Vissza a tartalomjegyzékre

MŰVÉSZETEK

MŰVÉSZETTÖRTÉNET
ZENE
TÁNC



MŰVÉSZETTÖRTÉNET

Magyarország művészete 1437-1476 között

Zsigmond halála után Közép-Európában a császári trónt öröklő osztrák hercegek székhelye, Bécs vált a legfontosabb kulturális, politikai centrummá. Az 1459-es regensburgi páholykonferencián a bécsi Stephanskirche építőpáholyának mestere, Laurentz Spenyng egész Magyarországot a saját érdekeltségi körének tartotta. Ez nem a puszta igény megfogalmazása volt, hiszen a művészettörténet tanúsága szerint a bécsi stílus országszerte elterjedt, ám a Zsigmond-kori helyi hagyományok is felismerhetőek a korszak művészetében. A képzőművészetben az 1440-es években jelentős stílusváltás zajlott le: a kései lágy stílus helyébe a nyugat-európai, elsősorban németalföldi művészeti központokban megszületett új realisztikus stílus lépett. Ezt Magyarországra főleg dél-német, osztrák területek közvetítették. A korszak jellegzetes stílusirányzata ebben a régióban az ún. kemény stílus.

Várak és kastélyok a 15. század közepén

Az Albert halálát követő zavaros, háborús években sok régebbi kastélyt megerődítettek. Kisnánán a Kompolthiak udvarházuk mellett a falu plébániatemplomát is beépítették az új várba. Ugyanezt tették az Újlakiak Várpalotán, de itt reprezentatív négy saroktornyos formát alakítottak ki. A Marótiak ugyanekkor gyulai várukat új palotaszárnyak és kápolna építésével tették lakályosabbá. Várdai István kalocsai érsek bácsi székhelyét hatalmas erődítménnyel védte a fenyegető török veszély ellen. Hunyadi János vajdahunyadi rezidenciáját először megerődítette, majd kápolnával és két egymás felett elhelyezett nagytermet magába foglaló palotaépülettel bővítette. Egyes jellegzetes tagozatformák arra vallanak, hogy ezen az építkezésen francia mesterek is dolgozhattak. Hasonló pompás erkélysorral díszített lovagterem építésébe kezdett Szécsi Dénes érsek Esztergomban, amelyet utóda, Vitéz János folytatott.

Vidéki templomépítkezések a 15. század közepén

Vas megyében az Ellerbach család monyorókeréki uradalmában a szomszédos osztrák területek művészetével párhuzamosan jellegzetes későgótikus téglaépítészet fejlődött ki. Szép példája ennek a szentpéterfai templom. Az ország keleti felén Hunyadi János építtető tevékenységéről vannak adataink. Az ő birtokán, Debrecenben nagy szentélykörüljárós csarnoktemplom épült. Erdélyben a brassói Konrád kőfaragómester építette számára a tövisi ferences templomot. E puritán épülethez hasonló a Hunyadi-rokonsághoz tartozó Vingárti Geréb János által építtetett vingárti plébániatemplom. Ezek az épületek főleg törtkő falazatúak, kevés faragott kő szerkezettel készültek.

Az ország központi területének egyházi építészete a 15. század közepén

Budán a Nagyboldogasszony plébániatemplom déli tornyát az egyik toronyablakba elhelyezett Mátyás-címeres kő évszáma alapján 1470-ben fejezték be. A torony magas, háromszintes, nyolcszögletű részének falait mély, profilált bélletű csúcsíves ablakok törik át. Az ország középső régiójában a korszakban csak kisebb építkezések jellemzőek. Jellegzetes mű a veszprémi székesegyház melletti Szent György kápolna átalakítása, amelyet Vetési Albert veszprémi püspök saját sírkápolnájává formált át. Az apszis déli oldalára egy torony formájú későgótikus szentségházat rakatott. Ennek konzolán szerepel az építtető neve, címere és a készítés 1467-es évszáma. E felirat a legkorábbi antikva betűs írásos emlék Magyarországon. A kápolna kapuját is egy új, vörösmárványból faragott, fiálés keretelésű, vimpergás díszkapuval helyettesítette.

Pozsony építészete a 15. század közepén

Zsigmond király halála nem jelent törést a korábbi évtizedekben megerősödött nagyvárosok fejlődésében. Pozsonyban a legjelentősebb munka a plébániatemplom hosszházának befejezése, ahol a mellékhajók térgörbe bordákat alkalmazó boltozata szoros kapcsolatot mutat a bécsi Stephanskirche Hans Puchspaum által épített hosszház boltozatával. Bécsben fennmaradt a pozsonyi boltozat tervrajza is, melyet nyilván maga Puchspaum készített, és Bécsből érkezett kőfaragók építettek. 1456 után levelezett a várossal Larentz Spenyng, a bécsi páholy vezetője. Ekkor indultak a templom új szentélyének hosszan elhúzódó munkálatai. Az épületrész teljes felszentelésére csak 1497-ben került sor.

Kassa és Északkelet-Magyarország a 15. század közepén

Kassán bécsi tanultságú műhely folytatta a Szent Erzsébet plébániatemplom építkezéseit. A templom boltozására 1440 előtt került sor. A bécsi mintákat követő csillagboltozatok rokonai épültek meg a kassai ferences templom szentélyén is, majd megépült a nyugati karzat és a félbehagyott déli torony, a templom mellé pedig oldalkápolnákat emeltek. A Szent Erzsébet-templom építkezéseit nagy valószínűséggel István városi építőmesterhez lehet kötni. Ő készítette a bártfai plébániatemplom új szentélyboltozatát és szentségházát is. A kassai plébániatemplom nyugati részein folyó munkákkal részben egy időben építették délnémet tanultságú mesterek az új főszentélyt.

A Felvidék építészete a 15. század közepén

Az észak-magyarországi felvidéki városok, mezővárosok plébániatemplomaikat reprezentatív, háromhajós csarnok vagy álbazilika formában, későgótikus hálóboltozatokkal alakították át. Csetneken a plébániatemplom újjáépítése során új boltozatok készültek, és egy hármas szentélyfej építését kezdték meg. Gyöngyöspatán is háromhajós, nyomott arányú csillagboltozatos álbazilikát emeltek. A Szepességben a késmárki plébániatemplom széles, hálóboltozatos szentélyt kapott, s hasonló épület a szepesi prépostság temploma. Messze kimagasló színvonalával tűnik ki környezetéből a Szapolyai Imre által emelt kápolna a szepességi csütörtökhelyi plébániatemplomának oldalán. A kétszintes épület tervei a bécsi páholyból kerültek ki.

Erdélyi városok építészete a 15. század közepén

Erdély városaiban is folytatódtak a korábbi korszak nagy templomépítkezései. Ezek sokat megőriztek a késő Zsigmond-kor helyi formakincséből. A kolozsvári Szent Mihály-templom nyugati homlokzatát a kapuzattal együtt fejezték be. A boltozat építésére is csak ekkor kerülhetett sor. A déli toronyalj végleges kialakítását Schleunig Gergely plébános kápolnájának kialakításakor kapta. Brassóban a plébániatemplom délkeleti kapuzata elé pompás előcsarnokot emeltek. Nagyszeben plébániatemplomának nyugati homlokzata elé hatalmas előcsarnok, ún. ferula épült. Szászsebesen a 13. századi hosszháznak csak a mellékhajóit újították meg.

Szobrászat a 15. század közepén

E korszakban a szerényebb, hagyományos címeres sírkövek mellett a főurak és főpapok általában teljes-alakos sírköveket készítettek (pl. ifjabb Hunyadi János gyulafehérvári síremléke, Szentgyörgyi Bazini György †1467 és Szécsi Dénes esztergomi érsek †1465 síremléke). Kiemelkedő minőségű Schönberg György pozsonyi prépost, a pozsonyi egyetem kancellárjának síremléke, amely Nicolaus Gerhaerts és Hans Multscher szobrászati stílusával mutat rokonságot. Az általuk képviselt kemény stílus jelentős mestere volt a magyarországi származású, de német területen működő Kassai Jakab. A lágy stílust felváltó kemény stílus jegyei figyelhetőek meg a 15. század közepén faragott első tüskevári Madonnán is.

Oltárművészet a 15. század közepén

A 15. század közepén országszerte elterjedtek a zárható szárnyakból és középső szekrényből álló szárnyasoltárok. Ezek egyszerűbb változata festett táblákból állt, amelyeket szintén festett háromszögletű oromzatok sora kísért. E típus egyik emléke a szepességi Mateóc Kis-Lengyelországban is dolgozó mester által festett oltára. Lengyel kapcsolatokat mutat a liptószentmáriai oltár mesterének művészete is. A szárnyasoltárok faragott oromzattal gazdagított változatát képviseli az erdélyi Almakerék főoltára. Egy másik fennmaradt erdélyi emlék, a prázsmári főoltár mestere a németalföldi festészet elemeit is felhasználta művén. A leggazdagabb, szobordíszes oltárforma emléke a bártfai Szent Borbála oltár. A Viereraltar-nak nevezett típus szabályai szerint a középső fülkében négy szent kis alakja fogja közre a középső nagy figurát, ami itt egy Madonna szobor. Az oltár szobrait és festett tábláit egyaránt a kemény stílus jellemzi.

