Vissza a tartalomjegyzékre

TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ

A MAGYAR KIRÁLYSÁG ÉS SZOMSZÉDAI
AZ ORSZÁG IGAZGATÁSA
AZ ORSZÁG NEM MAGYAR LAKÓI
TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY



A MAGYAR KIRÁLYSÁG ÉS SZOMSZÉDAI

Az ország képe

Az Árpád-kori Magyarország általános képének megrajzolását több, egymást kiegészítő leírás teszi lehetővé. Három közülük a 12. század közepéről való. 1147-ben, a második keresztes hadjárat résztvevőivel vonult át az országon Freisingi Ottó német püspök, aki egyik munkájában megörökítette magyarországi tapasztalatait. Egy másik utazó, a mohamedán Abu-Hámid al-Garnáti 1150 és 1153 között élt Magyarországon. A harmadik leírást a szicíliai arab földrajztudós, Idriszi készítette 1154-ben. Ezek mellé társítható az a mű, melyet 1308-ban egy ismeretlen készített Kelet-Európa leírása címen. Mindezen munkák egybehangzóan természeti kincsekben bővelkedő, gazdag országként jellemzik az Árpádok királyságát.

Az ország földjének termékenysége miatt - a nyugat-európai viszonyokhoz képest - csak ritkán ütötte fel a fejét az éhínség. A föld méhében szintén kincsek rejtőztek. Jelentős volt az ezüstbányászat - korai központjai a felvidéki Selmecbánya és az észak-erdélyi Radna, az arany kitermelésének igazi virágkora majd a 14. században köszönt be. A nemesfémek mellett főként vasat és rezet hoztak a felszínre. A fémeken kívül a bányászat fő terméke az ételízesítőként és tartósítószerként is nélkülözhetetlen só volt. A legfontosabb sóbányák Erdélyben és a király tulajdonában voltak, a sóforgalmazás hasznából azonban az egyház is részesedett.

A szomszédok

Az Árpád-kori Magyarország területe hozzávetőleg azonos volt a Kárpát-medencével. Ennek peremterületei azonban a 11-12. század folyamán jórészt lakatlanok voltak, s csak a korszak végére indult meg benépesülésük. Az ország nyugati szomszédja a 962-ben megszületett Német-Római Császárság volt, közelebbről Ausztria és Stájerország. Északnyugatról a szintén a császárság egy tartományaként létrejött Csehországhoz tartozó Morvaország volt a szomszéd. Északon Lengyelországgal, keletebbre a kijevi Oroszországgal érintkeztek az ország határai. Ez utóbbi részekre hullása után Halics (Galicia) és Vlagyimír (Lodomeria) volt a két legközelebbi orosz fejedelemség.

A Kárpátoktól keletre a steppe terült el, melyen különböző nomád népek váltották egymást. A 11. század derekától a kunok uralták e vidéket, melyet róluk neveztek a 13. században Kunországnak, s melyen a 14. században a két román fejedelemség, Moldva (Erdélytől keletre) és Havasalföld (Erdélytől délre) kialakul majd. A déli szomszéd előbb Bulgária, utóbb az azt bekebelező Bizánci Birodalom, majd a 13. század elejétől az újra önállósuló Bulgária mellett két délszláv államalakulat, Szerbia és Bosznia volt. A délnyugatról határos Horvátországról alább még lesz szó.

AZ ORSZÁG IGAZGATÁSA

Az udvar és az ispánságok

Az ország igazgatásában részint az udvarhoz, részint a területi igazgatás egyes intézményeihez kötődő tisztségviselők voltak a király segítségére. Az előbbiek sorában az első hely a nádort illette meg. E méltóság viselője a 11. században az udvar ispánjaként elsősorban még gazdasági feladatokat látott el, a 13. századra viszont országos hatáskörű bíróvá vált. Gazdasági feladatait előbb a királyi udvarispán vette át, majd miután ez országbíró néven már maga is csak bírói ügyekkel foglalkozott, a 13. század elején a tárnokmester. Ugyanekkor tűnik fel az udvarban az asztalnok-, a lovász- és a pohárnokmester. Mindezen méltóságok viselői a király bizalmát élvező előkelők közül kerültek ki, s tagjai voltak a politikai ügyekben döntő királyi tanácsnak.

Más királyi tisztségviselők a különböző ispánságok élén álltak. Ispánságba szervezve éltek a speciális szolgáltatásokkal terhelt királyi szolgálónépek (pl. a lovászok), udvarnokispánságokat alakítottak ki egy-egy királyi udvarház, s várispánságokat a királyi várak körül. Ez utóbbiak voltak a királyi várszervezet helyi egységei, amelyeknek a kisebb-nagyobb csoportokban elhelyezkedő birtoktestei egyfajta, területileg össze nem függő uradalmat alkottak a központként szolgáló, a 11-12. században többnyire faszerkezetes földsáncokkal erődített ispáni várral együtt. A várispánságok többsége egy-egy megyéhez kapcsolódott, ezért ispáni tisztük bárói méltóságnak számított.

