TÁRSADALOM
Az ország lakói
Magyarországon, akárcsak Nyugat-Európában, a társadalmi osztályokat, csoportokat rendnek, az egy rendhez való tartozást helyzetnek, állapotnak nevezték. A rend az azonos jogokkal élők közösségét jelentette, azonban a vagyoni eltérés az azonos rendbe tartozók között is igen nagy lehetett. A rendhez való tartozás a születéskor eldőlt (ez alól csak az egyházi rend jelentett kivételt), a társadalmi mozgás lehetősége kicsiny volt. A társadalmi csoportok kiváltságait szabadságnak hívták, így beszéltek pl. a nemesek szabadságáról. A középkor vége a társadalmi megmerevedés korszaka volt, a rendek közti válaszfalak megszilárdultak, némely esetben 1848-ig változatlanok maradtak.
Az ország lakosságszámát e korban - a korábbi évszázadokhoz hasonlóan - nem tudjuk pontosan megállapítani, csak becsülhetjük. 1494-1495-ben állította össze Ernuszt Zsigmond kincstartó kimutatását az ország bevételeiről és kiadásairól. Ebből a forrásból következtettek már három-, de ötmilliós népességre is. A legvalószínűbb feltételezés szerint az ország lakossága (Erdélyt és Szlavóniát is beleértve) 4-4,5 millió fő körül járhatott. A lélekszám változását még kevésbé tudjuk meghatározni, nagyon alacsony növekedéssel, néha stagnálással kell számolnunk.
Magyarországot e korban nem pusztították olyan súlyos járványok vagy éhínségek, melyek nagy demográfiai változást okoztak volna. A háztartások nagyságáról igen eltérő adataink vannak: az 1520-as években egy Hont megyei faluban átlagosan 7,6, pár évtizeddel később egy Sopron megyeiben 6,3, a mai Szigetvár mezővárosban 13 együttélő személyt találunk egy háztartásban. E számba a családtagokon kívül a cselédek is beleszámítottak.
A nemesség
A világi társadalom csúcsán a bárók álltak. A korszak elején e fogalom még csak a királyi és királynéi udvar tisztségviselőit jelentette, néhány évtized múlva azonban már olyan társadalmi csoportot jelölt, amelybe elsősorban születéssel lehetett bejutni. A bárók fiai korábban is többnyire bárók lettek, örökölték apjuk birtokait is, addig azonban, amíg nem kaptak tisztséget, nem járt nekik sem a báró név, sem a nagyságos megszólítás. A Jagelló-korban már megkülönböztették az ország igazi báróit - ők a fő tisztségviselők voltak - a természetes báróktól, korabeli elnevezéssel a bárófiaktól vagy mágnásoktól.
1498-ban egy törvényben már név szerint felsorolták a bandérium-állításra kötelezett főurakat, azaz a zászlósurakat. Azok a mágnások, akik nem kerültek be ebbe a vagyoni alapon kiválasztott belső körbe, gyakorlatilag kiszorultak a főnemességből. A főnemesség eddig egyet jelentett a bárókkal, a grófi címet csak néhány német eredetű és horvát család használta. Mostantól a politikai érdemekért adott címek, mint pl. Hunyadi János, majd Szilágyi Mihály besztercei, a Szapolyaiak szepesi grófi címe eredményeképpen lassan a magyar grófi cím is kialakult.
Az ország igazi bárói közé számított a nádor, az országbíró, a szlavón és a dalmát-horvát bán, az erdélyi vajda, a székely ispán, a macsói és a szörényi bán, a királyi és a királynéi tárnok-, az ajtónálló-, az asztalnok-, a pohárnok- és a lovászmester, valamint a pozsonyi és a temesi ispán. A bárók jogai csak négy ponton tértek el az általános nemesi jogoktól. Saját zászlajuk alatt vonultak hadba, esküjük tíz nemesével ért fel, ellenük azonban száz nemessel kellett esküdni, özvegyüknek pedig száz márka hitbér járt.
