1. lecke:
Válság és útkeresés

1. Nagy Imre első miniszterelnöksége: korrekció helyett reform
2. Restaurációs kísérlet az új feltételek között
3. A reformtábor szélesedése - a hatalom gyengülése
4. A forradalom kapujában


J. V. Sztálin 1950 körül

1953-ban Sztálin halálát követően az új moszkvai vezetés változtatásokat tervezett a külpolitikában. Békés Csaba: Hidegháború, enyhülés és az 1956-os magyar forradalom Tervbe vették a Jugoszláviával megromlott kapcsolatok rendezését, az ország visszaterelését a szocialista táborba, valamint a háború befejeződése óta húzódó német és osztrák kérdés megoldását. Valerij Muszatov: Szovjet-magyar kapcsolatok, 1953-1956 Magyarország ezért vált fontossá, hiszen egyaránt határos volt Jugoszláviával és Ausztriával, nem beszélve arról, hogy döntő szerepet játszott Titóék megbélyegzésében. Jelentőségét emelte az évszázados közös múlt Ausztriával.

1953 júniusában Moszkvába rendelték vezető kommunista magyar politikusok egy csoportját. Berija vezetésével kíméletlenül bírálták az MDP politikáját, ami robbanással fenyegető helyzetet teremtett az országban. Földvári Rudolf: Moszkvától Miskolcig A részleges szovjet politikai irányváltáshoz szükséges biztos háttér megteremtését, a gazdasági csőd elhárítását célozták az SZKP vezetőinek javaslatai és a konkrét személyi változások, elsősorban Nagy Imre kijelölése miniszterelnökké. A szovjet szándék nem a magyarországi szocialista rendszer reformját célozta, hanem a fenyegető válság megoldását, kezelését, nehogy bármilyen incidens megzavarja a tervezett óvatos külpolitikai nyitást. Jegyzőkönyv a szovjet és a magyar párt- és állami vezetők tárgyalásairól

A szovjet politikai intervenciót kellően indokolta, hogy az MDP néhány éves uralma a gazdasági összeomlás szélére juttatta az országot, a különböző forrásokból érkező jelentések mind a feszültségek fokozódásáról, fenyegető elégedetlenségről számoltak be. 1953-ra 20%-kal csökkent a bérből élők reáljövedelme 1949-hez képest.

A Moszkvából hazatért vezetők a szovjet döntésről előbb az MDP Politikai Bizottságát tájékoztatták, amely természetesen ezúttal is egyetértett az SZKP vonalával, és elhatározta a Központi Vezetőség összehívását. A KV a szovjet útmutatás figyelembevételével rendkívül kemény, részleteket is érintő, az igazi (magyarországi) felelősöket megnevező határozatában ítélte el a párt addig követett politikáját, a túlfeszített iparosítást (elsősorban a nehézipar irreális ütemű fejlesztését), a mezőgazdaság elhanyagolását, kizsákmányolását és az erőszakos szövetkezetesítést, melyek együttesen az életszínvonal nagyarányú romlását idézték elő. Mindezt betetőzte a társadalom ellen folytatott háború, az úgynevezett adminisztratív módszerek elharapózása, a tömegessé vált, fékevesztett terror, az egész ország kiszolgáltatottsága néhány embernek, akik a pártok, társadalmi szervek elsorvasztása után magát a kommunista pártot, a Magyar Dolgozók Pártját, illetve annak vezető testületeit is politikai látszatszerepre kényszerítették. Az MDP KV 1953. júniusi határozata

Rákosi azonban, miközben a bolsevik rítus szerint Moszkvában is és idehaza is önkritikát gyakorolt, nem adta föl a küzdelmet, és az első pillanattól mindent elkövetett hatalmának (és politikájának) restaurálása érdekében. Noha a KV határozatát nem tudta megváltoztatni - hiszen ezzel nyíltan szembefordult volna Moszkvával -, annyit sikerült elérnie, hogy azt ne közöljék az újságokban, hanem helyette a Politikai Bizottságot bízzák meg párttájékoztató elé kerülő szöveg megszerkesztésével. Így a politikáját és őt személy szerint is megbíráló, elítélő párthatározat nem vált publikussá, ez viszont azt eredményezte, hogy a lakosság az új irányvonalról az eddig megszokottól eltérően nem a párttól, hanem az új miniszterelnöktől, Nagy Imrétől értesült, ami a hagyományos kormányzati szerveknek a párthoz képest való erősödését, önállóságának növekedését (de mindenképpen a teljes gyámság alól való szabadulását) mutatta.

1953. július 4-én ült össze a májusban megválasztott országgyűlés.

Rákosi Mátyás választási nagygyűlést tart
a Kossuth Lajos téren. 1953. május 10.
(MTI fotó)

Ekkor tartotta meg miniszterelnöki expozéját Nagy Imre, és hirdette meg az új szakasz népbarát politikáját.

Új volt a miniszterelnök személye - aki nem volt azonos a párt első emberével -, új volt a beszéd tartalma, de formája, stílusa is élesen és előnyösen elütött a funkcionáriusok egyhangú, jellegtelen deklamációitól. Nagy Imre: Miniszterelnöki expozé

Nagy Imre katasztrófával fenyegető helyzetben kényszerült elvállalni az ország vezetését, olyan szituációban, amikor saját igazának hitén kívül egyedül a Kreml általa kevéssé befolyásolható belátásában, jóindulatában, nyitásának őszinteségében bízhatott. Nagy Imre nem készült a vezetés átvételére. Áttekintése, ismerete a fennálló helyzetről csak korlátozott lehetett, hiszen hiába volt tagja a Titkárságnak, hiába volt miniszterelnök-helyettes, az információk hozzá is csak a "négyesfogat" által megszűrve-közvetítve jutottak el. Ezt kiegészíthette a Moszkvában hallottakkal (és következtetéseivel), mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy a valós helyzetet felmérve átfogó, rendszeres program alapján indítsa el az új kormányzat munkáját. Így kellett a Moszkvában kapott útmutatás alapján meghoznia azokat az intézkedéseket, amelyek alkalmasak lehettek a fenyegető katasztrófa elhárítására, és csak bizonyos fokú stabilizáció után adódhatott lehetőség, menet közben, az átfogó programalkotásra.

Nagy Imre ismerteti a kormányprogramot.
1953. július 4.

Nem sokáig bízhatott abban sem, hogy a párt vezetése és apparátusa ugyanolyan lelkesen áll a Moszkvában elhatározott reformok mellé, mint ő. Legfeljebb azt remélhette, hogy a személyi összetételében és mentalitásában alig változott hatalmi gépezet a központi intézkedéseket fegyelmezetten igyekszik majd végrehajtani, de azt már nem, hogy a megzavarodott szervezet az új irány által szükségszerűen keltett zavarokat, ellentmondásokat az ő szellemében akarja és tudja a saját szintjén korrigálni. Nem számíthatott a lakosság aktív támogatására sem, hiszen minden társadalmi szervezet, valamint a köz hangját hallatni (nem) tudó sajtó, rádió szigorúan a továbbra is Rákosi vezette párt irányítása, ellenőrzése alatt maradt. Kende Péter: A Szabad Nép szerkesztőségében

Mindezen kedvezőtlen előjeleken túl az új szakasz politikáját már szinte születése pillanatában komoly támadások érték. Még a Központi Vezetőség ülése alatt telefonon figyelmeztette Nagyot és Rákosit az SZKP Elnökségének egyik tagja, Vjacseszlav Molotov, hogy a határozattervezet túlzásokat tartalmaz (a szöveget Rákosi juttatta el Moszkvába végső figyelmeztetésképpen), mind az 1953-at megelőző időszak kritikája, mind az ebből következő program tekintetében - ez adott alapot arra, hogy ne hozzák nyilvánosságra. Alig néhány nappal Nagy Imre miniszterelnöki expozéját követően ismét Moszkvába rendelték a magyar vezetőket, ahol tájékoztatták őket a Beriját elítélő párthatározatról, amivel kapcsolatban Hruscsov megjegyezte, hogy "leleplezéséhez sokban hozzájárult az a magatartása, ahogy a magyar kérdés tárgyalásánál viselkedett".

Miként Molotov június 28-i közbelépését, úgy ezt a moszkvai eseményt is azonnal kamatoztatta a hatalom visszahódításáért indított küzdelmében Rákosi, aki az új politika végrehajtásának instruálása érdekében összehívott nagy-budapesti pártaktíván nyíltan hirdethette meg ellenvéleményét, ami legitimálta a pártapparátus, valamint az állami és gazdasági szervek ellenállását. Rákosi Mátyás: Beszéd a budapesti pártaktíván

1. Nagy Imre első miniszterelnöksége: korrekció helyett reform

Az új szakasz politikája alapvetően öt kérdés köré rendeződik. Az első és legfontosabb a gazdaságirányítás súlypontjainak átrendezése volt. Az eddig az iparnak, ipari beruházásoknak, ezen belül is elsősorban a nehéziparnak abszolút prioritást biztosító gazdaságpolitika érvényét vesztette. Visszafogták, mérsékelték a nehézipari beruházásokat, az ipar, nehézipar növekedésének ütemét, és az így felszabaduló összegeket a fogyasztói iparba, lakásépítésre, a mezőgazdaság fejlesztésére irányították át.

