Marosán György: Letartóztatásom története

Feleségemet elnyomta a fáradtság. Én nézem az üvegcsillárt, és figyelem az éjszakát. Reggel öt óránál tovább nem bírom. Felkelek, óvatosan lemegyek a dolgozószobámba és ott járkálok, hogy legalább mozogjak.

Bármilyen csendben jöttem le, a padló, a lépcső nyikorog, és a feleségem felriad. Utánam jön.

- Csinálok valami reggelit. Nincs étvágyam, inkább cigaretta kell. Hirtelen megszólal a kapucsengő. Felállok, hogy kimenjek, de a feleségem megfogja a kezemet.

- Te ne menj sehová, majd én. Néhány perc múlva Nagy Dániellel, az Elnöki Tanács elnökével lép be. A szomszédban lakik.

- Ne haragudj, Marosán elvtárs, tegnap este én is hazajöttem, nem tudok semmit, azért jöttem, hátha tőled hallok valamit. Mi a helyzet, mi várható?

- Nézd, Nagy elvtárs, menj el innen. Ne maradj itt, mert velem lenni most veszélyes.

- Ne tréfálj! Veled, a párt PB-tagjával?

Amikor elmondom a pártház ostromát, a pogromokat, megdöbben.

- Hát így állunk?

- Így.

- Gondolod, hogy érted jönnének?

- Erre nem csak gondolni kell, de fel is kell rá készülni.

- De hiszen téged Rákosiék letartóztattak és halálra ítéltek! Ha érted is eljönnek, mit várjak én?

Nagy társat keres, nem akar elmenni. A fülem érzékeny minden neszre. Autó dübörgését hallom, hirtelen fékezést, kerék nyikorgását. Utána mély csend. Naggyal egymásra nézünk. Hosszan, élesen hasít fel a kapu csengője. Ismerem már ezt a csengetést. Hát igen, értem jöttek. Hirtelen nyugodt lettem.

Feleségem megy kaput nyitni, de utána megyek én is. A ház előtt egy teherautó áll, vagy 10-12 katona, puskával, golyószóróval. A feleségem egyenruhás autóbusz-kalauznővel vitatkozik, akinek nyakában géppisztoly van. A mellének szegezett géppisztoly elől hátrál. Látom, ez a nő a parancsnok és a komisszár egy személyben. Feleségem, szemben a golyószóróval, mondja a magáét. A kalauznő harcias. Feleségem néha eltolja magától a géppisztolyt. Szinte istenkísértés. Rászólok.

- Hagyd!

A nő meglát, rám néz!

- Marosán?

- Igen.

- Itt ávósokat rejtegetnek, házkutatást tartunk.

Feleségem az istennek nem hallgat el:

- Itt nincsenek ávósok.

- Akkor is házkutatást tartunk.

Már tódulnak is be a katonák.

- Hagyd - szólok a feleségemnek. - Kutassanak, keressenek.

És megkezdődik a házkutatás a pincétől a padlásig. A feleségem mindenhová velük megy. Megtalálják az ávós kiskatonák bundáit, a telefonfelszerelést. A komisszárnő rátámad a feleségemre.

- Azt mondja, hogy nincsenek ávósok. Itt vannak a bűnjelek. Hová bújtatták el őket?

- Hiába keresi, elmentek már. Nem várták meg magukat.

A komisszárnő elkezd fenyegetőzni, a feleségem nem hagyja magát.

- Engem maguk ne fenyegessenek, nem gyulladunk be!

Szobáról szobára mennek. Mi, Nagy Dániellel a dolgozószobámban várunk. Azt is átkutatják, majd innen elindulnak fel, a tetőre. Közben észreveszem, hogy a könyvszekrény mögött két vadászfegyver van. Ezeket nem vették észre.

A katonák nézik, hallgatják a két asszony veszekedését. Végre lejönnek a tetőről is. Most már a dolgozószobában állunk. A nő bejelenti, hogy engem letartóztat.

Senkitől nem búcsúzva elindulok a kijárat felé, mögöttem Nagy Dániel. Amikor kilépek a kapun, sokan állnak az utcán. Csak egyvalaki nem jött ki: Feleki Kamill. Nem így a környező lakók, akik kárörvendően, cinikusan figyelik, amikor Nagy Dániellel fellépünk a teherautóra. Már fent vagyunk és látom, hogy az öklüket rázzák felém.

Feleségem a kapuban áll sápadtan, de keményen. Most csodálom csak igazán harciasságát.

Felbúg a kocsi motorja. Még egy pillantás, és akkor veszem észre, hogy a feleségem mellett ott áll a kis Juli. Ő sem sír, csak néz utánam. S ekkor eszembe jut, hogy amikor Péter Gábor letartóztatott és mentem kifelé, a felriadt kis Juli pillantását vittem magammal éppúgy, mint most.

