ZENETÖRTÉNET
A zene életfeltételei
Az Árpád-kor után Magyarországon változás következett be mind a politikai-gazdasági közéletben, mind pedig a szellemi, így a zenei szférában is. A kezdeti széthullási folyamatot (tatárjárás, belső anarchia) I. Károly Nyugat-Európára irányított politikája megállította, s a 14. századra már kifejezetten kulturális fellendülésről beszélhetünk. Az Anjou-ház dinasztikus kapcsolatai révén szellemi látókörünk még inkább kitárult nyugat felé. A fellendülő bányászat és kereskedelem következtében újabb városközpontok születtek (főleg a Felvidéken és Erdélyben), s a gazdasági gyarapodás a zenének is újabb lehetőségeket kínált. Bár nálunk nem alakult ki olyan sűrű városhálózat, mint nyugaton, s így ez nem is teremtette - nem teremthette - meg az értelmiség olyan fokú koncentrációját, mint az ottani központok, mégis a későközépkor hazánkban a zenei élet csúcskorszakának számít, amely a zeneoktatás és gyakorlat szélességében és mélységében egyaránt egységes képet mutat.
Új adatok a zenei életről
A zenei (kottás) emlékek száma e korban megnő; de ezek mellett az oklevelek és elszámolások is bizonyítják a templomi és közéleti zeneélet állandóságát és intenzitását. Az iskola a mindennapi mise és vesperás mellett az alapítványi és Mária-misék, valamint a gyászmisék és temetések zenés szolgálatáról is gondoskodott, s ez magában a templomban legalább napi 3-4 órai éneket jelentett. Bizonyos tételeket az alapítványi misék cím szerint is említenek: ilyenek a közismert Salve Regina vagy az újabb, divatos darabok közül az Ave verum corpus. Minthogy az alapítványok többsége felvidéki, lehetséges, hogy azok növekvő száma összefügg a tehetősebb polgári életformával.
Az énekes diákok a templomon kívül is hallatták hangjukat: részt vettek pl. az úrnapi körmeneten, látványos felvonulásokon (köszöntők, választások), s a gregorián tételeken kívül többszólamú darabokat és anyanyelvű kanciókat is előadtak. Rekordációs (énekes köszöntő) tevékenységük - amit rajtuk kívül kisebb rangú klerikusok, sőt parasztok is műveltek - máig fennmaradt népszokásként (újévi kánta, névnapköszöntő), s éppen e szokásnak köszönhetjük több középkori köszöntő dallam életben tartását.
Joculatorok és hangszeres zenészek
Míg a joculator elnevezés az elmúlt korokban mind a hősmondák megéneklőit, mind a mulattató énekeseket jelölte, jelentése a későbbiekben egyre inkább az utóbbi felé tolódott el. A hangszerjátékosok leginkább elismert csoportja a trombitásoké (s velük a dobosoké) volt, akik szinte a főúri, királyi hatalom hangzó jelképei lehettek (Zsigmondot pl. éppúgy kísérték franciaországi látogatására, mint vadászatra vagy vizafogásra). Városi alkalmazásban az ünnepségeken való részvételük (pl. Úrnapja) és toronyőrökként jeladó funkciójuk említésre méltó.
A 14. századtól tudunk orgonák hazai templomi használatáról (az orgonisták többnyire orgonaépítők is). A ferences, domonkos, pálos szerzetesek élen jártak e hangszer alkalmazásában. A városok gazdagodásával párhuzamosan a 15. századtól egyre több az orgonahasználatra vonatkozó adat. Az orgonát e korban még nem az énekek akkordikus kíséretére használták, hanem inkább a dallam díszítésére vagy pedig az ún. alternatim gyakorlatnak megfelelően szakaszról szakaszra váltakozott az énekes és hangszeres előadás.
A 14. századtól felszaporodó sokféle hangszeres elnevezés - Dobos, Dudás, Gajdos, Hegedős, Kobzos, Kürtös, Lantos, Sípos - e korban sokkal inkább foglalkozás megjelölés, mintsem örökölt családnév. A hangszeresek rétegződése: falusi muzsikusok, városi szolgálatban állók, főúri vagy főpapi (esetleg királyi) alkalmazásban lévők, vándormuzsikusok. Jóllehet hangjegyes emlékek nem maradtak fönn, mégis a zenére vonatkozó másodlagos adatok fényében "nem alaptalan ... a 15. századra egy, az egész országot átfogó zenészhálózatról beszélni".
