Vissza a tartalomjegyzékre

ÉLETMÓD

GAZDÁLKODÁS
FOGLALKOZÁSOK
ISKOLÁZÁS
MINDENNAPI ÉLET



GAZDÁLKODÁS

Magyarországon a kései középkorban három fő földművelési rendszert alkalmaztak. A legfejlettebb a 14. században a Dunántúlon, a Felvidék egyes részein és az Alföld peremvidékén kialakult háromnyomásos rendszer volt. Itt a földművelés jelentősége megelőzte az állattenyésztést, és istállózó állattartás folyt. Elsősorban az Alföldön alkalmazták a szabályozott talajváltást, mely egyszerre volt állattartó és földművelési rendszer, az állatokat itt nagyrészt ridegen tartották. A Felvidék és a Dunántúl erdős területein állandóan művelés alatt lévő, trágyázott, ún. torunokföldeken folyt a termelés. A kétnyomásos gazdálkodást valószínűleg nem alkalmazták.

A háromnyomásos rendszerben a falu határában lévő dűlőkbe évenként váltakozva őszi illetve tavaszi gabonát vetettek, s a harmadik rész pihent, ezt nevezzük ugarnak. A szabályozott talajváltás során szabályosan változó ritmusban, 2-5 évenként váltogatták a földművelésre és az állattenyésztésre használt területet. A legelőnek használt föld neve parlag vagy mezei föld. A torunokföldek közvetlenül a kert mögött helyezkedtek el, s a falu határának csak egy bizonyos részét foglalták magukba, a többin általában a nyomásos rendszert alkalmazták.

Mindenhol az éghajlatnak megfelelő gabonanövényeket termeltek. A kertek gyakorlatilag káposztáskerteket jelentettek, gyümölcsösök ritkán voltak. Az erdő, a halastavak és a szőlő nem tartozott a telekhez; az első kettő a falu közös használatában állt. A szőlő nagy munkaigénye miatt irtásföldnek minősült, a szántóföldektől eltérő adózási és a jobbágyok számára sokkal szabadabb jogi formák voltak érvényesek rá. A szőlők ún. hegyeken feküdtek, az ott épült feldolgozó és tároló épületeket az ország nagyobbik részén nem ismerték: legfeljebb a préselés történt a hegyen, minden más munkát és a bor tárolását is a városi vagy falusi házaknál végezték.

Az ország déli részén, Erdélyben, a Keleti-Kárpátokban a vlach joggal élő románok és rutének sajátos, hegyi vándorló állattartást alakítottak ki, melynek fő állata a juh és a kecske volt. Eltérő gazdálkodási módjuknak megfelelően juhötveneddel adóztak.

FOGLALKOZÁSOK

Több mesterember nevét és foglalkozását is megörökítették a városainkra vonatkozó oklevelek. A középkori Fehérváron dolgozott molnár, mészáros, hentes, halász, madarász, pásztor, fürdős, kalmár, nyírő, festő, esztergályos, takács, szabó; későbbi forrásokban kardgyártóról, lakatosról, nyergesről, posztókészítőről, rézöntőről és vargáról is tudomást szerezhetünk. Sopronban késesek, kardcsiszárok, kovácsok, kereskedők, mészárosok, ötvösök, pénzverők, kannaöntők, íjgyártók, lakatosok, rézművesek, esztergályosok, tűzgyártók és olvasókészítők működtek. Budán ötvösök, posztókészítők, nyírők, pénzverők, íjgyártók, késesek, szabók, sarkantyúgyártók és kannaöntők, pékek, serfőzők, molnárok, halászok, cipészek, ácsok, kőfaragók, festők, pintérek munkásságáról van tudomásunk.

Általában a középkori városok meghatározott részében tevékenykedtek bizonyos mesterségek képviselői. Ezt bizonyítják az utcák mesterségeket jelölő elnevezései. Egyes iparágak képviselői (kovácsok, fazekasok, tímárok, bognárok, kerékgyártók, takácsok, csapók) a tűzveszély, a nagy hely-, illetve vízigény miatt csupán a külvárosokban kaphattak helyet. A középkori kézműves műhelyek - a céhek megjelenése ellenére - viszonylag kicsik voltak, technikai fejlődésük is lassú volt.

Középkori városaink lakosságának az adójegyzékek tanúsága szerint mintegy 20-25 %-a lehetett iparos; ez az arány a nagyobb nyugat-európai városokban az 50-70 %-ot is elérte. Legfontosabb a ruházati (szűcs, szabó, varga) ipar volt, de lényeges szerepet töltött be a fém- és a hadiipar. A legismertebb mesterségek egyike volt a luxus célokat szolgáló ötvösség. Művelői között találjuk a réz-, az ezüst- és az aranyműveseket, a pénzverőket, sőt céheikbe tartoztak a képfestők. Tagjai közül többen foglalatoskodtak pénzváltással, pénzüzletekkel is. A 15. század elején Nagyszombat több esküdtje, sőt bírája és Harber budai bíró egyaránt ötvösmester volt.

Az ötvösség központja először Buda lett, hiszen az egyházi és világi kincshalmozás folytán itt számíthattak a legtöbb gazdag megrendelőre. Később Kassa, Kolozsvár, Nagyszeben, Brassó és más városok ötvösei is országos hírű mesterekké váltak. Országszerte elterjedtté vált a Magyarországon továbbfejlesztett ún. sodronyzománc technika, ennek segítségével díszítették a különböző termékeiket, főként a gazdag motívumkincsű kelyheket.