Könyvfestészet a 15. század közepén

A könyvfestészetben is érvényesült e korszakban a bécsi hatás. A bécsi Michael mester díszítette Donatus Grammatica-jának V. László számára készített példányát. Habsburg Miksa tankönyvének bécsi mestere, az úgynevezett Lehrbüchermeister készítette a bécsi egyetem magyar nemzetének anyakönyvét, majd Mátyás király megrendelésére és az ő portréjával díszítve az ún. ferences missalét. A korszak legnagyobb bibliophile Vitéz János, ő több kódexet rendelt firenzei műhelyekből. A címereslevelek között több a hazai munka. Budán festették a Bodfalvi Bod család 1460-ban kiállított oklevelét. Késmárk város 1463-as pecsétadományozó oklevele a magyarországi címerfestészet egyik legszebb darabja. Bécsben készültek azonban a birodalmi grófi címet is viselő Szentgyörgyi és Bazini család 1459-es címeres levelei.

Kisművészetek a 15. század közepén

A korszak ötvösségének legkiválóbb emléke az a sodronyzománcos díszű kehely, amelyet Suky Benedek erdélyi nemes adományozott a gyulafehérvári katedrálisnak. A kelyhet készítő erdélyi műhelyből került ki egy gyöngyház faragású, sodronyzománc díszítésű ostyatartó viaticum-szelence is. Ebben a korszakban terjedtek el országszerte a nagy gótikus oltárépítményhez hasonló úrmutatók (monstranciák), amelyek közül a pozsonyi Szent Márton-templomé a legmívesebb darab. A templomok berendezéséhez tartoztak a bronz keresztelőkutak. Ezeken jobbára a korábbi formák éltek tovább, amint azt a szepességi Késmárk vagy az erdélyi Brassó plébániatemplomának keresztelőmedencéin láthatjuk. A korszak pecsétművészetéből kiemelkedik Mátyás király koronázásakor, 1464-ben használatba vett felségpecsétje és aranybullája.

Magyarországi művészet 1476-1526 között

Mátyás király csak Beatrixszal kötött házassága után vált jelentős műpártolóvá. Építkezései kezdetben még a korábbi időszak bécsi kapcsolatokkal rendelkező későgótikus stílusát követték. A legjelentősebb visegrádi munkálatokon az 1480-as évek első felében már megjelentek reneszánsz elemek is, amikor Magyarországon itáliai művészek telepedtek meg. Az 1480-as évek második felében jelentős stílusváltás ment végbe. Ekkor elsősorban az ország keleti és középső vidékein került előtérbe az a szász eredetű új későgótikus stílusáramlat, amely sziléziai és lengyel közvetítéssel jutott Magyarországra. Az udvar budai építkezésein, szobrászatában és könyvfestészetében ugyanakkor az itáliai reneszánsz is jelentős hangsúlyt kapott. Ezek a stílustendenciák párhuzamosan fejlődtek tovább a Jagelló-korban, de már nemcsak az udvar szűk környezetében. Az első tisztán reneszánsz épületek 1500 körül épültek meg, az itáliai stílus a művészet minden területén elterjedt az egész országban; a későgótika és a reneszánsz egymás mellett élése azonban mindvégig jellemző maradt.

Visegrád és építészeti kapcsolatai a kései Mátyás-korban

A visegrádi építkezéseket 1476 után kezdte meg Mátyás király. Irányításukat a budai udvarbírókra bízta. A királyi palota a következő évtized folyamán pompás vidéki rezidenciává épült ki. A Zsigmond-kori épületeket felújították: a nyíláskereteket, födémeket, erkélyeket, loggiákat, díszkutakat kicserélték modern későgótikus szerkezetekre, néhol már reneszánsz elemekkel keverve. Itáliai kőfaragók faragták reneszánsz stílusban a Herkules-kutat és a Múzsák-kútját, a kápolna berendezését és a díszudvar loggiáját. A palota későgótikus építőműhelye dolgozott a fellegváron is. Ugyanez a műhely, vagy legalábbis annak stílusa kimutatható más királyi építkezéseken is, főleg a budai udvarbírók kezelésében lévő birtokokon: a tatai vár a zsámbéki kastély, a Vajdahunyad-vár átépítésén, illetve a pannonhalmi apátságnak - szintén a budai udvarbírók kommendátorsága alatt épült - kolostorépületén. A visegrádi építkezések stílusát követte Nagylucsei Orbán győri püspök palotaépítkezése is.

Buda a kései Mátyás-korban

A budai vár újjáépítése során Mátyás király a Zsigmond-kori épületek egy részét felújíttatta az 1480-as évek második felében. A palotakápolnába új berendezés készült és a szomszédos keleti szárny termeibe helyezték el a Corvina könyvtárat. A vár udvarait bronzszobrokkal és díszkúttal ékesíttette. A belső udvar nyugati szárnyának második emeletén egy nagytermet alakítottak ki, földszinti árkádsorára kétszintes loggiát építettek. A Zsigmond-udvar keleti szárnyának bejáratát vörösmárvány díszlépcsővel és díszes kettős kapuzattal gazdagították. Itt már fontos szerepet kapott az itáliai reneszánsz. Mátyás felújíttatta a palota déli részén lévő nagy ciszternát, felette olasz mintaképek alapján függőkertet hoztak létre. A várhegy oldalába díszkert épült. Az építkezések Mátyás életében nem fejeződtek be, folytatódtak II. Ulászló korában is.

A reneszánsz elterjedésének kezdetei az 1480-1490-es években

A humanista műveltségével a magyar főpapok közül is kiemelkedő Báthory Miklós váci püspök 1483-ban nógrádi, 1485-ben pedig váci várában építkezett. Ezek a munkák még inkább későgótikus stílusban folyhattak. 1489-ben foglalta el a mogyoródi apátságot, amelynek helyén később reneszánsz loggiával díszített kastélyt emelt. Ezzel egy időben valószínűleg váci palotájában is építtetett egy reneszánsz loggiát. Filipec János nagyváradi püspök (1476-1491) a váradi püspöki palotát építtette át. Ezen az építkezésen is megjelentek Budáról származó vörösmárvány reneszánsz szerkezetek későgótikus elemekkel együtt.

Katedrálisok későgótikus átépítései a Mátyás-kor végén és a Jagelló-korban

Zágrábban Laki Thuz Osvát püspök bécsi mesterekkel boltoztatta újra székesegyháza kórusát. A boltozat egyik eredeti tervvariánsa ma is megtalálható a bécsi páholy tervanyagában.

Az 1480-as évek első felében kezdődött a székesfehérvári prépostsági templom főhajójának újraboltozása, majd egy hatalmas körüljárós csarnokszentélyt kezdtek építeni. Ez azonban már nem készült el 1490-ig. Hasonló építkezés indult Egerben is, ahol Nagylúcsei Orbán rendelte meg az új csarnokszentély építését, ám az épületrész még 1539-ben is befejezetlenül állt, majd három év múlva elpusztult.

Észak- és Kelet-Magyarország a kései Mátyás-korban

Az ország keleti felében a 15. század végén több meggazdagodó mezőváros építtetett nagyméretű szentélykörüljárós csarnok-rendszerű plébániatemplomot, a pesti, szászsebesi, brassói és debreceni templomok mintájára. A gyöngyösi Szent Bertalan és a szegedi Szent Demeter-templom építéséről nem maradtak fenn adatok, de a miskolci Szent István- (a mai avasi református) templom építését egy oklevél és egy felirat 1489 körülre keltezi.

A Szepességben tovább folytatódtak a késmárki és a szepeshelyi templomok építkezései. Szepeshelyen az átépített hosszházhoz Szapolyai István pompás oldalkápolnát építtetett. A Liptó megyei Okolicsnón Mátyás, illetve Corvin János támogatásával épült fel a ferencesek háromhajós csarnoktemploma.

A Dunántúl vidéki építészete az 1480-1490-es években

A megerősödő új nagybirtokosi réteg rezidenciáinak tipikus példája Egervári László Egerváron épült együttese (vár, ferences kolostor és a közeli Fancsika-temploma). Ezek az épületek a Vas és Zala megyében a 15. században elterjedt idomtégla tagozatokkal készültek. Kinizsi Pál Nagyvázsonyban (vár, pálos kolostor, plébániatemplom) alakította ki székhelyét. A nagyvázsonyi épületegyüttes által képviselt későgótikus formakincs az egész Balaton-felvidéken elterjedt. Ezen építészeti kör egyik nagyrészt épen maradt emléke a zalaszántói plébániatemplom. 1490 után néhol már megjelentek reneszánsz elemek. A Miksa császár által elfoglalt kőszegi várat is átépítették, ekkor készült el a nagyterem reneszánsz ablaksora.

