Kabelács Pál: A pesti srácok a forradalomban

Október 23-án otthon voltam. Késő délután jöttek a haverjaim a telepről. Hozták a hírt, hogy bent a városban lövöldöznek. Hagyjatok már, ne hülyéskedjetek! De bizony, lőnek. Na, később már hallottam, a mentőautók szirénáznak, de nem gondoltam semmire. A szürkületben úgy tűnt, mintha villámlana benn a városban. Azt mondták a haverok, hogy menjünk be. Dehogy megyek, nem akarom agyonlövetni magam! Aztán csak elindultunk. Előrementünk a telep elejére, onnan tisztán lehetett hallani a lövöldözést, a géppisztolyropogást. A jóistenit neki! Hát ezt mégiscsak meg kéne nézni! Elindultam a város felé, de akkor a haverok már nem voltak sehol. Végigmentem az Üllői úton. A Kilián laktanyánál már nagy tömeg volt. Az emberek be akartak menni az épületbe fegyverekért. Kóvályogtam ott egy darabig, hátha én is hozzájutok valami fegyverhez. Egyszer csak jött Kispestről egy tehergépkocsi, voltak rajta nyolcan vagy tízen. Kinek kell fegyver? - kérdezték. Hát odarohantam. Szerencsém volt, gyors vagyok, elkaptam egy dobtáras géppisztolyt. Kérdeztem, van-e lőszer. Tele van, mondták. Két üres teherautó is állt ott. Valaki egyszer csak azt mondta, megyünk a Rádióhoz! Menjünk! Útközben még egy csomóan fölszálltak. Mentünk a stúdió felé a Körúton, de már akkor lőttek ránk. Hogy ki, azt persze nem tudtuk és nem is figyeltük, mert már sötét volt. A Rákóczi térnél befordultunk. Valamelyik mellékutcában volt egy fegyverlerakat egy üzletszerű helyiségben, amit a sofőrök biztos ismertek, mert nem tétováztak, egyenesen odamentünk. Felhúzták a rolót, feltörték a zárat és kipakoltuk a lerakatot. A fegyvereket föltettük a kocsira, és mentünk tovább a stúdióhoz, mert útközben már hallottuk, hogy lövik az ávósok az embereket. Ahogy mentünk a stúdió felé, a tömeg megállított bennünket. Fegyvert akartak. Akkor kiosztottuk az összeset, ami még volt, végül egy se maradt. A stúdió az Uránia mozi mögött volt, onnan lőttek az ávósok kifelé. Az utcán nagy tömeg volt, alig lehetett menni. Fegyver volt nálam, hát szóltam nekik, engedjenek. De még így is alig tudtam előrehaladni, mert olyan nagy tumultus volt. Nagy nehezen bejutottam a szemközti házba. Egyenesen felmentem a padlásra. A padlásablak mellett kinyomtam két cserepet, de akkor már voltak a padláson nyolcan vagy tízen... Odajött hozzám egy harminc év körüli gyerek. Kérdi: "Milyen fegyver?" Mondom: "Dobtáras géppisztoly." "Tudod kezelni?" "Hát hogyne tudnám... Nem ördöngösség ez, ne kérdezz ilyet, akkor nem tartanám a kezemben..." Azt mondja: "Van nekem itt egy Mauser-puskám, ismered?" "Hogyne ismerném. A puska - puska. Hogy Mauser vagy karabély, ugyanaz, engem nem zavar." Annyi volt a különbség, hogy az nagyot ütött. Kaptam tőle - nem mondok sokat, de - olyan harminc-negyven darab lőszert is. Kicseréltük a két fegyvert. Nekem mindegy, mivel lövök, ha már lőni kell. Nem tudom, hány óra lehetett, kilenc, fél tíz, tíz..., az ember nem figyelt oda, hogy most éppen mennyi az idő. A lényeg az, hogy elkezdtünk lövöldözni. Nekem azt mondta ez a gyerek, hogy oda lőjek, ahol fényt látok. A fegyver villanását este már jól lehet látni. Jól van, lőjünk oda! Én aztán kifigyeltem egy helyet, mert láttam, hogy állandóan onnan jön a lövés. A Mauser-puskával - nem tudtam még, hogy mekkora lökete van, mert addig csak karabéllyal lőttem - odapörköltem. Ipari tanuló koromban rendesen jártunk lövészetre, tantárgy volt, és az az igazság, hogy nagyon jól lőttem. [...] Sötétben semmi mást nem lát az ember, csak a villanást. Villan - akkor oda lövök... Lényeg az, hogy ez egész éjszaka így ment. Aztán egyszer csak kaptunk egy olyan sorozatot, hogy jó egy órára be is szüntettük a dolgot. Mert tényleg nem sok hiányzott, hogy meghaljak. Néha hallottam, hogy a fülem mellett elmegy valami. Magam részéről elég veszélyesnek tartottam, hogy ott legyek, ezért amikor abbahagytuk, elindultam a tetőről lefelé az utcára.