A felhalmozási alap átcsoportosítása, a (nehéz)ipar eddig kiemelt szerepének radikális csökkentése az élet különböző területein számos problémát okozott. Először is egyetemlegesen sértette az eddigi politikacsinálók érdekeit, hiszen az ő tevékenységüket érvénytelenítette, annak eredményességét, helyességét vonta kétségbe, sőt tagadta. A legérzékenyebben Gerő Ernőt, a gazdaságirányítás eddigi birtokosát érintette ez az intézkedéscsomag, akinek a támogatására, politikai szövetségére pedig Nagy Imrének Rákosival szemben folytatott harcában nagy szüksége lett volna. Gerő Ernő 1954 elején mutatott is hajlandóságot a Nagy Imrével való együttműködésre - annak reményében, hogy a két küzdő fél mellett ő lehet majd a nevető harmadik, aki megszerzi, és újra egy kézbe fogja a főhatalmat -, ám Nagy Imre tervei, főként kísérlete a Sztálin (Dunai) Vasmű üzembehelyezésének elhalasztására óvatosabbá tették Gerő Ernőt, akire ez időtől már csak kevéssé számíthatott.

Gerő Ernő mellett szembefordították Nagy Imrével az utóbbi gazdaságpolitikai lépései mindazokat a funkcionáriusokat, akik helyi vagy országos szinten a nehézipar további erőltetett fejlesztésében voltak érdekeltek, vagy annak tudták magukat, legyenek gyárigazgatók vagy párttitkárok, főmérnökök vagy tanácsi vezetők, avagy a központi apparátus hatalmasai. Hiszen a rendszer a maga vazallusait minden szinten megfelelő javadalomban részesítette: kiemelt fizetést, lakást, ellátást, társadalmi rangot kaptak, bejáratosak voltak a helyi vagy országos fő hatalomhoz, ami lehetővé tette egyéni - akár személyes - érdekeik érvényesítését. Természetesen amennyiben pozíciójuk (feudumuk) veszített értékéből, úgy ők is alábbszálltak a ranglétrán, vagyis jól felismert alapvető egzisztenciális érdekük volt az új szakasz rájuk vonatkozó lépéseinek akadályozása, legalábbis lassítása. A gazdaságirányítókkal, az Országos Tervhivatallal való ellentéte arra kényszerítette Nagy Imrét, hogy megpróbálkozzon a döntés-előkészítés reformjával, azonban szándéka megtört a Tervhivatal és az MDP Terv- és Pénzügyi Osztályának passzív ellenállásán.

Mind Gerő, mind a fentebb körülírt csoport eredményesen hivatkozhatott a változások során előálló gondokra, arra, hogy az elkezdett, de abbahagyott beruházások állagának megőrzése ugyanannyi pénzt von el a gazdaságtól, mint felépítésük, majd üzembe helyezésük, a majdan beinduló termelés nyomán várható eredmények nélkül; a munkanélküliség fenyegető rémére, ami elsősorban a szocializmus legfőbb társadalmi bázisát, a nagyipari munkásságot, ezáltal a szocializmus felépítését veszélyezteti, valamint a gazdasági szerkezetváltás során adódó sok-sok egyéb gondra, bajra, amit megsokszorozott, hogy Nagy Imre megfelelő felkészülés, előzetes programalkotás nélkül kényszerült a közelgő csődöt elhárító azonnali intézkedésekre.

Végül, de nem utolsósorban, legalább ennyire volt fontos, hogy a (szocialista) nehézipar fejlesztésének viszonylagos visszafogása magának a rendszernek a legitimációját gyengítette, hiszen a szocialista tervutasításos rendszer fölényét a tőkés magángazdálkodással szemben éppen a nehézipar fejlesztésében elért csillagászati eredményekkel vélték bizonyítani. Másrészt a hatalom a klasszikus, nehézipari munkásságot hitte-hirdette a rendszer legfőbb bázisának - kiemelt helyzetbe juttatva a vasasokat, kohászokat stb. -, és úgy számított, hogy az ipar, nehézipar fejlesztésével nő arányuk, és ezzel a súlyuk a társadalomban. Az új szakasz a szocializmus építését ezen a szinten is lassította.

Nem véletlen tehát, hogy Nagy Imrének újra meg újra meg kellett küzdenie mindazokkal az erőkkel, amelyek a nehézipar további erőltetett fejlesztésében voltak érdekeltek. 1953 őszén az Országos Tervhivatal az 1954-es terv vitájára készített előterjesztésben kimondatlanul, de azt az álláspontot képviselte, hogy az 1953-as intézkedéseknek csak a gazdaság átmeneti korrekciója volt az értelme, és a következő évtől, már 1954-ben vissza kell térni az eredeti tervhez, gazdasági modellhez, vagyis az erőltetett iparosításhoz. Nagy Imrének hosszú és kemény vita után sikerült elérnie, hogy a Központi Vezetőség 1953. október 31-én a miniszterelnök szempontjait figyelembe véve módosította az előterjesztést, és úgy határozott, hogy az 1953. év stratégiai váltást jelent a magyar gazdaságban, ami nem korlátozódhat egy félévre, az ipar vonatkozásában 1954-ben az elért eredmények megszilárdítása a feladat, és a mezőgazdaság, az élelemtermelés fellendítése az elsődleges.

Az új szakasz másik fontos elemét a mezőgazdaság fellendítését célzó intézkedések alkották. Az iparirányítással ellentétben, ahol az új politika is a régi formában (központi döntéshozás révén, központi utasítások alakjában) jelentkezett, itt már bizonyos mértékig gazdasági szabályozók segítségével, a közgazdasági ésszerűség érvényrejuttatásával is operált Nagy Imre. A(z erőszakos) téeszszervezés leállítása, sőt a kilépés lehetővé tétele, a műveletlenül hagyott földek kedvező bérletének lehetősége, a begyűjtési kvóta leszállítása és hosszú távú szabályozása; az a mezőgazdaság hosszú távú fejlesztését célzó program, amelyet egyetemi kollégái, tanítványai, az ország legjobb mezőgazdasági szakemberei egybehívásával dolgozott ki, egyszerre szolgálta a fennálló, akut válság megoldását, a jobb ellátást és egy hosszú távú fejlődés biztos, az ország sajátosságaihoz igazodó megalapozását.

Nem véletlen, hogy az intézkedéseknek ezen csoportjával szemben ugyanolyan éles ellenállás bontakozott ki, mint az ipar súlypontváltásával szemben. Az információs rendszer már a miniszterelnöki programbeszéd elhangzásának másnapján ontotta a fenyegető figyelmeztetéseket a falu "lázadásáról": örömtüzek gyúltak, virradatig ünnepelték Nagy Imrét, és még az is előfordult a jelentéstevők szerint, hogy egy egész falu lerészegedett. A központi szervek a pénz-áru viszony felborulásának, a paraszti magángazdaság erősödésével a városok majdani éhezésének rémét vázolták fel; de folyamatosan hivatkoztak arra is, hogy míg az új szakasz a nagyipari munkásság számára hátrányos (munkahelyek megszűnése vagy legalábbis új munkahelyek alakításának elmaradása), addig a korrekció azonnali haszonélvezője a parasztság, a tulajdonos parasztság, ami a munkás-paraszt szövetség felborulásával, a szocializmus társadalmi bázisának deformálódásával fenyeget. És hivatkoztak arra is, hogy az agrárpolitika nem választható el a gazdaság egészétől, tehát a magángazdaságok túlsúlya esetén nehezebb, bizonytalanabb az egész gazdaság központi irányítása, és a falura nehezedő nyomás csökkenésével szűkül a nehézipari beruházásokba áramoltatható pénz mennyisége.

A harmadik jelentős intézkedésegyüttes a lakosság életszínvonalának emelését szolgálta. Gazdasági adatok A megelőző korszak egyik legmarkánsabb jellemzője a lakosság teherbíró képességét meghaladó mértékű elvonás volt (az erőltetett gazdasági növekedés egyik fontos forrása): az egész társadalom - noha nem egyenlő mértékű - megsarcolásával fedezték a beruházások, a felduzzadt állami bürokrácia, a fegyveres erők és ezen belül a rendőri-államvédelmi szervek költségeit. Nagy Imre az árleszállításokkal és béremelésekkel, normarendezésekkel nem a pazarlás, a luxuskiadások előtt tette szabaddá az utat, mindössze enyhített a (háborús éveket is beleszámítva) immár több mint egy évtizede tartó "hét szűk esztendőn". Nem arról volt tehát szó, hogy - Rákosi szavajárása szerint - "megették volna az aranytojást tojó tyúkot", de arról sem, amit Kaganovics vágott 1954. májusban a magyar delegáció fejéhez: "maguk nagyobb lábon élnek, mint amilyent a lehetőségeik megengednek. Hitelbe építik a szocializmust"; mindössze annak felismeréséről, hogy egy kiéheztetett országtól nem lehet komoly teljesítményt elvárni, a végsőkig gyötört, szegényített lakosság nem lehet alkalmas bázisa a szocializmusnak. Nagy Imre felismerte, hogy az elemi szükségleteit biztosítottnak tudó munkásság termelési kedve és ennek nyomán eredménye is nagyobb lesz, vagyis hosszabb távon nagyobb felhalmozást tesz lehetővé a lakosság bizonyos mértékig megnövelt fogyasztása.

Az árleszállítások hatását ugyanakkor sok esetben mérsékelte a termékek minőségének állandó, folyamatos romlása, továbbá hogy a kínálat csak viszonylag nehézkesen szélesedett az új intézkedések hatására, és hogy noha csökkent a hiánycikkek száma, az ellátás továbbra is számos kívánnivalót hagyott maga után. A lakossági fogyasztás mértéke ugyan jelentősen, 1950-hez képest mintegy 20 százalékkal növekedett 1954-re, ám még mindig elmaradt attól, amit a nemzeti jövedelem ugyanezen idő alatt elért gyarapodása lehetővé tett volna. Hasonlóan csak a legégetőbb gondok egy részének orvoslását eredményezhette volna a kezdeményezett lakásépítési akció.