A budai és a visegrádi királyi építkezések a Jagelló-korban

A budai palotában II. Ulászló idején tovább folytak a Mátyás által megkezdett építkezések. A Mátyás-korban alkalmazott vörösmárvány helyett az itt dolgozó olasz kőfaragók felfedezték a sárgás színű budai márgát. Az építkezésekben továbbra is nagy szerepet játszott a későgótika. A legjelentősebb talán a várkápolna beboltozása volt, ahol térgörbe bordás boltozatokat alkalmaztak, melyet a király prágai palotáját építő Benedikt Ried fejlesztett tökélyre. Ried és prágai munkatársa Hans Spiess hatása érvényesült a visegrádi királyi palota szomszédságában újjáépült ferences kolostoron is. A budai palota kőfaragvány töredékei között fennmaradtak olyan darabok, amelyek főleg az ország keleti felében az 1490-es évektől elterjedt szász eredetű későgótikát képviselik.

A nyéki műhely tevékenysége 1500 körül

II. Ulászló pompás reneszánsz kastéllyá építtette át Buda mellett, Nyéken a Zsigmond-kori vadászházat. A falu temploma közelében két nagy épületet emeltek: a lakóépület főhomlokzatát emeletes loggia díszítette. A másik, részben faszerkezetű épületet körben földszintes tornác övezte. A nyéki építkezésen dolgozó műhellyel budai márgából készíttette el Gergellaki Buzlai Mózes simontornyai várának számos faragványát, köztük a vár udvarát övező reneszánsz loggiát. Perényi Imre Siklóson építette ki rezidenciáját, ahol szintén dolgoztak a nyéki mesterek. Mindkét vár építésében fontos szerepet kapott a későgótika is. Ma is áll a szászországi mintaképeket követő pompás siklósi várkápolna.

Pécs építészete a Jagelló-korban

A délvidéken Pécsett alakult ki jelentős művészeti centrum. Ernuszt Zsigmond püspök újjáépíttette a várat és a városfalakat és beboltoztatta a székesegyházat. A székesegyház építőmestere, Demeter kőfaragó készíthette el a dominikánusok templomának csillagháló boltozatát is. Ernuszt utóda, Szatmári György püspök jeles mecénás volt, folytatta a székesegyház díszítését, amelyből egy vörösmárvány pasztofórium maradt ránk. A székesegyház mellett újjáépíttette a káptalani épületet, és reneszánsz stílusban felújíttatta a püspöki palotát is. A városfalakon kívül, a Tettyén reneszánsz villát emelt. Az építkezésein elsősorban dalmáciai mesterek dolgozhattak.

Egyházi központok reneszánsz építkezései a 16. század elején

Bács várát Váradi Péter kalocsai érsek építtette át. Az épületet kerek saroktornyokkal, barbakánnal erődítette és későgótikus kápolnával, valamint reneszánsz palotaszárnyakkal ékesíttette.

A nagyváradi püspöki palota reneszánsz stílusú építkezéseit Thurzó Zsigmond püspök végezte el. Gyulafehérváron Lászai János kanonok építtetett lombard reneszánsz elemekkel díszített homlokzatú, későgótikus hálóboltozatú kápolnát a székesegyház mellé. Esztergomban Bakócz Tamás érsek emeltetett magának sírkápolnát a bazilika oldalában. A vörösmárványból készült, kereszt alaprajzú, fémszerkezetű kupolával koronázott épület a magyarországi érett reneszánsz legtisztább műve. Fehérmárvány oltárát Andrea Ferrucci faragta. Bakócz utóda, Szatmári György érsek az esztergomi palota belső részén új lakóépületet emelt, amelyhez reneszánsz loggiával díszített függőkert csatlakozott.

Buda és környékének építészete a Jagelló-korban

Buda városának építkezésein a későgótika többféle irányzata figyelhető meg. A Mária Magdolna plébániatemplom két nyugati szakasza és a két kápolnával övezett nyugati tornya bécsi kapcsolatokat mutat. Hasonló tornyot építettek a nagymarosi plébániatemplomhoz. A budai várban is feltűnő szász eredetű stílus jelentkezett a budai dominikánusok Szent Miklós-templomának átépítésén. A hajó beboltozása mellett ekkor készült a részben még ma is álló torony. Buda mellett, Szentlőrincen a pálosok főkolostorában elkészült Remete Szent Pál sírkápolnája és Dénes testvér által faragott ereklyesírja, majd a templom új szentélye és a káptalanterem.

Erdély a Jagelló-korban

A szász eredetű későgótika igazi elterjedési területe az ország keleti része volt. A kolozsvári Farkas utcai egykori ferences kolostor hosszházát János testvér építette 1490 után. Gazdag kőfaragványainak és behúzott támpilléreinek párdarabjai figyelhetők meg a kolozsvári egykori domonkos kolostoron. A behúzott támpillérek ismétlődnek a dési plébániatemplomon is. A kőfaragványok rokonait megtaláljuk például az ótordai plébániatemplom hosszházán és a nagyszebeni plébániaházon. E stílust terjesztette el az erdélyi Szászföldön a nagyszebeni András kőfaragó: legjelentősebb műve a muzsnai plébániatemplom. Hasonló a berethalmi csarnoktemplom épülete is. Ezeket és más erdélyi templomokat az ismétlődő török betörések miatt hatalmas tornyos várfalakkal vették körül.

Északkelet-Magyarország építészete a Jagelló-korban

A szász későgótika stílusjegyei figyelhetőek meg a pesti belvárosi templom oldalkápolnáin. Valószínűleg ezek építéséhez kapcsolódott a templom két feliratos reneszánsz pasztofóriumának, feltehetően egy reneszánsz oltárnak a felállítása. A szász hatások későbbi hullámát képviseli a Bátori András fia András által építtetett nyírbátori plébániatemplom pompás hálóboltozatos épülete, amelyet reneszánsz elemek díszítenek. A templomépítkezéssel talán összefügg Bátori András 1526-ban faragott Madonnája is. A nyírbátori templom boltozatával rokon az 1503-ban felszentelt szegedi ferences templom hosszházának - jóval a felszentelés után, de még 1543 előtt épült - későgótikus boltozata.

A Felvidék építészete a Jagelló-korban

A 15. század végétől meggazdagodó nagy bányaváros, Selmecbánya központjában szentelték fel az egyhajós Szent Katalin-templomot. A város feletti magaslaton hatalmas, háromhajós plébániatemplomot emeltek. A város szélén Erasmus Roessl építette meg a Havasboldogasszony-templom gazdag térgörbe bordás szentélyboltozatát. E különleges boltozási forma legtökéletesebb magyarországi példája a besztercebányai plébániatemplom oratórium-boltozata, amely Anton Pilgram bécsi műveivel áll szoros rokonságban. Sáros megyében Eperjes plébániatemplomát Johannes Brengyssen építette át későgótikus stílusban. A munkák fennmaradt számadáskönyvei egyedülálló forrásai a korszak építészettörténetének. A közeli Bártfa városa 1507-ben kötött szerződést Alexius mesterrel a városháza felépítésére. Ezen az épületen a későgótikus formák már reneszánsz elemekkel vegyülnek.

Síremlékszobrászat Magyarországon a 15. század végén és a 16. század elején

A korszak legpompásabb sírkövei a teljes-alakos lovagi és főpapi síremlékek. Ezeken jól követhető a későgótika és reneszánsz közti stílusváltás a 15. század utolsó évtizedében. Az 1487-ben elhunyt Szapolyai Imre szepeshelyi sírkövét még későgótikus, Szapolyai István 1499-es síremlékét már reneszánsz motívumok díszítik. Az 1490-es években egy jellegzetes új reneszánsz sírkőtípus is megjelent, melynek felső részén címerpajzs, alsó részén feliratos táblaszerű mező található. E típus egyik legkorábbi emléke Bernardo Monelli óbudai királynéi várnagy 1496-os budai sírköve. 1500 körül terjedt el egy másik változata, ahol a címerpajzsot ún. olaszkoszorúba foglalták, mint például Szentléleki Acatius Miklós 1516-os csatkai sírkövén.

Reneszánsz szobrászat Magyarországon a 15. század végén és a 16. század elején

Mátyás király Itáliából rendelt műtárgyakkal gazdagította palotáit. Ilyen a visegrádi palotakápolna carrarai márványból faragott pasztofóriuma. Számos itáliai mester használt magyarországi vörösmárványt is az udvarban. A visegrádi palota reneszánsz kútjain dolgozó műhely vezetője faragta a lernai hydrával küzdő kis Herkules kiváló minőségű szobrát. A Visegrádi Madonna néven ismert lunetta-dombormű és a hozzátartozó két puttórelief már egy sokkal középszerűbb olasz kőfaragó munkái. Giovanni Dalmata műveivel rokon az a két kiváló carrarai márvány oltártöredék, amelyek a diósgyőri várból, illetve pálos kolostorból kerültek elő. Kedvelt formává vált a 16. században Magyarországon a visegrádi palotakápolna pasztofóriumához hasonló szerkezetű szentségfülke. A pesti belvárosi templom emlékei mellett e típus legjelentősebbike Szathmári György pécsi szentségháza.

