Előszó

Az olvasó kezében lévő munka az MSZMP Budapesti Reformkörének a történetét bemutató dokumentum-kismonográfia. A Kör történetét széles történeti-, politikai-, társadalmi közegben vizsgáltam a reformköri mozgalom keretében, néhány jelentős reformkörrel való összehasonlítás során. A mű részletesen foglalkozik a Kör egész pontosan meg nem határozható kezdeteitől (1989. január vége-február első fele), az MSZMP/MSZP kongresszusáig, majd jóval kevésbé részletesen, a Kör pontosan nem dokumentálható megszűnéséig, az 1989-es év még hátralévő néhány hónapjáig, egy egész kis kitekintéssel az 1990-es év elejére.

Ez a történet ugyanakkor elsősorban egy mindinkább öntudatra és saját erejére ébredő intellektuális-politikai közösség története is, amely képes volt lerázni magáról az állampárti MSZMP bürokratikus centralizmusát; a párton belül önmagát frakcióvá szervezve kivívta a maga autonómiáját, és erejéből telhetően, tagságának áldozatos munkájával mindent megtett, hogy a reformköri mozgalom egésze a tudatos tevékenységnek erre a színvonalára emelkedjék. E tevékenységében a Budapesti Reformkör képes volt az MSZMP párt-érdekein felülemelkedni és azt a haza érdekei alá rendelni, amellyel a magyarországi rendszerváltást szolgálta és olyan politikai-, ideológiai-, tudományos műhellyé vált - Gramsci-i értelemben "kollektív értelmiségi"-vé -, amely a kreatív csapatmunka - történeti folyamatok által igazolt - példaértékű eredményeit hozta létre.

Ez a történet különböző politikai törekvésekkel szembeni vitákban, esetenként éles konfrontációkban, illetve együttműködésben bontakozott ki, és a Budapesti Reformkör ennek során fogalmazta meg álláspontját, alakította ki tevékenysége fő irányát; ezen dimenziók közül a legfontosabbak a következők voltak:

- az MSZMP Grósz-Jassó-féle vezetésével szembeni konfrontáció;

- az MSZMP-ben létrejött különböző platformokkal (mindenekelőtt az "Összefogás" és a Népi demokratikus platform) szembeni vita és konfrontáció;

- az MSZMP négytagú elnökségével (Grósz Károly, Nyers Rezső, Pozsgay Imre, Németh Miklós) szembeni konfrontáció, vita és együttműködés;

- a Kormánnyal való vita és együttműködés;

- a Budapesti Reformkörön belüli együttműködés és vita;

- a reformköri mozgalom más osztagaival való együttműködés és vita;

- az ellenzéki pártokkal és szervezetekkel való vita és együttműködés.

A fentiek is mutatják, hogy a Kör születésének a történetét, majd tevékenységét, csak rendkívül összetett történeti-, politikai-, társadalmi összefüggések hálójában lehetett megrajzolni; továbbá úgy vélem, hogy az sem szorul különösebb igazolásra, hogy a reformköri mozgalom kialakulását - amelynek a Budapesti Reformkör szerves része volt - nem lehet megérteni anélkül, hogy ne vennénk szemügyre a nemzetközi helyzet korabeli alakulását, valamint a magyar társadalmi-, politikai élet rendkívül ellentmondásos folyamatait a rendszerváltást megelőző időszakban. Annál is fontosabb az összefüggések bemutatása és hangsúlyozása, mert az említett tényezők által létrehozott okozat (a reformköri mozgalom) a későbbiek során majd maga is okká válik, és egyik résztvevője lesz a magyarországi rendszerváltást megteremtő csapatmunkának.

Azért is rendkívül fontos a nemzetközi- és a magyar történelmi helyzet összefüggéseinek, kapcsolatainak a figyelembevétele, mert a bekövetkező rendszerváltás - történelmi mértékkel mérve is - rendkívül jelentős volt, hisz az emberiség történetében nem sok hasonlót ismerünk, amikor egy hosszú időn keresztül fejlettebbnek mondott, és emberek százmilliói által ezt el is hitt és elfogadott társadalom békés úton, a szemben álló felek megegyezése útján adta át a helyét egy általa már meghaladni vélt társadalmi rendszernek.

Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy választott témám és a benne megfogalmazott történeti konstelláció munkámat belehelyezi a kommunista rendszerekről szóló szovjetológiai diskurzusba, ezért kénytelen vagyok - a konkrét problémákhoz kapcsolódva - e diszciplína nézőpontját és a felvetődő problémákra adott válaszait is figyelembe venni.

Visszatérve munkám történeti kereteihez jeleznem kell, hogy bizonyos önkény elkerülhetetlen volt a mozgalmat létrehozó előzmények bemutatásában; vonatkozik ez az előzmények kezdeteinek és szakaszhatárainak a kijelölésére éppúgy, mint az egyes szakaszok vizsgálatának a mélységére. E téren nemcsak hogy semmiféle teljességre nem törekedhettem, de az MSZMP 1988. májusi pártértekezletéig még a lényeges problémák kifejtésére sem; így az előzmények bemutatása nagyrészt csak a legfontosabb folyamatok jelzésére szorítkozhat. További szűkítést jelentett, hogy az előzményeknek azokról a vonatkozásairól igyekeztem bővebben szólni, amelyek majd a reformköri mozgalom vitáiban szerepet kaptak. Itt kell megjegyeznem, hogy bár az első részben, a Történelmi felvezetés-ben írottak - más világnézeti és politikai alapállásból - minden bizonnyal vitathatóak, de az, hogy a reformköri mozgalomhoz tartozók, így a Budapesti Reformkör tagjai is így vélekedtek az államszocialista múlthoz való viszonyról, az számomra vitathatatlan. Munkám célkitűzése pedig éppen az, hogy a reformköri mozgalom tagjainak álláspontját mutassam meg a legkülönbözőbb kérdésekben.

Röviden szólni kívánok a munka megírásának nehézségéről és műfaji problémájáról is. Az előzmények, valamint az említett különböző, egymásnak sokszor ellentmondó, másszor egymást támogató dimenziók bonyolult összefüggései miatt a Kör történetének előadásában nagy nehézséget jelentett a történeti folyamatok kronológiájának és a történet során szinte végig jelen lévő néhány, hangsúlyozottan fontos, ezért önálló témaként is bemutatásra kerülő probléma logikai egységének a biztosítása. Ez a nehézség bizonyos esetekben egyrészt a kényszerű ismétlés szükségességét eredményezte, másrészt az időbeli folyamatosság mellőzését. Ezzel együtt is törekedtem a Kör tevékenységét a történeti-, és néhány kiemelt probléma logikai egységének a figyelembevételével megrajzolni.

További nehézség a dokumentumok felhasználásából adódott. Az első nagy problémám az volt, hogy a Kör állásfoglalásait, tagjainak megnyilatkozásait, a Körről szóló megnyilvánulásokat, a különböző vitákon való részvételünkről szóló anyagokat stb. hogyan szelektáljam, milyen részletességgel közöljem. Végül is egy viszonylagos teljesség mellett döntöttem, azt igyekeztem elérni. Ez abból a megfontolásból fakadt, hogy munkám - feltehetőleg - a legkülönbözőbb irányból számíthat megtámadtatásra, ezért célszerűnek láttam az olvasót megismertetni a Budapesti Reformkör tevékenységét érintő lehető legteljesebb anyaggal, hogy az maga dönthesse el, kinek van igaza.

A Kör tevékenységének ezt a viszonylagos teljességű dokumentálását az is szükségessé tette, hogy ezeknek a dokumentumoknak jelentős többségéhez ma még nem lehet hozzáférni, illetve nagy részük az 1989-es év napi sajtójában szétszórva található, több esetben lényeges rövidítésekkel és az ebből fakadó hiányosságokkal.

A sajtóban megjelenteknél is nehezebb helyzetben voltam a nyilvánosságra nem hozott állásfoglalásokkal, a reformköri ülések, valamint egyes bizottságok, országos tanácskozások vitáinak ismertetésével, és az egyes, számunkra fontos személyekkel való megbeszélések, tárgyalások rögzítésével. Ezekben az esetekben támaszkodtam a szerencsésen megőrződött anyagokra, emlékeztetőkre, jegyzetekre, naplókra, visszaemlékezésekre, melyek egy részében ugyanakkor elkerülhetetlenül jelen van a szubjektivitás is; ezért az igazság rekonstruálása itt jóval nehezebb volt, egyes esetekben szinte lehetetlennek bizonyult.

Mégis szerencsésnek mondhatom magam - mert mindenekelőtt Kerekes György jóvoltából, de Szántó Györgyöt, Vajda Jánost, Szenes Imrét, Sík Júliát, Dr. Somos Ivánt, Mózes Ferencet, Rekvényi Lászlót, Wilk Jánost, valamint Balogh Istvánt, Sipos Józsefet, Pál Edát (Országgyűlési Könyvtár), a Politikatörténeti Intézet könyvtárát és dolgozóit, továbbá Tóth Ildikót (MTI) is meg kell említenem -, hogy a felsoroltak segítségével hozzájuthattam a Kör tevékenységével kapcsolatos olyan dokumentumokhoz, anyagokhoz, újságokhoz, jegyzetekhez, naplókhoz, melyek nélkül munkám nem készülhetett volna el.

Az elmondottak szolgálhatnak magyarázatul és mentségül a munka műfaji jellegére vonatkozóan, hogy azt dokumentum-kismonográfiának kellett nevezem. A megnevezéssel is - de remélem, még inkább tartalmával - nyomatékosítani akarom: annak ellenére, hogy egyik alapítója, szervezőbizottsági tagja voltam a Budapesti Reformkörnek, az olvasó kezében lévő írás nem visszaemlékezés, hanem - legalábbis céljában - tényekkel-dokumentumokkal igazolni próbált politika- és eszmetörténeti tudományos munka.

Azt azért meg kívánom jegyezni - de azt gondolom, hogy ez nincs ellentétben az itt előadottakkal -, hogy a könyvben vizsgált problémák nézőpontja a Budapesti Reformkör domináns irányzatának a felfogását képviseli; ahogy a Kör tevékenysége során is minden lényeges kérdésben azonosulni tudtam ezzel az irányzattal, úgy a Kör történetének bemutatása kapcsán is ezt teszem.

A fentieket annak ellenére hangsúlyozom, hogy tisztában vagyok helyzetem ellentmondásos voltával. De, ha nem bíztam volna abban, hogy képes vagyok a tárgyilagosságra, ha a hiúság vagy más motívumok miatt félnem kellene, hogy képtelen vagyok - különösen a saját személyemet illetően - az elérhető történeti igazság megragadásának a törekvésére, akkor nem próbálkoztam volna meg a feladat megoldásával. Mondom ezt annak ellenére, hogy tudom: az írás nem egy helyén átsüt a személyes indulat, ami azért is elkerülhetetlen, mert a Kör tevékenységében való személyes részvételem miatt nem tudom magam függetleníteni a történtektől; de ezzel együtt is mindig arra törekedtem, hogy indulataimat alárendeljem a tények bizonyosságának. Az írás indulatos-vitatkozó jellege ugyanakkor nemcsak ebből a személyes vonatkozásból fakad; származik ez mindenekelőtt magából a korból, abból, hogy Körünk 1989-ben a magyarországi politikai harcok centrumában volt, harcban álltunk a legkülönbözőbb politikai törekvésekkel, amely harcot így utólag sem "oldhatja békévé" az emlékezés.

Mindezt előre bocsátva a fentiek miatt hangsúlyozom, hogy különös óvatossággal viszonyulok a Budapesti Reformkörben játszott szerepemhez: magammal kapcsolatban csak az egyértelműen dokumentálható vonatkozásokat (amelyeket szervezőbizottsági társaim is megerősítenek) fogadom el előadható tényként.

Továbbá - s ez a Budapesti Reformkör egész tevékenységének a megítélésére vonatkozik -, tárgyilagosságra törekedve az elérhető teljességgel igyekszem bemutatni a Körrel, egyes képviselőivel szemben elhangzott bírálatokat, ellentétes véleményeket is.

* * *

A Előszó mondandóját egy személyes vallomással szeretném zárni: 1999. május végén, Marcaliban megrendezett - a reformköri mozgalom születésének 10. évfordulóját ünneplő, az MSZP által szervezett - tanácskozáson határoztam el, hogy hozzá kell fognom a Budapesti Reformkör történetének a megírásához.

E tanácskozásra - többszöri kérésem ellenére sem - nem hívtak meg; ott hívatlan vendégként tudtam csak jelen lenni. Megdöbbenve kellett tapasztalnom, hogy ezen a megemlékezésen jelentékeny számban olyanok voltak, akiknek semmi közük nem volt a reformköri mozgalomhoz; olyanok szónokoltak - előre felkért hozzászólóként, mert a hozzám hasonló hívatlanok nem szólalhattak fel -, akik nem is voltak a reformköri mozgalom tagjai.

Elhatározásom még erősebbé vált 1999 őszén, amikor megjelent a Rendszerváltók a baloldalon c. kiadvány, amely a tudományos kutatás elemi normáinak semmibevételével rajzolt egy torzképet a Budapesti Reformkörről, meghamisítva a reformköri mozgalom történetét is. A történelemhamisítás tehát e téren is megkezdődött, amelyet a valóság bemutatásával vissza kell utasítani! Írásomnak ez az egyik célja.

A másik célom: a Budapesti Reformkörnek és tagságának kívánok emléket állítani. Hisz mindaz, amiről beszámolok, a Kör tagjainak munkájaként, tevékenységeként született meg; én a Kör egyik résztvevőjeként szerény krónikása kívánok lenni a Kör és tagsága történelemben játszott maradandó érdemei bemutatásának, amellyel a Kör tagjai - a rendszerváltást eredményező csapatmunka baloldali képviselőiként - hozzájárultak a demokratikus Magyarország megteremtéséhez.

Budapest, 2001. június 7.

Novák Zoltán


 

Első rész
Történelmi felvezetés

E résznek az a feladata, hogy benne a magyarországi államszocializmus legáltalánosabb jellemzőit fő vonásaiban, történeti változásaiban bemutassam, különös figyelemmel az 1956-os forradalom és az utána következő évtizedek időszakára.

Ez a rövid - tudományos apparátussal nem dokumentált - történeti áttekintés több célt szolgál. Elsősorban annak akarom magyarázatát adni, hogy a magyarországi államszocializmus miért és milyen úton jutott el a rendszerváltáshoz; e folyamat részeként foglalkozom az MSZMP-n belüli reformköri mozgalom kialakulásának okaival, közvetlen előzményeivel. Ezért is nevezem e részt történelmi felvezetésnek.

Ugyanakkor e történeti folyamat ábrázolásánál elkerülhetetlen, hogy röviden ne érintsem a nemzetközi helyzet alakulásának és általa alapjában befolyásolt magyar történeti folyamatok összefüggésének a problémáit. Azok a nagy horderejű történeti változások, amelyek a magyarországi rendszerváltással bekövetkeztek, a nemzetközi helyzet kedvező alakulása nélkül nem valósulhattak volna meg.

Az azonban nyilvánvaló, hogy a mozgalom születésének közvetlen okaiért nem kellett volna 1945-ig, de még 1956-ig sem visszatekinteni, de mivel ezek a közvetlen okok visszautalnak és szorosan összefüggnek azokkal az általános sajátosságokkal, amelyek a magyarországi államszocializmust jellemezték és bukásához vezettek, ezért röviden ezeket is érintenem kellett. Továbbá, a reformköri mozgalom létrejöttének közvetlen okai - azon túl, hogy szinte lehetetlen feladat időben és az okok tartalmi jellemzőiben szétválasztani a közvetlen és az általánosabb okokat - nem szolgáltak volna kellően meggyőző indokul és magyarázatul e mozgalom születésének. Ezt azért is fontos hangsúlyoznom, mert a későbbiek során látni fogjuk, hogy magában a mozgalomban is vita alakult ki arról, hogy miért és hol született meg a reformköri mozgalom, hogy kiknek a mozgalma volt a reformköri mozgalom!?

Ugyanakkor ez az áttekintés az MSZMP-n belül később kialakult platformok - így a reformköri mozgalom - államszocialista múlthoz való viszonyának majdani megértéséhez is segítséget kíván adni. Ez azért is fontos, mert e platformok egyik legfontosabb egymástól megkülönböztető jegyét éppen e múlthoz való viszonnyal kapcsolatos felfogásbeli különbségekben lelhetjük meg.

Ebben az áttekintésben - már az elején, egy fontosabb elv érvényesítése miatt, megsértem az Előszóban oly fontosnak mondott történeti és logikai egységet, mert annak ellenére, hogy a Budapesti Reformkör a bemutatásra kerülő történeti folyamatok végén jött létre, de - már itt jelezni fogom a Budapesti Reformkör államszocialista múlthoz kapcsolódó álláspontját. Teszem ezt egyrészt azért, mert már ebben az áttekintésben is érvényre akarom juttatni a munka megírásának azon legfontosabb elvét, hogy a történeti folyamatok szemlélete és kifejtése során is a Budapesti Reformkör álláspontját képviselem, hisz ez is hozzátartozik a Budapesti Reformkör történetéhez; másrészt azért, mert a későbbiek során nemegyszer arra hivatkozom, hogy a Budapesti Reformkör tagsága vállalja, mert vállalnia kell a múltat. Ezt a múltat éppen ezért - hogy milyen múltat és hogyan is vállaljuk? - felfogásunk - álláspontunk szerint be kellett mutatni! Ez a vázlat ugyanakkor azt is igényelte, hogy - a reformköri mozgalom tagságának törekvései szellemében, tehát azzal koherensen - az érthetőség és az összefüggések bemutatása érdekében kiegészítsem platformunkban található, szükségszerűen elnagyolt történeti áttekintést.

* * *

A magyarországi államszocializmushoz való viszonyunk abból a megfontolásból indult ki, hogy a nemzetközi politika által meghatározott történelmi kényszerek (előbb Jalta, majd a hetvenes évek végétől kezdve mindinkább a Nyugatra támaszkodás szükségszerűségének gazdasági kényszere), mint külső tényezők, alapvetően meghatározták a kelet-közép-európai kis államok, így Magyarország sorsát is. Továbbá abból, hogy a XX. századi államszocializmusok - számtalan alapvető azonosságuk mellett is - nem voltak egyformák; lényeges különbségek voltak közöttük, egyrészt az egyes országok vonatkozásában, másrészt az adott ország történetének különböző időszakaiban is. Magyarország esetében mindkét különbségtétel hangsúlyozásának különös fontossága van. Bármely államszocializmus megítélésében, vagy akár elítélésében csak egy adott ország, adott időszaka szocializmusának a vizsgálatán keresztül, a konkrét történeti igazság útján át vezet az út; minden más törekvés tudománytalan, közvetlen politikai érdekeket szolgáló tevékenység.

A Budapesti Reformkör a fentebb elmondottak miatt nem csatlakozott azon antikommunista állásponthoz, hogy az államszocialista rendszer, annak minden időszaka, illetve minden társadalmi megnyilvánulása általában, eleve elítélendő; e helyett a történetietlen felfogás helyett az államszocializmus megítélésének baloldali kritikáját próbálta adni; ezen írás szerzője munkájában e kérdésben is a Kör felfogását képviseli.

Ezekkel a megfontolásokkal a kommunista rendszereket vizsgáló tudomány, a szovjetológia kérdéseinek a közepében találjuk magunkat, ezért írásom e diszciplínához való viszonyát is röviden jellemeznem kell.[1]

Már maga a tudomány elnevezése is, a szovjetológia, tehát a Szovjetunióban létrejött kommunista rendszer kutatása, implicite bizonyos vitatható kiinduló koncepció lehetőségét rejti magában; a megnevezés ugyanis azt asszociálja, hogy csak egyfajta kommunista rendszer van: az, amelyik a Szovjetunióban jött létre, és minden más kommunista rendszer ennek a Szovjetunióbelinek csak kivetülése, utánzata.

A nyugati szovjetológia fő irányzata, a totalitarizmus-iskola realizálja is e hibás kiindulás lehetőségét, és a kommunista rendszereket azonosítja a sztálini szovjet kommunista rendszerrel. Ez az iskola - az egyes országokban létezett és létező kommunista rendszerek történetének konkrét vizsgálata nélkül, bizonyos általános ideológiai-politikai előfeltevések alapján - a kommunista rendszerek mindegyikéről úgy vélekedik, hogy ezek a rendszerek erkölcsi értelemben Gonosz-rendszerek, politikai jellemzőjük a fasizmussal való strukturális hasonlóság; és ahogy a nácizmus metaforája Auschwitz, a kommunista rendszereké a Gulág.

A totalitarizmus-iskola nézeteinek bírálata, állításainak revíziója során született a szovjetológia másik irányzata, az ún. revizionista iskola, amely az egyes szocialista országokban létezett és létező kommunista rendszerek történetének konkrét vizsgálata folyamatában jut el állításai megfogalmazásához, és a Gonosz Birodalmának tézisei helyett egy, a diktatúra által vezérelt, sajátos modernizációs törekvésben vizsgálja és véli megtalálni a kommunista rendszerek lényegét.

A későbbiek során láthatjuk, hogy munkámban megfogalmazott álláspontok kimunkálása módszertanilag az ún. revizionista-iskola gondolatkörében helyezhető el, de a magyarországi államszocializmus bizonyos szakaszait a totalitarizmus-iskola törekvéseivel is leírhatjuk és értékrendjével minősíthetjük.

Ezek előrebocsátásával kezdem el a magyarországi államszocializmus történetének, tárgyalt témánk megértéséhez elkerülhetetlenül szükséges bemutatását.


I. / A magyarországi államszocializmus szakaszai

A második világháború befejeződése nemcsak a "hárommillió koldus", hanem a magyar lakosság döntő többsége számára is mind Szálasi fasiszta rendszere-, mind a keresztény-konzervatív, úri Magyarország uralkodó osztályainak uralma alóli felszabadulást jelentette. A magyar társadalom tagjainak jelentős többsége nem akarta a Horthy-rendszer, vagy ahhoz hasonló politikai rezsim visszatérését. A háború után Magyarországon egy demokratikus forradalom ment végbe, amely a feudálkapitalista, konzervatív-úri Magyarország érdekeit kifejező Horthy-rezsimet zúzta szét, és a parasztságot, a munkásságot a magyar nemzet integráns részévé tette.

A háború utáni két évben a földreform radikális megvalósításával a feudális jellegű nagybirtok megszűnt; milliós paraszti tömegek váltak - addigi kirekesztettségükből - az alakuló demokratikus magyar társadalom részévé, és a földdel együtt lehetőséget kaptak az emberhez méltó élet útján való elindulásra.

Az újjáépítésben, a háborús károk felszámolásában jelentős eredmények születtek, melynek során a magyar munkásság mutatta meg áldozatkészségét és munkaszeretetét, igazolva azt, hogy egyenjogú tagja a magyar nemzetnek.

A meginduló népi kollégiumi mozgalom hozzákezdett az úri Magyarország uralkodó osztályai kulturális monopóliumának a felszámolásához, lehetővé téve a nemzetből eddig kirekesztett osztályok-társadalmi csoportok tehetséges fiataljai számára azt, hogy a minden magyar hazája érdekeit szolgáló és képviselő új értelmiség tagjaivá válhassanak.

Ezeket a folyamatokat indította el a háború utáni felszabadulás, amely az 1945-ös választás eredményei alapján egy plebejus demokrácia politikai feltételeit teremtette meg. Mindezek együttesen azt jelentették, hogy a magyarság többsége bízott az országban végbemenő demokratikus átalakulásban; a Horthy-rendszer megszűntével, a harmadik köztársaság kikiáltásával, a polgári szabadságjogok mindenki számára való biztosításával ugyanis a magyar társadalom tagjainak döntő többsége előtt megnyíltak a szabad, az emberhez méltó élet lehetőségei, amelyekkel a dolgozó tömegek rendkívül gyorsan éltek is.

Ezek a változások nem jelentettek ugyan társadalmi-rendszer változást, de jóval többek voltak egy rezsim-váltásnál; a magyar társadalom évszázadok óta mozdulatlan struktúrái mozgásba lendültek, megnyílt a lehetőség arra, hogy szerves társadalmi fejlődés útján az ország bekapcsolódjon az oly régen áhított nyugat-európai társadalomfejlődés folyamatába.

A Magyar Kommunista Párt tevékeny résztvevője volt ennek az átalakulásnak; az ország modernizációjának a forradalmi átalakítás igényével általa meghirdetett politikája a feudálkapitalista múlt radikális tagadását jelentette. Ez a politika támogatásra talált a magyar lakosság jelentős hányadának részéről, de mindez nem jelentette, hogy a magyar társadalom tagjainak többsége a szovjet típusú szocializmus hívévé vált volna.

Az ezután végbemenő, az MKP irányításával kezdeményezett társadalmi átalakulás azonban nem volt forradalom; az ennek során létrejövő "szocializmust" a Rákosi Mátyás irányította Magyar Kommunista Párt - az 1947-es választás "kék cédulás" csalásaival, az ellenzéki, majd szövetséges pártok és politikusaik közéletből való antidemokratikus kiszorításával, illetve vezetőik külföldre kényszerítésével, majd e pártok felszámolásával, a két munkáspárt 1948 nyarán kierőszakolt egyesülésével - a szovjet megszálló hatóságok tevékeny közreműködésével kényszeríttette rá a magyar népre. 1948 folyamán ezzel Magyarországon egy sztálini típusú totalitárius diktatúra jött létre, és elkezdődött Magyarországon is az államszocializmus története.

Az MSZMP Budapesti Reformköre platformjában (II/1., 2., és 3. pont) röviden foglalkozik ezzel az időszakkal is. Megállapítja, hogy a háború utáni újjáépítésben felmutatott kezdeti sikerek után az erőszakkal létrehozott Rákosi-rendszer totalitárius diktatúra volt: ez a diktatúra az államszocialista rendszer kiépítésével, a gazdaság autark fejlesztésével, a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásával és a parasztságot sújtó kötelező beszolgáltatás bevezetésével, valamint az önálló kisipar és kiskereskedelem felszámolásával - a munkástömegeknek nyújtott szerény életszínvonal-növekedést és kulturális-oktatási felemelkedést kezdeményező politikája ellenére is - egyre távolabb vitte a társadalmat az európai fejlődés fő vonalától, és történelmi zsákutcának bizonyult.

A diktatórikus rendszer a lakosság jelentős hányadát félemlítette meg; milliós nagyságrendű volt a legkülönbözőbb repressziók áldozatainak a száma; ezeknek a főbb területei a következők voltak: az ellenzéki, majd szövetséges pártok vezetői, parlamenti képviselői elleni perek; az MDP-n belüli koncepciós perek (Rajk-, Kádár-, stb. perek); az ún. szabotázs-perek (MAORT-per); az egyházak elleni perek (Mindszenty-, Grősz-, stb. perek); a politikai elítéltek és preventív deportáltak munkatáborai (Recsk); Budapestről és a vidéki városokból való kitelepítések; a kulákság korlátozása és "felszámolása" (egy részük Hortobágyra, állami gazdaságokba deportálása); a beszolgáltatási rendszer előírásainak nem teljesítése, a "fekete-vágások" miatt a rendőrség 850 ezer esetben szabott ki büntetést, a bíróságok 387 ezer parasztot ítéltek el.[2]

Ez a Rákosi-rendszer valóban a sztálini diktatórikus államszocializmus kivetülése-utánzata volt, és a szovjetológia totalitarizmus-iskolája által hangoztatott fő jellemvonásokkal (hivatalos, mindent átfogó ideológia; tömegpárt, diktatórikus vezetővel; rendőrségi ellenőrzés az információ és a kultúra felett; a gazdaság központi felügyelete; egy kisebbség uralma, amely elnyomja és manipulálja a többséget és terrorral akadályozza meg, hogy a többség a rendszer ellen forduljon) rendelkezett.