Az új szakasz politikájának talán legjelentősebb, de mindenképpen a leglátványosabb intézkedéseit azok jelentették, amelyek a már-már fékevesztett erőszakapparátus visszafogását, a társadalomra nehezedő nyomás mérséklését célozták. A rendszer működésében politikai és gazdasági szempontból egyaránt kulcsszerepet betöltő terror visszafogása nélkül hiteltelen lett volna minden a lakosság javát szolgálóként meghirdetett intézkedés. Statisztikai adatok az ötvenes évek ítélkezéséről

A közkegyelmi rendelkezések négy fő csoportba sorolhatók. Egyfelől jelentős tömegek nyerték vissza szabadságukat, mentesültek különböző pénzbüntetések kifizetése vagy akár a büntetett előélethez fűződő joghátrányok alól. A Belügyminisztérium jelentése a közkegyelmi rendelkezések végrehajtásáról Másfelől a kormányzat felszámolt nem egy, a megelőző években alkalmazott büntetési formát, intézményt: feloszlatta az internálótáborokat, megszüntette a kitelepítést, a kényszerlakhely kijelölését stb. A Belügyminisztérium jelentése a tiszalöki internálótáborról A szabadulásokkal párhuzamosan merült fel egy idő után a meghurcoltak jogi és erkölcsi rehabilitációja, ami szükségképpen vonta maga után a felelősség megállapítását, hiszen amennyiben a börtönöket, internálótáborokat elhagyó politikusok (elsőként és elsősorban a kommunisták) nem voltak vétkesek, akkor azok a bűnösök, akik odajuttatták őket. Az MDP PB határozata a rehabilitációról A rehabilitációs eljárások azonban igen nehezen indultak meg. Megvolt a szándék arra, hogy egyedül a már amúgy is letartóztatásban lévő Péter Gáborra hárítsák a felelősséget az elkövetett törvénytelenségekért. Ugyanakkor egyre szélesebb csoportok számára volt egyértelmű, hogy Péter, akinek személyes felelősségét senki sem kérdőjelezte meg, nem egyedül, nem a pártvezetéstől függetlenül irányította az ÁVH-t sem, de hatásköre semmiképpen sem terjedt ki a bíróságok, az egész hatalmi gépezet befolyásolására. Sokan emlékeztek még Rákosi kijelentéseire, amelyekben saját, személyes ébersége érdemének nevezte a "Rajk-banda" népellenes tevékenységének leleplezését. Nyilvánvaló volt, hogy a törvénytelenségekért az MDP legfelső vezetése (sőt azon túl a szovjet politika is) felelős. A társadalom igazság utáni vágya találkozott Nagy Imre politikai felismerésével. Túl azon, hogy a miniszterelnök emberileg szükségét érezte a legfelső bűnös megnevezésének, politikusként 1954 elejére feltétlenül fölismerte, hogy a júniusi politika végrehajtásának legfőbb kerékkötője a párt első titkára, Rákosi Mátyás, aki az elkövetett törvénysértéseknek is legfőbb felelőse. Vagyis az új szakasz politikájának kibontakoztatása egyfelől szükségessé teszi Rákosi eltávolítását a hatalomból, másfelől ez a lépés önmagában is az új szakasz egyik (ha nem a) legjelentősebb eredménye lehet. 1954-től ezért került Nagy Imre politikájának középpontjába a törvénysértések fölszámolásának, a rehabilitációk megindításának és következetes végigvitelének a szorgalmazása. Hiszen mindez az elszenvedett sérelmek orvoslásán, az igazság kimondásán túl nem egyedül azt eredményezhette, hogy sikerül eltávolítania a hatalomból legfőbb politikai ellenfelét, de azt is, hogy a börtönökből, táborokból szabadulók nemcsak igazának tanúivá, hanem politikájának támaszaivá is válhatnak. Mindezen nyereség reményében pedig megengedhetőnek tűnt a kockázat, ami abból származott, hogy az új szakasz meghirdetése után a miniszterelnök hívévé szegődött, de a korábbi törvénytelenségekért felelős Farkas Mihály is elfordul tőle.

Természetesen mindezeket nemcsak a miniszterelnök, hanem az ellenfél, Rákosi is felismerte, és minden erejével azon volt, hogy megakadályozza, mérsékelje a "múltban való vájkálást", a "rehabilitáció túlhajtását". Helyzetét egyfelől nehezítette, hogy az SZKP vezetése is ragaszkodott a törvénytelenül bebörtönzött kommunisták szabadon bocsátásához, másfelől viszont megkönnyítette, hogy eredményesen hivatkozhatott arra, hogy a miniszterelnök politikája aláássa a párt vezetőinek, sőt magának a pártnak a tekintélyét, ami a szocialista rendszer magyarországi összeomlásának a veszélyét veti fel. Segítette Rákosit, hogy az ÁVH továbbra is őrzött kivételes helyzete révén lassíthatta, akadályozhatta a rehabilitációt, valamint az, hogy az eljáró szervek továbbra is olyan vallomásokat szállítottak, amilyeneket a hatalom elvárt, vagy amilyeneket a hatalom elvárásainak megfelelőnek tartottak, vagyis sem Rákosi neve, sem a szovjet tanácsadók szerepe nem került elő, nem vált bizonyítottá. Legnagyobb súllyal az esett latba, hogy a legfelső moszkvai vezetés sem a felelősök nyilvánosság előtti felkutatását, hanem az elítéltek szabadon engedését szorgalmazta, így ugyan ért el eredményeket Nagy Imre akciója, számos kommunista politikus között szabadult és rehabilitálták is például Kádár Jánost, azonban a rendszer legfontosabb perének, a Rajk-per felülvizsgálatának a végére csak 1956-ban, szinte napokkal a forradalom kitörése előtt került pont az újratemetéssel.

Mindezzel együtt a társadalomra nehezedő önkény enyhítése volt az új szakasz legjelentősebb eredménye. Nagy Imre félreállítása után el lehetett határozni a részleges visszatérést az 1953 előtti gazdaságpolitikához, újra célul lehetett tűzni a gyors ütemű kollektivizálást, de nem sikerült visszaállítani azt a légkört, amelyben mindent és mindenkit megült a félelem, a rettegés. Szó sincs arról, hogy Nagy Imre fölszabadította a lakosságot. Szó sem volt a szociáldemokratáktól jobbra álló politikusok szabadon engedéséről. Nagy Imre miniszterelnökségének időszakában is ítéltek el ártatlanul embereket politikai perekben, sőt éppen 1954-ben született meg az ítélet a magyar szociáldemokraták egyik legnagyobb formátumú vezetője, Kéthly Anna ellen. De felfeslett a terror mindent beborító szövedéke. Népmozgások (1945–1956)

Végül az új szakasz intézkedéseinek utolsó, talán legkevesebb eredményt hozó csoportját a hatalmi struktúra megújítására irányuló reformok, elképzelések alkották. Nem véletlenül bélyegezték pártellenesnek Nagy Imrét 1955 januárjában Moszkvában, hiszen ha a szó eredeti értelmében a doktrinér, elkötelezett, párthű kommunista politikus természetesen nem volt, nem is lehetett pártellenes, elképzelései - rövid távon - mégis a párt ellenében hatottak (volna), hogy ezek segítségével állítsa vissza a párt elvesztett tekintélyét, biztosítsa hosszú távon a kommunista politika győzelmét.

1954-től Nagy Imre azon dolgozott, hogy intézményes, politikai hátteret teremtsen az új szakasz politikájának. Ennek lényeges eleme volt az MDP monolit uralmának megbontása, a kormányzati szervek felszabadítása a párt gyámsága alól. Ezt célozta a Vas Zoltán irányításával felállított Minisztertanács Titkársága és a Szántó Zoltán vezetése alatt életre hívott Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala. Utóbbi elsőrendű feladata lett volna a közvetlen kapcsolat biztosítása a kormányzat és a sajtó, s ezen keresztül a lakosság között a párt közvetítő szerepének kiiktatásával, de a kormányzat hírforrásaként is működött. És ennek érdekében kívánta Nagy Imre életre kelteni a népfrontot, hogy intézményi keretet biztosítson a politizálásra, az ország életébe való beleszólásra a nem párttag tömegek számára, vagyis az egypárti rendszeren belül valósított volna meg egy az érdekek pluralitásának helyt adó kormányzati formát, egy viszonylagosan demokratikus struktúrát. Rákosiék, felismerve ennek veszélyét, mindent elkövettek, hogy megakadályozzák egy ilyen, széles tömegeknek politizálási lehetőséget biztosító szervezet létrehozását. A vita elsősorban két kérdés körül kristályosodott ki, és Nagy Imre mindkettőben vereséget szenvedett. Nem sikerült elérnie, hogy személyek is tagjai lehessenek, vagyis a népfront kizárólag a párt által amúgy is uralt (társadalmi) szervezetek összessége lett. Ugyancsak nem sikerült részlegesen sem függetlenítenie a párt befolyása alól, vagyis vajmi kevéssé vált alkalmassá olyan érdekek képviseletére, amelyeknek a párt nem nyújtott keretet. Így pedig az 1954. október 23-án megalakuló Hazafias Népfront sem lehetett más, több, mint elődje, tulajdonképpen nem képviselt semmit és senkit, fő feladata az időről időre megtartott, senkit nem érdeklő választások lebonyolítása lett.