Faszobrászat Magyarországon a 15. század végén és a 16. század elején

E korszak különleges emléke a garamszentbenedeki úrkoporsó. Ebből az időből maradtak ránk a legmonumentálisabb szárnyasoltárok. A kassai Szent Erzsébet-templomban új főoltárt állítottak fel, amelynek pompás szobordísze a kor legmodernebb délnémet szobrászati törekvéseivel hozható rokonságba. A lőcsei Szent Jakab plébániatemplom hatalmas faragott főoltárának készítője, Pál mester Veit Stoss krakkói műhelyében tanulhatott. Stoss más mesterekre, így a besztercebányai Szent Borbála oltár készítőjére is nagy hatással volt. Inkább bajor területek szobrászati irányzataival hozható rokonságba az elpusztult pozsonyi és a selmecbányai főoltár, melyekből csak egy-két szobor maradt ránk.

Festészet Magyarországon a 15. század végén és a 16. század elején

A nagy szobordíszes szekrényű oltárok szárnyait általában festett táblákból állították össze. Több oltár maradt fenn az 1470-1480-as évekből ugyanazon műhely alkotásai közül a Körmöcbánya melletti Jánosrét templomában, illetve Garamszentbenedeken. Eleven, realisztikus ábrázolásmód jellemző rájuk. Ez a németalföldi festészetből eredő realizmus határozza meg az erdélyi Medgyes templomának főoltárát, amelyet egy bécsi tanultságú mester festett. 1500 után a dunai iskola hatása érvényesült Magyarország festészetében, aminek szép példái a zólyomszászfalusi oltárok. A korszak legjelentősebb festőegyénisége a selmecbányai főoltár szárnyképeit festő MS mester. A korszak reneszánsz festészetének kevés emléke maradt fenn. A legfontosabb az 1490 után Beatrix királyné által használt esztergomi palota studiolójának erény-freskósorozata. A templomok boltozatait vagy famennyezeteit gyakran díszítették későgótikus vagy reneszánsz ornamentikával.

Könyvművészet

Mátyás király Corvina könyvtárát számos Itáliában vásárolt reneszánsz díszű könyvvel gazdagította, de létrehozott egy budai könyvmásoló és miniátorműhelyt is. E műhely töretlenül folytatta működését Mátyás halála után II. Ulászló számára. Magánmegrendelők is követték az uralkodók példáit. Kálmáncsehi Domonkos székesfehérvári prépost (1474-1495) Breviáriumát és más kódexeit a milánói Franciscus de Castelloval díszítette. Erdődy Simon zágrábi püspök (1519-1543) Esztergomi Gradualeja vagy Perényi Ferenc váradi püspök (1514-1526) Esztergomi Missaleja - ez utóbbi egy miniatúrákkal díszített velencei ősnyomtatvány - szintén a budai műhely stílusát képviselik. Más műveken erőteljesebben jelentkeznek a német festészet hatásai, mint a Pannonhalmi Evangelistarium Dürer és Schongauer metszetei alapján készült miniatúráin, vagy a helyi későgótikus művészet hagyományai, mint a Kassai Graduale későgótika és a reneszánsz határán álló díszítésén.

Címereslevelek

A címereslevelek díszítésében a kései Mátyás-korban is érvényesült a korábbi korszak későgótikus hagyománya. Az 1520-as évekig élő dús későgótikus sisaktakaróval kitöltött hátterű nemesi címerek miniatúrái (Nagylucsei 1480, Armbrust 1518) mellett 1500 körül elterjedtek a reneszánsz díszű címereslevelek is (Gersei Pethő 1507). Ezek díszítésében a budai miniátorműhely festői is közreműködtek, így például Erdődy Simon kódexeinek festője készítette többek között Kanizsai Dorottya (1519) vagy a Gimesi Forgách család (1525) címerét. Nemcsak a keretdíszítések gazdag reneszánsz ornamentikája, hanem a címerábrázolások realizmusa is figyelemreméltó (pl. Radák 1514).

Textilek, ötvösség

A 15. század második negyedében készült a gyöngyökkel kivarrt, gazdag későgótikus veretekkel díszített magyar koronázási püspöksüveg. Jellegzetes későgótikus edénytípust képvisel a 15. század végére keltezhető esztergomi szarvserleg. Ebben az időben azonban már reneszánsz ötvösművek is megjelentek Magyarországon: Mátyás lombardiai ötvösökkel készíttette el az akkor már a királyi kincstárban őrzött ún. Mátyás-kálvária reneszánsz talapzatát. Bakócz Tamás esztergomi sírkápolnájának felszereléséhez tartozott egy olasz reneszánsz hímzéssel díszített miseruha. A 16. században is továbbélt a magyarországi sodronyzománc hagyománya, aminek szép példája Bakócz Tamás kelyhe. A magyar későgótikus ötvösség egyik legszebb emléke a németjárfalvai úrmutató, amely egykor valószínűleg az óbudai klarisszáké volt.

Majolika, üveg

Mátyás és Beatrix több készletnyi fehér ónmázas, színes festésű majolika edénysorozatot rendelt Itáliából, sőt mestereket hívott Budára, akik itt majolikaműhelyt rendeztek be. Itt készültek a budai és visegrádi királyi rezidencia, sőt a váci püspöki palota majolika padlótéglái is. Hamarosan Pécsett létrejött egy majolikagyártó műhely. Nemcsak Itáliából, hanem morva (Lostice) és német (Dreihausen, Siegburg) területről számos díszedény, keménycserép jutott be kereskedelmi úton Magyarországra. A hagyományosan Velencéből importált víztiszta és tojáshéj vékonyságú üvegedények importja mellett a 15. század második felétől fellendült a hazai üveggyártás, amely a velencei formákat másolta, ám vastagabb falú, zöldes színű üvegtárgyai meg sem közelítették a muránói műhelyek termékeinek minőségét.

Kályhák, bútorok, kárpitok a Mátyás- és a Jagelló-korban

A kései Mátyás-korban épülő királyi paloták díszítésére új típusú későgótikus kályhákat állítottak fel. Eredetileg talán III. Frigyes megrendelésére készült az ún. lovagalakos kályha, de már bizonyosan Mátyás számára gyártották a Mátyás-címeres kályhát. Ekkor jelentek meg az egy-egy csempén többféle színű mázat alkalmazó kályhák. A díszes kályhák és másolataik nemcsak a királyi rezidenciákon, hanem magánvárakban, udvarházakban is megtalálhatóak voltak. A korszak bútoraiból főleg templomi berendezési tárgyak maradtak ránk. A bártfai plébániatemplom stalluma későgótikus stílusú. A nyírbátori ferences templom intarziás reneszánsz stallumai a firenzei Marone műhelyből kerültek ki. A 15. századi enteriőröket díszítő kárpitokról csak Mátyás király - feltehetően Antonio Pollaiuolo által az 1470-es években tervezett - trónkárpitjai alapján alkothatunk képet.

ZENE

A 15. század elejétől Mohácsig

Zenetörténeti szempontból a 14-15. századdal új korszak kezdődött Magyarországon. Az Anjouk nyugat-európai orientációja szellemi s benne zenei életünk felpezsdülését is magával hozta. Bár a városhálózat némi késéssel alakult ki, s nem járt együtt olyan fokú értelmiségi koncentrációval, mint nyugaton, a polgárság nálunk is jelentős hatóerővé vált, s ennek a zenei életre is pozitív hatása volt. A későközépkorból egyre több zenei adattal rendelkezünk (ilyen elsősorban a gregorián ének és néhány többszólamú zenei emlék), s a kottás kéziratokon túl sokat olvashatunk a mindennapi zenei gyakorlatról: pl. fizetett diákcsoportok énekéről az alapítványi miséken és a nagyheti szertartáson, vagy a szentsír melletti zenés szolgálatról, temetéseken való közreműködésről.

Egyházi zeneélet

E korban az ünnepélyes liturgikus (gregorián) ének mellett egyre inkább teret nyert a társulati, anyanyelvű éneklés elsősorban a ferences és domonkos szerzetesek hatására. Ezen túl azonban a pálos rend is - már a 14. századtól kezdve - a társaskáptalanokéval egyenrangú, virágzó zenei-liturgikus életet folytatott. Jellemző például, hogy a 15. században Budaszentlőrincen a szertartásban résztvevő szerzetesek száma több százra emelkedett! E rendben (amely a szerzetesség történetében az egyetlen magyar alapítású) hűségesen őrizték és művelték az esztergomi gregorián hagyományt annak liturgikus sajátosságaival és dallamváltozataival együtt. A középkor végén még az egyszólamú éneklés túlsúlya jellemző a hazai zenei gyakorlatra, s ez a helyzet csak a 14. századtól kezd lassan megváltozni; akkor is elsősorban a régies zenei technikák válnak a mindennapi gyakorlat részévé. A 15. századtól beszélhetünk Magyarországon jól dokumentált egyházi többszólamúságról.

A középkori zenei gyakorlatban tehát mindvégig meghatározó szerepe volt a gregorián éneknek - e szempontból egységes volt az iskolák, püspöki, szerzetesi központok és plébániák, valamint a királyi kápolna liturgikus praxisa. Tudósaink szerint a középkori templomokban naponta legalább 3-4 órán át zengett a gregorián ének. Az ősi zenei stílus elevenségét jelzi, hogy bizonyos műfajokban (pl. alleluják, Kyriék, sequentiák, olvasmányok) tovább folyt az énektételek gyarapodása.