Platformunkban kimondtuk, hogy elhatároljuk magunkat ettől a diktatórikus rendszertől, és azzal semmiféle közösséget nem vállalunk; továbbá elhatárolódtunk az MKP, az MDP, majd az MSZMP vezetése által az elmúlt 40 év során vallott messianisztikus, utópikus elképzelésektől, mert az volt a véleményünk, hogy szilárd alapokon nyugvó társadalmat, gazdasági fejlődést csak a nemzet szabadon kinyilvánított akaratán és ennek megfelelő politikai intézményrendszer alapján tudunk elképzelni.

E múlttól nemcsak elhatárolódtunk, hanem hangsúlyoztuk a volt kommunisták e múlttért való felelősségét; szégyeltük e múltunkat, fontosnak tartottuk e bűnök lehetséges jóvátételét és a pártvezetés helyett e múlttért mi követtük meg a nemzetet.

* * *

A Rákosi-Gerő-klikk diktatúrája szükségszerűen torkollott az 1956-os népfelkelésbe. Ezt jellemezve platformunk megállapította (II/4. pont), hogy 1956. október 23-án egy megalázott és megnyomorított nemzet mozdult meg és a népszuverenitás elvéből fakadó alapvető jogát gyakorolta. A forradalomban - rövid ideig tartó léte ellenére is - három törekvést különítettünk el:

A kezdet, a népfelkelés korrektív forradalomként indult, amelynek előkészítésében a kommunista értelmiségieknek meghatározó szerepük volt; az általuk megfogalmazott célokért (a szocializmus reformjáért) tüntetett az egyetemi ifjúság október 23-án; e célokért kapcsolódott be az eseményekbe a nagyüzemi munkásság is, létrehozva a munkástanácsokat.

E korrektív forradalom célja a szovjet típusú államszocializmus forradalmi reformja, a nemzeti függetlenség biztosítása volt. (Reprezentánsai többek között: Angyal István, Nagy Imre). Az MDP és a Kormány megújult vezetése (Kádár János, Nagy Imre) az első napokban nem ismerte fel a népfelkelés korrektív forradalmi jellegét, ezért ellentmondásosan viszonyult az eseményekhez. Október 26-án Nagy Imre a korrektív forradalmon túlhaladó népfelkelést nemzeti demokratikus forradalomnak minősítette, melyet két nap múltán az MDP vezetése is elfogadott; ezzel egy új szakasz kezdődött a forradalom folyamatában, amelynek lényege az 1945 utáni állapotokhoz, a tényleges demokratikus többpártrendszerhez való visszatérés volt, melynek következtében november 2-án megalakult az új koalíciós kormány. A Kormány bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépését, deklarálta az ország semlegességét.

E szakaszban oszlatták fel a Magyar Dolgozók Pártját és hozták létre a Magyar Szocialista Munkáspártot. Az új párt elfogadta a nemzeti demokratikus forradalom eredményeként létrejött többpártrendszert; a politikai pluralizmus elfogadása szakítást jelentett a proletariátus diktatúrájával és az államszocializmussal; a szocializmust a parlamenti demokrácia keretében szándékozott megvalósítani. Az új párt ezzel együtt hitet tett a nemzeti függetlenség mellett.

A harmadik törekvés október utolsó napjaiban jelent meg, amelyet (mivel az államszocializmus nem volt forradalmi minőség, ezért az ellene való fellépést nem nevezhetjük ellenforradalomnak) konzervatív forradalomnak lehet minősíteni, melynek legfőbb jellemzője a harcos antikommunizmus volt (Mező Imréék legyilkolása), és mivel egyeseknél a keresztény-konzervatív Magyarország politikai rendszere visszaállításának igénye is megjelent, ezért ellenforradalmi törekvéseket is képviselt. (Mindszenty József november 3-i rádióbeszédében elhatárolta magát Nagy Imre koalíciós kormányától, a "bukott rendszer örököseitől.")

E konzervatív forradalom törekvései ellen lépett fel a börtönből ekkor szabadult Kéthly Anna a november 1-jei Népszavában megjelent nyilatkozatában, valamint Németh László írásával a november 2-án megjelent Irodalmi Újságban.

A forradalom rövid időtartama nem tette lehetővé, hogy ezek a törekvések élesen elváljanak egymástól; a november 4-i szovjet beavatkozás a politikai helyzetet konszolidálni törekvő, a nemzeti demokratikus forradalom céljait megvalósítani akaró, Nagy Imre koalíciós kormányát döntötte meg. Ez a katonai beavatkozás, majd ennek során az ország katonai megszállása újra igazolta Magyarország geopolitikai függőségét, azt, hogy a Szovjetunió és a nyugati hatalmak a jaltai- és a potsdami megállapodásaikban Kelet-Közép-Európát a szovjet érdekszférához tartozónak ismerték el, és ez a nemzetközi-történelmi kényszer Magyarország szovjet függőségét eredményezte.

Összefoglalásként elmondható, hogy az 1956-os magyarországi forradalom a túlerőtől elszenvedett veresége ellenére is világtörténeti jelentőségű esemény volt; először mutatta meg a szovjet rendszer súlyos válságát, azt, hogy napjai megvannak számlálva, csak idő kérdése, hogy összeomoljon.

* * *

Kádár János a szovjet beavatkozás történelmi kényszere által diktált "feladatok" végrehajtására vállalkozott 1956. november 4-e után; tette ezt annak ellenére, hogy Kádár október végén Angyal Istvánnak - a Tűzoltó utcai felkelők egyik parancsnokának - még azt ígérte, hogy ha veszélybe kerül a szocializmus forradalmi megújításáért folyó harc (azaz a korrektív forradalom), akkor ő is közéjük áll és fegyverrel fog harcolni a forradalomért. A szovjet beavatkozás lényegét és az ezt kiszolgáló Kádár tevékenységének igazi természetét mutatta, hogy nem egészen két év múlva Angyal Istvánt a Kádár-rendszer ellenforradalmárként ítélte halálra és végezte ki.

A kegyetlen megtorlás 1961 végéig tartott; 229 főre tehető a forradalomban résztvevő kivégzettek száma; 22.500-an kerültek börtönbe (beleértve a tiltott határátlépések kísérletéért elitélteket is)[3]; több tízezer embert hurcoltak meg és bocsátottak el munkahelyükről az eseményekkel kapcsolatos valós vagy rosszindulatúan ráfogott szerepükért. A Kádár-rendszernek ezek az évei a totalitárius diktatúra folytatását jelentették akkor is, ha Kádár János kezdettől fogva - mindenekelőtt a belpolitikában - "kiharcolt" magának egy szűk mozgásteret, és nem követte szolgai módon - Rákosi Mátyáshoz hasonlóan - a szovjet "példát" és elvárásokat.

A Budapesti Reformkör álláspontja - amelyet platformunkban, illetve a későbbiek során bemutatásra kerülő állásfoglalásainkban fejtettünk ki - azt fogalmazta meg, hogy a totalitárius diktatúra megdöntését célkitűző népfelkelés - a forradalom folyamán, majd a szovjet csapatok segítségével a forradalmat leverő Kádár-rezsim megtorlása során - nemzeti tragédiába torkollott, amelyben a barikád mindkét oldalán elesettek (Mező Imre-Angyal István-Nagy Imre) e nemzeti tragédia áldozatai, sokan hősei. A Budapesti Reformkör elítélte a Kádár-rendszer véres megtorlását, követelte az áldozatok rehabilitálását, számukra a még lehetséges erkölcsi, politikai, anyagi jóvátétel megadását.

A Rákosi-rendszert és a Kádár-rezsim születését, majd az elkövetkező néhány évet totalitárius diktatúrának tartottuk és azzal együtt is, hogy az volt a véleményünk, lehetséges a politikai rendszer vezetőinek és e rendszer követőinek elkülönített értékelése, a történtekért a kommunisták súlyos felelősségét elismertük; ezért az MSZMP Grósz-féle vezetése helyett mi követtük meg a nemzetet, és a retorziókban résztvevők politikai és erkölcsi felelősségre vonását a tényleges tetteik alapján szükségesnek tartottuk.

A Budapesti Reformkör platformja (III/4. pont) kinyilvánította, hogy Körünk a reformpártként megalakult és a nemzeti demokratikus forradalomban létrejött demokratikus többpártrendszert elfogadó MSZMP eredeti reformszelleméhez kíván visszatérni, azoknak a "hatok"-nak a szelleméhez (Donáth Ferenc, Kopácsy Sándor, Losonczy Géza, Lukács György, Nagy Imre, Szántó Zoltán), akik - Kádár Jánossal együtt - alapítói voltak az MSZMP-nek, de akiket 1956. november 4-e után kivégeztek, meggyilkoltak, bebörtönöztek, internáltak, vagy félreállítottak. Ezzel a Budapesti Reformkör egyértelművé tette, hogy az MSZMP-n belüli frakcióként a Nagy Imre nevével jelzett hagyomány és eszmeiség folytatója, és súlyos kritikával, illetve elutasítással viszonyult - bár a rendszer létrejöttét, mint nemzetközi-történelmi kényszert tudomásul vett - az MSZMP Kádár János által képviselt örökségéhez.

Ezt az álláspontunkat Nagy Imre kivégzésével kapcsolatban is kifejezésre juttattuk. Tudjuk, hogy Nagy Imre miniszterelnöki posztjáról nem volt hajlandó lemondani; ez a helyzet a Kádár rendszer születésének illegitim voltát még nyilvánvalóbbá tette. A Kádárra irányuló külső és belső kényszer mellett ez volt a legfőbb ok, amely Nagy Imre sorsát oly tragikusan megpecsételte. Platformunkban (II/6. pont), majd későbbi állásfoglalásainkban kimondtuk, hogy a Nagy Imre-per, koncepciós per volt, célját tekintve pedig politikai gyilkosság; Nagy Imre és társai jogi, erkölcsi, és politikai-pártpolitikai rehabilitálását elengedhetetlennek tartottuk.

Ezzel együtt történelmi tényként kell megállapítani, hogy Kádár Jánosra - a szovjet katonai megszállás mellett - mind külső, mind belső nyomás egyaránt nehezedett. Külső kényszerként nemcsak a szovjet vezetés létezett (bár ez volt a meghatározó, hisz a megtorlás idején e vezetés megbízottai Magyarországon mint megszállt országban, személyesen maguk irányították a repressziók egy részét), hanem a náluk is vérszomjasabb Walter Ulbricht, Gheorghiu-Dej, Enver Hodzsa és mások is követelték a "példás" felelősségre vonást. Kádár hátországa sem volt belsőleg elég stabil: Rákosi és hívei, a dogmatikus és szektás állami és pártnómenklatúra behódolással, megalkuvással, sőt árulással vádolták Kádárt; neki ezért is "bizonyítania" kellett.

Kádár János pragmatista politikusként vállalta a történelmi kényszer által kiszabott feladatokat; a külső kényszerrel összekapcsolódó ideológiai legitimációs elv mellett még azt sorakoztathatta fel a maga védelmére, hogy ő a kisebbik rossz, mert megakadályozta Rákosi Mátyás és klikkje hatalomba való visszakerülését. Kádár emellett terrorral és reformok ígéretével igyekezett konszolidálni a rendszert; már 1956 novemberében-decemberében radikális reformokat jelentettek be: eltörölték a beszolgáltatást; Varga István vezetésével gazdasági reformbizottságot küldtek ki, amely néhány hónap alatt kidolgozta a piac és a tervgazdálkodás kombinációjának kompromisszumos javaslatát; megígérték, hogy az üzemek vezetését a dolgozók által választott munkástanácsok kezébe adják; azt is deklarálták, hogy a parasztságot nem fogják szövetkezetekbe kényszeríteni; egy rövid ideig lebegtették Nagy Imre és társai politikai életbe való visszatérésének a lehetőségét, stb., stb. A reformok többségét azonban a rendszer politikai konszolidációja után vagy nem valósították meg vagy a későbbiek során csak részben tettek eleget ígéretüknek.

* * *

Az 1962-1972 közötti időszak, alig több mint egy évtized, volt a Kádár-rendszer "klasszikus" szakasza. A nemzetközi- és a belső helyzet sok tényezőjének kedvező együtthatása eredményezte az e rendszerben lévő lehetőségek optimumának a kibontakozását.

Hruscsov liberalizáló törekvései, valamint a szovjet űrkutatás sikerei (1961: Vosztok I., Gagarin az első ember a világűrben) jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a Nyugat, a reálpolitika jegyében, elfogadta a status quót, amelynek első bizonyítéka az 1961-es Hruscsov-J. Kennedy bécsi találkozója volt. Ezzel a két szemben álló rendszer között megkezdődött egy olyan enyhülési folyamat, amely majd 1975-ben, Helsinkiben éri el csúcspontját. Az enyhülési folyamat során - Willy Brandt új keleti politikája következtében - 1969-ben garantálták a nyugati lengyel és szovjet határokat, majd 1972-ben létrejött a két német állam alapszerződése és gazdasági együttműködése. Ezek a folyamatok megerősítették a népi demokratikus országok vezetőinek a jaltai szerződésből származó fölénytudatát, azt, hogy ez a régió megkérdőjelezhetetlenül a szovjet befolyási övezet része.

Magyarország esetében ez az enyhülés olyan külpolitikailag fontos eseményekben öltött testet, mint Ralph Bunche, az ENSZ amerikai származású főtitkárhelyettesének 1964 őszén történt budapesti látogatása; ugyanebben az időben a magyar kormány és a Vatikán közötti szerződés megkötése; majd 1967-ben Magyarországot megválasztották az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem állandó tagjának. Ezek a tények egyértelműen jelezték, hogy a Nyugat elfogadta, külpolitikailag legitimálta a Kádár-rendszert.

Ez a nemzetközi enyhülés kihatott a magyarországi belső helyzetre is; már 1960 tavaszán részleges, majd 1962-ben egy sokkal szélesebb kört érintő amnesztia volt az országban. 1962-ben az egyetemi felvételiknél megszüntették a származási kategorizálást. Kádár ebben az időszakban hirdette meg azt az elvet, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Ezekben az években - a gazdaság javuló teljesítményének alapján - érezhetően javult a lakosság életszínvonala. Ezek együttesen átfogó társadalmi megbékéléshez, a magyar lakosság és a Kádár-rendszer kiegyezéséhez vezettek; a rendszernek ez a legitimációja materiális- és erre támaszkodó társadalom-pszichológiai- és politikai legitimáció volt, amely folyamatosan, lassan és fokozatosan kiegészült a rendszer legalitásával (azaz a törvények uralmával), ami egyet jelentett egy részleges jogi legitimációval. A Nyugat ezeket a belső folyamatokat honorálta a rendszer külpolitikai legitimálásával.

Ezt a társadalmi megbékélést a fentieken túl az is elősegítette, hogy a Kádár-rezsim nem kívánt beleszólni az emberek magánéletébe, nem szorgalmazta a lakosság politizálását, közéletbe való bevonását. Az emberek döntő többsége visszavonulhatott a magánélet szférájába, itt egy korlátozott autonómiát - mindenekelőtt a fogyasztás területén - élvezhetett. A lakosság ezt annál is inkább megtehette, mert a rendszer a közép felé tartó dolgozói rétegeknek azt üzente, hogy gazdagodjanak meg.

A hatvanas évtized sok szempontból egyedülálló volt a világon: a világtörténelem legnagyobb gazdasági növekedése valósult meg; a nyugati világ jóléti társadalmai ekkor jöttek létre. A szocialista világ ugyanakkor a hiány társadalma volt. Magyarország ebben az időben érezhetően különbözött a szocialista országok döntő többségétől. Az ország lakosságának a fogyasztása 1938-hoz képest megkétszereződött; a reálbérek évente 2-4%-kal növekedtek; a nyomorban élők száma rohamosan csökkent, a lakosság 15%-ra zsugorodott.

Ezek következtében a lakásállomány jelentősen növekedett, a háztartások gépesítettsége nagymértékben fokozódott, a motorizáció terén is nagy előrelépés történt. 1958-ban a televíziónak 16 ezer előfizetője volt, a hatvanas évek végén 1,2 millió; 1967-ben közel egymillió magyar járt külföldön. Magyarország volt a szovjet tömb egyetlen "szocialista fogyasztói társadalma", amelyet a táboron belül - nem kis irigységgel - "gulyáskommunizmus"-nak neveztek; a Nyugat is konstatálta ezt a helyzetet és a "legvidámabb barakk" megnevezéssel illette az országot. Ezek az eredmények az államszocializmus tervgazdaságának az eredményei voltak, amely lényegét illetően Magyarországon is modernizációs diktatúra volt, amely 1950 és 1973 között képes volt némi, átmeneti felzárkózást produkálni a nyugati világhoz.

A rendszer megteremtői (mindenekelőtt Kádár János), ezért a növekvő viszonylagos jólétért cserébe a politikában "szabad kezet" kaptak; a politika egy szűk politikai elit ügyévé vált (ennek képviselői a maguk "körletében", különösen vidéken, szinte korlátlan hatalommal rendelkeztek), de ez a lakosság döntő többségét a hatvanas évek elejétől különösebben nem zavarta; az e helyzetből fakadó szabadság-hiány főként csak az értelmiség szűk körét érintette s e réteget irritálta.

A felsorolt eredményeket a Kádár-féle vezetés pragmatikus és realista rugalmassága, a szovjet modelltől való bizonyos - egyre bővülő határokon belüli - eltérése, az ún. reformok megvalósítása biztosította. Ezeket a reformokat mind a korabeli szovjet vezetés, mind a népi demokratikus országok többségének még ennél is dogmatikusabb pártvezetése nemcsak gyanús szemmel nézte, hanem sokszor éles kritikával illette, de az 1956-os forradalom emléke e reformok kényszerű tudomásulvételét eredményezte. Ennek köszönhetően a magyar államszocializmus lényeges vonásaiban nem hasonlított a többi államszocializmusokhoz, ami csak úgy jöhetett létre, hogy a Kádár-féle vezetés nem szolgálta ki szolgai módon a szovjet igényeket.

Ha ennek részleteit nézzük akkor azt látjuk, hogy Kádár János a forradalom utáni politikai konszolidáció érdekében, taktikai okokból megígérte, hogy a parasztságot nem fogják kolhozokba kényszeríteni; 1958-ban azonban - szovjet nyomásra - mégis döntés született a mezőgazdaság kollektivizásáról. A falu szövetkezeti gazdálkodásba kényszerítése ezek után az erőszakot sem mellőzve ment végbe, de Fehér Lajos irányításával megtalálták azt az értelmes kompromisszumot, amely az érdekeltek többségét (mindenekelőtt a magyar parasztságot is) kielégítette. A szövetkezetek különböző típusait hozták létre; így a legalacsonyabb forma, az ún. szakszövetkezeti társulási forma, meghagyta az egyéni művelést (pl. Bács-Kiskun megyében a szőlő- és gyümölcs kultúra magánkézben maradt), és csak néhány területen (pl. a legelőgazdálkodás, értékesítés, adózás, stb.) volt közös a tevékenység. A szövetkezetesítésnek nagy újítása volt a háztáji, majd a különböző melléküzemágak engedélyezése. Ezek együttesen az egyéni érdekeltséget és kezdeményezést ésszerű kompromisszumban ötvözték a közösségi érdekekkel. Társadalmi jelentőségű eredmény volt, hogy a parasztság - a történelemben először Magyarországon - bekapcsolódhatott a társadalombiztosításba és a nyugdíjrendszerbe.

Az MSZMP 1966-ban fogadta el a gazdasági reform fő irányelveit és ennek alapján dolgozták ki az új gazdaságirányítási mechanizmust, amelyet 1968 januárjától vezettek be. Ennek lényege az volt, hogy a népgazdasági terv csak a gazdaság fejlesztésének fő irányait és a szabályozási rendszer fő kérdéseit határozta meg; a megnőtt vállalati önállóság lehetővé tette az erőforrások jobb felhasználását, a kereslet-kínálat összhangjának jobb biztosítását. Ezt segítette elő a bevezetett új árrendszer is, amely a liberalizált tervezés és a piaci kereslet kombinációján alapult. Tervbe volt véve egy második reformlépcső is, amelyet azonban az 1968-as csehszlovák beavatkozás után már nem lehetett megvalósítani.

E gazdasági reform kidolgozásában Nyers Rezsőnek, majd a megszelídített reform végrehajtásában Fock Jenőnek, a Minisztertanács akkori elnökének voltak kimagasló érdemei.

A kulturális életben is - különösen a többi népi demokratikus országgal való összehasonlításban - jelentős változások következtek be. Az Aczél György nevéhez kapcsolódó három T (támogat, tilt, tűr), azért volt reform értékű a kulturális irányításban, mert a "tűr" keretében olyan jelentős, nem szocialistának minősített művészi értékek jutottak el egy széles befogadó közönséghez, amelyek lehetővé tették a világ irodalmi és művészeti életében a reális tájékozódást és a közönségízlés szinte korlátok nélküli gazdagítását. Ez termékenyen hatott a magyar irodalmi-művészeti folyamatokra is; a magyar filmművészet e korszakbeli eredményei nemzetközi érdeklődést keltettek.

A Kádár-rendszer e korszakának az eredményei felvetik azt a kérdést, hogy reformálható-e az államszocializmus, hogy igaza volt-e a demokratikus ellenzéknek (igaz, kb. egy-másfél évtizeddel később), hogy nem szabad a rendszerben szerepet vállalni, hanem - ha nincs mód a rendszerrel szembeszállni, akkor - az intézményekből való kivonulást, a párhuzamos, civil társadalom építését ("új evolucianizmus" - Adam Michnik) kell választani?!

A rendszer e szakaszának egyértelműek a válaszai ezekre a kérdésekre: az államszocializmus Magyarországon bizonyos határok között modell-értékűen reformálható volt; a rendszerben való tevékeny részvétel napi kompromisszumokkal (esetleg megalkuvásokkal és elkövetett hibákkal, de nem feltétlenül bűnökkel) járt ugyan együtt - és hozzájárult a rendszer legitimálásához -, de a társadalom tagjai számára, akik valahányan nem vonulhattak ki a társadalomból és ezzel a rendszer intézményeiből, a rendszer tudomásulvétele - elfogadása és a benne való részvétel szükséges volt és hasznos tevékenységet eredményezhetett.

Az ellentmondásos magyar történelmi fejlődés régi antinómiája fogalmazódott itt meg újra; típusában ez semmiben nem különbözött attól a magatartástól, ahogy Széchenyi István gróf 1845-ben, Metternich államkancellársága idején, nemcsak kormányhivatalt vállalt, hanem néhány nappal a forradalom kitörése előtt kérte az uralkodót, hogy nevezzék ki őt a reformok megvalósításának királyi biztosává; ezzel együtt mégis őt tartották - tartjuk a legnagyobb magyarnak. A hatvanas évek elejétől kezdve a pártállami-politikai nyomás a párttagok számára sem kényszerített ki semmiféle bűn elkövetését; az értelmiségi párttagok számára ettől az időtől kezdve adva volt a lehetőség a szakmai identitás különösebb társadalmi feszültségek nélküli megélésére, amely lehetővé tette az egyéni szakmai karrier összekapcsolását a társadalom és a haza szolgálatával. Mindez egyúttal azt is jelentette, hogy a kommunisták százezrei voltak a magyar gulyáskommunizmusnak a társadalmi bázisai, a soraikban lévő értelmiségiek az ezt megteremtő reformok szorgalmazói, esetenként kiharcolói és megvalósításuk irányítói.

Nem kívánok részletesen külön foglalkozni az erőszakszervekben (pl. a III-as főcsoportfőnökségben) tevékenykedő párttagok megítélésével; annak elismerése mellett, hogy a rendszer nem volt jogállam, itt is érvényesíteni kell és lehet azt az alapelvet, hogy a formális érintettség és a tényleges tevékenység nem mosható össze, tehát mindenkit saját konkrét tettei alapján kell megítélni. Azaz, önmagában az a tény, hogy valaki a III-as főcsoportfőnökség valamelyik ügyosztályán, valamilyen minőségben nyilván volt tartva, nem lehet jogalap az elítélő minősítéshez; jogalap valakinek a politikai, erkölcsi, méginkább a jogi elmarasztalásához csak a tények alapján bizonyítható ártó tevékenység lehet. Az ártatlanság vélelme, mint minden állampolgárt, még a III/ 3-as csoportfőnökség nyilvántartásában lévő személyeket is megilleti; mondom ezt annak ellenére, hogy a Németh kormány ezt a részleget feloszlatta, mert antidemokratikus tevékenysége összeegyeztethetetlen volt a kialakuló jogállamisággal.

Ezt a történelmi helyzetet és a kommunisták történelmi felelősségét konklúzióként úgy is megfogalmazhatom, hogy ideje végre tudomásul venni, hogy a volt kommunisták döntő többsége (ha azok nem is voltak "különös anyagból gyúrva", de) nem volt gazember; mert el kell fogadni, hogy értelmesen élni és dolgozni és ezzel egyúttal a társadalom tagjai többségének a javán is munkálkodni nem jelenti azt, hogy ez egyet jelentene a Kádár-rendszer feltétlen kiszolgálásával, a rendszer bűneinek az elfogadásával, még kevésbé e bűnökben való tevékeny részvétellel, még akkor sem, ha a rendszerben való aktív tevékenység, önmagam és családom érdekeiért való munkálkodás, a társadalom és a haza érdekeinek a szolgálata az esetek döntő többségében egyúttal e rendszer legitimálását is jelentette. Ha ezt az elvet vita nélkül elfogadjuk az akkori nagy sportsikereket megvalósítókkal kapcsolatban, akkor miért nem ismerjük- és fogadjuk el ugyanezt a dolgukat becsületesen tevő egyszerű párttagokkal kapcsolatban is?! Méginkább a magyar társadalom tagjainak döntő többsége miért lenne elmarasztalható azért - a Kádár-rendszerrel való kiegyezésért -, amelyet a szabad Nyugat is megtett, amikor külpolitikailag legitimálta a Kádár-rendszert?! Egy népet különben sem lehet kollektíven bűnösnek nyilvánítani, esetleg "leváltani", még akkor sem, ha más értékeket fogadott el és másként élt, mint azt egyes antikommunista urak elképzelték!

Ha nem tudunk különbséget tenni a rendszer és a haza között, ha nem fogadjuk el, hogy egy politikai rendszer és a haza érdekei nem mindig és nem mindenben esnek egybe, ha nem értjük, vagy nem fogadjuk el, hogy lehetséges a politikai rendszer, illetve irányítóinak és a rendszert tudomásul vevőinek, sőt elfogadóinak elkülönülő értékelése, és mindezek következtében tagadjuk, hogy lehet, sőt kell a haza javán akkor is munkálkodni, ha annak politikai rendszerével nem mindenben, vagy egyáltalán nem értünk egyet, ha érzéketlenek vagyunk és ideológiai-politikai elfogultságból nem vesszük észre, hogy maga a rendszer is változik-alakul, melynek során a rendszer működése egészében ugyan nem jogállami, de nagyobbrészt nem is ellentétes a jogállamisággal; ha nem tudjuk ezeket a változásokat észrevenni és a felsoroltakból következő distinkciókat megtenni, akkor - a rendszerrel aktívan szembenálló törpe kisebbségen kívül - mindenki erkölcsileg és politikailag elmarasztalható lenne nemcsak a rendszerrel való kollaborációban, hanem a rendszer összes elkövetett bűnében is. Azonban tudjuk, hogy sem a társadalom tagjainak döntő többségét, sem az MSZMP tagjainak döntő többségét nem lehet úgy általában sem jogilag, sem politikailag, sem erkölcsileg kollektíven bűnösnek nyilvánítani, különösen akkor nem, ha nincs szó semmiféle bűnről!

Másrészt a többség által elfogadott nem-jogállamban is lehetett az embereknek úgy viselkedniük, ahogy egy jogállam polgára viselkedik! Erre az így viselkedőknek azért is lehetőségük volt, mert Kádár a rendszer konszolidációja során meghirdette, "aki nincs ellenünk, az velünk van" politikáját, és aki bár nem értett egyet a rendszerrel, de nem lépett fel aktívan ellene, az békében élhetett, képességei szerint dolgozhatott, annak semmilyen formában nem kellett a rendszer mellett hitet tenni, így az megvalósíthatta Bibó felfogását, hogy a rendszer tudomásulvétele mellett "a lelkiismeret és a véleményalkotás belső szabadságának és függetlenségének a fenntartása" lehetséges magatartás; aki így vélekedett azt a rendszer békén hagyta és tehetségével szolgálhatta a hazát, ahogy ezt Antall József életútja is példázza.