A régészeti és helytörténeti adatok alapján megállapítható, hogy Budán az Ötvösök utcájában, a Posztómentő utcában, az Olasz utcában, a Szombatpiac területén, a Boldogasszony templom északi oldalával szemközti utcában, a Szent János ferences kolostor mellett és a Szent György templom közelében laktak ötvösök. Sopron és Székesfehérvár több pontján találtak olyan leletanyagot, mely az ötvösök tevékenységére utal.

A középkori bronzművesség gyönyörű példányai a 15-16. században készített keresztelőmedencék és a templomi harangok. Az egyik leghíresebb bronzöntő műhely Igló városában működött (Neudorf, Spisska Nova Ves, Szepes vármegye, ma Szlovákia). A műhely alapítója, Gaal Konrád öntötte Nagy Lajos király megrendelésére a visegrádi nagyharangot 1357-ben. Az iglói műhely működéséről 1516-ig vannak adataink. Szinte valamennyi korabeli szepességi harang és keresztelőmedence itt készült. Legszebb középkori emlékeink közé tartozik a gyöngyösi, a bártfai, a kisselyki és a brassói keresztelőmedence.

Az egyik legjellegzetesebb középkori mesterség az ónöntés. Sopronban a 15. században nyolc ónöntő műhely működésére derített fényt a legújabb kutatás. Ónedényeket (kannát, kancsót, tálat, csészét, tányért, palackot, mosdófelszereléseket), gyertyatartót, sőt puskagolyókat is készítettek.

Fontosabb városainkban szinte mindenütt megfordultak késesek. Kevés írott adatunk szerint Kassán, Lőcsén, Szebenben, Pozsonyban, Budán és Sopronban is dolgoztak. Ennek ellenére - a régészeti megfigyelések szerint - széles körben elterjedtek az ausztriai és nürnbergi mesterek által készített jó minőségű vas kések. A többnyire hosszú, vékony pengéjű középkori kések a mai szalonnázó késekhez hasonlíthatók; nyelük csontból vagy fából készült, készítési helyüket, márkavédelmüket mesterjeggyel tették egyértelművé.

Egyre többen engedhették meg maguknak a szép üvegpoharak, palackok vásárlását és azt, hogy - az egyébként igencsak drága - ablaküveggel védekezzenek a hideg, szeles időjárás ellen. Az épületek, főleg a templomok ablakai ólomsínbe foglalt köldökös ablakszemekből és formára vágott tenyérnyi üvegdarabokból álltak.

Már a 14. században bizonyosan működött üveghuta a Selmecbánya és Körmöcbánya közelében fekvő Bars-Szklenón, ahol palackokat, tégelyeket, tálakat készítettek. Valószínűsíthető azonban, hogy a 15. században már több helyen, elsősorban az erdős bányavidékeken, a Felvidéken, Erdélyben és másutt is működtek huták. A Nógrád megyei Diósjenő közelében egyikük maradványait sikerült is feltárni.

Egy 1419-es forrás nevezi meg Olasz Antal budai polgárt, aki üvegkészítéssel foglalkozott, nyilvánvaló azonban, hogy többen űzték ezt a mesterséget. A 15-16. század folyamán szemet gyönyörködtető üvegedények (kannák, kancsók, palackok, poharak, serlegek) kerültek ki a kezük alól.

Az egyik jellegzetes korabeli edényt, az eredetileg keleti eredetű palack formát - melynek hasa gömbölyded, nyaka hosszúra nyújtott, szája széles és tölcséres formájú - Németországban már a 15. században, hazánkban pedig először a 16. század elején bizonyosan gyártották. Mise alkalmával, illetőleg az egyházi szertartásokhoz szükséges olaj tárolására használták. Erdélyben "meggyes bort" is ittak belőle. Ismerjük egycsöves és többcsöves, illetve csavart nyakú változatát.

A középkori Magyarországra jelentős mennyiségben kerültek finom velencei üvegek. Igen szépek, finom megmunkálásúak voltak a serlegek, talpas poharak, melyek jó része éppen velencei munka. Közkedveltek voltak a poharak, melyek változatos formájára a tárgy olasz elnevezése ("incostatis", "de mucolis incostatis" = változékony) is utal.

A korabeli régészeti feltárások leggyakrabban előkerülő leletanyaga a fazekasok által készített kerámia, illetve annak töredékei. Már a 14-15. század környékén találkozunk Cherep és Cherepes családnevekkel; 1438-ban Fazekgyartho Mihály, 1504-ben Fazekhgyartho Gallus nevét őrizte meg az oklevél. Az említetteken kívül középkori eredetűek a Fazekas, Gerencsér, Korsós, Téglás és Téglaégető családnevek és ezek különféle változatai. A Budán élő téglavetők egyikének sokat eláruló neve Ziegelfuser volt.

Beszédes - a fazekas mesterséghez kötődő, középkori eredetű - helyneveink az Agyagosbérc, az Agyagpáva, az Agyagtelök, az Agyagverem és az Agyagszó (szárító). A 15-16. századi fazekasok edényei már lábbal hajtott, gyors korongon készültek. Az egyik legelterjedtebb kerámiafajta a cserépkályhákhoz tartozó kályhaszem. Kedvelt a hagyma alakú, pohár formájú és szájánál négyzetesre kialakított kályhaszem. A kiégetett agyag színe vörös, fehér és szürke volt a tárgyalt korszak határain belül.

Különösen sokfélék a sárga és zöld mázas kályhacsempék, melyek épületeket (várat), épületrészeket (mérműves ablakok utánzatait), vallásos tárgyú ábrázolásokat, címereket, címerállatokat, növényi ornamentikát, korabeli személyeket (női fejet, lovagot), a mesék, legendák és a hiedelemvilág állatait ábrázolták.