A megye intézménye

A megye az ország területi igazgatásának alapintézménye volt. Az első megyék az államalapítás idején, a hazai viszonyokból kisarjadva keltek életre. A megyék egy-egy királyi vár uralmi körzetére terjedtek ki, nem voltak azonban azonosak a várispánságokkal. A megye területe ugyanis a helyi várispánságon túlmenően a határain belül fekvő királyi, egyházi és világi magánbirtokokat is magában foglalta. A helyi várispánság élén álló személy ugyanakkor azonos volt a megyét igazgató megyésispánnal, aki kettős minőségében kiterjedt katonai, bírói, gazdasági és igazgatási jogokkal rendelkezett. A megye ezen korai típusát szokás királyi vármegyének nevezni, melyet ispánja a helyi várispánság intézményein keresztül kormányzott.

A királyi vármegye intézményét a 13. század utolsó harmadában váltotta fel az ún. nemesi megye. A 13. század folyamán a nagy birtokadományok következtében a várispánságok szervezete összeomlott, s a királyi szerviensi státuson keresztül a nemesi jogokat elnyerő birtokos közszabadok is kikerültek a megyésispán joghatósága alól. Ennek következtében a megyei igazgatás hagyományos rendje nem volt többé fenntartható. A megoldást az jelentette, hogy a megyésispán mellé rendelték a megyei nemesek közül kikerülő négy szolgabírát, s az így kialakított megyei hatóság lett az illetékes a megyebeliek, a 14. század végéig a nem nemesek ügyeiben is.

A tartományok

Az ország két vidékén a megyék fölött álló különkormányzat alakult ki, Erdélyben a vajda, Szlavóniában a bán igazgatása alatt. Az erdélyi vajda eredetileg a korai időkben Dél-Erdély egészére kiterjedő Fehér megye ispánja volt, akinek a joghatósága a 13. század derekára terjedt ki a többi erdélyi megye fölé. A vajda a király helytartójaként széleskörű bírói, katonai és gazdasági jogkörrel rendelkezett. Hasonló szerepe volt a Dráva és a Száva közének nyugati felére kiterjedő középkori Szlavónia élén álló bánnak. Mind a vajda, mind a bán a királyi tanácsban helyet foglaló bárók közé számított. A 13. században az ország déli határai mentén további bánságok létesültek, melyek közül a macsói és a szörényi voltak a jelentősebbek.

A 11-12. század fordulójától kezdődően az Árpádok királyságához tartozott a Dinári-Alpok és az Adriai-tenger között elterülő középkori Horvátország is. A szláv népek közé tartozó horvátok államát 1091-ben Szent László hódította meg, a magyar uralmat pedig a magát 1102-ben horvát királlyá koronáztató Kálmán szilárdította meg. Horvátország eltérő társadalmi és intézményi berendezkedése megmaradt ugyan, ám egészen 1918-ig a mindenkori magyar uralkodó viselte a horvát királyi címet, a továbbiakban külön koronázás nélkül is. Horvátországot - a 13. századtól mindenesetre - Szlavóniával együtt kormányozták a bánok.

AZ ORSZÁG NEM MAGYAR LAKÓI

A keleti jövevények

Az Árpád-kori Magyarországon kezdettől fogva több etnikum élt együtt. Ezek némelyikét - pl. különböző szláv csoportokat, illetve az avar kori népesség töredékeit - a honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében találták, mások viszont a 10-13. század folyamán költöztek be az országba. Az is kétségtelen, hogy a honfoglaló magyarság sem volt egységes sem etnikai, sem nyelvi tekintetben: a finnugor alapnépesség különféle török és iráni nyelveket beszélő töredékeket foglalt politikai egységbe a hétmagyar törzsszövetségben.

A bevándorlók egy része keletről érkezett. Közéjük tartoztak azok a különböző eredetű muszlimok, akiket Magyarországon részint izmaelitáknak (vagy böszörményeknek), részint kálizoknak neveztek. Az izmaeliták egy része katonáskodott, mások kereskedők vagy gazdasági szakemberek voltak. Jelentősebb csoportjaik éltek a Nyírségben és a Szerémségben. Az első izmaeliták talán a honfoglalókkal érkezhettek a Kárpát-medencébe, s még a 12. század közepéről is van adat bevándorlásukra. Vallási különállásukat már a 11. századi törvények megpróbálták felszámolni, ennek ellenére egyes közösségeik a 13. század közepéig fennmaradtak, s csak azt követően olvadtak be a keresztény magyarságba.

Szintén a korai jövevények közé tartoznak a török nyelvek egy fajtáját beszélő besenyők. A 10-12. század folyamán kisebb-nagyobb csoportokban beköltöző besenyők főként Fejér és Tolna megyében éltek jelentősebb számban. Egy részük hamar beolvadt a magyarságba, más csoportjaik önálló ispánságokba szervezve még a 14. században is megőrizték etnikai arculatukat. Már a 10. században éltek a Kárpát-medencében zsidók, jóllehet a rájuk vonatkozó adatok csak a 11. század végétől kezdve sokasodnak meg. Többségük kereskedelemmel és pénzügyletekkel foglalkozott. Helyzetük országosan érvényes szabályozásáról 1251-ben IV. Béla külön törvényben gondoskodott.

A 13. század közepén egy újabb török nyelvű nép, a kunok töredékei vándoroltak be az országba. A kunok a tatárjárás után a Duna-Tisza-közén, a Körösök és a Maros vidékén nomadizáltak, s az 1279. évi kun törvény rendelkezései ellenére sokáig őrizték pogány hagyományaikat. 1270 után a mindenkori nádor gyakorolta felettük a főhatóságot. Szállásterületeiket nem tagolták be a megyeszervezetbe, a 15. századra ezekből alakultak ki a sajátos etnikai különkormányzatot alkotó kun székek. Feltehető, hogy a Magyarországon a 14. századtól említett, iráni eredetű jászok első csoportjai a kunokkal együtt érkeztek az országba.