Legjelentősebb kottás kéziratainkat sorra véve, említsük elsőként az esztergomi könyvtárban őrzött 15. század közepére datálható díszes antifonálékat, amelyek a magyar liturgikus-zenei hagyomány biztos őrzői. Mellettük igen jelentős Futaki Ferenc Graduáléja (1463), amely Budáról kerülhetett Isztambulba. A század második feléből származó fontos gregorián forrásunk a váradi egyház számára készített díszantifonále, amit Pruisz-Filipecz János püspök készíttetett. Ennek érdekessége, hogy nem csupán kottaírása cseh fajtájú, hanem tartalmában is ötvözi a hazai dallamváltozatokat és szokásokat a szomszédos vidék hagyományaival. Ugyanez jellemzi a szepesi káptalan szerkönyveit is, valamint a 16. század eleji kassai, kolozsvári, brassói és a híres Ulászló graduálét.

A központi esztergomi hagyományt a 15-16. század fordulóján néhány budai kódex őrzi, melyek közül a legjelentősebb a kétkötetes Bakócz-Graduale. Ugyancsak a magyar hagyomány fenntartói a pálos rend kottás kódexei, így a Zágrábban őrzött antifonále, vagy a nyitrai plébánia gradualéja.

A központinak tekinthető esztergomi hagyomány mellett külön vonalat képviselnek a délvidéki, a kalocsa-zágrábi egyházmegyés kódexek: pl. a Thuz Osvát zágrábi püspök által készíttetett antifonálék a 15. század végéről.

A 14-15. század fordulójáról való ferences és domonkosrendi kottás kódexek a fentiekkel szemben szigetet képeznek a magyar zenei hagyomány tengerében. Kottaírásuk, liturgikus tradícióik és dallamváltozataik mind a saját rendjük mintáit követik, s nem illeszkednek környezetük zenei szokásrendjéhez. A híres Mátyás Graduale is valójában az általános zenei műveltség fő áramától elszigetelt díszkódexnek tekinthető, minthogy a ferences rend (s ezzel áttételesen a pápai udvar) dallammintáit, liturgikus hagyományait vette át.

Magukon a feljegyzett dallamokon túl sokat elárulnak a középkori egyházi zeneéletről a könyvekbe írt gyorsírásszerű (kurzív) bejegyzések is, amelyek a zenei írás-olvasás általánosan magas szintjét bizonyítják. A 15. század végéről maradt fenn Szalkay László, a későbbi esztergomi érsek zenei jegyzete sárospataki iskolás diák korából. Ebben a gondosan leírt füzetkében a gregorián éneknek imponálóan jól megalapozott elméleti és gyakorlati összefoglalását találjuk - beleértve még a téma esztétikai szempontú tárgyalását is.

Az anyanyelvű népének

Magyar nyelvű Te Deum dallamunk, melyet a 16. század eleji Peer-kódexben találunk, a középkorban általánosan ismert lehetett (ennek egy változatát máig éneklik Erdélyben). Kiterjedt használata alapján méltán az első feljegyzett anyanyelvű népénekünknek tarthatjuk. Egy másik népéneket - Krisztus feltámada mind ő nagy kínjából - négy nyelven jegyeztek fel az ún. Zsigmond-kori töredékben (15. század), s valószínűleg így is énekelték: húsvétkor, egyszerre azon a négy nyelven, amelyeket egy felvidéki városban beszéltek. A Nádor kódexben 1508-ban három népéneket írtak fel: Idvezlégy idvességes hostya, Idvezlégy Istennek Szent Anyja, Bínösöknek kegyös segédség. A többi (kb. 20-30) feljegyzés már pusztán szöveges adat, amelyeket azonban későbbi források vagy a népi gyakorlat alapján megfejthetünk. Ezek legnevezetesebbjei a karácsonyi Dies est lateitiae - Vigasságnak ez napja - és a ferences Vásárhelyi András 1508-ból származó éneke: Angyaloknak nagyságos asszonya.

További, e korra keltezhető népénekeink, amelyeket az élő néphagyomány tartott fenn: a Csordapásztorok, A pünkösdnek jeles napján, Ó fényességes szép hajnal. Ezek az énekek zeneileg és szövegileg három fajtába sorolhatók 1: paraliturgikus, a szertartáshoz szorosan nem kötődő, dogmatikus mondanivalójú tételek, 2: Európa szerte ismert latin tételek, ún. kanciók fordításai, 3: a helyi áhítat igényeit szolgáló énekek.

Epikus énekek

Ismeretes, hogy Mátyás király asztalánál magyar nyelven énekelték az ősök dicséretét. A híres Szent László éneket csak későn, a 16. század elején jegyezték le; ez a lovagkirályt dicsőíti, de már a Mátyás-kor eszméinek fényében. Ennek dallamára énekelték a Néhai való jó Mátyás király kezdetű éneket is. Népzenénk recitativ sirató stílusa majd a 16. századi históriás énekek közt sarjaszt több strófás dallamalakot - főként a 12 szótagos parlando dallamok mögött sejthetünk ilyen közgyakorlati epikus modort.

A népzene középkori rétegei

E korban, a 14. és 16. század között virágzott ki gazdag zenei szokáskultúra, amelynek híradói az egyes dallamok. Milyen énekek lehettek ezek? Sylvester János emlegeti a 16. században a virágénekeket, amelyek bizonyosan gazdag szerelmi líránkról adhatnának hírt - ha fennmaradtak volna. Csupán egy refrén a Soproni virágének szövegét ismerjük: Virág, tudjad, tőled el kell mennem és teíretted kell gyászba ölteznem. Népszokásdallamokban: lakodalmi, párosító és szentivánéji énekekben maradtak fenn ilyen refrénes dallamok (Hess légy; Tavaszi szél; Köttettem, köttettem). A Szentivánéj szokásán kívül fejlettebb gyermekjátékaink (a hidas, vonuló és párcserélő fajták) őrizhetik még egy valamikori gazdag, szertartásos középkori társasjáték nyomait. Valódi drámai formává lett e korra a betlehemezés. Ugyancsak középkori eredetű lehet a szertartásos köszöntés (a rekordációk) szokása (Névnapköszöntők, Gergelyjárás). Nem lebecsülendő az iskola hatása sem - pl. a recitált versmondás, memorizálás nyomai fedezhetők fel a Nyitrai lakodalmas vőfély dallama mögött.

A kanásztánc-dallamok zenéje - amely kapcsolatban áll a korban oly népszerű vágáns-költészettel - valószínűleg középkori tánczenénk nyomait őrzi (akárcsak a betlehemezés és a Pünkösdölő táncszakaszai. A siratás szokásáról írásos adataink is vannak (Károly Róbert siratása). Az akkori sirató hangzása lényegében a ma ismerttel egyezhetett (improvizált szövegű prózai műfaj, szövegi-zenei formulakészlet, rögzült kadenciapontok), s e korban válhatott általánossá az oktáv terjedelmű ún. nagyforma a korábbi kisambitusú dallamokkal szemben. Ugyancsak ekkor válhatott le a strófás típusok nagyobb száma is a rögtönzött, prózai szövegű recitativóról.

A középkori eredetű stílusok egyik legjellegzetesebbje az ún. Révész-dallamkör, amelynek dallami alapgondolata még a gregoriánnal közös tőről fakad: hasonló módon építkezik, mint a 7. tónusú antifonák. A középkor végén aztán a volta-ritmusú dallamalakokat és az abból továbbfejlesztett változatokat létrehozva alkot gazdag variánskört.

Főúri zeneélet

Általában elmondható, hogy a középkori gondolkodás hierarchizált volt, így az emberi társadalom rétegződése - oratores (imádkozók), bellatores (harcolók) és laboratores (dolgozók) - tükröződött a zenében is, s ennek megfelelően különvált a klerikusi és a profán zenei szféra.

Tinctoris (Beatrix királyné zenei nevelője) 1475 körül írja, hogy a földi lakoma vidámításával az énekeseknek és síposoknak a mennyei örömök igazi képét kell adniuk. Az ünnepi lárma és harsogás a földi hatalom és tekintély hangzó kifejezése volt vagy éppen stratégiai jelentőséggel bírt. A nándorfehérvári csatában pl. a trombiták harsogása rémisztően hatott az ellenségre - írja egy krónikás. Zsigmond trombitásai és énekkara messze földön ismert. Az 1412-es királytalálkozón 86 sípos és trombitás szolgáltatta a zenét (Zsigmond énekkarát később Albert király is átvette és megbecsülte). A konstanzi zsinaton (1414-1418) egy kortárs az ott jelenlévő zenészek számát 1700-ra becsülte! Mátyást is zenészek kísérték 1485-ben, amikor a cseh királlyal találkozott. A királyi udvar mellett azonban más művészet- és zenepártoló központokról is tudunk: Vitéz János püspök Váradon és Esztergomban, Báthory Miklós püspök pedig Vácott tartott színvonalas zenét művelő udvart. Ugyancsak zenekedvelő főurakként tarthatjuk számon Bakócz Tamás esztergomi érseket és Janus Pannonius pécsi püspököt.