Ebben a korban a köznemeseket nemeseknek nevezték. A birtokos nemeseken belül nagy vagyoni különbségek mutatkoztak. A néha bárói méltóságot viselő, egy-egy várat és a hozzá tartozó falvakat birtokló, kereskedő nemesurakat és a két-három jobbágyportával rendelkező kisnemeseket mind ide számítjuk. A birtokosok felső rétegét a kortársak "jobb módú nemeseknek" nevezték, e kategóriát minden pontosabb számszerű elhatárolás nélkül alkalmazták. Az ő szavuk döntött a megyei ügyekben, véleményük meghatározó volt az országgyűlésen résztvevő köznemesek állásfoglalásában.
A nemesség legnagyobb tömegét azok az egytelkes nemesek adták, akik csupán saját telküket mondhatták birtokuknak; igaz, ezt ugyanolyan nemesi jogon birtokolták, mint a leghatalmasabb báró a fél megyényi uradalmát. Mátyás adóreformja óta az egytelkes nemeseket megadóztatták, bár ez ellen gyakran tiltakoztak, és adóztatásuk nem is volt mindig rendszeres. Túlnyomó részük paraszti sorban élt, az országgyűléseken nem kellett személyesen megjelenniük, csekély politikai befolyásuk csak a megyei ügyekre lehetett.
A köznemesek szívesen hivatkoztak az egy és ugyanazon nemesi szabadságra, ami alatt azt értették, hogy az ország minden nemesét azonos jogok illetik meg. Werbőczy Hármaskönyve ezt négy pontban foglalta össze. 1. Előzetes idézés és törvényes ítélet nélkül - a bűntettekben való tettenérést nem számítva - nem tartóztathatók le. 2. Csak a törvényesen megkoronázott király hatalma alatt állnak. 3. Törvényes jogaikkal, birtokaik jövedelmével szabadon élhetnek, semmiféle adót és vámot nem fizetnek, csak az ország védelmére kell katonáskodniuk. 4. Ha valamely király jogaiknak ellene tenne, akkor ellenállhatnak anélkül, hogy a hűtlenség vétkébe esnének.
A korszak elején még virágzott a familiaritás intézménye. A bárók és a módosabb nemesek meghatározott ellátás fejében nemeseket fogadtak szolgálatukba, családjukba, idegen szóval famíliájukba. Az úr és familiárisa közötti kapcsolat a középkor végére meglazult, a szolgálatba állás pl. csak rövid időre, általában egy évre volt érvényes. A Jagelló-korban bukkant fel a szervitor kifejezés e szolgálatban álló nemesekre. A familiárisok között is igen nagy volt a különbség: egy várnagy jövedelme elérhette a középbirtokos nemesét, volt azonban, aki csak élelemért, némi ruháért és lakásért szolgált.
A jobbágyok
Számbelileg az ország túlnyomó részét a jobbágyság tette ki. A 15. században zárult le végleg az az egységesülés, mely az előző évszázad elején kezdődött. Ezután mindenkit jobbágynak tekintettek, aki földesúri fennhatóság alatt állt, lehetett akár több pusztát bérlő, egész gulyát tartó mezővárosi polgár, vagy más házában lakó zsellér. A jobbágyok nem voltak birtokosai földjeiknek, bár azt meghatározott jogi keretek közt tovább örökíthették. A földesúr jogi fennhatósága alá tartoztak: ügyeiket az úriszéken tárgyalták, földesuruk köteles volt védelmükről gondoskodni.
A parasztháború leverése után ugyan megtiltották a jobbágyok szabad költözését, ez azonban a gyakorlatban nem valósult meg. A földesúr-jobbágy viszonyt még évszázadokig elsősorban a helyi szokásjog és nem az országos törvények szabályozták. Ez határozta meg a földesúrnak fizetendő járadékok mennyiségét is, melyet egyre gyakrabban írásban, ún. urbáriumokban rögzítettek. Az urbáriumokban szereplő rendes bevételek, az évente kétszer-háromszor adandó ajándékok és a földbér (terragium) mértéke alacsony volt, ezt azonban kiegészítette a "rendkívüli taksa", amelyet némely birtokon nagyon is rendszeresen szedtek. A kilencedet nem fizették mindenhol, a robot mértéke csekély volt, többnyire fuvarozásból és szénakaszálásból állt.