Nagyot rándul a teherautó, elindulunk. Gépiesen nyúlok a cigarettáért. A katonák nem szólnak rám. Nincs bennem se félelem, se rettegés, csak mérhetetlen szomorúság. Nagy Dániel megkérdi: hová vihetnek bennünket?

- Ki tudja?

Hogy ezek értem jöttek, az biztos. Nagy Imre villája a szomszédban van, oda biztos nem mennek ávósokat keresni. Nem is mentek.

A katonák alig néznek ránk. Az az érzésem, hogy szégyellik magukat. A kocsi már a Pasaréti úton robog, kifordulunk, és már a Fogaskerekűnél járunk. Hová vihetnek bennünket? Mit tehetnek velünk? Megkínoznak? Felakasztanak? Ugyan, miért törjem a fejem. Most egy a fontos, tudni, hogy én ezektől semmi jót nem várhatok, s maradjon annyi lelki és fizikai erőm, hogy tisztességesen haljak meg. Már nem gondolok a családra sem, csak szívom a cigarettákat egymás után, mohón. Tudom, ezt veszik el tőlem először.

Bekanyarodunk a Széna térre és a tér túlsó oldalán megáll a teherautó. Valami szörnyű kinézésű fegyveres népség vesz körül bennünket. Ki civilben, ki katonaruhában. Vitatkoznak, veszekednek. A katonák egymás után dobálják le a bundákat, marakodnak értük. Igen, először a szajrét osztják el.

Elég sokáig állunk itt. Csak egy katona marad velünk. Aztán hirtelen elindul az autó, és a térről átkanyarodik a Vérmező felé. Összenézünk Nagy Dániellel.

- Jó lenne tudni, hová visznek bennünket - mondja.

A kocsi a térről befordul az egyik mellékutcába, úgy nézem, ez a második kerületi kapitányság. Csak nem Kopácsi tette rám a kezét? A Széna tér a Szabó bácsi tanyája.

- Leszállni, megérkeztünk - szólt be a sofőr mellett ülő katona.

Hamar leugrom, utánam Nagy Dániel.

Sokan állnak a kapu előtt. Az eszem azt súgja, ne menj be, tégy valamit, mielőtt belépnél.

A kísérő katona átad a kapuőrségnek: "Bezárni őket!" Már indul is vissza a kocsihoz.

A kapuban két egyenruhás altiszt. Az egyik szakaszvezető.

És ekkor mintegy belső sugallatra odafordulok a szakaszvezetőhöz és határozottan kérdem: - Ki itt a parancsnok?

A szakaszvezető rám néz dermedt szemekkel és felismer:

- Mit keres itt maga, Marosán elvtárs? - súgja a fülembe.

Szinte belém vág az öröm. Hát itt elvtárs is van?

- Szakaszvezető elvtárs, letartóztattak és idehoztak.

A szakaszvezető idegesen széjjelnéz és szinte sziszegi felém:

- Tűnjön el innen, a szentségit! De rögtön!

Azonnal félrelépek, de előrelép Nagy Dániel is. A szakaszvezető ránéz:

- Ismeri? - kérdezi.

Intek. Nagy Dániel már kivette az igazolványát, a szakaszvezető visszaadja és csak ennyit mond:

- Menjenek el innen, de gyorsan!

Mindketten megfordulunk, átverekedjük magunkat az emberek között, és szó nélkül megindulunk a Vérmező felé.

Nagy suttogva kérdezi: - Mondd, mi az isten volt ez?

- Mázlink van, pajtás, mázlink! Nem tudom, ki volt ez a szakaszvezető, de úgy érzem, hogy a pokolból rántott vissza.

Nagy kétszer is meg akar állni, de nem engedem. Gyerünk, minél távolabb a háztól. Végre megállunk, rágyújtok egy cigarettára.

- Hát igen, most hová menjünk?

- Menjünk haza - mondja Nagy Dániel.

- Haza? Én nem megyek. A családnak is jobb. Elhárult a veszély felőlük. Én, ha a fene fenét eszik is, bemegyek a pártba.

- Veled megyek én is.

A pártközpont előtt erős szovjet tank és páncélos egységek. A Parlament előtti térig nyúlik el az él. Amikor belépek a házba, Végh alezredesbe botlom. Szívből felderül, megölel.

- Hej, Marosán elvtárs, hová jutottunk! És mi minden vár még ránk.


(Megjelent: Marosán György: A tanúk még élnek. Bp. 1989.)