A 13. században jelentek meg a Magyar Királyság határain belül a románok. A latinból származó nyelvet beszélő ősromán nép a Kr. u. I. évezredben alakult ki a Balkán-félsziget közepén. A vándorló állattartás egy sajátos formáját űző románok, akiket a szláv és a bizánci források vlach néven emlegetnek, a 12-13. század fordulója táján bukkannak fel először Erdély területén. Első csoportjaik a dél-erdélyi Fogaras környékén telepedtek meg, a tatárjárást követően Erdély mellett már Bihar megye hegyvidékein is éltek, egyelőre még nem túl jelentős számban. Bevándorlásuk a középkor későbbi évszázadaiban is folytatódott.

A középkorban a magyarságtól különböző etnikumnak tekintették a székelyeket, a különállásukat sajátos intézményeik és szokásaik is kifejezésre juttatták. Az írott forrásokban a 12. században feltűnő székelyek eredete nem tisztázott. Egy vélemény szerint a bolgár-török eszkil törzsnek a magyarsághoz még a kelet-európai steppén csatlakozott töredéke utódai lennének, s elmagyarosodásuk már a honfoglalás előtt végbement volna. Mivel azonban semmi nyoma annak, hogy a székelyek a magyaron kívül valaha is más nyelvet beszéltek volna, más kutatók úgy vélekednek, hogy a székelység különböző magyar csoportokból szerveződött meg, s csak másodlagosan alakult ki etnikai önállóságuk képzete.

A székelyek jelenléte az Árpád-kori Magyarország számos pontján kimutatható. A nyugati határszél, valamint Szabolcs és Baranya megye mellett kiváltképp a Bihar megyei Telegd környéke tekinthető jelentős korai településterületüknek. Erdélyben először a 13. század elején említenek székelyeket, de feltehető, hogy a dél-erdélyi székely telepek a 12. században is megvoltak már. A székelyek nagy többségét 1200 körül telepítették le a határ védelmére a mai Székelyföld területén, ahol az erdélyi vajda fennhatósága alá nem tartozó, különálló székely ispánságot szerveztek meg számukra. Itt fejlődtek ki a 14. századra a székely igazgatás sajátos intézményeiként a székely székek. A székelyek archaikus társadalmi berendezkedése az egész középkorban fennmaradt.

A nyugati bevándorlók

Az országba bevándorló idegenek más csoportjai Nyugat-Európa különböző tájairól érkeztek, s a hospes kifejezést elsősorban rájuk alkalmazták. Egy részüket olasznak (Latinus) mondták, mely kifejezés az újlatin nyelveket beszélő népeket jelölte, s ily módon az itáliaiak mellett franciákra és vallonokra is vonatkozott. A 11. század közepétől kezdődő bevándorlásuk eredményeként jelentősebb olasz településterületek alakultak ki a mai Sárospatak környékén, a Szerémségben és Eger vidékén. Az olaszok többsége földművesként telepedett le az országban. Néhány nagyobb településen (pl. Esztergom, Székesfehérvár) ugyanakkor olasz kereskedőkolóniák létesültek. Ez utóbbi hospesközösségek jelentették a nyugat-európai típusú városi fejlődés csíráit Magyarországon.

A nyugati betelepülők másik jelentősebb csoportja németajkú volt, s őket utóbb összefoglalóan szászoknak nevezték. Betelepülésük már a 11. században megindulhatott, két nagyobb településterületük - Erdélyben és a Szepességben - azonban csak a 12. század közepétől formálódott ki. Erdélyben négy körzetben alakult ki a 13. század végére a vajdai hatalomtól független szász ispánság Szeben, Brassó, Radna és Beszterce központtal. A középkor végére kialakuló erdélyi szász önkormányzat alapjait II. András 1224-ben kiadott, a szebeni szászok jogait és kötelezettségeit rögzítő kiváltságlevele, az Andreanum vetette meg.

Az erdélyi szászok többsége földművelésből élt, vezetőiket gerébeknek nevezték. A Radna környékén megtelepülők egy része ugyanakkor a helyi ezüstlelőhelyeket kiaknázó bányász volt. A szepességi szászok között parasztok és bányászok egyaránt fellelhetők. Az itteni németség első csoportjait a tatárjárás után követte egy nagyobb betelepülési hullám. A 13. század második felében már önálló ispánságba szervezve éltek a szepesi szászok, akiknek helyzetét 1271-ben egy, az Andreanumhoz sokban hasonló kiváltságlevélben rendezte V. István. A tatárjárás után öltött nagyobb méreteket a Szepesség szlávokkal való betelepülése is. A telepítést a soltészok végezték, s a Cseh-, Morva- és Lengyelországból érkező betelepülők összeolvadása a Felvidék őslakos szlávságával alakította ki a mai szlovák népet.

TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY

Utak

Az ország tájait utak kötötték össze, s ezek országhatárokon túlnyúló folytatásai kapcsolták be a Magyar Királyságot a környező világ vérkeringésébe. A 10. század elzárkózását feladva Szent István nyitotta meg 1018 táján a Nyugat-Európát Bizáncon keresztül a Szentfölddel összekötő szárazföldi utat, mely Győr és Székesfehérvár érintésével szelte át a Dunántúlt, s vezetett tovább a Balkán felé. A kereskedelmi és katonai szerepet egyaránt betöltő nagy utak a korai királyi központok - Esztergom, Székesfehérvár, Óbuda - által kijelölt háromszögből indultak ki, s ezért nevezték e vidéket - a tényleges földrajzi helyzetnek egyébként megfelelő módon - már igen korán az ország közepének.

A korai úthálózatról Idriszi leírása tartott fenn értékes híradást. Munkájából négy főbb útvonal rajzolódik ki. Az egyik az erdélyi só szállításának útvonalát mutatja Gyulafehérvár, Csanád és Csongrád állomásokon keresztül. A Kijev felé vezető utat Vác, Eger és Ungvár említése jelzi, míg a Bizánc felé menő forgalom csomópontjai Bács, Titel, Keve és Barancs, valamint Nagyolaszi lehettek. Figyelemre méltó, hogy a nyugat felé vezető, a Duna vonalát követő út Idriszi leírásában még viszonylag jelentéktelennek mutatkozik.

A 13. század második felére ez a helyzet két ponton változott meg döntően. A korábbi centrális régió szerepét egyetlen város, a tatárjárás után alapított Buda - és túlparti ikervárosa, Pest - vette át, s az ország legjelentősebb hat útvonala ezekből a városokból indult ki. A 13. század folyamán a Kárpát-medence szomszédságában lezajlott politikai események következtében ugyanakkor a kijevi és a bizánci kereskedelem jelentősége részint megszűnt, részint jelentősen visszaesett. Helyüket a nyugat-európai kapcsolatok vették át, s ennek megfelelően az oda vezető utak váltak a forgalom fő ütőereivé.

Falvak

A falu a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság kisebb települési egységét jelenti. Az Árpád-korban ezt a települési típust a formák sokfélesége és dinamizmusa jellemezte. A magyarság a honfoglalás korában félnomád gazdálkodást és életmódot folytatott. Ennek keretei között a családok már éveken át azonos helyen létesítettek téli szállást a hideg évszak átvészelésére. A téli szállást általában néhány, egymással rokon család tartotta fenn, és ennek környékén voltak a megművelt földjeik is. A magyar nyelv bolgár-török jövevényszavai arra utalnak, hogy ott már nemcsak gabonaneműeket, hanem konyhakerti növényeket is termesztettek. A téli szállások váltak a későbbi falvak csíráivá oly módon, hogy a későbbiekben már nem az egész család követte tavasztól őszig legelőről-legelőre az állatokat, hanem csak néhány, erre kijelölt férfi.

Az államalapítás után a vármegyeszervezet kiépítése illetve az egyházi és a világi nagybirtok megszervezése is a tartós letelepedés irányába hatott. A 11. század írott forrásai már a nomadizmus teljes hiányát tükrözik, ebben azonban szerepet játszhatott a nyugat-európai szemtanúk szemlélete is. Szent István és Szent László törvényeiben, valamint a 11. századi adománylevelekben a közrendűek lakóhelyeként csak és kizárólag a rögzített határokkal rendelkező falu (villa) tűnik fel. A nemzetségi kötelékekre utaló nyomok e forrásokból hiányoznak, viszont a későbbi századokhoz hasonlóan a falunak már volt vezetője: a falunagy, későbbi nevén a bíró (villicus). Újkori (baskír, kazah, kirgiz) néprajzi párhuzamok alapján azt is feltételezhetjük, hogy ekkor még legelőváltás folyhatott, de már csak egy-egy falu rögzített határain belül. A tavaszonként kihajtott jószágot már nem a falu egész lakossága, hanem csak egy része követhette.

Az Árpád-kori falvak többségében a földművelésnél még fontosabb lehetett az állattartás, bár e két gazdálkodási ágat általában egy és ugyanazon családi gazdaság keretei között, egymást kiegészítve űzték. A félnomád gazdálkodási rendszerben fontos szerep jutott a szálláshely környékén tartott kezes állatoknak. A trágyázás híján ugyanis a művelt földek hamar kimerültek, és e hátrányt a korábbi faluhelyek feltörésével és művelésével igyekeztek csökkenteni. Ennek következtében a téli szállás, a korai falu helyét tovább kellett költöztetni, hogy a régebbi szálláshely "kövérebb" földjét művelni lehessen. E jelenség történeti vetülete Szent László azon törvénye, amely megtiltja a falvaknak a templomtól távolra való költöztetését. A ciklikusan költözködő falu régészeti nyoma, hogy legalább 8-10 Árpád-kori telep helyét lehet megtalálni egy-egy mai település közigazgatási határain belül. Ezt hívják vad, vagy más néven szabályozatlan talajváltó rendszernek.