A királyi udvar zenéje
A királyi udvar a művészi zene egyik legkiemelkedőbb központja, amely csúcspontját majd Mátyás korára éri el, megközelítve a nyugat-európai kapellák színvonalát. Az első lépést ebben az irányban az Anjou-ház tette meg, majd Zsigmond korára az udvarban művelt zene szerepe még jelentősebbé vált. Zsigmond, aki a budai palota újjáépíttetője és a királyi kápolna újjászervezője, fontosnak tartotta, hogy útjain a híres minnesänger, Oscar von Wolkenstein is elkísérje, szinte baráti viszonyt tartva fönn vele. Diplomáciai útjain kapellája is vele volt - így a konstanzi zsinaton is -, mintegy zenei státusszimbólumként. A kapellának saját iskolája, orgonistája és fúvószenészei voltak, s így a korszerű többszólamú zenét is ápolhatták, bár elsődleges feladatuk természetesen továbbra is a gregorián ének szertartáshoz kötött megszólaltatása volt.
A gregorián ének helyzete a későközépkorban
A gregorián ének elsődleges helyét a későközépkorban is megtartotta; továbbra is ez az iskolai énektanítás törzsanyaga, melynek elméleti és gyakorlati ismerete a középkori értelmiség elemi tudásához hozzátartozott. Bizonyos műfajokban tovább folyt a kompozíciós gyarapodás is: a misében az alleluják és szekvenciák mellett újabb ordinarium tételek és díszesebb olvasmánytónusok születtek. A zsolozsmában a szentek számának növekedésével párhuzamosan jelentek meg új énekciklusok, ám ezek többsége átvétel lévén, inkább a helyi spirituális igényeket elégítette ki. A liturgikus könyvek jelölése is erre utal az illető szentnél: "Saját zsolozsma - ha megvan a könyvedben".
Könyvkultúra és hangjegyírás
A 14-15. századból kb. 30 teljes kódex és több száz töredék maradt fenn, utalva arra a gazdag íráskultúrára, aminek ezek csak töredékét képezik. A kéziratok többsége kisalakú, egyszerű kezektől származó, de biztos kottaírásról tanúskodó ún. használati könyv, amit a következő korszakban egyre inkább a nagyalakú díszkódexek váltanak fel. A magyar kottaírásnak a 14. század a virágkora - ezt reprezentálja a Pozsonyban őrzött esztergomi Missale notatum (hangjelzett misekönyv). E kéziratot "nemcsak notációja, hanem liturgiai rendje és dallamvariánsainak összessége is a központi magyar hagyomány legmegbízhatóbb tanújának mutatja."
A magyar mellett azonban már a 14. században feltűnik a peremvidéken "egy lotharingiai írásfajtából kifejlesztett, erősen tagolt, "gotizált", nagyalakú elemekből építkező modern notáció, az ún. metzigót hangjegyírás". Ilyen kottaírásfajtával készült pl. a századvégi felvidéki Graduale, s ezt találjuk a 14. századtól a pozsonyi kódexekben, valamint a kassai, kolozsvári és brassói kéziratokban. Északnyugati területen feltűnik a csehek kottaírása is - ennek a hatásnak nyomait mutatja pl. az Esztergomi II. Antifonále notációja -, míg a magyar kottaírást az esztergomi hagyományt őrző központokon kívül a pálos rend viszi tovább, s a későbbiekben megpróbálja azt nagyalakú kódexírássá fejleszteni.
A metzigót notáció magyar kottaírásra gyakorolt hatása már a 14. században kimutatható, s ez a hatás a 15. századra még inkább fölerősödik. A kottaírás változása egyfajta belső szemléleti változást is tükröz, miszerint egyre inkább az egyes hangokra terelődött a figyelem, s a hangcsoportok (neumák) összetartozása némileg lazult. Változik az írásirány is: a tiszta magyar notáció lefelé haladó pontsorai helyett ez az írás jobbra hajlik, az időbeli egymásutániságnak megfelelően. E keveréknotáció hazai alkotásnak tekinthető; benne ötvöződik a metzigót notáció pontos, tiszta hangjelzése a magyar kottaírás hajlékonyságával, rajzos vonalvezetésével. Élettartama a 15. század első harmadától a 16. század közepéig tart, s elsősorban a díszes, nagyalakú kóruskönyvek írásmódjaként funkcionál. Központi jelentőségét jelzi, hogy éppen a hazai hagyomány fővonalába tartozó kódexek készültek ezzel az írásfajtával (pl. Esztergomi I. Antifonále, Futaki Graduále).
