SZERZŐK, MŰFAJOK, MŰVEK
Az új életérzés
A 14. század Európa-szerte a nagy változások kora. Még ízig-vérig középkori világ, melyet azonban olyan uralkodók kormányoznak, akiket már megérintett az új világ. Nagy Lajos és bárói többnyire ferencesek közül választották gyóntatóikat, akik nem egyszer irodalmi művek szerzőiként az új típusú vallásos érzés tolmácsolói lettek. A vallásosság formáinak egyénivé és személyessé válása már egy újfajta világnézet útját egyengette, a humanizmusét, mely az egyént állította érdeklődése középpontjába. A művelt rétegeket ugyan még mindig az épp csak imént virágba szökött udvari/lovagi eszmények lelkesítik, ám egyre sűrűsödnek egy új életérzés jelei: Lajos király levelezést folytatott a költő Petrarcával és Coluccio Salutatival, a híres firenzei kancellárral. Padova humanistája, Giovanni da Ravenna Lajos orvosának fiaként Magyarországon született. Zsigmond király idehívta Pier Paolo Vergeriót, a humanizmus egyik legjelentősebb előfutárát. Dante Divina Commediaját, a korai reneszánsz első alkotását már Lajos idejében ismerték idehaza, latin fordítását pedig Giovanni Serravalle megküldte Zsigmond számára.
Magyarországiak külföldön, külföldiek Magyarországon
A latin irodalmi anyanyelv és az egyházszervezet továbbra is jó esélyeket biztosított a Magyarországról elszármazott alkotók számára a társadalmi érvényesüléshez. Az Ágoston-rendi Magyarországi Sándor 1302-től párizsi tanulmányai után az egyetem magisztere lett, akinek véleményét később nem egyszer idézték kommentár-szerző tanítványai. Magyarországi Herbord több művéről is tudunk, írt zsoltárkommentárt és szentbeszédeket, valamint eretnekellenes értekezést. Írói tevékenysége bizonnyal jelentősen hozzájárult, hogy élete végén Bergamó püspökévé lehetett. A 14. század végén Bécsben tanárkodott Magyar László (Ladislaus Ungarus), ő a vadászsólymok gondozásáról írt értekezést.
Továbbra is érkeztek Magyarországra szép számban külföldi alkotók. Mügelni Heinrich német mesterdalnok a cseh király és a császár udvara után feltehetőleg Budára is eljutott. 1333-mal bezárólag egyik patrónusa, IV. Rudolf osztrák herceg számára anyanyelvén foglalta össze a magyar történetet, forrásul a Hartvik-féle István-legenda mellett egy olyan krónika-változatot is használt, melynek II. Géza és III. István korára vonatkozó megjegyzései mára már eredeti formájukban elvesztek. 1361 körül I. Lajos királynak ajánlotta Ritmikus Krónika című latin nyelvű történeti munkáját, melyben négy részben, különböző ritmusképletű, hangsúlyos-rímes szakaszokban 1072-ig foglalta össze a magyarok történetét. Mária királynő udvarában volt velencei követ Lorenzo de Monacis, feltehetőleg itt fogalmazta a királynőnek ajánlott eposzát II. (Kis) Károly szerencsétlen uralkodásáról (Carmen seu historia de Carolo II. cognomento Parvo, rege Hungariae), melyet prózában Thuróczy is átvett krónikájába.
Az Anjou-kori történetírás emlékei
A Károly-kori budai minorita
A 14. század a múlt iránti érdeklődés virágzásának kora, a történeti irodalom műfaji gazdagságában és terjedelmében is uralja az irodalmat. A városi lakosság és az egyházi intézmények tagjainak körében ekkoriban indul meg a történeti emlékezet megörökítése (pl. Szepesszombati Krónika). Az új vallásosság képviselői, a ferencesek az Anjouk korában új színfoltot hoztak a magyarországi történetírásba. Az 1330-as évek első felében a korábbi monográfikus jellegű gesztákkal szemben megszületett az átfogó nemzettörténet iránti igény. Bizonnyal egy budai ferences, kinek nevét nem ismerjük, egyesítette a 13. század végi történetírás emlékeit, Kézai Simon és Ákos mester műveit, s az így létrejött szöveget 1334-ig folytatta. Szerzői munkája azonban nem szorítkozott pusztán a folytatásra, hisz feltehetőleg ő volt az, aki a Bánk bán merényletéről szóló részt Záh Felicián tettétől elborzadva megszövegezte.