A 13. század közepéig ezen a képen nem következett be alapvető változás, inkább csak a települések száma nőtt. Ennek következtében csökkent a sík vidékeken a nagy határú falvak száma, a 12. század végétől pedig megindult az ország keleti és északi szélén lévő hegyvidékek sűrűbb betelepítése is. Az egyes falvak igen eltérő nagyságúak voltak: lélekszámuk 16 és 65 család közt ingadozott, a leggyakoribb a 20-25 családot befogadó falu volt. Úgy tűnik, egy-egy falu nagyságát lakóinak jogállása is befolyásolta. A királyi és egyházi birtokok népei közül a mezőgazdasági vagy kézműves szolgálattal tartozók éltek népesebb falvakban, míg a fegyveres szolgálatot tevőknek - a kisbirtokosokhoz hasonló körülmények közt - jóval kisebb telepeik voltak. Ezeken kívül létezett még egy tanyaszerű, egy-két lakóházból álló település is, valamint egy prédiumnak nevezett sajátos, kisméretű településtípus is. Ez utóbbi általában a világi magánföldesúr saját kezelésében levő, majorságszerű gazdasági központ volt, rabszolga jogállású lakossággal.

Az Árpád-kori falvak szerkezetét alapvetően meghatározta természeti környezetük. Általában állóvíz vagy vízfolyás közelében, de árvízmentes magaslaton létesültek. A helykiválasztás módját nemcsak a vízellátás motiválhatta, bár ásott kutak ez időben még ritkaságszámba mentek. Az élővízből kifogott hal az élelmezést szolgálta, a parton levágott nád és sás fontos építőanyag volt. Az úthálózat - úgy tűnik - ekkor még nemigen vonzhatta magához a falvakat.

A régészeti feltárások alapján már fel lehet vázolni a téli szállások vagy falvak alaprajzi rendszerét. A települési hely általában nagy kiterjedésű volt. E korai telepeken látszólag rendszertelenül, "bokrokban" helyezkedtek el a jurtok, házak, kemencék, vermek. A szállások legtöbbször a kezes állatok tartására kialakított karámok és árokrendszerek köré szerveződtek; az elkerített részek sarkában találhatók a települési objektumok.

A falvak életét a bennük folytatott gazdálkodáson kívül alapvetően az határozta meg, hogy szűkebb környezetének központjává tudott-e válni. Erre az olyan településeknek volt nagyobb esélyük, amelyek utak, révek közelében feküdtek és/vagy templom is létesült bennük. Szent István egyik törvénye még csak óhajtott célként írta elő azt, hogy tíz falvanként kell egy templomot építeni. A 13. század végéig a fejlettebb országrészek településeinek már körülbelül a fele, máshol csak egyötöde rendelkezett saját egyházi épülettel. A 12. század végétől tűnnek fel a falvakban olyan parasztiparosok is, akik már nagy mértékben a helybeliek szükségleteit látják el. A faluban általában kovácsműhely létesült, bőr- és fafeldolgozó kézművesekre e korban még nagyon ritkán találunk példát. Általánosnak mondható az edényművesség, amelynek kialakulása attól függött, volt-e a környéken használható agyaglelőhely.

A közrendűek lakáskultúrája országos viszonylatban is igencsak változatos volt. A délorosz steppéről hozott hagyományok továbbéléseként egészen a 12. század közepéig kimutatható a sátorozás. A nemezjurtot csak az év melegebb részeiben használták, míg a telet verem-, sár-, vagy esetleg boronaházban vészelték át. Freisingi Ottó püspök így írt a magyar közrendűek lakásáról 1147-ben: "Mivel a falvakban és helységekben igen silány, azaz csak nádból, ritkábban fából és még ritkábban kőből való házaik vannak, azért az egész nyári és őszi időben sátrakban laknak."

A jurt a veremháznál sokkal lakályosabb lehetett a nagyobb belső tér, a jobban megoldott szellőzés miatt. Téves az a beállítás, amely a veremház elterjedését fejlettebb rendű lakáskultúra meghonosodásaként igyekszik láttatni. A veremház ugyanis kicsiny, sötét és füstös lakóhely volt, amelynek csak egyetlen előnye lehetett: felmenő falait és tetőszerkezetét könnyen meg lehetett építeni olyan anyagokból (fatörzsekből és ágakból, nádból), amelyek bármely téli szállás környékén kéznél voltak - emellett télen melegebb lehetett a jurtnál. A nemezborításos jurt használatának legfontosabb hátránya az, hogy fenntartásához majd' egy nyájnyi birka kellett a nemez folyamatos pótlásának kényszere miatt.

A régészet tanúsága szerint a falusi lakóhely alaptípusa a kisméretű (általában 3x4 m-es), földbe ásott veremház volt. Tetőszerkezetét legalább két ágasfa támasztotta alá, egyik sarkába kemencét építettek agyagból vagy kisebb kövekből. A veremház kis méreteiből adódott, hogy a lakók csak időszakosan, a hideg évszakban éltek benne. Amikor mód nyílott rá, inkább a szabadban vagy a melléképületekben tartózkodtak. A közrendű családok lakóhelyéhez a földbeásott lakóház mellett még szabadban álló kemence, tárolóvermek, esetenként állatok tartására szolgáló épületek, valamint a föld felszínén álló, ideiglenes szerkezetű építmények is tartoztak.

A veremház kicsiny mérete nem tehette lehetővé, hogy a közrendűek a ház körül tartott állataikkal egy fedél alatt lakjanak. Árpád-házi Margit szentté avatásának irataiból az derül ki, hogy 1250 körül egy közrendű családjából csak a feleség és a két gyermek aludt a házban, a férj pedig az állatok közelében, a szabad ég alatt hált. Ugyanezen forrásból két további fontos tényről is értesülhetünk. Egyrészt a falvak egy részének meglehetősen szórt lehetett a települési szerkezete. A gyermeke csodálatos újjáéledéséről eskü alatt beszámoló közrendű szerint a házukhoz legközelebbi szomszédjuk egy nyíllövésnyire, azaz legalább 100 m távolságra lakott. Másrészt pedig a sem gazdagnak, sem szegénynek nem tartható, de szabad jogállapotú család néhány éven belül három különböző helyen is lakott, ami meglehetősen nagy mobilitásra utal.