A Hazafias Népfront alakuló kongresszusa
1954. október 23-án az Erkel Színházban
(MTI fotó
)

Hasonlóan eredménytelen volt Nagy Imre kísérlete az MDP III. kongresszusán a Központi Vezetőség és a Politikai Bizottság személyi összetételének megváltoztatására 1954 májusában.

A KV-ba ugyan sikerült beválasztatnia Szántó Zoltánt, ám többi jelöltje kibukott, ráadásul erősödött a Rákosi vezette Titkárság, amely ismét kezdte a párt egyre nagyobb részét felügyelete alá vonni.

Az új szakasz intézkedései ugyan 1954 őszéig számos fontos eredményt hoztak, ám egyetlen területen sem lehet áttörésről beszélni. A reformlépéseket minden esetben sikerrel támadta - és gyengítette vagy legalább veszélyeztette - a Rákosi mögé sorakozó csoport, így Nagy Imre politikája természetesen nem elégíthette ki a változások moszkvai kezdeményezőit, hiszen a vágyott rend helyett csak nagyobb lett a zavar. Ezt azonban hiba lenne pusztán Rákosi ellenirányú törekvéseivel magyarázni.

Az MDP III. Kongresszusa 1954. május 24-30.
Rákosi Mátyás beszámolóját tartja május 24-én.
MTI fotó

A megalkotott rendeletekből, az elbuktatott szándékokból és a miniszterelnök félreállítása után megírt szövegeiből egyértelmű, hogy Nagy elképzelései lényegileg különböztek attól a szereptől, amit 1953-ban kiosztottak rá Moszkvában. Míg a Kreml urai a változtatások révén nyugalmat akartak teremteni Magyarországon, addig Nagy Imre a szocializmus, a szocializmus építésének valódi reformját tűzte ki célul, ami azt jelentette, hogy szakítani kell mindazokkal a hibákkal, amelyeket a legkülönbözőbb területeken elkövettek, vissza kell térni oda, ahonnan a téves helyzetértékelés következtében a hazai viszonyoknak megfelelő, az átmenet számára hosszabb időt biztosító politika útjáról letértek. Vissza 1947-48-hoz, ahhoz az időhöz, amikor megnyilvánulási lehetőséget kaptak különböző politikai érdekek, amikor elismerték a csak részben államosított gazdaság keretein belül az egyénileg gazdálkodó parasztok, kisiparosok és kiskereskedők jogát a magántulajdonhoz, amikor még nem kezdődtek meg a perek stb. Amennyiben lett volna idő és alkalom e reformok megvalósítására, úgy valóban stabilizálhatták volna az országot, átmenetileg azonban feltétlenül destabilizáló hatásuk volt, amit Rákosi könnyen tudott Moszkvában a szocialista építés elért eredményei feladásaként feltüntetni. Mivel Nagy Imrét már 1954 tavaszán is figyelmeztették a reformok elvárt határainak betartására, Jegyzőkönyv az SZKP Elnöksége és az MDP PB delegációjának megbeszéléséről várható volt, hogy a moszkvai igényeknek nem megfelelő politika előbb-utóbb a Kreml szigorúbb fellépését fogja maga után vonni.

Nagy Imre és az új szakasz számára nem volt kedvező a nemzetközi helyzet alakulása sem. Nem volt zökkenőmentes a szovjet-jugoszláv megbékülés, ami csak 1955 májusában, Hruscsov belgrádi látogatásával hozott kézzelfogható eredményt, de még inkább vargabetűkkel tarkított volt a szovjet-német viszony. 1954 őszén a nyugati nagyhatalmak helyreállították az NSZK szuverenitását, egyidejűleg bevonták a Nyugat gazdasági-katonai rendszerébe (1955 májusában lett az NSZK a NATO tagja). Eredménytelen volt tehát a szovjet kísérlet egy egységes, demokratikus és semleges Németország megteremtésére, amit Moszkva nemcsak kudarcként, hanem egyben fenyegetésként élt meg, ezért is került sor a megfelelő válaszlépés megtételére, és hozták létre egyidejűleg a Varsói Szerződést.

Hegedüs András aláírja a Varsói Szerződés
alapokmányát Varsóban. 1955. május 14.

A miniszterelnök politikájával való moszkvai elégedetlenséget és a külpolitikai kudarcokat eredményesen használta ki az 1954 végén hosszabb betegszabadságon a Szovjetunióban tartózkodó Rákosi, aki 1954 novemberének legvégén tért vissza az országba, és a hozott információk birtokában azonnal támadásba lendült. Az MDP Politikai Bizottságának december 1-jén tartott ülésén tájékoztatta a vezetőséget a megváltozott szovjet álláspontról, és el is érte, hogy a PB, noha még nem vonta vissza az 1953. júniusi határozatot, de már a jobboldali elhajlást minősítette a fő veszélynek, és megbélyegezte Nagy Imre politikáját. Rákosinak ez kevés volt. Ő nem Nagy Imre fölé akart kerülni, hanem teljességgel ki akarta szorítani a közéletből riválisát és annak politikáját. Ezért javasolta, hogy pártküldöttség utazzon Moszkvába, amely a szovjetekkel megtárgyalhatná a magyar helyzetet. Nagy ellenezte a konzultációt (amivel újabb érvet szolgáltatott Rákosi számára az ő befeketítéséhez), ám azt megakadályozni nem tudta.

Noha a magyar pártvezetők részletesen kidolgozott programmal, számos kérdéssel érkeztek Moszkvába, a tárgyalás forgatókönyvét a szovjetek írták, őket pedig mindössze három dolog érdekelte. Az első - ez kapott a legkisebb hangsúlyt a megbeszélésen - a magyar gazdaság állapota, amely továbbra sem úgy alakult, ahogy azt a Kreml vezetői 1953 nyarán remélték. Ennél sokkal súlyosabb gondnak tekintették Nagy Imrének az 1954. október 20-i Szabad Népben megjelent írását, amelyben a miniszterelnök a párt demokratizálásáért szállt síkra, ostorozva az egyszemélyes vezetésből fakadó hibákat, aktív, önálló politizálásra szólítva föl a tagságot. Nagy Imre: A Központi Vezetőség ülése után Ezt Moszkvában a párt egysége ellen irányuló frakciózás nyitányának tekintették, ami súlyos bűnnek számított. Hasonlóan felháborította a szovjeteket Nagy hajthatatlansága. Vázolva a magyarországi helyzetet, a miniszterelnök arra a megállapításra jutott, hogy az új szakasz kívánalmainak megfelelően nem tud együtt dolgozni a párt első titkárával, Rákosival - ami igaz is volt. Állásfoglalásával Nagy Rákosi menesztésére tett javaslatot, ez pedig az SZKP Elnökségének illetékességi körébe való beavatkozás volt.

Mindezek ellenére Hruscsov nem ajánlott teljes szakítást az 1953-as programmal, mindössze azt sürgette, hogy legyen végre rend Magyarországon. Számolják fel a gazdaság válságát, de úgy, hogy a szocializmus érdekei átmenetileg se csorbuljanak, ne bomoljanak föl a mezőgazdasági szövetkezetek, és ne csökkenjenek a hadiipari (vagyis egyben nehézipari) beruházások. Utóbbi a gazdasági élet alapja, előbbi pedig a munkás-paraszt szövetség létezésének legfőbb garanciája. Legyen teljes egység az MDP élén, Rákosi vezető szerepét vissza kell állítani, de " Nagy elvtárs tekintélyét is meg kell őrizni". Hruscsov tehát felkínálta a lehetőséget Nagy számára, hogy elismerve és elítélve hibáit csatlakozzon a régi-új politikához, ebben az esetben, ha nem is az első vonalban, de jelen maradhat a politikai életben. Jegyzőkönyv az SZKP Elnöksége és az MDP PB delegációjának megbeszéléséről

2. Restaurációs kísérlet az új feltételek között

Moszkvából hazatérve azonban sem Nagy, sem Rákosi nem tartotta magát a kapott útmutatáshoz. Rákosi nem elégedett meg a miniszterelnök fölött aratott győzelmével, ellenfelét végleg és teljesen meg akarta politikailag semmisíteni. E szándékát megkönnyítette, hogy Nagy Imre a bolsevik fegyelem íratlan szabályait felrúgva nem fogadta el vita nélkül a moszkvai bírálatot, hanem megkísérelte az új szakasz egyes elemeit megmenteni, a helyzetet legalább részben ellenőrzése alatt tartani. Nem volt hajlandó nyilvános önkritikát gyakorolva, szó nélkül az új elvárások mellé sorolni. De a szovjet kritika mögé felsorakozott MDP PB Rákosi vezényletével elítélte Nagy Imrét, és a moszkvai igényeket teljesen kielégítő határozati javaslat kidolgozásához látott hozzá.

De 1955-ben már nem lehetett ott és úgy folytatni az ország irányítását, ahol és ahogy 1953-ban Rákosiék abbahagyni kényszerültek. Ehhez sem a külső, sem a belső feltételek nem voltak adottak. Igaz ugyan, hogy a szovjet külpolitikai nyitást súlyos kudarcok is érték, mindazonáltal a nemzetközi enyhülés folytatódott, a nagyhatalmak még 1955-ben tárgyalóasztalhoz ültek Genfben - a potsdami tárgyalások után első alkalommal képviseltették magukat legfelső szinten -, és még ősszel felvette a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunió az NSZK-val, továbbá sor került az osztrák államszerződés aláírására: Ausztria semleges állam lett, a szovjet csapatok pedig elhagyták az országot. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy Hruscsov, ha néha óvatosan lavírozva, máskor pedig pillanatnyi benyomásainak engedve, de mégis a sztálini rendszer egyes kinövéseinek lemetszésén munkálkodik.

