Tito pulai beszéde

1956. november 11.


Tito: A Kádár-kormány azt képviseli, ami Magyarországon a legbecsületesebb

Tito elvtárs Pulában a Kommunisták Szövetsége isztriai aktívája előtt beszédet mondott az időszerű nemzetközi eseményekről és problémákról. Beszédét az alábbiakban ismertetjük.

A helyzet ma meglehetősen bonyolult és nem mondhatjuk, hogy nincs bizonyos veszély arra nézve, hogy nagyobb összetűzésekre kerüljön sor - mondotta bevezetőül.

Mindenekelőtt szeretnék visszatekinteni arra - folytatta -, ami Magyarországgal és Lengyelországgal történt, hogy pontos nézeteink legyenek ezekről az eseményekről. Ezek az események nagyon bonyolultak, különösen Magyarországon, ahol az történt, hogy a munkásosztálynak és a haladó szellemű embereknek nagy része fegyverrel a kézben küzdött az utcákon a szovjet fegyveres erők ellen. Amikor a magyar munkások és haladó erők tüntetni kezdtek, majd később ellenállást tanúsítottak és fegyveres akciókat indítottak a Rákosi-féle módszerek és a Rákosi-féle irányvonal további fenntartása ellen, akkor nem lehetett ellenforradalmi törekvésekről beszélni. Mondhatjuk, szomorú és tragikus dolog, hogy a reakció itt nagyon termékeny talajra találhatott és az ügyek folyását fokozatosan saját malma felé hajthatta, kihasználva a maga céljaira azt az indokolt felháborodást, ami Magyarországon valóban fennállott.

A magyarországi és lengyelországi események okai

Nagyjából tudjátok, hogy milyen okok vezettek a magyarországi és lengyelországi eseményekhez. Vissza kell térnünk az 1948-as esztendőre, amikor Jugoszlávia először adott erélyes választ Sztálinnak, és megmondotta, hogy független akar maradni, életét és a szocializmust hazájának különleges adottságai szerint akarja építeni és nem engedi meg senkinek, hogy belügyeibe beavatkozzék. Természetesen, akkor nem került sor fegyveres közbelépésre, mert Jugoszlávia egységes volt. A különféle reakciós elemek, mivel fő erejüket a népfelszabadító háborúban felszámoltuk, nem hajthattak végre különféle akciókat. Másodszor, nekünk nagyon erős, egységes és sziklaszilárd kommunista pártunk volt, mely a háború előtti időszakban és a népfelszabadító háborúban edződött meg. Erős és edzett hadseregünk is volt és ami a legfontosabb, megvolt népünk egysége, amely mindezt formába öntötte.

Amikor a hazánkra vonatkozó igazság győzött és megkezdődött a viszonyok rendezése azokkal az országokkal, amelyek a rossz emlékű határozat után megszakították velünk a kapcsolatokat, a keleti országok vezetői azt az óhajukat fejezték ki, hogy ne emlegessük azt, amit ellenünk vétettek, feledjük el azt, ami volt. Mi ebbe beleegyeztünk, csak azért, hogy az említett országokkal a helyzet minél előbb megjavuljon.

De bizonyos embereket, akik ma ismét rágalmazni kezdik hazánkat és akik a keleti, sőt egyes nyugati országok kommunista pártjainak élén állanak, továbbra is szükséges figyelmeztetni arra, amit Jugoszlávia ellen tettek ezalatt a 4-5, sőt több év alatt is, amikor Jugoszlávia egyes-egyedül állott szemtől szembe az óriási hírverőgépezettel, amikor minden irányban küzdenünk kellett, hogy megőrizzük népi forradalmunk vívmányait és azt, amit már építeni kezdtünk, a szocializmus alapjait, egyszóval, hogy letöröljük a szennyet, amit ők különféle rágalmakkal ránk akartak kenni és hogy bebizonyítsuk, hogy hol az igazság. Figyelmeztetnünk kell őket és meg kell mondanunk, hogy akkor is ugyanezek az emberek minden lehetséges módon vádolták hazánkat azzal, hogy fasiszta, hogy mi vérengzők vagyunk, hogy tönkretesszük népünket, hogy népünk nincs velünk, és így tovább. Figyelmeztetnünk kell őket, hogy emlékezzenek és el ne felejtsék, amikor most minket akarnak terhelni azokért az eseményekért, amelyek Lengyelországban és Magyarországon történtek. Ez az alattomos törekvés azoktól a megrögzött sztálinista elemektől ered, melyeknek a különféle pártokban sikerült még mindig megmaradniuk állásaikban, akik újra meg akarják szilárdítani uralmukat és ezeket a sztálinista törekvéseket rá akarják kényszeríteni népeikre, sőt más népekre is.