A szerzőt írásában erősen befolyásolta - a ferences történetírást egyébként is jellemző - anekdotázó hajlam. Így születhetett meg a tollán néhány részletesen kifejtett epizód: Ottó király miképpen vesztette el a koronát, hogyan átkozták ki a budaiak a pápát, vagy miképpen váltott ruhát a csatában Szécsi Dezsővel Károly király. Bár szerkesztési módszere lazaságokat enged meg, stílusa élénk, tudatosan alkalmazza a ritmikus prózát, a hasonlatokat, képes kifejezéseket és a színes fordulatokat, láthatólag a szerző célja az volt, hogy művészetével lebilincselje olvasóját. Munkája önálló formában nem maradt korunkra, csak a Budai Krónika családjának kódexei tartották fenn.
A Képes Krónika
1358-ban - bizonnyal a király kívánságára - újabb nagy történetírói vállalkozás született, melynek célja a magyar történetnek reprezentatív formában való bemutatása volt. Bár művében nem nevezi meg magát, a szerzőt többen Kálti Márk székesfehérvári őrkanonokkal, a királyi kincstár és levéltár őrzőjével tartják azonosnak. Módszere megegyezett a korábbi krónikásokéval: részben összeszerkesztette a korábbi szövegeket, részben pedig újabb fejezeteket írt hozzájuk. A Károly-kori szerkesztést vette alapul, s abba valamelyik akkor már igen régi krónikából fejezeteket illetve hosszabb-rövidebb szövegrészeket szúrt be (interpolált).
Minden valószínűség szerint ő volt az a szerkesztő, aki elővette a Gesta Ladislai regis címen Kálmán király udvarában írt gesztát, s ezt állította műve középpontjába. Ezzel tudatosan az Anjou udvar lovageszményét, Szent László királyt tette a mű főszereplőjévé. Terjedelmes részeket vett át még a III. István korában született gesztából is. A szerző udvari pap mivolta erősen rányomta bélyegét munkájára. Szemléletét és szerkesztési módszerét az ábrázolni kívánt eszmény következetes szem előtt tartása határozta meg. Műve elé rövid értekezésnek is beillő előbeszédet, prológust írt, melyben összefoglalta az Anjou-kori állameszmét helyettesítő királyeszme lényegét: minden hatalom Istentől van, s Isten ülteti trónjukra a királyokat azért, hogy népeiket Isten mennybéli uralmának mintájára békességben és bőségben kormányozzák, s a lelkeket ily módon Isten ítélőszéke elé vezessék. A középkor végén minden eddiginél határozottabban fogalmazódott itt meg a Karoling-kor uralkodóképe.
A szerző teológiai műveltségét és képzettségét dicséri, hogy más auktoritások mellett prológusában a "történelem mesterére" (magister historiarum = őt ábrázolja a Képes Krónika méltán híressé vált miniatúrája), Petrus Comestorra hivatkozik és idéz is tőle, valamint Nicolaus de Lyra munkáját is használja és idézi. A krónika hangvételével, stílusával és tudatos szerkesztésmódjával világosan elárulja, hogy szerzője az udvarban élt és felfogásában erősen különbözött pár évtizeddel korábban író minorita elődjétől. Az ő műve sem maradt fenn eredeti formában, csak egy 1370 táján másolt, ajándéknak szánt díszkéziratban, mely az 1330. évi események elmondásánál megszakad (ezt egyesek Kálti Márk halálával magyarázzák), valamint ennek leszármazóiban, a Képes Krónika krónikacsaládjában.