A 14-15. század fordulójáról származó ferences és domonkos szerkönyvek tartalmukban és kottaírásukban is eltérnek a fenti magyar liturgikus-zenei hagyománytól: ún. kvadrát kottaírásuk (négyszögletes kottaformáik) és diaton dallamváltozataik is központosított rendjeik külföldi mintáit követik, nem a helyi tradíciót. Ezekkel szemben a négy 15. századi pozsonyi antifonale metzigót notációval ugyan, de világosan az esztergomi hagyományvonalat követi, amely az egész magyar középkoron át fővonalnak számít.
A középkori többszólamúság
A gregorián kódexek viszonylagos bőségével szemben többszólamú zenei emlékeink csekély számúak. A 14. századból több töredék, és a pálosok polifóniát tiltó konstitúciója tanúskodik a többszólamúság élő gyakorlatáról. A 15. század elejéről való egy több tételt is tartalmazó felvidéki forrás, az ún. Zsigmond-kori töredék. A 14-15. századi források éppenséggel nem a korszerű európai zenei stílusokat művelik, hanem inkább egy pár száz évvel korábbi, de széles körben elterjedt és művelt anonim zenélési módot. E technikák egyike-másika már az ezredforduló körül ismert volt nyugaton. Sajátos, ünnepi előadásnak számított például, ha egy gregorián olvasmány szólisztikus szakaszait dúsabb hangzásba öltöztették (eleinte valószínűleg rögtönzésszerűen). A két-háromszólamú, kvartokra és kvintekre épülő hangzás szerkesztésének alapelve a párhuzamos és ellenmozgás.
Az ünnepi olvasmányokon kívül egy-egy kedvelt tropust is díszíthettek ilyen módon, vagy mint egy ferences kódexben, a mise alleluja tételét. Ha nem liturgikus, hanem szabad dallamhoz komponáltak ritmizált ellenszólamot, ez ily módon modernebb hangzást eredményezett, még ha hangközhasználata alapjában a (kvartot-kvintet-oktávot alapul vevő) régi elveken nyugodott is. Az effajta lendületes többszólamú kanciók természetesen nem számítottak szűkebb értelemben vett liturgikus zenének, hanem inkább a klerikus értelmiség társasági zeneművészetét gazdagították. A gregorián dallam mozgékonyabb ellenszólamokkal való körülírása viszont már valóban a liturgiába illő volt, s jobban meg is közelítette a kor kompozíciós, "tudós" stílusát.
Az anyanyelvű népének
Legelső feljegyzett anyanyelvű énekünk a középkori Európa legkedveltebb húsvéti éneke: "Krisztus feltámada mind ő nagy kínjából". Ez a Zsigmond-kori töredék lapszélén olvasható, mégpedig négy nyelven: magyarul, csehül, németül és lengyelül (Húsvétkor valószínűleg mindenki a maga nyelvén együtt zengte). E tételt eredetileg vagy a Victimae paschali sequentiába toldották be, vagy a húsvéti éjszakai zsolozsmaóra végén, a feltámadási színjátékot (Húsvéti játék) követően kapcsolódott be vele a nép a közös éneklésbe.
Másik, ugyancsak korai anyanyelvű énekünknek tekinthetjük a magyar nyelvű Te Deumot, bár ezt először csak az 1500 körüli Peer-kódex jegyezte föl, ám ez az éneknek már olyan széles körű elterjedtségére utal, hogy feltételezésünk szerint azt már énekelhették a 15. században is.
A húsvéti éneken és a Te Deumon kívül talán a korábban már idézett Csordapásztorok kezdetű karácsonyi ének említhető még, amely a középkori diákok rekordációs (ünnephirdető) éneke volt (szövegében utalást találunk Zsigmond király Friss-palotájára). Lehetséges, hogy a Feltámadt Krisztus e napon kezdetű húsvéti éneket is énekelték már e korban, mivel ennek latin szövegét ugyancsak feljegyezték a Zsigmond-kori töredék lapjaira. Az anyanyelvű népének története az eddigieknél jóval gazdagabban majd a következő századokban bontakozik ki.