A főúri központok közt kétségkívül legjelentősebb a királyi udvar, mely a 15. századra európai szintű énekes és hangszeres zenegyakorlatot mutatott. A királyi kórus létszáma Mátyás korára elérte a 40 főt, s a külföldi vendégek egybehangzóan mint Európa egyik legjobb együttesét dicsérték, amely vetekedhetett magával a pápai kórussal. Az énekkarnak saját iskolája, orgonistája és fúvószenészei voltak, s a gregorián ének művelése mellett (külföldről szerződtetett énekesek és hazai szoprán fiúk közreműködésével) műsorán a kor legigényesebb kompozíciós stílusában írt többszólamú művek is elhangzottak. Mátyás levelezést folytatott külföldi zenészek idehozatala érdekében. Az 1480-as években működött Magyarországon Johannes Stockem flamand énekes-zeneszerző, és ugyancsak ekkortájt Verjus (Jean Cornuel) és Erasmus Lapicida. Beatrix királynénak külön énekkara volt, s ő maga is hárfázott. A királyi pár fehérvári esküvőjének zenei pompáját lelkes hangú leírások dicsérték. Ugyancsak Mátyás udvarának zenész vendége volt Pietro Bono lantos, s a király komoly erőfeszítéseket tett, hogy udvara számára szerződtesse a híres orgonistát, Paul Hofhaimert. Mátyás után a Jagellók ugyancsak a zenei élet pártfogói. Itt működött a neves orgonista, Grympeck mester, és néhány évig Budán tevékenykedett a sziléziai zeneszerző, Thomas Stoltzer is.

A 15. századi leírások szerint nem csupán a templomi szertartásokat és a közéleti eseményeket, hanem a lakomázást is zene kísérte - többnyire vonósok és lantmuzsika, s az egyes fogások behozatalát trombitaszó jelezte. A budai vár utcái egy 1518-as feljegyzés szerint délben trombita- és dobszótól visszhangzottak. Az egyházi és világi zenét művelő muzsikusok többnyire ugyanazok: a szakzenészek voltak, így az udvari kápolnák, a kórus tagjai (akik közé számított az orgonista is). Kiemelt szerepük volt a trombitásoknak, akik egyrészt a világi hatalom hangzó jelképei (ők vonulnak az ünnepi menetben legelöl), másrészt hangszerük jeladó funkciója miatt (csapatmozgások irányítása háborúban, tűzesetek jelzése, toronyzene a városokban). A társasági hangszerek között legnépszerűbb a lant, s mellette a kis hordozható orgona (portatív). A házikápolnák és a társas zenélés kedvelt hangszere a síp és a húros hangszerek.

A középkori többszólamúság

Bár a többszólamú zene művelése a 14-15. században nem mondható általánosnak, írásos adatok bizonyítják ennek bizonyos fokú ismeretét és művelését. A pálosok például már a 14. században tiltják (tehát létezett), míg a 16. század eleji Sándor-kódex a mennyei örömök látomásába helyezi a többszólamú éneklést. A templomon kívül is hallhattak többszólamú zenét, így tudomásunk van pl. a Zsigmond lengyel herceget köszöntő énekesekről. Kottás forrásaink azonban csekély számúak: a 15. század első feléből való a Zsigmond-kori töredék, s a század második feléből a Kassai töredék. Ezek együtt körülbelül 30 többszólamú tételt tartalmaznak. A tételek zenei elemzésekor kitűnik, hogy a hazai közgyakorlat nem a kor legfrissebb nyugat-európai stílusát követte, hanem mint a többi európai peremvidék, a régiesebb - akár több száz éves - technikákat őrizte meg. Ebben helyet kaphatott a párhuzamos vagy ellenmozgásos organum éppúgy, mint a modernebbnek számító hajlékonyabb többszólamú kanciós anyag. E tételek szövege többnyire az egyházi ünnepekhez, szertartásokhoz kötődik, vagy azokat kommentálja. Világi szövegű többszólamú darab egyáltalán nem maradt fenn. Ezzel szemben a királyi udvar zenész gárdája a kortársak tanúsága szerint a kor legnívósabb polifón stílusát művelte. Ez a jelenség azonban - akárcsak a díszes kiállítású Mátyás-Graduále -, import jellegénél fogva elszigetelt jelenség maradt, amely nem gyakorolt hatást a magyar művelődés egészére.

Városi zeneélet

A magyar zenei fejlődésben már a lovagkor óta meglévő tempóhátrány a városi élet kialakulásában is megmutatkozott - e több száz éves késés következményeképpen nálunk még a 15. században is csupán 25-30 várossal számolhatunk. Zenei arculatukat tekintve azonban e városok a nyugatiakhoz hasonló képet mutatnak. A trombita itt is a főúri, majd a polgári öntudat hangzó bizonysága (Zsigmond külön privilégiumként engedélyezte egyes német városok számára a trombitahasználatot). A zene a város hivatalos/hivatali életének része is volt (beiktatások, hirdetések, esküvők, felvonulások). A tehetős polgárság jámborságát s egyben egyéniségük megörökítésének vágyát jelezte a számtalan oltár- és misealapítvány, amely természetesen énekesek, zenészek közreműködését kívánta meg. (Sopronban pl. a 15. század első felében 20-25 altaristából álló Corpus Christi testületről adnak hírt.) Az úrnapi körmenet (már a 13. század óta) szintén egyre színesebb, látványosabb formát öltött (1494-ben Pozsonyban ágyúdörgés és trombitaszó kísérte). Ünnepségek, felvonulások, körmenetek mellett zene illett a városlakók családi eseményeihez. Maguk a vagyonosabb polgárok és gyermekeik is tanultak hangszerjátékot. A házizenélés legkedveltebb hangszere a 15. században egyre inkább a klavikord lett. A városok gazdagodásával párhuzamosan vált általánossá a 15. században az orgona használata, s ebben a fiatal rendek (ferencesek, pálosok, domonkosok) élen jártak. A 16. század elején említik először a zenélő cigányokat.

Ha áttekintjük a magyar zenei életet a mohácsi sorsforduló előtti pillanatban, a következőket látjuk: Pominóczky minorita szerzetes ekkor jegyzi fel a híres Bátya, bátya mely az út Becskerekére ... kezdetű verspárt, egy zsolozsmazáró fohász dallamára született zenei ötletet. Mária királyné udvarában igényes, kifinomult zenélés folyik, bőkezűen dotált muzsikusokról tudunk (1525). Nagy zenész idegenforgalom jellemzi a királyi udvart: Heinrich Finck, Johannes Langus, Thomas Stolzer - néhány jelentős európai zenész neve azok közül, akik megfordultak nálunk, vagy hosszabb-rövidebb ideig itt működtek. A húszéves Bakfark Bálint most kerül Brassóról Budára, hogy Szapolyai udvari lantosától tanuljon. Mindezekkel szemben a legtöbb helyen a régies többszólamú technikákat művelik - még a falvakban is organumban énekelnek! A liturgikus könyvekbe beírt nagyszámú gyorsírásos dallamlejegyzés alapján joggal állíthatjuk, hogy a középkori zenei írás-olvasás magas szintű és általános volt. Sajnálatos módon e kétfajta zenélési mód: a stílusában régies, de általánosan művelt zenegyakorlat és a királyi udvar import jellegű csúcsművészete nem juthatott egyensúlyra - erre nem adott esélyt a történelem.

TÁNC

Kora reneszánsz táncok Európában

Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy a reneszánsz az európai történelem legtáncosabb korszaka volt. Hévvel táncoltak a nemesek, a polgárok és a parasztok, nem kímélték a lábukat a királyok, fejedelmek, főurak sem, s a pápák, püspökök is szívesen áldoztak e szenvedélynek. A tánc az ellenállhatatlan erejű reneszánsz aktivitás és a test kultuszának egyik fő szimbóluma lett. Az ókori kultúrák emlékei közül sajnos kevés maradt fönn erről az illékony művészeti ágról ahhoz, hogy a reneszánsz ember antikizáló, újjáélesztő szenvedélyének táplálója, az "ars nova" megtermékenyítője lehessen. Ezt a szerepet a paraszti táncok töltötték be. Így a tánc is hozzájárult az irodalommal, a zenével és más művészeti ágakkal együtt a nemzeti színezetű kultúrák kultuszának kialakulásához.

A feudális kereteket feszegető városi polgárság, amely a gazdagságát és hatalmát megfelelő módon képviselő, autonóm kultúra kialakítását tűzte ki célul, a táncban is sajátost akart létrehozni. Ennek megfelelően a gazdag polgárok a lassan anakronisztikussá váló lovagi kultúra táncos-zenés-játékos műfajainak átalakítására, a paraszti táncok megszelídítésére törekedtek, hogy ezek célszerű életszemléletüknek jobban megfeleljenek. Ezáltal véglegesen megtörtént a nemesi, polgári és paraszti tánckultúra szétválása Európában. E változások forrásvidéke Itália északi és középső részén, valamint a korabeli Franciaországban, Burgundiában van.

