MINDENNAPI ÉLET
Férfi és női viselet
Képes Krónika: keleties és nyugatias divat
A 14-15. századból Magyarországon nem maradt fenn ép ruhanemű, így ismereteink az írott forrásokból (végrendeletekből, leltárakból) valamint az egykorú ábrázolásokból származnak. Falfestmények, táblaképek, szobrok, kódexek miniatúrái mellett az oklevelek hitelesítését szolgáló pecsétek, sőt a fennmaradt sírkövek is szolgálhatnak viselettörténeti adatokkal. A középkori ábrázolások azonban csak fenntartásokkal használhatók művelődéstörténeti dokumentumként: a viseletek egy része az antikvitás óta ábrázolt "kortalan" ruhanemű, más része a mintául szolgáló műalkotás utánzata, másolata, az ábrázolásokon látható jelvények, tárgyak pedig gyakran szimbolikus jelentést közvetítenek.
A 14. század második felében készült Képes Krónika címlapjára Nagy Lajos király került. A trónján ülő uralkodó a képen csíkos ruhát, hermelinbéléses palástot visel, kísérete öltözete alapján két csoportra különül: jobbján nyugati öltözetű páncélos lovagok állnak karddal, pajzzsal, balján keleties, hosszú kaftánszerű ruhát viselő, íjjal, nyíllal, szablyával felfegyverzett férfiak. A vizsgált korszakban ez a kettősség mindvégig jellemző a magyarországi öltözködésben: a nyugati divat mellett a 13. század második felétől a kun, a 15. századtól pedig a balkáni szomszédság, majd egyre nagyobb mértékben a török viselet térhódítása is megfigyelhető.
A nyugati viselet
A 14. század első évtizedeiben még tovább élt az a ruházat, melyre jellemző volt, hogy egymás fölött több, azonos anyagból készült, de eltérő színű, övvel összefogott bő ruhát viseltek. Ilyen öltözetben látható I. Károly és fegyverhordozója, Semsei Tamás szepesi várnagy a szepeshelyi templom 1317-ben készült falképén. A nagy változás az 1340-es évektől kezdve figyelhető meg az európai divatban, míg Magyarországon kissé később. Az új divat legjellegzetesebb vonása, hogy a felsőruha egyre jobban követte a test vonalát, szűkebb és rövidebb lett.
Az új viseletet - amely a nyugati arisztokrácia öltözködését követve először az udvarban jelent meg Magyarországon - jól megfigyelhetjük a Képes Krónika miniatúráin. Az alsóneműt a férfiaknál egy úszónadrágszerű, rövid alsónadrág, a berhe képviselte: ilyen látható az önostorozó flagellánsokat ábrázoló képen. A berhét egy derékra kötött zsinórral erősítették meg, ehhez kötötték a lábszárakat fedő színes harisnyát (vagy más szóval nadrágot, a két szó ekkor még ugyanazt jelentette). Ilyen harisnyanadrágban hordták a földet Krakkó - a Képes Krónikában megfestett - ostrománál.
A felsőtestre, fehérneműként viselt ing csak a 15. század elejétől kezdve terjedt el. Ilyen ing látható a Zsigmond király által adományozott Kistárkányi-címereslevélen: zárt nyakú- és ujjú, bő, térd fölött végződő vászoning. A 14. században a színes, szűk ujjú tunikát még közvetlenül a testre vették fel. A tunika valamivel térd fölött végződött, csípőig szorosan a testhez simult, azon alul enyhén bővült. A testre szabott ruha felöltését gombokkal, zsinórral vagy szíjakkal biztosították.
A páncélt a tunika fölött viselték, a páncéling valamivel rövidebb volt a tunikánál. A páncél fölött a 12-13. században hordott bő, derékban övvel leszorított fegyvering a 14. század elejére kiment a divatból - egyik utolsó ábrázolása az 1317-ben készült kakaslomnici Szent László falképen található. Helyette combközépig, térdig érő csuklyás palástot, feszes fegyverkabátot vagy bőrből készült, alul bevágásokkal díszített - pontosabban kényelmessé tett - szűk ágyékkötényt öltöttek. A funkcióját vesztett öv a derékról a csípőre került, s elsősorban díszítő szerepet töltött be.