A Szovjetunióval annak kívánságára és kezdeményezésére mi normalizáltuk viszonyainkat. Amikor Sztálin meghalt, az új szovjet vezetőség látta, hogy a Szovjetunió Sztálin ostobaságai miatt nagyon súlyos helyzetbe, zsákutcába került, mind külpolitikai, mind belpolitikai téren. Sztálin módszereinek erőltetésével így járt a többi népi demokratikus ország is. Megértették, hogy mindezeknek a nehézségeknek mi a fő oka.

A személyi kultusz - a rendszer terméke

A XX. kongresszuson elítélték Sztálin eljárásait és az addigi politikát, de helytelenül érveltek, hogy ez az egész dolog a személyi kultusz kérdése, nem pedig a rendszer kérdése.

Márpedig a személyi kultusz tulajdonképpen egy rendszer terméke.

Ők nem indítottak harcot a rendszer ellen, vagy ha harcoltak is ellene, inkább hallgatólag tették, mondva, hogy egészében véve minden jó volt, de Sztálin, az utóbbi időben, mivel megöregedett, kicsit bolondozni kezdett és különféle hibákat követett el. Mi már kezdettől fogva azt mondottuk, hogy itt nem csupán a személyi kultuszról van szó, hanem a rendszerről, amely lehetővé tette a személyi kultusz kialakulását. Itt vannak a gyökerek.

A bürokratagépezetben, az irányítás módjában és az úgynevezett egyelvűségben, a dolgozó tömegek szerepének és törekvésének semmibevételében, az úgynevezett Enver Hodzsákban, Sehukban és az egyes nyugati és keleti pártok vezetőiben, akik szembeszegülnek a demokratizálással és a XX. kongresszus határozataival és akik sokban hozzájárultak ahhoz, hogy a sztálini rendszer megszilárduljon. Magyarországon pedig azon munkálkodnak, hogy ez a rendszer ismét felébredjen és uralomra jusson. Itt vannak a gyökerek és ezt a hibát kell kijavítani.

[...]

Rákosi régi, de nem becsületes forradalmár

Elvtársak! Ez végzetes. Amikor Moszkvában jártunk, természetesen volt szó Lengyelországról, Magyarországról és más országokról is.

Azt gondoltuk, hogy Rákosi uralma és Rákosi maga semmiféle adottságokkal nem rendelkezik ahhoz, hogy vezesse a magyar államot és belső egységet teremtsen, hanem ellenkezőleg, nagyon súlyos következményekhez vezetheti.

Sajnos a szovjet elvtársak nem hitték el ezt nekünk. Azt mondották, hogy Rákosi régi forradalmár, becsületes és így tovább. Régi, az igaz, csakhogy ez nem elegendő.

Becsületes-e? Azt hiszem, amennyire ismerem, ezt sem állíthatnám, különösen a Rajk-per és a többi dolgok után. Számomra ezek a legbecstelenebb emberek a világon.

A szovjet elvtársak azt mondták, hogy Rákosi okos, hogy sikere lesz, és nem tudják, ki másra támaszkodhatnának abban az országban. Éppen azért, mert mind állami, mind pedig pártpolitikánk a másik belügyeibe való beavatkozást ellenzi és azért, hogy újra ne kerüljünk összeütközésbe a szovjet elvtársakkal, nem kértük eléggé a szovjet vezetőket, hogy tegyék félre az ilyen együttest, mint amilyen Rákosi és Gerő. Amikor Moszkvába mentem, nagy volt a meglepetés, amiért nem Magyarországon keresztül utaztam. Én éppen Rákosi miatt nem akartam keresztülutazni Magyarországon. Azt mondottam, hogy még akkor sem mennék Magyarországon át, ha úgy az út háromszor rövidebb lenne.