Híres volt a 15. században működő nyéki királyi műhely, melynek cserépkályháján Zsigmond király címere, palotája és gyönyörű mérműves csempék láthatók. Az 1469-1473 táján alkotott, "Háromkirályokat" ábrázoló kályha talán a korabeli Európa legjobb szakemberei közé sorolható mester műve. Egy, a 15. század első harmadából való cserépkályha-rekonstrukció és a nagyhírű lovagalakos kályha (1554-1557) is bizonyítja, milyen művészi színvonalon dolgoztak a korszak mesterei.

A korszak jellegzetes termékei az ötvösöknek készített szürke öntőtégelyek és a szeszfőzők számára gyártott lepárlóedények. A konyhai edények közül a különféle fehér, szürke és vörös fedők, a hasonló alapanyagból készült, kívül bordákkal díszített fazekak és a három lábbal és nyéllel ellátott, belül mázas lábasedények a legjellemzőbbek. Gyakori a szürke, grafittal soványított, perembélyeges osztrák import fazék. Finommívű termékek a bekarcolt vonalakkal vagy bordákkal díszített, vékony falú, fehér talpas poharak és a fehér, sárga, vörös korsók, kancsók. A bögrék vörösek, szürkék, sárgák, sokszor egy fület is kaptak. A budai várban talált mázas díszedények között bepecsételt díszítésű festett poharakat, csészéket, kézmosóedényeket találtak. Viszonylag sok a Német- és Csehországból származó kőcserép.

A középkori élet mindennapjainak fontos eleme a vízierő felhasználása. Különféle emelő szerkezetek segítségével juttatták el a vizet a magasabban fekvő várakba (Esztergom) vagy épületekbe (Fehérvár). Vízierővel működtetett gépek álltak a bányászok rendelkezésére, hajtottak ipari berendezéseket. Mégis, a középkor talán legelterjedtebb vízierőt hasznosító erőgépei a malmok voltak. Patakok, folyók mentén mindenütt megtalálhatók, s a folyóvizeken az úszó malomhajók sem ritkák. A 15-16. században szinte minden nagyobb városban több malom is működött (Asszonypataka, Bakabánya, Beszterce, Buda, Esztergom, Fehérvár, Igló, Kassa stb.). A gabonát vízierővel, nagyméretű malomkövekkel őrölték, de a kézi őrléshez kisméretű örlőköveket is használtak.

A korabeli pékek csaknem minden városban helyet kaptak - tűzveszélyes tevékenységük miatt lehetőleg a külvárosok területén. Rajtuk kívül jelentős szerepet játszottak a falusi pékek, de tudunk vándor mesterekről is, akik szállítható, kerek kemencével szerelték fel magukat. A kenyeret általában kovász nélkül készítették. A 15. században a Budai Jogkönyv említi ugyan a zsemlét és a finom kenyeret, ám a szegényebbek fekete kenyeret ettek. A péktermékeket is a piacokon értékesítették: Budán és Pozsonyban római számokkal kellett a pékeknek az árujukat megjelölniük. "Pereces" családneveinket 1424 után találjuk okleveleinkben, a német eredetű "Pék" családnevek szintén a 15-16. században terjedtek el. 1484-es okleveles adatból ismert a fehérvári Zsemlesütő utca. Budán 1487-ben említik Babocsai János zsemlesütő mestert és társát, Zsemlesütő Gáspárt, aki 1503-ban városi esküdt lett.

Szinte minden középkori városunkban több mészáros dolgozott. Tevékenységi körük nem csupán a mai értelemben vett hentes üzletre korlátozódott. Kezükben volt a korban igen jelentősnek mondható magyar szarvasmarhaállomány külföldi értékesítése, kereskedelme is. Céheik egy-egy városon belül a leggazdagabbak voltak. Testi erejük folytán ők vigyázták a városok rendjét, s mivel állandóan úton voltak, sokszor dolgoztak postásként. Így érthető, hogy a debreceni mészárosok 1478-ban és 1512-ben postai kiváltságot kaptak. A középkori Fehérvár húspiaca a Vicus Teutonicalis (Német utca) területén kapott helyet, ám a Piactéren is voltak mészárszékek, melyek egy része a polgárházak mellett helyezkedett el.

ISKOLÁZÁS

Az alapfokú oktatást a káptalani-, városi- vagy plébániaiskolák végezték. Ilyen iskolákra az ország legkülönbözőbb részeiből, városokból, mezővárosokból és falvakból egyaránt számos példával rendelkezünk, így biztosak lehetünk abban, hogy a 15. század második felére az ország viszonylag egyenletes iskolahálózattal rendelkezett. Az egyes iskolák között azonban számottevő minőségi eltérés lehetett: a legtöbb falusi, mezővárosi iskolában maga a plébános tanított vagy olyan világi tanító ("magister ludi" vagy "rector scolae" címmel), aki maga is csak olyan iskolát végzett, amilyenben a későbbiekben tanított.

Ennél jóval magasabb szintű oktatást nyújtottak a káptalani iskolák, ahol a megfelelő szellemi háttérről a káptalan könyvtára gondoskodott. Az iskolában elsősorban a papi pályára készülő diákokat oktattak, de folyamatosan nőtt azoknak a száma, akik nem akartak klerikusok lenni; néhány városban pedig a káptalan és a város közösen tartott fenn iskolát. Az iskola alsó tagozatán olvasást, írást, az elemi latin szókincset és az alapvető latin ragozásokat sajátították el a kisdiákok, akiket a legjobb eredményt nyújtó nagydiákok közül kiválasztott segédtanítók oktattak.