Táncmesterek

Az új tánckultúra kialakításához és terjesztéséhez már tanult szakemberekre - táncmesterekre - volt szükség. Az első táncmester, akinek munkájáról írásos emlékek is fennmaradtak - az olasz Domenico da Ferrara. Ő már nem vándormulattató, hanem humanista műveltségű mesterember, a tánc, s mellékesen a vívás, lovaglás oktatója, ünnepi látványosságok rendezője volt, főleg a ferrarai Este-udvarban tevékenykedett. Leghíresebb tanítványai Guglielmo Ebreo da Pesaro, Antonio Cornazano voltak a 15. század második felének leghíresebb olasz táncmesterei. Tanítványául szegődött Lorenzo Medici il Magnifico firenzei uralkodó (1449-1492), aki maga is költő volt, s udvarát híres tudósok, művészek találkozóhelyévé tette. Domenico mester a kor neoplatonista szemléletének, misztikus látásmódjának megfelelően a "mértékek" tiszteletére, a táncművészet titkaira oktatta tanítványait.

A korabeli felfogás szerint a természet, az universum és a jól kormányozott állam harmóniájában egyfajta misztikus tánc tükröződik, amelynek az isteni lényként tisztelt ember is szerves része. A harmonikus tánc titkai (misteri): a ritmus és tempó megtartása (misura), a test mozdulatainak összehangolása (maniera), a mozdulatok helyes sorrendjének megtartása (memoria), a tér megfelelő kihasználása (partire del terreno), a lelki adottságok, a finomság, a kecsesség (aere) és a testi adottságok, az életerő és az egészség (movimento corporeo). Domenico és tanítványainak a 15. század során közreadott írásai az egyetemes európai táncművészet alapdokumentumainak tekinthetők.

Udvari táncok

A kora reneszánsz táncmestereinek könyveiből, s a korabeli tánctörténeti dokumentumokból már nem csak sejthetjük, hanem sok esetben pontosan tudhatjuk, hogy mit és hogyan táncoltak az emberek Itáliában (Milánóban, Firenzében, Urbinóban, Ferrarában) és Burgundiában, valamint a hozzájuk szorosabb-lazább szálakkal kötődő európai udvarokban. Az itáliai és a francia táncoknak a 15. században eszerint két altípusa létezett: a bassadanza, basse danse (vonuló páros vagy hármastánc) és a ballo, balletto (több részből álló tánckompozíció). A basse szó jelentése "mély", ami a tánc lassúságára, méltóságteljes voltára utal. Ez a mozgásmód összefüggésben volt a kor öltözködési divatjával (a hosszú, súlyos textíliákból készült ruhák, hosszú csőrős orrú cipők, súlyos fejékek), és az ennek megfelelő kifinomult viselkedéssel.

A ballo, balletto három, négy, hat, esetleg több táncosra készített kompozíció, amely négy egymástól eltérő ritmusú, tempójú, karakterű tételből (misuraból) állt. Itáliában e tételek leggyakrabban a következők voltak: bassadanza, quadernaria, saltarello és píva. Ezek közül a bassadanza és a saltarello páratlan, a quadernaria és a píva páros lüktetésű, s ezen belül a saltarello kétszer olyan gyors, mint a bassadanza és a píva kétszer sebesebb a quadernalianál. E tételek zenekísérete gyakran azonos dallam volt, amelyet a zenészek a jellemző lüktetésnek és tempónak megfelelően alakítottak a sajátos előadás során, amelyben táncos előadó és közönség még nem vált el egymástól. Az itáliai és a francia stílus között a táncnevek hasonlósága ellenére jelentős különbségek voltak, amit a táncosoknak ismerniük illett.

Ami a kora reneszánsz tánckönyvekből hiányzik

A korabeli olasz és francia táncgyűjteményekben ekkor még nyoma sincs azoknak a táncoknak (pl. pavane, guilliard, passamezzo, courante, volta), amelyeket híres reneszánsz táncokként ismerünk. Csak egy-két évtized múltán, a 16. század második felében bukkannak fel, s hódítják meg a táncéletet. Hiányoznak e gyűjteményekből a köztudottnak vélt, mindenki által természetesen ismert, egyszerű körtáncok (branle, Rundtanz), amelyek már régi hagyományra mennek vissza, s egy-két évszázadig még szívesen táncolnak főúri udvarokban és a polgárság táncalkalmain. Nem maradt fenn pontos leírása azoknak a trionfoknak, maszkos felvonulásoknak sem, amelyeket az egyházi és világi hatalmasságok ünnepein, a követ- és fejedelemlátogatások alkalmával, esküvőkön, a karácsony és vízkereszt közé eső "tizenhárom napokkor", búcsújárásokon vagy a farsangi karneválon rendeztek.

Népszerűek voltak ilyen alkalmakkor a Szerelem, az Igazság és a Halál diadalát bemutató látványosságok: a Három Vak trionfoja, a keresztény és a pogány mitológiából, illetve a római történelemből vett allegorikus jelenetek, az angol, spanyol, flamand, sőt magyar módra járt álarcos morescák. Ezek rendezését végző festaiulok között voltak költők, muzsikusok, festők, táncosok, színészek és énekesek egyaránt. Közismert, hogy alkalmanként a kor nagy festői, Botticelli, Leonardo és Dürer is szívesen vállalkoztak trionfok jelmezeinek és látványos díszleteinek megtervezésére. E világias, táncos-énekes-dramatikus szórakozások több lehetőséget adtak az életöröm kifejezésére, mint a középkori misztériumjátékok paradicsomi boldogságot ábrázoló jelenetei.

Terpsychore szállást keres Magyarországon

A kora reneszánsz idején Magyarország táncélete a nyugat-európaihoz hasonlóan mozgalmas, de az eddig feltárt források még mindig csak a táncolás tényéről, esetenként a táncok nevéről tudósítanak. Az itáliaiakhoz hasonló tánckönyvek, amelyekben a Magyarországon járt táncok és zenéjük részletes leírása volna, sajnos nem maradtak ránk. Az sem bizonyos, hogy az olasz és francia kéziratos táncgyűjtemények ismertek voltak a korabeli Magyarországon. Az 1460 körüli Brüsszeli kézirat elnevezésű gyűjteményről feltételezhető, hogy Mária királynénak (II. Lajos feleségének) is birtokában volt mielőtt Ausztriai Margithoz került, de ez nem bizonyos. Megbízható források nélkül meg kell elégednünk a korabeli krónikák, történeti művek, követjelentések, naplók szűkszavú megjegyzéseivel, s a gyéren fölbukkanó táncábrázolásokkal.

E források megemlítik a Magyarországon járt "olasz táncot" (wällischen Tanz, höfische welschen Tanz), a "Zeuner" (sövénytánc) néven járt füzértáncot, a tüzes "német táncot" (Germanica pyrrichia), az álarcos táncot (Mummerej), facipőben járt botos táncot (Tanz mit Stecken), az egyszerű körtáncot (Rundtanz), a forgó páros táncot (Kehrab), a harci táncot (militarem pyrrhichiam, Martiales choreas), a kardtáncot, hajdútáncot. Páros tánc ábrázolását láthatjuk a Mátyás király budai műhelyéből kikerült szép kályhacsempéken és egy 15. századra datált bronz ládacsaton. Több példa van arra is, hogy heves mozdulatokkal ábrázolják e korban a dudán játszó udvari mulattatókat, ami a dudások játékmódjából ítélve, szintén táncos mozgásra enged következtetni. Több európai forrás említi a magyarok sajátos módon való táncát, amely a reneszánsz későbbi időszakában válik európai divattá.

Táncok Mátyás király udvarában

A korabeli udvari táncokról e korban Mátyás király messze földön híres reneszánsz udvarából maradt ránk a legtöbb emlék. Ezek többségét Antonio Bonfininek, Mátyás király udvari történetírójának köszönhetjük, aki maga tánckedvelő, reneszánsz ember volt. Krónikájában láthatóan szívesen elidőzött az udvari ünnepségeket kísérő táncos-zenés jelenetek leírásánál. Tőle tudjuk, hogy Mátyás királlyá választásakor a budai nép táncra perdült. Ő maga is szívesen táncolt. 1470-ben például Frigyes császárnál tett látogatása során a lovagi tornán és a magyar táncokban is fényeskedett. Mátyás hadakozás közben szívesen szórakozott. Boroszló ostroma idején 1474-ben táncmulatságra hívta a város és az ostromló cseh-lengyel sereg előkelőit. Mátyás és Beatrix menyegzője nagy pompával zajlott. Hans Seybolt humanista író, György bajor herceg követe szerint Beatrix fivérével a nápolyi herceggel táncolt együtt a Zäuner nevű táncban.