Nagy Imre reformjai után azonban más volt az ország is, amelynek élére Rákosi visszakerült. Hiába nem volt hajlandó Nagy az önkritikára, félreállítani sem volt egyszerű, ennél radikálisabb, 1953 előtt még kézenfekvő megoldásokról nem is beszélve. Az amnesztiák, a megkezdett rehabilitációk után alig egy évvel már lehetetlen volt a miniszterelnök elítélése és bebörtönzése, noha ennek lehetősége is felmerült, de még azonnali leváltásának sem voltak meg a feltételei. Noha a KV 1955. márciusi határozata elítélte és megbélyegezte Nagy Imre politikáját, különböző bel- és külpolitikai okokra tekintettel Rákosi április közepéig kénytelen volt megelégedni azzal, hogy Nagyot - valós betegségének ürügyén - teljesen elszigetelte, szinte házi őrizetben tartotta. Csak három hónappal a moszkvai tárgyalások után fosztották meg előbb a pártban viselt tisztségeitől, majd a miniszterelnökségtől (utódja Hegedüs András lett) és egyéb pozícióitól, köztük még akadémiai tagságától is. A pártból való kizárására pedig még később, 1955 decemberében került csak sor, míg a Nagy Imre-kérdést, vagyis az általa képviselt politikai törekvések maradéktalan felszámolását a forradalom kitöréséig sem sikerült megoldani. Igazának tudatában az elvi tisztázást leginkább a háttérbe szorított miniszterelnök szorgalmazta, mindegyre írogatva tiltakozó memorandumait és vitairatait a magyar és szovjet pártvezetésnek (ezeket politikájának követői szűkebb körben is terjesztették).

Ebben Nagy kitartásán, elvi szilárdságán túl óriási szerepe volt az új szakasz eredményeképpen megváltozott légkörnek, valamint annak, hogy a miniszterelnök körül már 1954 végén egyre jobban körvonalazható tábor kezdett kialakulni. Még az új szakasz kezdetén, 1953. október 23-án tartottak vitát az Írószövetségben, ahol az előző hetekben a falvakban járt írók adták elő nagy vitát kavaró beszámolójukat arról, hogy milyen rombolást eredményezett az MDP parasztpolitikája. Ez alkalommal Kuczka Péter állt ki legélesebben a kormány, az új politikai irány mellett. 1954-ben, a szabadítások és a meginduló rehabilitáció következtében egyre szélesebb (párt)értelmiségi csoportok jutottak mély lelkiismereti válságba, amikor szembesültek az általuk szolgálni hitt eszmények és a valóság közötti szakadékkal. A krízist követő szigorú önvizsgálat a magyar írók javát az új politikai vonal elkötelezett hívévé tette, és már 1953 őszétől egymás után jelentek meg a valóságos helyzetet feltáró, önkritikus művek az Irodalmi Újságban Csoóri Sándor, Devecseri Gábor, Kuczka Péter, Örkény István, majd mások tollából is. 1954-re valóságos kis csapat kezdett Nagy köré szerveződni, részint volt kollégái és diákjai közül, akiknek a segítségével a mezőgazdaság gyökeres reformját igyekezett kidolgozni, részint politikusokból és írókból, újságírókból. Ez a pártellenzékinek nevezett csoport a miniszterelnök bukása után is kitartott az új szakasz politikája mellett, vállalva adott esetben az ezzel járó támadásokat is. De Rákosiék nem voltak képesek visszaidézni az 1953 előtti terror légkörét, a hivatalos vonal ellen lázadók büntetése összehasonlíthatatlan a klasszikus ötvenes években alkalmazott módszerekkel. Feljegyzés a büntetésvégrehajtás helyzetéről

Ugyancsak 1954 folyamán egyre szélesebb támogatást kapott Nagy Imre politikája a magyar sajtóban is. Október végén a Szabad Nép szerkesztőségének taggyűlése viharos vita után foglalt állást az új szakasz mellett, egyben az annak érvényesülését akadályozó, visszahúzó erők, a lap vezetői, valamint Gerő Ernő és Farkas ellen. Novembertől a Hazafias Népfront lapjává vált Magyar Nemzet szerkesztőbizottságában Gimes Miklós, majd később Losonczy Géza szálltak síkra a szocializmus reformja mellett.

Nagy Imre félreállítása után ugyan egymás után érték retorziók a politikája mellé felsorakozottakat: leváltották az Irodalmi Újság főszerkesztőjét, Molnár Miklóst, egymást érték a tisztogatások a Szabad Népnél, ahonnan még 1954 végén távozni kényszerült Kende Péter és Lőcsei Pál, majd 1955 áprilisában eltávolították többekkel együtt Méray Tibort. De hiába volt minden, az újságírók elmentek, de a kritikus szellem maradt, a sajtót nem lehetett többé az 1953-at megelőzően rá kiosztott szerepre kényszeríteni. És miközben a restaurálódó rákosista hatalom megkísérelte kiűzni ellenfeleit a magyar közéletből, a reformtábor tovább erősödött. 1955 januárjában megnyílt az értelmiség Kossuth Klubja Budapesten, ott alakult meg március 25-én a DISZ Petőfi Köre, melynek titkára Tánczos Gábor lett. A Kör ugyan az SZKP XX. kongresszusáig nem játszott jelentős szerepet, azt követően azonban az igaz szó erejével, a hibák és bűnök őszinte feltárásával, nyilvános megvitatásával a forradalmi követelések egyik legfontosabb erjesztőjévé, egységesítőjévé nőtt.

És ha nem is a Nagy Imre által elképzelt és tervezett ütemben, de folytak tovább a szabadítások. A kelet-európai koncepciós perekben kulcsszerepre kényszerített N. H. Field rehabilitációja lavinát indított el, egymás után omlottak össze az ő tanúvallomásaira is felépített hamis vádak. Ez Magyarországon leginkább a Rajk-per felülvizsgálatát sürgette, az azonban - Rákosi abban vállalt szerepe miatt - továbbra is tabu volt. De még 1954 végén kiszabadult Kéthly Anna, majd 1955-ben a MAORT-perben elítélt Papp Simon, a börtönből házi őrizetbe került Mindszenty József bíboros, majd Grősz József kalocsai érsek, és novemberben 1200 a Szovjetunióban elítélt társával együtt hazatért Kovács Béla, a kisgazdapárt egykori főtitkára. Az elítélt kommunistákat követően egymás után kerültek szabadlábra vagy könnyebb körülmények közé a nem kommunista politikusok és a gazdasági perek elítéltjei. Szász Béla: Változások a börtönéletben 1953 után

Az SZKP XX. Kongresszusa 1956. február 14-25.

Az SZKP XX. kongresszusa fordulópont volt az SZKP és a nemzetközi kommunista mozgalom politikájában és ideológiájában. A harmadik világháború elkerülhetetlenségét hirdető dogma elejtése, a békés egymás mellett élés meghirdetése új feladatokat rótt a Szovjetunió és a csatlós országok vezetőire. Hruscsov Sztálin bűneit feltáró, leleplező titkos beszéde - jóllehet több mint harminc évig nem került széles nyilvánosság elé, mégis - azonnal egyre szélesebb körben terjedt el, miután felolvasták egyes kiemelt pártvezetők előtt, és megerősítette igazukban azokat, akik eddig is szemben álltak a sztálinizmussal, de megroppantotta azokat is, akik megkíséreltek változatlanul kitartani mellette.

A XX. kongresszus megoldhatatlan feladatok elé állította a változatlan személyi összetételű magyar pártvezetést. Rákosinak kellett a magyarországi desztalinizáció élére állnia, idehaza neki kellett feltárnia, lelepleznie a múlt hibáit, bűneit és azok elkövetőit, elsősorban saját magát, miközben ügyelnie kellett arra, hogy a párt első emberének (neki magának) a tekintélye semmiképpen se csorbuljon. Nehezen elképzelhető, hogyan gondolhatták a Kreml urai, hogy ez a feladat teljesíthető, de 1956 nyaráig egyenlő intenzitással szorgalmazták Magyarországon a desztalinizáció legalapvetőbb lépéseinek megtételét, vagyis a XX. kongresszus határozatainak megvalósítását, miközben ragaszkodtak a pártvezetés változatlan összetételéhez, elsősorban Rákosihoz. Az elkövetett törvénytelenségekért felelős személyt kellett találni, a szovjetek és a rendszer igazolása érdekében. Már 1953-ban mutatkozott szándék arra, hogy a felelősséget egyetemlegesen az amúgy is letartóztatásban lévő Péter Gáborra hárítsák. Ennek eredménytelensége után került előtérbe - már Nagy Imre elmozdítása után - Farkas Mihály, akit e szerepre valóságos felelősségén túl kiválóan alkalmassá tett az a körülmény is, hogy 1953-ban Nagy Imréhez csatlakozott, így az ő meghurcolása figyelmeztetés is lehetett az apparátus számára, ami jelezte volna, hogy azoknak, akik töretlen hűséggel kitartanak a vezér mellett, nem eshetik bántódásuk. Hamarosan kiderült azonban, hogy Farkas Mihály is kevés erre a szerepre. Már a XX. kongresszus előtt fölvetette egy párttaggyűlésen Szilágyi József Rákosi személyes felelősségét, majd 1956 márciusában a Budapest XIII. kerületi aktívaülésen Litván György tanár követelte a jelen lévő Rákosi lemondását.

