Vissza a tartalomjegyzékre

IRODALOM

MAGYAR NYELVŰ IRODALOM
LATIN NYELVŰ IRODALOM
HUMANISTA IRODALOM



MAGYAR NYELVŰ IRODALOM

A magyar nyelvű kolostori irodalom felvirágzása 1470 és 1530 között

A 15. század második felének két új irodalmi jelensége a latin nyelvű humanista irodalom meghonosodása és a magyar nyelvű kolostori irodalom kibontakozása. Az utóbbi szorosan kapcsolódott a latin nyelvű egyházi irodalomhoz. Irodalomtörténeti jelentőségét nem eredetiségének, tartalmának vagy önálló esztétikai értékeinek köszönheti, hanem annak a fordítói erőfeszítésnek, amely révén néhány évtized alatt megszületett az írott magyar irodalmi nyelv. Ezzel párhuzamosan megnyílt az írni-olvasni tanulás lehetősége azok számára is, akik latinul nem tudtak. Mindezt korszakunkban egy meglehetősen szűk csoport igénye táplálta: latinul nem tudó apácák, kolostorokban élő, fizikai munkát végző laikus testvérek és néhány buzgó világi személy igénye.

A 15. század közepe előtt csak elvétve készült egy-egy magyar nyelvű kódex. A hittanítás kezdettől fogva anyanyelven folyt a prédikáció keretében, a jogi ügyeket ismertették az ügyfelekkel magyarul is, de írásba foglalásukra latinul került sor. Az írástudók tudtak latinul, a hívek és ügyfelek viszont magyarul sem tudtak olvasni. A fordítás élőszóban történt, s ezen keresztül a nyelv lassan elvont teológiai és jogi kérdések kifejezésére is alkalmassá vált. A latin grammatika közvetlen hatása akkor kezdett érvényesülni, amikor a latin szövegeket írásban próbálták meg közvetlenül és lehetőleg szó szerint lefordítani. Az 1370 táján készült Ferenc-legenda fordítás (Jókai-kódex, 1440) a kezdeti nehézségeket tükrözi: a magyar szöveg sokszor teljesen értelmetlen a nyelvünktől idegen grammatikai szerkezetek szó szerinti átültetése miatt.

A magyar Ferenc-legendát latinul gyengén tudó ferences szerzetesek számára fordíthatták, másolhatták, a 15. század első harmadában készült bibliafordítás, az ún. Huszita Biblia (Bécsi-, Müncheni-, Apor-kódex) eredete pedig vitatott. A korból más magyar nyelvű kódexet nem ismerünk, de néhány tucatnál több valószínűleg nem is volt. Az 1470-1530-as évekből viszont több mint negyven kódex maradt fenn, ezek nagyobb része sokadik másolat. A fennmaradt másolatok két-háromszáz elpusztult kódexről tanúskodnak, ami az anyanyelvű irodalom iránti igény ugrásszerű megnövekedését jelzi. Ezek a kódexek többé nem véletlenszerűen készültek, hanem folyamatosan, egy pontosan meghatározható réteg számára, pontosan meghatározható tartalommal.

Az anyanyelvű kolostori irodalom gyors kibontakozását több tényező segítette. A meglazult szerzetesi fegyelmet a 15. század folyamán rendi reformok sorával igyekeztek nálunk is helyreállítani. Ezekben nagy hangsúlyt kapott az iskolázás színvonalának emelése a latin nyelv- és írástudás megkövetelése. Az apácák lelki vezetését a megreformált szerzetesek végezték, ők ellenőrizték a kolostori fegyelmet, s ők voltak a közvetítői egy újfajta, személyes vallásosságnak (devotio moderna). A latinul nem tudó apácák nem elégedtek meg többé a közös latin zsolozsmázással, melynek szövegét nem értették, hanem önállóan is akartak imádkozni, elmélkedni. A szövegeket szerzetesek válogatták s fordították le számukra, ők viszont megtanultak magyarul olvasni, néhányan közülük pedig írni is.

Az anyanyelvű kolostori irodalom jellemzői

Az új olvasóközönség lelki igénye szabta meg az anyanyelvű olvasmányok tartalmát: lelki épülést, okulást és az áhítat elmélyülését szolgáló vallásos irodalom ez. Nem eredeti művekről van szó, hanem a latin nyelvű liturgikus és ájtatossági irodalom egy jól körülhatárolható részét tették szorgalmas fordítók és másolók ötven-hatvan év alatt hozzáférhetővé magyar nyelven. Bár a latin forrásszövegek ekkor már nyomtatásban is terjedtek, a kézzel írott magyar nyelvű kódexek mindig egyedi, alkalmi összeállítások. Sok közöttük vegyes tartalmú. A kódexek egy része hosszabb-rövidebb ideig az egész kolostori közösséget szolgálta, étkezés alatt, vagy esténként a káptalanteremben olvastak fel belőlük. Mások eleve személyes használatra, magánolvasásra készültek.

A kódexek szerzetesrendi háttere

A nyelvemlék-kódexek többsége (33 darab) a két koldulórend, a ferencesek és a domonkosok között oszlik meg. A magyar domonkos rendtartomány központja a híres várbeli Szent Miklós kolostor volt, itt működött a rend egyetemi rangú főiskolája és valószínűleg innen reformálták meg a nyúl-szigeti (Nyulak-szigete, Margit-sziget) apácakolostort is. A reform jegyében fordíthatta le az apácák számára Váci Pál 1474-ben Szent Ágoston reguláit és a rendi határozatokat. Váci Pál eredeti kéziratának fennmaradt töredékét Birk-kódex néven tartjuk számon. A domonkos szerzetesek irányítása alatt a szigeti kolostor lett a magyar nyelvű kódexek egyik fő gyűjtő- és másoló helye. Szemben, a Duna túloldalán állt az óbudai klarisszák kolostora, ennek felügyeletét a mariánus ferencesek közeli kolostora látta el, ők gondoskodtak az anyanyelvű olvasmányaikról is. A klarisszák és dominikánák szívesen kölcsönadtak másolásra egy-egy kódexet egymásnak.

A nagyvázsonyi pálosok két imádságos könyvvel is kedveskedtek alapítójuk feleségének, Kinizsiné Magyar Benignának. 1493-ban készült a gazdag díszítésű Festetics-kódex, 1513-ban pedig a Czech-kódex. Feltehetően a szintén imádságokat tartalmazó, világi megrendelő számára másolt Peer-kódex is a vázsonyi kolostorból származik. A premontrei rendi reformok szülötte a Lányi-kódex (1518-1519) néven ismert ordinárius, mely a latin szertartások rendjét tolmácsolja magyarul. Ez az egyetlen nemzeti nyelvű ordinárius Európában. Különleges színfoltot jelent a rendek palettáján a lövöldi karthauzi kolostor, ahol az Érdy-kódex készült. A karthauziaknak nem volt női kolostoruk, világiak lelki gondozásával sem foglalkoztak, mégis ebből a rendből származott a kódexirodalom első komoly íróegyénisége, aki a rendi keretek fölé emelkedve állított össze egy egész évre szóló prédikáció- és legendagyűjteményt.

A fordítók

A kódexszövegek fordítói általában egyszerű szerzetesek voltak, akiknek személyéről semmit sem tudunk. A középkor szokása szerint nevüket sem igyekeztek megörökíteni. Váci Pál teológiai magisztert is csak későbbi rendtörténeti utalások alapján sikerült azonosítani a Birk-kódex fordítójával. A másik név szerint ismert fordító a Székelyföldről származó Nyújtódi András ferences fráter, aki Judit nevű apácahúga számára ültette át magyar nyelvre Judit könyvét a Bibliából. Nyújtódi a testvérének szóló meleg hangú ajánlásban nevezi meg magát, a Székelyudvarhelyi Kódex az ő keze írását őrzi. A Jordánszky-kódex ismeretlen bibliafordítója szokatlanul személyes hangot ütött meg arról panaszkodván, hogy Mózes II. könyvének egy részét nem érti, az V. könyv végén pedig megkönnyebbülten lélegzik fel és kéri az olvasókat, hogy imádkozzanak érte.

