Szász Béla: Változások a börtönéletben 1953 után

1953 júniusában, emlékszem, hogy óriási erejű rádió- és más hangok hallatszottak. Nem tudtuk, hogy mi történik. Valamelyikünket elszállították kihallgatásra, és ő a később bekerült és vele egy zárkába csukottaktól megtudta, hogy Sztálin meghalt. Akkor még nem tudtuk, hogy valamivel ezt követően - hiszen Sztálin márciusban halt meg, Nagy Imrééket pedig júniusban hívták Moszkvába - Nagy Imre lett a miniszterelnök. Mindenesetre a börtönviszonyok nagymértékben enyhültek. Emlékszem például arra, hogy a fordítóiroda nagytermébe hívtak valamennyiünket, és gyümölcsöt és más hasonló csemegéket - amiket évek óta nem láttunk - osztogattak. Vagy például megjelent egyszer aranyvállpántos tisztek kíséretében a börtönparancsnok és közölte velünk, hogy írhatunk egy tizenhat soros lapot haza. Több mint négy és fél évi fogság után volt, hogy először adhattunk hírt magunkról. Rólam korábban azt híresztelték, hogy a Szovjetunióba vittek és agyonlőttek. Ez volt az első alkalom, hogy beszélőre is módot kaptunk. Tekintve, hogy én nagyon rossz fizikai állapotban voltam, mert a bordatöréseim elgennyesedtek és nem tudtam a fejemet se normálisan tartani, azt írtam, hogy az öcsém jöjjön be, ne az édesanyám, mert ő nagyon megijedt volna tőlem. Maga a bánásmód is sokkal enyhébb, sokkal lazább lett. Az emberek röviddel ezután már kezdtek kérvényeket írni a perújrafelvételükre. Ekkor én már a börtönkórházban voltam, és emlékszem, ott voltak olyanok, akik már alig szuszogtak, és másoknak mondták tollba, amit a kérvényükbe bele akartak foglalni. Már olyan volt a hangulat, hogy az emberek remélték azt, hogy valamiféle szabadulásra kerülhet sor.


(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 227. számú interjú, készült 1988-ban.)