Az utcán már hordták be a sebesülteket a kapu alá, mert a stúdióból a tömeg közé is lőttek, nemcsak ránk. Egy piros parolis katonatiszt - tüzér volt, ha jól emlékszem - két csillaggal a váll-lapján, rendes katonai egyenruhában irányította ott a dolgokat. Mikor meglátott engem, hátralökött, hogy "na, öcsi, menjél innen, mert eltalálnak". Pedig a vállamon volt a Mauser. "Hát - mondom -, én át akarok menni a stúdióba!" "Hogy mennél te oda, mikor ott ávósok vannak? Agyonlőnek!" "Hogy lőnének már agyon! Mit félt maga engem?" Akkor már kezdett hajnalodni. Ez a katonatiszt azt mondta a tömegnek: "Emberek, menjenek hátrább, mert most már egyre világosabb lesz, könnyebben fognak célozni." Úgyhogy kicsit odébb húzódtak, de széjjel azért nem oszlottak. Egy kis baka is előkerült valahonnan. Azt mondja a tiszt ennek a kis bakának: "Átmegyünk, de óvatosan, nehogy meglőjenek. Be kell hatolni a stúdióba, s ki kell füstölni az ávósokat, mert a stúdióra szükség van." Mondom neki, hogy én is megyek. "Sehova - mondja -, vissza, hátra!" Mondom: "Én megyek." "Azt mondtam, hogy nem jössz, akkor nem jössz!" "Méghogy én nem megyek?!" Utánuk futottam. Alighogy beértek a nagykapu alá, én is ott voltam. Azt mondja ez a tiszt: "Miért jöttél át? Mondtam, hogy ne gyere át." Mondtam, hogy "én is akarok menni". "Na jó, rendben, de nagyon vigyázz magadra!" Na, aztán így mentünk tovább.

Fölmentünk a lépcsőn, ő ment elöl egy ívtáras géppisztollyal a kezében. De az épületben már nem volt senki. Egyetlen ávós feküdt az egyik szobában a falnak dőlve, de az már halott volt. Azt mondja a tiszt: "Na ennek vége, menjünk tovább!" Megmondom őszintén, elég veszélyes volt. A mai napig sem tudom, hogy tényleg, miért volt ilyen szerencsénk nekünk hármunknak: a tisztnek, a bakának és nekem...

Amikorra végignéztük az emeleteket, jöttek velünk szembe a felkelők. Azt mondták, arra nincsenek ávósok, mert ők már megnézték... Azért ők csak elmentek arra, ahonnan mi jöttünk, s a fene tudja, miért, mi meg arra, amerről ők jöttek. Lementünk az udvarra, ott feküdtek az ávósok kiterítve. Gondolom, fenn, a szobákban lőtték le őket és onnan húzták le a holttesteket az udvarra. Amikor leértünk, akkor ez a tüzértiszt fölállt a lépcső mellvédjére és azt mondta, hogy el kell foglalni az egész épületrészt, át kell nagyon vizsgálni, mert a stúdióra szükség van. Nézzük meg a pincéket! Akkor kaptunk egy sorozatot, valószínűleg a szemben lévő háztetőről. Mindenki eldobta magát. [...]

Szóval lementünk a Rádió pincéjébe. A tisztnek igaza volt, ott bújt meg vagy tizenöt ávós. Kis sorkatonák voltak, sapka egyiken sem volt már. A tisztek persze időben eltűntek. A hátsó kijáratnál ott várta őket a kocsi. Jó néhányan megléptek. A tüzértiszt szólt nekik, hogy jöjjenek ki, kijöttek - feltartották a kezüket. "Tegyétek le" - mondta erre a tiszt. Kivittük őket az udvarra, fiatal gyerekek voltak. Odamentem kettőhöz, rágyújtottunk. Mondom: "Hova valók vagytok?" Azt mondja az egyik: "X. kerületi." "És te?" "Én csepeli vagyok." "Hát - mondom - akkor gyertek!" Odamentem a tüzértiszthez, hogy én ezt a két fiút elviszem haza, mert ott laknak, ahol én. Megengedte. Akkor mondtam nekik, hogy szedjék le a parolit, megyünk. Egészen a Kilián laktanyáig gyalog mentünk. Ott felkéredzkedtünk egy teherautóra, ami Kispest felé ment, így aztán hazavitettem magam a "kisávósokkal" együtt. Otthon szóltam a haveroknak, hogy jó volna, ha valami ruhát adnának nekik, amiben el tudnak menni, mert ha így mennek, agyonlövik őket. Most őszintén, mit tehet az a szerencsétlen sorozott ávós? Neki is azt mondták, hogy lőj, akkor lőtt, mert lőni kellett, nem volt mese.