Az egyetlen tudatos szerző, a Karthauzi Névtelen

A már említett Érdy-kódex nem egy kész latin mű mechanikus fordítása, hanem mindenestől a magyar olvasók számára készült összeállítás. A szerző tudatosságát nemcsak a mű pontos szerkezete jelzi, hanem egy hosszabb latin és egy rövidebb magyar nyelvű előszó is. A latin prológusban az író elmondja, hogy kiknek és mi célból készíti művét, s emellett a nevét kivéve számos fontos adalékkal szolgál saját magára vonatkozóan is. Az irodalomtörténet-írásban Karthauzi Névtelenként számon tartott szerző a fenyegető lutheri eretnekséggel szemben akarja felvértezni hasznos olvasnivalóval a különböző rendű apácákat és laikus testvéreket. Minden ünnepre lefordítja a megfelelő szentleckét és evangéliumi szakaszt, majd hosszú prédikációt fűz hozzájuk, a szentek ünnepein pedig az adott szent legendáját is közli. E sok éven keresztül készített munka tisztázata az Érdy-kódex (1526).

A másolók

A másolók között még gyakran akad szerzetes, de egyre több a nemcsak olvasni, hanem írni tudó apáca is. Legismertebb közülük Ráskai Lea, akinek öt igényes kódexet köszönhetünk (Margit-legenda 1510, Példák Könyve 1510, Cornides-kódex 1514-1519, Szent Domonkos élete 1517, Horváth-kódex 1522). A nyulak-szigeti domonkos apáca nem egyszerűen könyvmásoló volt, hanem gyakran fűzött megjegyzéseket az előtte fekvő szöveghez, záradékaiban pedig utalt az adott évben történt helyi vagy más országos eseményekre. Ugyancsak ő lehetett a kolostor könyvtárosa is. Sövényházi Márta szintén a szigeti kolostor lakója volt, Alexandriai Szent Katalin verses legendája az Érsekújvári Kódexben az ő kézírásában maradt fenn. Az apácák gyakran elragadtatott szavakat jegyeztek az éppen lemásolt szöveg mellé, de nem restelltek fejfájásukra sem panaszkodni.

Kódexek, műfajok, művek

Nyelvemlék kódexeink tudományos értékét a múlt század elején kezdték felismerni, ekkor kezdődött meg rendszeres gyűjtésük és kiadásuk. Általában ekkor kaptak nevet is, egyesek őrzési helyükről (Debreceni Kódex), mások tartalmukról (Domonkos-kódex), megint mások tulajdonosukról (Lobkowitz-kódex) vagy felfedezőjükről (Czech-kódex). A névadásra azért volt szükség, mert a középkori gyakorlatnak megfelelően nem volt címük, a műfaji megjelölés pedig (pl. imádságoskönyv) nem tette volna lehetővé a hasonló tartalmú kódexek egyértelmű megkülönböztetését. A kéziratok nagyrésze ráadásul vegyes tartalmú. A rendkívül terjedelmes Érsekújvári Kódex pl. evangéliumi szakaszokat, prédikációkat, rövid tanításokat, legendákat, példákat és elmélkedéseket tartalmaz. Az eltérő műfajú szövegeket csupán az köti össze, hogy valamennyit felolvasásra szánták. Ugyanakkor a különböző műfajok egy-egy műben egységes egésszé is szervesülhettek, mint például az említett Érdy-kódexben.

A bibliafordításokról

Bibliai olvasmányok sokféle változatban bukkannak fel nyelvemlékeinkben. Rendszeres, bár nem teljes bibliafordítás a korszakunkat megelőző ún. Huszita Biblia. Ugyancsak rendszeres fordítás, bár az Ótestamentumot illetően meglehetősen szerény a már említett Jordánszky-kódex (1516-1519). A Bibliát a szerzetesek az éjszakai zsolozsma keretében évente egyszer végigolvasták latinul. Az anyanyelvű bibliaolvasásnak szervezett kerete nem volt, a történeti könyvek pedig a magánáhitatot nehezen szolgálták. A folyamatos bibliafordításoknál népszerűbbek voltak a perikópa- és zsoltárfordítások. A perikópák a mise olvasmányai, a szentlecke és az evangélium. Ezekkel az apácák rendszeresen találkoztak latinul, s ha a tanítást és a történeteket ismerték is a pap tolmácsolásában, bizonyára szívesen hallgatták meg újra a káptalanteremben magyarul.

A zsoltárokat hetente elrecitálták latinul, anélkül, hogy értették volna. A zsoltárfordítások segítették a fejből tudott szövegek megértését, és átélhetővé tették az egyház e különös szépségű közös imádságait. A 150 zsoltár fordítását tartalmazza a hozzájuk tartozó breviáriumi himnuszokkal és bibliai énekekkel az Apor-kódex mellett a Döbrentei- (1508), a Keszthelyi- (1522) és a Kulcsár-kódex (1539). A perikópáknak az egész egyházi évet átfogó sorozatát tartalmazza az Érdy-kódex mellett a Döbrentei- és a Székelyudvarhelyi Kódex. Esetenként egy-egy bibliai könyvet önállóan is lefordítanak. Erre már láttunk példát Nyújtódi Judit esetében. Ide tartozik a Döbrentei-kódex Énekek éneke fordítása, mely a zsolozsma ének-tételeinek gyakori forrása, allegorikus értelmezésben pedig a misztika igen kedvelt szövege. A nászénekben a jegyes Krisztust, a menyasszony pedig az Anyaszentegyházat jelképezi.

Prédikációk

Az anyanyelvű prédikációhoz az igényes prédikátor bonyolult szerkezetű, bibliai idézetekkel és nagy egyházi tekintélyekre való hivatkozásokkal bőven megtűzdelt latin nyelvű prédikációvázlatokat használt forrásul, melyeket élőszóban kibővített, hallgathatóvá tett. Nyelvemlék-kódexeinkben számos prédikáció olvasható elszórtan (pl. Cornides-, Érsekújvári-, Horváth-kódex), de van két legendáriummal kombinált rendszeres prédikáció-gyűjteményünk is, az Érdy- és a Debreceni Kódex. E prédikációkat eleve olvasásra, felolvasásra szánták, így szerepüket tekintve az értekezésekkel (traktátusok) és az elmélkedésekkel kerültek műfaji rokonságba. A közvetlen fordítások (pl. a Cornides-kódex Dorottya-beszéde Temesvári Pelbárt sermójából) a források vázlatszerűsége miatt meglehetősen szárazak. A Karthauzi Névtelen viszont - ugyancsak Pelbárt alapján - az olvasmányosságot szem előtt tartva, önállóan szerkesztette beszédeit.

Értekezések, elmélkedések

Az értekezések (a középkori szóhasználatban: tanulság, magyarázat) leggyakoribb témái a szerzetesi erények és bűnök, a mennyország örömei és a pokol kínjai, a halál, az utolsó ítélet, a lelkiismeret, az imádság. Forrásaik többek között a nagy ferences teológus és rendfőnök, Szent Bonaventura (†1274) regulái és Az élet tökéletességéről írt műve (Teleki-, Vitkovics-, Debreceni-, Lobkowitz-, Weszprémy-kódex), a misztika egyik legnagyobb hatású alkotása, Kempis Tamás (†1471) Krisztus követése ( Debreceni Kódex, Lobkowitz-kódex) és a német misztikus Henricus Suso (†1366) Horologium sapientiae című dialógusa a Bölcsesség és a Tanítvány között (Nagyszombati Kódex). Az egyetlen traktátus, melynek talán eredetije is Magyarországon született a Könyvecse az szent apostoloknak méltóságokról. A kitűnően szerkesztett, fordulatos "könyvecske" - az első Dante-idézet és az első magyar hexameter mellett - egy szellemes, pergő vetélkedést is tartalmaz az apostolok között.