Mikor ebben az országban egyre erősebb és erősebb elégedetlenség tört ki, éppen a kommunisták soraiban, amikor követelték, hogy Rákosi távozzék, a szovjet elvtársak látták, hogy így tovább nem lehet, megegyeztek, hogy Rákosi menjen. De hibát követtek el, mert nem engedték meg, hogy Gerő és Rákosi többi hívei is menjenek, akik a nép előtt kompromittálták magukat.

Rákosi menetelét Gerő maradásához kötötték. Ez pedig hiba volt, mert Gerő semmiben sem különbözött Rákositól.

Ugyanazt a politikát folytatta és ugyanazokért a hibákért felelős, mint Rákosi. Mit tehettünk mi akkor, elvtársak? Láttuk, hogy a dolgok nem mennek rendjén.

Amikor a Krímben voltunk, véletlenül Gerő is ott termett és véletlenül találkoztunk vele. Beszélgettünk is. Gerő elítélte a korábbi politikát és azt mondotta, hogy hibás volt az a politika, mert rágalmazták Jugoszláviát, egyszóval hamut szórt a fejére és kérte, hogy állítsuk helyre a jó viszonyokat, ígérvén, hogy az összes előbbi hibákat kijavítják és hogy nem térnek vissza többé a régihez.

Mi meg akartuk mutatni, hogy nem vagyunk bosszúállók és nem vagyunk szűkkeblűek, beleegyeztünk, hogy beszélgetünk Gerővel és a Magyar Dolgozók Pártjának küldöttségével, amikor az Jugoszláviába jön.

Helyre akartuk állítani a kapcsolatokat a Magyar Dolgozók Pártjával, mert reméltük, hogy majd így, a magyar pártot el nem szigetelve, könnyebben hatunk szabályszerű belső fejlődésükre. Csakhogy a dolgok már meglehetősen messzire mentek, amit nem tudtunk. Gerő Jugoszláviába jövetele és közös nyilatkozatunk már nem segíthetett. Az emberek Magyarországon már nem tűrték a sztálini elemeket, akik még tartották a hatalmat. Követelték eltávolításukat és követelték az áttérést a demokratizálódás útjára.

Gerő újra megmutatta igazi arculatát

Amikor a magyar küldöttség Gerővel az élén visszatért hazájába, Gerő - mivel súlyos helyzetbe jutott - újból megmutatta előbbi arculatát. Azt a százezernyi tüntetőt, akik akkor még tüntetők voltak, csőcseléknek nevezte és megsértette majdnem az egész népet. Képzeljétek el, mennyire vak volt ez az ember és milyen vezető lehetett! Egy ilyen válságos pillanatban, amikor minden forr és amikor az egész nép elégedetlen, csőcseléknek meri nevezni azt a népet, amely között óriási számban, sőt talán többségében kommunisták és ifjak vannak. Ez elegendő volt ahhoz, hogy a lőporos hordó meggyulladjon és felrobbanjon. Most nem arról van szó, hogy azt vizsgáljuk, ki sütötte el az első puskát...

Végzetes hiba volt a szovjet haderők behívása abban az időben, amikor még fegyverben voltak a tömegek, más ország katonaságát hívni, hogy leckét adjon az illető ország népének, még akkor is, ha lövöldözés előfordult. Nagy hiba volt. Ez még jobban felbőszítette a népet és így került sor a spontán felkelésre, amelyben a kommunisták akaratukon kívül is együtt találták magukat a különféle reakciós elemekkel.