El kell végül is fogadni, hogy a magyar államszocializmus is a nemzeti történelem és a nemzeti identitás része, mely nem egy véletlen, elszigetelt jelenségként jött létre, hanem a múlt századi főleg külső, geopolitikai okok, illetve az erre támaszkodó részben belső tényezők eredményezték azt.

Az itt elmondottak megítélésében való különbség választja el a harcos antikommunizmus képviselőit azok álláspontjától, akik a történelmi folyamatokat a maguk valóságos, szükségszerű összefüggéseiben és a tényleges emberi cselekvések figyelembevételével vizsgálják, de ez választja el a szovjetológia két iskolájának álláspontját is módszertanilag egymástól.

Ezek után megvonhatóak a Kádár-rendszer e szakaszának fő politikai jellemzői:

- a rendszer ebben az időszakban már nem volt totalitárius diktatúra, hanem az már Kádár személyéhez kötődő tekintélyuralmi rendszerré vált;

- a rendszer ugyan szovjet birodalmi fennhatóság alatt állt, az országban szovjet katonai megszállás volt, ami nagymértékben csökkentette az ország szuverenitását, de a vezetés ezzel együtt sem szolgálta ki egyoldalúan a szovjet érdekeket, belpolitikájában mindinkább növekvő viszonylagos függetlenséggel rendelkezett; a megvalósíthatatlan nemzeti függetlenség helyett (Jalta) a társadalom anyagi-kulturális jólétét, gyarapodását állította az értékek centrumába;

- az ideológiai legitimációs elvet - amelyet támogatott a jaltai szerződésből származó biztonság-tudat, továbbá, hogy a rezsim a Rákosi-érával szemben a kisebbik rossz - felváltotta a Kádár-rendszer tényleges teljesítményeire támaszkodó legitimáció: a materiális legitimáció, majd az erre alapozódó, a rendszer iránti bizalmon alapuló politikai legitimáció, amely kiegészült egy "joghíjas", részleges jogi legitimációval is; a magyar lakosság döntő többsége a rendszert ekkor fogadta el;

- Nyugat geopolitikai okokból, valamint a rendszer eredményeiért elfogadta a Kádár-rendszert, és ezzel külpolitikailag legitimálta azt.

Az MSZMP Budapesti Reformkörének platformja (II/7. pont) elismerésre méltónak tartja az MSZMP ezen időszakának politikáját, amely gazdasági fejlődést és erre alapozott szolid életszínvonal emelkedést eredményezett, valamint a magánélet szférájában relatív autonómiát biztosított, melyek együttesen társadalmi megbékéléshez, a rendszerrel való kiegyezéshez vezettek; a szakasz csúcspontjának a platform az 1968-ban bevezetett gazdasági reformot tartotta. A Budapesti Reformkör ezzel a magatartásával nem helyezkedett a Kádár-rendszer totális elutasításának az álláspontjára, hanem azt a konkrét történeti helyzet valóságának és ebből fakadó szükségszerűségeinek a figyelembevételével ítélte meg és tudomásul vette, hogy a magyar lakosság a rendszert legitimálta.

Az itt elmondottak végkövetkeztetése az, hogy egy rendszer működésének és politikájának értékelését nem lehetett, mert történelmietlen, egy elképzelt optimumhoz viszonyítani; e helyett Magyarország külső- és belső helyzetét reálisan figyelembe vevő viszonyokból lehetett csak kiindulni, ahogy a magyar lakosság döntő többsége is tette és magatartását ennek megfelelően alakította. A hatvanas évek elejétől Magyarországon elindult egy folyamat, amelyben a Kádár-rendszert a magyar lakosság döntő többsége nemcsak a jólét növekedése miatt, tehát materiálisan, hanem politikailag is elfogadta, így legitimálta azt; igaz ez a legitimáció nem volt teljes, mert bár a rendszer legalitása megteremtődött, amely a magyar lakosság döntő többsége számára mindinkább biztosította a törvényesség feltételeit is, de a rendszer legitimációja kiteljesedett jogi formát nem ölthetett, hisz az nem volt jogállam. A rendszer jogi legitimációja kapcsán ezt a hiányt azért is hangsúlyozni kell, mert uralmát (ahogy azt egy ideig hittük) nem egy forradalom alapozta meg, amely áttörhette volna a fennálló jogrendet és helyette létrehozhatta volna a maga jogrendjét.

Elismerem, hogy a Kádár-rendszer legitimitásával kapcsolatos itt előadott konklúzióm sok vonatkozásban paradoxon, de legalább annyi igazságtartalma van, mint azon állításnak (s ez egy másik paradoxon), hogy a Horthy-rendszer jogállam volt. A történelmi tények által támogatott meggyőződésem, hogy a Kádár-rendszert a bizalom alapján politikailag a magyar lakosság jelentősen nagyobb része fogadta el, tehát legitimálta, mint a Horthy-rendszert, amely születését tekintve - a lényeget illetően - semmiben nem különbözött a Kádár - rendszer születésétől, hisz azt a rendszert is a külső katonai erő segítette hatalomra, és a két forradalom utáni megtorló intézkedései sem maradtak el a másikétól, hisz a fehérterrornak több áldozata volt, mint az 1919-es vörös terrornak és az 1956 utáni megtorlásnak együttvéve (ami ez utóbbiakat azonban nem menti); továbbá úgy vélem, hogy a Horthy - rendszer a tömegeket érintően elnyomóbb- jogtipróbb volt a Kádár-rendszernél, így hozzá kapcsolódik - többek között - a "három millió koldus" társadalomból - nemzetből való kirekesztése (a falukutató irodalom és szociográfia, valamint a korabeli munkásirodalom és a baloldali napi sajtó drámaian tragikus képet mutatott a "nép pusztulásáról", e "koldusokhoz" tartozó tömegek nyomoráról-jogfosztottságáról), a kb. 800 ezer zsidó származású magyar állampolgár folyamatosan egyre bővülő jogfosztása, majd nagy többségük Auschwitz-ba deportálásának végrehajtása, valamint a pontosan nem ismert cigány származású magyarok hasonló sorsra juttatása. Ha valóban a népszuverenitás elfogadásának az alapján állunk, akkor az adott konkrét helyzetben érvényesülhető és ténylegesen érvényesülő (bár korlátozott) népszuverenitás megnyilvánulása - azaz a lakosság többségének egy rendszert bizalmon elfogadó politikai magatartása - biztosabb fokmérője az adott rendszer legitimitásának, mint az olyan formális, sok esetben korlátok közötti jogi kritériumok megléte (pl. formális többpártrendszer, nem-igazi választásokkal), melyek megférhetnek a diktatúra számos, lényeges megnyilvánulásával is.

Nem lehet ugyanis arra a tartalmatlan absztrakt álláspontra helyezkedni, hogy egy rendszer - formális jogi kritériumok alapján - vagy jogállam, vagy nem jogállam, és ez utóbbiak mind egyformák, mert egyik sem jogállam, és ezért nem lehetnek közöttük olyan lényeges különbségek, amelyek a polgárok nagyobb szabadságában és ezzel éppen a "jogállamisághoz való közelebb levésben" ragadhatók meg. E kérdésben a lényeget ragadja meg az ismert Illyés Gyula-mondás:" Jogot az árnyalatnak". A jogállamiság ugyanis nem valamiféle platoni idea, amely a jogi fogalmak világában önmagában létezik, függetlenül a valóságos társadalmi viszonyoktól, a jogállamiságot kitevő egyes konkrétan megvalósuló sajátosságaitól; ha pedig így van, akkor a nem- jogállamok esetében is egyik több olyan sajátossággal rendelkezik, mint a másik, amelyek nem mondanak ellent, sőt összeegyeztethetők a jogállamisággal. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a legitimitás sok tényezőből tevődik ki, fokozatai vannak, tehát egy rendszer legitimebb lehet, mint egy másik; e mellett azt is elfogadom, hogy egy rendszer teljes legitimációjának feltétele a jogi legitimáció is, de úgy vélem, hogy egy rendszer legitimációjának értékelésekor legalább annyira fontos, ha nem fontosabb, a legitimitást (vagy annak bizonyos fokát) igazoló, vagy tagadó egyes konkrét társadalmi-, politikai-, gazdasági-, jogi jellemzők vizsgálata, mint csak a formális jogi kritériumok alapján való általános ítélkezés.

E részbeni-, nem teljes-, de létező legitimációval kapcsolatos álláspontot a később történtek csak megerősítik: az a tény, hogy e rendszer békés úton, politikai forradalom nélkül, jogfolytonosan adta át helyét az utána következőnek, mutatja, hogy e rendszer lehetővé tette önmaga meghaladását, mivel már e rendszerben megvalósultak olyan alapvető gazdasági-politikai-jogi változások, melyek hozzájárultak a társadalom tagjai szabadságának növekedéséhez, a jogállamiság megvalósulásához, s ezzel ezek a változások nemcsak a rendszerváltás irányába mutattak, nemcsak előkészítették azt, hanem részesei is voltak a rendszerváltásnak. Majd a végbemenő jogállami forradalom kiteljesedése s ezzel a jogállamiság megteremtése a különböző politikai erők közös elhatározásával e rendszer keretében indult meg, melynek lényege az volt, hogy a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások során megegyeztek a rendszerváltás kiteljesedését lehetővé tevő ún. sarkalatos törvényekben, melyeket a meglévő Országgyűlés fogadott el; továbbá a megegyezés keretében elfogadták a jog folytonosságát, és a közösen kimunkált sarkalatos törvényeket a meglévő jogrendbe illesztették, hisz az 1989-ben elfogadott törvények döntő többsége a meglévő törvények módosításai által jöttek létre; így jött létre a jelenleg is hatályos Alkotmányunk, amely kétségtelenül a rendszerváltozás történelmi Alkotmánya, ahol a "történelmi" jelző tartalma mindenekelőtt a szembenálló politikai erők egymással szembeni megalapozott és megalapozatlan kölcsönös félelmét fejezte ki - melyekről a későbbiek során bőven lesz szó -, amelynek következményei azután megfogalmazást nyertek az elfogadott Alkotmányban is. Ez a folyamat volt a jogállami forradalom, amely a rendszerváltást eredményezte.

E kölcsönös félelem ellenére e jogállami forradalom a konszenzusos rendszerváltás békés folyamata volt, melyben a Nemzeti Kerekasztalon létrejött politikai megegyezés nemcsak nem foglalta magában az államszocializmus politikai-közéleti szereplőinek lusztrációját, de kizárta annak jövőbeni alkalmazását is. Hisz a megegyezés a jogállami parlamenti választásokra bízta a nép azon ítéletét, hogy a választópolgár maga dönthessen arról, hogy melyik pártot, annak mely képviselőjét bízza meg érdekei képviseletével, a hatalomgyakorlással. Mindezek következtében ezért e politikai megegyezést és a belőle folyó következményeket a későbbiek során - semmiféle retroaktív doktriner jogi dogmatizmussal megtámogatott napi politikai érdekeket szolgáló populista demagógiával - nem lehet meg-nem-történtté, s ezzel semmissé tenni!

* * *

Az 1972 őszétől 1978 tavaszáig tartó időszak a reformok "visszacsinálásának" az évei voltak. Komócsin Zoltán - a szegedi Komócsin-klán tagja -, Biszku Béla, Pulai Árpád és követőik a szocializmus értékei védelmében, a nagyüzemi munkásság érdekeire hivatkozva - támaszkodva a pártban, a nagyüzemek vezetésében, az államapparátusban lévő reform-ellenes, konzervatív erőkre - harcot hirdettek a kispolgáriság, a harácsolás, az "ügyeskedés" (a "meggymagos" vállalkozó esete), az ún. frizsider szocializmus és képviselői ellen.

Azt állították, hogy az egyéni érdekeltség elvének "túlhangsúlyozása" (különösen a mezőgazdasági szövetkezetekben lévő melléküzemágak és háztáji gazdaságok léte) sérti a szocializmus közösségi tulajdonra alapozott lényegét; ez a helyzet - állították - a szocializmus társadalmi bázisát jelentő nagyüzemi munkásságot hátrányos helyzetbe hozta, amelyet meg kell szüntetni.

A retorziók odáig fajultak, hogy bírósági pereket kreáltak téesz-elnökök, állami-gazdasági vezetők ellen (a "meggymagos" vállalkozót is több évre elítélték); a központi tervezés szerepének helyreállítása érdekében vállalatok, állami gazdaságok, termelőszövetkezetek összevonására került sor. 1974-1975 folyamán nyugdíjazták vagy félreállították Fehér Lajost, Nyers Rezsőt, Fock Jenőt, Aczél Györgyöt.

Nyugaton a békés egymás mellett élés, együttműködés érdekében kedvező folyamatok mentek végbe (1974 tavaszán megbukott a Salazar-diktatúra, majd a görög katonai junta; 1975-ben meghalt Francó tábornok és elindultak a spanyol változások); 1975-ben elfogadták a helsinki Nyilatkozatot. Ezekre a változásokra a nyugat-európai baloldal is rendkívül kedvezően reagált (az OKP főtitkára, Enrico Berlinguer már 1972 tavaszán meghirdette az eurokommunizmus "történelmi kompromisszummát"). Ennek ellenére Magyarországon ezek a reformellenes erők a külpolitikában is visszatértek az ideológiai felsőbbrendűség hamis tudatából származó Nyugat-ellenesség fokozásához, a szovjet példa követésének fokozottabb érvényre juttatása követeléséhez.

1973-tól, az első olajárrobbanás után, a Nyugat gazdasága nagy strukturális átalakuláson ment át; a háború után kezdetét vevő új tudományos-technikai forradalom, az ötödik ipari forradalom nagymértékben felgyorsult, (1973: a személyi számítógép megszületése). A magyar reform-ellenesek e folyamatok lényegét nem értették meg, a Nyugat általános gazdasági válságáról kezdtek szónokolni, és azt bizonygatták, hogy az olajárrobbanás és hatása nem "gyűrűzik be" a magyar gazdaságba. Ez azonban nem így történt; a megdrágult energiahordozókhoz a magyar gazdaság nem tudott strukturálisan alkalmazkodni. A gazdaságirányítás recentralizációja csökkentette mind az iparban, mind a mezőgazdaságban az alkalmazkodóképességet, amelyek együttesen oda vezettek, hogy romlott a hatékonyság, nagy mértékben romlottak a gazdaság eredményei. Ezek következtében a szakasz második felében megkezdődött az így keletkező hiányok nyugati hitelekkel való betömése; ezek a hitelek az összeomlás idejére elérték a több mint 20 milliárd dollárt.

Az 1970-es évek közepére az erőltetett iparosítás gazdasági hajtóereje tehát kifulladt, a növekedés üteme lelassult; az 1973-as első olajárrobbanás utáni első évtizedben a cserearány-romlás 20% körül volt, gyorsan növekedni kezdett a külkereskedelmi deficit és az adósságcsapda mind szorongatóbbá vált. Az általános gazdasági válság strukturális válsággal párosult, amely azt bizonyította, hogy az államszocializmus képtelen alkalmazkodni a világgazdasághoz. Ennek kétségtelenül egyik oka a Nyugat szigorú embargója volt (COCOM), amely megakadályozta a modern technika behozatalát az országba.

Az államszocializmus e szakaszában a reformok elleni támadás megmutatta, hogy az autoritárius diktatúra politikai szerkezetének a fennmaradása állandóan lehetővé teszi a visszarendeződést; kiderült, hogy az államszocializmus reformálhatóságának nemcsak határai-korlátai vannak, hanem az e téren elért eredményeket vissza is lehet vonni, mert nincsenek politikai, jogi, intézményes biztosítékai az elért vívmányok megvédelmezésének.

A Kádár János személyéhez kötődő autoriter diktatúra politikai szerkezetére derül fény a rendszer két szakaszának (az 1962-72-es és az 1972-78 tavaszáig tartó szakaszok) összehasonlítása során. Mind a reform-szakaszt, mind a reformok visszavétele szakaszát, Kádár János vezényelte; a kül- és belpolitika által adott lehetőségek helyes vagy hibás Kádár-i értelmezése eredményezte ezt a váltógazdálkodást, amelynek következtében az államszocialista rendszer egyes szakaszai között modellértékű különbségek voltak.

A külpolitikát illetően, az eddig tárgyalt szakaszokban a szovjet függőség volt a domináns, majdnem az egyetlen külső meghatározottság; csak a hetvenes évek második felében - az ország rohamosan romló gazdasági teljesítményének hatására - jelenik meg, a kölcsönök kezdődő felvétele folyamán, a Nyugattól való függőség problémája.

A belpolitikát illetően kiderült, hogy a Kádár-rendszer politikai szerkezetének lényege a különböző politikai és gazdasági hatalommal rendelkező elitcsoportok közötti nem nyilvános egyezkedés, olyan alkumechanizmus, amelyben az "engedményes-visszavonó" stratégiát végül is az autoriter diktátor, Kádár János határozza meg. Ezek között a különböző érdek- és nyomás-gyakorló csoportok (korporatív érdekcsoportok) törekvései közötti politikai egyensúlyozás, az érdekkijáró hálózatok igényei közötti kompromisszumok megteremtése - a magyar államszocializmus néhány megtámadhatatlan jellemzőjének, úgymint a Szovjetunióhoz való baráti viszony, a Varsói Szerződéshez való tartozás, az MSZMP vezető szerepének a biztosítása, a dolgozó tömegek életszínvonalának szolid, de rendszeres emelése, majd a már elért eredmények biztosítása mellett - az autoriter diktátor kompetenciájába tartozott.

Amíg a kádári államszocialista rendszer rugalmasan tudott alkalmazkodni a külső és belső viszonyokhoz, amíg e rendszer lehetőségei kielégítették a külső és belső viszonyokból fakadó elvárásokat, addig e rendszer legitimitása biztosítva volt. Ez a legitimitás ebben a szakaszban azért kezdett el erodálódni, mert - mint láttuk - nem tudott kellően alkalmazkodnia a világgazdasági változásokhoz, ebből fakadóan csökkent gazdasági teljesítőképessége, ami veszélybe sodorta a lakosság életszínvonalával kapcsolatos elvárások teljesítését. Ezzel a rendszer lehetőségei a materiális legitimáció fenntartása terén kimerültek.

A Budapesti Reformkör platformjának II./8. és 9. pontjai foglalkoznak ezen szakasz és az utána következő több mint tíz év értékelésével. Elmondtuk, hogy a párt reform-erői 1972-73-ban, annak következtében, hogy a vezetés centruma a konzervatív szárnnyal kötött szövetséget, vereséget szenvedtek. Ez a reformellenes politika az országot mély gazdasági, politikai, társadalmi válságba sodorta, amellyel minden közösséget megtagadtunk.

Ezzel az álláspontunkkal - ha nem is fogadtuk el az e szakasz után szerveződő, majd egyre jobban erősödő ellenzék azon véleményét, hogy ki kell vonulni a rendszer intézményeiből - közeledtünk az ellenzék felfogásához; arra a következtetésre jutottunk, hogy egyaránt szükség volt és van a rendszer belső és külső kritikájára, mert ezek csak együttesen eredményezhetik a szükséges rendszerváltás előkészítését.

* * *

Az 1978-1988 közötti időszak a Kádár-rendszer legellentmondásosabb időszaka volt. A rezsim - Komócsin Zoltán halálával, Biszku Béla, Pulai Árpád és híveik félreállításával - visszatért a reformok útjára, de ezzel együtt sem tudott megfelelni a világgazdasági kihívásoknak; ennek következtében az autoritárius diktatúra, jelentős fellazulása és felpuhulása következett be és a rezsim eljutott a rendszerváltás küszöbére.

Ennek legfontosabb külpolitikai feltétele az volt, hogy 1985-ben Mihail Gorbacsovot választották meg az SzKP főtitkárának. Az új szovjet vezetés lemondott az ún. Brezsnyev-doktrínáról; e ténynek első jelentős megnyilvánulása a szovjet csapatok Afganisztánból való kivonulása volt. (A későbbiekben majd látni fogjuk, hogy ez az új politika hogyan nyilvánult meg az európai népi demokratikus országok esetében: ennek lényege az volt, hogy ezen országok kommunista vezetői a továbbiakban nem támaszkodhattak a "jaltai fölénytudatra".)

A magyarországi rendszerváltásba torkolló folyamatok felgyorsulását segítette a Szovjetunióban meghirdetett "glasznoszty" és "peresztrojka" is; Kádár János konzervatív reformersége nem tudott mit kezdeni e politikai törekvésekkel: az SzKP iránti hűség és politikájával szembeni értetlenség-bizalmatlanság Kádár Jánost elbizonytalanította.

A második olajárrobbanás (1979) után a Nyugat gazdaságában felgyorsultak a strukturális átalakulások, egy radikális technikai rezsimváltás következett be, amelyhez nemcsak az államszocialista rendszerek, hanem a világ elmaradt régiói sem tudtak alkalmazkodni. Kétségtelen, hogy ehhez a tovább mélyülő strukturális válsághoz a gazdasági embargó további szigorodása is hozzájárult, mert a Nyugat 1979-től kezdve minden új technológiai vívmány exportját szigorúan megtiltotta. Ezek következtében e két régiót nagy gazdasági válság sújtotta.

A magyar történettudomány[4] már 1977-ben arra az álláspontra helyezkedett, hogy nincs két külön - szocialista és kapitalista - világrendszer, hanem csak egy világrendszer van; ez az álláspont csak néhány év múlva (1983) talált elfogadásra a közgazdasági gondolkodásban, ennek képviselői ekkor jutottak el ahhoz a belátáshoz, hogy az osztott világgazdaság helyett, egységes világgazdaságban gondolkodjanak.

Az MSZMP vezetése ezt a belátást csak 1986 végén fogadta el. Eddig az időpontig a kapitalista és szocialista világrendszer kettős szabályozórendszerének a paritását vallották. Igaz, hogy ennek ellenére, az 1977 októberében elfogadott hosszú távú külgazdasági stratégiáról szóló határozat azon külgazdasági szempontok prioritását deklarálta, amely mindinkább a nyugati gazdasági kapcsolatok dominanciáját jelentette. A 70-es, 80-as évek fordulóján ugyanis Magyarország a két függőség-típus - a szovjet hatalmi és a nyugati gazdasági függés - metszéspontjába került; az 1988. májusi pártértekezlet után ez a "kettős függőség" rohamosan a nyugati gazdasági függés dominanciájába torkollott.

A magyar kormányszervek - nem törődve a szovjet ellenzéssel - már 1978-ban foglalkoztak a Valutaalaphoz és a Világbankhoz való csatlakozás kérdésével és javasolták is a csatlakozást; ez 1982-ben be is következett, amikor az ország hitelfelvétele és eladósodása a veszélyt jelentő felső határához közeledett. Ez a helyzet azért jött létre, mert a magyar államszocialista gazdaság teljesítőképessége nem tudta biztosítani - az államszocializmus kereteiben megvalósítható reformok maximumának ellenére sem - az évről évre szerény mértékben növekvő életszínvonalat, sőt az elért színvonal szinten tartását sem. Ily módon a magyar életszínvonal-politika volt az a barométer, amely jelezte az államszocialista gazdaság teljesítőképességének a határait, a rendszer egyik leggyengébb pontját.

Ez annak ellenére történt, hogy 1979-től Magyarország visszakanyarodott a reformok útjára; az árreform nemcsak helyreállította, hanem ki is terjesztette a piaci árak rendszerét; megindult egy burkolt, de érdemi privatizációs folyamat (önálló magántevékenység a szolgáltatási és építési szférában; az állami- és szövetkezeti szektorban rejtett magánvállalkozások, stb.).

E privatizációs folyamat eredményeként az 1980-as évek közepére az építkezési tevékenység 80%-át, a szolgáltatások 60%-át, a mezőgazdasági termelés 1/3-át; a bruttó nemzeti termék egyharmadát a magánszféra állította elő. Ezzel Magyarország a 80-as években megindult egy államszocialista módon szabályozott vegyes tulajdonú piacgazdaság kiépítése útján. Ennek a külpolitikai és külgazdasági feltételeit volt hivatott biztosítani az Európai Közösséggel 1988-ban létrejött megállapodás, amelyet Magyarország elsőként kötött meg a népi demokratikus országok közül.

Ennek az államszocialista vegyes tulajdonú piacgazdaságnak lett volna a feladata a társadalmi válságból való kivezető útnak a megtalálása. Ez a nagy kísérlet azonban azért nem sikerülhetett, mert a reformok nem érintették a társadalom irányításának politikai intézmény-rendszerét. Kádár János és az őt támogató szűk politikai elit, a rendszer fennmaradását biztosító három alappillér közül a párt vezető szerepében, az állampárt megszüntetésében, nem volt hajlandó kompromisszumra. A Kádár-rendszer autoriter diktatúrájának éppen ezért ez az állampárti-pártállami jelleg volt a legfőbb lényegi jegye. Ennek következtében - a jelentős gazdasági reformok ellenére - a Kádár-rendszer politikai szerkezetének a lényege semmit sem változott; továbbra is a már bemutatott, nem nyilvános alkumechanizmus során döntött e szűk politikai elit az ország sorsáról. Hiába volt tehát az, hogy a bruttó nemzeti termék egyharmadát a magánszféra állította elő, ha a meghatározó kétharmadot a "politikai iparművek"-ben tevékenykedő nagyvállalati oligarchák érdekei szerint irányították. Ezek az oligarchikus érdekcsoportok akadályozták meg a szükséges szerkezetváltást, a veszteséges üzemek, bányák, stb. bezárását, természetesen a munkásérdekekre, a szocialista társadalom kapitalizmust felülmúló értékeire hivatkozva. Minden különösebb bizonyítás nélkül is nyilvánvaló, hogy a leghatékonyabban működő magángazdaság sem képes 1/3-os részarányával korrigálni a gazdaság 2/3-ának rossz teljesítőképességét, megalapozatlan, felelőtlen nagyberuházásait, a világgazdasági folyamatokhoz való alkalmazkodásképtelenségét, mindezek következtében e szektor hatalmas veszteségeit.

A hetvenes évek végéig - a végén már a kezdődő nyugati hitelek mankójával - működött a Kádár-rendszer alkumechanizmusa, érdekegyeztetési politikája. A 80-as évek közepére Magyarországon azonban két válság - az elmaradott régiók válsága és az államszocialista rendszer válsága - egymásra torlódásának következtében jött létre az a társadalmi állapot, amely a magyarországi államszocializmus további fennmaradásának a lehetetlenségét bizonyította.

Az évtizedforduló az ellenzék szempontjából is fordulópont volt. Míg a hetvenes évek végéig az MSZMP tekintélyforrás volt, a párt politikáját az országon belül számottevően nem kérdőjelezték meg, a rendszer materiális legitimációján alapuló politika érvényesült, addig a nyolcvanas évek elején a demokratikus ellenzék, majd a reformértelmiségi elit elkezdte az államszocialista rendszer bírálatát. Nem sokkal ezután a népi-nemzeti elkötelezettségét hangoztató ellenzék is a színre lépett. Az 1975-ben Helsinkiben elfogadott Nyilatkozat, a tárgyalások "harmadik kosara" - amelyben kimondásra került, hogy az emberi személyiség jogainak biztosítása egy országnak nem kizárólagos belügye - nemzetközi támogatást adott e mozgalmaknak, de az ország belső helyzetének válságosra fordulása, a belső feszültségek kiéleződése is (sztrájkok, tüntetések) feltétele volt az ellenzéki mozgalmak megjelenésének és megerősödésének.

A demokratikus ellenzék 1981-86 között intézményesedett. 1981-ben jelent meg a Beszélő; 1983-ban már 1956-ról írt, kifejtve, hogy a rendszer legalitása és stabilitása addig nem biztosított, amíg nem néz szembe 1956-tal és nem számol el a múlttal. 1987-ben jelent meg a Társadalmi szerződés c. írásuk, amelyben kimondták: "A közmegegyezésnek vége." "Kádárnak mennie kell." Ezzel az ellenzék megkérdőjelezte azt a mítoszt, hogy Magyarországon csak Rákosi Mátyás vagy Kádár János között lehetett választani; a közelmúlt értékelése és a politikai kibontakozás tengelyébe Nagy Imre személyét és örökségét állították.

