Soha többé!

1956. október 6.

Pártunknak, a kommunisták pártjának, küzdelmes történelme folyamán sok katonája veszett el. Sok magyar kommunista bizonyította vértanúhalálával is, hogy kommunisták számára nem lehet nagyobb, szentebb semmi sem, mint dolgozó népének érdeke, hazájának szabadsága. A párt sok kiemelkedő, vezető harcosa van vértanúink között. S ezek közé, a legnagyobbak közé tartozik az a négy elvtársunk is, akiket ma temet el a párt és az ország.

Rajk László elvtárs, a magyar kommunista mozgalom kimagasló alakja, Szőnyi Tibor, Pálffy György, a Központi Vezetőség volt tagjai és Szalai András, a Központi Vezetőség káderosztályának volt helyettes vezetője nem az ellenforradalom terrorjának esett áldozatul. Nekik és egész pártunknak tragédiája, hogy a mi rendszerünkben vetették börtönbe és végezték ki őket; hogy a nép és a szocializmus nevében hangzott el a halálos ítélet a párt, a nép, a szocializmus hűséges - haláluk percében is hűséges -, katonái felett.

A Rajk-per és a többi provokációs ügy nemcsak az abban közvetlenül sújtott elvtársakat fosztotta meg életüktől vagy szabadságuktól és - hosszú időn át, emberek milliói szemében - kommunista becsületüktől. Ezek a provokációs perek súlyos, fájdalmas, ma is eleven sebet ejtettek pártunk becsületén is. Nemcsak a közvetlenül sújtott elvtársak voltak a provokációs perek áldozatai, hanem maga a párt is. A párt nagyszerű harcaira és sikereire vetettek árnyékot ezek a perek és törvénytelenségek; a párt kommunista eszméjét, igazságszeretetét és humanizmusát gyalázták meg.

Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor, Szalai András és a többiek tragédiája veti a legélesebb fényt azokra a káros és bűnös eszközökre, amelyek a személyi kultusz elburjánzása következtében az államvédelmi munkában, a törvénykezésben, de a pártéletben, s társadalmi életünk számtalan területén is érvényesülhettek. Rajk elvtársnak és vértanútársainak sorsa minden kommunistát rá kell hogy döbbentsen arra, milyen szakadékhoz vezet az az út, mely a pártdemokrácia elhanyagolásával, a kollektív vezetés elveinek és a kommunista igazságérzetnek megsértésével kezdődik. A Rajk-tragédia a legsúlyosabb vádbeszéd a személyi kultusz ellen.

Nem véletlen, hogy ártatlanul kivégzett vagy bebörtönzött elvtársaink rehabilitálása is késedelmet szenvedett, amikor meg-megtorpant a személyi kultusz elleni harc, a szocialista törvényesség megszilárdításáért folyó munka, a szocialista demokrácia fejlesztésének munkája. Nem lehetett egy lábbal haladni, a másikkal egy helyben topogni. Nem lehetett határozottan leszámolni a törvénytelenségekkel - s egyúttal megőrizni a személyi kultusz sok maradványát, párt- és állami életünk demokratizmusának sok csorbáját, kezdetlegességét. De nem lehetett határozottan előrehaladni a szocialista demokratizmus fejlesztése útján sem teljes rehabilitáció nélkül, az igazság kimondása nélkül.

Ez egyúttal választ ad arra a mindnyájunkat gyötrő kérdésre: Mit kell tennünk, hogy soha többé, soha-soha többé ne lehessen lábbal tiporni törvényeinket, szocialista igazságérzetünket és humanizmusunkat? Minden tettünkkel és minden gondolatunkkal szolgálnunk kell a párt harcát rendszerünk igazságosságának és demokratizmusának fejlesztéséért.