A reakciós elemek beavatkoztak a felkelésbe

A reakciós elemek beavatkoztak ebbe a felkelésbe és kihasználták azt a saját számukra. Talán nincs ott elég horthysta? Valamennyien tudjuk, hogy Horthynak nagy Nyugat-barát erői voltak Magyarországon, azonkívül ott voltak a nyilaskeresztesek, különféle más reakciós elemek, Nagy Ferenc és így tovább. Egyszóval volt ott igen sok ember, aki nem volt híve a kommunizmusnak, aki nemcsak Rákosi-ellenes, hanem ellenzi a szocializmust is. És mindezek az elemek belekeveredtek a forradalomba. Ezek a reakciós erők nem merték felemelni fejüket, habár sokszor szólították fel őket külföldről felkelésre, és külföldről segítséget is kaptak. Nem volt sem erejük, sem bátorságuk felkelni mindaddig, amíg azt hitték, hogy a párt egységes és sziklaszilárd. Mihelyt azonban látták, hogy a párt kettészakadt és hogy a párttagság óriási része felkel a Rákosi-klikk és a múlt maradványai ellen, rögtön beleavatkoztak ők is.

Ezek a reakciós erők nagyon gyorsan, két-három nap alatt megmutatták igazi arcukat, amikor a nép felháborodott minden ellen, ami a múltban történt.

Az akkori vezetőség azonban nem mutatta meg, hogy el akarja távolítani azokat az elemeket, akik felháborították a magyar népet, és nem mutatott nagy hajlandóságot arra, hogy a szocializmus fejlődésének egy valóban magyar útjára lépjen, tekintetbe véve ennek az útnak minden belső sajátosságát. Így a dolgok gyorsan más irányt vettek, és a reakció egyre erősebben uralkodni kezdett. Egy klikk elleni indokolt felháborodás és felkelés volt ez, amely átalakult az egész nép felkelésévé a szocializmus, a Szovjetunió ellen. A kommunisták, akik pedig a felkelők soraiban voltak, mielőtt a reakció vette kezébe a dolgokat, akarva, nem akarva, végül harcban találták magukat nem a szocializmusért, hanem a régire való visszatérésért. A kommunisták akaratuk ellenére kerültek ilyen helyzetbe.

Ha a Nagy Imre-kormány erélyesebb lett volna...

Meg lehetett-e ezt most akadályozni? Úgy látszik, késő volt már.

Ha a kormány erélyesebb lett volna, ha nem ingadozott volna ide-oda, ha elszántan fellépett volna az anarchia és a kommunistáknak a reakciós elemek részéről történő öldöklése ellen, ha elszánt ellenállást tanúsított volna a reakcióval szemben, a dolgok talán helyesebb útra kerültek volna, talán nem került volna sor a szovjet hadsereg közbelépésére. És mit tett Nagy? Fegyverbe szólította a népet a szovjet hadsereg ellen és kérte a nyugati országokat, hogy avatkozzanak be. Nyugaton ezt a beavatkozást óriási mértékben kihasználták. Az imperialisták használták ki, akik alig várták, hogy megtámadják Egyiptomot. Egyiptomot éppen a magyar tragédiának ebben a fázisában támadták meg, remélve, hogy a Szovjetunió nagyon el lesz foglalva és nem képes beavatkozni az agresszió ellen. Magyarországon így került sor az újabb harcokra. A szovjet csapatokat megerősítették. Nagy megszökött, és új kormányt alakítottak. Mondhatom, elvtársak, hogy ezeket az embereket az új kormányban személyesen ismerem, és véleményem szerint azt képviselik, ami Magyarországon a legbecsületesebb.

Szenvedtek Rákosi alatt, börtönökben voltak és őszintén egy új fejlődés hívei.

Ezt mutatja a program, amit Kádár kihirdetett, és amit ti is olvastatok. De a szovjet közbelépés gyengíti az egész programot és a kormány nagyon súlyos helyzetben van. Felmerült most a kérdés: szükséges volt-e a szovjet közbelépés? Az első közbelépésre nem volt szükség.

Az első közbelépés, amelyre Gerő felhívására került sor, teljesen hibás volt.