Középkori epikus énekek
Kottás feljegyzés nem maradt fenn epikus énekeinkről. A Szent László éneket is csak egy 16. századi forrás - a Peer-kódex - alapján ismerjük, bár dallamának gyökerei kétségkívül a középkorba nyúlnak vissza. A magyar népzene sirató stílusának viszont vannak olyan strófás fejleményei (halottas, zsoltáros, balladás és keserves szövegekhez kapcsolódva), amelyek a középkoron át életben tarthattak egyfajta közgyakorlati epikus modort, s amelyeknek majd kései fejleményei lesznek a 16-17. századi históriás énekek.
Népzenénk középkori rétegei
A középkorban kivirágzó gazdag szokáskultúra - amelynek jelentős része ma népszokásként lelhető fel - igen sok dallamot megőrzött. Némelyeket valóságos ciklussá szervezett, mint pl. a zoborvidéki Szentivánéj dallamait. Ennek régies kisambitusú énekei világosan középkori eredetűek. Az archaikus szokásdallamok gregorián énekekkel közös vonásait nem az egyenes vonalú egymásra hatás, hanem inkább a háttérben rejlő közös alap - hasonló vagy azonos zenei gondolkodásmód - magyarázza. Ugyancsak középkoriak lehetnek a szertartásos (hidas, vonuló, párcserélő) gyermekjátékokat kísérő dúr hexachord dallamok, csakúgy mint a kultikus férfitársaságok, egykori énekes céhek drámai játékának zenéje (Betlehemes).
A középkori rekordációk emlékét őrzi a legények, vagy gyermekek kántája, s szintén középkorinak mondható a Gergelyjárás alaprétege. A középkori falu-város alapvetően zenei akusztikájának elemei voltak az éjjeliőrök kiáltásai éppúgy, mint az iskolai recitált verstanulás - mely utóbbi nyomait az erdélyi betlehemes és az adventi ostyahordás mondókája őrzi.
Vargyas Lajos szerint balladáink legrégibb csoportja a 14. században gazdagította népköltészetünket. Mivel ezekhez csupán francia párhuzamokat talált, feltételezése szerint hozzánk is ez irányból, a vallon telepeseken keresztül érkezett e hatás.
Kanásztáncainkhoz viszont szorosabb európai párhuzam vonható. A kanászritmus nyugat-európai megfelelője a vágáns sor, s feltehetőleg a kanásztáncok a középkori mulattatók, joculatorok zenei anyagát örökítették ránk. Ugyanígy a betlehemi pásztortánc vagy a pünkösdölő táncszakaszai is őrizhetnek középkori tánczenét.
Végül az ősi siratóének továbbéléséről adatok tanúskodnak (pl. I. Károly siratása). Az akkori sirató hangzásában a ma ismertekkel lényegében egyező lehetett. Valószínűleg e korban jutottak túlsúlyba a nagy ambitusú dallamok, s ugyancsak ekkor válhatott ki a siratóból a strófás népdaltípusok nagyobb száma is.
TÁNCTÖRTÉNET
Európai kitekintés
Az 1300-1450 közötti másfél évszázad szerte Európában az egyházi művészetek virágzását, az udvari művészetek további önállósodását és a városi kultúra igazi kibontakozását hozta magával. Magyarországon a városi fejlődés megkésettsége, a lovagi kultúra ápolására alkalmas főúri udvarok csekély száma miatt e fejlődés sajátosan kelet-európai módon, főleg a királyi udvarhoz kötődve ment végbe. A három nagy uralkodó egyéniség - I. Károly, Nagy Lajos és főleg Zsigmond - idején a magyar királyi udvar számottevő politikai és kulturális központtá vált, s ez lehetővé tette az európai művészetek legszebb formáinak meghonosítását. Ha a korabeli kultúra egészéről akarunk véleményt formálni, fokozottan figyelembe kell venni a források által alig említett helyi kultúra elemeit, különösen érvényes ez a tánckultúrára, amely a zenéhez, irodalomhoz és a képzőművészetekhez képest jóval kevesebb forrással rendelkezik.
A tánckultúra írásos emlékei
A korszak táncra vonatkozó utalásai között kitüntetett figyelmet érdemelnek a nyelvtörténeti emlékek. A magyar nyelvű források számának növekedésével egyre többször fordulnak elő a táncolást kifejező magyar, illetve közhasználatú nemzetközi szavak. 1350-ben jelenik meg először nyelvemlékeinkben a tánc szó nemzetközi vándorszóként, amely a korabeli európai szóhasználatnak megfelelően valószínűleg a hangszeres kísérettel előadott páros táncokat jelölte. 1405-ből való a Schlägli szójegyzék, amely a tombás szót három latin kifejezéssel is párosítja: cantatrix, gestulator, palpanista. Ez nem a szójegyzék készítőjének pontatlanságát, hanem a tombás (mulattató, énekmondó, bábtáncoltató) tevékenységének sokoldalúságát mutatja. A táncolás fogalmára e korban több forrás is a tombol, tomb szót használja, mégpedig feltehetőleg ugrós tánc értelemben.