A pfalzi követ jelentése szerint Beatrix és Ulászló, III. Kázmér lengyel király fia tüzes Germanica Pyrrichiat (német táncot) járt Olmützben a Mátyás által reneszánsz pompával megrendezett fényes ünnepségen. Bonfini szerint a magyarok naponta támadták a királyt, hogy a jobb célokra kivetett adót haszontalanságokra fordítja, a régi királyok egyszerű életmódjától eltér, levetve a hazai szigorú erkölcsöket megszünteti a régi szokásokat, a latin, sőt spanyol élvezetre és elpuhult szokásokra tér át. Ezért elsősorban Beatrixot hibáztatták, mondván: "... Beatrix királyné asszony fogá Mátyás királyt az olasz dolgokra ... hozata ki csúfokat, táncolókat, mindenféle síposokat, lantosokat, hegedősöket: mert ezekben Beatrix királyné asszonynak igen nagy kedve és gyönyörűsége vala." Beatrix itáliai (főleg ferrarai) kapcsolatait ismerve, hitelt adhatunk a panaszoknak, s feltehetjük, hogy az ő révén, a Domenico de Ferrara gyűjteményében szereplő táncok is eljuthattak Magyarországra.

II. Lajos táncszenvedélye és a moresca

Mátyás halála után II. Ulászló és II. Lajos király hiába igyekezett fönntartani a fényűző, reneszánsz udvartartást. II Lajos király és Mária királyné táncszeretete például olyannyira megterhelte az amúgy is elszegényedett kincstárt, hogy szerte Európában felfigyeltek rá. Gyermekkoruktól fogva mindketten hozzászoktak a pompás mulatságokhoz, látványos udvari rendezvényekhez, melyekhez később is ragaszkodni igyekeztek. Brandenburgi György őrgróf II. Lajos király unokabátyja és nevelője írta 1519-ben egy fönn maradt levelében a brandenburgi kancellárnak, hogy pompásan farsangolt, alakoskodott, táncolt a különben szörnyen szegény Lajos király udvarában, ki maga is vígan járta a táncot az urak társaságában. "Én tizennyolcad magammal jelmezben (Mummerej) jelentem meg, rövid felöltőben és piros, hegyes cipőben, ahogy azt a régiek hajdan viselték, azután öreg atyus következett, facipőben, s két különös táncot járt botokkal (Tanz mit Stecken)."

Itt kell megemlíteni azt a farsangi fegyveres és álarcos táncot, amelyet Zsigmond herceg (Jagello Ulászló király öccse) jegyzett föl budai sáfárkönyvébe. Eszerint 1501. február 21-én, farsang utóján a budai iskolás diákok kardtáncot mutattak be neki a szálláshelyén. Ugyanaz nap álorcás bolondok jelentek meg lóval, majd ők is kardtáncot jártak előtte, amiért jutalmat kaptak. E kardtáncok és az ugyanebben az időben Maximilián császár számára készült metszetek az álarcos, fegyveres magyar táncosokról, vagy a müncheni városháza moreszka táncosai között található magyar figura az Európa-szerte népszerű "moresca" magyarországi divatjára utal. Királyaink pompaszeretete és táncszenvedélye a 16. század elején valószínűleg kevésbé lett volna feltűnő, s talán II. Lajos sem érdemelte volna ki a "beste táncos király" elnevezést, ha megfelelő gazdagság lett volna e pompa mögött, s mindez nem a közeledő török veszély árnyékában történik.

Tánc a költészetben

A lassan kibontakozó korabeli magyar nyelvű irodalom és költészet termékei között örömmel fedezhetünk fel olyan sorokat, amelyek a táncról szólnak. Az első az 1505-ből való körmöcbányai táncszó, amelyet a nyelv- és az irodalomtudomány, s a tánctudomány is egyformán számon tart:

Szupra aggnő, szökj fel kabla,
Hazajött fírjed, tombj Kató!
Az te szíp palástodban
Gombos sarudban:
Haja, haja virágom!

A második Apáti Ferenc Cantilena-jának szatírikus hangvételű sorai a jámborságot színlelő leányokról 1526-ból (?):

"Serényen futamnak táncban az leányok,
Nyilván ott meglátjuk az ő jámborságit,
Szertelen ha leend az ő jámborságok,
ott leholl pártájok."

A Példák könyvének Sándor-kódex néven ismert 7. részében, amelyet 1521-ben a Margit-szigeti kolostor dömés apácái készítettek, gyönyörű sorokat olvashatunk a szentek táncáról a mennyben:

"Minémű hangosság lészön az táncolásnak idején, lészön-e ott hegedűs, lantos, dobos, cimbalmos? Lészön. Éneköt is mondanak az táncban."

Harci táncok, katona táncok, a hajdútánc első emléke

A harci táncok divatja a 15-16. század folyamán tovább tartott és új lendületet vett a törökkel való közvetlen harcok folyamán. Három példát említünk, amelyek mindegyike sajátos és Európa középső és nyugati felén már különlegesnek számító eset: Az első 1456-ban Nándorfehérvár ostromakor történt. Giovanni da Tagliacozzo ferences barát, Kapisztránói János olasz kísérőjének följegyzése alapján tudjuk, hogy Kapisztránói parancsára a várvédők a török szeme láttára vigadoztak: "némelyek kürtöknek rivallására énekeltek, mások kiabáltak, megint mások táncra perdültek, vagy ég felé tárt karokkal ordítoztak és ugráltak ... ezzel is igyekeztek a töröknek elbizakodottságát megtörni, bátorságukat lelohasztani, őket megfélemlíteni ..." A másik eset az 1479. évi kenyérmezei ütközet utáni győzelmi torban történt, amiről szemtanúk elbeszélése alapján Antonio Bonfini adott részletes tudósítást: "A lakmározásnál a vitézi éneket (militari cantu) zengtek, hevenyében dalba foglalták a vezérek és főemberek dicséretét".

Majd a bortól felhevülve vitézi táncot (militarem pyrrhychiam) jártak. Fegyveresen járták a katona táncot (Martiales choreas), mindent betöltött a lárma. Tetőpontjára hágott a vigalom, s minden katona taglejtésekkel, furcsa mozdulatokkal nevettette társait. Kinizsit is táncba hívták. a kör közepére állt, felkapott egy török hullát, de csak úgy a fogával, kezével hozzá se nyúlt. Eztán ütemesen szökdécselni kezdett vele körben. Nevetésnél is nagyobb volt a csodálkozás a herkulesi tánc (choream se et Herculeo) láttán. tartott a vigalom, szemüket sem hunyták le az éjjel." A harmadik példa Dózsa György kivégzéséről szól. Több korabeli forrás is leírja ezt a különös kegyetlenséggel végzett műveletet. Verancsics Antal korabeli visszaemlékezése szerint: "A Székely Gyergynek övig ruháját lebocsáttatá, a székhez, a fához kötözteté. Az ő vitézivel toborzok táncot (alias hajdótáncot) járata, minden kerülisen a Székely György testét harapnák vala."

Paraszti táncok - közös "magyar" vonások

A feudális szokásjog rögzítésével - Magyarországon Werbőczy Hármaskönyvének megfogalmazásával (1514) - szerte Európában megtörtént a parasztság politikai megkülönböztetése, s ez egyben a nemesi és a paraszti kultúra lassú és végleges differenciálódásához vezetett. A középkor folyamán többször átrendeződött népesség körében a parasztság egyre inkább a hagyományos tánckultúra hordozójává válik, a nemesség (és a nyugat-európai polgárság) pedig folyamatosan az új európai táncdivatoknak hódol. A két kultúra közös vonásait mutató réteg egyre vékonyodik. Galeotto Marzio, Mátyás király itáliai könyvtárosa még elcsodálkozott azon, hogy a főnemesek és az egyszerű emberek egyformán megértik a muzsikusok énekét, akik a hősök tetteit magyar anyanyelvükön a királyi asztalnál lantkísérettel énekelték meg. Az ő hazájában, Itáliában ez már nem volt lehetséges a nyelv és a kultúra rétegeződése miatt. Bonfini is említi, hogy az udvarban nem esett meg vecsernye katonadaloknak - cantus militaris - éneklése nélkül; rögtönzött és hevenyészett dalokkal magasztalták a hőstetteket.

Ha ezt párhuzamba állítjuk a kenyérmezei ütközet leírásánál említett harci énekekkel és táncokkal, akkor a korabeli műveltségnek is egy régies, továbbélő vonására mutathatunk rá, amely egy rögtönzött népköltészeti műfaj zenével és pantomimikus mozdulatokkal való előadását jelenti. Ehhez járultak még az énekes és hangszeres kíséretű körtáncok, valamint a differenciálatlan műfajú ugrós-dobogós-topogós táncfajta szólóban, párosan, csoportosan, eszközzel és eszköz nélkül járt formái. Ezek alkották valószínűleg a kora reneszánsz kori magyarországi táncok sajátságait, amelyek láttán a főnemes, a katona illetve az egyszerű zarándok táncát magyarnak minősítették szerte Európában. Ez nem azt jelenti, hogy máshol ilyen táncok egyáltalán nem léteztek, csak Európa központi részein ezek már visszavonulóban voltak, s helyüket kezdték átadni a szabad egyéni párostáncok, a szerelmi líra kifejezőinek.


Vissza az oldal elejére