Az alkalmi öltözetet a tunikára vett szűk kabát jelentette - ilyent visel Nagy Lajos a Képes Krónika címlapján. A kabátot gyakran díszítették hímzéssel, csipkével, ezüst boglárokkal, kedvelt volt a több színből összeállított, esetleg váltakozó színű csíkokból varrt felsőruha is. Az időjárás viszontagságai ellen illetve a reprezentáció kedvéért a kabát fölé nemesprémmel bélelt lovagi palást került. A divatot elsősorban a legelőkelőbbek, közülük is csak a fiatalok követték, az idősebb korosztályok továbbra is kitartottak a hosszú, bokáig érő felsőruhák mellett.
A férfidivat 14. század végi - 15. század eleji változása jól nyomon követhető a budai szoborlelet alakjain. Az ekkoriban elterjedő ingek fölött viselt felsőruha, a század végétől dolmánynak nevezett tunika derékig szűk volt, felhasított ujjakkal, az öv alatti rész bő és fodros. Előkelő viselet volt a dolmány vagy az ing fölé vett, bársonyból, brokátból készült, prémgallérral és szegéllyel díszített suba vagy köntös, amelyet oldalt gyakran felhasítottak. A mindennapi ruházathoz tartoztak a tollal vagy szőrmével díszített fejfedők, kalapok vagy süvegek is.
A lábfejet is borító harisnyát a kopás ellen bőrtalpakkal látták el, erre gyakran még egy vastagabb bőr- vagy fatalpat csatoltak. Emellett az előkelők kesztyűpuhaságú, bokánál fűzött, rövid csizmaszerű lábbelit is viseltek, melyet néha csipkemintásan bevágva díszítettek. Ezek a lábbelik nem voltak tartósak, akárcsak a kesztyűből, ezekből is egyszerre több párt szoktak vásárolni, ennek ellenére több ásatáson is került elő viszonylag ép cipő, restaurálható állapotban. A cipődivat vadhajtása a 14. században elterjedt csőrös lábbeli, ahol a cipő a járást is nehezítő, értelmetlenül hosszúra hagyott orrát merevítéssel vagy felkötéssel rögzítették, Magyarországon azonban nem vált általánossá.
A keleti ruha
A jellegzetes kun öltözet hosszú köntösből vagy kaftánból, magas, csúcsos süvegből és puhatalpú csizmából állt. A belső-ázsiai eredetű kaftánok oldalt záródtak, s akárcsak a távol-keleti eredetű köntösök (pl. a Képes Krónika címlapján látható alakokon), gyakran finom selyemszövetből készültek. A viselet fontos eleme volt a fegyveröv, amelyet - a fennmaradt példányok tanúsága szerint - érdekes módon elsősorban nyugati motívumokkal díszítettek. A kun férfiak a keresztény szokásoktól eltérően szakállukat lenyírták, vékonyra pedert bajuszt viseltek. Fejüket elöl tarra borotválták, a hátul meghagyott hajat pedig varkocsba fonták.
A páncél
A harcosok testét sodronyos vagy lemezes páncél védte, de a két alaptípus között léteztek átmeneti páncélzattípusok is. A sodronypáncél laposra vert huzalból készített gyűrűkből forrasztott hosszú ujjú ing volt, amelyet a legveszélyeztetettebb testrészeken gyakran borítottak védőlemezekkel. Pikkelyszerűen egymás mellé fűzött fémlapocskákból készült a pikkelypáncél, az ugyancsak népszerű brigantin pedig vascsíkokkal, lemezekkel bélelt, megerősített bőrkabát volt. A könnyűlovasok, elsősorban a kunok több egymás fölötti bőrrétegből készített bőrpáncélt hordtak.
A sodronypáncél bizonyos részeit megerősítő vaslemezekből alakult ki a lemezpáncél, amely a 14. századtól kezdve egyre nagyobb testfelületet borított be, s a 15. század derekára a lovagokat tetőtől talpig vasba öltöztette. Egy teljes lemezpáncél öltözet 20-25 kilót nyomott, a különálló mell-, hát-, kar- és lábvérteket szíjakkal rögzítették. A kézfejet páncélkesztyű, a lábfejet páncélsaru borította. A teljes páncélzat több falut ért, emiatt beszerzését csak egy szűk réteg, a nemesség kis része engedhette meg magának.
A fej védelmére többféle sisaktípus is használatban volt. A 14. századra elavult a hengeres alakú, lapos tetejű üst- vagy fazéksisak, s lassan kiszorult a használatból. Helyét az ellenséges csapásnak kis felületet nyújtó, kúpos tetejű sisakok vették át. Az alapváltozat egyszerű kúpos vagy harang alakú, könnyű sisak volt, a nyakat és vállakat a hozzá kapcsolt sodronyvértezet fedte, az arc azonban fedetlen maradt. Jóval biztonságosabb volt a teljesen zárt csöbörsisak, illetve a 14. század második felétől használt csőrös sisak: az arcot itt a sisakhoz szegecselt, felnyitható, áttört sisakrostély fedte.