Az ellenzék két ága az első monori fórumon (1985) még közösen lépett fel, majd az un. második monori fórum (melyet 1986-ban Eörsi István lakásán rendeztek) már az ellenzék közötti feszültségeket mutatta; majd a népi ellenzék a Lakiteleken tartott találkozón (1987. szeptember) fogalmazta meg a népi-nemzeti elkötelezettségből származó aggodalmakat és követeléseket, melyeket a Lakiteleki Manifesztumban adtak közre. Ezek közül fontos megemlíteni a magyarság fogyásával, egészségi állapotával (öngyilkosság, alkoholizmus), erkölcsi-politikai tudatával kapcsolatos aggályaikat, valamint a szomszédos országokban élő magyarság aggasztó helyzetével kapcsolatos tiltakozásukat.

Az ellenzéknek ez a két ága az államszocializmus külső bírálójaként, míg a reformértelmiségi elit a rendszer belső kritikusaként lépett fel. Ez az elit - a történettudományban, a közgazdaságtudományban, a külpolitikában, a jogtudományban, a szociológiában, a politológiában, a filozófiában - az 1979 után újrakezdődő reformokba bekapcsolódva kezdte el feszegetni az államszocializmus kereteit. Ezen elit-csoportból különösen fontos volt a közgazdasági elit tevékenysége. Láttuk, hogy 1956 után, a gazdasági mechanizmus meg-megújuló reformjai során ezen elit képviselői hogyan vettek részt a munkálatokban; ez a reformfolyamat a 80-as években felgyorsult és kiszélesedett, elérte az államszocializmus keretein belül azokat a határokat, melyeken túl a rendszerváltozás szükségességének a kimondása következett. Az 1986-os év második felében készült, majd 1987 elején publikált "Fordulat és reform" program az államszocializmus kritikájának ezt az utolsó stációját képviselte. Az írás kiindulópontja az volt, hogy a gazdasági, társadalmi, politikai reform szorosan összefügg egymással, azok egymástól el nem választhatóak, ezért a reformok csak "komplex program" keretében valósíthatóak meg. Ebből az alapállásból kérdőjelezték meg az 1968-as gazdasági mechanizmus reformját, illetve bírálták a reform továbbfejlesztésének 1984-es koncepcióját: nem fogadták el a terv és a piac kettősségére, valamint a korporatív szervezetek alkuira épülő rendszert. De a 80-as évek Kádár-rendszerének éppen ez volt - a párt vezető szerepének biztosítása mellett - a társadalmi-gazdasági-politikai lényege.

Az MSZMP Budapesti Reformkörének platformja (II./9. és 10. pont) az államszocializmus ezen szakaszát sommásan minősítette; elmarasztaltuk a pártvezetést "a hatalmi pozícióhoz mindenáron való görcsös ragaszkodásért", az ebből a helyzetből fakadó gazdasági, társadalmi, politikai válságért. Kinyilvánítottuk, hogy ezzel a politikával minden közösséget megtagadunk. De kijelentettük: "minthogy annak az MSZMP-nek a tagjai voltunk és kívánunk maradni a jövőben is, amelynek nevében ezt a politikát folytatták, készek vagyunk vállalni az ebből reánk háruló felelősséget. Ennek jegyében az országot válságba juttató pártvezetés helyett mi követjük meg a nemzetet."

Már csak e kijelentésünk miatt is szembe kell néznünk az államszocializmus e szakasza kapcsán is az ellenzék és az MSZMP-n belüli reformerek azon vitájával, hogy a párttagság, a rendszer intézményeiben való szerepvállalás és ezzel a rendszer "szolgálata" politikailag, erkölcsileg elítélendő-e, vagy sem? Igaz volt-e az ellenzék azon véleménye, hogy a rendszerrel kapcsolatban csak egyetlen helyes, etikus magatartás létezett, az "új evolucianizmus" álláspontjának a megvalósítása, az intézményekből való kivonulás, a párhuzamos társadalom megteremtésének a stratégiája?!

Az MSZMP-n belüli becsületes, az ország sorsáért aggódó és a haza javáért tenni kész százezrekről, akik "csak" elfogadták a Kádár-rendszert és nem töltöttek be semmiféle vezető pozíciót, most nem szólok, mert számomra annyira egyértelmű, hogy semmiféle elmarasztalás nem érheti őket. A "nem egyszerű párttagok", a pártban lévő értelmiségiek, akik az államapparátusban, különböző intézményekben, vállalatoknál, stb. ilyen-olyan vezető szerepet töltöttek be (de nem tartoztak a nómenklatúrához, azaz kinevezésüket nem a párt valamelyik központi vezető szerve hagyta jóvá), azért mert a rendszeren belül voltak és benne tevékenykedtek, vajon elítélhetők-e?

Újra meg kell ismételnem, amelyről az előzőekben már beszéltem: ha becsületesen tették a dolgukat, ha egyéni boldogulásukat összekapcsolhatónak tartották a közösség boldogulásáért való tevékenységükkel, a haza szolgálatával, és ezért dolgoztak, ha a rendszert belülről megreformálhatónak tartották és ezért tevékenykedtek mindaddig, amíg erre láttak reményt (majd a későbbiekben látjuk, hogy közülük került ki a reformköri mozgalom hada), és sorolhatnám a további feltételeket, amelyek esetében nem tartom politikailag, erkölcsileg elmarasztalhatóaknak azokat, akik párttagként munkájukkal, szakértelmükkel "szolgálták" a rendszert, még inkább a hazát, és nem vonultak ki a társadalomból. A hangsúly újra azon van, hogy mit csináltak, ennek alapján kell tevékenységüket megítélni. (A nómenklatúrához tartozottak esetében nem kívánok semmiféle általánosító ítéletet mondani, úgy vélem azonban, hogy egy részük kapcsán a fentieket szintén el lehet fogadni; többségük esetében, néhány ezer emberről van csupán szó, meg kell vizsgálni, hogy tetteik alapján elmarasztalhatók-e és miben marasztalhatók el; esetükben, a tények alapján, a politikai és az erkölcsi felelősségre vonás esetleg indokolt lehet, amelyet a Budapesti Reformkör szorgalmazott is.)

A magyarországi "gulyáskommunizmus" által biztosított, a dolgozó tömegek többsége számára nyújtott jobb életfeltételekben, melyeket az államszocializmus reformjai biztosítottak, amelyek - különösen a többi népi demokratikus országokhoz viszonyítva - elviselhetőbbé tették a Kádár-rendszert, a lakosság döntő többségének a rendszerrel való együttműködése és munkája mellett a párttagok tevékenysége, elégedetlensége, a reformokért való kiállása is megtalálható. A későbbiekben - amikor ennek történelmi feltételei létrejöttek - végül is a magyarországi államszocializmust a rendszeren kívül és a rendszeren belül állók közösen, egymással együttműködve számolták fel, amelyet a volt kommunisták tevékenységének megítélésekor nem szabad figyelmen kívül hagyni; az ugyanakkor konkrét történeti vizsgálat kérdése, hogy mely időszakban, melyik oldalnak, milyen szerepe volt e folyamat feltételeinek biztosításában, majd a végrehajtásban.

Az MSZMP Budapesti Reformköre ezen történelmi felvezetésben elmondottak értelmében vállalta az MSZMP múltjáért a tagságára háruló felelősséget; és az államszocializmus időszakában elkövetett súlyos hibák-bűnök következményeinek a megszüntetéséért, amennyire lehetséges, jóvátételéért a rendszerváltás folyamatában való tevékenységében - melyet a későbbiek során részletesen be kívánok mutatni - igyekezett integrálni mind az ellenzék, mind a reformértelmiségi elit által kiküzdött eredményeket.


II./ Kádár autokratikus diktatúrájának bukása; a reformköri mozgalom megjelenése

Az MSZMP 1988. májusi pártértekezlete a Kádár-rendszer felszámolásának a kezdetét jelentette. Kádár és az őt támogató, a hatalmat kézben tartó elit nem készült fel erre a változásra, váratlanul érte ennek bekövetkezte. Kádár és támogatói ugyanis - nem ismerve fel a válság igazi mélységét - azt hitték, hogy előzetes intézkedéseikkel elébe mennek a bajoknak és úrrá lesznek a nehézségeken.

Az előzőekben jelzett ellenzéki erők tevékenységének megélénkülésére, továbbá az ország gazdasági helyzetének romlására, a hitelválság mind súlyosabbá válására a rendszer egyrészt a vezetésben bizonyos személycserékkel, további reformokkal reagált (1987 júniusában Grósz Károly miniszterelnök, Berecz János a Politikai Bizottság tagja lett; 1988. január elsejétől bevezették a személyi jövedelem adót), másrészt az ellenzéki- és a radikális reformokért tevékenykedő erők ellen ellentámadásba lendült.

Az ellentámadás legfontosabb megnyilvánulásai a következők voltak: Kádár János 1986. december 12-én rádió- és TV-nyilatkozatot adott, amelyben tagadta, hogy az országban válság-helyzet van; 1987 februárjában Szegeden a szocializmusról tartottak elméleti konferenciát Berecz János vezényletével, amelynek az volt a célja, hogy a magyar társadalom problémáit vitató kérdésekben megerősítsék a politikai-ideológiai egységet; 1987 szeptemberében, az Országgyűlés őszi ülésszakának megnyitóján Kádár és Grósz felszólalásai jelzik a vezetésben lévő nézetkülönbségeket; 1987 végén Pozsgay Imrét "megfegyelmezik" a lakiteleki tanácskozással kapcsolatos nyilatkozatáért; 1988 elején Nyers Rezsőt "fegyelmezik meg" az Új Márciusi Fronttal kapcsolatos szerepéért; 1988 elején a "négyek" (Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Király Zoltán, Lengyel László) pártból való kizárása, reformértelmiségi tevékenységükért; az 1988. március 15-i ellenzéki tüntetés elleni erőszakos fellépés; 1988. április, a FIDESZ négy vezetője elleni büntetőeljárás megindítása, stb.

A felsorolt események számomra azt jelentik, hogy a rendszer - "felpuhulása" és a diktatúra jelentős gyengülése ellenére is - továbbra is Kádár személyéhez kapcsolódó, "joghíjas" tekintélyuralmi rendszer volt, amely a magyarországi államszocializmus tartóoszlopai közül az MSZMP vezető szerepével (értsd: Kádár és az őt támogató szűk, a hatalmat kézben tartó politikai elit döntéseivel) kapcsolatban nem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra.

Ezt a patt-helyzetet oldotta fel az MSZMP 1988-as májusi pártértekezlete, amely Kádár Jánost és az őt kiszolgáló Politikai Bizottság nagy többségét felmentette tisztségéből. Az Országos Pártértekezletnek ez a cselekedete történelmi jelentőségű volt: mutatta, hogy a rendszerben lévő politikai erők képviselői képesek a változások útjára lépni, magát a rendszer névadóját is képesek félreállítani, ha az ország (és ezen politikai erők) érdeke úgy kívánja. Ennek megtörténte is igazolta azt a vélekedést, hogy ez a tekintélyuralmi rendszer nem egy zárt, csak erőszakkal megdönthető totalitárius diktatúra volt, hisz lehetővé tette annak a folyamatnak a nyitányát, amely végül is önmaga meghaladását-, a rendszerváltást eredményezte.[5]

* * *

Ezzel a fordulattal Grósz Károly és az őt támogató küldöttek békés "puccsot" hajtottak végre és a PB, valamint kisebb részben a KB konzervatív többségét félreállították és Kádár János rendpárti-konzervatív reformer irányvonala helyett a párt vezetésében egy reformkommunista centrumot hoztak létre. Grósz Károly és csapata a kézben tartható reformok útján tovább akart menni, melynek során a politikai rendszer reformja terén meghirdették a "szocialista pluralizmust".

Azt, hogy mi is ez a "szocialista pluralizmus", nem definiálták; az azonban nyilvánvaló volt, hogy ezzel kapcsolatban - de a válsághoz vezető pártpolitika kapcsán is - elsősorban és mindenekelőtt a párt szerepét, kompetenciáját, a benne lévő uralmi viszonyokat újra kell gondolni és csak egy megújított (vagy új) párttal lehet a válságból kijutni.

Míg a reformértelmiségi elit többsége erre az időszakra már eljutott annak a belátásához, hogy az államszocializmust nem lehet megreformálni, addig az MSZMP-ben nagy számban voltak olyan értelmiségi tömegek, akik ugyan látták és megszenvedték a Kádár-féle oligarchikus politikai elit hatalommal visszaélő uralmát és ebből fakadó hibás, bűnös döntéseit, de úgy vélték, hogy a párt uralmi viszonyainak generális megújításával a szocializmus ügye még megmenthető.

A pártban lévő ezen értelmiségiek az ország válságáért érzett felelősségtudatból, valamint e válságos helyzet megszüntetése- és saját jövőjük érdekében "elhatározták", hogy kézbe veszik a párt megújításának az ügyét. Az országos pártértekezlet után a párt megújításával kapcsolatos viták nagymértékben felerősödtek és az ország egész területén kibontakoztak; ezekben a vitákban azok a pártszervezetek jártak elöl, amelyek jelentős értelmiségi tagsággal rendelkeztek. Ezek a viták, az MSZMP értelmiségi tagjaiban mindinkább tudatosodó válsághelyzet és ennek felszámolási szándéka szülte meg a reformköri mozgalmat.

Az értelmiség által mind erőteljesebben megfogalmazódó elégedetlenség egyes pártvezetőket is cselekvésre ösztönzött abból a célból, hogy hogyan lehetne ezt az elégedetlenséget mindkét fél számára elfogadható mederbe terelni. Így volt ez Csongrád megyében is, ahol a megyei elsőtitkár már 1988 nyarán "egy konzultatív testület ötletét" vetette fel, törekedvén a bizalmi válság megoldására.[6]

Ez a helyzet és ennek a Csongrád-megyei pártvezetés általi tudomásulvétele eredményezte azt, hogy Lovászi József kezdeményezésére 1988. november 29-én Szegeden összejövetelt tartottak, melyen Nyilatkozatot és felhívást fogadtak el, amelyben az MSZMP-n belül szükségesnek deklarálták a különböző platformokat; elhatározták - a párthierarchiától független - megyei reformkör létrehozását és javasolták, hogy alakuljanak helyi reformkörök; az alakuló összejövetelüket december 2-ára hirdették meg.[7]

A szegedi összejövetel felhívását és a Csongrád-megyei reformkör megalakulását a decemberi megyei pártértekezleten Grósz Károly pártellenesnek és frakciózásnak minősítette; a felhívásnak különösen azt a részét kifogásolta, amely a "társadalom más eszmei alapállású egyéneivel és közösségeivel, alternatív csoportjaival" való párbeszédet szorgalmazta.

A reformkör megpróbált védekezni a pártfőtitkár vádjai ellen, sikertelenül; egyenlőre újabb reformkörök nem alakultak és a szegedi reformkör is csak 1989. február 7-én tartotta következő vitaülését, akkor, amikor már a Budapesti Reformkör szervezése is előrehaladott stádiumban volt.

Ezek után a szegedi példát az országban hamarosan sok helyen követtük, mellyel a reformköri mozgalom útjára indult, hogy egyik résztvevőjévé váljon a magyarországi rendszerváltásnak.

 


Második rész
Az MSZMP Budapesti Reformkörének a megalakulása
és tevékenysége 1989. május 20-áig, a szegedi tanácskozásig

A Kör megalakulásának előzményeit és magának a megalakulásnak a pontos időpontját nem lehet egyértelműen megállapítani, egy határozott dátumhoz kötni. A megalakulást illetően Vajda János a fő forrás, hisz az ő nevéhez és baráti társaságához kötődik a Kör létrehozása, de sok mindenre ő sem emlékezik pontosan; forrás továbbá a korabeli sajtóban megjelent híranyag és néhány, hiteles helyen megőrzött korabeli dokumentum.

A közvetett előzmények 1987-ig nyúlnak vissza. A baráti társaság tagjai (Balcsó Péter, Bocsi Sándor, Bögös István, Hrubos Csaba, Juhász Sándor, Koppány Cecília, Láng András, Nagy Ferenc, Szeredi Pál, Szőke Gábor, Szűcs Attila, Végh Tibor, Vajda János és még mások, mintegy 15-18 fő) a budapesti KISZ különböző szervezeteiben dolgoztak, és 1987-1988 folyamán a Bp.-i KISZ Lékai Jánosról elnevezett, Bimbó úton található iskoláján összejöttek, hogy vitatkozzanak a KISZ és az MSZMP problémáiról. A vitákról magnófelvételeket is készítettek. E viták is hozzájárultak ahhoz, hogy közülük néhányan részt vettek a Baloldali Alternatíva Egyesülés 1988. szeptember 28-án történő megalapításában, amelynek vezetőségébe Vajda János is bekerült.


I./ Az MSZMP Bp.-i I. sz. Reformkörének létrejötte; a Kör reformkommunista szakasza

Vajda János a KISZ-ből az MSZMP XI. kerületi Bizottságához került politikai munkatársnak, ahol sok kellemetlen vitában kellett részt vennie. 1989. január 14-én a Budapesti Pártbizottság fővárosi pártaktíva értekezletet tartott, amelyen a kerületi apparátusokban dolgozó munkatársak is - külön teremben, TV láncon hallgatva a vitát - jelen voltak. Az aktíván - a Villányi úti Oktatási Központban - a budapesti pártszervezetek 600 küldötte vett részt; Jassó Mihálynak, a PB elsőtitkárának vitaindítójához 24-en szólhattak hozzá 10 percben és 26-an 1-1 percben. Annak ellenére, hogy Vajda János nem volt a tanácskozás tényleges résztvevője, ezért hozzá sem szólhatott volna, de a vita menete annyira "felpiszkálta", hogy a szünetben - Nagy Ferenccel együtt - bementek a tanácsterembe, és mindketten szót kértek. Mindkét egyperces hozzászólás "elég provokatív" volt, mindketten bírálták a Jassó által elmondottakat és "a párt hatékonyabb működése érdekében tett javaslataikat" adták elő.

Az aktíva után odament hozzájuk Katona Béla - a Bp.-i PB egyik titkára - és azt javasolta, hogy szedjenek össze néhány fiatalt és üljenek le beszélgetni az aktíván is érintett kérdésekről. 1989 január második felében, a Visegrád utcai Postás Alközpont Üzem éttermében, (Nagy Ferenc volt az üzem főnöke) két alkalommal, kb. 15-en, találkoztak Katona Bélával "zsíros kenyér partin". Katona megígérte, hogy ha vitára-beszélgetésre 50 főt mozgósítani tudnak, akkor a Villányi úti Oktatási Igazgatóságon kapnak helyiséget rendszeres összejöveteleik megtartására. E két találkozón a már említetteken kívül Fenyvesi Tibor, Horváth Attila, Monostori Ildikó, Slemmer László is megjelent.

A Villányi úton nagyobb számban e baráti társaság először 1989. február 15-én jött össze, és elfogadták a Vajda János által fogalmazott első felhívásukat az MSZMP tagjaihoz. E felhívás szövege a következő volt:

"Elvtársaink!

Annak érdekében, hogy az utóbbi hetek eseményei és a várható erőpróbák ne gyengítsék tovább tagságunk hitét, cselekvőképességét, bizalmát a vezetésben és önmagában, felhívással fordulunk elvtársainkhoz, hogy

akik időt és energiát tudnak és akarnak fordítani különböző eszméik, helyzetelemzéseik tisztítására,*

akik a mai helyzetről és benne saját szerepükről kialakított nézeteikben közös nevezőre akarnak jutni, hogy utána összefogva a közös véleményt, ha kell politikai harc árán is érvényre juttassák munkahelyen, lakóhelyen,

akik igénylik a kommunista mozgalomhoz tartozás közösségi érzelmi élményét, az egymást segítő, erősítő, nevelő, biztonságot nyújtó szervezetet,

azok jelentkezzenek február 22-én 17.30 órakor a XI., Villányi út 11-13. szám alatti klubteremben.

A célunk, hogy lehetőséget biztosítsunk az MSZMP Reformkör kialakulására, mely közös véleményével, hitével, elszántságával fordul először párttag környezetéhez, a pártvezetéshez, majd velük együtt törekszik a párton kívüli szimpatizánsok megnyerésére, a gazdasági és politikai talpra állás érdekében.

Budapest, 1989. február

MSZMP Budapesti Reformkör"[1]

Vajda János több helyen nyilatkozott a Reformkör létrejöttéről;[2] egy későbbi visszaemlékezésében a következőket írja: "Közben a szegedi reformkör híre jött Lovászi Jóskától, akit rögtön felhívtam, hogy mit akarnak, - mivel ugyanazt mint mi -, innen jött az ötlet, hogy legyünk Bp.-i reformkör, majd I.sz., hogy ezzel inspiráljuk több létrejöttét Bp.-en."[3]

A Kör első három találkozóján (1989. február 15., február 22. és március 1.) a "Mire jó a reformkör?" témáról vitáztak; március 8-án Kilényi Géza referátuma alapján az alkotmány koncepcióját vitatták meg.[4] Ekkor határozták el, hogy a következő - március 22-ei - ülésükön egy, a Bocsi Sándor, Dr. Fülöp Gyula, Nagy Ferenc, Slemmer László, Szűcs Attila és Vajda János által írott anyagot vitatnak meg, a: "Tézisek egy demokratikus pártdelegálási rendszer szükségességéről és lehetőségéről". Ez a vita március 22-én meg is történt, "A pártdemokrácia hiánya, szükségessége, lehetősége" címmel; ekkor a következő, március 29-i ülés témájának - Szántó György javaslatára - a "Miért akarunk pártkongresszust?" választották.[5]

Szántó a március 29-i ülésre el is készített egy levél tervezetet, "Nyílt levél az MSZMP Központi Bizottságához" címmel, amelyben megindokolja, hogy miért van szükség a legrövidebb időn belül, még május-június folyamán rendkívüli pártkongresszusra.

Az itt említett első öt ülésen Vajda János elnökölt, és a találkozók megszervezésének munkáját is ő végezte.

* * *

Azt a kérdést, hogy ezeken az üléseken részleteiben milyen problémákat vitattak meg és milyen álláspontokat alakítottak ki, ma már nem lehet szövegszerűen rekonstruálni; ez azonban nem jelenti azt, hogy teljesen tanácstalanok lennénk az induló reformkör politikai irányultságát illetően. Elég sok anyag áll rendelkezésünkre, hogy ezt meg tudjuk állapítani. Ezek a források a következők: a Kör "Felhívás az MSZMP tagjaihoz!" c. levele; a már említett "Tézisek...," - amely Lovászi József irat-anyagában őrződött meg -; a korabeli sajtó tudósítása a Kör első néhány hetéről; Szűcs Attila, Vajda János, Végh Tibor nyilatkozata, amelyet az Esti Hírlap 1989. március 23-i száma közölt; továbbá az alapítók - mindenekelőtt Vajda János - későbbi nyilatkozatai.

Ezekből az anyagokból egyértelműen kiderül, hogy a Kör hangadói reformkommunista állásponton voltak; az 1988. májusi pártértekezlet szellemében azért léptek fel a hibák-hiányosságok ellen, hogy azok kijavításával erősítsék a párttagság önmagába vetett hitét és a pártvezetésben való bizalmat. A legkülönbözőbb módon kifejezésre juttatták, hogy a megújult pártvezetéssel együtt kívánnak működni; Szűcs Attila még április végén is azt mondta, hogy "ezek a reformkörök éppen azt akarják megvalósítani, amit a különböző párthatározatokban reformként megfogalmaztak".[6] Éppen ezért tagadta, hogy a reformkörök, így a Bp.-i I.sz. Reformkör, frakció lenne a pártban.

A március 22-én megvitatott "Tézisek...," politikai-elméleti jellegű tanulmányuk volt, amelyben a pártban lévő demokratikus centralizmus értelmezésével és a pártdemokrácia kérdésével foglalkoztak. Itt leírták, hogy ez a demokratikus centralizmus még azért nem járatódott le, mert eddig meg sem valósult a pártban. Ez számukra egyúttal a pártdemokrácia hiányát is jelentette, melynek hiánya különösen azért nagy gond, mert társadalmunk "nem lehet demokratikusabb, mint vezető pártja" - állították írásukban.[7]

A pártdemokrácia hiányának igazolására kifejtették, hogy a legkülönbözőbb küldöttek választása a pártban antidemokratikusan történik; nem lehet a küldötteket beszámoltatni, és ha rosszul dolgoztak, visszahívni. Továbbá, az alsó szintű döntések nem épülnek be a közép- és felső szintűekbe, tehát a párt nem alulról és ezért nem demokratikusan építkezik. Ezért megfogalmazták: "Hívei vagyunk a demokratikus centralizmusnak, mert egy olyan elvet látunk benne, amely mozgalmakat organikusan tud ütőképes szervezetekké formálni, mert feloldani látszik a "tömegektől elidegenült közhatalom, kontra anarchia" hamis dichotómiáját, s mert sem az elméletben, sem a gyakorlatban nem láttuk még megcáfolódni."[8]

Az Esti Hírlapnak adott, 1989. március 23-án megjelent nyilatkozatukban Végh Tibor előadta, hogy a párt-apparátusok nem működnek megfelelően, a pártfórumok között nincs meg a szükséges kapcsolat, nem gondoskodnak a párttagság gyors és megfelelő tájékoztatásáról. Elmondta, hogy a Bp.-i I. sz. Reformkör eszmeiségében közel áll a Baloldali Alternatíva Egyesüléshez; a BAL egy stratégiai célokat megfogalmazó szerveződés, elméleti műhely, a reformkörök a pártban tömegmozgalommá váló, időleges csoportosulások.

Vajda János arról beszélt, hogy míg a párt jelenleg akcióképtelen, addig a tagság jelentős része aktív, de az egymástól való elszigeteltség miatt ez nem érvényesül. A reformkör eszköz a tagság közötti kapcsolat megteremtésére, továbbá módszer a meglévő problémák megvitatására. Szűcs Attila arról tájékoztatott, hogy a reformkörnek kb. 40 tagja van és az lenne a hasznos, ha az új belépők újabb reformköröket hoznának létre.

* * *

Nem kell azon csodálkoznunk, hogy a Budapesti Reformkört fiatal értelmiségiek - KISZ- és pártfunkcionáriusok - hozták létre, valamint hogy e kör is reformkommunista irányzatosságú volt. Ezen értelmiségi réteg helyzetéből fakadt, hogy tagjai érzékenyebben és gyorsabban reagáltak a magyarországi államszocializmus válságára és keresték a válságból kivezető utat. Az apparátusok problémáit, a pártvezetés hibáit-bűneit belülről látták, a válság mindennapi tényeit közvetlenebbül érzékelték. Ugyanakkor jövőjük, egzisztenciájuk alakulása is sok szempontból azon múlott, hogy reformálható-e a rendszer vagy sem?