Tegyük fel a kérdést: kell-e a pártot, a párt erejét és egységét, szilárdságát és fegyelmét félteni attól, hogy kimondjuk az igazságot a provokációs perekről? Igaz, kommunisták számára drága, nagyon-nagyon drága a párt, annak ereje és egysége. A párt ereje - a nép ereje. De a mi pártunknak sok kárt okozott már az, hogy rossz úton, rossz módon, rossz eszközökkel akartuk erejét és fegyelmét őrizni. A párt erejét, a pártegységet csak gyengíthette, lazíthatta a huzavona a rehabilitáció körül, a dolgozók igazságérzetének kielégületlensége. Ezt a huzavonát, a mi hibánkat igyekeztek is kihasználni a párt ellen, a párt egysége ellen. A párt erejét és egységét éppen világos és félreérthetetlen helyes politikájával kell növelni és szilárdítani, azzal, hogy a legkövetkezetesebben elhatároljuk a pártot a múltban elkövetett hibáktól és bűnöktől, s hogy az egész párttagság, az egész nép segítségére támaszkodunk abban a harcban, amelyet szocialista demokráciánk teljes kibontakozásáért vívunk.

A párt tudatában van annak, hogy Rajk László elvtársnak és más elvtársainknak kivégzése, a szocialista törvényesség sorozatos súlyos megsértése nagyon nagy kárt okozott a nemzetközi munkásmozgalomnak is. Különösen fájlaljuk, hogy a Rajk-per, amelyet a jugoszláv elvtársaink ellen szervezett provokációhoz kapcsoltak, ürügyet szolgáltatott ahhoz, hogy ezt a provokációt rendkívüli módon kiélezzék. Annál határozottabban kell biztosítani, hogy soha többé ezekhez fogható hibák és bűnök elő ne fordulhassanak. Népünk, hazánk iránti kommunista kötelességünk mellett a nemzetközi munkásmozgalom iránti internacionalista kötelességünk is arra kell hogy késztessen minden párttagot, hogy minden erejével és tudásával segítse teljes fényében helyreállítani a párt és a magyar népi demokrácia nemzetközi tekintélyét, becsületét a haladás, a demokrácia minden híve szemében.

A mi pártunk a magyar nép szabadságharcában született, nagy harcokban és súlyos megpróbáltatások között nőtt fel, haladt előre. Tántoríthatatlan hirdetője volt az emberiség legnagyobb felszabadítói, Marx, Engels, Lenin eszméinek. A megpróbáltatások, a súlyos üldözések sosem tudták megtörni, mert minden vérveszteség után újra és újra megerősíthette sorait a munkásosztály, a dolgozó nép legjobbjaival, legáldozatkészebb fiaival. Nem tudták megtörni a legsúlyosabb megpróbáltatások sem, mert a nép szabadságának és igazságának szeretete hatalmas, megtörhetetlen erkölcsi erővel ruházta fel. Nagy erkölcsi erejéről és igazságszeretetéről tanúskodik az is, hogy feltárta teljes mélységében az elkövetett hibákat és igazságtalanságokat. Meg vagyunk győződve arról, hogy a történelem elismeréssel és megbecsüléssel fog megemlékezni a Magyar Dolgozók Pártjának mai korszakáról, amelyben a hibák elleni határozott fellépéssel is bebizonyítottuk, hogy pártunk hűséges a leninizmus eszméihez, törhetetlenül hűséges a dolgozó néphez.

A párt vezetői és egyszerű tagjai megrendülten haladnak el Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András hamvai előtt. De a mély fájdalom és az önvád is arra fog ösztökélni bennünket, hogy gyökeresen számoljuk fel a múlt minden hibáját, és minden akadályt legyőzve, tántoríthatatlanul haladjunk előre a Központi Vezetőség júliusi határozatának útján, a pártdemokrácia és a szocialista demokrácia következetes fejlesztésének útján.

Örök fájdalommal a szívünkben fogunk gondolni azokra a drága elvtársainkra, kiknek hamvait annyi esztendővel haláluk után most helyezzük nyugovóra. Halottakat nem lehet feltámasztani. De emléküknek a legnagyobbal akarunk áldozni, amivel kommunisták áldozhatnak: azzal, hogy érettük, helyettük is küzdeni fogunk.

(Közli: Szabad Nép, 1956. október 6.)

(Megjelent: Egy népfelkelés dokumentumai, 1956. Vál. és szerk.: Korányi G. Tamás. Budapest, 1989. 31-33. l.)