A zárt fegyverzetben harcoló lovagot a pajzsára festett címer és a sisakon viselt sisakdísz tette felismerhetővé. A legkorábbi magyarországi címeradományok tulajdonképpen sisakdíszadományok, mellettük még gyakran háttérbe szorultak a pajzsok ábrázolásai. Szécsényi Tamás országbírói pecsétjén például jól kivehető a sisakdísz - sisakból növekvő koronás oroszlán -, a pajzs azonban hiányzik. Az Anjou-királyok sisakdísze patkót harapó koronás strucc volt, ábrázolása számos korabeli emléken fennmaradt. A magyarországi címerhasználatban a konstanzi zsinat jelentett fordulópontot: a magyar nemesek külföldi útjuk során megismerték a nyugati címerhasználatot, s Zsigmondtól nagy számban kértek címeradományt.
Fegyverek
A legfontosabb támadófegyver a kard, ennek Magyarországon mindkét alaptípusát használták. A nyugati típusú, kétélű, egyenes kard a nehézlovasság, a hajlított, vége felé kiszélesedő pengéjű szablya a könnyűlovasság fegyvere volt, a korabeli ábrázolásokon a keleti viselet jellegzetességeként szerepeltették. A kard kiegészítőjeként a közelharcban használták a harci késeket és tőröket. A korszak legelterjedtebb sújtó- és zúzófegyvere a buzogány. A főként bronzból öntött buzogányfejek változatos formákban készültek, leggyakoribb a csillagfejű típus.
A sújtófegyverek közé tartoztak a változatos méretben, formában készített szekercék, bárdok is. A magyar művészetben leggyakrabban Szent László különböző ábrázolásain látható bárd: a lovagkirály attributumának, felismerését segítő jelképének is tekintették. A Szent László-legenda falképein egyébként a teljes korabeli fegyverzet azonosítható: a harcba induló király és kísérete előreszegezett lándzsákkal, az ellenséges kunok felajzott íjakkal vágtatnak az ütközetbe. A lándzsák vagy kopják mérete, kialakítása a használatnak megfelelően változott, aszerint, hogy gyalogos vagy lovas számára készült.
A távolra ható támadófegyverek közül a legjelentősebb az íj, illetve továbbfejlesztett változata, a számszeríj volt. Az íjat elsősorban a könnyűlovas kunok használták. A korabeli ábrázolásokon a szablyához hasonlóan a keleties öltözet tartozékának számított, alkalmazása azonban nem korlátozódott kizárólag erre a népcsoportra. A falképeken, miniatúrákon általában kifeszített állapotban látható íjak mind azonos típusú, összetett-visszacsapó, ún. reflexíjak voltak. A nyílvesszők tárolására szolgáló tegezek, illetve az íjat védő íjtegez ábrázolása némelyik korabeli falképen olyan pontos, hogy ezáltal lehetővé vált szerkezetük rekonstruálása.
Női viselet
A divat 14. századi változása átalakította a női viseletet is. Az új módi jellegzetessége az alak hangsúlyozása. A korábbi évszázadokra jellemző zárt, a test formáját elrejtő ruhák helyett a divatot követő hölgy a század közepétől derékig testre simuló, szűk ujjú, mélyen kivágott, deréktól vagy csípőtől bővülő ruhát öltött. Ezeket a ruhákat már viselőjük alakjához kellett igazítani, így a 14. század fordulópontot jelentett a szabászatban. A ruhát vagy szoknyát (a két fogalom ekkor még azonos volt) egybeszabták, a derékrész magasan, a mell alatt kezdődött, a ruha alját dúsan redőzték.
A 15. század elején az addig szűk ujjakat bővebbek váltották fel: a ruhaujjakat gyakran cakkozták, behasították, a hasítékokon kivillant a ruha alatt viselt ingváll. Ugyanígy bukkant ki a gyakran dús hímzéssel díszített ing a ruha mély nyakkivágásán is. A ruha felett a hideg ellen palástot viseltek, amelyet a nyakban csattal, boglárral kapcsoltak össze. A palást alját, de olykor a ruháét is prémmel díszítették. A fejet - a hajadon leányok kivételével - fátylak, főkötők borították, ezek anyaga, formája nagy változatosságot mutatott, a nyugati divat legvadabb túlzásai azonban Magyarországon már nem jelentek meg.
