későgótikus kályhák, majolika, keménycserép

Szent Péter
pohár 2.
pohár 1.
faenzai majolika kancsó 2.
velencei fajansztányér
későgótikus kályhák

A cserépkályhák a 15. század második felében is a korábban kialakult toronyformát mutatták: egy alsó négyszögletes hasáb alakú tömb felett általában sokszögű, de sokszor már hengeres felső résszel. A kályhákat ebben az időben gazdagabb architektonikus tagozatokkal látták el, lezáró boltozatukat toronysisakot utánzó mérműves csempelapokkal díszítették. Leggyakrabban zöld, néha sárgásbarna ólommázzal borították a csempéket, illetve fehér agyagmázat (engobe-ot) alkalmaztak, néhol vörös földfestékkel. A 15. század végén megjelentek és a 16. században széles körben elterjedtek a színes mázas kályhák, ahol egy-egy csempén belül az ábrázolásoknak megfelelően több színt alkalmaztak. A reneszánsz csempemotívumok csak az 1530-as években jelentek meg.

BG


majolika

Itáliai ónmázas kerámia. Az ókori keleten kialakult technikát az arabok közvetítették Spanyolországba, ahonnan a középkorban az olaszok átvették. Innen ered a Majorka (Mallorca) szigetére utaló elnevezése is. Az egyik legjelentősebb itáliai gyártóközpont, Faenza neve alapján fajansznak is nevezik. A technika lényege, hogy a fehér ónmázba mártott kiégetett edényt tűzálló kék, zöld, viola, barna, sárga, vörös festékekkel festették. Gyors munkára volt szükség és nem lehetett javítani. A festés után magas hőfokon (kb.1000 Co-on) kiégették, és ezzel igen élénk színeket értek el. A Mátyás-kori budai majolikaműhely ezt a faenzai technológiát és díszítményeket utánozza. Hasonló megjelenésű az észak-olasz eredetű mezza majolika technika, ahol az edényt fehér agyagmázzal (engobe-bal) vonták be, ezt bekarcolt (sgraffito) díszítéssel látták el, majd átlátszó ólommázzal borították. E technikát alkalmazták az 1500 körül működő pécsi műhelyben.

BG


keménycserép

Más néven kőcserép. Különlegesen tiszta agyagból igen magas hőfokon (1200-1300 Co) kiégetett kerámia, ami így nem szívja magába a vizet, s emiatt mázazására nem volt szükség. Festeni viszont a kiégetés magas hőfoka miatt nem lehetett, ezért főleg plasztikai díszítéssel látták el. A kemencébe szórt só segítségével átlátszó, üveges felülettel vonták be az edényeket, máskor vastartalmú barna agyagmázat használtak. A legjelentősebb műhelyek a Rajna-vidéken voltak: a szürke, sómázas siegburgi, és a barna agyagmázas, bepecsételt díszű dreihauseni serlegek a legismertebbek. A másik nagy központ a morvaországi Olmütz közelében lévő Loštitze volt, ahol lilásbarna, hólyagos, sómázzal borított, apró fülekkel díszített peremű serlegeket készítettek.

BG