Horváth István 1936-ban született Budapesten. Hét általános iskolai osztály elvégzése után Csepelen kitanulta a hegesztő szakmát. Ezt követően rövid idő alatt számos munkahelye volt, de zömmel szerzett szakmájában dolgozott. 1953-ban tiltott határátlépés kísérletének vádjával egy év börtönre ítélték, büntetését kitöltötte. A forradalom kitörésekor Hatvanban dolgozott, de már 24-én délelőtt a fővárosba jött, Csepelen lakó süketnéma szüleihez. Másnap a tanácsháza előtti téren meghallgatta a szónoklatokat; innen a Belvárosba ment, hogy megkeresse öccsét. A Nagyvásárcsarnok közelében találkozott egy fegyveres csoporttal, melyben több csepeli ismerősét fedezte fel; fegyvert adtak neki, és hamarosan részt is vett a HÉV-állomás közelében egy tűzharcban. Ezt követően meg akarták akadályozni a Kecskeméti utca felől közeledő szovjet páncélosok továbbhaladását, azonban nem merték a harckocsik tüzét viszonozni. Délután hazament Csepelre, ahol belépett a nemzetőrségbe. Részt vett a Csepelen és Soroksáron zajló tüntetéseken, ÁVH-sok előállításában, és a szovjet csapatok elleni fegyveres harcokban. November 17-én elhatározta, hogy Nyugatra menekül, de amikor arról kapott hírt, hogy Maléter Pál még kitart csapatával a Bakonyban, meggondolta magát. Néhány társával elindult, hogy csatlakozzanak hozzájuk, de (természetesen) nem találták meg őket a hegyekben. December 12-én tudomásukra jutott, hogy a Bakonybél közelében lévő ÁVH-s üdülőben államvédelmisek vannak, elhatározták, hogy az épületet megtámadva lefegyverzik őket. A támadást nem megfelelően készítették elő, és amikor egyik társuk rálőtt az ajtót kinyitó tűzoltó főhadnagyra, a többiek azt hitték, őket érte támadás és szétfutottak. A sikertelen akciót követő napokban lefegyvereztek két pénzügyőrt. December 22-én rajtuk ütött egy karhatalmista egység, és letartóztatta a csoportot. A Budapesti Katonai Bíróság az 1957. január 10-én megtartott statáriális tárgyaláson fegyver- és lőszerrejtegetés, valamint egyéb cselekmények vádjával halálra ítélte. 1957. január 26-án kivégezték.