Legendák és példák

A szentek élettörténetének és csodáinak erkölcsnemesítő, tudatformáló erejével tisztában volt az egyház, ezért nemcsak ünnepeiken olvasták fel a zsolozsmában legendájukat, hanem étkezés közbeni "asztalra olvasáshoz" is gyakran használtak legendáriumot. A rendtagok számára mi sem jelentett nagyobb ösztönzést, mint a rendalapító életpéldája. Az előző korszakban tárgyalt Jókai-kódex mellett az óbudai klarisszák számára másolt Simor-kódex és a nyulak-szigeti domonkos apácák számára készült Virginia-kódex is tartalmazza Szent Ferenc legendáját. A domonkos Ráskai Lea Szent Domonkos életét és csodáit 1517-ben másolta le (Domonkos-kódex). A kolostor szentjének, Margitnak a példája azonban még ennél is közvetlenebb és meggyőzőbb lehetett az apácák számára (Margit-legenda).

Rövidebb legendák elszórtan sok kódexben feltűnnek, a szentek ünnepeinek rendjében azonban csak a már sokat emlegetett Érdy-kódexben és a Debreceni Kódexben követik egymást. Az Érdy-kódex sanctoraléja az egész évet átfogja, a legendák fő forrása a középkor legnépszerűbb legendáriuma, a Legenda aurea. A Karthauzi Névtelen emellett számos más, rendi forrást is használt. A magyar szentek legendái is először nála olvashatók magyarul. A Debreceni Kódex sanctoraléja nagyon gazdag, de sajnos csonka. A legendák jórészt a Catalogus Sanctorum című gyűjteményből származnak. A legnépszerűbb szent kétség kívül az aszkéta ideál, Szent Elek volt, akinek legendáját hat kódexünk őrizte meg. Önálló műfajt jelentenek a példák (exemplum), melyek rövid, kerek történetek, s valamely hitbéli vagy erkölcsi tanulsággal szolgálnak. Szívesen használják fel prédikációk vagy értekezések keretében, mert az elvont tételeket jól megvilágítják, miközben a hallgatót, olvasót szórakoztatják. Gazdag exemplum gyűjtemény a Példák Könyve.

Imádságos könyvek

A tanító műfajokkal szemben az imádság az Istenhez fordulás közvetlen eszköze. Imádkozni lehet közösségben (pl. a mise vagy a zsolozsma keretében, idetartozik a zsoltárok recitálása is), vagy magánáhítat formájában. Az utóbbit szolgálják az imádságos könyvek. Kilenc ilyen típusú kódexünk maradt fenn (legjelentősebbek a Festetics-, Winkler-, Peer- és a Kriza-kódex), valamennyi magánszemély számára készült, akik között már világiakat is találunk. A Miatyánk, Üdvözlégy és Hiszekegy Árpád-kori fordítások, melyek még a szóbeliségben végleges formát öltöttek. A Krisztushoz, Máriához, Szentlélekhez szóló kötetlen, kérő, hálaadó imádságok forrása leggyakrabban a Hortulus animae (A lélek kertecskéje) című népszerű latin imakönyv. Ebből fordították pl. a svéd rendalapítónak, Szent Brigittának (†1344) tulajdonított, 15 imádságból álló imafüzért, melyet nyolc kódexünk is megőrzött. Az imádságok közül kiemelkedik szépségével Petrarca hét bűnbánati zsoltára (Festetics-kódex).

Egyházi költészet - verses legenda

A latin himnuszok fordításai elsősorban a szöveg megértését szolgálták: nem éneklésre, liturgikus funkcióra szánták őket, hanem imádságként olvasták. Bár a vers a dallamtól ily módon elszakadt, egyes fordítók mégis igyekeztek a szótagszámot megőrizni, s így a latin versformákat a fordításokban meghonosítani. A Döbrentei- és a Festetics-kódex himnusz-fordításai a legsikerültebbek (pl. Szent Ambrus himnusza: Veni Redemptor gentium - Jöjj nemzetnek Váltója vagy az ismeretlen szerzőjű Ave maris stella - Idvez légy tengernek húgya). Nem fordítás, hanem éneklésre szánt önálló szerzemény Vásárhelyi András éneke Szűz Máriához. A költő neve a versfőkből olvasható ki, az ének (cantilena) keletkezési helyét és idejét az utolsó versszak örökítette meg (Pest, 1508). A középkor végi magyar költészet legnagyobb teljesítménye Alexandriai Szent Katalin 4074 sor terjedelmű verses legendája.

Világi költészet

Egyszerre két nyelven, magyarul és latinul íródott a Szent László ének, mely az egyházi és a világi líra határán áll. A jól sikerült, világos felépítésű ének dallama is fennmaradt, verselése felező tízes. Az első magyar verses szatíra szerzője Apáti Ferenc. Cantilénájában szellemes csipkelődéssel festett körképet a Mohács előtti magyar társadalomról, nevét a versfőkben örökítette meg. A magyar nyelvű szerelmi költészet legkorábbi emléke egy Soproni virágének címen számon tartott két sornyi töredék 1490-ből. A Körmöcbányai táncszó (1505) az erotikus gúnyköltészet töredékes maradványa. Mátyás király egyik fényes haditettét elbeszélő költemény 150 sornyi töredéke a sokáig hamisítványnak tartott Szabács viadala (1476). Verselése precíz, páros rímei sokszor bravúrosak. A középkor végére megszületett az elvont mondanivaló kifejezésére is képes írott irodalmi nyelv, másfelől pedig a latintól független, önálló magyar nyelvű líra.

LATIN NYELVŰ IRODALOM

A külső körülmények

A középkor vége Magyarországon is az irodalmi műveltség megoszlásának kora, amely két határvonal mentén jön létre: egyik a nyelv, másik az eszmeiség. A korábbiakhoz képest rendkívüli mértékben növekszik ugyan a ránk maradt magyar nyelvű irodalmi emlékek száma, azonban a latin irodalom továbbra is túlnyomó többséget képez. Az eszmeiség határvonala a latin nyelvű irodalmat belülről osztja meg, egyrészt folytatódnak a középkori latinság nyelvi sajátosságai szerint alkotott és a középkor eszmevilágát tükröző művek, másrészt viszont megjelenik az antik latinság nyelvi normáihoz és stílusirányzataihoz igazodó, s az egyéniség tiszteletét hangsúlyozó humanista irodalom. A hagyományos középlatin irodalom új műfajokkal gazdagodik, s az egyes műfajok képviselőinek száma is gyarapszik. Virágzásnak indul a jogi és a prédikációs irodalom, s ezek jelentősége éppen azáltal nő meg, hogy a magyar nyelvűség és magyar irodalmi gondolkodás számára a legfontosabb mintákat közvetítik illetve jelentik saját maguk is.

A középkor utolsó századában nemcsak a humanista eszmeiség hoz újdonságot, hanem megváltozik a társadalom szerkezete, s vele együtt az értékrendje is. Egyre nagyobb számban jelennek meg jogtudó világiak, akik írni-olvasni tudó rétegként az irodalom demokratizálódása irányában hatnak. Átalakulnak a vallási formák, egyre inkább az egyéni vallásosság emelkedik nagy jelentőségre, s ez az irodalom tartalmi megoszlását is nagyban befolyásolja. Úgy is mondhatnánk, hogy a humanizmus két szinten fejti ki hatását, s ebből a jelentősebb kétségkívül az alsó szint. A bécsi és a krakkói egyetem révén egyre többeknek adatik meg a tanulás lehetősége, s a 15. század végén már e két könnyen megközelíthető egyetem fogadja be a magyarországi diákok túlnyomó többségét. A papírmalmok termelésének növekedésével egyre gyakrabban hallunk olyan vidéken élő világiakról, akik alkalmanként vagy hivatásszerűen könyvmásolással foglalkoznak, s ennek kapcsán a könyvek birtoklása is mind többek lehetőségévé válik. Budán megjelennek az első könyvkereskedők, 1473-ban Karai László óbudai prépost szorgalmazására Hess András nyomdát alapít. Társulatok alakulnak, amelyek mellékesen már művelődési célokat is megfogalmaznak, könyvtárat tartanak fenn, mint például Iglón a Deák Társulat ('Fraternitas Litteratorum') vagy a 24 szepesi plébános egyesülete. A városokban egy-egy oltár körül szerveződnek társulatokba és vallásos egyesületekbe a világi hívek, ahol alkalmuk adódik az egyházi kultúra értékeinek behatóbb megismerésére.