A latin nyelvtant a leggyakrabban használt tankönyv, Donatus Grammatikájának tanulmányozásával, bemagolásával sajátították el. Ez a kötet kérdés-felelet formában a legszükségesebb latin nyelvtani ismereteket tartalmazta. A könyvben található példák alapján kellett a diákoknak begyakorolni az egyes szavak ragozását. A tanulók emellett minden nap részt vettek énekoktatáson, s megtanulták az ünnepek naptári helyének kiszámításához szükséges naptárverseket. Az alapfokú ismeretek megszerzése után az iskola középső tagozatának diákjai a latin grammatika tudományos rendszerét, a logikát, s mindenekelőtt az alapos latin nyelvtudást sajátítottak el.

Több éves tanulás után, az iskola felső tagozatát elérő diákok már egyéni képzésben részesültek, egyéni szempontok szerint szerveződtek a tanulócsoportok - emellett a nagydiákok részt vettek a kisiskolások oktatásában is. Az oktatás módja, a tananyag a káptalani iskolákéhoz hasonló volt a nagyobb városi iskolákban, a különbség inkább az arányokban mutatkozott meg: a városi iskolákban több volt a világi jellegű ismeret. Arról, hogy mit sajátíthatott el egy jó képességű felső tagozatos diák, szemléletes képet nyújt a mátészalkai iparoscsaládból épp a tudásával az esztergomi érseki székig emelkedő Szalkai László fennmaradt iskolai füzeteinek egybekötött példánya, az ún. Szalkai-kódex.

A sárospataki városi iskolába járó, a füzetek írásakor 14-16 éves Szalkai ekkorra már jól tudott latinul, írása is gyakorlott kézről árulkodik. Hat füzetébe a felső tagozatos anyagot másolta és jegyzetelte: az elsőbe naptárszámítást, csillagászatot, egészségügyi ismereteket; a másodikba zeneelméletet, a harmadikba a családi, rokoni kapcsolatok jogászi kifejtését. Irodalmi tanulmányait tartalmazza a negyedik és ötödik füzet; a legfontosabb és egyben legbőségesebb tananyag, a levélfogalmazás pedig a hatodik. A főszöveg mellé, a margóra kerültek az iskolarektor szóbeli magyarázatai.

A káptalani-városi iskola elvégzése már elegendő volt ahhoz, hogy a végzett diák iskolamesterként, írnokként állást kapjon. A mindennapi életben használatos szokásjog elsajátításához nem kellett egyetemre járnia, ezt a tudást a gyakorlatban, elsősorban a királyi kancellárián, illetve a kúriában lehetett megszerezni. A latinul jól tudó deák napi munkája során, a tapasztaltabb notáriusok segítségével szerezte meg azokat az ismereteket, amelyekkel azután akár helyben, akár valamelyik hiteleshely, báró vagy város szolgálatába állva kereshette meg a kenyerét. A gyakorlati jogászképzést szolgálták a tipikus oklevelek alapján összeállított ún. formuláriumok, azaz iratminta-gyűjtemények.

Aki mégis szeretett volna felsőfokú tanulmányokat végezni, annak - néhány évtizedet leszámítva - külföldre kellett utaznia. A magyar hallgatók a közeli Bécs és Krakkó egyetemén fordultak meg a legnagyobb számban, de a 15. század második felétől egyre több magyar iratkozott be itáliai egyetemekre is - elsősorban a padovaira és a bolognaira. A krakkói egyetem anyakönyveiben és más feljegyzéseiben 1400 és 1536 között mintegy 3000 beiratkozott magyarországi hallgató szerepelt, elszállásolásukra 1452-ben egy lengyel nemesúr, Nikolaj Bielonski külön bursát alapított. A bécsi egyetem hallgatóit négy natióba, nemzetbe sorolták be - ezek egyike a magyar natió volt, de valamennyi kelet-európai diákot ide írtak be.

A hallgatók többsége - a magas költségek miatt - csak néhány évig járt egyetemre, tanulmányait nem fejezte be. Általában csak a bölcsészkart végezték el, amelynek célja az volt, hogy az ún. "hét szabad művészet" ismereteinek elsajátításával megalapozzák a további tanulmányokat. Két év tanulás után borostyánkoszorús (baccalaureus), további két év után "artium magister" fokozatot lehetett szerezni, ennek birtokában lehetett megkezdeni a jogi, teológiai vagy orvosi tanulmányokat. A továbbtanuló magyar hallgatók főként jogi tanulmányokat folytattak - itt szerzett tudásukra elsősorban a diplomáciában és az egyházi bíróságokon volt szükség.

1465 elején Mátyás király azzal a kéréssel fordult II. Pál pápához, hogy engedélyezze Magyarország egyik erre alkalmas városában az egyetemalapítást. A kérést követei azzal indokolták, hogy a nagy távolságok miatt nem minden tehetséges ifjú juthat el külföldi egyetemre. 1467. július 18-án Vitéz János esztergomi érsek levélben értesítette Pozsony város hatóságát, hogy Mátyás király akaratából, a pápa jóváhagyásával városukban egyetemet létesítenek. Az Academia Istropolitana néven ismert pozsonyi a harmadik egyetemalapítási kísérlet volt Magyarországon: Nagy Lajos uralkodása alatt Pécsett, Zsigmond király idején Óbudán kezdte meg működését egyetem, de mindkettő néhány év után megszűnt.