Küküllei János
A történetszemlélet igazi változását a biográfia műfajának megjelenése jelzi. Küküllei János, aki pályáját világi írástudóként kezdte a királyi udvarban, s csak az 1350-es évek első felében lépett egyházi pályára, Chronicon de Ludovico rege címmel az 1360-as években egy életrajz (vita) írásába fogott, melynek első 25 fejezetében szemtanúként összefoglalta a nápolyi hadjáratok eseményeit. Munkáját 1382 után újabb 30 fejezettel egészítette ki, ebben az öreg király tetteit és tulajdonságait állította érzelemgazdag ábrázolása középpontjába. Mintául az Anjouk által különösen tisztelt ős, (IX.) Szent Lajos király Guillelmus de Nangis által írt életrajzát választotta.
Küküllei módszerére jellemző, hogy kancelláriai emberként hozzájutott az oklevelekhez, művébe a korábbiaknál nagyobb mértékben emelt be szó szerint oklevélrészeket (arengákat, narrációkat). Ugyanakkor az eszményi uralkodó képének megfogalmazása érdekében a tények esetenkénti megváltoztatásától sem riadt vissza. Műve végső soron a kora középkor királytükreinek, s a java középkor szentkirály életrajzainak korszerű változata, melyben az anyagot az ábrázolni kívánt eszmény uralja. A szerzőt jellemzi a gondos szerkesztés és a szabályosan alkalmazott ritmikus próza. Forrásai között természetes módon szerepel Lajos király kedvenc olvasmánya, a Secreta secretorum, mely Nagy Sándor alakját állította a főhős mellé mércéül (ennek Lajos udvari műhelyéből kikerült kódexét Oxfordban őrzik), de hivatkozik Aristotelészre és Vegetius hadtudományi munkájára is. Küküllei műve önálló formában nem maradt fenn, azonban Thuróczy János krónikája mellett bekerült a Budai és a Dubnici Krónikába is.
A Névtelen Minorita
Ugyancsak a nápolyi események részletekbe menő ábrázolása áll a középpontjában annak a krónikatöredéknek, mely a Dubnici Krónika szövegében jutott korunkra. Már rég megállapították róla, hogy egy nagyobb terjedelmű, önálló krónikás alkotás kiszakadt része, melynek szerzője bizonnyal a király környezetében élő ferences szerzetes volt, s művét 1345-1355 között írta. Ennek ismeretében méltán fordult a figyelem Kétyi (Egri) János felé, a király és anyja gyóntatójára. A szerző a ferences történetírás hagyományaihoz ragaszkodott, művét nem annyira a tervszerű szerkezet, mint inkább a szerző anekdotázó kedve határozta meg. Ennek a következménye a sok, részletesen kidolgozott, novellaszerű történet s a helyi jelentőségű események megörökítése is. Nyelvezete, hangvétele néha népiesen vaskos (magyar nyelvű szórványt is leírt!), ugyanakkor stílusfordulataival, képgazdagságával az olvasó figyelmének lekötésén fáradozik.
Latinsága eltér a szokásostól, a ritmikussal szemben az ekkor már archaikus, éppen ezért népiesen ható rímes prózát részesíti előnyben. A cselekményt András herceg meggyilkolásával indítja, az esemény érzelmi vonatkozásaival készíti elő az olvasót a folytatásra. A mű középpontjában az udvari/lovagi eszmény hangsúlyozása áll, mely akkor nyeri el végső értelmét, mikor a szerző arról beszél, hogy az Anjouk szentkirály eszménye, László kikelt váradi sírjából, hogy Lackfi András seregét megsegítse. Ennek jegyében a történet seregszemlék, párviadalok és egyéni teljesítmények sorozatává lesz, mely a Névtelen Minorita munkáját egyedi hangvételűvé teszi a magyar középkor irodalmában.
Az egyháztörténet kezdetei
A 14. század első felében feléled az érdeklődés egyes egyházi intézmények múltja iránt. 1334 körül Zágrábban összeállítják a káptalan statutumait, s ezeknek az élére egy, a káptalan alapításától 1354-ig terjedő krónikát illesztenek történeti háttér gyanánt. Ahol országos eseményekről szól a krónika, ott a 14. századi krónikaszerkesztményt kivonatolja. A Zágrábi Krónika alapján 1374-ben Imre váradi olvasókanonok (1370-1376) a váradi káptalan statutumainak élére ugyanezt a krónikát illesztette (Váradi Krónika), de a Budai Krónika valamelyik kódexe alapján javította a zágrábi szövegét (Chartularium capituli Varadiensis), s egy váradi püspöklistával toldotta meg. Az utóbbi szöveg a Szent László-kori alapítástól 1354-ig adja elő az eseményeket. Mindkét szöveg első része csonkán hagyományozódott, a második rész 22 fejezetből áll.