A legfrissebb divatot elsősorban az arisztokrácia lányai-asszonyai viselték, a köznemesség illetve a polgárság ruhatárában ezek a darabok csak több évtizedes késéssel, és természetesen kevésbé igényes kivitelben jelentek meg. A ruhák anyaga - férfiak és nők esetében egyaránt - pontos fokmérője volt a társadalmi helyzetnek. Az aranybrokát szövetek, selymek és bársonyok viselésére rendkívül magas áruk miatt csak a legelőkelőbb, leggazdagabb családok tagjainak nyílt lehetősége. Importból származtak a szövetanyagok is, amelyeknek ára a származási hely és a minőség alapján nagy eltéréseket mutatott, így a szövetek közt mindenki megtalálta a vagyonának és helyzetének megfelelőt.
Ékszerek
Az ékszer szerepe a középkorban kettős: egyrészt a ruha mellett a reprezentáció, pompakifejtés legfontosabb eszközének, másrészt (a díszedények mellett) az értékfelhalmozás, kincsgyűjtés legkézenfekvőbb, szükség esetén könnyen mobilizálható módjának tartották. Az ékszerek egy része a ruha rögzítésére szolgált, illetve a ruhaanyagra varrt díszítőelem volt: ilyenek a palástokat összefogó palástkapcsok, a ruhák díszes gombjai és a korszak jellegzetes ruhadíszeként alkalmazott fémpitykék, rozetták, figurák, heraldikus motívumok. Az eredeti darabok mellett ásatásokon előkerültek a készítésükhöz használt verőtövek is.
A legfontosabb kiegészítő viselet az öv. A divatos változat a korszakban a csípőre csúsztatott ún. pártaöv. A díszesebb kivitelű darabokat fémszálból készítették, amelyet arany- vagy ezüstlemezekkel díszítettek. Ilyen öveket láthatunk a Képes Krónika ábrázolásain éppúgy, mint a budavári szoborlelet világi alakjain. Az öv a női és férfiviseletnek egyaránt fontos tartozéka, és egyformán része a keleti és a nyugati viseletnek. Aranyláncot, gyűrűt szintén mindkét nem hordott, a nyakláncon olykor egész vagyont érő keresztek, esetleg ereklyetartók, rendjelek függtek.
A legértékesebb ékszereket a királyi udvarban viselték, ezek azonban nem maradtak ránk. I. Károlyt az írott források tanúsága szerint fején arany koronával, lábán arany sarkantyús, drágakövekkel kirakott lábbelivel temették el, a temetési menetben a király képében felvonuló három lovag a király arany koronával ékesített hadijelvényét viselte, a lovagokat és a lovakat egyaránt sok gyöngy és drágakő borította, a lószerszám aranyozott ezüstből készült. Özvegye, Erzsébet királyné végrendeletében leányunokáinak egy-egy aranypártát hagyott, de hagyott drágaköves-gyöngyös koronákat az óbudai klarissza apácákra is.
Eredetileg ereklyekoronának (tehát nem hordásra) készült a 14. században a Zsigmond váradi sírjában talált liliomos korona. Az aranyozott ezüst liliomokat a színek váltakozó ritmusa szerint összeállított drágakövek és gyöngyök díszítik. Udvari megrendelésre készültek azok a díszes palástkapcsok, amelyek Nagy Lajos adományaként kerültek az aacheni magyar kápolnába. A két nagy és négy kisebb aranyozott ezüst, zománcozott vecsernyepalást-csat Nagy Lajos címerét ábrázolja, a nagyobbak érdekes kialakítása építészeti előképeket követett.
Az ország területén talált kincsleletek szerencsésen egészítik ki az írott források, egykorú ábrázolások alapján kialakuló képet. A 97 darabból álló kelebiai lelet tulajdonosa Pál, macsói bán felesége volt, kincsei között palástkapocs, fülbevaló, karperec, gyűrűk mellett gombok, díszítő lemezek, korongok is szerepeltek. Az ugyancsak 14. századi körmendi kincslelet gombokat, pecsétgyűrűket, a kiskunhalasi ruhavereteket, rozettákat tartalmazott. Ezeket az ékszereket hazai ötvösök készítették, a leletek hasonlósága, a fennmaradt verőtövek tanúbizonysága szerint meglehetősen nagy számban.