A polgárok
A városi polgárok a többi rendhez hasonlóan nem voltak egységesek. A nagyobb városok felső rétegét a kereskedők, a királyi kamarabérlők, az árukereskedő kézművesek, a bányavárosokban a bányák és kohók birtokosai tették ki. Ők tartották kezükben a város vezetését, közülük kerültek ki az ún. belső tanács tagjai. A kézművesek alkották a városi középréteget, a városvezetésbe a külső tanácson keresztül kapcsolódtak be. A városiak többségét egyszerűen városlakóknak hívták, ha a városfalakon túl polgároknak is minősültek, a városi vezető réteg nem tekintette őket annak. Napszámosként, fuvarosként, vagy más szolgálattal keresték kenyerüket.
A mezővárosok lakói az országos jog szerint ugyan jobbágynak minősültek, de többnyire kijárt nekik a polgár elnevezés, akárcsak a püspöki székvárosokban élőknek. A 15. században mind több céh alakult a mezővárosokban is. Itt gyakran az összes iparos egyetlen társaságba tömörült. A céh és a vallásos társulatok között ez időben nem tettek különbséget. Az ilyen társulatok saját oltárt emeltek, találkozóik a városi politizálás színterei voltak. A nagyobb városok Krisztus teste céhei a gazdag kereskedők társulatai voltak, de a legelesettebbek részére is megszervezték a nyomorgók céhét.
GAZDASÁG
A középkorban nem ismerték az államháztartás fogalmát. A királyi és az országos jövedelmeket Mátyás uralkodása alatt próbálták először szétválasztani egymástól, az országos bevételek felhasználásába a rendek is beleszólhattak. Még a kincstári reform után sem jelent meg a központi könyvelésben az összes bevétel vagy kiadás. A későközépkori magyar királyság költségvetése, éppúgy, mint a legtöbb európai országé, állandó pénzhiánnyal küszködött. A korszak pénzügyeiben két korszakot különböztetünk meg: Mátyás újításai előtti és utáni szakaszt.
Az első korszakban az ország bevételei a Zsigmond-korhoz képest alacsonyabbak voltak, ez elsősorban a zavaros politikai helyzettel magyarázható. A legtöbb bevétel a sómonopóliumból származott, ezt követte a pénzújításból, majd a harmincadokból és a nemesfém-beváltásból származó jövedelem. Albert király ismét bevezette a rendszeres pénzújítás rendszerét. Halála után a pénzverésben zavaros viszonyok uralkodtak: egyszerre több uralkodó nevében is vertek pénzt. Az aranyforint értéke ugyan változatlan maradt, a mindennapi forgalomban használt ezüstpénzé azonban romlott.
Az 1464-1470 közt végrehajtott pénzügyi reform kezdeményezője Ernuszt János volt. Négy fő újítást vezettek be. Eltörölték a pénzújítást, mivel a kamara haszna fizetése alól sok birtokos szerzett mentességet, ezért megszüntették, de ugyanakkora értékben, új néven: a királyi fiskus adójaként szedték be. A harmincadvám nevét hasonló megfontolásból koronavámra változtatták. Pénzverési újításokat vezettek be, végül a pénzügyi igazgatás szervezetét, a kincstárat is átalakították. A reform után az adójövedelem lett az ország első számú bevételi forrása, a többi csak ezután következett.
Kétféle adót szedtek: a portánként 1/5 aranyforintnyi kincstári adót és a rendkívüli adónak számító, portánkénti egyforintos adót. Ez utóbbit Mátyás alatt mindjárt uralma kezdetén kivetették, a cseh háborúk alatt aztán egyre gyakrabban, szinte minden évben. Ezen a rendszeren minden ígéretük ellenére a Jagellók sem változtattak. A városok, a zsidók, a románok, a székelyek külön adóztak. Mátyás magyarországi bevételei a legjobb pénzügyi években 900.000 aranyforintra tehetők. Ez idő tájt Velence egymillió, az Oszmán Birodalom 1.800.000, a Francia Királyság 4.000.700 forintnyi jövedelemmel rendelkezett.
