EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM
Keresztény mindennapok
Az emberek mindennapi élete az egyház által megszabott keretek között zajlott. Az évszakokhoz kapcsolódó munkával eltöltött hétköznapok és az egyházi év által parancsolt vasár- és ünnepnapok arányos elosztása adta a középkori idő változásának ritmusát. Az egyházi ünnepek jelentették gyakran azt a határnapot is, amikor az ország lakosságának nagy többségét kitevő falusi jobbágyságnak be kellett szolgáltatni a különböző földesúri járadékokat. A naptári ünnepek elsősorban a szentek kultuszához kapcsolódtak. Az egyes egyházközségek külön is megemlékeztek templomuk védőszentjéről. Az Árpád-ház szentjeinek ("szentkirályok"), különösen Szent László király kultuszának népszerűsítéséhez jelentősen hozzájárultak az Anjou királyok és utóbb Zsigmond, aki Váradon, Szent László sírjánál temettette el magát.
Pogányok, szakadárok
A papok által végzett liturgikus szertartások latin nyelven folytak, de korán kialakulhatott az egyház vulgáris nyelvi készlete, amely elsősorban a mise keretében elhangzott prédikációhoz, valamint gyónáskor a bűnök anyanyelvi bevallásához kapcsolódott. Éltek azonban Magyarországon az egyházon kívüli, nem keresztény, illetve nem katolikus népcsoportok is. A pogányok és szakadárok megtérítésére irányuló törekvések különösen a 14. század második felében voltak jelentősek, mert Lajos király ezt elsőrendű uralkodói kötelességének tartotta. A zsidók térítésével is megpróbálkozott, de kudarca után 1360 körül kiűzte őket az országból, s bár rendeletét 1364-ben visszavonta, a kiűzöttek többsége már nem tért vissza. A helyettük - főleg nagyobb városokba - Nyugatról betelepülők zárt közösségei megtarthatták vallási különállásukat, bár a 15. század elején zsidóellenes megmozdulásokra is sor került.
A kunok megtérése és beilleszkedése az 1279-es törvények után sem ment zökkenőmentesen, mert még ezt követően is szívósan ragaszkodtak pogány életmódjukhoz, ősi hagyományaikhoz. Az eredetileg bizánci rítust követő jászok is katonai szolgálataiknak köszönhették kiváltságaikat, katolikus hitre térítésük a koldulórendek közreműködésével több évszázados folyamat volt, amelynek befejezését a 15. század második felére tehetjük. A megtérés elhúzódása részben a tizedfizetéstől való idegenkedéssel is magyarázható. A 14. században folytatódott az ország szélterületeinek benépesítése görögkeleti vallású népcsoportokkal. Az északkeletre beáramló rutének, valamint a Déli- Kárpátokon át Erdélyben letelepedő másik jelentősebb (kb. másfélszázezres) lélekszámú népesség, a románság megtérítéséhez szintén a ferencesek segítségével fogott hozzá Nagy Lajos.
Az ortodox vallású népeknek a katolikus egyházzal való 1366-os egyesítése után csak az kaphatott nemességet vagy kenézséget, aki katolikussá lett. Az unió 1386-os megszűnése után Zsigmond 1428-ban próbálta felújítani Lajos politikáját. Ennek ellenére számuk gyarapodott és korszakunkban már templomaikról és kolostoraikról vannak híradások. A nemesített román kenézek egy része továbbra is katolizált ugyan, de nem kényszerből, hanem presztízsből, mert a magyar nemesi családokkal való gyakori házasságoknak a valláskülönbség akkor elháríthatatlan akadálya volt. Hasonlóképpen szakadárnak tekintette a katolikus egyház a 14. század végétől a törökök elől menekülő, a Szerémségben és Keve megyében letelepülő görögkeleti rítusú szerbeket. A királyi hatalom és a földesurak azonban - elsősorban gazdasági érdekekből - számukra is biztosították a szabad vallásgyakorlat lehetőségét.