A történeti irodalom

A humanizmus hatása sejthető a mögött a jelenség mögött, hogy a középkor végének Magyarországán megszületett a korábbi magyar krónikairodalom nagy szintézise, melyen azután évszázadok nemzedékei nevelkedtek. A szerző Thuróczy János, az országbírói iroda ítélőmestere volt, s főnöke, Hásságyi István biztatására fogott bele abba a munkába, hogy a korábbi krónikák hiányosságait pótolja. Először Monaci Lőrinc költeménye alapján Kis Károly történetét illesztette be az írott magyar történeti hagyományba. Később Drági Tamás személynök ítélőmestereként elöljárója bíztatására a hun történetet fogalmazta át. Majd 1342-ig a 14. századi krónikaszerkesztmény átdolgozásába és kiegészítésébe fogott, melyhez hozzáillesztette Küküllei Jánosnak I. Lajos király életéről írott munkáját. Végül a Kis Károly halála és Mátyás trónra lépte közti időszakot önállóan írta meg, s vázlatát adta a saját koráig lefolyt eseményeknek. Munkáját 1488-ban két kiadásban is sajtó alá rendezte, függelékül Rogerius mester történeti munkáját is csatolta.

Thuróczy Jánosnak a 'Magyarok története' (Chronica Hungarorum) című műve megalkotásához - a korábbi magyar krónikákon kívül - széles olvasottsága is támaszul szolgált: az ókori szerzőktől a kortárs II. Pius pápa műveiig idézett forrásokat, ismerte és felhasználta kortársai levelezését, a kancelláriában kibocsájtott okleveleket és az élő szóhagyományt is. Műve sokban eltér elődei munkáitól. Köznemesi származása meghatározó arra a társadalomelméletre, mely szövegéből kiolvasható, s melynek lényege a köznemesség társadalomformáló erőként való hangsúlyozása (Kézai hun-elmélete), és a szerző feltétlen hűsége a Hunyadi-családhoz. Az eszményi fejedelmet Mátyás királyban látja, akihez az előképet Attila hun király nagyvonalúan megrajzolt alakja szolgáltatja. A történelmet nála már nem kizárólag Isten akarata, hanem a sors és a végzet egyaránt befolyásolja. Tárgyát, a magyarság történetét többnek tartja az uralkodó családok történeténél, s kiegészíti a főurak tetteiről, bárói pártvillongásokról és parasztháborúkról való tudósításokkal. Latin nyelvének könnyed stílusa a korabeli kancellária eszményeihez igazodik, kedveli a hasonlatokat és a természeti leírásokat, az epizódokat és a lovagregényekből ismert ízlésvilágot. Későbbi hatásának magyarázata kétségbevonhatatlan szépírói tehetségében rejlett

Egyháztörténet

A korszak történeti irodalmának jellemzője, hogy a rendi öntudat megerősítése célzatával felélénkül a szerzetesrendek érdeklődése saját közeli és régmúltjuk iránt. A magyar alapítású pálos rendben már a 15. század második felében megkezdte Dombrói Márk a rendi évkönyvek vezetését és a történeti anyag feltárását. Ezen munkálatok eredményét a 16. század elején Gyöngyösi Gergely pálos rendfőnök rendszerezte 'A testvérek életrajzai' címen írt, ám befejezetlenül hagyott munkájában. A történeti mű befejezésére Gyöngyösi ifjabb rendtársa, Hadnagy Bálint vállalkozott, a pálosok rendtörténete azonban így is kéziratban maradt, holott mind terjedelmével, mind színvonalával kiemelkedik a hasonló munkák sorából. Gyöngyösi művéhez forráskutatást is végzett, összeállította azon oklevelek jegyzékét, melyek a rend története szempontjából jelentőséggel bírtak. Szalkai Balázs obszerváns ferences tartományfőnök a század derekán fogott rendtörténeti krónikájának összeállításába, amit aztán a későbbiekben többen - köztük Laskai Osvát - is folytattak. A rendtörténeti munkákban a korra jellemző módon megjelent az irodalomtörténeti érdeklődés, amennyiben Szalkai Balázs foglalkozott a huszita bibliafordítás kérdésével, Gyöngyösi Gergelytől ismerjük Csanádi Adalbert költői munkásságát.

Emlékirat

Általában kevés műfaji képviselője van a középkori emlékirat-irodalomnak. Ezek közül élénk nyelvi és képi világával kiemelkedik a Szepességben született német anyanyelvű Leibici Márton munkája, aki Lőcsén, majd a krakkói és a bécsi egyetemen folytatott tanulmányok után egy római zarándoklat alkalmával Subiacoban a bencés rendbe lépett, és a bécsi skót bencések monostorában élte le életét. 1446-1461 között annak apátjaként működött, 1464-ben hunyt el. Fiktív párbeszéd formájában foglalta össze életének, kolostorának és választott hazájának, Ausztriának kortörténeti eseményeit. A 'Senatorium' című dialógusban egykori ifjúi énjének (iuvenis) kérdéseire mint öreg, idős ember (senex) ad bölcs válaszokat. Munkájában megkülönböztetett figyelmet szentel gyermekkori magyarországi élményeinek. Az emlékirat mesélőkedvével egyedülállóan érdekes rajzát adja a késő középkori kolostori kultúrának. A szerző egyébként szoros kapcsolatban állt az egyházi reformmozgalom vezéralakjával, Nicolaus Cusanusszal, akinek a biztatására a bencés rendi reformmal kapcsolatos műveket is írt.

Jogi irodalom és írásbeliség

A magyar középkor életét szabályozó szokásjog első tudományos összefoglalása a 16. század első évtizedében Werbőczy István tollán született meg. A szerző II. Ulászló király megbízásából és a magyar nemesség ösztönzésére fogott anyagának feldolgozásába, amit 1514-ben fejezett be, s aminek a 'Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyve' címet adta. A Tripartitum prológusra és három nagy részre tagolódik, a részek címekre, azok paragrafusokra oszlanak. A prológusban a jog alapfogalmait tisztázza, meghatározza a szokásjog és a római jog műszavainak eltéréseit, a törvény és a szokásjog viszonyát. Az első rész a nemesi birtokjogot, a második a perrendtartást foglalja össze, a harmadik pedig Erdély és Szlavónia jogszokásait ismerteti. A mű elé illesztett ajánlólevélben a bécsi humanisták stílusában fejti ki műve születésének körülményeit, jelentőségét és saját jogászi és tudós szándékait. A szerző forrásul használta a királyi levéltár okleveleit, a korábbi törvényeket, ítéletleveleket és az élő szokásjogot.

Bár a római jog hatása kétségtelenül kimutatható a munkán, a kánonjog szemléleti keretei jelentik annak alappilléreit. Werbőczy művének felépítését a skolasztikus rendszerező módszer jellemzi, nyelvén is érződik a skolasztikus nyelvszemlélet erős hatása. Bár munkája önállóságát Werbőczy határozottan tagadja, abba beépítette a köznemesi eszmerendszer elemeit. Legfontosabb tétele a nemesi egyenlőség hangoztatása, miszerint nemes és nemes között nincs jogi értelemben vett különbség, a sarkalatos nemesi jogok egyaránt megilletnek kisnemest, köznemest és bárót (ún. primae nonus illetve una eademque nobilitas), amelyet Thuróczy János krónikájából vett történeti érveléssel támaszt alá. Másik alapvető jelentőségű tétele a 13. század óta alakuló koronaeszme és az organikus tan összekapcsolásával a Szentkorona-tan rendszeres kifejtése és a magyar király főkegyúri jogának hangoztatása. Bár a Tripartitum törvényerőre sohasem emelkedett, hatását tekintve az újkori Magyarországon csak a Biblia vetekedhetett vele, számos nyelvre, köztük magyarra, horvátra és németre lefordították, s ilymódon a magyar irodalmi és jogi nyelv kifejlődésének egyik legfontosabb eszköze lett.