A szerte az országban alakuló reformkörök döntő többsége is reformkommunista irányultságú volt, és megalakításukban szinte mindenütt ez az értelmiségi réteg játszotta a főszerepet. Az első reformkör, a Csongrád-megyei reformkör, a megyei pártbizottság politikai munkatársának, Lovászi Józsefnek a kezdeményezésére jött létre. Lovászi március végén, egy Népszabadságnak küldött cikkben írta: "Legfőbb törekvésünk, hogy felerősítsük a párton belüli reformelkötelezett erők hangját, progresszív törekvéseit. A reformkör résztvevőinek alkotó készségére, egyéni vagy csoportos javaslataira, kezdeményezéseire építjük tevékenységünket.(...) A lenini bolsevik párt demokratikus hagyományaira is gondoltunk, amikor kezdeményezésünket elindítottuk."[9]

Ugyanezek a jellemzők tapasztalhatóak a kecskeméti reformkör kapcsán is. A reformkör 1989. március 3-án alakult; fő szervezője Kerényi György, a megyei pártbizottság politikai munkatársa volt. Az alakuló ülésről a Petőfi Népe tudósításában a következőket írta: "Semmiképpen nem kívánnak a párt szervezeti szabályzatával ellentétes módon tevékenykedni, azaz: nem kívánnak frakciót alkotni. Platformot viszont igen, s e platform álláspontját a megyei pártbizottság testületében is képviselni kívánják."[10] Március 22-én Berecz Jánosnak írott levelükben - amelyben tájékoztatják a kecskeméti reformkör megalakulásáról - azt írják: "Ha pártunkban megtörténik az egyértelmű áttörés a reform érdekében, nyilvánvaló, hogy ezen tevékenységünk befejeződhet.(...) Örülünk, hogy figyelmével, véleményével megtisztel bennünket."[11]

Az induló reformkörök reformkommunista irányzatosságától alig találunk kivételt. Egyetlen ilyen kivételt ismerek: a Vas megyei reformszárny nem reformkommunistaként indult. Memorandumukban - többek között - azt írták: "... nyíltan szembefordulunk a korszak minden hibájával, elvtelenségével, s az ezek burjánzását lehetővé tevő dogmákkal, intézményekkel, s az ezeket tudatosan fenntartó, saját érdekeiket a nemzet érdekei fölé helyező politikai csoportokkal, személyekkel...

...valamennyien megtartjuk az MSZMP-ben alapszervezeti tagsági viszonyunkat, de párhuzamosan kiépítjük a társadalom politikailag aktív csoportjaival valódi párbeszédre alkalmas, demokratikusan működő saját fórumainkat és szerveződéseinket. Válságos helyzetünkben a párt reformszárnya, s a vele együtt mozduló társadalmi erők alapozhatják meg egy széles körű demokráciára való átmenet, egy konszolidált politikai fordulat feltételeit. A területi reformszárny szellemi- politikai mozgalomként definiálja önmagát. Értékrendjéből elveti az anakronisztikus osztályszemléletet, működéséből pedig a demokratikus centralizmusnak minden megnyilvánulását. Tevékenységének társadalmi nyilvánosságát szóvivőin keresztül biztosítja."[12]

Mennyire más ez a hang, mint az eddig megidézett reformkörök hangja?! A Memorandumukban foglaltak egyértelműen reformszocialista irányzatúak, esetleg azon is túlmutatnak. A Vas megyei reformszárny kezdeményezői a TIT Vas megyei szervezetéhez kapcsolták reformkörüket, tehát nem a helyi pártszervezethez kötődtek; az alapítók a fiatal értelmiség legkülönbözőbb csoportjaiból kerültek ki.

Annak ellenére, hogy az alakuló reformkörök abszolút többsége reformkommunista irányzatú volt, a Grósz-féle vezetés továbbra sem akart megbékülni létezésükkel. Miután a pártvezetésnek nem volt elég ereje a mozgalom betiltásához, mert az annyira elementáris erővel bontakozott ki, a vezetés a mozgalomról való hallgatással, a tudomásul nem vétellel akarta súlyát csökkenteni. A Magyar Nemzet 1989. április 6-i számában közölte, a KB üléssel kapcsolatos sajtóértekezleten, a reformkörökkel kapcsolatban feltett kérdésére adott szóvivői választ; Major László szóvivő a következőket válaszolta: "- Az MSZMP vezetősége hivatalosan nem, csak a sajtóból tud a reformkörökről. Emiatt eddig nem is foglalkozott velük. De ha nagyobb lesz a visszhangjuk, bizonyára napirendjére tűzi a kérdést a Politikai Bizottság, sőt a Központi Bizottság is".


II./ Az MSZMP Budapesti Reformkörének második (tényleges) megszületése

Az MSZMP Bp.-i I.sz. Reformkörének 1989. március 22-i ülésén, a pártban lévő pártdemokrácia hiányával kapcsolatos vitán megjelent Szabó Zoltán is. A vita során ő elmondta, hogy nemcsak az a baj, hogy ez a párt nem demokratikus, hanem még inkább az, hogy nem is párt. A résztvevők ezen az állításon meglepődtek és megkérték Szabót, hogy írja le az ezzel kapcsolatos gondolatait.[13]

Szabó Zoltán e gondolatokat megírta, és a Kör március 29-i ülésén elő is adta; ez volt az az anyag, amely azután az újjászülető Kör platformjának az alapjává vált. Ezzel a március 29-i üléssel, a platform vitájával, majd a következő, április 5-i ülésen a platform elfogadásával új szakasz kezdődött a Kör történetében: megszületett az MSZMP Budapesti Reformköre.

Ez az újjászületés összekapcsolódott a Kör tagságának jelentős megújulásával is. Március második felében - minden bizonnyal az ellenzék impozáns március 15-i tüntetésének hatására is - a Kör tagsága alapvető változáson ment keresztül: a tagság megkétszereződött, majd hamarosan megháromszorozódott, (80-100, majd 120 ember vett részt egy-egy vitán); új, hangadó személyiségek jelentek meg a Körben, akik egyik-napról a másikra - véleményük aktív képviseletével és a megjelentek többségének egyetértésével és támogatásával - átvették a Kör irányítását.

A Kör tagságának összetétele és jellege is alapvetően megváltozott; míg az előző időszakban viszonylag nagy számban voltak a tagok között a KISZ és a párt apparátusban dolgozók, addig a Kör nagymértékű növekedése - és a volt tagok egy részének kimaradása - következtében az apparátusbeliek aránya jelentősen csökkent. A tagság zöme a budapesti értelmiség legkülönbözőbb rétegeiből verbuválódott: színházi gazdasági szakembertől-rendőrtisztig (matematikus, mérnök, középiskolai tanár, rádiós-TV-s újságíró, közgazdász, egyetemi oktató, jogász, pártmunkás, stb.), akiknek közös jegyük az értelmiségi lét volt, és az az elhatározás, hogy a politikai folyamatok aktív befolyásolásával ténylegesen politizáljanak, és ezzel kezükbe vegyék az ország jövője alakításának az ügyét. Ez az elhatározás sokuknak nem volt könnyű és nem ment egyik napról a másikra, mert meg kellett küzdeni saját kínjaikkal és személyes dilemmáikkal.

Az értelmiségi párttagság egy része ebben az önmagával való harcban, amely sokszor a személyes drámák formáját öltötte, vált szuverén és autonóm személyiséggé, és kereste azokat a csoportokat, mozgalmakat, ahol hasonlóan érző, gondolkodó és cselekedni akaró társakban megtalálja "nyáját" és ennek "testmelegében" - így a megtalált és általa is formált Budapesti Reformkörben - élte meg a mind eredményesebbé váló politikai harcok közösségi katarzisát.

Ezért nemcsak bután rosszindulatú a Rendszerváltók a baloldalon c. kiadvány azon állítása, hogy "...itt sokkal inkább olyan kevésbé ismert értelmiségiek szervezkedtek, akiket nem fogadtak be az előkelő budapesti reformszalonokba",[14] hanem a párton belüli reformmozgalom ismeretének a hiányát is mutatja, mivel összekeveri a reformértelmiségi elit és a reformköri mozgalom szerepének különbözőségét. A Budapesti Reformkör vitáira eljáró tagság (az a mintegy 150-200 fő) nem az ún. reformszalonokba akart járni, hanem egy, a pártban egyre terebélyesedő tömegmozgalom vitáira, ahol mind tevékenyebb résztvevőjévé válhatott az országos politika alakításának.

Előzőleg már elmondtam, hogy a Kör március 22-i ülésén úgy határozott, hogy legközelebb a Miért akarunk pártkongresszust? témát vitatja meg. Vajda János anyagai között megmaradt egy levél-fogalmazvány, amely március 28-án íródott, Pintér Dezsőnek szól és a következő napi összejövetel témáját indokolja - többek között azzal -, hogy a "Reformkörök tagsága (...) közös kezdeményezéseivel ma még áthidalhatja a szakadékot a tagság és a különböző szintű vezetés között." A megvitatásra szánt témával azonban a Magyar Nemzet híradása szerint a március 29-i ülésen a következők történtek:

"Az ülés első két órájában ugyan még körvonalakban sem bontakozott ki a válasz a címadó kérdésre: Miért akarunk pártkongresszust? Elolvastak viszont a jelenlevők egy 13 gépelt oldalas elaborátumot, amelyet Szabó Zoltán azzal a céllal terjesztett vélt és valódi megjelent elvtársai elé, hogy meghatározza: mi értendő voltaképpen azon a pártreformon, amely mellé a körhöz csatlakozók felsorakoznak. A dolgozat négy fő pontot tárgyal: a múlthoz való viszonyt, azt, hogy milyen legyen a megújult párt, milyen út vezet a gazdaság kibontakozásához és hogyan mehet át a rendszer békésen a parlamenti demokráciába.

A kibontakozó vita érdekes tapasztalatokkal szolgált. Közülük figyelemre méltó volt egy külsődleges: a hivatalos gyűlésektől eltérően az idő előrehaladtával nem fogyatkoztak, hanem egyre szaporodtak a jelenlevők. Ami az érdemi részt illeti: megnyilatkozásaikból ítélve nemcsak a reformpártiak ültek az amúgy nem túl nagy klubhelyiségben. Az utóbbiak között viszont Keserű Imre szentesi párt-végrehajtóbizottsági tag személyében képviseltette magát a Csongrád megyei MSZMP Reformkör is. Az elhangzott számos eredeti gondolat közül - meglehet némileg önkényesen - hadd emeljük ki azt, amit Novák Zoltán, a Politikai Főiskola tanára és az ott alakult reform-klub egyik vezetője mondott: "a konzervatívok azzal teszik a legnagyobb szolgálatot a szocializmusnak, ha kiválnak a pártból. Akkor ugyanis nem lehet az MSZMP-t velük azonosítva bármikor lejáratni."[15]

A Népszabadság ugyancsak tájékoztatott a vitáról: "A kör tagsága vitát kezdett egy nyilatkozat tervezet szövegéről. Ez többek között megállapítja, hogy lakóhelyi területi elv alapján lenne szükséges megszervezni az MSZMP reformszárnyát (...) minimális politikai program köré tömörítve a radikális gazdasági, társadalmi, politikai reformok mellett leginkább elkötelezett párttagokat. A centrum és a reformszárny közötti szövetség megteremtésére és a fundamentalista szárny elszigetelésére a nyilatkozat tervezet szerint leginkább rendkívüli pártkongresszus lenne alkalmas (...ugyanis) Novák Zoltán (...) kifejtette: világosan kell beszélni arról, hogy az MSZMP-ben három áramlat van, a fundamentalisták, a centrum és a reformisták. Mint hangsúlyozta, ő személy szerint azt akarja, hogy a fundamentalisták hagyják el a pártot. Nem kizárás révén, hanem olyan MSZMP jöjjön létre, amelyben nincs kedvük tagnak lenni (...)"[16]

Az ülésen a platformtervezet vitája - amint a Magyar Nemzet híradása is sejteti - elhúzódó és éles összecsapás volt, különösen a Kör induló tagsága opponálta a tervezetet, de a kibővült és megújult tagság a radikális reform-elképzeléseket támogatta, és háromfős bizottságot (Novák Zoltán, Szabó Zoltán, Szántó György) bízott meg, hogy a vita tanulságait figyelembe véve fogalmazza meg az anyagot és tegyen javaslatot a Budapesti Reformkör platformjára.

Mi hárman, még azon a héten pénteken összeültünk a Statisztikai Hivatalban (Szántó György munkahelyén) és többórás békés vita keretében állapodtunk meg a végleges szövegben. Tartalmában - néhány nagyon lényeges változtatás kivételével - lényegében elfogadtuk a Szabó Zoltán által készített anyagot, de formai-stiláris szempontból jelentősen megváltoztattuk a szöveget. Az elvi-politikai problémák változtatásában inkább nekem, a formai-stiláris változtatásokban inkább Szántó Györgynek volt nagyobb a szerepe. Ezt annak alapján állítom, hogy sorról-sorra összehasonlítottam az eredeti, majd az általunk elkészített szöveget egymással; a későbbiek során majd egy-két példán demonstrálni is fogom ezen állításomat.

A kiküldött bizottság 1989. április 5-én előterjesztette javaslatát, amelyet alapos vita követett; ezután a jelenlévők többsége, 29 fő, szavazással elfogadta a Budapesti Reformkör platformját, melyet aláírásukkal is hitelesítettek.[17] Ma már nehéz lenne kideríteni, hogy az ülésen lévők közül hányan nem fogadták el az előterjesztést; azt azonban el lehet mondani, hogy kisebbségben voltak, mert különben leszavazták volna azt. Az is megállapítható, hogy a Kör reformkommunista korszakának tagjai közül kevesen fogadták el a platformot, az alapítók közül mindössze Monostori Ildikó, Nagy Ferenc és Vajda János. Ezen az ülésen abban is megállapodtunk, hogy - alapító tagként - még két hétig lehet aláírással csatlakozni a platformhoz. Ennek az lett az eredménye, hogy több mint százan éltek ezzel a lehetőséggel, tehát a Budapesti Reformkör alapító tagjainak a száma meghaladta a száz főt.[18]

A platform elfogadásakor abban állapodtunk meg, hogy a platform nem szentírás, amelynek minden szavához szorosan ragaszkodni kell; lehetségesnek tartottuk, hogy bizonyos kérdésekben - amelyekkel nem módosítják lényegesen a platform fő irányát - ki-ki egyéni álláspontját megtarthatja, s azt képviselheti. Ez mutatja, hogy a Budapesti Reformkör elfogadott platformja kellően toleráns volt, megfelelő mozgásteret biztosított az egyéni vélemények képviseletének is. (Ehhez kapcsolódva azt kell előrebocsátanom, hogy a Budapesti Reformkör később elfogadott állásfoglalásai mind e platformban foglaltak konkretizálásai voltak, s egyetlenegy olyan állásfoglalás sem született - holott ezeket a tagság mindig többségi szavazással fogadta el -, amely ellentétben állt volna e platformban írottakkal. De itt is szeretném jelezni azt, hogy könyvem irányultsága-értékrendje a platformban megfogalmazott értékeket tekinti irányadónak, és nincs benne egyetlen fontos-lényeges megállapítás sem, amely szemben állna a platformban megfogalmazottakkal.)

Az 1989 január második felétől február közepéig szerveződő Kör tevékenységében, jellegében, a platform elfogadásával új szakasz kezdődött; ez a fordulat, amely 1989. március 29-én vette kezdetét és tartott kb. április közepéig, eredményezte a platform elfogadását, az új alapító tagság létrejöttét, majd a Kör szervező bizottságának a megválasztását Kerekes György, Novák Zoltán, Szabó Zoltán, Szántó György és Vajda János személyében. Ezzel az MSZMP Bp.-i I. sz. Reformkörének a története véget ért, hogy átadja helyét az MSZMP Budapesti Reformkörének.

* * *

A Kör történetének két szakaszát nemcsak az alapvetően különböző elvi-politikai különbségeik okán nevezzük különbözőképpen, hanem azért is, mert a későbbiek során a párt Grósz-Jassó-vonalával szembeni harcban vissza kellett utasítanunk azon törekvésüket, hogy a második szakaszban létrejött Budapesti Reformkör szerepét-jelentőségét azzal is degradálni próbálták, hogy nem akarták tudomásul venni kitüntetett helyünket a reformköri mozgalomban, amit azzal is kifejezésre kívántak juttatni, hogy a továbbiakban is I. számú Budapesti Reformkörnek nevezték a Kört.

Pedig a két szakasz alapvető különbségei hamarosan nyilvánvalóvá váltak. A Kör reformkommunista szakaszában a hangadók abban látták tevékenységük legfőbb célját, hogy minél több párttaghoz eljutva minél többeket nyerjenek meg a reform ügyének, és ennek az eszközét a reformkörök szervezésében, illetve azok tevékenységében vélték megtalálni. A Budapesti Reformkör tagsága is fontosnak tartotta a reformkörök szervezését - majd még a későbbiek során bemutatom, hogy a Kör aktív tagjai hogyan vettek részt reformkörök létrehozásában, illetve hogyan kapcsolódtak a helyi-kerületi körökhöz -, de a Kör szervezőbizottságának és a tagságának többségi irányzata nem ezt tartotta a Kör fő feladatának, hanem azt - ahogy ez a platformban is megfogalmazódott -, hogy a Budapesti Reformkört az MSZMP-n belül egy olyan frakcióvá alakítsa, amely a reformköri mozgalmat "reformszárnnyá" szervezve megvalósítja az MSZMP következetes reformpárttá formálását; később ez kiegészült azzal, hogyha ez nem sikerül, akkor a pártból kiválva kezdeményezni kell egy olyan új, baloldali párt létrehozását, amely az országos politikának jelentős tényezőjévé válik.

A Kör előző szakaszának egyes hangadói (pl. Szűcs Attila) ezt nem értették meg, vagy nem értettek vele egyet, és továbbra is szorgalmazták a régi elnevezést, illetve a számozással megjelölt újabb körök létrehozását. Ezen hangadók többsége a platformvita után visszavonult, vagy passzívvá vált, nem úgy Szűcs Attila. Ő április második felében, amikor a vitán 100-150-200 fő is megjelent, felszólította a megjelenteket, hogy - mivel úgyis sokan vagyunk - váljunk ketté, és a jelenlévők egy része menjen vele megalakítani a II. sz. reformkört. Erre azonban senki nem volt hajlandó, de ő makacsul kitartó volt és ezt a felszólítást, mindig sikertelenül, többször megismételte. Láttuk, hogy miről van szó, hogy Szűcs Attila jó szándékú ügyködését a hiúság is motiválja, ezért - meg azért is, hogy vége legyen felszólításainak - a Kör szervezőbizottsága felkérte Szűcs Attilát, hogy - más helyen és más időpontban - szervezze meg a II. sz. reformkört azzal a céllal, hogy vegyenek részt a reformkörök szervezésében, a köztük lévő információ-áramlás javításában. A szervezőbizottság hibát követett el, amikor így akart Szűcs Attila akarnokságától megszabadulni, mert egy-két zavaros állásfoglaláson kívül semmit sem produkáltak, de Jassóék (és mások) számára mi is szolgáltattunk egy érvet, hogy minket - nagyon is egyértelmű és határozott politikai céllal - I. sz. budapesti reformkörnek nevezzenek, amelyet mi mindig, elsősorban tevékenységünkkel, határozottan visszautasítottunk.

Mivel semmiféle hatalommal nem rendelkeztünk, csak az ország jövőjéért aggódó demokratikus közvéleményre támaszkodó puszta eszünkkel és az ország sorsa iránti elkötelezettségünkkel, ezért a Kör tagsága sok energiát felemésztő áldozatos munkával érte el, hogy szavára oda kellett figyelni és tudomásul kellett venni, hogy az MSZMP Budapesti Reformköre rövid idő alatt országos politikai tényezővé vált.


Az MSZMP Budapesti Reformkörének platformja; javaslat az MSZMP reformszárnyának platformjára

Az újjászülető Kör indulása tehát egy nagy feladat megoldásával, platformunk megírásával, megvitatásával és elfogadásával kezdődött. E platformot nemcsak Körünknek szántuk, hanem azt reméltük, hogy - további alapos vita után - a párton belül létrehozandó reformszárny platformjává válhat. Nem akarok elébe menni a történéseknek, ezért most nem beszélek arról, hogy miért nem sikerült e célunkat megvalósítani, ezt a későbbiek során úgyis látni fogjuk. Platformunk értékét, jelentőségét sem akarom előzetesen minősíteni, mert értékei a Kör tevékenysége során, a mind élesebbé váló politikai harcban, a párton belüli többi platformmal való összehasonlításban bontakozott ki. Platformunkat fontossága miatt, valamint azért, mert korrekt publikálása hozzáférhető módon mindeddig nem történt meg,[19] teljes terjedelmében közlöm:

"I. FELHÍVÁS

1./ Alulírottak szükségesnek tartjuk megalakítani az MSZMP Reformszárnyát.

2./ A Reformszárny célja az MSZMP megújítása, az országot gyötrő társadalmi-gazdasági válságból kivezető békés út keresésének, a demokratikus többpártrendszerre való áttérés elősegítésének és a mielőbbi gazdasági fellendülés előmozdításának érdekében. Közös munkára hívjuk az MSZMP azon tagjait, akik tettekben is hívei a radikális társadalmi-gazdasági-politikai reformoknak. Nyilvános állásfoglalásainkkal hatni kívánunk az állami testületek és a különböző pártok, szervezetek tevékenységére, beleértve az MSZMP vezető testületeit is. Konstruktív párbeszédre törekszünk minden, az erőszakot elutasító szerveződéssel.

3./ A Reformszárny az MSZMP-n belül, a platformszabadság lehetőségeivel élve működik; munkájában a párt minden tagja részt vehet, aki jelen platformot elfogadja.

4./ Felhívjuk az MSZMP reformgondolkodású tagjait, hogy országszerte alakítsák meg az MSZMP helyi reformköreit és lépjenek velünk kapcsolatba. Keressük a kapcsolatot a már megalakult reformkörökkel is.

5./ Jelen platform megvitatására, egy közös politikai platform elfogadására és a Reformszárny megalakítására mielőbb meg kívánjuk rendezni az MSZMP Reformköreinek Országos Tanácskozását.


II. VISZONYUNK A MÚLTHOZ

1./ Magunkévá tesszük az MSZMP KB által kiküldött munkabizottság "Történelmi utunk" c. jelentésében foglaltakat. A kelet-európai szocializmusokat olyan sikertelen modernizációs kísérleteknek tekintjük, amelyek a társadalom minden alrendszerét maga alá gyűrő, ellenőrizetlen és korlátozhatatlan politikai hatalom sztálini modelljére épültek. Megítélésünk szerint e modell a kezdeti - főként a háború utáni újjáépítésben felmutatott - sikerek után egyre távolabb vitte e társadalmakat az európai fejlődés fő vonalától, belső lényege folytán korrigálhatatlannak bizonyult és napjainkra, végső tartalékainak felélése után, egyértelművé vált történelmi zsákutca jellege.

2./ Elhatároljuk magunkat az MKP, az MDP, illetve az MSZMP vezetése által az elmúlt 40 év során vallott messianisztikus, utópikus elképzelésektől, a "cél szentesíti az eszközt" ennek érdekében érvényesített elvétől. Tartós és szilárd alapokon nyugvó társadalmi-gazdasági fejlődést csak a nemzet szabadon kinyilvánított és kellően tagolt politikai intézményrendszer által közvetített akaratának megfelelően tudunk elképzelni.

3./ Elítéljük a szövetséges és az ellenzéki pártok, politikai erők 1947-ben megkezdődött, közéletből való antidemokratikus kiszorítását és felszámolását. Üdvözöljük az erőszakos úton de facto felszámolt egykori pártok működésének felújítását, az alkotmányos rendelkezéseket tiszteletben tartó új pártok, politikai szervezetek létrejöttét. Támogatjuk az MSZMP KB-nak a többpártrendszer politikai realitását tudomásul vevő határozatát.

4./ 1956. október 23-án megítélésünk szerint egy megalázott és megnyomorított nemzet mozdult meg, a népszuverenitás elvéből fakadó alapvető jogát gyakorolva. Az október 23-a és november 4-e közötti események megítélésénél az alábbi elemeket célszerű figyelembe venni:

a./ az események annyiban forradalmi jellegűek voltak, amennyiben egy, a fejlődést történelmi zsákutcába vivő társadalmi rendet kívántak megdönteni és a társadalmat az európai fejlődés útjára visszaterelni;

b./ annyiban nemzeti felszabadító harc folyt, amennyiben a megszálló hatalomnak tekintett Szovjetunió fegyveres erőinek kivonására, a Szovjetuniótól való egyoldalú függőség felszámolására és a nemzeti hagyományoktól és sajátosságoktól idegen, a népre ráerőszakolt fejlődési modell ellen irányult;

c./ az eseményeknek erős ellenforradalmi töltésük is volt, amennyiben kezdettől fogva jelen voltak és hatottak a 45 előtti társadalmi és tulajdonviszonyok restaurálásában érdekelt erők;

d./ október utolsó napjaitól egyre markánsabban jelent meg a fehérterror, mégpedig elsősorban a korábbi nyolc év önkényuralmi terrorjának reakciójaként, ami jelentősen megnehezítette az ellene való hatékony fellépést;

e./ az események során egyre kevésbé volt lebecsülhető a "zavarosban halászók", a minden politikai irány és tartalom nélkül fosztogató, lincselő-csőcselék hatása. Mindezt összefoglalva, az események egyszavas minősítésére a "népfelkelés" kifejezést alkalmasnak tartjuk.

5./ Elítéljük a november 4-ét követő véres megtorlást és leszámolást. Kétségtelen, hogy a Kádár-Münnich-kormányzatra rendkívül erős nyomás nehezedett ez irányban, mind külföldi szövetségesei, mind pedig a belföldi, konzervatív és revánsra vágyó erők részéről, ezt azonban nem tartjuk mentségnek. Követeljük e megtorlások vétlen áldozatainak rehabilitálását, az okozott sérelmek valamilyen formában történő jóvátételét. A fegyveres harcok során a barikádok mindkét oldalán elesetteket egy nemzeti tragédia áldozatainak tekintjük, emléküket kegyelettel őrizzük.

6./ Kifejezzük azt a meggyőződésünket, hogy a Nagy Imre-per koncepciós per, célját tekintve pedig politikai gyilkosság volt. A koncepciós perek valamennyi áldozatával egyetemben Nagy Imre és társai jogi és erkölcsi rehabilitálását is elengedhetetlennek tartjuk.

7./ Elismerésre méltónak tartjuk az MSZMP vezetése által 1962-72 között követett politikát, amely dinamikus - bár ellentmondásoktól nem mentes - gazdasági fejlődést és erre alapozva társadalmi békét teremtett. E korszak csúcsának az 1968-ban bevezetett gazdasági reformot tartjuk, amellyel a pártvezetés - anélkül hogy közvetlen kényszer nyomása alatt állt volna - saját árnyékát próbálta átlépni, és a társadalmi lét egy jelentős szférájában szembefordult a sztálinizmus logikájával.

8./ E politika konzekvens végig vitelére azonban a párt reformerői nem voltak képesek. 1972-73-ban a vezetés centruma az egyre agresszívabbá váló konzervatív szárnnyal kötött szövetséget és minden vonalon támadást intézett a reform ellen.

Az elmúlt másfél évtized politikájára ez a szövetség, a hatalmi pozíciókhoz mindenáron való görcsös ragaszkodás, és ennek érdekében a konfliktusok kerülése, nyomta rá a bélyegét. Az egyre súlyosbodó gazdasági, társadalmi feszültségek által kikényszerített minimális engedményeket a vezetés a népnek nyújtott ajándékként tüntette fel, csakúgy, mint a változatlan gazdasági szerkezet ellenére folytatódó életszínvonal-emelkedést (később stagnálást, majd az indokoltnál lassúbb romlást), amelynek ára a belső és a külső tartalékok teljes felélése volt.

9./ E politikával, mely az országot mély gazdasági, társadalmi és politikai válságba taszította, minden közösséget megtagadunk. Erkölcsi alapot szolgáltat ehhez az a tény, hogy az MSZMP reformer tagjai e másfél évtized során szívósan, olykor egzisztenciájuk és személyes karrierjük kockáztatása, vagy feláldozása árán is küzdöttek ez ellen az országrontó politika ellen. Ugyanakkor, minthogy annak az MSZMP-nek a tagjai voltunk és kívánunk maradni a jövőben is, amelynek nevében ezt a politikát folytatták, készek vagyunk vállalni az ebből reánk háruló felelősséget. Ennek jegyében az országot válságba juttató pártvezetés helyett mi követjük meg a nemzetet.

10./ 1987-88 során az MSZMP aktivizálódó tagsága népképviseleti funkciót ellátva közvetítette a vezetéshez az ország lakosságának egyre súlyosabb elégedetlenségét és kényszeríttette ki a májusi pártértekezletet, ahol ugyancsak a népakaratot hajtotta végre a párt vezető testületeinek részleges személyi megújításával. Lezajlott ezzel az emberi méltóság Bibó emlegette alapvető forradalma, melynek során a nép megtapasztalhatta, hogy Isten kegyelméből uralkodó vezetői végül is tőle függnek és azokat el is kergetheti.