Égi és földi szerelem
A 14-15. századi európai kultúra sajátos fejleménye, hogy az udvari művészetek egyre nagyobb önállóságra tesznek szert az egyházi művészetekkel szemben. A tánc területén ez a folyamat a profánnak bélyegzett táncos gyakorlat tiltása és az eszményített táncos szimbólumok (Dávid király tánca, Salome tánca) propagálása mellett történik. Néhány kirívó példától eltekintve a tánc ekkor már sehol sem volt része az egyházi szertartásoknak, így nem élvezte azokat az előnyöket sem, amelyekkel a vallásos ének és költészet rendelkezett a korabeli iskolákban. Önálló művészetté formálásával, írásbeliségének megteremtésével, művészi formáinak kánonba foglalásával nemigen foglalkozott senki.
A tánc azonban az európai műveltség egyik legelemibb kifejezési formájaként, ilyen körülmények között is megtalálja a helyét, s mint az udvari kultúra, a lovagi életmód szerves része termi szebbnél szebb gyümölcseit. Az európai tánckultúrát, társasági életet máig meghatározó viselkedés- és mozgásforma fokozatosan alakult ki. Bölcsője a 12. századi Provance, felnevelője a 14. századi Itália, megérlelője a 15. századi Burgundia, s így terjed el egyre szélesebb körben. Kezdeteinél ott érezhető az ókori görög és latin kultúra, valamint a későbbi szír, óhéber, arab, s más keleti kultúrák befolyása. Formálódását a keresztes háborúk során szerzett élmények is segítették. A középkori Európában a lovagi erények legfőbb elemei a nők tisztelete és a hűbérúr hűséges szolgálata mellett az udvarias, szolgálatkész viselkedés, a tartózkodó szerelem, ügyesség, önuralom, a jó ízlés és megbízhatóság voltak. Ezeket a táncban az ünnepélyes, feszes tartással, szabályos, kimért mozdulatokkal és szemérmes, tartózkodó modorban járt körtáncok testesítették meg.
A lovagi szolgálat legszebb része a szerelem, mulattatás és udvarlás volt (Amor, Joi, Cortesia), melyre elsősorban a vár úrnője tarthatott számot. Minden lovagnak megvolt a maga választott úrnője, akinek kísérője és szolgája volt, aki a szíve fölött uralkodott. A szolgálat színtere, a szerelem kertje (cour d'amour) a társas életre alkalmas vár, ahol az úrnő és udvarhölgyei körében a lovagok a nemes viselkedést gyakorolhatták a lovagi táncok és dalok által. A szerelem kertjének jellegzetes alakjai a trubadúrok, a zenélés, éneklés és a tánc tudományának tehetséges művelői, akik gyakran tánccal is előadható szerzeményeikkel (laudák, ballaták), valamint lugasjátékokkal, gúnydalokkal, feddőénekekkel, románcokkal szórakoztatták a jelenlévőket.
Az Anjou-királyok és főként Zsigmond uralkodása alatt Magyarországon is kialakult a nyugati udvarokhoz hasonló fényes udvartartás és lovagi életforma lehetősége, melynek színterei a királyi székhelyek, Esztergom, Visegrád, Buda és Diósgyőr voltak. Szinte egymást érték a pompás ünnepségekre, lovagi tornákra, táncokra alkalmat adó családi események, koronázások, békekötések, követfogadások, diplomáciai találkozók. Sajnos, az ezekről szóló beszámolók, hivatalos és magánlevelek, számadáskönyvek a táncokról külön nem emlékeztek meg.
Magyar vonatkozása miatt említésre méltó a runkelsteini freskók ábrázolása, ahol Nagy Lajos édesanyja, Erzsébet királyné vonulós táncot jár Menyhért bajor herceggel és udvarának tagjaival. E tánc a lassú lépéseket használó, népszerű vonulós tánc (Tanz, Hofetanc, Basse danse) helyi változata lehetett, amelyet a kor szokása szerint egy élénkebb, ugrós jellegű, pantomimikus elemekkel átszőtt tánc követhetett.