A ferencesek rendtörténetük iránti érdeklődésében bizonnyal szerepet játszott az a törekvés, hogy a szigorúbb rendtartású rendi ág saját létét és álláspontját igazolja a múlt tényeivel. Az 1339-ben alapított bosnyák rendtartomány tizenegyedik vikáriusa, Szalkai Balázs (1420-1433) kezdte meg az anyaggyűjtést: összeállította a vikáriusok listáját és a rendi okmányokat. A folytató az alapítás előzményeit egy egyetemes rendtörténetből vette át, majd ezt követően a rendi hagyományokból és egyéb forrásokból szerezte adatait. Ebből az 1313-mal kezdődő munkából tudjuk, hogy az 1320-as években a magyar ferencesek is bekapcsolódtak a pápaság és a koldulórendek vitájába, s többen arról értekeztek, hogy eretnekségnek számít-e a vagyonközösség hirdetése.
A vallásos irodalom
A sermo-irodalom
Károly király haláláról és temetéséről egyedülállóan részletes és színesen megrajzolt beszámolót tartott fenn a Budai, a Dubnici és Thuróczy János krónikája. A beszámoló kései hagyományozódása ellenére kétségtelenül egykorú és szemtanú szerző műve, akinek a bevezető szavai után Telegdi Csanád érsek halotti búcsúztatója következik. A szerző számára ez utóbbi adta az ihletést saját elmélkedésének megfogalmazásához. Amellett, hogy az érzelmi hatást retorikus képeivel híven adja vissza, az érsek beszédének szerkezete és gondolatmenete, érvelési rendszere meglepő rokonságot mutat a Halotti beszédével, aminek a magyarázata csak az lehet, hogy a kora középkortól fogva Magyarországon kialakult és liturgikus formulává merevedett a halott fölött mondandó beszéd szerkezete. A tanult papság körében szükségszerűen közkedvelt műfaj volt a szentbeszéd, a prédikáció, mely a klérust az irodalom közvetítőjévé tette. A prédikáló papok szerepe a népnyelv irodalmi szintre emelésében ennél fogva felbecsülhetetlen. Ugyan sermókat író magyarországi szerzőkről nem kevés tudósítás szól, emlékkel csak kevéssel rendelkezünk.
A hagiográfia: a Gellért-legenda
Annak ellenére, hogy a szentkirályok tisztelete az Anjou-udvarban szökkent igazán virágba, a szentek életrajzaival való foglalatoskodás az Anjou-korban jobbára a kódexek másolásában merült ki, kevés eredeti alkotás maradt fenn. Biztos adatok szólnak arról, hogy Szent István nyughelye mellett, a székesfehérvári őrkanonok felügyelete alatt a királyi kincstárban egy olyan kódexét őrizték a Hartvik-féle István-legendának, melyet országszerte hivatalosnak tekintettek. Ezért történhetett az, hogy a pannonhalmi apát 1349-ben a konventi jegyzőt küldte Székesfehérvárra, hogy az ottani káptalan hiteleshelyével oklevélbe írassa át az István-legenda azon részét, mely a somogyi tizedek Pannonhalma számára történt adományozásáról szólt. Amikor ugyanezen évben Lajos parancsot intézett a fehérvári káptalanhoz, hogy a karakói várjobbágyok szabadsága dolgában vizsgálja meg Szent István legendáját, a káptalan azt válaszolta, hogy nem teljesíthette az uralkodó parancsát, minthogy Lajos apja a legendát Visegrádra vitette.