A pozsonyi egyetem sem bizonyult szerencsésebbnek elődeinél: az oktatás már 1467-ben megkezdődött, első tanárai pedig a kor neves humanista tudósai voltak, mint például Johannes Regiomontanus, a híres német csillagász-matematikus, fennállása mégis csak néhány évig tartott. Sorsát feltehetőleg az pecsételte meg, hogy alapítója, szervezője és egyben az egyetem első kancellárja, Vitéz János érsek 1471-ben összeesküvést szervezett a király ellen, s Vitéz bukása magával rántotta a még kialakulatlan egyetemet is. Mátyás a továbbiakban a domonkosok budai főiskoláját, studium generaléját támogatta, ebből azonban nem sikerült egyetemet létrehozni.

MINDENNAPI ÉLET

Ünnepek és hétköznapok

Az emberek mindennapjait írott és íratlan törvények szabályozták. A középkori magyar jog hagyományos rendszerében az elsőség az íratlan jogot, az ún. szokásjogot illette meg, a törvény a második helyre szorult. A magyar szokásjogot az 1500-as évek elején foglalta írásba Werbőczy István országbírói ítélőmester, munkája, a Hármaskönyv 1517-ben jelent meg először nyomtatásban. Az országos érvényességű jogforrások mellett készültek még városi, megyei statutumok is. Ezek csak az adott közösség jogviszonyairól rendelkezhettek, ott azonban az élet szinte minden mozzanatát szabályozták.

A legjelentősebb magyarországi városkönyvben, a budai jogkönyvben a piaci árusítás rendjét épp olyan részletesen előírták, mint a város irányításának módját. A jogkönyv az ünnepek megtartásának módjáról is rendelkezett: vasár- és ünnepnap szünetelt a bírói hivatal, az üzleteket zárva tartották, a borkimérések csak a nagymise után nyithattak ki. Aki ünnepnapon mezei munkát végzett, egy márka bírságot fizetett. A budai polgárok törvénykönyvükben az egyházi előírásokat követték, a parancsolt ünnepek ugyanis mindenütt két kötelezettséggel jártak a hívők számára: misét kellett hallgatni és tartózkodni kellett a szolgai munkáktól.

Az ünnepek köréről általában az egyháztartományi zsinatok döntöttek. Az 1493-ban tartott esztergomi és az 1515-ös veszprémi zsinat több, mint 50 ünnep megtartásáról rendelkezett (ehhez járultak a vasárnapok), a ténylegesen megült ünnepek száma azonban mindig alatta maradt a zsinati határozatokban előírt számnak. Az ünnepek sorából mindenütt kiemelkedett a karácsony, a húsvét és az egyház védőszentjének napja. Az egyházi év jelentős eseményének számított az úrnapi körmenet is - a budain általában a király és udvara is részt vett.

A múló időhöz való viszonyt bizonytalanság és pontatlanság jellemezte. Az éveket valamilyen fontosabb esemény - pl. háború, a király trónralépte vagy halála - alapján próbálták azonosítani, a napokat az egymást követő ünnepekhez viszonyították. A hónapok középkorban használatos magyar nevét az arra a hónapra eső legjelentősebb ünnep adta (pl. Szent Jakab hava, Szent Mihály hava), s az egyházi ünnepekhez kapcsolódtak a mezőgazdasági termények beszolgáltatásának napjai éppúgy, mint a bírósági határnapok.

Az időkép megváltozását a napi idő pontos mérésére szolgáló új találmány, az óra megjelenése indította el. Használata előtt az idő múlását csupán a Nap járása mutatta, "mérésére" pedig a nappalt és éjszakát egyformán 12-12 órára osztó (emiatt télen és nyáron eltérő időtartamú), ún. kánoni órák, imaórák szolgáltak. A kerekes óra a 14. század végén jelent meg Magyarországon. A 15. század végén - 16. század elején toronyóra ütötte az időt Besztercebányán, Pozsonyban, Sopronban, Kassán, Bártfán és Nagyszebenben, a váradi és egri székesegyházon és az esztergomi érseki palotán. Noha a források nem említik, valószínűleg már ekkor állt a budai Magdolna-templom melletti óra is.

Viselet

A 15. század második felétől a korábbiaknál jóval nagyobb számban állnak rendelkezésünkre viselettörténeti adatokat nyújtó írott források, egykorú ábrázolások, sőt, néhány eredeti ruhadarab is fennmaradt, a forrásokban említett ruhaneműk azonosítása, az ábrázolások használhatósága azonban számos esetben megkérdőjelezhető. A magyarországi öltözködés kettőssége - a nyugati és keleti ruházat egymás mellett élése - megváltozva ugyan, de ebben a korban is jellemző volt. A korábban egyértelműen keleti - elsősorban kun - viseletet azonban olyan ruházat váltotta fel, amelyet az egykorú külföldi források megkülönböztető módon magyarként említettek.

A legrészletesebb leírások a különböző királyi ünnepségek - esküvők, békekötések, királytalálkozók - alkalmával készültek. Mátyás 1476. évi esküvőjéről, az olmüci vagy iglaui királytalálkozóról, a bécsi vagy bécsújhelyi bevonulásról, II. Ulászló és Candale-i Anna házasságkötéséről szemtanúk készítettek feljegyzéseket, követjelentéseket, s ezekben az írásokban minden esetben részletesen beszámoltak a király és nagyszámú kísérete pompás, drága anyagokból varrt, gazdagon díszített ruházatáról, értékes ékszereiről, fegyvereiről és lószerszámáról.