A kincsleletek között is különösen értékesek az előkerült övek, övveretek. Kun szállásterületen tárták fel a harcoló lovagok képével díszített kígyóspusztai övet, melyet a 14. század eleji átalakításakor szentekhez fohászkodó latin feliratos gombokkal bővítették, valamint a címerpajzsos felsőszentkirályi övet, melynek tulajdonosa 1350 körül halt meg. A 14. század végéről - 15. század elejéről további díszövek kerültek elő: a nagytállyai övcsat ezüstlemezére solymászó hölgyet vésett a készítője, a kerepesi övlelet levéldíszítéssel készült.
A 14-15. század a világi lovagrendek alapításának időszaka volt Európa-szerte, s a rendi külsőségekhez hozzátartoztak a rendi jelvények is. Az első magyar lovagrend, az I. Károly által életre hívott Szent György-rend működéséről semmit nem tudunk, mindössze az alapító oklevél maradt fenn, a Zsigmond király által 1408-ban alapított Sárkányrendnek viszont számos emléke ismeretes. A rend jelvényét, a körré görbült sárkányt a tagok részben ruhára applikálva, részben ékszerként, nyakba akasztva, illetve vállon átvetett széles szalagon viselték. Aranyból készült sárkánnyal a nyakában temették el Zsigmondot is, a 18. század végi váradi feltáráskor előkerült jelvény azonban elkallódott.
A mindennapi élet tárgyai
Lakberendezés, bútorok
Az I. Károly trónralépése és Zsigmond halála közti közel másfél évszázad alatt a lakáskörülmények terén jelentős változások történtek. Az igények a társadalom valamennyi rétegében növekedtek: a várak többsége a 14. század elején még csupán egy toronyból és egy kerítőfalból állt, s ilyen tornyokba zárkózott a városok vezető rétege is. A 14. század végére mind a várak, mind a városok képe jelentősen átalakult: a várfalakon belül palotaépületek, kápolnák emelkedtek, a városokban pedig emeletes polgárházak épültek. A falvakban ugyanakkor egyre szélesebb körben terjedt el a háromosztatú lakóháztípus.
Az épületek mai szemmel nézve meglehetősen ridegek voltak, a helyiségek többségébe csupán egy-két bútordarabot állítottak. A legfontosabb bútornak a láda számított. Elsősorban tárolóbútorként használták, hiszen a liszttől az ötvöstárgyakig mindent ládában tartottak, de ülőalkalmatosságul és fekvőhelyként is szolgált. Legkorábbi típusa az egy fatörzsből faragott, a szétrepedés ellen vaspántokkal sűrűn megvasalt vályúláda - ilyen például a 14. században készült szepesbélai láda. Jóval fejlettebb technikával készültek az ácsolt ládák (pl. a Nagyszeben környékéről származó rozsondai láda), magyarországi megjelenésük, elterjedésük azonban inkább a 15. század második felére volt jellemző.
Az asztal ebben a korszakban nem képviselt különösebb értéket: bakokból és lapokból csupán az étkezések idejére állították fel, utána pedig "asztalt bontottak", mint ahogy azt a szólás a mai napig megőrizte. Az asztalok mellett padokon, lócákon ültek, a szék még a 15. században is ritka luxustárgynak számított - a korabeli ábrázolásokon a királyi trónusok is merev, szögletes, kényelmetlen építmények voltak. Hasonló, hasáb formájú emelvény volt az ágyak alapja, amelyet a 14. századtól ágyvégekkel is elláttak. Az ágyakban meztelenül aludtak, egyszerre többen is. A 15. században már a jobbágyházakban is voltak ágyak, bár a férfiak - egészen a 20. századig tartó szokás szerint - általában az állatok közelében, az istállókban háltak.
Az egyszerű bútorok mellett fontos szerepük volt a kényelmet, otthonosságot nyújtó szőnyegeknek, textíliáknak. Az ágyneműk (párnák, dunyhák) komoly értéket képviseltek, és a hozomány elengedhetetlen tartozékai voltak. Az ágynemű a jobbágyháztartásnak is természetes tartozéka volt - a társadalmi, vagyoni különbség inkább a mennyiségben, az anyagok minőségében mutatkozott meg. A szőnyegek már csak a vagyonosabb nemesek, polgárok otthonába kerültek. Használatuk sokrétű volt: takarhatták az ágyat, olykor a ládákat, díszítették a falat, néha ajtó helyett az egymással szomszédos helyiségeket választották el.