11./ Szolidárisak vagyunk az MSZMP-ből 1988 elején kizárt négy elvtársunkkal: Bihari Mihállyal, Bíró Zoltánnal, Király Zoltánnal és Lengyel Lászlóval. A Reformszárny várja őket soraiba.

12./ Rövid, átmeneti enyhülés után az új pártvezetésre nehezedő nyomás fokozódott. Ősz óta a társadalom követeléseit a párttagság mellett a társadalmi önkifejezés egyre tagoltabbá váló rendszere (az Országgyűléstől az egyre sokszínűbb sajtón keresztül az alternatív politikai szervezetekig) növekvő erővel közvetíti. Az egyre növekvő nyomás hatására a pártvezetés eljutott a sztálinizmussal való gyökeres és végleges szakítás küszöbére, de ez a szakítás egyelőre csak verbálisan történt meg, az intézmények működésének szintjén nem. A Reformszárny célja e szakítás intézményesítése és visszafordíthatatlanná tétele.

13./ Visszautasítunk minden olyan törekvést, amely az MSZMP-nek e folyamatban tanúsított "kezdeményező" szerepéért mintegy "cserébe" kívánja az MSZMP hatalmi monopóliumát, vagy annak egy részét az új viszonyok közé átmenteni. A pártvezetés kezdeményező szerepe e folyamatok során jórészt abban merült ki, hogy a kizárólagos befolyása alatt tartott államhatalmi, államigazgatási szervek döntésein keresztül deklarálta meghátrálását a társadalmi szervezetek által kívülről és a vezetésben helyet foglaló radikális reformerek által belülről kifejezett társadalmi nyomás elől.


III./ MILYEN PÁRTOT AKARUNK?

1./ Olyan MSZMP tagjai kívánunk lenni, amely egy demokratikus parlamenti rendszer egyik pártjaként, szabad és tisztességes választásokon szerzett mandátumai számának függvényében kormányoz egyedül, vagy koalícióban, illetve vonul ellenzékbe. Világosnak tűnik, hogy jelenlegi állapotában az MSZMP ilyen szerepre alkalmatlan.

2./ Az MSZMP egyesült párt. Elítéljük az 1948-as, kierőszakolt pártfúziót, mint olyan lépést, amely a szervezeti egységet a munkásmozgalom de facto felszámolásával teremtette meg; de a magyar és nemzetközi munkásmozgalom mindkét nagy szárnya örököseinek valljuk magunkat, és egyaránt vállalni kívánjuk a kommunista és a szociáldemokrata mozgalom értékeit.

3./ Az MSZMP baloldali párt. Nemcsak a munkásmozgalom, hanem az egész nemzetközi, ezen belül az egész európai baloldal részének tartjuk magunkat. Meríteni kívánunk a polgári baloldal liberális, radikális, demokratikus és humanista hagyományaiból. Távlatilag megfontolandónak tartjuk az MSZMP csatlakozását a Szocialista Internacionáléhoz.

4./ Az MSZMP reformpártként indult. Az MDP 1956-os feloszlatása után az MSZMP megalakítására létrehozott hétfőnyi bizottság tagjai (Donáth Ferenc, Kádár János, Kopácsy Sándor, Losonczy Géza, Lukács György, Nagy Imre, Szántó Zoltán) az MDP Kádár vezette mérsékeltebb és Nagy Imre vezette radikálisabb reformszárnyának képviselői voltak. Hatukat 1956. november 4-e után kivégezték, meggyilkolták, bebörtönözték vagy internálták. Az MSZMP-nek ehhez az eredeti reformszelleméhez kívánunk visszatérni.

5./ Az MSZMP marxista párt, amely elismeri a marxizmus különféle értelmezésének a létjogosultságát. Alulról fölfelé, demokratikusan szerveződik. A demokratikus centralizmust, mint szerveződési elvet, elutasítjuk. Fellépünk azért, hogy az MSZMP készülő szervezeti szabályzata:

a/ tegye lehetővé a párton belüli referendumok megrendezését, azaz bármely irányító testület bármely határozatáról a testület, vagy az irányítása alá tartozó párttagok meghatározott részének kívánságára legyen kötelező az érintett párttagok körében szavazást elrendelni, melynek eredménye a testületre nézve kötelező;

b/ a különvélemény fenntartásának passzív joga helyébe állítsa a kisebbségi vélemény többségivé szervezésének aktív jogát;

c./ az érvényes határozatoknak csak a végrehajtását tegye kötelezővé, azok képviseletét ne;

d./ oldja fel a frakciótilalmat;

e./ intézményesítse a párton belüli horizontális struktúrákat.

6./ Az MSZMP politikai párt. Fellépünk minden, a párt tagjaira nézve kötelező ideológiai előírás ellen. Elfogadjuk a marxizmust, mint a párt politikájának alapjául szolgáló filozófiát, de a párthoz tartozás kritériuma csak e politika végrehajtása, illetve a végrehajtásban való részvételre kinyilvánított készség legyen. A vallásos meggyőződést nem tartjuk kizáró oknak.

7./ Az országgyűlési és tanácsi választások területi elven folynak, szemben az MSZMP döntően munkahelyi szerveződésével. Az MSZMP aligha nyerheti meg a következő választásokat, ha azokon politikáját csupán a jelenlegi, jórészt nyugdíjasokból álló körzeti pártszervezetek képviselik. Amellett tehát, hogy az egy munkahelyen dolgozó MSZMP-tagok munkaidőn kívül igényeik és képességeik szerint tarthatnak pártfórumokat, aktívákat, megőrizve ezzel egyfajta szellemi centrumot, az MSZMP mondjon le a munkahely életébe és irányításába való, kiváltságokon, hatósági jogkörök bitorlásán, hatásköri listákon alapuló beavatkozásáról. Ezzel párhuzamosan, döntően a tanácsi és országgyűlési választási körzetekhez igazodva építsen ki ütőképes, területi elvet követő szervezeteket.

8./ Az MSZMP következetesen számolja fel az állami és társadalmi élet irányításában élvezett kiváltságait, akaratát pusztán politikai befolyásával és annak mértékéig juttassa érvényre. Költségvetési támogatásról és költségtérítésről mondjon le. Meglevő vagyonának költségvetési támogatásból származó részét ossza meg a többi párttal, vagy juttassa vissza az állami költségvetésnek.

9./ Nyilvánosan működő pártot akarunk. A pártszervek és szervezetek ülésén megfigyelőként bármely párttag vehessen részt. Az ülésekről készült jegyzőkönyvek teljes terjedelmükben legyenek hozzáférhetőek. A pártsajtó váljék a párttagok és pártszervezetek nyilvános vitafórumává.


IV. A GAZDASÁGRÓL

1./ Az emberi társadalom fejlődésének döntő pontja volt az árutermelés megjelenése. Az ennek meghaladását célzó marxi program megvalósításának a világon sehol sincsenek meg a feltételei. Az árutermelés erőszakos felszámolására irányuló minden eddigi kísérlet nyomorba, éhínségbe, totális diktatúrába és véres terrorba torkollott, összhangban Marxnak a "Német ideológia"-beli figyelmeztetésével, miszerint az ínség talaján létrehozott kommunizmussal csak a nélkülözést lehet általánossá tenni. Haladó gazdaságpolitika egyedüli célja tehát csak az árutermelés fejlesztése és nem elsorvasztása lehet.

2./ Az árutermelés Marx által felállított és mindeddig elméletileg és gyakorlatilag helytállónak bizonyult alaptörvénye az értéktörvény, melynek egyetlen természetes érvényesülési keretét sikerült kialakítani: a piacot. A politikai hatalom célja tehát nem a piac korlátozása kell, hogy legyen, hanem:

a/ a piac működése előtt álló korlátok lebontása;

b./ a piac szabadságának állami eszközökkel történő biztosítása; (monopóliumellenes szabályozás, őrködés a gazdasági verseny tisztasága felett, szektorsemlegesség stb.);

c./ nemzeti érdekeinknek és társadalmi értékeinknek megfelelően a piac nem kívánt hatásainak politikai eszközökkel (adórendszer, vámrendszer, szociálpolitika, a hátrányos helyzet felhalmozódásának megakadályozása stb.) normatív módon való kompenzálása;

d./ közmegegyezés alapján a társadalmi lét azon szféráinak kivonása a piac hatásai alól, ahol annak szabályozó szerepe nem hatékony, vagy társadalmi értékeinket sérti (oktatás, kultúra, tudomány stb.).

3./ Elengedhetetlennek tartjuk a tulajdonreform olyan végrehajtását, amely a gazdaság szereplőit nem csak rövid távú jövedelem-, hanem hosszú távú vagyongyarapodásban is érdekeltté teszi. A piacgazdasággal elkerülhetetlenül megjelenik a magántulajdon, amelynek adminisztratív korlátozása szükségképpen az említett vagyonérdekeltség ellen hatna. A gazdaságpolitikának tehát védenie és támogatnia kell a magántulajdont. A magántulajdont ugyanakkor a piac szabadsága korlátjának tekintjük, hiszen a tulajdont a tulajdonos megbízottja működteti, nem pedig az, aki erre a legnagyobb hatékonysággal volna képes. A jelenlegi, állami tulajdon formáját öltő eltorzult közösségi tulajdon esetében tehát nem elsősorban a reprivatizálást támogatjuk, hanem a tőke-tulajdon és a tőke-funkció szétválasztását, a tulajdon társadalmasítását, a funkció gyakorlására pedig a bevált és a kikísérletezendő formák sokféleségét.

4./ Fellépünk a hazai beruházási politika radikális átrendezéséért. Drasztikusan csökkenteni kell a kitermelőiparba történő állami beruházásokat, ehelyett anyag-, energia- és élőmunka- takarékos technológiák elterjesztését kell támogatni. Célszerűnek látszik az állam minél nagyobb mértékű kivonulása a feldolgozóipari beruházások területéről is, a lakossági, a banktőke, a külföldi működő tőke, stb. egyidejű ösztönzésével párhuzamosan. Az állami beruházásoknak döntően az infrastruktúra (oktatás, kutatás, művelődés, egészségügy, úthálózat, tömegkommunikáció stb.) területére kellene koncentrálódniuk, megteremtve ezzel a gyorsabb ütemű gazdasági fejlődés legfontosabb feltételeit.

5./ A lakossági, a banktőke, valamint a külföldi tőke aktivizálásához nélkülözhetetlen:

a./ a gazdasági élet deregulációja, azaz hogy a gazdálkodókat kevés számú, átlátható, stabil, törvényben rögzített és szektorsemleges szabályozó befolyásolja;

b./ a vállalkozói mozgástér bővítése a vállalkozói nyereségadó és a személyi jövedelemadó jelentős mérséklésével, a jövedelmek központosításának erőteljes csökkentésével és mindenféle rejtett elvonási forma megszüntetésével;

c./ az infláció megfékezése határozott inflációellenes politikával, továbbá azáltal, hogy a kormány kiadásaiban, a vállalkozók termékeik árának emelésében, a dolgozók pedig bérköveteléseikben erős önmérsékletet tanúsítanak.

6./ Követeljük a költségvetés olyan reformját, amely korlátozza és ellenőrizhetővé teszi a kormány költségvetési eszközökkel történő beavatkozását a piacra, továbbá arra kényszeríti, hogy bevételeihez igazítsa a kiadásait, ne pedig előre elhatározott kiadásai fedezésére vegye igénybe az adó- és bankóprést. A költségvetési egyensúlyt a kérdéses megtérülésű beruházások (Bős-Nagymaros, Tengiz, kitermelő és energetikai beruházások) leállításával, a termelői támogatások drasztikus csökkentésével, a honvédelmi kiadások további lefaragásával látjuk helyreállíthatónak.

7./ Tekintettel hazánk alacsony lélekszámára és a hazai tőkehiányra, egy nemzeti keretek között létrejövő piac, csak a monopóliumok piaca lehet. A valóságos piaci versenyhez a magyar gazdaságnak szervesen be kell épülnie a világpiacba, amihez viszont elkerülhetetlen a konvertibilis forint mielőbbi megteremtése. Minthogy a magyar gazdaság a jelenlegi hivatalos árfolyamnál lényegesen drágábban termeli ki a konvertibilis valutát, a forint konvertibilitása szükségképpen együtt jár annak erős leértékelésével. A hazai áruforgalom magas importhányada miatt ez a leértékelés mindenképpen együtt jár egy egyszeri, átlagosan 25-30%-os áremelkedéssel; ezt vállalni kell és egybe kell kötni egy radikális ár- és bérreformmal. A forint ilyen radikális leértékelése ugyanis ismét versenyképessé tenne a világpiacon számos korszerűtlen és a mai viszonyok között eladhatatlan terméket, ami a jelenlegi, elavult gazdasági szerkezetet konzerválná. E hatás mérséklésére tehát a fenti lépésnek egy radikális bérreformmal is együtt kell járnia, amelynek lényege, hogy a munkaerő újratermelésének költségeit (ezen belül is a két legnagyobb megterhelést jelentő tételt: a lakást és a gyermeknevelést) nem az állami redisztribúció útján fedezik, hanem a munkáltatóra hárítják.

8./ A nemzetközi gazdasági integráció természetes keretéül Európában a Közös Piac kínálkozik, ehhez való csatlakozásunk viszont belátható időn belül gazdasági és politikai okokból egyaránt irreális. A jelenlegi formájában működő KGST viszont számunkra több kárt jelent, mint hasznot, míg annak gyökeres átalakítására tett javaslataink más tagországok ellenállásán buknak meg. Célszerűnek látszik ezért egy olyan közép-európai gazdasági integráció megteremtését kezdeményezni, amelyben a radikális gazdasági reformokban érdekelt országok vennének részt.

9./ Megítélésünk szerint a munkanélküliség megjelenése a modernizáció és a struktúra váltás elkerülhetetlen velejárója. A feladat tehát nem a munkanélküliség kialakulásának megakadályozása, hanem humánus, a társadalmi szolidaritás elvének megfelelő kezelése, amely egyúttal a munkaerő szükséges szerkezeti átalakulását is segíti, nem pedig gátolja. Ehhez komplex és differenciált gyakorlat kialakítása szükséges, amelynek elemei lehetnek:

a./ intézményes segítségnyújtás új, a képzettségnek megfelelő munkahely keresésében, a munkahelyváltáshoz esetleg szükségessé váló lakóhelyváltásban;

b./ kiterjedt és hatékony át- és továbbképzési programok;

c./ közhasznú, nagy élőmunka- és alacsony importráfordítást igénylő beruházások megindítása a munkájukat elvesztett, alacsony szakképzettségű dolgozók számára (pl.: útépítés, útkarbantartás, csatornázás stb.);

d./ egyszeri, viszonylag nagy összegű végkielégítés, melynek birtokában az állását vesztett dolgozó valamilyen vállalkozásba foghat. A munkanélküliség szociálpolitikai kezelését csak az ilyen, a munkájukat elvesztettek újbóli munkába állását célzó erőfeszítések mellett, és nem helyett támogatjuk.

10./ Világosan ki kell mondani, hogy a gazdaság szükséges szerkezeti átalakulása további, nehezen elviselhető terheket fog a lakosságra róni. E modernizáció elsődleges haszonélvezői bizonyos középrétegek: az alkotó értelmiség, a kvalifikált szakmunkások és a bármely téren vállalkozók lesznek; egyúttal tehát e rétegek szolgálhatnak e politika társadalmi bázisául. Ezen túlmenően, a társadalmi szolidaritás és a humanizmus elve megköveteli, hogy a képződő jövedelemtöbbletből a társadalom legelesettebb rétegeinek helyzetén javítson a szociálpolitika. A társadalom más csoportjainak viszont helyzetük további romlásával kell szembenézniük, javulásra csak a gazdaság jövedelemtermelő képességének erőteljes növekedése nyomán számíthatnak.

11./ Azt is világosan kell látni, hogy a közép-európai társadalomfejlődés sajátosságai folytán hazánkban a fent említett középrétegek távolról sem elég erősek ahhoz, hogy a hatalom kizárólag rájuk támaszkodva, az átalakulás terheit viselő rétegek érdekeit háttérbe szorítva tehetné meg ezt a fájdalmas, de elkerülhetetlen lépést.

A további súlyos áldozatok meghozatalát csak egy olyan kormány remélheti, amely a terheket viselő rétegek bizalmát is élvezi. Mielőbb ki kell munkálni a társadalom és a hatalom közötti kiegyezést, amelyben világossá válik, ki milyen áldozatot vállal, mit és mikor kap ezért cserébe, és amely megegyezés végrehajtása a kormányzattól bármikor számon kérhető.


V. A BÉKÉS ÁTMENET LEHETŐSÉGE

1./ Az említett kiegyezés előtt álló legfőbb akadály, hogy nincsenek, és rövid időn belül nem is alakíthatóak ki a társadalom és a hatalom közötti párbeszéd lebonyolítására szolgáló intézmények. Másfelől, minthogy a sztálini politikai rendszer és az MSZMP ehhez kötődő politikája történelmi vereséget szenvedett, a párt valóban érvényes társadalmi felhatalmazás nélkül birtokolja a hatalmi kulcspozíciókat, ám az alternatív szervezetek sem rendelkeznek felhatalmazással ahhoz, hogy a társadalom nevében folytassanak párbeszédet a hatalommal. Ezen a helyzeten egy előrehozott választás sem változtatna: az MSZMP számára tisztességtelen előnyt jelentene közismert és a társadalom különböző rétegeiben népszerű politikusainak nagy száma, kiépített szervezete és hatalmas anyagi lehetőségei, de nehezen elviselhető tehertételt jelentene az elmúlt 40 (és különösen a legutóbbi 15) év politikája, miközben kiérlelt programmal sem a párt, sem az alternatív szervezetek nem rendelkeznek. Ilyen körülmények között egy választás eredménye teljesen kiszámíthatatlan lenne és nem a társadalom akaratát, hanem pillanatnyi hangulatát tükrözné. Első lépésként tehát az MSZMP és az alternatív szervezetek kiegyezését kell létrehozni a gazdaság működőképességének fenntartása és a társadalmi párbeszéd intézményeinek kimunkálása céljából.

2./ Egy ilyen - minimális célt kitűző - kiegyezésben az alternatív szervezetek érdekeltek, minthogy a gazdasági helyzet további romlása, vagy az ország kormányozhatatlanná válása az "erős kéz politikájának", azaz egy rendpárti fegyveres diktatúrának a rémét idézi fel. Bonyolultabb a helyzet az MSZMP-n belül. A reformerőknek ugyanez okból szintén érdekük egy ilyen kiegyezés, míg az említett "megoldástól" egyáltalán nem idegenkedő konzervatív szárnynak nem. A döntés tehát a - Bihari által "új rendpárti"-nak nevezett - centrum kezében van, amely világosan látja a gyökeres gazdasági átalakulás szükségességét, ám a politikai intézményrendszer reformjának ehhez szükséges minimumát is csak szükséges rossznak tekinti. A reformerők és a centrum döntő többsége közötti szövetség objektív alapja lehet viszont az a tény, hogy a gazdasági reformnak a katonai diktatúra eszközeivel megkísérelt bevezetése Lengyelországban is megbukott a társadalom ellenállásán, továbbá, hogy a nemzetközi politikai köröknek egy konzervatív fordulat feletti, gazdasági nyomás formájában kifejezett rosszallását a rendkívül sebezhető magyar gazdaság aligha állná ki. A lehető legrövidebb időn belül szükségesnek tartjuk tehát a centrum és a reformszárny közötti szövetségnek ezen az alapon történő megkötését, a konzervatív szárny elszigetelését, szerencsés esetben az MSZMP-ről történő leválását. Minderre egy rendkívüli pártkongresszus összehívását látjuk a legalkalmasabb keretnek.

3./ Egy másik dilemma az alkotmányozás problémája. Egyetértünk a Szabad Demokraták Szövetségének azzal az álláspontjával, hogy egy, a társadalmi kiegyezés előtt megszülető alkotmány szükségképpen csak oktrojált alkotmány lehet. Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy egy, a jelenlegi szabályozási koncepció alapján álló új alkotmány törvénybe iktatása, ha nem is garancia egy fegyveres diktatúra ellen (egy alkotmányt bármikor fel lehet függeszteni), legalábbis megnehezítené, hogy a konzervatív fordulat hívei "a törvényes rend védelmében" lépjenek fel. A dilemma feloldását ismét az átmenetiségben látjuk: az új alkotmány ideiglenes, a politikai fordulat végrehajtása és az intézményesítés idejére szóló alkotmány legyen; egy ezt követően összeülő Alkotmányozó Nemzetgyűlés fogadja majd el Magyarország hosszabb időre szóló alkotmányát.

4./ Az említett kiegyezés alkalmas fórumának tekintjük az Új Márciusi Front által javasolt Országos Nemzeti Bizottságot. Fontosnak tartjuk, hogy ez a fórum mielőbb összeüljön, továbbá, hogy az MSZMP jelentse ki: az ott létrejött megállapodásokat magára nézve kötelezőnek tekinti, és szükség esetén az Országgyűlésben élvezett számbeli többségét is érvényesíti azok törvényerőre emelése érdekében.

5./ Fontosnak tartjuk az 1990-ig érvényes mandátummal rendelkező Országgyűlés összetételének megújítását. Ennek érdekében:

a./ az Országgyűlés módosítsa a választási törvényt: törölje el a pótképviselői intézményt, törölje el azt a passzust, amely szerint a jelölteknek el kell fogadniuk a HNF programját, és emelje fel az országos listán megválasztható képviselők számát ötvenre;

b./ a képviselői visszahívások, lemondások, stb. nyomán megüresedett parlamenti helyeket időközi választások útján töltsék be; ezeken az MSZMP ne indítson jelöltet;

c./ a HNF OT tegyen javaslatot a magukat lejáratott, országos listán megválasztott képviselők visszahívására;

d./ az országos listán így keletkező szabad helyekre a HNF OT javaslata alapján az Országgyűlés hívja be az új pártok, alternatív politikai szervezetek prominens képviselőit.

6./ A békés átmenet biztosítására mielőbb célszerűnek látjuk megválasztani az ország köztársasági elnökét. Olyan személyt kell e posztra megválasztani, aki mindkét fél számára elfogadható és akit személyes tekintélye alkalmassá tesz a közvetítő szerepre. Az elnököt az Országos Nemzeti Bizottság jelölje és népszavazáson válaszszák meg. Kellően széles jog- és hatáskörről kell számára gondoskodni, hogy a megállapodások végrehajtásának biztosításához szükséges hatalmi eszközökkel rendelkezzék.

7./ Az 1990-ben esedékes országgyűlési választásokat olyan, egyszeri alkalomra szóló választási törvény alapján kell megtartani, amely mind az MSZMP-t, mind az alternatív politikai szervezeteket megóvja egy súlyos választási vereségtől. Az e választások nyomán összeülő Országgyűlés feladata a gazdasági és politikai fordulat kiteljesítése és intézményesítése. Ennek végrehajtására az ilyen fordulatban érdekelt politikai erők képviselőiből álló koalíciós kormány alakuljon.

8./ A fordulat betetőzése után az Országgyűlés - feladatát elvégezvén - oszlassa fel magát és adja át a helyét egy, a pártok és jelöltek nyílt versenyében megválasztott Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek. Az új alkotmány elfogadása után a köztársasági elnök és az Alkotmánybíróság tagjai mondjanak le."

* * *

Az előzőekben már elmondtam, hogyan nyerte el ezt a végleges formáját az itt közölt platformunk; ott megígértem, hogy az átdolgozás legfontosabb változtatásait jelezni fogom, ezek közül néhányat be is mutatok. (Természetesen az lenne az igazán meggyőző demonstrálása a változtatásoknak, ha a Szabó Zoltán által készített anyagot is ide mellékelném.)

Stiláris és lényeges tartalmi változás mindjárt az első részben történt. Ennek igazolására - és egy kicsit annak jellemzésére, hogy a háromtagú bizottság hogyan bánt szuverén módon az eredeti anyaggal - hozom Szabó Zoltán által fogalmazott egész első részt, így az olvasó össze tudja hasonlítani a két anyagot, s láthatja a változást. Íme:

"I. NYILATKOZAT

1./ Alulírottak 1989...megalakítottuk az MSZMP Reformszárnyát.

2./ A Reformszárny az MSZMP érvényes szervezeti szabályzatának tiszteletben tartásával, a KB által kinyilvánított platformszabadság lehetőségeivel élve működik.

3./ A Reformszárny célja, hogy egy minimális politikai platform köré tömörítve az MSZMP-nek a radikális gazdasági-társadalmi-politikai reformok mellett leginkább elkötelezett tagjait, vitában kimunkált állásfoglalásait nyilvánosságra hozva befolyásolja az állami és párttestületek döntéseit, továbbá közvetítő, egyeztető szerepet lásson el az MSZMP és az alternatív mozgalmak között.

4./ A Reformszárny munkájában az MSZMP minden tagja részt vehet, aki a jelen platformhoz csatlakozik.

5./ Szolidárisak vagyunk a levitézlett pártvezetés egyik utolsó akciójaként az MSZMP soraiból 1988 elején kizárt négy elvtársunkkal: Bihari Mihállyal, Bíró Zoltánnal, Király Zoltánnal és Lengyel Lászlóval. Noha párttagságuk formálisan megszűnt, szívesen látjuk őket, ha a Reformszárny tevékenységében részt kívánnak venni.

6./ Ugyanígy szolidaritást vállalunk azokkal az elvtársainkkal, akiket a Reformszárny tevékenységében való részvétel megtorlásául esetleg a továbbiakban zárnak ki a pártból.

7./ A Reformszárny lakóhelyi, területi elven szerveződik. Állásfoglalásait többségi szavazással hozza, tagjaira nézve kötelező határozatot nem hoz.

8./ A Reformszárny működésének anyagi alapjául tagjainak és szimpatizánsainak önkéntes adományai, továbbá az MSZMP különböző szervei és szervezetei által nyújtandó esetleges segítség szolgál."[20]

Nem állítom, hogy a Szabó Zoltán által készített anyag minden része ily mértékű tartalmi és szerkezetbeli változáson esett át, hisz e között az anyag között és a hármunk által véglegesített között elvi-, szerkezetbeli különbségek vannak, így pl. míg az eredeti fogalmazás bejelentette a reformszárny megalakulását, addig a véglegesített csak felhívást tartalmaz a reformszárny megalakítására; továbbá az eredeti I. részben lévő egyes problémák a későbbiek során máshová kerültek át stb., de a stiláris megfogalmazást és a szerkesztést illetően ehhez hasonló problémákba gyakran ütköztünk a platform véglegesítése során.

Az I. részen kívül a legfontosabb elvi jellegű változtatások az eredeti Szabó-anyagban a következők voltak:

- a III. Milyen pártot akarunk? 5. pontjában a következők voltak:

"5. Az MSZMP leninista párt. A párt szerveződésére nézve elfogadjuk a demokratikus centralizmus lenini elvét, de elutasítjuk annak sztálinista gyakorlatát (...)" (6. old.) Az átdolgozás elutasította azt, hogy az MSZMP leninista párt; e helyett a pártot marxistaként definiáltuk, továbbá a demokratikus centralizmus minden formáját elvetettük.

E változtatásokat a szöveg több helyén érvényesítettük.

- a IV. A gazdaságról c. rész 8. pontját - amely a nemzetközi gazdasági integrációval foglalkozik - jelentősen átalakítottuk: alapvetően megváltoztattuk a közép-európai gazdasági integráció megteremtésével kapcsolatos gondolatot (pl. mint irreális elképzelést elutasítottuk azt, hogy Ausztriát, Finnországot, Svédországot bevonják e gazdasági integrációba).

- az V. A békés átmenet lehetősége c. rész 5. b. pontját úgy változtattuk meg, hogy az időközi választásokon az MSZMP ne indítson jelölteket, hogy e megüresedett helyekre biztosan ellenzéki képviselők kerülhessenek.