A szovjetek azonban több okból kifolyólag is kitartóan ragaszkodtak Rákosi személyéhez. Egyfelől úgy értékelték, hogy a folyamatos személycserék tovább destabilizálják a vezetést, az országot, az 1953 óta bekövetkezett váltások már éppen elég nehézséget okoztak a pártnak, vagyis amennyiben lehetséges, kerülni kell a változtatást a magyar pártvezetés élén. Másfelől személyét garanciának tekintették arra, hogy Magyarországon nem kerül sor (önálló) reformpolitikára, ami sértené a szovjet vezetés érdekeit. Végül nem találtak Magyarországon olyan személyt, aki egyaránt megfelelt volna a szovjet elvárásoknak és a magyar viszonyoknak. Amikor 1956 júliusában végképp tarthatatlanná vált Rákosi az első titkár pozíciójában, magyar részről két lehetséges utód merült fel, ám mindkettővel szemben komoly kifogások voltak. Kádár János ugyan megjárta Rákosi börtönét, ez a magyar közvélemény előtt növelte hitelét, de Hruscsovék szemében inkább ellenérv volt az első titkárrá választása körüli vitában. Rontotta helyzetét, hogy ő is részes volt Rajk elítéltetésében és kivégzésében, ha nem is olyan mértékben, mint Rákosi, és személye ellen szóltak az 1945 előtti politikai tevékenységét ért bírálatok, elsősorban a KMP 1943-as likvidálásában játszott szerepe miatt. Nagy súllyal esett a latba, hogy jelölését a PB tagjai közé korábban Nagy Imre szorgalmazta, vagyis megválasztása engedmény(nek tűnhet) a jobboldal számára. A másik jelölt Gerő Ernő volt (végül ő lett Rákosi utódja), de mindenki tisztán látta, hogy ő nem lehet megoldás, hiszen mindvégig a legfelső vezetés része volt, lényegileg nem különbözött Rákositól, és személyével legalább olyan élesen állt szemben az egész társadalom. Az utódlás nehézségét jelzi, hogy fölmerült: ne válasszanak első titkárt, hanem a PB tagjai felváltva elnököljenek az üléseken.

Miközben azonban a szovjetek nem láttak lehetőséget Rákosi leváltására, az MDP első titkára nemcsak a magyarországi desztalinizációt akadályozta, hanem a Szovjetunió új külpolitikáját is. 1955-ben ugyan Belgrádban sor került a történelmi kibékülésre, ezt azonban követnie kellett volna a csatlós országok megbékélésének is. A szovjet elvárás ismeretében Rákosiban meg is volt erre a készség, noha a mundér becsületének védelmében egyetlen alkalmat sem szalasztott el a jugoszláv politika bírálatára. Tito azonban nem volt hajlandó megfelelő feltételek és garanciák nélkül megbékélni a magyarokkal, ami hozzájárult ahhoz, hogy csak félsikert eredményezett a szovjet külpolitika: megszűnt ugyan az éles szembenállás a jugoszlávokkal, de nem sikerült őket visszaterelni a táborba.

3. A reformtábor szélesedése - a hatalom gyengülése

A XX. kongresszust követően megélénkültek Magyarországon a reformokat követelő erők. A párton belül is egyre szélesebb csoportok akartak valódi változást, a párt gyökeres megújulását, és nemcsak Budapesten. A vidék megmozdulását segítette, hogy Nagy Imre követői közül többeket vidékre száműztek büntetésül, így került például Győr megyébe, a megyei ügyészség élére Kéri József, aki Nagy miniszterelnöksége idején a Minisztertanács pártszervezetének titkára volt. Mivel ezeket a személyeket sikerült a fővárosból eltávolítani, így valamelyest gyengült az ottani nyomás, ugyanakkor komoly erjesztőivé váltak a vidék reformok mellé való felsorakoztatásának.

Ebben az időszakban a Petőfi Kör megélénkülő tevékenysége adott új irányt és tartalmat a rákosista rend elleni küzdelemnek. Néhány héttel a XX. kongresszust követően a Kör már megtartotta első valóban nagyobb szabású és a jövő felé mutató rendezvényét, az egykori MEFESZ-vezetők baráti találkozóját a Kossuth Klubban. A májustól egymást követő szakmai vitákon mind szélesebb hallgatóság előtt egyre kényesebb kérdéseket feszegettek a felszólalók és hallgatóság. Újra nyilvánosság előtt kaptak szót az elmúlt években félreállított történészek (Kosáry Domokos), filozófusok (Lukács György és tanítványai), megtörtént a NÉKOSZ társadalmi rehabilitációja. A június 18-án a Magyar Néphadsereg Központi Tiszti Házában megtartott vitán Rajk Lászlóné a hallgatóság nyilvánossága előtt követelte férje, Ujhelyi Szilárd pedig az egész magyar társadalom rehabilitációját. Az alig egy hét múlva megtartott sajtóvitán elhangzott felszólalásában Déry Tibor a társadalmi bajokat a rendszer szerkezetéből eredeztette, és a gyökerekig hatoló átalakítás szükségességét vetette föl. Déry Tibor felszólalása a Petőfi Kör sajtóvitáján Losonczy Géza az ülés nyilvánossága előtt kért bocsánatot korábban elkövetett bűneiért, a közönség pedig tüntetően követelte Nagy Imre visszatérését a hatalomba. Andropov Moszkvába küldött jelentésében a vitát helyesen jellemezve úgy tájékoztatott, hogy az "lényegét tekintve a pártvezetés elleni tüntetéssé fajult". Mindez már túlment a hatalom tűréshatárán - különös tekintettel arra, hogy a szervezők a következő ülés tárgyául a törvényesség megvitatását szánták -, és az MDP KV június 30-iki ülése elítélte a Petőfi köri vitákat, ami azok szüneteltetését eredményezte. Az MDP KV határozata a petőfi Körről

Összességében a Petőfi Kör több szempontból is túllépett az eddig többé-kevésbé a párt berkein belül vagy legalábbis szűk körben folytatott polémiákon. Olyan szerepet töltött be, mint a nagy francia forradalmat megelőző időszak panaszfüzetei vagy Kossuth Pesti Hírlapja: összegezte a válság tüneteit, a vitákon pedig kimondták az igazságot. Az eddigi óvatos reformelképzeléseken és reformista megfogalmazásokon túllépve mindössze a rendszer két legfontosabb tabuját nem érintették: a szovjet csapatok magyarországi állomásozását és az egypártrendszert. A rendezvények az azokon részt vevőknél sokkal szélesebb csoportokat kapcsoltak be a közéletbe. A közönség továbbvitte az ott hallottakat a munkahelyekre és vidékre is, ahol folytatódtak a viták. A fővárosi mintára egymás után alakultak az ország különböző területein a helyi vitafórumok, különösen a DISZ KV májusi állásfoglalását követően, amely ezek megalakítását szorgalmazta. Kaposvárott már tavasszal szerveződni kezdett a Zrínyi kör, Szombathelyen az MDP KV-nek a Petőfi Kört elítélő június 30-iki határozatával közel egy időben alakult meg a Vasvári kör, Veszprémben a Batsányi kör Brusznyai Árpád vezetése alatt, Pécsett már októberben az ottani Petőfi kör, Debrecenben a Kossuth kör (vezetője Für Lajos) stb. Vagyis a Petőfi kör hozzájárult a reformtábor számottevő kiszélesüléséhez, megerősödéséhez, a politikát, kritikát kivitte, ha nem is az utcára, de feltétlenül a párt falain kívülre, bekapcsolva a politizálásba, a jövőről való vitatkozásba a nem párttag tömegek jelentős részét.

Míg a reformtábor Nagy Imre félreállítása után, annak ellenére is szélesedett és erősödött, egységesült és tisztult programja, addig Rákosiék képtelenek voltak kezelni az egyre terebélyesedő válságot, felemás intézkedéseikkel csak gyengítették a hatalmat. Nagy Imre félreállításával, leváltásával nem sikerült visszahozni a párton belüli egységet. A párt felső vezetésében, de az egész szervezetben is mindvégig jelen maradtak azok, akik a fennálló renddel nem értettek egyet, jóllehet nem mentek olyan messze a változások felrajzolásában, mint Nagy. Nem gondoltak a rendszer megreformálására, ám annak egyes kinövéseit fel akarták számolni, elsősorban az önállósult erőszak-apparátust megfékezve. Legfőbb reprezentánsuknak Kádár János tekinthető. De egyre többen voltak elégedetlenek a párt alsóbb szintjein is, akik ugyancsak normalizálni akarták a rendszert. A vezetés nem volt hajlandó elfogadni a kritikát, minden ellenvéleményt jobboldali elhajlásnak, Nagy Imre káros befolyásának, vagy a párttagság körében is meglévő tudatlanságnak, elmaradottságnak minősített. Az elégedetlenekkel szemben adminisztratív eljárásokat alkalmaztak, fegyelmi vizsgálatokat rendeltek el, és különböző büntetésekkel sújtották őket, beleértve a pártból való kizárást is. Mindezt azonban a hatalom csúcsain állókkal szemben nem merték megtenni, sőt Kádár 1956-ban lett a legfelső vezetés, a PB tagja.

