Széll Jenő: Rajk László temetése

Rettenetes volt. Ott láttam először viszont Rajk Júliát. Nem mentem oda hozzá, nem mentem oda senkihez. Ott láttam a kis Lacikát állni, fogta Júlia kezét. Aztán megjelent Nagy Imre, és odament Júliához. Ronda októberi nap volt, kegyetlenül fújt a szél. Nagy, felül és alul kifeszített zászlók csapkodtak, mint a viharba került hajó vitorlái. Aztán elkezdett zuhogni az eső, nem úgy, mintha dézsából öntötték volna, de éppen eléggé ahhoz, hogy mindannyian jó alaposan átázzunk. És még előzőleg, ahogy özönlöttek a komor arcú emberek óriási tömegben. Valami olyanfajta dolog volt, ami Budapesten nagyon ritkán van, hogy jönnek az emberek, egymásra néznek az ismerősök, üdvözlik egymást, de nem alakulnak ki traccsoló tömegek, nem úgy, mint ma egy protokolltemetésen. Mert ma egy protokolltemetés társadalmi megnyilvánulás, megfelelően felöltözik az ember, felveszi a megfelelő ünnepélyes álarcát, amely azonban leolvad, ha valamelyik haverral találkozik, és egy viccet súg a fülébe vagy elkezd beszélni valamiről. Mindenki nézett körbe és azt kereste, hogy ezután kié lesz a vezetés. Végighallgattuk a beszédeket. Ott hangzott el az "elvtársak, soha többé", amely ma már torz viccnek hat, de akkor ahogy ott álltunk és hallottuk ezt, hosszú évek után először kaptam sírógörcsöt. De nem én voltam az egyetlen, aki ilyen állapotba került. Álltam, és nem bírtam magamhoz térni, csak zokogtam, hullottak a könnyeim. Münnich beszédéből az a rész maradt meg bennem, hogy "...a személyi kultusz mocsarából napfényre kúszott szadista bűnözők...". Még a hangsúlyra is emlékszem, föl volt fűtve. Szász Béla beszéde nagyon szép volt. Egy szenvedő társ állt ott. Stílusa volt, nagyon szép volt! Én ott, ahogy ma mondják, teljesen kiborultam.


(Az 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 4. számú interjú, készült 1981-1982-ben.)

Széll Jenő (1912-1994), népművelő, illegális kommunista, politikus, műfordító, publicista. 1932-ben belépett a KIMSZ-be, az egyetemi diákmozgalom titkára. 1933-ban másfél év börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után Párizsban és Bécsben textilvegyészetet tanult. 1945-ben az MKP VIII. kerületi titkára, majd a pártközpont Közigazgatási Osztályának munkatársa. 1948-1950 között bukaresti magyar követ, 1951-ben az MDP KV Agitációs és Propagandaosztályának helyettes vezetője. 1951-1957 között a Népművészeti Intézet alapító igazgatója. A Nagy Imre körül kialakult pártellenzék aktív tagja. 1956-ban a Magyar Rádió kormánybiztosa. A forradalom leverése után az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársa, valamint műfordító. 1959-ben öt év börtönbüntetésre ítélték. 1962-ben szabadult. 1964-től a Zeneműkiadó lektora, 1970-től a Könyvvilág szerkesztője.