Ezekhez hasonló táncokat járhattak a Zsigmond király 1387. évi koronázását követő ünnepségen, és az európai lovagok 1396-os nagy budai seregszemléjén. Az uralkodó tánc iránti vonzalmát egyébként több korabeli forrás is említi. Az egyik szerint a király 1411-ben Innsbruckban tánccal versengett Frigyes herceggel egy polgárlány kegyeiért. Más híradás szerint Augsburgban még 66 éves korában is kedvvel táncolt egy polgári mulatságon. 1433-ban, császárrá koronázása során pompás ünnepségek zajlottak Rómában, melyeket kíséretének magyar tagjai változatos módon igyekeztek emlékezetessé tenni a jelenlévők számára.
Emellett több adat is bizonyítja, hogy a magyarok viselete, hangszerei, táncolásmódja - nyilván a megszokottól elütő volta miatt - feltűnést keltett a kortársak körében. Hunyadi Jánosról ismert, hogy amikor 1433-ban Zsigmond királlyal Itáliában járt, sokan felfigyeltek a táncára. A legelőkelőbb hölgyek mind vele akartak táncolni, maga a király is megirigyelte. Hasonló hatást váltottak ki a magyarok aacheni zarándoklatai is, ahol látványos felvonulással, medvetáncoltatással, utcai táncokkal váltak híressé.
A 14. századtól kezdve Európa nyugati felén a világi táncélet színtere a királyi udvarok mellett kiterjedt a városokra is, ahol a városi polgárság közköltséggel fenntartott tánchelyein, a városatyák szigorú ellenőrzése mellett járta saját és a fejedelmi udvarokból eltanult táncait. Ezt tanúsítják a 15. század elejéről való firenzei menyasszonyi ládák ábrázolásai, melyeken előkelő polgárok vonulós táncot járnak hangszeres kísérettel. Hasonló jelenetet mutat a budai vár korabeli polgárházának falfestménye, ahol a táncosokat egy csörgősipkás bolond követi.
Profán táncok
Dante Színjátékában (La Commedia) az égi karok és rendek, az üdvözültek seregei az előkelő ruota és gira táncokat lejtik a Paradicsomban, míg az elkárhozottak a Pokolban riddát és trescát, vagyis paraszti táncokat járnak. Mindez jól mutatja a kor felfogását a különféle új és hagyományos táncokkal szemben. (Ez az értékelés magyar földön is ismert lehetett, hiszen Dante műve megtalálható volt Nagy Lajos könyvtárában. A Színjáték latin fordítását a fordító egyenesen Zsigmond királynak ajánlotta.) Magyarországon a hagyományos paraszti táncok a lebecsülés és a nem ritka tiltás ellenére tovább éltek, az újonnan elsajátított európai szokásokkal egybeötvözve.
A 15. századra már hazánkban is gyakorolják például a farsangolás, pünkösdölés, Szent Iván-napi tűzgyújtás, a karácsonyi kántálás szokását. A családi ünnepek és a munkavégzéssel kapcsolatos szokások új formái mellett ezek voltak a táncolás fő alkalmai. 1499-ből való följegyzés - ám valószínűleg korábbi gyakorlatot takar - a Temesvári Pelbárt prédikációjában emlegetett Kapos menti álarcos farsangoló asszonyok esete, akiknek egyikét a táncból a démon büntetésből elragadott. Úgy tűnik, a korabeli hagyományos paraszti közösségekben ekkor még nem voltak olyan önálló, szórakozást szolgáló táncalkalmak, mint amilyenek a fejedelmi udvarokban és a városi polgárság körében oly gyakran előfordultak.
A hagyományos táncoknak a középkor folyamán nem alakult ki az a műfajrendszere, amely a mai folklórtáncokat jellemzi. A jelek szerint két műfaj keretei bontakoztak ki: a főként lépő mozdulatokra épülő társas, énekes lánc-körtánc (amelynek női, férfi és vegyes formái is létezhettek); valamint az inkább ugró-topogó-dobogó mozdulatokból álló tánc, amely szintén változatos formákban (szóló, páros, csoportos, férfi, női, vegyes formában, eszközzel vagy eszköz nélkül, maszkban vagy maszk nélkül) jelenhetett meg. E formálódó műfajokat más-más ritmikai, formanyelvi és funkcionális keret tartotta össze.