Az egyre inkább égető valós problémák mellett a pártvezetés idejének egy jelentős részét lefoglalták a hagyományos rutinfeladatok: aktívák tartása, üzemlátogatások stb. Ennél is érthetetlenebb, hogy a ténylegesen meglévő gondok mellé újakat gyártottak, és komoly, hosszú vitákat folytattak olyan teoretikus kérdésekről, mint például hogy mennyire válhat kommunistává egy volt szociáldemokrata.

Mivel az NSZK bevonása a NATO-ba csak átmenetileg fagyasztotta be a nemzetközi enyhülés folyamatát, fölöslegessé vált a hadsereg erőltetett ütemű fejlesztése vagy akár szinten tartása, ami a nehézipar fokozott fejlesztésének egyik legfőbb mozgatója volt. Folytatódhatott tehát a néphadsereg Nagy Imre miniszterelnöksége alatt megindított leépítése, amit megkönnyített, hogy a katonaság elvesztette korábbi mindenható vezetőjét, Farkas Mihályt. Az új honvédelmi miniszter, Bata István korántsem rendelkezett olyan tekintéllyel, hogy ellensúlyozni tudta volna a gazdaság nehézségeit a hadsereg rovására megoldani kívánó törekvéseket. A néphadsereg állományát a forradalom kitöréséig több lépcsőben csökkentették, ami a tisztek körében komoly egzisztenciális fenyegetettséget keltett. Az elvonások a leszereléseken túl is sújtották a tisztikart, így az állományban maradtaknak is csökkent az életszínvonala. A leépítéssel együttjáró, de sok esetben attól függetlenül is végrehajtott gyakori átszervezések további nehézségek elé állították a tiszteket.

Nagyban aláásták a parancsnokok tekintélyét a hadseregben működő ÁVH-állományú elhárító tisztek, akik sok esetben a parancsnokoknál nagyobb hatalommal rendelkeztek. A nekik való kiszolgáltatottság keltette ellenszenv jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a forradalom kitörését követően a hadsereg csak nagyon visszafogottan, mérsékelten volt hajlandó együttműködni az ÁVH-s egységekkel.

A sorállomány hangulata természetesen szorosan összefüggött a lakosság hangulatával. Az 1953-as enyhülést követően ismét erősödött a falura nehezedő nyomás, az életszínvonal megkezdett emelkedésének visszafogása kellően éreztette hatását. A hadseregben uralkodó szigorú, sok esetben kegyetlen bánásmód, a parancsnokoknak való teljes kiszolgáltatottság, valamint a civil világban tapasztaltnál is erőteljesebb politikai manipuláció tovább növelte a besorozottak elégedetlenségét.

Mindez erősen meggyengítette a néphadsereg hadrafoghatóságát bármilyen ellenséggel szemben. Az esetlegesen a fennálló rend elleni megmozdulás elfojtására pedig még kevésbé volt alkalmas, hiszen a reformeszmék tért hódítottak a hadsereg állományában, és egyre gyakrabban vettek részt tisztek is a Petőfi Köri vitákon. Ezzel tisztában volt a katonai és a pártvezetés, valamint a szovjetek is. A vezérkarban nem sokkal a forradalom kitörését megelőzően készült el egy belső jelentés, amely a fentebb vázolt gondokat összegezve arra a megállapításra jutott, hogy komoly politikai kihívás, erőpróba esetén a vezetőség nem számíthat a hadsereg fenntartások nélküli támogatására.

A hadsereghez hasonlóan bizonytalan volt a rendőrség megbízhatósága, és egy esetleges megmozdulással szembeni felhasználhatósága. Stabilitását nagyban aláásta, hogy 1953-ban szovjet mintára Magyarországon is egy kézbe került a rendőrség és az állambiztonsági erők irányítása. Az eredeti elképzelés szerint ez az ÁVH betagolását, ellenőrzésének, felügyeletének (erős) kézbe vételét jelentette volna. A valóságban azonban az ÁVH a fölállított főosztályokon belül is megőrizte különállását, hatalmi súlyát, mindez pedig csak nyilvánvalóbbá tette kivételezett helyzetét a rendőrséggel szemben, nem véletlen tehát, hogy Gerő Ernőt egy ÁVH-s tábornok, Piros László követte a belügyminiszteri poszton. Mindennaposakká váltak a súrlódások, az ÁVH számos esetben beavatkozott a rendőrség ügyeibe, amelynek állománya ugyancsak nem maradt érintetlen a reformszellem terjedésétől, a tisztek közül is egyre többen szorgalmaztak valódi változásokat, tényleges megújulást. Ha túlzó is volt Andropov nagykövet vészjelzése ("a budapesti rendőrség vezetése teljes egészében egyetért Nagy programjával"), volt benne igazság.

De még a párt ökle, maga az Államvédelmi Hatóság is megingott a forradalmat megelőző időszakban, ezt bizonyítja, hogy egyre többen szereltek le a saját kérésükre, miközben 1956 elején jelentősen csökkentették az ÁVH létszámát, ami eleve komoly elégedetlenséget keltett az állományban. A szervezet - a hadsereghez hasonlóan - elvesztette hajdan teljhatalmú vezetőjét, Péter Gábor elítélését pedig, ha csak nem sokkal a forradalmat megelőzően is, de további eltávolítások, sőt letartóztatások követték (a PB már 1956 augusztusában határozott az ÁVH több vezetőjének bíróság elé állításáról). A rehabilitációk állandóan napirenden tartott fenyegetése, a bűnösök megnevezésének és megbüntetésének egyre többek által hangoztatott igénye természetesen megrettentette és gyengítette az állományt, melynek tagjai nemcsak parancsnokaik zuhanását tapasztalhatták, de azt is, hogy a kiszabadultak közül számosan visszakerültek a politikai vezetésbe, és várható volt, hogy szorgalmazni fogják egykori fogvatartóik, megkínzóik felelősségre vonását. Kádár János egy őszi PB-ülésen megbírálta az ÁVH-t, és személy szerint Piros belügyminisztert. A szovjetek magyarországi belügyi főtanácsadója jelentette is Moszkvának, hogy "az egészségtelen hangulatok terjedőben vannak az államvédelem munkatársainak egy része körében is".

4. A forradalom kapujában

1956 nyarára a szovjet vezetés elérkezettnek látta az időt az újabb politikai intervencióra, hiszen a helyzet már nemcsak a Kremlben, de az egész szocialista táboron belül nyugtalanságra adott okot: félő volt, hogy Magyarországon "váratlan, kellemetlen esemény" történik. Ennek valószínűségét növelte a lengyelországi Poznanban bekövetkezett megmozdulás, ahol a biztonsági erők fegyverrel verték szét az élet- és munkakörülményeik javításáért tüntető munkásokat. Az összecsapásnak közel száz halálos és több száz sebesült áldozata volt. Hasonló eset elkerülése végett Anasztasz Mikojant, az SZKP liberálisnak számító, válságkezelő követét küldték Magyarországra, széles körű felhatalmazással. Mikojan - miután megérkezése után kellően tájékozódott - két javaslatot dolgozott ki a válság elhárítására. Az első a párton, a pártvezetésen belüli egység helyreállítását célozta. Szakítva az eddigi politikával, belátta Rákosi menesztésének elkerülhetetlenségét - az első titkárt egészségi állapotára való tekintettel, érdemei elismerése mellett mentették fel legfőbb funkciójából, de továbbra is az Országgyűlés és a Központi Vezetőség tagja maradt. Rákosi menesztése mellett fel kívánta frissíteni a pártvezetést annak érdekében, hogy az új grémium teljes elvi és gyakorlati egységben láthasson hozzá a halaszthatatlan feladatok megoldásához: az ellenzéki központok szétveréséhez, az ellenzéki agitáció, propaganda teljes megszüntetéséhez. Mikojan jelentése Budapestről az SZKP Központi Bizottságának

Rákosi felváltása Gerő Ernővel - ahogy az várható volt - semmit sem oldott meg, sőt mintegy eszkalálódott a válság. Az első titkár menesztése elbizonytalanította azokat a csoportokat, amelyek számára az ő személye jelentett garanciát, és Gerő Ernő utódlása nem biztosította azok támogatását, akik ellene voltak Rákosi politikájának. Ugyanakkor Rákosi eltávolítását nem kapcsolták össze a pártvezetés felfrissítésével, így az ő káderei megőrzött funkcióik révén továbbra is befolyásuk alatt tudták tartani a legfelső vezetést is. Fennmaradt a PB megosztottsága, a legalapvetőbb kérdésekben sem tudtak egységes álláspontot kialakítani, ennek következtében viszont lehetetlen volt a kihívások megválaszolása, a problémák megoldása. Andropov levele az SZKP KB Elnökségének Sőt egyre szélesebb csoportok fordultak szembe a vezetéssel, Andropov 56 októberében úgy értékelte a helyzetet, hogy "a PB nem rendelkezik támogatással sem a párton belül, sem a nép körében... nem látják egyelőre a helyzetből a kiutat", vagyis egyre inkább képtelenné válik a válság megoldására, az ország vezetésére. Gerő Ernő Andropov közvetítette üzenete már-már nyílt segélykiáltás volt: "a helyzet az országban »rendkívül komoly és tovább romlik«". Annak érdekében, hogy a még mindig húzódó és egyre veszélyesebb Nagy Imre-kérdést sikerüljön megoldani, felmerült Nagy visszavétele a pártba, erre azonban az egykori miniszterelnök sokáig csak a vitás kérdések előzetes tisztázása esetén volt hajlandó, vagyis ha vele saját korábbi, 1953-as programja is visszatérhet. A nyilvános önkritikát Nagy 1956 szeptemberében is elutasította, ennek ellenére október elején sor került visszavételére, a kérdések tisztázása nélkül.