Az anyám őrjöngött, hogy hogy képzelem, agyon fognak lőni, maradjak otthon. Hiába könyörgött szegény, visszamentem a stúdióhoz, igaz, már kicsikét melegebb körülmények közé, mint előző nap. Kapuról kapura kellett haladni, mert akkor már erősen lövöldöztek mindenütt. Akkor már nem lehetett az utcán csak úgy közlekedni. Sokan rám is szóltak, vigyázzak, mert az előbb ide vagy oda csapódott be egy lövedék.

A stúdiónál akkorra már elég sok halott volt, főleg fiatalok. Néhányan ismét felmentünk az épületbe. Az egyik szobában találtam egy géppisztolyt meg egy táskát, benne egy tárral. A fegyver is tele volt, biztos valamelyik ávós hagyta ott. A Mausert betámasztottam egy sarokba, és kicseréltem a géppisztolyra. Akkor már mindenkinek volt fegyvere. Még egy csöpp gyereket is láttam, a földön húzta maga után a puskát. El is vették tőle. Nem tudom, honnan szerezte, de a nagyobb srácok elvették tőle. Volt olyan ember, akinél két fegyver is volt, egy géppisztoly, meg egy puska...

Szóval, ahogy rakom a tárba a lőszereket a kabátom zsebéből - mert megint lőni kezdtek innen is, onnan is, hát gyorsan kiürült -, visszanézek, sehol a kollégám, azaz hát ott feküdt. Szépen telinyomták a homlokát... Ezt csak mesterlövész csinálhatta, mert ennyire tökéletesen lőni ilyen messziről csak azok tudtak. Valahogy mégse féltem, nem éreztem a veszélyt. Azt tudtam, hogy bármikor lelőhetnek engem is, mint ahogy meg is lőttek, de valahogy nem jutott el a tudatomig. Pedig mellőlem nagyon sok embert kilőttek. Én egyszerűen azon csodálkozom, hogy életben maradtam. Mintha teljesen védve lettem volna a fegyverektől. A bátyámat ugyancsak megölték. Kirohant szegény egy Ráday utcai ház kapuján, ahol egy ávóstól elszedtük a ruháját meg a szolgálati fegyverét, egy pillanatra megállt, körülnézett, és már szét is vitte egy golyó a nyaki ütőerét. Egy villanás alatt meghalt... Mire én lerohantam utána az emeletről, már halott volt. És még akkor sem éreztem félelmet. Azt hiszem, ha valaki néhányszor átéli a halálfélelmet, egy idő után már nem érdekli. Az első időszak rossz, szokatlan, amikor azonban az ember átesik a tűzkeresztségen, akkor már minden teljesen mindegy. Nincs félelemérzet.