Némi eredetiséget mégsem tagadhatunk meg a 12. századi ősszöveg alapján a 14. század végén íródott Gellért-legendától. A Nagyobb Legenda néven számon tartott alkotás a korai szöveget bőségesen kivonatolta, sok helyütt átfogalmazta, néhol kisebb beszúrásokkal, végül a Gellért csodáiról szóló kiegészítéssel látta el. Az utolsó fejezetben az ismeretlen szerző leírja, hogy I. Károly király özvegye, Erzsébet királyné is Gellért érdemei folytán gyógyult meg, s ezért díszes ezüst koporsót készíttetett Gellért ereklyéinek. Végül feljegyezte az ismeretlen szerkesztő, hogy Erzsébet 1381-ben (modern időszámítás szerint 1380-ban) halt meg, s az általa alapított budai klarissza klastromban temették el. Az új legenda összeszerkesztésére talán Erzsébet királyné Gellért-tisztelete adott alkalmat, s az uralkodói igény ösztönzést.
Remete Szent Pál ereklyéi áthozatalának története
A Velencével kitört háborúskodás kezdetén I. Lajos megfogadta, hogy győzelme esetén áthozatja a pálos rend névadó szentjének ereklyéit. 1381-ben végre a király Torinóban békét kötött Velencével, s a békeszerződés értelmében Velencéből Budára szállíttatta Thébai Remete Szent Pál csontjait, melyeket végül fényes külsőségek közepette helyeztetett el a pálos rend budaszentlőrinci központi kolostorában. Ebből az alkalomból íródott az a munka, mely Historia de translatione Sancti Pauli Thebaei cognomento primi eremitae címen az ereklyék áthozatalát írta meg a kora középkori hagiográfia azon hagyományaihoz kapcsolódva, melyek nem csak a szentek élettörténetét, hanem ereklyéikét is kötelezően számontartani parancsolta, a translatio műfaja segítségével, s amely pálos breviáriumokban maradt fenn.
A rövid történeti munka mintegy Szent Jeromos Szent Pál-életrajzának folytatásaként készült. Hét fejezetben számol be arról, hogy az ereklyék Konstantinápolyon keresztül hogyan jutottak Velencébe, elmondja a király fogadalmát és a békeszerződés rendelkezését, végül azt, hogy Alsáni Bálint pécsi és Horváti Pál zágrábi püspök hogyan szállították haza és helyezték el azokat végleges helyükön. Az író minden bizonnyal a tudós pécsi püspök közvetlen környezetéhez tartozott. A kis mű gondolatvilágát a lovagi kultúrából a korai reneszánszba hajló eszmeiség határozza meg, jelentős teret nyer benne a hír- és dicsőségvágy, a jeles és igen kedves (insignis et amoenissmius) természeti környezet dicsérete. Stílusát a kancelláriai mondatfűzés hatja át, de minden szavából a meggyőzés iránti vágy árad (pulcher vagy decorus stylus, affatus facundus).
A vizionárius irodalom
A vallásos irodalom népies-világias ága, a látomásirodalom latin nyelvű irodalmunkban alig hagyott nyomot. Annál inkább hagyott ott, ahol magyarok látomásait a hitelesítés szándékával följegyezték. A 12. század óta a csodás látomások iránt vonzalmat érző zarándokok kedvelt célpontja volt Szent Patrik írországi purgatóriuma, egy kéngőzös barlang Ulster tartományban. A magyarok közül többen is eljutottak ide, irodalmi nyomot azonban csak Krizsafán fia György 1353-as és Tar Lőrinc 1411-es zarándoklata hagyott. Az Anjou-kori zarándok látomásait egy ismeretlen ágostonos szerző, Zsigmond király bárójáét a dublini királyi jegyző örökítette meg írásban, utóbbi belevette munkájába Tar Lőrinc sajátkezű feljegyzéseit is.
Mindkét víziós történet tartalmaz eredetinek tűnő látomásokat, de szép számmal olvashatók bennük olyanok is, melyek a pokoljárók kézikönyvének, Oenus lovag 12. századi történetének toposzaiból eredeztethetők. Tar Lőrinc zarándokútjának a dublini lejegyzésen túl más nyoma is maradt az irodalomban. A magyar nyelvű lovagi epika kapcsán már szóltunk arról, hogy a 15. század elején bizonnyal megszületett a magyar nyelvű ének Lőrinc mester látomásairól, emellett azonban latin nyelvű éneket is fogalmaztak róla. A víziós irodalom eme darabjainak irodalmi értéke igen nagy: egyrészt műfaji nyitottságuknál fogva tág teret adtak a költői alkotó fantáziának, történetüket szépirodalommá magasztosították. Másrészt megszólalt bennük a hitbeli kétely személyes hangja, mely individuális szemléletével az új eszmevilág, a humanizmus útját egyengette.