E változtatásokkal együtt is - melyek közül az I. rész átfogalmazása, a III. rész 5. pontjának és a belőle következőknek a megváltoztatása, valamint az anyag stiláris átfésülése és ezzel pontosítása voltak a legjelentősebb változtatások - a platform szerzője vitathatatlanul Szabó Zoltán.

* * *

Korai volna platformunkat már itt, a Kör tevékenységének megindulásakor értékelni, jelentőségét méltatni. Platformunk igazi szerepe-értéke a Budapesti Reformkör tevékenysége során fog majd kibontakozni, és e folyamatban lehet majd tényleges jelentőségét megállapítani. Ennek előrebocsátása mellett is néhány előzetes megjegyzést szükséges tennem platformunkkal kapcsolatban.

Először is arra utalnék, hogy platformunkat bele kell helyezni az akkori - rendkívül gyorsan változó - politikai helyzetbe, amelyet ebben az időszakban három fő törekvés határozott meg: a pártvezetés Grósz-féle centruma, a párt reformerői és az ellenzék.

Az MSZMP vezetése eljutott ugyan a politikai pluralizmus elfogadásához, de úgy vélekedett, hogy a többpártrendszerhez való átmenetet egy 5-6 éves átmeneti periódussal kell előkészíteni. Ennek az előkészítésnek lett volna része a párt új helyzetre való felkészítése is, amelynek egyik központi eleme a párt új szervezeti szabályzatának az elfogadása volt. Ennek keretében 1989. március 10-én jelent meg a Szervezeti Szabályzat új szövegének tervezetét előkészítő munkabizottság javaslata a platformszabadságról. Kétségtelen, hogy a javasolt anyagban foglaltak jelentős változásokat, fontos előrelépést jelentettek a párton belüli szervezeti-viszonyok előző állapotához képest, de - rejtett-tompított, többféleképpen értelmezhető formában - továbbra is védelmezte a demokratikus centralizmus elvét. Miközben a kisebbségi vélemények fennmaradását valamilyen formában biztosítani szándékozott, annak az aggályának adott hangot, hogy a platformszabadság magában hordozza a frakciók kialakulásának a lehetőségét is, amelyet határozottan elutasított. E frakciós tevékenység lényegét "a platformszabadsággal - mint joggal - való visszaélésnek" minősítette, ezzel magát a platformszabadságot is megkérdőjelezte, illetve a párt vezető-szerveinek értelmezésétől tette függővé.

Láttuk, hogy a Budapesti Reformkör platformja a párton belüli frakciószabadság biztosításának az álláspontján állt (III./5. d. pont), ezért nem volt véletlen, hogy platformunk első megfogalmazásában (I./6. pont) szolidaritást szándékoztunk vállalni azon elvtársainkkal, akiket a reformszárny tevékenységében való részvételükért zárnának ki a pártból. (Végül is e passzust azért hagytuk ki a platformból, hogy ne adjunk "tanácsokat" a pártvezetésnek.)

Az MSZMP-ben lévő reformerők elképzeléseit-törekvéseit a jövőt illetően a realitásokkal való számolni nem-tudás jellemezte. A pártvezetésben lévő reformerek (Nyers Rezső, Pozsgay Imre), ha nem is számítottak 5-6 éves átmeneti időszakra, azt gondolták, hogy egy esetleges választás esetén a párt megszerzi a szavazatok 30-45%-át. Igaz, ez az optimizmus az idő múlásával rohamosan csökkent, de teljesen nem szűnt meg; csak ezzel tudom magyarázni, hogy a Pozsgay-bizottság által kidolgozott új pártprogram a demokratikus szocializmus megvalósítását tűzte ki célul és a kapitalizmus alternatívájával nem számolt.

A párton belüli reformértelmiség tudatállapota sem volt realistább. 1989 tavaszán, egy értelmiségről szóló tudományos tanácskozáson, Gombár Csaba az értelmiséggel, az általuk megfogalmazott politikai alternatívákkal kapcsolatban azt mondta, hogy a nagy szakmai megoszláson kívül "nem található más, mint amit habarék pártnak, vagy kupaktanácsnak lehet nevezni. Nem sokkal több ennél (... alternatíváik) bizony néha zavarosak és nagyon sokszor semmitmondóak is. De alapvető fontosságuk és lényeges minőségük politikai szempontból az, hogy egy participatív folyamat során jönnek létre."[21]

Úgy vélem, hogy a Budapesti Reformkör platformja, majd a később bemutatásra kerülő tevékenysége igazolja, hogy a párton belül voltak olyan értelmiségiek is, akik nem "kupaktanács" szerepet töltöttek be, hogy Körünk nem "habarék párt" volt. Ha igaza volt Gombár Csabának az értelmiség egészének a megítélését illetően - úgy gondolom, hogy igaza volt -, akkor ez még jelentőségteljesebbé teszi platformunkat, a Körbe tömörült értelmiségiek tevékenységét. A Budapesti Reformkör kapcsán Gombár "participációval" kapcsolatos megállapítása különösen fontos: a reformkör tagjai a platformban kifejtetteket a mindennapos politikai harc részeként élték meg és készek voltak tenni-cselekedni azokért az értékekért, amelyek a platformban megfogalmazást nyertek.

Platformunk az MSZMP vezetésének Grósz-féle reformkommunista centrumával szembehelyezkedő ellenzéki frakciónak a platformja volt; a platform egyik fő célja az MSZMP-n belül a reformszárny létrehozása volt, melynek segítségével szándékoztunk a párton belül többségivé válni és ezáltal elfoglalni a pártot; elutasítottuk az 5-6 éves átmenetre vonatkozó, a hatalmat mindenáron megtartani akaró törekvésüket, és tisztességes, szabad választások eredményeként létrejövő, többpártrendszerű parlamentáris demokráciát akartunk. A békés átmenet érdekében szorgalmaztuk az ellenzékkel való korrekt, gyors tárgyalásokat és a velük való megegyezést, ennek során egy ideiglenes, átmeneti alkotmány elfogadását, melyet majd az Alkotmányozó Nemzetgyűlés jogállami forradalmat befejező új és végleges Alkotmánya váltana fel.

Platformunkban nem köteleztük el magunkat a demokratikus szocializmus mellett; az ország súlyos társadalmi, gazdasági, politikai válságából való kiutat a piac által szabályozott, a magántulajdon jelentős-meghatározó szerepén alapuló, szociális piacgazdaságot célkitűző és ennek jogi-politikai feltételeit biztosító, parlamentáris demokráciában láttuk.

Ezekkel a törekvéseinkkel kimondatlanul is egy jövendő szociáldemokrata párt körvonalait vázoltuk fel.

A Szabad Demokraták Szövetsége ezen időszakban elfogadott programjához képest a Budapesti Reformkör platformja kimondottan nem beszél rendszerváltásról (bár az Alkotmányozó Nemzetgyűlés megválasztása szükségességének a kimondásával ezt is elfogadja), valamint a békés átmenet következtében létrejövő polgári társadalomról, de a platform az ország válságával kapcsolatos diagnózisában és e válság megoldásával kapcsolatos javaslataiban kimondatlanul is a rendszerváltás lehetőségének a tudomásulvételéből indul ki. Ezért ez a platform Magyarország várható jövőjét és az ebből a helyzetből fakadó feladatokat illetően sokkal közelebb állt a Szabad Demokraták Szövetsége szociál-liberális szárnyának az elképzeléseihez, mint a reformköri mozgalomban lévő többségi irányzathoz, amelyet reformszocialista irányzatnak nevezhetek.

A fentiek alapján állítom azt, hogy a Budapesti Reformkör platformja lényegi tartalmát illetően szociáldemokrata irányzatosságú platform volt, amely a Kör későbbi tevékenysége, a platform általános tételeinek konkretizálása során mind nyilvánvalóbbá és egyértelműbbé vált.[22]

* * *

Mielőtt platformunk teljes terjedelemben megjelent volna, 1989. április 7-én átadtuk az Országos Sajtószolgálatnak a platform I. Felhívás c. részét. Másnap, április 8-án a Magyar Nemzet közölte azt.

Platformunk először pontosan és teljes terjedelemben, kb. 300 stencilezett példányban, az 1989. április 15-én Kecskeméten megrendezett, "Reform-műhely" tanácskozás alkalmából szervezett, az MSZMP reformkörök képviselőinek első találkozójára készített válogatás keretében jelent meg.[23]

A Magyar Hírlap 1989. április 12-i számában interjú jelent meg Szabó Zoltánnal, aki részletesen ismertette a platformot, hosszú részeket szó szerint idézve a szövegből. E napon ülésezett az MSZMP KB, amelyen Grósz Károly - a Magyar Hírlapban megjelentekre hivatkozva - támadást intézett platformunk ellen.

A Népszabadság 1989. május 17-i száma, az anyag terjedelmét - Szántó György közreműködésével - kb. felére csökkentve, közölt részleteket a platformból.

Platformunk nyomtatott formában, teljes terjedelemben, pontos szöveghűséggel mindeddig egyszer jelent meg, egy ma már nehezen hozzáférhető sajtótermékben, a Délmagyarország Platform címen megjelenő különkiadásában, 1989. május 20-án. A különkiadás az MSZMP reformköreinek első országos, Szegeden 1989. május 20-án tartott tanácskozása alkalmából jelent meg, és a reformköri mozgalom más dokumentumait is publikálta. A mi platformunkat, a Tervezet az MSZMP reformszárnyának platformjára, vitaanyagként jelentették meg, közölve a dunaújvárosi és a szentesi reformkörök kiegészítéseit is tervezetünkhöz.

Azt a tényt, hogy a szegedi Délmagyarország különkiadása volt mindeddig az egyetlen orgánum, amely nyomtatott formában korrektül közölte platformunkat, azért is kell hangsúlyoznom, mert 1999 őszén megjelent egy dokumentum kötet, amely a Rendszerváltók a baloldalon Reformerek és reformkörök 1988-1989 címet viseli és "közli" a mi platformunkat is. Ez a közlés azonban meghamisítása és megcsonkítása platformunknak.

Kezdeném azzal: nagy talány, hogy a kötet szerkesztői hogyan tettek szert a Budapesti Reformkör platformja I. Felhívás c. része helyett a következő szövegre; íme a szöveg:

"I. ÁLLÁSFOGLALÁS

1. Alulírottak megalakítjuk az MSZMP Reformszárnyát.

2. A Reformszárny célja az MSZMP megújítása, az országot gyötrő társadalmi-gazdasági válságból kivezető békés út keresésének, a demokratikus többpártrendszerre való áttérés elősegítésének és a mielőbbi gazdasági fellendülés előmozdításának érdekében. Közös munkára hívjuk az MSZMP azon tagjait, akik tettekben is hívei a radikális társadalmi-gazdasági-politikai reformoknak. Nyilvános állásfoglalásainkkal hatni kívánunk az állami testületek és a különböző pártok, szervezetek tevékenységére, beleértve az MSZMP vezető testületeit is. Konstruktív párbeszédre törekszünk minden, az erőszakot elutasító szerveződéssel.

3. A Reformszárny az MSZMP-n belül, a platformszabadság lehetőségeivel élve működik; munkájában a párt minden tagja részt vehet, aki jelen platformot elfogadja.

4. Szolidárisak vagyunk az MSZMP-ből 1988 elején kizárt négy elvtársunkkal: Bihari Mihállyal, Bíró Zoltánnal, Király Zoltánnal és Lengyel Lászlóval. A Reformszárny várja őket soraiba.

5. A Reformszárny elsősorban lakóhely szerint szerveződik. Állásfoglalásait többségi szavazással hozza."[24]

Ez az itt idézett műremek nem azonos sem a Szabó Zoltán által írott eredeti megfogalmazással, sem a Budapesti Reformkör által 1989. április 5-én elfogadott és ma már négy helyen is hozzáférhető autentikus változattal. (A három helyet fentebb már bemutattam; a negyedik hely - és ez is a rejtély része -: a fentebb idézett műremek után néhány oldallal később, ugyane kötetben a helyes szöveg is megtalálható.[25])

A szerkesztők - Ágh Attila, Géczi József, Sipos József - további "alkotótevékenységgel" is hozzájárultak platformunk kiheréléséhez: nem tartották fontosnak közölni, hogy ez a Budapesti Reformkör elfogadott platformja; e helyett azt írták csak, hogy "Az MSZMP Reformszárnyának platformja. (Tervezet)" Továbbá platformunk IV. A gazdaságról c. részét - amely az egyik legfontosabb része volt a platformnak - egyszerűen elhagyták.

Tették ezt olyan helyzetben, hogy a reformköri mozgalomban ez a platform volt az első és igazán jelentős platform. (A későbbiek során ezt igazolni is fogom, amikor a reformköri mozgalom néhány platformjával majd összehasonlítom.) Olyan körülmények között csonkították meg platformunkat, amikor Ágh Attila és Géczi József nem dokumentum értékű írásaival tömték meg a kötetet, de a reformköri mozgalom egyik legfontosabb dokumentumát nem voltak képesek, a tudományos etika elemi normáit figyelembe véve korrektül, autentikusan közölni.

Az itt előadott eset is mutatja, mi több indokolja és igazolja, hogy kötetemben a Budapesti Reformkörrel kapcsolatos összes anyagot-dokumentumot kénytelen vagyok közölni, mert a Körrel kapcsolatos hamisításokkal szemben csak így tudok valamelyest védekezni.


A Grósz-féle pártvezetés és platformunk

A Grósz-féle pártvezetés platformunkra rendkívül gyorsan, elutasítóan reagált. Az MSZMP KB 1989. április 12-i ülésén Grósz Károly a párt helyzetéről tartott referátumában foglalkozott a reformköri mozgalommal is. Elmondta, hogy a pártban teret nyer az anarchia és gyengül a fegyelem, és az általa megemlített több bizonyíték közül "a reformkluboknak torzult vonásait" hozta fel példaként. Kijelentette: "Azt tapasztaljuk, hogy szervezeti szövetségeket hoznak létre, vertikálisan is és horizontálisan is, különböző követeléseket egységesítenek, aminek semmi köze a platformszabadsághoz és a különböző szervezeti áramlatok párton belüli jelenlétéhez. Ez már a kommunista mozgalom szervezeti szétesésével lehet egyenlő, ha tovább hagyjuk ezt, az ilyen típusú szerveződést."[26] Grósz elmondta, hogy ez a reformköri mozgalom egészére ma még nem jellemző, de hogy fennáll ez a veszély, arra bizonyítékként platformunkat hozta fel példaként.

Grósz előadói beszéde - platformunkkal kapcsolatban - tartalmazott egy zavaró-ködösítő mozzanatot: nem választotta szét a Magyar Hírlap aznapi számában megjelent Szabó Zoltán nyilatkozatot a Kecskeméten 300 példányban, stencilen megjelentetett platformunktól. A két megnyilvánulásról, mint egy egységes cselekedetről szólt, amelynek lehetséges célja, hogy a kecskeméti tanácskozást "...a szervezők tiszta szándékától eltérően, vagy azt kihasználva, egy politikai zászlóbontásra, más szóval megítélésem szerint - ez egyéni véleményem -, esetleg pártszakadásra kívánják felhasználni."[27] Majd a következőképpen folytatta: "Egész tegnap estig úgy tudtuk, hogy ez hamis suttogás, hiszen mostanában rémhírekkel és részinformációkkal bőségesen el vagyunk látva. A Magyar Hírlap mai száma azonban egyértelműen bizonyítja, hogy itt egy kész, kidolgozott platform van, amely "A Magyar Szocialista Munkáspárt reformszárnyának platformja" címet viseli. Ez egyébként a tegnapi nap folyamán a több mint 300 résztvevő számára stencilezett anyagban kiosztásra került."[28] Grósz fantáziálásában a lapokat összekeverte: a Magyar Hírlapban Szabó Zoltán nyilatkozatát "Vitára bocsátott platform" címen közölték; a kecskeméti stencilezett anyagnak a címe pedig, "Tervezet az MSZMP Reformszárnyának platformjára (A budapesti I. sz. reformkör vitaanyaga)" volt.

Grósz ezek után ismertette, hogy mi van a platformban; idéznem kell ezt a részt, hogy lássuk kifogásait: a platform "Világosan kifejti több pontban, mindenekelőtt az október 23.-val kapcsolatos megítélését, elutasítva a februári állásfoglalásunkat, mert szó szerint azt mondja: "mindezt összefoglalva, az események egyszavas minősítésére a népfelkelés kifejezést alkalmasnak tartjuk." Ilyen mondatok vannak benne: "Elítéljük a november 4-ét követő véres megtorlást és leszámolást. Kétségtelen, hogy a Kádár-Münnich kormányzatra rendkívül erős nyomás nehezedett ez irányban, mind külföldi szövetségesei, mind pedig a belföldi konzervatív és revansra váró erők részéről, ezt azonban nem tartjuk mentségnek. Kifejezzük azt a meggyőződésünket, hogy a Nagy Imre-per koncepciós per, célját tekintve pedig politikai gyilkosság volt. Visszautasítunk minden olyan törekvést, amely az MSZMP-nek e folyamatban a jelenlegiekben tanúsított "kezdeményező" szerepét - tehát azt, hogy ez a párt kezdeményező, azt megkérdőjelezi, - mint egy cserébe kívánja az MSZMP hatalmi monopóliumát visszaállítani, és az új viszonyokra átmenteni." Kimondja, hogy a jelenlegi MSZMP a mostani állapotában a kibontakozás vezetésére alkalmatlan. Kimondja, hogy elítéli az 1948-as kierőszakolt pártfúziót, mint olyan lépést, amely a szervezeti egységet a munkásmozgalom de facto felszámolásával teremtette meg. Javasolja, hogy távlatilag csatlakozzunk a Szocialista Internacionáléhoz. Visszautal, hogy az MSZMP reformpártként indult 1956-ban, de az akkor megválasztott vezetőségből Donáth Ferenc, Kádár János, Kopácsy, Losonczy, Lukács, Nagy Imre, Szántó Zoltán közül Kádár János kivételével mindenkit kivégeztek (sic!). Az MSZMP-nek ehhez a reformszelleméhez kell visszatérnie. Megfogalmazza a szervezeti elképzelést is: a demokratikus centralizmust mint szerveződési elvet elutasítjuk, fellépünk ezért: az MSZMP készülő szervezeti szabályzatában az érvényes határozatokat csak a végrehajtás tegye kötelezővé (sic!), azok képviseletét ne, oldja fel a frakciótilalmat, intézményesítse a párton belüli horizontális struktúrákat. Mondjon le a munkahelyi szerepéről és így tovább, (és így tovább. Nem olvasom, el lehet olvasni.)"[29]

Platformunk bűnlajstroma a platform I., II., III. fejezeteire terjed csak ki; úgy látszik Grósz Károlynak az előző nap nem volt elég ideje, hogy végigolvassa platformunkat. E sietségre utalnak az idézetben található zavarosságok is. Továbbá az is, hogy Grósz platformunk megszületését és publikussá válását a pártszakadás beharangozásának reális lehetőségeként értékeli. Grósz Károly platformunkat a reformköri mozgalom platformjának tekintette, ezért sérelmezte, hogy az miért a Kormány lapjában jelent meg; ez is erősítette azon gyanúját, hogy a platform a pártszakadás előkészítésének része.

Grósz itt bemutatott magatartása, platformunkkal szembeni kifogása egyértelműen bizonyítja, hogy a Budapesti Reformkör megszületése pillanatától kezdve szemben állt az MSZMP Grósz-féle vezetésével.

A KB ülés vitájában többen hozzászóltak a Grósz által mondottakhoz. E hozzászólók közül - érintettsége folytán - mindenekelőtt Pozsgay Imre véleményét kell bemutatnom. Elmondta, hogy a platform megjelenése - amelyet a Magyar Hírlapban csak itt az ülésen olvasott - és a kecskeméti tanácskozás csak véletlen egybeesés, a kettőnek nincs semmi köze egymáshoz: "Ennek az összejövetelnek nincs platformja, egyik előadója én vagyok. Semmiféle dokumentum vagy platformtervezet ez ügyben nem került nyilvánosságra, ugyanakkor ezen a tanácskozáson érthetően - mert ez a mozgalom elindult - nem a tanácskozás okán, hanem látjuk a sajtóból már néhány hete, hónapja, reflektálni kell a reformkörök és reformklubok jelenlétére, problémáira is, de megismétlem, nem egy előzetes platform alapján, hanem az ottani vita szerint."[30]

Nehezen tudom elképzelni, hogy a kecskeméti reformköri tanácskozás szervezői, közvetlenül vagy közvetve, nem informálták volna Pozsgay Imrét platformunk stencilezett kiadásáról. Pozsgay Imre a KB ülésen azonban nemcsak a platform létezéséről nem tudott, hanem azt is állította, hogy a kecskeméti tanácskozás a reformköri mozgalom problémáira "nem egy előzetes platform alapján, hanem az ottani vita szerint" fog reflektálni; ezzel nyugtatta Grósz Károlyt és vele aggódó támogatóit. Grósz Károly azon fantáziálására, hogy platformunk a pártszakadás zászlaja lesz Kecskeméten, Pozsgay kijelentette: "...én magam személy szerint nemcsak e párt szempontjából, hanem az ország jövője szempontjából is nagyon veszélyesnek és nagy vereségnek tartanám, ha az MSZMP nemhogy szétválna, hanem szétesne."[31] Pozsgay Imrének ez a vallomása végképp meg kellett hogy nyugtassa Grósz Károlyt és csapatát: platformunk nem fog Kecskeméten pártszakadást provokálni.

Grósz a jövőt illetően tovább aggodalmaskodott. Sarlós István hozzászólásában értetlenkedésének adott hangot, hogy Grósz Károly a Magyar Hírlapban megjelent cikket, a kecskeméti tanácskozást, Pozsgay Imrét, "...meg a szétosztott vagy nem tudom hol körözött felhívás"-t összekapcsolta és ezek alapján felvetette a pártszakadás lehetőségét. Grósz vita-összefoglalójában - hallgatólagosan tudomásul vette Pozsgay Imre magyarázatát - a téma kapcsán egyedül Sarlós István hozzászólására reagált: "Én azt mondom, ha a reformkörök szervezeti rendszerré állnak össze a pártban, a párt szervezetileg kettészakadt; én ezt mondom változatlanul. Engem erről még senki nem győzött meg, hogy ebben nekem nincs igazam."[32]


III./ A kecskeméti "Reform-műhely" tanácskozás és a reformköri mozgalom.
(Kecskemét, 1989. április 15.)

Az előzőekben már láttuk, hogy az április 12-i KB ülésen Grósz Károly a pártszakadás lehetőségének felvázolásával hogyan kötötte össze a kecskeméti tanácskozást platformunkkal. Grósz vita-összefoglalója azt mutatta, hogy Pozsgay felszólalása megnyugtatta őket; valójában azonban nem ez történt. Jassó Mihály - a KB ülés után - a Mai Nap-nak adott nyilatkozatában[33] a kecskeméti tanácskozásról szólva a következőket mondta: "Az más kérdés, hogy a reformkörök másra akarják felhasználni, hisz megjelent nyilatkozatuk a pártszakadásról, és azt is elhíresztelték, hogy Kecskeméten új platform alakul." Ez valamelyest megmagyarázza, hogy a KB ülésen Pozsgay nem mondta el, hogy a tanácskozásra a szervezők a reformköri mozgalom képviselőit is meghívták.

Vass László - Pozsgay titkárságának a vezetője - a Petőfi Népének adott hosszabb nyilatkozatában[34] foglalkozott a tanácskozással és elmondta: "Örömmel hívtuk meg a párt reformköreinek képviselőit is, akik értékes és bátor vállalkozásukkal kezdeményező készségről tettek tanúbizonyságot ebben a passzivitáshoz szokott szervezetben." Ez a Vass nyilatkozat más megvilágításba helyezi a kecskeméti tanácskozás és a reformkörök kapcsolatát: ott nem hívatlan vendégként voltunk jelen, ha nem is pártszakításra, de készültünk a tanácskozásra.

Nem kívánom a tanácskozást a maga összefüggéseiben ismertetni, csak azokról a vonatkozásairól szólok, amelyek szorosabban kapcsolódnak mozgalmunkhoz, célkitűzéseinkhez. A reformköri mozgalom oldaláról önkritikusan kell megállapítanom, hogy nem a mi mozgalmunk képviselői voltak a tanácskozás legradikálisabb felszólalói. A reformértelmiség több reprezentánsa (Bihari Mihály, Bokros Lajos, Gazsó Ferenc, Gombár Csaba, Lengyel László, Tabajdi Csaba és mások) szólalt fel és mindnyájan éles kritikával illették a fennálló viszonyokat.

Lengyel László radikális gazdaságpolitikai váltás szükségességéről szólt, amelynek lényege az új tulajdonosi rendszer, a valódi tulajdonosok százezreinek a megjelenésével; kifejtette, hogy a Grósz-vezetés politikája megbukott s nemhogy évek, de már hónapok sincsenek a változtatásra, heteken belül el kell dőlni, hogy képes-e a reformszárny az MSZMP megújítására.

Bihari Mihály súlyos veszélyként értékelte, hogy még sohasem sikerült az MSZMP, az MDF, az SzDSz és a többi párt és mozgalom reform-erőit közös gondolkodásra összehozni; elmondta, hogy ő egy nemzeti-politikai szövetség megteremtésében látná a kiutat.

A reformköri mozgalom számára kétségtelen, hogy Gombár Csaba felszólalása volt a legjelentősebb. Elmondta, hogy a jelenlegi válságból egyetlen kivezető út van, és ez a pártszakadás; erre azért van szükség, mert az MSZMP-ben oly nagyok az ellentétek, hogy ez a párt így nem találhat partnert egy szükséges koalícióhoz. Ennek érdekében a párton belüli reformereknek - szerinte - legalább öt feladatot kellene megoldani:

- a reformköröket tovább kell szervezni, tömegmozgalommá kell hogy váljanak;

- kell egy bizottság, amely a körök munkáját összehangolja;

- a reformszárnynak lapot kell indítania;

- a reformkörök programját el kell készíteni és el kell fogadni;

- rendkívüli pártkongresszust kell összehívni.

Gombár nagyon fontos és jelentős belátása volt annak kimondása, hogy a reformkörökben tömörült párttagoknak nincs politikai vezetőjük: nincs olyan jelentős politikus, aki vállalja és elvégzi a reformszárny megszervezését és irányítását.[35]

A reformköri mozgalom előtt álló feladatokat illetően a Gombár Csaba által kifejtettek és a Budapesti Reformkör álláspontja lényegében megegyezett egymással (ahogy ezt majd látni fogjuk Szabó Zoltán és Szántó György hozzászólásainak az ismertetésénél is); nem egyezett meg véleményünk abban, hogy nincsenek vezetőink. El kell ismernem, hogy ebben a kérdésben is Gombár Csabának volt igaza; a későbbiek során mi nagy árat fizettünk ezért a tévedésünkért.

A tanácskozáson mintegy 30 reformkör 80 tagja jelent meg; a Budapesti Reformkörnek kb. 10 tagja volt ott. A reformkörök képviseletében négyen kaptak szót: Keserű Imre, Géczi József, Szabó Zoltán és Szántó György.

Keserű Imre és Szántó György egy előrehozott, rendkívüli pártkongresszus szükségességét indokolta és e kongresszus előtt álló feladatokat elemezte; Szántó György ezen kívül a platformszabadság értelmezéséről beszélt, bírálta a KB munkabizottság ezzel kapcsolatos tervezetét és azt, hogy a pártvezetésnek nincs koncepciója az országot sújtó válság megoldására.

Szabó Zoltán a reformköri mozgalmat egy párton belüli értelmiségi mozgalomként jellemezte; létrejöttében "(...) döntő jelentősége (...) annak a széles körben terjedő felismerésnek volt, hogy az európai modernizációnak két kulcsmozzanata, a piacgazdaság és a parlamenti demokrácia nem kerülhető meg." Ezek után ismertette a Budapesti Reformkör célját és platformjának II., III., IV., és V. fejezeteit. A céloknál elmondta: "a párttagság kezébe kívánja venni a párt megújítását (...ennek érdekében) A reformkör - mozgalom elsődleges törekvése az, hogy kimunkáljon egy olyan politikai platformot, amely köré a párt reformerői megszerveződhetnek, amely körül belátható időn belül - még az általunk őszre követelt pártkongresszus előtt - megalakulhat és kiléphet az illegalitásból a sokat emlegetett reformszárny. E végett elfogadtunk Budapesten egy politikai platformtervezetet, amelyet remélhetőleg teljes terjedelmében sikerül mihamarabb nyilvánosságra hoznunk. Addig is szeretném négy fő gondolatát ismertetni."[36] Ezek után - az I. rész kivételével - ismertette platformunkat. Szabó Zoltán a fentiek előadásával vázolta a Budapesti Reformkör azon elképzelését, hogy a reformszárny megalakulásával a reformerők képessé válhatnak az MSZMP belülről való elfoglalására.