A szobákat borító kőpadló, az üvegezett ablak a jómódúaknál is csak a 15. században jelent meg, és sokáig luxuscikknek számított. Az ablakokat a leggyakrabban lantorna (szárított marhabendőhártya) borította, a téli hideg ellen pedig fatáblákkal zárták. A falusi házak középső helyisége volt a szabadtűzhelyes konyha, innen fűtötték a szoba kemencéjét is. Sokkal nagyobb problémát jelentett a várak, városi házak fűtése - megszokott volt, hogy a helyiségek többsége télen fűtetlen maradt. Az ország egyik leggazdagabb arisztokrata családja, a Garai família két értékes budai ingatlannal rendelkezett, az összesen mintegy félszáz helyiségnek azonban csupán elenyésző részébe jutott kandalló vagy kályha.
A királyi, főúri várakban, gazdag polgárok házaiban a 14. század közepén jelentek meg a díszes cserépkályhák. Az alaptípust kőlábazaton álló négyzetes tűztér, rajta torony formájú, párkánnyal lezárt felépítmény jellemezte; csempéből vagy edény formájú kályhaszemekből rakták. A zöld, sárga vagy barna színű csempék többségét ólommázzal vonták be, és a lovagi, udvari élet jeleneteivel, növényi-, állat- vagy geometrikus formákkal díszítették. A csempék többsége fa- vagy agyagnegatívok alapján készült, a legszebb példányok - a fülkeszerűen kiképzett, vályú alakú, nyitott csempék, a fülkében apró szobrokkal - szabad kézzel formázott, önálló alkotások lehettek.
Edények, használati eszközök
A háztartásokban használt edények többségét a főzésre, tárolásra használt cserépedények tették ki. Az Árpád-korban még használatos cserépbográcsok a 14. századra eltűntek, az edények többségét azonban még ekkor is szabadtüzes konyhai használatra készítették. A cserépedények jórészt a háziipar termékei voltak, de a leletek alapján megfigyelhető a városi fazekasság folyamatos térhódítása. A leletek között területi eltérések is tapasztalhatók: Buda környékén fehér, az ország keleti és déli területein sötétebb kerámia az uralkodó, a nyugati határ közelében pedig magasabb technikai színvonalú szürke, majd sárga vagy vörös kerámia a jellemző.
A nyugati import hatására a 15. századtól a hazai mesterek is áttértek a sárga vagy vörös kerámiák készítésére, amelyeket már gyakran borított ólommáz. A fazekasok a legnagyobb számban fazekakat készítettek, amelyekhez a 13. század óta fedőt is használtak. A folyadékok tárolására különböző kancsók, korsók és palackok készültek, az étkezésekhez pedig tálak és csészék. A 14. században jelent meg az új asztali edényforma, a cseréppohár, illetve nagyobb változata, a kehely. A 15. századtól a cseréppoharak egyre változatosabb formában készültek - szinte minden nagyobb város más-más pohárformát kedvelt.
A királyi udvar, az arisztokrácia és a vagyonos polgárság reprezentációs igényeit a hazai ipar hosszú időn át nem tudta kielégíteni. A külföldről behozott díszedények közül a legszélesebb körben a morvaországi, losticei sómázas poharak terjedtek el, de használtak osztrák, német cserépedényeket is. Üvegáruval a 14. században velencei kereskedők látták el azokat, akik képesek voltak megfizetni a drága üvegpoharakat, palackokat. A 15. század elejétől - kezdetben valószínűleg Itáliából bevándorolt üvegfúvók - Magyarországon is készítettek üvegárut, a luxusedények azonban továbbra is importból származtak.
Asztali kincsek
A ruhák és ékszerek mellett a család anyagi helyzetét a díszedények reprezentálták a legjobban. Mivel az üvegtárgyak viszonylag ritkák voltak, az ónedények pedig csak a 15. század végétől terjedtek el, ebben a kategóriában elsősorban ezüst, aranyozott ezüst, nagy ritkán arany edények kerültek az ünnepi asztalokra. Az arany edényeknek az a bősége, amelyet Druget Vilmos nádor végrendelete tükröz, természetesen az arisztokrácia körében sem volt jellemző, de lehetőségeihez képest mindenki igyekezett ilyen értékekre szert tenni. A körmendi kincslelettel aranyozott ezüstedények kerültek elő, a kiskunhalasi kincs egy vízbe esett ezüstcsészében volt elrejtve.