Az egyházszervezet bővülése
A magyar egyházszervezet az Anjouk idején érte el legnagyobb kiterjedését. Az ország keleti és déli határai mentén a hűbéres államokat kiépíteni szándékozó királyi politika találkozott a katolikus egyház térítő törekvésével, amit többnyire ferencesek végeztek. A missziós püspökségek vezetői is gyakran a koldulórendek tagjai közül kerültek ki. I. Károly 1322-ben felújította a még a 13. század végén alapított, de hamar megszűnt nándorfehérvárit, I. Lajos sikertelen kísérletet tett 1354-ben a milkói újjászervezésére. A legdélebbi magyar missziós püspökséget is I. Lajos alapította 1365-ben Bodonyban (Vidin, ma Bulgária), amely azonban rövid életű volt, hasonlóan az 1382-ben létrehozott argyasi püspökséghez, mindkettő 1386-ban megszűnt. Közvetlenül a Szentszék joghatósága alá tartozott, így nem számított a magyar egyházszervezetbe a Kárpátokon túli románság megtérítésére 1371-ben alapított és a 15. század végéig működő szereti püspökség. A királyi oklevelek méltóságsoraiban feltüntették viszont a dalmát és horvát főpapokat is, bár nem voltak részei a magyar egyházszervezetnek.
Eretnekek
Az eretnekség elleni küzdelem a 14. században a flagellánsok és valdensek, de főként a Boszniában elterjedt patarén irányzatok ellen folyt, Lajos király déli hadjáratainak olykor kimondottan ez volt a célja. A 15. századtól a délvidéki eretnekek összeköttetésbe kerültek az eredetileg a Felvidékről terjedő huszitizmussal. Zsigmond 1420-tól ugyanis keresztes háborút viselt a csehországi husziták ellen, akik viszonzásul 1428-tól rendszeresen indítottak pusztító hadjáratokat Magyarországra. Végül a bázeli reformzsinat keretében 1433-ban sikerült megegyezni a kelyhesekkel, akikkel összefogva végül 1434-ben a táboritákat leverték. A huszita tanok elterjedésének jelentős szerepe volt az 1437-es erdélyi parasztfelkelés előkészítésében is. A kamanci Tamás és Bálint deák, a magyar nyelvű Huszita Biblia fordítói Marchiai Jakab ferences több délvidéki és keleti egyházmegyére kiterjedő térítő tevékenysége elől Moldvában találtak menedéket.
Művelődés, iskolák, egyetemek
Az egyháznak korszakunkban is elsőrendű szerepe volt a műveltség terjesztésében. A szerzetesi (kolostori) és a székesegyházi (káptalani) iskolák elsősorban a papi utánpótlás alapfokú intézményei voltak, de a hét szabad művészet mellett az ország jogainak megóvása érdekében némelyikben jogot is tanítottak, valamint világi pályára (kancellária, hiteleshelyek) is készítettek fel hallgatókat. A domonkosok budai főiskolája (studium generale) a 14. század elejétől folyamatosan működött a középkorban, bár nem vált igazi egyetemmé.
Az első magyar egyetemet Nagy Lajos alapította 1367-ben Pécsett, és V. Orbán pápa a hittudományi kar kivételével meg is adta a működési engedélyt. Az egyetem azonban a 14. század vége felé megszűnt. Még rövidebb életű volt a Zsigmond által 1395-ben Óbudára szervezett egyetem, amelyet a király a huszita veszély miatt 1410-ben Branda Castiglione pápai követ közreműködésével újjáalapított. Küldöttsége még részt vett a konstanzi zsinaton is, de az intézményt az 1420-as években már nem említik a források. Így az egyetemi fokozatokra vágyó magyarok leginkább a közeli Bécs és Krakkó egyetemeit látogatták.
A csak kevesek számára elérhető egyetemre járás mellett a hazai és külföldi búcsújárások és zarándoklatok a 14. századtól már a társadalom szélesebb rétegeinek is nyújtottak utazási lehetőséget. A magyarországiak által legkeresettebb külföldi zarándokhely a németországi Aachen volt, főleg miután 1367-ben Nagy Lajos kápolnát alapított a szent királyok (István, Imre és László) ereklyéivel. Ezen kívül Jeruzsálembe, Rómába és Compostellába is szívesen látogattak magyar zarándokok.