Az írásbeliség: oklevelek, levelek, formuláskönyvek
A 14-15. század az okleveles gyakorlat erőteljes kiterjedésének korszaka. Kialakultak a középkori oklevél egymástól jól elhatárolható típusai s az egyes típusoknak megfelelő formulák állandósultak, megmerevedtek. A stílusukon egyre erőteljesebben éreztették hatásukat a tankönyvek. Megjelentek ugyanakkor a személyes hangú levelek, melyek a kötöttségek engedte rések kitöltésével lettek az újkori népnyelvű magánlevél és misszilis előfutárai. Nemcsak mennyiségében lett gazdagabb az emlékanyag, hanem társadalmi tekintetben is. Láthatjuk a leveleiket maguk író főurakat (Himfi Benedek, Tar Lőrinc), valamint a kor legtipikusabb alakját: a deákot, a világi írástudót, aki immár nagy tudása birtokában oklevélhamisításra is vállalkozott (átkos emlékű János deák).
Kiterjedt és állandósult a törvénykezés, melynek immár számos emléke maradt ránk, ezeknek fogalmazata is az oklevélszerkesztés szabályai szerint épült fel. Az udvari írásbeliség legfőbb szerve, a kancellária erősen hivatalszerűvé vált. Ekkoriban, Tatamér alkancellár a felelősség megállapítása érdekében rávezettette az oklevelekre a kancelláriai jegyzeteket, majd a szöveget regisztrumokba (későbbi néven királyi könyvekbe) vezettette. A 14. század folyamán a kancellária szervezete erősen differenciálódott, különböző típusú ügyekre különböző osztályok váltak rendszeressé. A vidéki hiteleshelyek mellett az udvarban is hiteleshelyi működést kezd egy udvari írószerv: a királyi kápolna.
A kancelláriai stílus újszerűségét jól jellemzik azok az adománylevelek, melyekkel Záh Felicián birtokait osztotta szét Károly király. Köztudottan az ítélet hetedíziglen sújtotta a rokonságot és a leszármazókat. A bűn és a bűnhődés kegyetlensége a krónikákban is lecsapódott, de az udvar elborzadását évekig visszhangozták az oklevélnarrációk, melyek nem annyira az adományos érdemeit hangsúlyozták (ami a dolguk lett volna), mint inkább az elítélt merénylő gonoszságát ecsetelték retorikus figurák, képek, színes fordulatok hallatlan gazdag alkalmazásával. A legjellemzőbben ezt a merénylő 1330. évi ítéletlevelének (proscriptiójának) dramatikus előadásmódja érzékelteti.
Az oklevél fogalmazója a Árpád-ház kihalása utáni évtized reménytelenségének ecsetelése után a Károly-kori béke ellentétét villantja fel, megteremtvén ezzel a feszültséget. Ezután váratlan hirtelenséggel a merénylet ismertetésére tér rá: a rókalelkű (vulpinae dolositatis astutia), ördögtől megszállott Felicianus, a beteges és szégyentelen kutya (morbidus et impudicus canis), akinek névetimológiáját is a 'fájdalom' jelentésével hozta kapcsolatba az író, s akit alább szójátékkal boldogtalannak (Infelicianus) nevezett vagy inkább csúfolt, nem átallotta kielégíthetetlen kapzsiságát szent vér ontásával csillapítani, s a királyi családot írmagjában akarta kiirtani. Hallatlan tettével olyannyira gyűlöletessé vált nem csupán az isteni felség, hanem a föld és az ég polgárai előtt, hogy büntetését Isten jobbja mérte reá.