1476 decemberében Mátyás gyöngyökkel kivarrt rövid ruhában, gyöngyhímzéses köpenyben fogadta Fehérvár határában menyasszonyát, ünnepélyes budai bevonulásukon drágaköves palást, az esküvői ebéden cobolybélésű sárga atlaszköpeny borította a vállát. Újdonsült hitvese, Beatrix a székesfehérvári koronázásra olasz divat szerint készült piros aranybrokát ruhát öltött. Budára kék ruhában, aranyozott köpenyben vonult be, az esküvői lakomán pedig cobollyal díszített, arannyal átszőtt vörös ruhát viselt. Az alkalomhoz méltó volt a megjelent magyar urak ruhája is, Újlaki Miklósét például arany, ezüst, gyöngy és drágakő borította.

Mátyásról több alkalommal feljegyezték, hogy nagy gondot fordított kísérete öltözetére. Fehérvárra a boroszlói követ szerint háromezer lovag élén érkezett. A király apródjai sárga, szürke, zöld és barna bársonyruhát viseltek. Színes leírást készített Cesare Valentini ferrarai követ az iglaui királytalálkozóról (1486), ahol látható csodálattal számolt be a magyar urak illetve a kíséret öltözetéről, fegyvereiről. Mátyás figyelme kiterjedt katonái ruházatára is: nemcsak megfelelő fegyverzettel, páncéllal látta el seregét, de biztosította számukra a szükséges számú prémes subát, kesztyűt is.

Férfiviselet

Különösen értékesek azok a leírások, amelyek a magyarok öltözetének a nyugat-európaitól eltérő jegyeit emelték ki. A források alapján megállapítható, hogy Magyarországon a 15. században olyan viselet alakult ki, amely a külföldi kortársak számára sajátos jegyeket viselt. Már Zsigmond király híres hadvezéréről, Ozorai Pipo temesi ispánról feljegyezték, hogy olasz származása ellenére magyar módon öltözködött: hosszú szakállt, vállig érő hajat viselt, ruhája pedig "ama népek szokása szerint" földig ért. A milánói herceg budai követe is arra intette urát, hogy küldöttei hosszú ruhát öltsenek, mert Mátyás udvarában nem szeretik az olasz-burgundi divat szerint szabott rövid ruhákat.

A 15. századi magyar férfiviselet az alul viselt ingből és nadrágból, a felsőruhaként hordott dolmányból, és az e fölé öltött mentéből vagy subából állt. Ünnepi alkalmakon viselt felsőruha volt az Ozorai által is kedvelt, drága kelmékből varrt köntös. Az öltözetet magyaros hajviselet és süveg tette még jellegzetesebbé. A nadrág általában egyszerű volt, csak színével kelthetett feltűnést, de a dolmány nagy részét eltakarta. A magyar ing - Estei Hippolit esztergomi érsek, majd egri püspök leltára szerint - hosszú volt, a nyakánál ráncolt, s mind az írott források, mind a képi ábrázolások azt bizonyítják, hogy a nyakát, mellrészét és az ujja végét hímzéssel díszítették.

Az ing fölé öltött dolmányt az előkelők számára gyakran selyemből vagy bársonyból varrták, néha prémekkel díszítették, de kevésbé igényes kivitelben a társadalom minden rétegében viselték. A dolmány általában térdig ért, de Cesare Valentini feljegyzése szerint a magyar urak lovagláshoz rövid felsőruhát, azaz dolmányt vettek magukra. A mentéről csupán néhány, a subáról azonban számos egykorú forrás tudósít. Vállra vetett díszes ujjast, vagyis mentét viselt Mátyás király is az esküvői ünnepségek egyik napján.

A forrásokban turca vagy - magyarul - suba néven említett ruhadarab a legegyetemesebb magyar ruhanemű volt, a királytól a pásztorig mindenki viselte, a különbség az anyagában, kidolgozásában nyilvánult meg. A magyar suba nyakánál zárt, elöl gombokkal záródó, belül prémmel bélelt hosszú palást vagy köpenyféle volt. A király és az előkelők subája kívül brokátból, selyemből készült, hermelin- vagy cobolyprémmel. A királyi kamarások nyest-, az ajtónállók báránybőr subát viseltek, de báránybőr subát kapott - Estei Hippolit számadáskönyve szerint - az esztergomi érsek ökörpásztora is.

Az öltözethez a legkülönbözőbb süvegek, sapkák, kalapok tartozhattak, jellegzetes magyar karakterüket a hímzett- vagy prémszegély, valamint a gyöngyös-ékköves tollforgó és a hozzá tartozó tolldíszek adták. Az európai divattól eltért a magyaros hajviselet: mint már Ozorai Pipóról is megjegyezték, Magyarországon a hosszú haj és a hosszú szakáll volt az elfogadott. 1489-ben Milánóban nagy feltűnést keltett Mátyás követe, Buzlai Mózes, aki haját hosszú, gyöngyökkel díszített hajfonatokban viselte. A később szintén a magyar viselet jellegzetességeként számon tartott csizmák török hatásra a 15. században bukkantak fel először.

A nehézlovas hadi viselete a 15. század első felétől a testet teljesen beborító lemezpáncélból és a hozzá tartozó fegyverzetből állt. Ilyen vértezetben ábrázolták csütörtökhelyi sírkövén Szapolyai Imre nádort és öccsét, Istvánt, valamint Mátyás egyik leghíresebb hadvezérét, Tarcai Tamást. Teljesen más jellegű volt a könnyűlovasság hadi viselete: a 15-16. század fordulójára török hatásra kialakult a huszáros magyar ruha, amelynek jellemzője a hosszú köntös, a strucctollas kalap és a török csizma. A legkorábbi ismert magyar huszárábrázolás egy 1500 körül készített szablyán maradt fenn, de találhatunk huszárokat a Miksa császár életét ábrázoló Weisskunig metszetein is.