A fentebb vázolt falukép átalakulása a 13. század közepén kezdődött. A következő másfél évszázadban a falvak egy jelentős része elnéptelenedett, kihalt. Régebben általában a tatárjárással magyarázták a pusztásodásnak nevezett folyamat megindulását. Ma már inkább az Árpád-kor végi társadalmi mozgásokat szokás elsődlegesnek tekinteni. E folyamatot inkább csak erősíthette a tragikus 1241-42-es év. Ugyanakkor a falvak egy jóval kisebb hányada nagyobbá, népesebbé vált. Az új falukép alakításában a természeti környezet (a domborzati, vízrajzi tényezők) mellett az úthálózat hatását szokás elsődlegesnek tartani - bár a nagyobb épületek, a templom, kúria is alakították a település topográfiáját. A falvak nagy részében kialakult a telekrendszer. A házhoz egy-egy településen azonos méretű külsőség (szántó, rét) tartozott. Egyre inkább terjedt a nyomásos gazdálkodás. Megváltozott a lakóhely is: az egyrészes veremház helyett a több-, általában háromosztatú parasztházat használták, amely oly mértékben megfelelt, hogy sok helyütt a legújabb korig megfigyelhető.

Városok és várak

Városaink csírái már első Árpád-házi királyaink uralkodása idején megjelentek. Ekkor még az ország jelentős területeit borította erdő és mocsár, a mezőgazdasági termelés szűk területre korlátozódott, és viszonylagos kezdetlegessége folytán még nem tudott eltartani nagyobb számú városba költöző polgárt. A nyugati országokra a 12. századra jellemző demográfiai robbanás Magyarországon valamivel később következhetett be, lehetőségeket teremtve a városok kialakulásához. A jelentősebbé váló árutermelés következtében a 11. század második felére egyre több vásároshely alakult ki. A királyi törvények által szabályozott hetivásárokon mezőgazdasági termékek és egyszerű iparcikkek (pl. posztó, lábbelik) cseréltek gazdát. A fontosabb kereskedelmi utak kelet-nyugati és észak-déli irányban is behálózták az országot. Ezek mentén, a vásároshelyek körül alakultak ki első, a korabeli viszonyok között városiasnak nevezhető településeink.

Az "ország közepének" (medium regni) tartott területen, mely a Dunakanyartól a Balaton északkeleti vonaláig húzódhatott, szintén hatalmas erdőség volt. Ebben a korszakban az erdő védelmet, építőanyagot, fűtőanyagot, táplálékot (gombát, gyümölcsöt, vadhúst) adott, ez utóbbi különösen lényeges, hiszen a domesztikáció az időben még nem olyan fejlett, mint manapság. Nem véletlen, hogy korai királyi váraink, udvarházaink, városaink, királyi alapítású kolostoraink az említett erdőben, illetve annak peremén alakultak ki (Pannonhalma, Tata, Esztergom, Dömös, Visegrád, Óbuda, Fehérvár, Veszprém, Pilis).

Korai városaink alaprajzáról, szerkezetéről viszonylag keveset tudunk. Királyaink a 13. századig Esztergomban fordultak meg a legtöbbször. Itt született Szent István, aki fontosnak érezte, hogy ebben a városban alapítson érsekséget, ezzel a várost országos egyházi központtá téve. Fehérvárott, Szent Imre születési helyén István király az apja által kialakított fejedelmi központ átépítésével alakította ki királyi várát és palotáját. Az általa alapított bazilika a koronázások, királyi esküvők, keresztelők színtere és Szent Imre, valamint Szent István sírja közelében helyezték el számos királyunk földi maradványait. A Szent István napi törvénynapokon mindig itt tartózkodott a király, mint azt az Aranybulla törvényeiben is olvashatjuk.

Óbudán egy királyi udvarház, később, a 13. századtól egy vár körül alakult ki település. Az északi részen terült el a város egyházi központja, a prépostság épületegyüttese, s a közelben jött létre a piac, s épült fel a Szent Péter egyház közelében a ferencesek kolostora valamint temploma. Első városaink egy része római településeken, vagy azok romjain virágzott ki. Némely esetben csak a kedvező letelepülési lehetőségek (víz, erdő, védhetőség, a római romok könnyen kiemelhető építőanyaga) miatt épültek az ókori maradványokra. Ilyen volt Szombathely (Savaria), Győr (Arrabona), Pest (Contra-Aquincum), Esztergom (Solva), Kolozsvár (Napoca).

Néhány új település azonban újra felhasználta a még álló, illetve romos épületeket. Egyes feltevések szerint a honfoglaló magyarok főfejedelme, Kurszán miután harcosaival átkelt a megyeri réven a budai oldalra, az egykori katonaváros amfiteátrumában alakította ki várát. Óbuda úthálózata az egykori római castrum útrendszeréhez alkalmazkodva épült ki. Visegrád ispánsági központját Pons Navatus castrumának falai védték, Sopron középkori városát Scarbantia római kori falai ölelték körül. Pécs (Sopianae) castrumának útrendszere ugyancsak befolyásolta a részben erre a területre épülő középkori város utcaszerkezetének kialakulását. Sopianae középkori túlélését temetőjének a középkorban is álló sírkápolnái biztosították. Európában e zarándokhelyként is szóba jövő sírkápolnák körül több helyen alakultak ki települések. Pécs is ilyen lehetett, mint azt középkori neve is mutatja (Quinqueecclesiae, Fünfkirchen).