Az oklevélfogalmazás megtanulását és alkalmazását azok a formuláskönyvek segítették elő, melyek egyre növekvő számban készültek az írásbeliség műhelyeiben. A Gyulafehérvári sorokat őrző kódexben 14 oklevélvázlat olvasható, melyeket 1320 táján Székesfehérvárott állítottak össze, méghozzá ferencesek. A gyűjteményben a rendi kormányzattal és a pasztorációval összefüggő oklevelek találhatók. A másik emléket a bécsi egyetemen tanult Tapolcai Bertalan egyetemi jegyzeteket őrző kódexe tartotta fenn, melybe tulajdonosa 1385-tel bezárólag egy 34 darabból álló, tárgyilag szorosan összefüggő gyűjteményt másolt, mely a főesperes házassági ügyekben való ítélkezését volt hivatva megkönnyíteni.
A formuláskönyvek mellett született valóságos retorikai és jogi tankönyv is Magyarországon. 1346-1351 között, bolognai tanulmányai és rektorsága után az egri káptalani iskola vezetője, Uzsai János olvasókanonok valóságos jogesetekre épülő tankönyvet állított össze, melynek célja a gyakorlati jogtanítás előmozdítása volt, s ehhez természetesen a fogalmazás mesterségébe való bevezetés is hozzátartozott. Az előszóra és négy részre tagolódó, párizsi típusú ars dictaminis vagy inkább ars notaria, melyet az egri káptalanban a következő száz esztendőben valóságosan is használtak, Donatus későantik grammatikája alapján álló elméleti grammatikai tanácsok mellett olyan oklevélformulákat tartalmaz, melyek a legfontosabbnak ítélt oklevéltípusok legtöbbjét felölelik.
A költészet
Amennyire szegényes a hagiográfia a 14. században, annyira virágjába szökött a liturgikus költészet. Ekkoriban szerzett himnuszok, szekvenciák, verses zsolozsmák hirdették a magyar szentek dicsőségét. Ismeretlen szerzők az Anjouk érdeklődésének is megfelelve szekvenciákat írtak az Árpád-ház szentjeiről, Szent István és Szent László királyokról és Szent Erzsébetről, himnuszt István királyról, verses zsolozsmát Szent Imre hercegről. Az esztergomi kanonokok ugyanebben az időben antifonát szereztek 14 sornyi disztichonban székesegyházuk védőszentjének, Szent Adalbertnek a tiszteletére. A szerzetes szerzők a rendi szentekről szóló költeményekkel erősítették a rendi összetartozás tudatát: pálos szerző tollán Remete Szent Pálról a század folyamán szekvencia született, 1300 körül pedig domonkos költő írta meg Szent Margit officiumát.
A leoninus hexameter emléke Thuróczy János krónikájában maradt fenn. Telegdi Csanád halotti búcsúztatója után, Küküllei János krónikája előtt szerepel az a 15 sornyi hexameteres szöveg, melyet Károly király haláláról vélhetőleg ugyanúgy egykorú szerző vetett papírra, miként a prózai búcsúztatót is. A világi hangvételű líra azonban Mügelni Heinrich magyar történeti tárgyú költeményében teljesedett ki. A híres mesterdalnok Ritmikus krónikájának minden, több-kevesebb strófából álló része sajátos, a többitől különböző versformájú, melyhez a maga korában önálló (ma is ismert) dallam járult. A költő lelkiismeretesen feljegyezte azt is, ha a dallam és a versforma nem saját szerzeménye volt, hanem valamelyik költőtársától vette át.
A középkori költészet néhány alkotásában a kultúra világiassá válásának korában megjelent az egyházkritika is. 1310 táján született magyar klerikus tollán az a költemény, mely Papok siralma (Planctus clericorum) címen keserves szavakkal ecsetelte a magyarországi trónviszályokat, a pápa beavatkozását és a magyar főpapok lelkiismeretlen dőzsölését. Ugyanaz a stájerországi gyűjtemény őrzi a másik, talán már nem is klerikus szerző, hanem vágáns diák által szerzett költeményt, a Kóbor diákok siralmát, mely a papi hivatalt nem kapó tanult diákok sanyarú sorsát, s a világ romlottságát siratta szomorú hangulatú strófáival. Ezekkel a darabokkal, az éles kritika hangjával a középkori líra témájában is a reneszánsz küszöbére lépett.