A másik hiba abban rejlett, hogy a felelős emberek ahelyett, hogy a második közbelépésre vártak volna, nem tették meg rögtön azt, amit később megtettek, amikor a második szovjet beavatkozásra került sor, vagyis nem teremtettek új kormányt, nem adtak ki a deklarációt. Ha előbb alakítottak volna új kormányt és deklarációt adtak volna ki, a munkás és kommunista erők valószínűleg elkülönültek volna a reakciós elemektől, és könnyebb lett volna kilábalni ebből a válságos helyzetből.

Egy harmadik világháború veszélye

Még mielőtt a második szovjet beavatkozásról szólnék, el kell mondanom, hogy a magyarországi helyzet olyan lett - és erről bizonyára ti is sokat olvastatok -, hogy már világosan látszott, milyen borzalmas gyilkolások következnek majd be, milyen borzalmas polgárháború van kilátásban Magyarországon, ahol a szocializmus alapjait, meglehet, teljesen aláásták, és ami miatt egy harmadik világháborúra is sor kerülhetett volna.

A szovjet kormány ugyanis nem tűrhette volna el a Nyugat beavatkozását, a horthysták, a régi reakciósok uralomra jutását. De mit is csináltak ezek a reakciós elemek? Már az imént elmondottam, hogy ezek az elemek egykettőre megmutatták valódi arculatukat. Világos volt, hogy ezek az elemek egyre nagyobb teret hódítottak maguknak, mert hiszen elrendelték, hogy többé nem szabad használni az elvtárs szót, elrendelték, hogy le kell tépni a vörös csillagot. Világosan látszott ez abból is, hogy a kommunista nem merte többé azt mondani, hogy kommunista, mert ellenkező esetben végeztek volna vele. Látszott ez abból is, hogy kommunistákat felakasztottak. Ha mindez csak egy esetben fordult volna elő, csak akkor nem lett volna oly borzalmas, ha egy csoportnyi ember végezte volna, de ez általános mészárlás volt. Sopronban 20 kommunistát akasztottak fel. Az utcákon fogdosták és gyilkolták meg az embereket, csupán azért, mert sárga cipőt hordtak, azért, mert sárga cipőt leggyakrabban a rendőrség tagjai viseltek. Behatoltak a házakba, és öldösték a kommunistákat. Ezt cselekedte a szabadjára engedett fasiszta, reakciós csőcselék.

Nagy Imre kormánya semmit sem tett, hogy ezt megakadályozza.

Szüntelenül siránkozott a rádión keresztül, segítséget hívogatott, ahelyett, hogy harcolt volna az ilyesmi ellen és valami úton-módon akaratát nyilvánította volna arra, hogy útját állja a kommunisták és a haladó szellemű emberek legyilkolásának. Ehelyett kiáltványt adott ki, azaz szózatot, amellyel lemondott a varsói egyezményről, hogy kinyilvánítsa az ország függetlenségét stb. Mintha az adott pillanatban ez lett volna a legfontosabb! Mintha a varsói egyezményből való kilépés jelentett volna valamit!

Az ellenforradalom katasztrófa lett volna

Sokan teszik fel a kérdést, miért került sor a második szovjet beavatkozásra. Világos, hogy eddig is mondottuk és a jövőben is mindig hangoztatni fogjuk, hogy ellenezzük a beavatkozást és az idegen fegyveres erők igénybevételét.

De mi volt a biztatóbb: polgárháború, ellenforradalom, egy új világháború, vagy pedig a szovjet csapatok beavatkozása, akik már egyébként is ott voltak. Az említettek egy része katasztrófa, az utóbbi pedig, vagyis a szovjet csapatok beavatkozása, hiba. Teljesen érthető, elvtársak, hogyha ez megmenti a szocializmust Magyarországon, akkor bár ellenezzük a beavatkozást, elmondhatjuk majd, hogy a szovjet intervenció szükséges volt.

De ha ők előbb megtették volna a szükséges intézkedéseket, nem került volna sor semmiféle katonai intervencióra. Ez a hiba azért következett be, mert ők még, sajnos, mindig azt hiszik, hogy a fegyveres erő - minden.