A nehézlovasok legfőbb fegyvere a lándzsa és a kard volt, amelyhez kiegészítő fegyverként még tőr, buzogány járulhatott. A hadilándzsa körülbelül négy méter hosszú volt, támadáskor a mellvértre szerelt kampóba akasztották. A lovag kezét nagyméretű kerek tárcsa védte, s egyben biztosította a lándzsa biztonságosabb tartását. A kardok a 15. században - a lemezpáncélok elleni hatékonyabb támadás érdekében - nagyobbak lettek, a legelterjedtebbek az egy méternél hosszabb, kétélű, nehéz lovagkardok voltak. Magyarországon a buzogány egy sajátos változatát, az úgynevezett tollas buzogányt használták, s írott források szerint jellegzetes a magyar tőr is.

A könnyűlovas fegyverzetéhez a 15. században kard vagy szablya, kopja és íj tartozott, de használtak buzogányt vagy bárdot is. A legelterjedtebb szablyatípus a török mintára készült huszárszablya: pengéje egyélű, enyhén hajlított, markolatnyúlványa egyenes és széles. A hajlított markolatú magyar szablya a 16. századra alakult ki, s vált a leggyakrabban használt fegyverré. Mind a nehézlovas, mind a könnyűlovas pajzsot használt védőfegyverként. A pajzsot általában fából készítették, felületét bőrrel vagy vászonnal vonták be, de a huszárok gyakran használtak kisméretű, kerek, nádból font pajzsot is.

Női viselet, ékszerek

A női öltözet a 15. század folyamán alig változott. Két részből állt: az alsóneműként viselt ingből és egy egybeszabott felsőruhából, amit rokolyának vagy szoknyának neveztek. A nyak körül a ruhát kivágták, az így láthatóvá vált ingvállat hímzéssel, gyöngyszegéllyel díszítették, a polgárasszonyok azonban általában zárt nyakú ruhát hordtak. A hajat fátylak, főkötők borították, fedetlen fejjel csak a hajadon lányok járhattak. A ruha fölött a hideg ellen palástot viseltek, de a források szerint volt női suba is.

Viszonylag sok ismerettel rendelkezünk három királyné: Beatrix, Candale-i Anna és Habsburg Mária öltözetéről. Amíg azonban az első kettő ruhatáráról csupán az írott források tudósítanak, II. Lajos feleségének, Máriának egyik díszruhája a Magyar Nemzeti Múzeum egyik féltett kincse. Mária esküvői öltözéke magas derekú, trapéz alakban mélyen kivágott zöld selyemdamaszt ruhából és az alatta viselt, nyakán és ujján ezüstfonallal hímzett fehér lenvászon ingből állt. A ruha anyaga az itáliai reneszánsz szövőművészet terméke, a ruha a 16. század elejének - ekkor kialakuló - német reneszánsz ízlésében készült.

A királynék természetesen származásuknak megfelelően olasz, francia vagy német módi szerint varrt ruhatárral érkeztek, de már a 15. században létezett egy - nehezen rekonstruálható - magyaros női viselet is. 1457-ben V. László francia menyasszonyának, Magdolna hercegnőnek magyar ruhát küldött ajándékba, s hozzá hasonlóan ajándékozott magyar ruhát Mátyás Beatrixnak, majd fia menyasszonyának, Bianca Maria Sforzának. Mindenképpen magyaros viselet volt a prémes női suba, valamint a gyöngyös magyar párta, amellyel szintén megajándékozta Mátyás Beatrixot.

Az öltözetet a férfiaknál és a nőknél egyaránt díszes ékszerek egészítették ki. Részletes leírásokkal rendelkezünk Mátyás és Beatrix ékszereiről, amelyek közül azonosíthatóan egy sem maradt fenn. Cesare Valentini tett említést Mátyás rubinos-gyöngyös tollforgójáról. Ruháit drágaköves násfákkal, drágakövekkel-gyöngyökkel díszített nyaklánccal ékesítette. Beatrix 1499-ben többek közt rubintos-gyöngyös mellboglárjáról, gyémánt- és smaragdkövekkel díszített arany nyakláncáról intézkedett. Ilyen nagy értékű ékszerekkel számos báró is rendelkezett: Újlaki Miklós bosnyák király Mátyás esküvőjén viselt aranyláncán olyan násfa függött, amelyet egy hatalmas zafírkő és 300 kisebb gyémánt ékesített.

Ékszerekről számos végrendelet intézkedett: az Itáliában gyöngyös hajviseletével nagy feltűnést keltő Buzlai Mózes végrendeletében többek között értékes aranyláncról, drágakövekről, gyűrűkről rendelkezett. A Tolna megyében birtokos Buzlai végrendeletében felsorolt ékszerek mellé érdekes párhuzamként kívánkozik az a kincslelet, amely Tolnán került elő a föld alól. Az aranyozott ezüst díszedényeket, ékszereket a 16. században, a török elől rejthette el birtokosa, aki feltehetően egy módos helybeli kereskedő volt. A tolnai kincsleletben aranyozott ezüst reneszánsz ékszerek: öv- és ruhakapcsok, egy gránátalmadíszes csüngő, valamint egy lánc töredéke került elő.