Az újlaki jogkönyv

1524-ben az egykor a Szerém megyei Újlaki család birtokában volt Újlak mezőváros a király közvetlen fennhatósága alá került. A - nem utolsó sorban Kapisztránói János sírja körül kialakult zarándokhely miatt - fejlett település polgárai ekkor a királyhoz fordultak, hogy a hét, majd nyolc szabad királyi város mellé Újlakot is emelje az uralkodó a szabad királyi városok rangjára. A király hajlott is kérésükre és 1525. december 13-án kibocsájtotta (bársonyba kötött kódex formájában) az újlaki jogkönyvet, A mely sok esetben a budai jog rendelkezéseit vette át és fordította latinra. A jogkönyv ugyan nem tartalmazta mindazon kiváltságokat, melyekkel a szabad királyi városok éltek, de kétségtelenül jelentősen előmozdította az újlaki polgárok szabadságát és gazdasági megerősödését. Az öt könyvre és azon belül fejezetekre oszló gyűjtemény kétségkívül a késő középkori jogi kodifikációs tevékenységnek egyedülálló emléke, amennyiben a városi jogok rögzítését szolgálta. Az újlaki polgárok azonban alig örülhettek új kiváltságaiknak, szűk esztendő elteltével menekülniük kellett a török hódítók fegyverei elől jogkönyvükkel a hónuk alatt.

Az írásbeliség terjedésének és igényei emelkedésének a jele, hogy a középkor végén egyre több formuláskönyvet állítottak össze, melyek a levélírás szabályait voltak hivatva összefoglalni és mintákat biztosítottak a hivatalok működése számára. A királyi kancellária mintáiból Magyi János állított össze egy gyűjteményt 'Stylus cancellariae' (Kancelláriai stílus) címen. Ugyanakkor a káptalanok és konventek hiteleshelyeinek munkálkodását kívánta megkönnyíteni az 1521 után összeállított káptalani levélminta-gyűjtemény, valamint az 1460-1480 között született Somogyvári formuláskönyv, melyet valószínűleg a somogyvári bencés konvent világi jegyzője szerkesztett. Különösen nagy a jelentősége a 16. század első évtizedeiben létrejött ferences formuláriumnak, mivel a mozgásba lendült rendi szervezetet vetíti elénk, s azt a folyamatot mutatja, ahogy az obszerváns ferencesek hihetetlen gyorsasággal megszervezték azt a keresztes hadat, mely végül fellázadt urai ellen 1514-ben. Amellett, hogy az ilyesfajta formuláskönyvek az évszázadok alatt rögzült formákat örökítették tovább, a királyi kancelláriában egyre nagyobb teret hódított magának a humanista latin stílus és eszmevilág.

Az útleírás

A késő ókor óta kedvelt és hasznos műfaja volt az irodalomnak az útleírás, mely maga is antik mintaképekre támaszkodott. A legkorábbi magyar szerzőtől ránk maradt útleírás, egyben a Mohács előtti Szentföld-járás időben utolsó emléke a mohácsi katasztrófát megelőző évtizedben íródott. Szerzője egy obszerváns ferences szerzetes, Pécsváradi Gábor, aki 1514-ben kelt zarándokútra, hogy aztán a jeruzsálemi Sion-hegyi ferences kolostorban töltött három esztendő elteltével térjen újra haza, Magyarországra. A szerző utazása révén kimaradt a ferences rend tagjait súlyos döntés elé állító magyarországi parasztháború eseményeiből. Hazatérése után 1519-ben Bécsben jelentette meg munkáját, melyben latin nyelven foglalta össze szentföldi útjának tapasztalatait. A népszerű mű, címe szerint 'Jeruzsálem városának rövid és olvasásra kellemes leírása', élvezetes stílusban tájékoztatja az érdeklődőt a legfontosabb utazási tudnivalókról, megjelöli a nevezetességeket és a zarándoktemplomokban nyerhető búcsúk mértékét is. Művének rendkívüli értéke a szemtanúi hűség, melynek érdekében a szent helyeket magyar mértékegységekkel le is mérte.

A magyar szerzők az elsők közt voltak, akik hírt adtak az oszmán birodalom belső viszonyairól. Pécsváradi Gábor munkájában egyedülálló tudósítást olvashatunk I. Szelim szultán 1516-1517. évi hadjáratáról, melynek a szerző szemtanúja volt. Európa-szerte szintén nagy népszerűséget vívott ki magának Magyarországi György barát, vagy ahogyan korábban ismerték, a Szászsebesi Névtelen. A szerző 1438-ban a szászsebesi domonkosok növendékeként esett az Erdélyre rontó törökök fogságába, s csaknem húszesztendei fogságban szerzett emlékeit és élményeit írta le latinul immár Rómában 'Értekezés a törökök szokásairól, körülményiről és gonoszságáról' című munkájában, melynek népszerű voltát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy 1480-1514 között hét kiadást ért meg, s német nyelvre is lefordították. Munkájában aprólékos részletességgel írt a hódító oszmánok világáról és foglyaiknak nyomorúságos körülményeiről. Hangvételét a tárgyszerűség jellemzi, gyakran elismeréssel és megértéssel szól a mohamedánok vallási türelméről és emberségéről.

Teológiai irodalom

A középkori Magyarország teológiai irodalmának egyik legeredetibb alkotója, Andreas Pannonius a néma barátok karthauzi rendjének tagja volt. Életét ugyan itáliai kolostorokban töltötte, Hunyadi János egykori vitézeként azonban hazája iránti élénk érdeklődését élete végéig megőrizte. Egyik művét kifejezetten Mátyás királynak ajánlotta. Fő műve az Énekek éneke kommentárja volt, melyet bár 1460-ban megírt, de haláláig dolgozott rajta. A skolasztikus és misztikus szemlélet keretei között rendkívül eredeti művet alkotott, mely a magyarországi teológiai irodalomnak már korán nagy tekintélyt szerzett. A domonkos rend képviselője volt Nicolaus de Mirabilibus, aki szintén élete nagyobb részét Itáliában töltötte, 1494-től azonban a magyarországi domonkos rendtartomány főnöke lett. Itáliai éveiben egyetemi előadóként és hitszónokként írt olasz nyelvű értekezést a lelkiismeretről, majd latin nyelvű munkában foglalkozott az eleve elrendelésről. Mindkét szerző óriási teológiai ismeretanyagot használt fel érvelő jellegű művében.

Prédikációk

Az egyházi irodalom sajátos feladatokat vállaló műfaja a szentbeszéd: egyrészt a hitterjesztést és a tanítást szolgálja, másrészt az irodalmi anyanyelvűség kialakulásának alapvető feltétele. A gyűjtemények részben névtelenül, részben azonban már a szerzőnevek feltüntetésével jelentek meg. 1456-1470 között egy Pécs környéki pap állított össze gyűjteményt "Sermones dominicales" (Vasárnapi szentbeszédek) címen, melyben nagy mértékben támaszkodott Voraginei Jakab prédikációira. Munkája kéziratban magyar glosszákkal ellátva terjedt. A 15. század második felében a koldulórendi, elsősorban a ferences obszervánsok körében lendült fel és emelkedett európai jelentőségre a prédikációgyűjtemények összeállítása. Temesvári Pelbárt beszédeit rendtársai számára állította össze, szövegeit nem elmondásra, csak vázlatnak szánta. Prédikációit a skolasztikus logikai rendszer alapján építette fel, érvelését hatalmas tömegű, egyházatyáktól és középkori tekintélyektől kölcsönzött idézetekkel támasztotta alá. A hallgatóság figyelmének fenntartására és a tárgy szemléltetésére érvei mellé erkölcstanító példákat állított, melyeknek egy részét saját tapasztalataiból, másik részét példagyűjteményekből merítette.

Temesvári Pelbárt fiatalabb rendtársa volt Laskai Osvát. Több száz prédikációt tett közzé ő is, vasárnapokra írt szentbeszéd-gyűjteményének előszavában azonban kitért arra, hogy célja a falusi papok megsegítése és az egyszerű nép oktatása volt. Rendkívüli jelentőséget tulajdonított Laskai az egyes ember öntudatának és eszmei elkötelezettségének. Temesvárival szemben beszédeinek eredetiséget biztosít a társadalmi érzékenység és a nemzeti öntudat számos megnyilvánulása. Gyakran bírálta a társadalom jómódú, de szent célokért áldozatokat nem hozó rétegeit, s eszmeileg igyekezett védelmezni a szegénységet. Újfajta megnyilvánulása a 13. század óta formálódó nemzeti tudatnak, hogy a hun-magyar azonosságot kiterjesztette az egész népre, s büszkén hirdette, hogy a széles értelemben vett magyarság a keresztény Európa védőpajzsa. Felhívta a figyelmet a török veszélyre és az ország belső, etnikai-vallási megosztottságára. Rendje tagjainak öntudatát kívánta megerősíteni akkor, mikor a ferences rendi krónika folytatását vállalta, és Kapisztránói Szent János hősi életével foglalkozott. A két ferences szerző művei számos kiadásban jelentek meg, s valóban nagy hatást fejtettek ki Európa-szerte.