A stúdiótól 24-én este mentem el, mégpedig azért, mert az egyik lakásban, ahol egy öreg néni jó forró rumos teát adott nekünk, hallottam a rádióban, hogy tegyük le a fegyvert, és akkor senkinek semmi bántódása nem lesz. Az öreg néni is azt mondta, fiaim, tegyétek le, mert baj lesz. Meghaltok, megölnek benneteket ezek a mocskok! De ki hitt nekik? Nem hitt senki. Otthagytam a mamit. Ahogy mentem végig a körúton, hallom, a srácok beszélik, hogy "ilyen hülyeséget! Letenni a fegyvert? Ezek nem normálisak!" Legalább éjfélig mondták egyfolytában. Ha akkor lerakom a fegyvert és hazamegyek, akkor most ki tudta volna, hogy én ott voltam? Senki. Semmi bántódásom se lett volna. Mentek a srácok a Körúton, mentem én is velük. Még este elkeveredtem ismét a Kilián laktanyához. Ott is folyt a lövöldözés. Találkoztam a sógorommal. Azt mondja: "Mi van, öcsi?" "Nincs semmi - mondom - most jöttem a stúdióból." "Mi van ott?" "Á, mondom, a híreket hallgattam." "Nem megyünk haza?" "Nem, menjen a franc..." Akkor én már ezt mondtam. "Miért mennénk?" Azt mondja: "Jó, akkor maradjunk". Valahogyan bekerültünk a Vajdahunyad utca és az Üllői út sarkán lévő házba. Felmentünk az emeletre, ahonnan már fegyverek lógtak ki. Voltak már ott vagy hatan. A lakók nem voltak a lakásban, gondolom, lementek a pincébe. Szevasztok - szevasztok. Ilyenkor nincs izé, hogy nem ismerlek, ismerlek, ki vagy, hogy hívnak... Fegyveresek vagytok? Akkor jó, szevasztok. Mi van? Hát nincs semmi. Várunk - mondták ők -, állítólag jönnek az orosz csapatok a Népliget felől. A tüzértiszt a stúdiónál azt magyarázta nekem, hogy ha leszereljük az ávósokat, minden rendben lesz... Ha Nagy Imre lesz a góré, és ha lesöprik az ávót, akkor kész, rendben van minden. Igenám, csakhogy 25-én hajnalban a Népliget felől hallottuk a harckocsik dübörgését. Az utcán már rohantak az emberek, hogy jönnek az oroszok, jönnek az oroszok! Azt nem is lehet elmesélni. Nehéz... Ott sebesültem meg... Olyan förtelmes tűzharc volt ott 25-én, hajnalban, olyan bődületes tűzharc volt, hogy nem igaz... Láttuk, ahogy jönnek harckocsival, páncélautóval. Ami a legérdekesebb, egy fikarcnyit se ijedtünk meg. Ezek a páncélautók egyébként is tökéletesen sebezhetők a tetejükön, mert nem voltak teljesen befedve. Na most, az ember fogja, bedob felülről egy égő benzines üveget, amit lehetetlen eltaposni! Ha széttörik, még jobban ég. A legtöbb harckocsit így tettük tönkre. Az is tudvalevő, hogy a harckocsinak hátul van a benzintartálya. Oda rádobta az ember a benzines üveget, a kipufogó beszívta a benzinlángot, és bődületeset robbant. Vagy ha nem, akkor addig égett a harckocsi hátulján a benzin - mert nem egy-kettő ment rá, hanem garmadával dobáltuk rá a benzines üvegeket -, amíg átmelegítette a tartályt, s az okozta a robbanást. Körülbelül három órán keresztül tartott egyfolytában ez a csata.

Amikor a Kilián mellett mentek el, onnan is kaptak jócskán golyót is, benzines üveget is. A Kiliánban rengetegen voltak, minden ablakban legalább hat ember lógott. Alul-fölül, nem is tudom, hogy álltak, mert akik alul voltak, azok a párkányra kitették a fegyvereket, de őfelettük is ott voltak a géppisztolyok.

Amikor vége lett és le akartunk jönni, láttuk, hogy eltűnt alólunk a lépcsőház. Kilőtték az egész földszintet. A Vajdahunyad utcai oldalon ereszkedtünk le az emeletről egy kötélen. Éppen ég és föld között lógtam, amikor eltalálták a lábamat. Szerencsére a golyó nem ment nagyon be, úgyhogy a kapu alatt azonnal ki is vették egy csipesszel. Fél napig, ha sántítottam miatta. [...]

Aztán én innen is továbbálltam. Akkor kerültem a Tompa utcába. Az első invázió után vártuk, hogy jön a következő, de csend lett. Még aznap, 25-én megjelent az utcán a magyar hadsereg is. Az Üllői útról a Petőfi híd felé ment egy alakulat, lehettek vagy százan. Még öt percig sem tartott, leszereltük őket. Szegények, nem önként csatlakoztak, fegyvert fogtunk rájuk, és mondtuk, adják meg magukat. Adják ide a fegyvereket. Azt mondta a tiszt, ő nem adja, vegyük el tőle. Hát én tudtam, mire érti, ő önként nem adja, mert esküt tett, nincs mese, na. Erős fedezés alatt odamentünk, és mindegyiktől elvettünk mindent, bocsássa meg a jóisten. Nagyon sok olyan katonatisztet ítéltek el, akit egyáltalán nem lett volna szabad, mert az nem átállt, hanem egyszerűen erőszakkal elvették tőle a fegyverét. Vagy egyszerűen csak nem akarta kockáztatni az életét, és önként odaadta. Miért is ne tette volna? Ki ellen kellett volna harcolnia? Hát a németek jöttek be talán? Nem..., az oroszok!