Márton Erzsébet: Marosán György letartóztatása

Egyik nap a laktanyából, a Sztálin Akadémiáról megkértek, hogyha már úgyis a Széna téren vagyok, akkor, ha van rá idő és lehetőség, vigyük be a Marosán Györgyöt, szóval tartóztassuk le, hogy ne tudjon ellenünk dolgozni. A Széna téren szóltam a fiúknak, hogy milyen utasítást kaptam a laktanyától. A fiúk a Széna téren örültek a helyzetnek, meg az utasításnak. Azt mondták: "Jó, Erzsi, akkor menjetek, kaptok egy teherautót, és a srácokkal együtt kimentek." Hogy hatásosabb legyen a helyzet, kaptam egy dobtáras géppisztolyt, hogy ne szabad kézzel lityegjek-lötyögjek, meg hogy még határozottabban látszódjék, hogy én is közéjük tartozom. A fegyver használatát abszolút nem ismertem. Hiába forogtam katonák között, odáig soha nem jutottunk el, hogy énnekem megmutatták volna a kezelését, vagy hogy hogyan kell vele lőni, és ezt a katonai iskolában is csak később tanultuk volna. Úgyhogy ilyesmire nem voltam kiképezve.

Szóval nyolcan-tízen, akik éppen ott voltunk akkor, fölszálltunk egy teherautóra és kimentünk Marosán György lakására a Pasaréti útra. Csöngettünk, kijött a felesége, és beengedett. Bementünk, és akkor én azt mondtam, hogy le van tartóztatva. A fiúk közben átkutatták a házat, ÁVH-s ruhákat meg adó-vevő készülékeket kerestek. Olyan értesítést is kaptunk, hogy ÁVH-sok vigyáznak rá, de nem találtunk senkit. A pince viszont tele volt ÁVH-s pufajkával, tehát nem volt egészen vaklárma. Marosán úgy meglepődött, hogy még csak nem is tiltakozott. Az az igazság, hogy egy kicsit csodálkoztam is, hogyan lehet az, hogy ez a meglett ember egy taknyos lánnyal szemben nem kérte ki magának az egészet. Őszintén megmondva, így, felnőtt ésszel visszagondolva, de mint fiatal lány is úgy képzeltem el, hogy egy ilyen személyiség, akinek ilyen magas beosztása van, az majd tiltakozni fog. Hallottam akkor már egy-két beszédét, erős orgánummal, nagyon határozottan beszélt mindig. Most meg nem hadakozott, nem tiltakozott, nem csinált az égvilágon semmit sem.

Beszállítottuk a Maros utcai volt ÁVH-laktanyába, mert menet közben a Széna téri csoport az ÁVH-laktanyát is elfoglalta. A továbbiakban a Széna téri csoportnak ez volt a székhelye. Személyesen kísértem le a fogdába, jelentettem, hogy behoztuk, lekísértem és átadtam a fogdásnak. Kész, részemről ezzel be is lett fejezve. Másnap megtudtam, hogy kihallgatták, és utána elengedték. Marosán bárhol is volt, mindig megtalálta a helyét a vezetők között. Egyszerűen köpönyegforgató volt. Mindig úgy fordult, ahogy a szél fújt, akár a nyárfalevél. Nekem a honvédségnél úgy mondták, hogy a munkásembereknek abszolút soha nem akart jót, mindig csak a saját karrierje érdekelte. Az mindig blabla volt, amit ő beszélt a szakszervezetről, meg hogy milyen jó dolgokat szeretnének. Ezekből semmi sem valósult meg.

Én azért vállaltam el a letartóztatását, mert megkértek rá, és hittem, hogy erre szükség van. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy megkértek, és úgy gondoltam, ha megkérnek, akkor meg is csinálom. Ha valamilyen erőszakos, durva cselekedetre kértek volna, akkor biztos, hogy nem vállaltam volna el. Akármennyire is fiús alkat voltam, nem verekedtem, nem kötekedtem, nem szerettem az erőszakot, eleve nem is olyan az alaptermészetem. Én megkérdeztem, hogy miért kell őt letartóztatni, ha a kommunizmus ideje alatt ült és meghurcolták. Akkor azt mondták, hogy nem úgy viselkedett, ahogy a nép megkívánta volna, és ahogy a népnek jó lett volna. Tehát nem a munkásnép mellett volt. Félni nem féltem, mert azt mondták, hogy nem fog történni az égvilágon semmi se velem. A fiúk ott vannak, megvédenek, ha netán mégis közbejönne valami.


(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 319. számú interjú, készült 1991-ben.)

(Megjelent: Pesti utca - 1956. Szerk.:Bindorffer Györgyi, Gyenes Pál. Budapest, 1994.)

Márton Erzsébet (1937), kalauz, munkás. A forradalom alatt Budapesten a Széna téri felkelőcsoport tagjaként néhány társával letartóztatta Marosán Györgyöt, majd megmentette tizenkét, a felkelők által letartóztatott ÁVH-s sorkatona életét. 1958-ban első fokon halálra, másodfokon tizenöt év börtönbüntetésre ítélték. 1963-as szabadulása után munkás, adminisztrátor, 1985-től rokkantnyugdíjas.