Hagiográfia

Miután 1456. október 23-án a szerémségi Újlak mezővárosban a ferences kolostor cellájában meghalt Kapisztránói János, hatalmas néptömeg kezdett ravatalához zarándokolni, s a temetés után a sírnál sem szűnt a zarándokok hosszú sora. A várakozásoktól feszült lelkiállapotban lévő emberek között, akik betegségükre a szentként tisztelt ferences sírjánál kerestek gyógyírt, számos csodaszámba menő gyógyulás történt. Ezeket a csodás eseményeket 1460-ban a városi hatóság jegyzőkönyvbe foglaltatta azzal a szándékkal, hogy előmozdítsák Kapisztránói János szentté avatását. 389 gyógyulást és tíz török fogságból való csodás szabadulást tulajdonítottak az Újlakra zarándoklók a szentként tisztelt ferences barát érdemeinek és közbenjárásának, illetve közvetve a sírnál tett fogadalmaknak. Az újlaki jegyzéktől függetlenül 1457-ben Soproni Péter ferences szerzetes igyekezett összefoglalni a Kapisztránóival kapcsolatos csodákat, Laskai Osvát pedig utalások szerint megírta életrajzát. Laskai munkája ugyan elveszett, Soproni Péteré azonban 1523-ban nyomtatásban is megjelent.

A 14. század végén Velencéből Budaszentlőrincre szállították a pálos rend védőszentjének, Tébai Remete Szent Pálnak az ereklyéit, s ezáltal a pálosok központi kolostora szintén zarándokok célpontjává vált. Az ereklyéknél bajaikra enyhülést kereső emberek között számos csodás esemény történt, melyeket a pálos Hadnagy Bálint gyűjtött össze és tett közzé nyomtatásban Krakkóban 1507-ben. A neves pálos szerző ugyanezen években Remete Szent Pál életrajzának kiadásával is foglalatoskodott, mely 1511-ben Velencében látott napvilágot. A késő középkori hagiográfikus irodalom tehát kettős célt tűzött maga elé: részben a török elleni védelmi harcokban elesett szent életű hős eszményével a keresztény öntudatot, részben pedig az őskeresztény példák felelevenítése által a szerzetesi önértelmezés megerősítését célozta. Mindkét cél érdekében az irodalom terjesztésére a legmodernebb eszközt, a könyvnyomtatást használta fel. Ennek egyik jellemző megnyilvánulása, hogy az 1486. évi strassburgi kiadást követően számos alkalommal megjelent nyomtatásban az a gyűjtemény, melynek célja a Legenda Aureából hiányzó magyar szentek legendáinak közzététele volt ('Legenda sanctorum Hungariae').

Tudományos és tankönyvirodalom

Az alacsony származású Szalkai László esztergomi érsek, korának egyik legműveltebb, verselő és ékesszóló főpapja nem külföldi egyetemen, hanem az ágostonosok sárospataki iskolájában szerezte ismereteit. A Sárospatakon töltött tanulóévek emléke a későbbi érsek iskolai jegyzete. Kisvárdai János babérkoszorús ('baccalaureus') rektorsága alatt ugyanis 1489-1490-ben itt jegyezte le a magyar középkor egyetlen fennmaradt zeneelméleti tankönyvét, mely színvonalát tekintve bármelyik egyetemen megállta volna a helyét. A Szalkai-kódex a zeneelméleten kívül asztronómiai, egyházjogi és retorikai jegyzeteket is tartalmaz, ezek azonban kevésbé önálló munkák. A 15. század végén Németalföldön aritmetikai kézikönyvet szerkesztett Magyarországi György, aki valamely egyetemen magiszteri fokozatot szerzett. Művében ugyan Utrecht környéki pénzekkel számolt, de függelékben megadta a magyar pénzek átváltási arányait is. Munkája 1499-ben nyomtatásban is megjelent.

Költészet

A humanizmus jelentkezése leginkább a költészet formai és tartalmi vonatkozásain éreztette hatását. Továbbra sem szorult ki teljesen a liturgikus költészet az irodalomból, ám ennek jellemzője egyre inkább a magyar nyelvűség, illetve az antik formavilág követése volt. A liturgikus költészet művelői természetszerűleg szerzetesek voltak, közülük is elsősorban a pálosok érdemelnek említést. A bécsi egyetemen végzett Tatai Antal a budaszentlőrinci kolostor hitszónoka, aki az 1470-es évtizedben sajtó alá rendezte a pálos misekönyvet és a zsolozsma szövegeit tartalmazó breviáriumot. Tatai rendtársa, Csanádi Adalbert, akit Gyöngyösi Gergely rendtörténete igen ékesszóló hitszónokként jellemez, himnuszokat szerzett az angyalokról és az angyali üdvözletről Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére. Emellett a rend védőszentjének, Remete Szent Pálnak verses zsolozsmáját minden valószínűség szerint a humanizmus hatása alatt hexameterekben írta meg, s hozzá a himnuszokat szapphói strófákban költötte.

Igen érdekes tartalmi vonatkozásai miatt az az ismeretlen szerzőtől ránk maradt, a késő gótika stíluseszménye alapján írt Szent László-ének, mely az 1460-1470-es években keletkezhetett. Szerzője újszerű tartalommal töltötte meg a himnikus emelkedettséget adó formát: László alakja kapcsán az ének felvillantja a 'hunok királyi sarját', ami minden bizonnyal a kortársak emlékezetébe idézte Attila hun király alakját, s a hun-magyar azonosságtudat elterjedését szolgálta, amint az Laskai Osvát prédikációiban, Thuróczy János és Werbőczy István munkáiban egyaránt megfigyelhető. A politikai megfontolások anakronizmusokra is csábítják a szerzőt, aki azt állítja, hogy hősének meg kellett küzdenie a törökökkel és a huszita eretnekséggel is. A szent király himnusza ily módon a Mátyás király melletti politikai szimpátia keltés eszköze lett, irodalmi értékéből azonban ez mit sem von le. Magyar fordítása valóban költői műfordítás, mely sekélyességei ellenére is újfent azt bizonyítja, hogy a középkori latinitás az irodalmi anyanyelvűség dajkája volt.

HUMANISTA IRODALOM

A magyarországi humanizmus megjelenésének előzményei

A 14-15. század fordulóján Firenzében kezdett kibontakozni az a későközépkori mozgalom, mely Francesco Petrarca kezdeményezéseit felhasználva, az újonnan felfedezett antik források alapján a középkori használatban megromlott latin nyelv helyreállítását, egyszersmind az egész kultúra megújítását tűzte ki céljául. Az új szellemi irányzat, melyet létrehozóiról, a humanistákról humanizmusnak, célkitűzéséről, az "újjászülető irodalom"-ról (renascentes litterae) pedig reneszánsznak nevezünk, új korszakot nyitott az európai kultúrában, megteremtve az újkori műveltség alapjait. A 15. században Itáliában - mely Róma leszármazottjának és a latin nyelv igazi örökösének érezte magát - fejlődött tovább, és alakította ki ideológiáját. A 16. században Európában máshol is meghonosodott, és az irodalomban tért hódított a nemzeti nyelvű reneszánsz.

Magyarország európai viszonylatban is igen korán kapcsolatba került az új kultúrával. Zsigmond király budai várát, mely császári székhely is volt, itáliai követként jeles humanisták (pl. Francesco Filelfo, Ambrogio Traversari) is látogatták, de a magyar literátusok királyukat mint császárt kísérve nemzetközi fórumokon is megismerkedhettek a humanizmus eszmeiségével és egyes képviselőivel (pl. Poggio Bracciolini). Erjesztő hatást gyakoroltak az Itáliában tanult magyarok, illetve a Magyarországon élő, Zsigmondtól magas rangra emelt olaszok (pl. a firenzei Scolarik) is. A humanizmus átplántálásában jelentős szerepe volt a nagy humanistának, Pier Paolo Vergeriónak, aki élete utolsó éveiben szorosabb baráti kapcsolatban állt Vitéz Jánossal.