A római eredetű középkori városok kereskedelmi útvonalak által keresztezett vásáros helyeken, hajózható folyóvizek partján épültek tovább (Pest, Óbuda, Esztergom), részben pedig ekkor alapított városok voltak (mint Fehérvár). Idegen kereskedők - mohamedán kálizok (böszörmények), zsidók - letelepedése, illetve a 12. század közepén egy demográfiai növekedés hatására bekövetkező belső vándorlás, valamint külföldi telepesek - latinok, németek - megjelenése adta e települések lakosságát. Városaink erősödését egyre jobban elősegítették városi jogaik, a polgárság gazdagodása, a kézművesipar fejlődése. Mindamellett a korai városok lakói mezőgazdasági tevékenységgel - pl. szőlőtermeléssel Fehérvárott -, illetve Esztergomban halászattal is foglalkoztak. Korai városaink közül több vár nélküli városként jött létre. Ilyen volt Pécs, melynek területén már a 12. században sánccal körülölelt püspöki vár és palota állott, és talán ilyen lehetett Pest is.

Kétpólusú város volt Győr, Nyitra, Vác, vagy Kalocsa, melyek területén az ispáni vagy püspöki várak (11 püspöki székhely) alatt húzódott a váralja települése. Győrben a sánccal, árokkal védett világi központ a püspöki palotának és templomnak is otthont adott. Voltak többpólusú városok is, így Fehérvár, ahol a korai királyi vár és palota, valamint a prépostság fallal védett épületegyüttese körül (mely a Szűz Máriáról elnevezett királyi bazilikát is magában foglalta) legalább három település épült ki. Ezek a korai városok mai szemmel nézve falusias jellegű, többnyire egyutcás települések lehettek. Lakói kereskedők, várjobbágyok, várnépek, jobbágyok voltak. A szorosabban a városmaghoz tartozó településeket koszorúként körülölelve, vagy azokkal szorosan összeépülve egész településhalmaz vette körül (Győr, Esztergom, Fehérvár, Veszprém). Kialakultak a korabeli kereskedelmi központok (Fehérvár, Esztergom, Óbuda, Pest), melyek területi központjában a piactér állt, ám e városok területén több piac is elterülhetett.

Fehérvárott egyértelműen kimutatható a korai város szerkezete. A város szívében a piactér terült el, ettől délre a korai királyi vár és palota, keletre pedig a prépostsági épületegyüttes a királyi bazilikával. Ez utóbbitól északra, a prépostság jobbágyai laktak a Szent Kereszt templom körül, a piactér északnyugati oldalán, a Szent Bertalan templom környékén élhettek a várjobbágyok, míg a Piactér északi részén álló Szent Jakab templom az itt elterülő kereskedőtelepülés temploma lehetett.

A korai városokban álló királyi (püspöki) várakban a palota mellett templomok, kápolnák kaptak helyet. Valószínűleg itt lehettek az őrség szállásai és az esetleges istállók. A fehérvári korai királyi vár legkorábbi periódusának alapterülete kb. 5200 m2 volt, mely hozzávetőlegesen megegyezik a korabeli európai királyi várak alapterületeivel. A korai királyi várainkban álló paloták szépségét faragott kőtöredékeken, alaprajzaikon kívül ma az esztergomi várban csodálhatjuk meg.

A fallal erődített egyházi központokban a palota, a templom és a fehérvári királyi bazilika mintájára a templom déli oldalán álló kolostor kaphatott helyet. A kerengőfolyosó mentén éltek a kanonokok, itt lehetett az iskola, a vendégház. A fallal körülölelt épületegyüttes alapterülete hozzávetőleg megegyezett a kibővített korai királyi vár területével (kb. 20.000 m2). Már a 10. század közepén vagy végén megindulhatott a magyar-országi várépítészet, melynek során több földvár épült fel hazánk területén. A stratégiai helyeken, folyók, mocsarak kiemelkedő szigetecskéin, félszigeteken, hegynyúlványon felépült földvárakat árkok is védhették, sáncaik faszerkezetesek voltak. Már ezek a korai várak többnyire a határvédelmet biztosították, vagy nemzetségfői, illetve ispáni központok voltak. A 12-13. században újabb földvárak épültek, ezúttal már jobbára kerek vagy ovális alaprajzúak. Ezek építése során is a természetes védelmi vonalakat (meredek hegyoldalat, hosszanti hegyhát bevágását) tették védhetőbbé. Közepén lakótornyot, illetve gazdasági épületet építettek, mely már nem egyszer időtálló anyagból - téglából, kőből - készült.