A reform előtt háromfajta pénzt vertek: aranyforintot és kétféle ezüstöt: a dénárt és a kisértékű obulust. 1467 után felújították a garas verését. Ekkor 1 aranyforint 100 dénárt, 1 garas 4 dénárt, 1 dénár 2 obulust ért. II. Ulászló alatt kezdődött az aranypénzzel egyenértékű, nagyértékű ezüstpénz verése, ezt akkor még guldinernek, később tallérnak nevezték, a mindennapi forgalomban ekkor még nem használták. A pénzek külső megjelenése is változott, megjelentek a madonnás érmék, melyeket évszázadokig vertek. Az előlapon a címert, a hátlapon Szűz Máriát ábrázolták, 1471-től a forintra is felkerült Mária képe.
Az 1521-es török hadjárat miatt az udvar változtatott az 1467 óta tartó pénzverésen. Az újítás pénzrontást jelentett, az "új pénzek" csak feleannyi ezüstöt tartalmaztak, mint a régiek. A kísérlet 1525-ig tartott, rövid időre ugyan segített a kincstáron, de az infláció keltette hangulat miatt visszakozni kellett; a mohácsi csata idejére pedig a kiadások a bevételeket felemésztették. Az egész korszakban használtak külföldi pénzeket is: Nyugat-Magyarországon az osztrák dénárt, Erdélyben a havasalföldi oszporát.
Az arany- és ezüstbányák hozama folyamatosan csökkent, a bányák a mind mélyebb művelés miatt elvizesedtek. A költséges vízkiemelő szerkezetek fenntartására a bányavárosi polgárok pénze nem volt elég, ahhoz külföldi vállalkozókra volt szükség. Közéjük tartozott a Fugger-család, amely egész Európát átfogó bankhálózatot tartott fenn, ők voltak a Habsburgok fő hitelezői. 1496-tól kezdve a velük rokonságban álló magyar Thurzó-testvérekkel bérbe vették a Garam-vidéki bányák réz- és ezüstkitermelését és kereskedelmét. Ahogy a 13. században a selmeci ezüst, a 14. században a körmöci arany, úgy ekkor a besztercebányai réz és az azt kiegészítő ezüst volt a magyar bányászat európai hírű terméke.
A magyar külkereskedelem nyugat felé volt a legjelentősebb, ezt követték a déli kapcsolatok Itália felé, a lengyel és a román fejedelemségekkel történő kereskedelem ezután következett. A nyugati forgalom a Duna mentén a Bécs-Buda úton, illetve magán a Dunán, a Mura és a Száva völgyében zajlott. E forgalom fő haszonélvezői a határ menti városok, Sopron és főleg Pozsony voltak. A romló osztrák belviszonyok miatt jelentőségük az 1460-as években visszaesett, Buda és Pest szerezte meg a külkereskedelmi haszon nagy részét. Nyugatról posztót és vasárut, Itáliából minőségi posztót és luxuscikkeket importáltak.
Mátyás sziléziai hódítása során jelentős lett a Boroszlóból a Vág völgyén át az ország közepébe vezető út, a rézkivitel is itt zajlott. Az export fő terméke a szarvasmarha volt. A marhakereskedelem és a marhatartás együtt járt: Pest, Szeged és Székesfehérvár voltak a haszonélvezői, a hatalmas gulyákat a környékükön hizlalták. Pest, mely az 1250-es évektől Budának alárendelt település volt, önálló szabad királyi város lett, külső megjelenését is a marhapiac határozta meg. Eredetileg a 15. század második felében felépített városfalon belül esett az a nagy beépítetlen tér, amely a vásároknak adott helyet, pár évtizeddel később azonban már a falakon túl kellett tartani a vásárokat.