Vitéz János, "a magyar humanizmus atyja"

Vitéz János, aki születési helyéről Ioannes de Zrednának nevezte magát, Zsigmond király kancelláriájában kezdte pályafutását, majd fokozatosan emelkedett a magyar világi politika és egyházi élet csúcsára (Mátyás király főkancellárjává és esztergomi érsekké). Rendszeres humanista képzésben nem részesült, de egész életében művelte magát. Műveltsége egyedülálló volt magyar nemzedéktársai körében, irodalmi munkássága mellett foglalkozott asztronómiával és asztrológiával, történelemmel, erkölcsfilozófiával, filológiával. Latin nyelvű kódexeit maga javította (emendálta). Barátja és eszmetársa volt "a közép-európai humanizmus apostolá"-nak, Enea Silvio Piccolomininak (a későbbi II. Pius pápa). Részt vett a Hunyadi-fiak nevelésében, nagy szerepe volt Mátyás királlyá választásában. Később a Mátyás elleni összeesküvés élére állt, 1472-ben hunyt el.

Önálló irodalmi ambíciói nem voltak, levelei túlnyomó részét és szónoki beszédeit politikai működésének szükségletei hívták életre, alkalmilag íródtak. Leveleskönyve, az első humanizmus kori tudós mű Magyarországon, Ivanich Pállal együtt létrehozott munka. Szónoki beszédei (orációi) legfontosabb témája a török elleni összefogásra való buzdítás, ami az olasz humanistáknak is egyik legégetőbb gondja volt; ez kiegészül a magyarok addigi szenvedéseinek és áldozatkészségének ecsetelésével, valamint az európai népektől való segítségkéréssel. Mindkét műfajú írásaiban a középkori retorikát ötvözte humanista elemekkel, így pl. friss olvasmányélményeiből származó átvételekkel, parafrázisokkal. Műveit példának tekintették Magyarországon, a külföldiek elismeréssel fogadták.

Honfitársai pallérozatlanságát fájlalva Vitéz János magára vállalta a magyarországi humanista kultúra megalapozását, szervezését és támogatását. Váradi püspöki könyvtárát külföldiek is látogatták, Esztergomban humanista könyvtárat létesített, Mátyás király Bibliotheca Corvinianájának teremtve vele mintát. Ő állt a hátterében az első magyar könyvnyomda alapításának, s Pozsonyban egyetemet létesített, az Universitas Istropolensis-t. Támogatta a nagy számban hozzá érkező külföldi és különösképpen az olasz humanistákat, akik műveket írtak, ajánlottak neki. Váradon, majd Esztergomban létrehozta a magyarországi humanista akadémiák előzményeit. Több tehetséges magyar ifjút taníttatott Itáliában, akik itthon az ő segítségével magas tisztségeket nyertek el. Közéjük tartozott Garázda Péter és Vetési László, valamint híres unokaöccse, Janus Pannonius.

Janus Pannonius

Janus Pannonius (eredeti nevén Chesmiczei János) a magyar irodalom első nagy egyénisége, az irodalmi műveltségen alapuló magyarországi világi költészet megteremtője, az Itálián kívüli európai humanista költészet első nagy alakja. A szlavóniai Chesmiczén 1434-ben született, nemesi családból. Nagybátyja, Vitéz János költségén Ferrarában Guarino Veronese iskolájában humanista képzést kapott (1447-1454), majd Padovában jogot végzett. Hazatérte után (1458) fényes karriert futott be: pécsi püspök, Mátyás főkincstartója és szlavón bán lett. Amikor a Mátyás elleni összeesküvés miatt a király haragja elől menekülni kényszerült, megbetegedett, és 1472-ben Medvevárban meghalt. Az utókor görögből készült latin vers- és prózafordításaival műfordítóként, valamint a humanista levélírás kiváló képviselőjeként is számon tartja.

Janus Pannonius ferrarai iskolaéveiben tűnt ki bámulatos költői tehetségével, szerzett itáliai hírnevet, s lett - mint maga írta - "Pannonia első dicsősége". Elégiákat és panegyricusokat (v.ö. Claudius Claudiaus) is szerzett, de korai hírnevét leginkább virtuóz epigrammáinak köszönhette, melyek írásában Martialis volt az utánzott példaképe. Témáit ferrarai napi élményeiből és olvasmányaiból, az irodalommal és a költőkkel kapcsolatos élményeiből merítette. Epigrammáinak hangneme dicsérő vagy szatirikus; magasztalta az erényt, a tudást, az alkotótehetséget, a nagy tetteket; csipkedte az emberi ostobaságot, jellemtelenséget. Erotikus epigrammái, melyek többségére a szatirikus hangvétel jellemző, ma is népszerűek.

Dicsérő epigrammái közül kiemelkednek az önmagáról és saját jelentőségéről írottak. Nagy öntudat jellemzi, mely abból ered, hogy pontosan tisztában volt saját költői nagyságával és érdemeivel. Kitűnő epigrammákat írt tanáráról, Guarinóról, akit apjaként szeretett és tisztelt. Még Ferrarában kezdte el Guarino-panegyricusát is, melyben méltó emléket állított neki. Erotikus epigrammáiban szókimondóan és élesen gúnyolta környezete fajtalanjait, kéjenceit, bujáit. Tizenhat éves korában írta Életkoráról (De aetate sua) című versét, melyben dicsekvéssel örökítette meg felnőtt férfivá válásával kapcsolatos élményeit. Nőket ritkán dicsér, gyengéd érzéseit inkább rejtegeti, de ezekről árulkodik az Ágneshez (Ad Agnetem) című bókverse, az individuális magyar szerelmi költészet első gyöngyszeme.

Padovában kevés verset írt, de ott szerezte legterjedelmesebb költeményét (Marcello-panegyricus). Magyarországi költészetében fő műfaja az elégia, de epigrammákat is alkotott. Megörökített politikai és hadi eseményeket, megszólaltatta alkotói magányát és háborúellenességét. Hazai költeményei közül kiemelkedő a Búcsú Váradtól (Abiens valere iubet sanctos reges Waradini) című, melyben a téli magyar táj, Várad természeti, kulturális és szellemi értékei elevenednek meg. Anyja, Borbála halálára írt elégiájában megrázó erővel szólal meg a fiúi gyász és szeretet. Gyakran foglalkozott saját szenvedéseivel. Mikor a táborban megbetegedett (De se aegrotante in castris) című elégiájában elbúcsúzik az élettől, sírversét és ebben saját jelentőségét is megfogalmazza: "Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz / Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei".

Az egyik utolsó elégiájában, A saját lelkéhez címűben (Ad animam suam) - melynek hátterében neoplatonikus filozófiai ismeretei (v.ö. Marsilio Ficino) állnak -, a halál gondolata mellett az emberi nemből való kiábrándultsága is érzékelhető. Egy másikban (Az árvíz; De inundatione) az embert fenyegető természet jelenik meg a világot elnyelő árvíz apokaliptikus képeiben. Költészetének hazai fogadtatása az Egy dunántúli mandulafáról (De amygdalo in Pannonia nata) és A roskadozó gyümölcsfa fa-allegóriájában ismerhető fel. Az egyik gyümölcsfa korai virágait fagy várja a pannóniai télben, a másik roskadásig tele gyümölcsökkel, melyeket - gondos kézzel való szedegetés helyett - dorongokkal vernek le.

Mátyás király és a humanista műveltség

Szervezőtevékenységébe, itáliai kapcsolataiba és mecenatúrájába Vitéz János a neveltjét, Mátyás királyt is bevonta, aki később, miután felszámolta és kiheverte az összeesküvést, maga vette kézbe országában a humanista kultúra fejlesztését és irányítását. A király kimagasló szellemi képességekkel rendelkezett, és maga is járatos volt a humanista stúdiumokban, sőt egyes természettudományokban (pl. asztronómia, alkímia) is; műveltségét magasztalták olasz kortársai. A nevében fogalmazott levelek nagy részét kancelláriájában magyar humanisták írták, de maga is fogalmazott, diktált. Levelei a humanista levél-műfaj esztétikai normáinak megfelelően célratörőek, jól áttekinthetőek, világosan érthetőek, sallangmentesek, és Mátyás uralkodói erényeit tükrözik.

