült a 15. század közepén épült és a 16. század első felében leégett, kéthelyiséges 25. számú házról (hosszúsága 12,40 m, szélessége 4,90 m). Bejárata délnyugatról nyílott. A konyha alapterülete 24,5 m2, a balra nyíló szobáé 22 m2. A falak a cölöpvázas sövényfal építéstechnikájával készültek, mely a magyar népi építészet archaikus technikái között ma is fellelhető. Az alapárkokba állított és agyagos földdel körüldöngölt faoszlopok, karók közét vesszővel ritkásan befonták, majd szalmás sárral besározták. A falak sarkainál és középen a mestergerenda alatt ágasokat alkalmaztak, a sarkokra állított ágasokra koszorúfákat helyeztek. Ezekre kerültek a keresztirányú födémgerendák, a födémgerendákra nádterítés és vesszők. A tetőszerkezet ún. félágasos-szelemenes lehetett. A kiugratott kemence fölött ágasokra támaszkodó védőtető volt. A konyha padlójára hullott, égett maradványok alapján a héjazat szalma lehetett.

A konyha hátsó sarkában - a szoba padlójával egy szinten - félköríves szélű agyagpadkán tapasztott tűzhely volt, innen nyílott a szemeskályha és a kiugratott kemence tűztere. A tűzhely fölött vesszőből font, betapasztott szikrafogó rekonstruálható. A 2,20x2 m-es, ovális kemence fenekét összetört cserepekkel tapasztották ki a jobb hőmegtartás végett.

A 25. ház szobájában álló, téglalap alaprajzú kályha 1,45x1,45 m-es lábazatát a szoba falához és padlójához hasonlóan fehér agyaggal mázolták be, a kályha fenekébe hőszigetelő rétegként cserepeket tapasztottak be. A négyszögletes alsó részen hengeres felső rész nyugodott, melyet kupolás boltozat zárt le. Az omladékok között feltárt nagy mennyiségű kályhaszem töredékből hét típust lehetett elkülöníteni. A kályhaszemek elhelyezése kötött rendszerű. A kályha kupolás felső részét hagyma alakú kályhaszemek borították. A kályhatest felső peremén bástyatetőt utánzó pártázat volt. A kályha oldalát egymást váltogató sorokban kisebb és nagyobb pohár alakú kályhaszemek, tányérka alakú kályhaszemek, háromszögletes szájú kályhaszemek és kétféle négykaréjos szájú, pohár alakú kályhaszemek díszítették. A kerámia kályhaszemeket szájukkal kifelé fordítva helyezték a kályha falába, kivéve a sisakszerű csúcsával felfelé álló, a boltozatba épített hagyma alakú szemeket. A 15. századi falusi szemeskályhák egyszerűbbek, mint a színes mázas csempékből épült gazdag főúri kályhák, de gótikus formavilágukkal és változatos díszítésükkel népi iparművészetünk szép emlékei.

A leégett házak vastag omladékrétege jól megőrizte a háztartások edényeinek, felszerelési tárgyainak, szerszámainak maradványait. A konyhában a tűzhely környékén kerülnek elő a használattól füstös-kormos cserépfazekak. Egy-két edény a szobában is található, néha a padlásról lezuhant tárolófazék fekszik a padlón. A cserepekkel kitapasztott kemence- vagy kályhafenék jó lelőhelye a háztartásokból már kiselejtezett, s ilyen módon újra felhasznált régi edényeknek. A háztartásokból szemétbe került törött edényeket és más tárgyakat a házak körül feltárt különféle gödrök őrzik. A leletanyag legnagyobb része kerámia, amit annak idején még hiányosan, csorbán, lyukasan is tovább használtak, ha főzésre már nem lehetett, valamilyen más célra. A háztartásokban lévő kisebb-nagyobb fazekak, fedők, csuprok, bögrék, korsók, kancsók, poharak anyaguk és készítésmódjuk szerint több fazekasműhelyből származtak.

Általánosan elterjedt a vörös, vörösesbarna és a fehér, szürkésfehér mázatlan fazekasáru. Már a 15. században rendszeresen használták a szürke, redukált égetésű, fényes felületű korsókat. Ritka, de minden ház anyagában előforduló edény a sárgás terrakotta színű, finom, fényezett kancsó - úgy látszik, egy-egy darabot minden háztartásban tartottak belőle. Ugyancsak minden háznál voltak olyan vaskos, szürke, redukált égetésű, perembélyeges fazekak, amelyeket Ausztriából importáltak. A finom asztali edények között voltak zöld vagy sárga mázas edények, ezeknek csak apró töredékeik maradtak meg.

Az üvegedények szintén az asztali készlethez tartoztak, meglétükre néhány apró töredék utal. A faedények mindennapi használata általános volt, ezekből azonban alig maradt meg emlék, mindössze egy kút iszaprétege őrzött meg egy fakanalat.

A háztartások eszközkészletének leggyakoribb tárgyai a kések, az egyszerűbbek fa vagy csont nyélborítással, bronzpánt rögzítéssel. A 16. században évente sok ezer kést importáltak hazánkba Ausztriából. A vaseszközök legnagyobbrészt azonban falusi kovácsmesterek készítményei: ollók, árak, horgok, kampók, szögek, karikák, láncok, fúrók, vésők, nyársak, rostélyok; ládára, koporsóra, ajtóra készült vasalások, pántok, zárak, lakatok stb. A szerszámok és mezőgazdasági eszközök drágák voltak és viszonylag ritkán kerültek földbe, mint az ásatáson feltárt néhány szekerce, balta, ekevas, ásó, ásópapucs, kapa, sarló, kasza, vasvilla. Egy törött ásót az egyik sír földje őrzött meg: babonás okokból, bajelhárító céllal tették a sírba. A lovas felszereléshez tartoznak az előkerült zabla és kengyel töredékek, hevedercsatok, sarkantyúk, patkók. A szekerekből is csak a vasalások maradtak meg.

Az ősi mesterségek közé sorolható a csont- és agancseszköz készítés. A középkori Szentkirály lakosai is felhasználták az állatcsontokat szerszámok, eszközök készítésére. Ló felkar- vagy sípcsontjából készítettek korcsolyát, amit a lábbelire kötöztek vagy egyszerűen ráálltak és hegyes csontvégű bottal lökték magukat előre a jégen. Csontból készültek az árak, lyukasztók, bogozók, peckek, szerszámnyelek, nyélborítások, vadmadár üreges hosszúcsontjából sípok, tűtartók. A csont esztergálás emlékei a gyöngyök, csont övveretek, csatok. Gyermekjátékként használt ló csüdcsontok is nagy számban kerültek elő.


Vissza az oldal elejére