A fegyveres erő azonban nem oldhat meg mindent. Íme, nézzétek csak, hogy egy gyengén felfegyverzett, úgyszólván puszta kezű nemzet milyen elkeseredett ellenállást tanúsít akkor, amikor van egy célja: az a cél, hogy felszabaduljon és független legyen. Ezt a népet többé az sem érdekli, hogy milyen lesz ez a függetlensége, nem érdekli, hogy az országban restaurálódik-e a burzsoázia és a reakciós rendszer, csak az a célja, hogy kivívja nemzeti függetlenségét. Ez jutott túlsúlyba a nemzet gondolatában, érthető, hogy megint csak azt mondhatom, hogy az az első beavatkozás a legrosszabb, ez a második pedig, vagyis a szovjet csapatok intervenciója szintén rossz. De ha ahhoz vezet, hogy megóvja a szocializmust Magyarországon, azaz, ha biztosítja a szocializmus további építését ebben az országban és a békét a világban, akkor egy napon ez is pozitívvá válik, de csak úgy, ha a szovjet csapatok kötelességszerűen kivonulnak abban a pillanatban, mihelyt a helyzet rendeződik és elcsendesedik. Ezt meg is mondtuk a szovjet elvtársaknak. Semmit sem titkolunk előttük.

A sztálinista módszerek csak kompromittálhatják a szocializmust

A szovjet elvtársak azt mondták, hogy csapataik kivonulnak, ha bekövetkezik az, amit az előbb említettem.

Tudni kell, hogy a Szovjetunió is pillanatnyilag nehéz helyzetben van. Világosság gyúlt most agyukban és látják, hogy itt nemcsak a horthysták harcolnak, hanem a gyári munkások és bányászok is, az egész nemzet.

Fejtegetéseim után feltehettek kérdéseket, mert egyes dolgokat nem mondtam el eléggé világosan. Egyben azonban legyetek meggyőződve: éspedig abban, hogy mi sohasem tanácsoltuk nekik, hogy katonasággal menjenek Magyarországra. Mi sohasem adtunk ilyen tanácsokat, és ezt most sem tehetjük, amikor válságba jutottak.

Ebben a nehéz helyzetben mást nem mondhatunk nekik, csak azt, hogy tegyék jóvá a régi hibákat.

Ebben rejlik a dolog lényege. Ezek szerint nálunk vissza kell utasítani az olyan híreszteléseket, melyek a szovjet intervencióban csupán beavatkozási cselekedetet látnak. Ez nem helyes, erről én, elvtársak, mélyen meg vagyok győződve. Mély meggyőződésem továbbá, hogy az a sok vér, amely Magyarországon folyt, és azok a nagy áldozatok, amelyeket a magyar nép hozott, pozitív hatásúak lesznek. A szovjetunióbeli elvtársak, sőt a sztálinista elemek agyában is világosság gyúlt, belátják, hogy így többé nem lehet dolgozni. Nem, így többé nem lehet dolgozni.

Mindannyiunk tragédiája abban rejlik, hogy a szocializmust egy óriási csapás érte. Kompromittálták. Emlékeztek-e rá, elvtársak, milyen gyakran hangoztattuk, hogy az ily módszerek csak kompromittálhatják a szocializmust. Igen, ezt mondottuk. Nincs szándékomban és nem szeretném, ha mi most ezért a mellünket vernők, örülnénk, és így beszélnénk: megmondtuk mi ezt nektek, hogy nem lesz így jó! E tragédia alkalmával csak egy dolgot szeretnék mondani: a különféle kommunista pártok felelőtlen elemei, amelyek még mindig sztálinista módszerekkel vannak hatalmon, nagyon rossz támogatást nyújtanak a Szovjetuniónak, ha azt tanácsolják neki, hogy úgy járjon el, ahogyan ők gondolják.