Semmi nem valósult azonban meg Mikojan másik javaslatából: nem sikerült a támadás az ellenzéki központok ellen, ezt a hatalom meg sem kísérelte. Még a nyáron, nem sokkal leváltása előtt maga Rákosi is úgy értékelte a helyzetet, hogy azon már drasztikus eszközök alkalmazása sem segít, hiába tartóztatnának le egyeseket, nyomban újak állnának a helyükre. A megingott vezetésnek ilyen lépések megtételére már nem volt ereje.

Hozzájárult a hazai gondok megoldásának elodázásához, hogy az újnak kikiáltott vezetés számos régóta halasztódó külpolitikai probléma sürgős megoldására is rákényszerült. Gerő Ernő három hónapos országlása alatt alig egy hónapot töltött Magyarországon. Meg kellett oldania a jugoszláv kérdést, el kellett érnie, hogy Tito a megbékélést demonstrálva fogadja őt. Ez korántsem volt egyszerű, hiszen Tito nem csinált titkot belőle, hogy nem tartja kielégítőnek a magyar párt élén bekövetkezett személyi változást, és nem sok hajlandóságot mutatott a Gerő Ernővel való találkozásra. Ezt hosszú moszkvai tárgyaláson kellett előkészíteni. Kádár, a párt második embere Kínában tárgyalt, így a legnehezebb napokban dönteni képes, tudó, merő vezetők nélkül maradt a párt (és az ország).

Egyre erősödtek a korábbi tendenciák. Kiteljesedett a sajtó lázadása. Mikojan már 1956 nyarán, még Rákosi leváltása előtt arról számolt be, hogy "a hatalom napról napra egyre inkább kicsúszik az elvtársak kezéből. Kialakulóban van az ellenséges elemek párhuzamos központja... A sajtó és a rádió kikerült a KV ellenőrzése alól." De általában is kiszélesedett az elégedetlenek tábora. A Nagy Imre félreállítása után visszahozott erőltetett iparfejlesztés, és ennek áraként a meghozott restrikciós intézkedések, az ismét megnövekvő terhek, amelyek legnagyobb részt megint csak a mezőgazdaságot sújtották, megerősítették az ország szembenállását a rendszerrel. Megszigorították a beszolgáltatást és a szabadpiaci értékesítés feltételeit, korlátozták a téeszekből való kilépés lehetőségét. Új lendületet vett a szövetkezetesítés, és ennek árnyékában a tagosítások. Párhuzamosan rendezték (emelték) az ipari normákat, és a dolgozók által fizetendő nyugdíjjárulékot. Semmi jót nem ígértek a II. ötéves terv nyilvános vitára bocsátott irányelvei, amit nemcsak a szakmai körök utasítottak el, de a lakosság is elkeseredéssel vette tudomásul, hogy minden változtatás nélkül erőlteti a vezetőség a régi, kudarcot kudarcra halmozó gazdaságpolitikát. A lakosság életszínvonala még 1956-ban sem érte el az 1938-as - jólétinek az akkori Európában sem nevezhető - szintet.

Továbbra is válságos volt a lakáshelyzet. Sokan emberi lakásnak nem tekinthető kalyibákban éltek, többeknek azonban ilyen lehetőség sem jutott. A kiemelt szocialista nagyberuházásokon dolgozók jelentős része embertelen körülmények között lakott közös barakkokban Sztálinvárosban és Komlón, ezek a települések egyben a bűnözés melegágyai is voltak. Az ellátás itt még rosszabb volt, mint máshol, pedig mindenütt voltak hiánycikkek, miközben a kapható áruk minősége is alacsony volt. A falura nehezedő nyomás és az erőltetett nagyberuházások jelentősen megnövelték a lakóhelyüktől távol munkát vállalni kényszerülők, az ingázók számát, akik az év nagy részét családjuktól távol, hiányos felszereltségű tömegszállásokon, úgynevezett munkásszállókon kényszerültek eltölteni. Rosszak, egészségtelenek voltak a munkakörülmények, a produktivitás emelésének túlhajszolása miatt az üzemekben nem törődtek a munkavédelemmel, gyakoriak voltak a munkahelyi balesetek.

A gondokat tetézte a fizetésekben mutatkozó indokolatlan aránytalanság. Az alacsonyra szorított bérek eleve lehetetlenné tették a szakmunka, a minőségi munka megfelelő díjazását, amit tovább növelt az egyoldalú mennyiségi szemlélet. Általában jobban keresett az egyszerű, mechanikus feladatot végző betanított munkás, mint azok a szakmunkások, technikusok, akik a gépek beállítását, a mintadarab legyártását végezték. De óriási különbségek voltak az egyes ágazatok között is. A nehéziparban - elsősorban a leginkább favorizált kohászatban, vasiparban, bányászatban - dolgozók sokszorosát keresték annak, mint amit hasonló munkát végző faipari vagy textiles társaik. Különösen nehéz volt a fiatal szakmunkások helyzete, akiknek a fizetése a megélhetéshez minimálisan szükséges havi ezer forinttól is messze elmaradt. A SZOT korabeli felmérése szerint a háromgyerekes családoknak több mint ötven százaléka a létminimum alatt tengődött. Bogár Károly: A miskolci munkásság a forradalomban

Az 1953-ban kapott bő egy évnyi szünet után tehát újra nőtt a nyomás, szorult leginkább a gazdasági prés. Az ország egyre erőteljesebben szembesült azzal, hogy a fennálló körülmények között nem lehet élni; eltérő szinten, de tudott arról, hogy létezik a fennállóval szemben egy másik, leginkább Nagy Imre nevéhez kötött alternatíva. A párton belül kialakult ellenzéki csoportosuláshoz az írók, újságírók után felsorakozott az értelmiség, majd 1956 őszére szinte az egész magyar társadalom. A hatalom gyengének és tehetetlennek mutatkozott, a társadalom - amely már jó ideje elviselhetetlennek tapasztalta a rendszert - maradék bizalmát, de a félelem gátját is elvesztette. Nyilvánvalóvá vált, hogy miközben a társadalom nem akar az adott rendben élni, a hatalomnak nincs ereje azt megvédeni.

1956. október 6-án Budapesten kivégzett társaival együtt ünnepélyes körülmények között eltemették Rajk Lászlót. Széll Jenő: Rajk László temetése A szertartáson a pártvezetőkön (Apró Antal, Münnich Ferenc) kívül beszédet mondott az egykori pertárs, Szász Béla is, aki kimondta a tömeg gondolatát: "amikor százezrek vonulnak el a koporsók előtt, nemcsak az áldozatoknak adják meg a végső tisztességet, de szenvedélyes vágyuk, megmásíthatatlan elhatározásuk, hogy egy korszakot temessenek el". Szavai nem minősíthetők költői túlzásnak, hiszen a rendszer valóban romokban hevert. Soha többé!

A temetést követően a diákok mozdultak először, akik már 6-án délután antisztálinista jelszavakat skandálva tüntettek Budapest belvárosában. És miközben a pártvezetés továbbra is a régi úton maradva Jugoszláviába utazott a Titóval való megbékélést demonstrálandó, a diákok radikálisan új utat vágtak maguknak: október 16-án Szegeden a DISZ-ből kiválva megalakították önálló, független szervezetüket, a MEFESZ-t, A szegedi MEFESZ felhívása melyhez még október 23-a előtt az ország valamennyi területéről csatlakoztak a felsőoktatás diákjai. A diákok ezen lépése több, mint a forradalom felé vivő út egyik állomása, ez már maga volt a forradalom. Független szervezetet alakítottak egy olyan országban, ahol semmi sem létezhetett a párttól függetlenül. Vezetőiket önállóan, alulról, maguk választották, lehetőséget sem adva a mindent uraló MDP-nek, hogy a neki megfelelő személyt kijelölhesse. Az ifjúság egy sajátos csoportjának rétegszervezetét hozták létre, semmibe véve ezzel a hivatalos ideológiát, amely tagadta a társadalomban meglévő különbségeket.

Az 1956. október 22-én, a Budapesti Műszaki Egyetemen megtartott diákgyűlés még tovább ment. Nemcsak a MEFESZ-hez való csatlakozás mellett döntöttek, hanem a lengyelországi események Tischler János: A lengyel Október és az 56-os magyar forradalom kölcsönhatása hatására összeállították követeléseiket, és a varsói változásokkal való szolidaritás érdekében tüntetést hirdettek másnapra. Erdélyi Tibor: A budapesti műegyetem 1956. október 22-23-án Szakítva az eddigi formákkal, nem petícióval fordultak a párthoz, hanem követelésekkel, és azok alátámasztására utcai demonstrációt hirdettek. Tizenhat pontjuk pedig már a Petőfi Kör által is tiszteletben tartott tabukra sem volt tekintettel: követelték a szovjet csapatok kivonását és a többpártrendszer újbóli megteremtését. És mivel a teljes program megjelentetésére sem a sajtó, sem a rádió nem vállalkozott - pontjaik megkurtításába pedig a diákok nem mentek bele -, maguk kezdték terjeszteni stencilezett röplapjaikat az utcákon osztogatva, falakra ragasztva, de küldöttségeik szerte vitték a budapesti üzemekbe is. A műegyetemisták 16 pontja