Sokszor szóltak a lakók, hogy ide vagy oda bementek az ávósok, ki kell füstölni őket, mert félnek. Nekem akkor már egy ívtáras kalasnyikovom volt, azzal mentem utánuk. Bárány Jancsi azonban - különben mi csak "Pirossapkásnak" hívtuk a svájcisapkája után - nem engedte bántani őket. Összegyűjtöttük őket szépen a Tompa utcai pincében. Jancsi azt mondta, adjunk nekik enni. Bárány nagyon rendes parancsnok volt, nagyon szerettem. A legtöbbet minket küldött ki portyázni, a Kabelácsokat. Mert a bátyáim is odakeveredtek valahogy. [...]

25-étől - ha jól emlékszem - november 4-éig egy szemernyit se aludtam. Koffeinfiolákat kaptunk, azt ittuk egyfolytában. Ami azt illeti, elég ramatyul néztünk ki, még szerencse, hogy nem volt kéznél tükör, hogy elgyönyörködjünk magunkban.

Bárány Jancsi azt mondta, egyenruhát kellene szereznünk. 26-án kimentünk az Egressy úti tiszti lakásokra egyenruhát szerezni. Egyébként a lakók más címeket is hoztak be, hogy hol laknak ávósok meg katonatisztek, ahonnan biztos tudunk egyenruhát, no és persze fegyvert szerezni.

Jancsi azt mondta, hogy annyi lesz a különbség az egyenruhán, hogy a sapkán meg a parolin csak fehér szín lesz. Ez fogja megkülönböztetni a különleges hadsereget, ami civilekből és az átálló katonákból alakul majd meg.

Parancsba kaptuk, hogy fegyvereket és egyenruhákat szerezzünk be. Mind a három bátyám velem volt, jött még a Riesz Gyuri, a Valló Mátyás, akit Csokinak becéztünk, a Vas Lajos, meg az Ozsvát Karcsi. A teherautót Csoki vezette. A legtöbb lakásban azonban csak rémült nőket és gyerekeket találtunk. Az egész telepen összesen két férfi maradt, a többiek isten tudja, hova bújtak. Mondtam, hogy mint parancsnok én vagyok megbízva a begyűjtéssel, szedjék elő a fegyvert és az egyenruhát. Senkit nem bántottunk, nem vitt volna rá a lélek. Sok mindenben benne voltam, de ilyet nem tudtam volna megtenni, hogy most rajtuk álljak bosszút. A férfiaknak is mondtam, hogy tűnjenek el, mert másodszorra biztos nem velem találkoznak. [...]

Nem feltétlen voltam én vezető, csak az volt, hogy kezdettől fogva mindenben benne voltam, és jobban beleilleszkedtem ezekbe a tűzharcos dolgokba. Aztán én magyaráztam a többieknek, ti ide menjetek, ti oda menjetek, még a bátyáim is hallgattak rám. Mondtam is a Karcsi bátyámnak, amikor tárgyaltak, hogy a bíróságon csak azt kell mondania, hogy én hívtam be a balhéba. Én mentem érte, én hívtam be. A bíróság nehezen vette be, hiába mondta, hogy az öcsém mondta, hogy ide menjünk, oda menjünk. Nincs ebben semmi, hát testvérek vagyunk. Miért mondtam volna neki, hogy márpedig én idősebb, okosabb vagyok? Furcsán jött ki, mert az Ozsvát Karcsi a rendőrségen úgy mondta, hogy minden parancsot én osztottam ki. Ezért lettem szervezkedés vezetésével, 1/1-gyel vádolva. S tudvalévő dolog, hogy az tíz évtől kötélig megy... Az 1/2-ben volt a bátyám, az meg öt évtől életfogytiglanig.

Igen, érdekes, Jancsi is mindig felém fordulva beszélt, mindig velem tárgyalt. Talán mert az első pillanattól kezdve velük voltam, megbízott bennem...

Bárány Jancsi kemény ember volt, állítom, hogy talán nem is volt olyan csoport, akinek ilyen vezetője lett volna, mint ő. Kemény, határozott. Én a bíróságon is azt mondtam, hogy egy szuper ember volt, a világon semmit nem engedett meg, ami bemocskolta volna az ügyet, szóval ő tiszta forradalmat akart... De azoknak a hülyéknek úgysem tudtam megmagyarázni. Mert a bíróság nagyon elfogult volt. El kellett ítélni ennyi meg ennyi embert; ennyit meg ennyit fel kellett akasztani, mert ez volt a parancs. Felsőbb parancs a Kádár-kormánytól vagy az oroszoktól, hogy halálos ítéletnél enyhébbet nem szabad adni a proliknak. De miért?! Miért? Nem fasiszták voltunk mi, hanem a magyar nép, a munkásosztály gyermekei...