Viszonylag korán, már Szent István korában több kővár állhatott Magyarországon, ezek száma a 13. század elején tovább gyarapodott. 1242-ben Fehérvár és Esztergom mellett Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár, Németújvár, Zalavár, Léka, Pozsony, Nyitra, Komárom, Fülek és a kőfal nélküli Abaújvár egyaránt olyan erősnek bizonyult, hogy a tatár ostromnak is ellenállt. Néhány vár római eredetű volt: pl. Visegrád (Pons Navatus). Korai kőváraink legjellegzetesebb vonása, hogy nehezen megközelíthető helyen építették őket (Detrekő). Több várat mocsár által körülölelt helyen (pl. Fehérvár), vagy folyók találkozásánál (Adorján, Újvár) létesítettek.

A tatárjárást követő országépítési program során IV. Béla idejében több királyi és magánvár épült kőből, viszonylag magas falakkal. Ezeket négyzetes-, vagy téglalap-, illetve félkör alaprajzú tornyokkal tagolták. Ilyen rendszerű városfalak védték erődített városainkat is (Fehérvár, Esztergom, Pest, Buda). A kapukat külön toronnyal, tornyokkal erődítették. Fallal körülölelt városaink megfelelő szögletében felépültek a királyi (világi), vagy egyházi várak, melyek elkülönültek a várostól. Néha olyannyira, hogy árokkal is körülvették őket (Fehérvár, Buda, Kőszeg, Pécs, Vác). A várfalakon belül, azok mentén felépült paloták sarkain tornyok állhattak (Kőszeg, Fehérvár).

Éppen a tatárjárás következtében épültek ki kőfallal körülölelt városaink, csak kevéssel azután, hogy Európa nyugati felén már megjelentek. Ekkor kapott városfalat Fehérvár, Buda, Pécs, Nagyszombat, Kassa, Eperjes, Kőszeg. Városaink kiterjedését lakóik száma, a kereskedelemben betöltött szerepük fontossága, védhetőségük, és nem utolsó sorban, így Fehérvár esetében, a földrajzi környezetük (a mocsárvilág határai) szabták meg. Ezek figyelembe vételével ívháromszög, ívnégyszög vagy megközelítőleg kör alaprajzú városok épültek. Az erődítéseken kívül elterülő külvárosok közül néhány a török hódítás előestéjén földből, fából készült sáncokat, árkokat kapott (pl. Fehérvár), később egyes külvárosokat kőfallal vettek körül (Sopron). Sok, nagy területen elterülő külváros viszont teljesen védtelen maradt.

A falakon belül kiépült az utcarendszer. Fehérvár tervek szerint felépített belvárosának közepén megmaradt az ősi piactér. Ettől északra és délre 3-3 utcát építettek ki, melyeket keresztutcákkal tagoltak. Az utcarendszer többnyire szabálytalan volt, ám több helyen kimutatható az építésük során jellemző tervszerűség. A terek formája változatos volt. A piacterek fontosabb kereskedelmi utak kiszélesedő részén alakultak ki, lehettek tölcséres vagy négyszögletes alaprajzúak. Mellettük épült fel a városháza és a piactérre jellemző templom. Megjelentek a városokban a különböző szerzetesrendek: a ferencesek, a domonkosok, az ágostonrendi remeték és a karmeliták, illetve a ferences (klarissza) és domonkos apácák. Kolostoraik, mivel a város belterületén már nem volt mindig hely, javarészt a külvárosokban kaptak helyet.

A szabálytalan vonalvezetésű utcák, terek között a háztömbök, ezeken belül a telkek szabálytalan alaprajzi formájúak, különböző méretűek voltak. Az egyes utcák, terek mentén a városok különböző nemzetiségű polgárai éltek (Magyar utca, Latin utca, Németek utcája, Zsidó utca), akik a 15. század végére összeolvadtak a magyar lakossággal, illetve beköltözések útján jobbára magyar nevű polgárok lakták ekkorra már az utcákat. Az utcák elnevezése lakóinak foglalkozására is utalhat (Zsemlesütő utca, Kanonokok utcája, Csiszár utca). Viselték szentek, illetve az ott álló templom nevét (Szent Péter utca, Szent Anna utca, Szent Miklós utca). Utalhatott az utca méretére, korára, fontosságára (Fő utca, Nagy utca, Öreg utca). Megmutathatta az utca birtokosát (Káptalan utca), funkcióját (Piac tér, Búza piac, Hal piac).

A 11-12. századi házaktól eltérően, melyeket részben a földbe mélyítve, fából, tapasztott sövényfalakból emeltek, a tatárdúlást követően az utcák, terek mentén már kőházakat építettek. Nagyobb méretű kövekből, esetleg kváderkövekből épült a házfal belső és külső éle. A két kősor közötti részt apróbb kövekből habarcsba öntötték. A sárga, barna vagy fehér, kavicsos habarcsba rakott falak 80-120 cm falvastagsága lehetővé tette egy-, sőt kétemeletes, sokszor alápincézett házak építését. E házak sarkait kváderkövekből készült sarokarmírozással tették stabilabbá. A korai városi épületek jobbára az utcára merőleges tengellyel épültek, a későbbi századokban azonban már szinte mindenütt beépültek az utcai frontok.

A korai, két szélső szobából és a közepén elhelyezett, valószínűleg szabadkéményes konyhából álló házakat az udvar felé és az utcai fronton is sejtszerűen bővítették. Padlózatuk egyszerű terazzo padló volt, néhány helyen padlótéglák, esetleg deszkapadló is lehetett. Több középkori ház tekinthető meg a mai Budán, Székesfehérvárott, Pécsett és Sopronban.


Vissza az oldal elejére