Mátyás király Aragóniai Beatrixszal kötött házassága (1476) után hozzákezdett annak a nagyszabású tervének megvalósításához, hogy "Magyarországból második Itáliát teremt" (Bonfini). A magyarországi humanizmus fellegvárává a királyi udvar vált, ahol külföldi, többnyire olasz tudósok a király megbízásait teljesítve dolgoztak. Az udvar szellemiségét a firenzei neoplatonikus filozófia határozta meg, a közvetlen és szoros kapcsolatok révén Budán mintegy a firenzei akadémia kihelyezett tagozata működött. Görögből és olaszból készített latin fordítások, Mátyást és tetteit dicsőítő művek, a budai udvarban játszódó, különféle témájú humanista dialógusok (pl. Aurelio Brandolini Lippo művei) keletkeztek. Az irodalmi és tudományos munka legfontosabb eredménye a korszerű magyar történetírás létrejötte.

A király Antonio Bonfinit bízta meg a magyar történelem humanista ízlésű megírásával. A történetíró Thuróczy krónikáját dolgozta át, számos dokumentummal és az élő hagyománnyal kiegészítve. Saját kora bemutatásában főleg a szemtanúk és saját élményeire támaszkodott. A magyar történelem előzményeit az egyetemes történelembe ágyazva tárgyalta, és sok ókori forrásból merített. A magyar múltról szóló ismeretek a 19. századig főképp Bonfini művéből származtak, itthon és külföldön egyaránt. Népszerűségben Bonfiniéval vetekedett Galeotto Marzio Mátyásról szóló könyvecskéje, amelyben a szerző anekdotaszerű kis történetekben örökítette meg élményeit a királyról és családjáról, a magyar szokásokról és műveltségről, magyar barátairól. Az utóbbiak közül Báthory Miklósról emlékezik meg a legmelegebben.

Mátyás legnagyobb kulturális tette könyvtára, a Bibliotheca Corviniana létrehozása volt. Kb. 2000-2500 kötetével a korszak legnagyobb világi könyvtárának számított, állományát csak a vatikáni könyvtár múlta felül. Értékét növelte, hogy - mint korábban Vitéz Jánosé - humanista könyvtár volt. Ez azt jelenti, hogy a teljesség igényével gyűjtötte az ókori irodalmat, vagyis az összes görög és latin forrást, beleértve a patrisztikai irodalmat is. Kevés nyomtatott könyvet tartalmazott, inkább nagy értékű kódexekből állt. Ezeket görögül és latinul értő tudósok másolták vagy ellenőrizték, a legkiválóbb itáliai és magyar könyvfestő művészek ékesítették, az egyedi díszítésű könyvkötéseket és a vereteket kitűnő mesterek alkották. A nagyszerű könyvtárból ma mindössze 216 hiteles korvinát ismerünk.

A Jagelló-kori humanista irodalom

Mátyás király halálával nagy tetteinek és kezdeményezéseinek jó része nem talált folytatóra. Az olaszok többsége eltávozott az udvarból, helyükbe a II. Ulászló királyt szolgáló csehek és morvák jöttek, és sokat időztek Budán bécsiek, akikkel a kapcsolat szorosabbá vált. A humanisták számára a legnagyobb vonzerőt továbbra is a Corvina könyvtár jelentette. Tudatos gyarapítása megszűnt (az a kb. másfélszáz kódex, melyet még Mátyás rendelt Vespasiano da Bisticci firenzei műhelyéből, nem került haza); több kódexét kölcsönadták, sőt elajándékozták, de állománya gazdagságával és unikumaival - páratlan ritkaságú görög és latin kódexeivel - így is kitűnt Európában, és kivételesen jó lehetőséget adott az irodalmi és tudományos alkotómunka számára.

II. Ulászló idején az udvari humanizmus élén cseh és morva humanisták álltak. Ők a király Budán működő cseh kancelláriájában dolgoztak, és Itália mellett a humanista kultúrához felzárkózó Bécshez is igazodtak. Két európai híresség, az olomouci Augustinus Moravus és a legnagyobb cseh humanista költő, Bohuslav Hasistejnsky z Lobkovic állt az élükön. Főképp Magyarországon élő külföldi humanistákra alapozta az első nagy német humanista költő, Konrad Celtis bécsi központú akadémiáját, a Dunai Tudós Társaságot (Sodalitas Litteraria Danubiana), melyet közép-európai humanistákból hozott létre. A tagok ifj. Vitéz János veszprémi püspököt választották elnökükké. A budaiak önálló csoportként (contubernium) is rendeztek összejöveteleket.

II. Lajos király uralkodása (1516-1526) vége felé Rotterdami Erasmus eszméi és művei Magyarországon is terjedni kezdtek, és a királyi párt is meghódították. A humanista kultúra a társadalom szélesebb köreihez is eljutott, így az alsóbb papsághoz és városi polgárokhoz. Humanista képzettségben és a korszerű műveltség terjesztésében továbbra is a magyar egyházi elit állt az élen. Bár Estei Hippolit (Ippolito d'Este) egri püspökkel versengeni nem tudtak, magyar főpapok (pl. Szatmári György, Várdai Ferenc) is gyűjtötték, olvasták az ókori és humanista szerzők műveit (Handó György humanista könyvtárat is alapított Pécsett), tanulmányaikban tehetséges ifjakat támogattak, és körükbe gyűjtötték, pártfogolták a humanista irodalmárokat, szerzőket.

A Jagelló-korban a magyar humanisták érdeklődésének és tevékenységének középpontjában Janus Pannonius kéziratainak összegyűjtése, életművének kiadása és értékelése állott, ami országos közüggyé is vált. A Janus-filológiában - részben magyar tanítványaik és támogatóik, részben pedig a költő nemzetközi hírneve és nagysága miatt - külföldi tudósok is szerepet vállaltak. A magyarok közül főképp költők (Magyi Sebestyén, Adrianus Wolphardus) jeleskedtek Janus kiadásában. A költőt példaképnek tekintették, emellett a nemzeti öntudatot, büszkeséget rá hivatkozva táplálták. A korszak kiemelkedő magyar filológusa Matthaeus Fortunatus, aki európai rangú Seneca-kiadást publikált (1523).

Az irodalomban leginkább a költészet virágzott, magyar szerzők újabb műfajokat honosítottak meg benne. Kortársai nagyra értékelték Jacobus Piso költőt, Erasmus első magyarországi barátját. Stephanus Taurinus magyar témájú eposzt szerzett, a Dózsa-féle parasztlázadást énekelte meg Stauromachia című művében. Ez hatott Nagyszombati Mártonra, aki Nándorfehérvár eleste (1521) után Magyarország főuraihoz (Ad regni Hungariae proceres) című eposz-igényű költeményében a török elleni összefogásra és védekezésre buzdította a címzetteket. Költőnek is tehetséges volt Hagymási Bálint, akinek egy Magyarország szépségét és gazdagságát dicsérő költeményét érdemes megemlíteni A bor és a víz dicsérete, illetve kárhoztatása (De laudibus et vituperio vini et aquae) című "declamatio"-ja mellett, mely klasszikus idézetekben gazdag.

A költő Bartholomeus Francofordinus Pannonius a humanista vígjátékot honosította meg Tücsök (Gryllus) című művével. Jagelló-kori prózánkban tovább virágzott a humanista levél; e műfaj legjelentősebb szerzője ebben a korban Váradi Péter, aki 1490-1497 között írt leveleit gyűjtötte egybe Leveleskönyvében. A felsorolt művek azt példázzák, hogy Magyarországon széles körben megnőtt az igény a latin humanista irodalom iránt. Ez - a filológiával együtt, mely felkeltette az érdeklődést az anyanyelv iránt - lerakta az alapokat ahhoz, hogy nemsokára megszülethessék magyar nyelven is a reneszánsz irodalom.


Vissza az oldal elejére