Lakberendezés

A 15. század folyamán jelentős változások történtek a magyarországi otthonokban: megnőtt a bútorok száma, eddig nem használt, új bútorok jelentek meg, amelyeket korábban nem ismert, magas technikai színvonallal készítettek. Ekkor vette kezdetét a korábban - és továbbra is - készített, ácsolt szerkezetű bútorok mellett az asztalosbútorok gyártása. Budán már a 15. század elején tevékenykedtek asztalosok, és a század végére szinte valamennyi jelentős városban létrejöttek az asztalos céhek: Kassán pl. 1459-ben a bognárokkal és az esztergályosokkal közös céhbe szerveződtek.

A legfontosabb bútordarabnak továbbra is a legkülönfélébb dolgok - használati tárgyak, textíliák, termények - tárolására használt láda számított. Emellett ülőbútorként is szolgált: Kottaner Jánosné emlékiratai szerint a korona őrzésére készített láda tetejére is bársony párnákat helyeztek - feltehetően a kényelmesebb ülés kedvéért. Már csak tároló bútorként használták a német hatást tükröző, ácsolt szerkezetű házikó formájú ládákat, amelyek a 15. század elejétől jelentek meg Magyarországon. Az egyik legszebb ilyen láda Nagyszeben környékéről, Rozsondáról került elő, értékét különösen festett figurális díszítése adja.

A század második felében a rövidebb oldalára fordított ládából, illetve két láda egymásra helyezéséből új bútor jött létre, a szekrény. A jánosréti oltár egyik tábláján egymás mellett látható a két bútordarab, mindkettő ívelt talapzaton áll. A bútorgyártás fejlődését jól mutatja a bártfai Szent Egyed templom számára az 1480-as években készített könyvszekrény, amely eredeti rendeltetési helyén feltehetően a falba süllyesztve állt. A korban egyébként sok helyen készítettek faliszekrényt: ilyenkor általában csak a szekrényke ajtaja és a fülke körüli keret készült fából.

A korszakban vált állandó bútordarabbá a korábban lapból-bakokból szükség szerint összeállítható-szétszedhető asztal. A 15. századból számos asztalábrázolás maradt ránk: a táblaképeken általában terítővel letakart asztalokat láthatunk, ezek között kerek és szögletes formájúak egyaránt előfordulnak. A 15. század végéről - 16. század elejéről maradtak fenn legkorábbi gótikus asztalaink: bölcső formájú alsó tároló résszel rendelkező ún. "bölcsős" asztalok, vagy nagyfiókos asztalok. Hasonlóképpen ekkortájt állandósult az ágyak fej- és lábtámlája, s a 15. század második felétől egyre gyakoribb a fejrész feletti baldachin.

A táblaképek tanúbizonysága szerint nagy változatosságot mutattak az ülőbútorok. A legegyszerűbb a terpesztett lábú falóca volt, amelyen többen is ülhettek egymás mellett, de készítettek háromlábú kerek és négylábú szögletes ülőlapú székeket. Ismerték a fonott ülőlappal készített, ácsolt székeket, támlával vagy anélkül, s feltehetőleg csak a módos megrendelők számára készültek karosszékek. A karosszék lehetett magas, téglalap alakú támlával ellátott, vagy átlósan összeillesztett (általában összecsukható) ún. "ollósszék". A 15. század közepétől az egyházi bútorművészetben is új bútorfajta jött létre, a stallum.

A királyi paloták bútorzatáról meglehetősen kevés ismerettel rendelkezünk, viszonylag részletes leírás készült azonban Mátyás budai könyvtáráról, s híres lakomáinak bútorzatáról. A könyvtárszobában aranyos takarókkal borított heverő, háromlábú székek álltak, a könyvek intarziás könyvszekrényekben, illetve hármas sorokban elhelyezett könyvespolcokon feküdtek. Mátyás esküvői ebédjére a budai Friss-palotában a királyi pár számára kerek, a meghívottaknak pedig mintegy tíz méter hosszú asztalokon terítettek. Az edényeket egy nagy és nyolc kisebb pohárszéken tették közszemlére, amelyeken közel ezer arany és ezüst edény pompázott. A királyi pohárszéket két nagyméretű ezüst egyszarvú őrizte.

Mátyás asztaldíszei közül a szemtanúk különösen az asztalokon elszórt állat alakú edényekről, egy pompás ezüst hajóról, a királyi pár színarany edényeiről vagy Mátyás oroszlánok tartotta sótartójáról írtak elismerően. A rengeteg drágaságból azonban szinte csak mutatóba maradt fenn néhány ezüstserleg, a legértékesebb darabokat csupán leírások alapján ismerjük. Szerencsésen átvészelte azonban az elmúlt évszázadokat néhány darab a királyi pár fajansz asztali készletéből, valamint két üvegpohár Mátyás egykori készletéből.

Értékes asztali díszedényeket azonban nem csak az uralkodó birtokolt. Buzlai Mózes végrendeletében nagyszámú kupáról, tálról, tányérról rendelkezett. A 15. század elején még ritkaságnak számító kanálból több, mint száz volt a tulajdonában, a század végén felbukkanó újdonságból, a villából 16 darab szerepelt a hagyatékában. Feltehetőleg értékes darab lehetett korallos sótartója - talán külföldi útján vásárolta. A Jagelló-kor ismert személyisége volt ákosházi Sárkány Ambrus, akinek kincsei a múlt században Kölesden kerültek elő. Az aranyozott ezüst leletegyüttesből ma hat darab ismert: egy fedeles serleg, egy csésze és négy pohár.


Vissza az oldal elejére