Amikor az oroszok szétlőtték a Tompa utcai pincét 29-ére virradó éjszaka, a sarki baromfiközértet az előtte álló hosszú sorral együtt, átköltöztünk a Ráday utcába. Az egyetemi szállótól valamivel lejjebb egy földszintes kultúrház lett a központunk. Volt ott egy nagy terem, oda hordtunk át mindent. Nagyon sok cucc volt. Oda jöttek azután a bejelentések, hogy hova kell kimenni. A lakók meg a házmesterek cetliket raktak le a Bárány Jancsi asztalára az ávósok címeivel. Nem az volt, hogy puff, fejünkre ütöttünk és mentünk, célirányosan ment a dolog. A végén azonban én sokszor kinn maradtam a kocsiban, mert már nem volt kedvem bemenni.

Akkor már túl voltam az első légnyomáson, ami a 28-i éjszakai harckocsitámadáskor ért. Ekkor volt a második orosz támadás. Förtelmesen lövöldöztünk, mint a hülyék, meg gránátokat dobáltunk. Az ágyúlövés pont két ablak között csapódott be, én meg az ablakban álltam. Egy nap után tértem csak magamhoz.

Amikor 30-án jöttek a hírek, hogy a Köztársaság téren balhé van, őszintén szólva úgy mentünk oda, hogy segítünk. Arról fogalmunk sem volt, miért támadták meg a pártházat. Azt azért sejtettük, ha megtámadták, akkor ott valaki ellenáll. Tehát mi úgy mentünk oda, hogy részt veszünk a harcban. Mert mi még nem tudtuk, hogy vége van mindennek, tehát hogy ott már lefutottak az események. Mire odaértünk, akkor már ott lógott fejjel lefelé egy ember. Amikor mi bementünk a pártházba, már szanaszéjjel voltak az iratok, a pártkönyvek, meg a kommunista könyvek - Lenin meg Sztálin művei és egyéb brosúrák... Már amikor mentünk befele, láttam, hogy két holttest le van öntve mésszel...

Végigjártuk az épületet, abban akkor már élő ember nem tartózkodott. Romokban hevert jóformán minden. Székek összetörve, iratok a földön. Előttünk már járhattak ott, azok szórtak széjjel mindent. A Köztársaság tér felőli irodák ablakai pedig be voltak törve.

Ezt az egész mészárlást, ami ott folyt, utólag tudtuk csak meg. Őszintén megmondva, nem volt rendjén való. Meg kellett volna akadályozni. Ha netán tán véletlenül a mi csoportunkból, a Bárány Jancsi csoportjából idejében odaérünk, én fogadni mernék, hogy nem hal meg az Asztalos meg a Mező Imre. Mert nem engedtünk volna rálőni - ilyen nincsen. Hát hogy lehet? Mindegy, forradalom vagy nem forradalom, akármi legyen, de a nemzetközi egyezmény eleve tiltja azt, hogy olyan emberre, aki megadja magát és fegyvertelen, rálőjenek, az egy aljas dolog. Van mód arra is, hogy az elszabadult tömeget meg lehessen állítani! De úgy látszik, ezt ott nem akarta senki.

Mi aztán elég gyorsan eljöttünk onnan, nekünk nem volt ott mit csinálni, de a tömeg isten tudja, meddig maradt még. Földalatti pincéket kerestek, de akkorra már kitombolták magukat. Mire mi odaértünk, már egy lövés sem volt.


(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 202. számú interjú, készült 1988-ban.)

(Megjelent: Pesti utca - 1956. Szerk.:Bindorffer Györgyi, Gyenes Pál. Budapest, 1994.)

Kabelács Pál (1937), segédmunkás. 1956-ban Budapesten a Tompa-Ráday utcai felkelőcsoportban harcolt. 1957-ben első fokon halálra, másodfokon tizenhét év börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban szabadult. A FŰSZÉRT Vállalatnál szállítómunkás, lopással vádolták meg, ezért le kellett töltenie hátralévő börtönbüntetését. 1973-as szabadulását követően kocsikisérő, rakodómunkás.