Úgy vélem, ezekben a pártokban vannak becsületes kommunisták, akik sokkal távolabb látnak ezeknél a különféle sztálinistáknál. És ha azt akarják, ott is javuljon a helyzet, de nem olyan módon, mint ahogy ez Magyarországon történik, hanem békés, kommunista módon, akkor bírálniok kell a negatív dolgokat, meg kell hallgatniok a tömegek hangját, a párttagok hangját, az egész nép hangját, mert ezek a jósok és tanácsadók továbbra is ilyen romboló módon hatnak, és ha továbbra is célszerűnek tartják, hogy rágalmazzák hazánkat, ha továbbra is sarat dobálnak ránk, akkor természetes, hogy a szocializmus még nehéz órákat él majd át.

[...]

Kádár kormányát támogatnunk kell

A jelenlegi magyarországi események fejlődését szemlélve, mégpedig abból a szempontból, hogy szocializmus van-e vagy ellenforradalom, nekünk Kádár mostani kormányát kell támogatni, segítenünk kell rajta, mert nagyon nehéz helyzetben van.

Meg kell fékeznünk mindazokat az elemeket, amelyek most felelőtlenül az oroszokat hibáztatják. Igen, a szovjet elvtársak felelősek azért, mert nem látták előbb és nem javították ki a Rákosi-uralom hibáit, s mert nem tették lehetővé, hogy előbb jöjjenek azok az emberek, akikben az egész munkásosztálynak és az egész nemzetnek bizalma volt. Lehetetlen, hogy egy vezető ráerőszakolja magát egy népre.

Lengyelországban stabilizálódik a helyzet, de nem éppen biztos. Ott ugyanazok az elemek hatnak, akik ellenzik Lengyelország és a Szovjetunió jó viszonyát. Ti tudjátok, hogy azok a lengyelek, akiknek reakciós felfogásaik vannak, gyűlölik az oroszokat és a Szovjetuniót. El kell különíteni a lengyel népet a reakciótól, amely nemcsak a Szovjetuniót gyűlöli, hanem a szocializmust is. Lengyelországban a kommunistáknak és a munkásosztálynak széles a látókörük, tudják, hogy milyen támogatást adhat nekik a Szovjetunió. Például a Szovjetunió támogatása nélkül a lengyelek nehezen védhetik meg az Odera-Neisse-határt, amelyet a németek soha nem ismertek el és amelyet vissza akarnak venni. Egyszóval, itt kölcsönös segítségre és támogatásra van szükség. Ugyanígy szükség van arra is, hogy mi a lengyel kormánnyal és párttal a legszorosabb érintkezésben dolgozzunk és segítsünk nekik, amennyit tudunk. A lengyel elvtársakkal együtt küzdeni kell az olyan törekvések ellen, amelyek a különféle más pártokban, akár a keleti országokban, akár Nyugaton mutatkoznak.

Elvtársak, ez a harc súlyos és hosszan tartó lesz. Már most valóban arról van szó, hogy a kommunista pártokban győz-e az az új irányvonal, amely tulajdonképpen Jugoszláviában kezdődött meg, s amely számára meglehetősen sok elem teremtődött meg a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán hozott határozatokban. Arról van szó, hogy győz-e ez az irányvonal, vagy pedig ismét a sztálini vonal lesz a győztes. Jugoszlávia nem gubózhat be önmagába. Minden irányban dolgoznunk kell. Dolgoznunk kell eszmei téren, találkozókkal, beszélgetésekkel, hogy az új szellem győzzön. Attól sem kell vonakodnunk, hogy nyíltan bíráljuk azt, ami ezekben a pártokban nem jó.

[...]

Jobban, mint eddig valaha is, minden erőnket a béke megőrzésének irányában kell felhasználnunk.

Hogy továbbra is ezt a pozitív szerepet játszhassa, azt hiszem, folytatni kell ezt a következetes politikát, amit eddig folytattunk és meg kell őrizni erőnket - fejezte be beszédét Tito elvtárs.


(Közli: Népszabadság, 1956. november 17.)

(Megjelent: Egy népfelkelés dokumentumaiból, 1956. Vál.: Korányi G. Tamás. Budapest, 1989. 128-139. l.)