Keserű Imre - Gombár Csaba azon véleményére reagálva, hogy a reformköri mozgalomnak nincsenek vezetői - annak a meggyőződésének adott hangot: "ma már nyilvánvaló, hogy kik a párton belüli reformkommunisták "alul", és még nyilvánvalóbb, hogy kik lennének egy ilyen reformkommunista szárny elhívatott vezetői. Többen mondták, többek kérésére mondom azt, amit most mondani fogok: ezeknek a vezetőknek vállalniuk kell mindent, álljanak az élünkre"[37] Keserű ezen gondolatához kapcsolódva Szabó Zoltán hozzászólásának végén arról beszélt, hogy a reformköri mozgalomnak "hiteles vezéralakokra" van szüksége, és ő Nyers Rezsőt és Pozsgay Imrét nevezte meg ilyenekként.

A tanácskozáson felszólaló Géczi József hozzászólására hamarosan visszatérek.

* * *

Az eddig elmondottak alapján is nyilvánvaló, hogy a kecskeméti tanácskozással kapcsolatban felfokozott várakozások és félelmek voltak. A Grósz-Jassó-vonal - platformunkhoz kapcsolódva - a reformköri mozgalom részéről várta a pártszakadás kezdeményezését a tanácskozáson, amelynek szükségességét - mint láttuk - közvetlenül Gombár Csaba, közvetve többen - így pl. Lengyel László - vetették fel. Gombár a reformértelmiségi-elit álláspontját fogalmazta meg, amely szerint a 24. órában vagyunk, hogy az MSZMP reformerői megpróbálkozzanak a hatalom megragadásával és a válságból kivezető út feladatainak megoldásával. Ez az elit - nem alaptalanul, mert Pozsgay egyeseket előzetesen tájékoztatott a pártszakítással kapcsolatos elképzeléseiről - bizonyos reményeket fűzött a kecskeméti tanácskozáshoz, Pozsgay Imréhez; és miután Kecskeméten nem történt a szakítás irányba semmiféle lépés, ez az értelmiségi elit ezek után, csalatkozva Pozsgay Imrében is, a napi politikától mindinkább visszavonulva készült a rendszerváltásra.

A reformköri mozgalom - benne a Budapesti Reformkör sem - nem készült arra, hogy a kecskeméti tanácskozáson pártszakadást kezdeményezzen; úgyannyira nem készültünk erre, hogy Szabó Zoltán platformunk első részét, a I. Felhívás c. részt azért nem ismertette a tanácskozáson, hogy azt ne értelmezhessék úgy, hogy e tanácskozást akarjuk felhasználni a reformszárny megalakításának a kimondására. E szárny megalakítása ugyanis kétségtelenül az első lépés lett volna a pártszakadás útján. Magatartásunkat ezzel kapcsolatban az magyarázza, hogy a pártszakítás szükségességével és ennek időpontjával kapcsolatos döntést mi Nyers Rezsőnek és Pozsgay Imrének - reménybeli vezetőinknek - szándékoztuk átengedni.

A tanácskozáson Pozsgay Imre röviden érintette a pártszakadás problémáját. Feltette azt a kérdést, hogy egybentartható-e a párt? Válasza az igen volt; azt mondta, hogy azért is össze kell tartani a pártot, el kell kerülni a pártszakadást, mert ennek megtörténte tovább fokozná a válságot.[38]

Azt, hogy Pozsgay Imre Kecskeméten miért nem vállalta a pártszakadást - holott előzőleg szűk körben e szándékáról beszélt, így sokan ezt várták tőle, és mivel becsapta őket, elvesztette bizalmukat -, ő ezt különböző időszakokban, különbözőképpen magyarázta. Az "Egy év után, választás előtt Bíró Zoltán második beszélgetése Pozsgay Imrével" riportkötetben[39] nemzetközi és belpolitikai okokkal indokolta a pártszakadás elmaradását. Külpolitikailag túlbecsülte az NDK, Csehszlovákia, Románia, Bulgária monolitnak tűnő egységét, és elfogadta azt a később riogatásnak bizonyult feltételezést, hogy ha az állampárt szétesik, akkor kormányozhatatlanná válik az ország, és külső erők lépnek fel ellenünk. Pozsgay később, az 1993-ban publikált 1989 Politikus-pálya a pártállamban és a rendszerváltásban c. könyvében mást mond, hogy mi volt az oka annak, hogy ellene volt a pártszakadásnak. Ennek lényege az, hogy állítólag több oldalról azt a megbízható információkat kapta, hogy a szovjet vezetés (Gorbacsov főtitkár) Grósz Károlyt támogatja és ellene van az MSZMP-n belüli erők szétválásának. Pozsgay egyik informátora Jakovlev volt, az SzKP PB-tagja, Gorbacsov egyik bizalmasa, akivel 1989. március végén Rómában, az Olasz Kommunista Párt kongresszusa kapcsán találkozott; aki - Pozsgay állítása szerint - "majdnem parancsolva közölte, hogy Moszkva, vagyis az SzKP vezetői szerint a magyar elvtársaknak kötelességük Grósz elvtársat támogatni."[40] Másik informátora Rakowski lengyel miniszterelnök volt, akivel 1989. április 13-án, Varsóban találkozott és aki megerősítette, hogy a Grószra vonatkozó Jakovlev megjegyzéseket komolyan kell venni, mert Moszkva reagálásai kiszámíthatatlanok.[41] Továbbá - belpolitikai okként - előadta: "Ha én Kecskeméten pártszakadást kezdeményezek, elvihetem a párt reformszárnyának egy részét, a reformköröket, amelyek akkor már lázadásra képesek voltak, de vezetésre, a politikai átalakítás irányítására nem. Az MSZMP retrográd oldala megtartja magának a párt infrastruktúráját, vagyonát, nyilvánosságát, és reaktiválja hatalmi eszközeit. A jószándékú reformbirkákat pásztoraikkal, bojtárjaikkal és puli kutyáikkal együtt felfalják az MSZMP posztsztálinista, rendpárti farkasai."[42]

Mivel a pártszakadás problémája az év folyamán többször is felmerült, ezért a későbbiek során még többször vissza kell térni e kérdéshez, így én most a Pozsgay által a fentebb előadottakhoz kívánok néhány megjegyzést fűzni.

Pozsgay a Bíró Zoltánnal való beszélgetésben maga is elismerte, hogy bizonyos külpolitikai félelmei nem igazolódtak be, és azt is elmondta, hogy riogatásnak bizonyult az a vélekedés is, hogy az állampárt szétesése kormányozhatatlanná teszi az országot, és ezzel fokozódik a válság. Érvei közül maradt a szovjet veszély (Jakovlev-Rakowski) és a "rendpárti farkas".

Napjainkban már ismerünk több olyan dokumentumot[43], amely megkérdőjelezi Pozsgaynak Jakovlevvel kapcsolatos állításait. Így az SZKP Nemzetközi Kapcsolatok Osztályának Jakovlev részére 1989 januárjában készített emlékeztetője, amelyben a kelet-európai országokkal kapcsolatos stratégiát jellemzik. Itt elmondják, hogy Magyarországon az események a politikai pluralizmus irányába tartanak és ez ellen az MSZMP "pártaktivistáinak egy része kifejezte, hogy kész az erő alkalmazására", ezért frakcióharcokra lehet számítani. De "rendkívül valószínűtlen, hogy az 1956-os és a 1968-as módszert alkalmazzuk"[44] Ennél az álláspontnál sokkal liberálisabb a Bogomolov Intézet Jakovlev részére készített, 1989. februári memoranduma a kelet-európai változásokról és ezeknek a Szovjetunióra gyakorolt hatásáról.[45] Itt elmondják, hogy Magyarországon a legvalószínűbb fejlődés: a piaci viszonyok alapján működő vegyes gazdaság; szorosabb kapcsolat az EU-val (esetleg a NATO-val); többpártrendszer, parlamenti demokrácia; hanyatló KGST-kapcsolatok; semlegesség. És ami a Pozsgay által mondottakra közvetlenül vonatkozik, annak éppen az ellenkezőjét állítják: pesszimista forgatókönyvnek azt tartanák, ha a konzervatív szárnynak adott engedmények következtében következetlen reformok jönnének, ezért nőne a társadalmi feszültség, akadályoznák az ellenzéki pártok tevékenységét, elhalasztanák a parlamenti választásokat stb. Végül azt a konklúziót vonják le, hogy a változásokat nem lehet erőszakkal megakadályozni. A szovjet vezetés Gorbacsov idején ezt a stratégiát fogadta el, amelyet Gorbacsov Grósz Károllyal is közölt, annak 1989. március 23-29-e közötti Moszkvában történt tárgyalásain. A tárgyalásokról készített PB-nek szóló jelentés erről a következőket mondta: (Gorbacsov) "Hangsúlyozta: ma teljesen ki kell zárni a szocialista országok belügyeibe való beavatkozás megismétlődésének a lehetőségét." A PB-tagok számára készült ezen jelentést Pozsgay Imrének is ismernie kellett.[46]

Pozsgay Imre Rakowski-ra való hivatkozásának is van egy kis szépséghibája: Pozsgay 1989. április 13-án találkozott Varsóban Rakowski-val, de előző nap, április 12-én, a KB ülésen - ahogy erről már szóltam - hozzászólásában biztosította a KB-t, hogy ő a pártszakadás ellen van, mert ez nemcsak a pártnak, de az országnak is a kárára válna.

A rendpárti visszarendeződés realitását - megfelelő tények, dokumentumok hiányában - nem tudjuk ma még kellő objektivitással megítélni; kétségtelen, hogy voltak erre utaló jelek, - az SZKP Nemzetközi Kapcsolatok Osztályának fentebb idézett emlékeztetője is utalt erre -, de az a tény, hogy a szovjet vezetés nem támogatott volna egy ilyen rendpárti visszarendeződést, azt valószínűsíti, hogy komolyan nem kellett számolni ennek lehetőségével. Ennyit a "rendpárti farkasokról".

Szólni kell azonban a "jószándékú reformbirkákról", majd később "pásztoraikról". Láttuk, Pozsgay Kecskeméten azért sem akart a pártszakítás útjára lépni, mert úgy vélte, hogy a reformköri mozgalmon kívül nem lesznek követői; továbbá, hogy e reformkörök a politikai átalakítás irányítására nem képesek. Ez utóbbi vélekedésében Pozsgaynak minden bizonnyal igaza volt. Abban azonban nem, hogy csak a reformköri mozgalomra támaszkodhatott volna egy pártszakadás esetén. A kecskeméti tanácskozáson ugyanis a pártszakadást a reformértelmiségi-elit várta és szorgalmazta és semmi sem indokolta, hogy ez az elit ne követte volna Pozsgay-t a pártszakadás útján. Erről az elitről pedig Pozsgay nem állíthatta volna, hogy vezetésre, a politikai átalakítás irányítására nem képes. Mindezt annál is inkább mondhatom, mert napjainkban nem egy olyan elemzés lát napvilágot, amely az értelmiségi csoportok szerepével foglalkozik a rendszerváltás folyamatában; közöttük olyan is található[47], amely a nyolcvanas évek elejétől a Kádár-rendszert azért nevezi "diszkurzív diktatúrának", mert az értelmiségi elit-csoportok a rendszerben jelentős befolyással, informális hatalommal rendelkeztek, és ezzel e csoportok hozták létre a rendszerváltáshoz vezető diszkurzív diktatúrát.

Azt is láthattuk, hogy Gombár Csaba - Pozsgayval ellentétben - éppen a reformköri mozgalomban, mint tömegmozgalomban vélte felfedezni a pártszakadás bázisát, de e mozgalom gyengeségét mutatta, hogy nem tudott felnőni ehhez a koncepcióhoz.

Míg Gombárnak 1989. április 15-én, a kecskeméti tanácskozáson volt ez az álláspontja, addig Pozsgay a későbbiek során - politikai törekvéseitől nem függetlenül - különbözőképpen nyilatkozott a reformköri mozgalomról, még a pártszakadással kapcsolatosan is.

Az alábbi állítása 1991 végéhez kötődik,[48] amikor még a reformköri mozgalom és a pártszakadás kérdéséről a következőket mondta: "Utólag visszagondolva azoknak a reformköröknek és reformszövetségi tagoknak volt igaza, akik jogutódlás nélkül a vagyonnal való azonnali nem elszámolás, hanem leszámolás jegyében és ha kell, akár egy kisebb szervezettel tisztán indultak volna neki az átalakulásnak. Néhányan elhittük azt, hogy még van felelősségünk az átmenet vezérlésében." (Igaz, Pozsgay az itt idézetteket nem a kecskeméti tanácskozás időszakához köti, hanem egy szélesebb időszakhoz; ezzel együtt sem tudom, hogy végül is mi volt Pozsgay véleménye a pártszakadás kérdéséről. Esetleges magyarázatként később majd bemutatom, hogy Pozsgaynak mindenekelőtt "érdekei" voltak és ezeket igazolni törekvő "véleménye".)

Az a politikai tévedés, mi több politikai hiba, hogy sem az MSZMP-vezetésében lévő reformerek (Nyers Rezső és Pozsgay Imre), sem a reformköri mozgalom nem volt képes a pártszakítás útjára lépni, holott ezt a reformértelmiségi-elit szorgalmazta és a maga jelentős informális hatalmával a kezdeményezők mellé állt volna, később súlyos tehertételként nehezedett a baloldali, szocialista-szociáldemokrata mozgalomra; ez a mozgalom még napjainkban is nyögi az ebből fakadó "utódpártiság" bélyegét. (De - majd részletesen látni fogjuk, hogy - a "főszereplők" sem érték el, a pártszakadás elmaradása miatti jutalomként, óhajtott céljaikat; Pozsgay Imre a köztársasági elnökséget, Nyers Rezső pedig egy sikeres, kormányon maradó párt elnöki tisztét. A történelem igazságosan ítélkezett, ők megérdemelték sorsukat. Németh Miklósról itt és most azért nem beszélek, mert a későbbiekben majd látni fogjuk, hogy ő többé-kevésbé teljesítette a reá kirótt történelmi feladatot, a Kormány kivonását az MSZMP KB irányítása alól és annak az Országgyűlés fennhatósága alá helyezését. Mindezekről a későbbiek során szólni fogok.)

Pozsgay-ék ezen magatartása - ahogy ezt Magyar Bálint is nem egyszer elmondta[49] - a demokratikus ellenzék számára volt kedvező; egyrészt azért, mert a reformerek a párton belül korlátozni tudták a párt konzervatívjainak tevékenységét, másrészt azért, mert ez az ellenzék látta, hogy a reformerek párton belül maradása le fogja értékelni politikai jelentőségüket. A későbbiek igazolták véleményük megalapozottságát.

* * *

Térjünk vissza a "birka-nyájhoz és pásztoraihoz". Mint láttuk Gombár közlésére, hogy nincsenek a reformköri mozgalomnak vezetői, Keserű Imre ezt visszautasította és megnevezés nélkül - többek szószólójaként - már-már politikai és erkölcsi pressziót gyakorolva szólította fel Nyers Rezsőt és Pozsgay Imrét hogy álljanak élünkre; Szabó Zoltán néven nevezve őket, ugyanezt tette.

Gombár Csabának nem hittünk! Nem sokat kellett várni, hogy kiderüljön, neki van igaza. A tanácskozást követő nemzetközi sajtótájékoztatón, Bossányi Katalin, a HVG-rovatvezetője a következő kérdést tette fel Pozsgay Imrének:

"Vállalják-e önök a reformköröket? Ki a reformkommunisták vezetője? Én személy szerint vállalom az együttműködést a reformkörökkel-felelte Pozsgay Imre. A vezér szerepére nem török - majd kitermeli a mozgalom."[50]

Nyers Rezső közvetlenül nem is reagált a felszólításra; jóval később - már a párt elnökeként - arról beszélt, hogy ő a párton belüli platformok mindegyikének a képviselője.

Gombár Csaba a tanácskozás utáni napon adott egy nyilatkozatot a Mai Nap számára.[51] Itt újra megismételte, hogy a "reformtörekvésű embereknek, párttagoknak jelenleg nincs országos vezetője. De ha ma nincs, holnap lesz." A riporter ehhez kapcsolódva megkérdezte, hogy Gombár, Bihari vagy Lengyel miért nem vállalják ezt a szerepet? Gombár - csak a saját nevében nyilatkozva - magáról elmondta, hogy ő nem alkalmas a politikusi szerepre, hogy ő, a többiekkel együtt, politikával is foglalkozó társadalomtudós.

A reformköri mozgalom "reformbirkanyájsága" ezek után kezdődött, de nem a "rendpárti-farkasokkal" szemben, hanem Nyers Rezső és Pozsgay Imre áhított "pásztorainkkal" szemben, akik kijelentették, hogy nem vállalják azt, hogy az élünkre állnak, és mi mégis naivul, a mozgalom létezésének egész időszakában ebben reménykedtünk. A reformköri mozgalom többsége végig kritikátlanul viszonyult Nyers Rezső és Pozsgay Imre személyéhez, amelynek súlyosan - különösen az MSZP alakulásakor - megfizettük az árát. A Budapesti Reformkör abban különbözött a mozgalom döntő többségétől, hogy az MSZMP KB júniusi ülése után rádöbbent, hogy ezeket a vágyott vezéreinket személyes érdekeik vezérlik és velük szemben is törekedtünk megőrizni a reformköri mozgalom autonómiáját.

Néhány megjegyzést kívánok fűzni Gombár Csaba Mai Nap-ban megjelent nyilatkozatához: nehezen elképzelhető, hogy Gombár - azok után, hogy a kecskeméti tanácskozáson elhangzott Keserű Imre és Szabó Zoltán Nyers Rezsőhöz és Pozsgay Imréhez intézett felszólítása - a riporter kérdésére majd azt válaszolja, hogy örömmel vállalják a reformköri mozgalom szervezésének és irányításának a feladatát, hogy a reformköri mozgalom vezetői lesznek. Ahhoz, hogy egy ilyen helyzet létrejöhessen, részünkről minimum két alapvető feltételt kellett volna teljesíteni: tudomásul kellett volna vennünk, hogy Nyers Rezső és Pozsgay Imre nemcsak hogy nem vállalják a reformköri mozgalom vezetését, hanem nem is alkalmasak e szerep betöltésére; továbbá kellő formában kifejezésre kellett volna juttatnunk, hogy mi a reformértelmiségi-elit vezető képviselőit örömmel látnánk élünkön és várjuk ennek megvalósulását. E helyett csak addig jutottunk el, hogy számos deklarációban kijelentettük, sorainkba várjuk őket - nyilván közkatonaként. Mindez azt jelenti, hogy a reformköri mozgalom nem volt olyan állapotban, nem állt előtte álló feladatainak olyan megértésén, hogy megérdemelte volna ezen elit képviselőit vezetőinek.

Más oldalról az itt mondottakat az is bizonyítja, hogy saját soraiból sem volt képes kiválasztani megfelelő vezetőket: nem azért, mert a mozgalomban nem volt elég erre a feladatra megfelelő, tehetséges ember, hanem azért, mert egy kis változtatással itt is elmondható az a Hegel-i bölcsesség, hogy minden mozgalomnak olyan vezetői vannak, amilyent megérdemel.

Ennek bizonyítására a mozgalom történetének bemutatása során majd részletesen kitérek; ennek megkezdésére nem is kell olyan soká várni, csak be kell mutatnom a kecskeméti tanácskozáson elhangzott Géczi József hozzászólását.

* * *

Már elmondtam, hogy a kecskeméti tanácskozáson mintegy 30 reformkör 80 képviselője jelent meg; közülük kb. 10-en a budapesti reformkörök küldötte volt. A Művelődési Központ nagytermében csak a meghívólevéllel rendelkezők foglalhattak helyet; a többiek a megyei pártszékházban TV-monitorokon keresztül kísérhették figyelemmel a tanácskozást.

A tanácskozás ideje alatt és az ebédszünetben a reformköri küldöttek lázas munkával, hosszú kemény vitában dolgozták ki és fogadták el a reformköri mozgalom nyilatkozatát, az első közős dokumentumot. Ez a nyilatkozat úgy készült, hogy a kecskeméti reformköri szervezők még a tanácskozás előtt csináltak egy tervezetet, melyet nem nevezhetünk másnak, mint egy gyenge nyersfogalmazványnak, melyet ők - az első, kritikus reakciók alapján - újrafogalmaztak. Ez az újrafogalmazott anyag már alkalmas kiindulópont volt a vitához, amely így is rendkívül éles volt és amelynek radikalizmusát mindenekelőtt a budapesti küldöttek biztosították. Ez az elfogadott nyilatkozat - a mi álláspontunkhoz képest - ugyan kompromisszumként született, de a mozgalom reformkommunista kezdeteihez viszonyítva nagy előrelépést jelentett: a nyilatkozat irányultsága ugyanis egyértelműen reformszocialista volt.

A nyilatkozat szövege a következő:

"Reformműhely címmel 1989. április 15-én Kecskeméten megrendezett országos tanácskozás alkalmából első találkozójukat tartották az MSZMP eddig megalakult, a platformszabadság alapján szerveződött reformkörei. Találkozójukon egységes álláspontot alakítottak ki a - többségükben már eddig is, egymástól függetlenül megfogalmazott - következő kérdésekben:

- Az MSZMP egészében meghatározóvá kell válnia a reformgondolkodásnak és -cselekvésnek. Az áttörést és a reformerők megszerveződését is segítve az MSZMP vezetése vegye tudomásul a reformkörök létét, biztosítsa működési feltételeiket, beleértve horizontális struktúra kialakítását is. A reformkörök használhassák az MSZMP rendelkezésére álló központi és helyi eszközöket, létesítményeket.

- Az eddig megalakult reformkörök felhívják az MSZMP tagjait, szervezeteit, hogy hozzanak létre reformköröket és más, hasonló jellegű szerveződéseket. Nem fogadjuk el a gyakorlati tapasztalatokat nélkülöző frakciós megbélyegzést.

- A reformkörök fórumai nyitottak az MSZMP valamennyi tagja és mindenki számára, együttműködnek más, az MSZMP-n kívüli szervezetekkel, személyekkel is. Mindenkinek vita-, kapcsolódási és együttműködési lehetőséget kínálnak.

- Tevékenységükben az MSZMP-n belüli újfajta pártegység kialakítását, az egyes áramlatok, nézetek, platformok dinamikus együttélését, a tényleges reformcselekvés elsődlegességét és az elméleti alapok újragondolását érvényesítik.

- A reformkörök igénylik a nyitott reformműhely-tanácskozásokat, és vállalják azok fő gondolatainak gyakorlatba történő átvitelét.

- A reformkörök képviselői elfogadják és támogatják az MSZMP budapesti és szegedi reformköreinek kezdeményezését országos tanácskozás megszervezésére, amelyre 1989 májusában, Szegeden kerüljön sor. Ez a tanácskozás egyik fontos eszköze lehet annak, hogy az MSZMP-n belüli reformerők platformjukat kialakíthassák.

- A reformkörök aggodalma az utóbbi hetek eseményei alapján fokozódik, mert a párt belügyei, a vezetés állásfoglalásai kiegyensúlyozatlanok, intézkedései bátortalanok, egy régi egység nosztalgiájától terhesek. Fokozatosan csökken a nép, az ország bizalma, veszélybe kerülhet a nemzetközi megbecsülés, a párt elveszíti legjobb erőit, növekszik a szétesés veszélye.

- A Központi Bizottság legutóbbi ülésén személyi kérdésekben született döntések nem teremtették meg a régóta hirdetett fordulat személyi feltételeit.

- A Politikai Bizottsággal és a főtitkárral kapcsolatos bizalom kérdése a Központi Bizottságon belül maradt. Ugyanakkor a KB tagjainak döntő többsége egy korábbi korszak politikusa, önmaga és a politika megújítására képtelen. A személyi kérdések eldöntése pár száz pártvezető belső, titkos ügye maradt.

- Az ülések, a döntések - minden korábbi követelés ellenére - zártak, a közvélemény manipulált hírcsomagot kap, a párttagság még utólag sem értesül hitelesen.

- A Központi Bizottság szóvivője "szómegkerülő", lekezeli a közvéleményt, a sajtót, a közérdeklődést; az arrogancia és önhittség kapott lábra némely utóbbi megnyilatkozásában.

- A reformszárny és a reformkörök működésével kapcsolatos ellenérzés és értetlenség a főtitkár nyilatkozataiban is tapasztalható.

- A Központi Bizottság bizalmát továbbra is élvező kormány gyakorlati intézkedései kapkodóak, hitelrontók, nélkülözik a következetességet és az átgondolást.

- A felsorolt okok felvetik annak veszélyét, hogy a párt teljesen méltatlanná válik a hatalomra, képtelenné a nép felemelkedésének szolgálatára. Ezért a reformkörök a következő javaslatot teszik:

- Kerüljön sor 1989 őszén rendkívüli pártkongresszus összehívására.

- A kongresszusi küldöttválasztás a párton belüli teljes demokratizmus megvalósulásával (ehhez szükséges átmeneti szervezeti intézkedésekkel) és platformok alapján történjen.

Kecskemét, 1989. április 15.

A Reformműhely-tanácskozás alkalmából megjelent mintegy 30 reformkör 80 képviselője"[52]

Az elfogadott nyilatkozat jellegét azért nevezhetem reformszocialistának, és a reformköri mozgalom új stádiumáról, a tudatosság új szakaszáról azért beszélhetek, mert az előző, reformkommunista szakaszban a mozgalom elfogadta az MSZMP KB reformkommunista politikáját, feladatát e politika következetes végrehajtásának támogatásában, szorgalmazásában látta; a KB Grósz-féle vezetése iránt megvolt a bizalma és a passzív párttagságot - a pártvezetéssel egyetértésben - a reformkörök keretében e politika végrehajtására szándékozott mozgósítani.

Ez a Nyilatkozat egész más hangot ütött meg: számtalan kérdésben kritizálta a pártvezetését; kifejezte bizalmatlanságát mind a KB tagjai, mind a PB iránt, külön is kiemelve a pártfőtitkár iránti bizalmatlanságát; kifejezésre juttatta a párttagság azon igényét és elhatározását, hogy kézbe akarja venni a párt reformszellemű megújításának az ügyét, ezért rendkívüli kongresszus összehívását követeli a teljes és valóságos demokratizmus alapján. Mindezt a szocializmus továbbépítésének és megújításának az érdekében követelte, és hitte, hogy ezzel a magyarországi szocializmus válsága felszámolható. Ezt a kritikai magatartást és ezeket a társadalmi-politikai törekvéseket és célokat nevezem én reformszocialistának.

A reformköri mozgalom e nyilatkozatának az elfogadása, méginkább a nyilatkozatban foglaltak, melyek arról adtak híradást, hogy a mozgalom fejlődésének új stádiumába lépett, volt a kecskeméti tanácskozás igazi jelentősége számunkra; úgy véltük, hogy ez az állásfoglalás platformunkban megfogalmazott céljaink irányába mutat, a párt belülről való elfoglalásának a megkezdését jelenti.

* * *

Ezt az örvendetes pozitív folyamatot egy disszonáns hang, Géczi József hozzászólása, azonban megtörte. Hozzászólása 4. pontja a következőképpen hangzott:

"Felhívnám a figyelmet a reformkörök szerveződésének az új politikai szervezetektől is eltérő sajátosságára. Az 1988. novemberi Csongrád megyei alapítás után vidéken indult szép csendben a mozgalom. Január végétől az új reformkörök kifli alakban körbefogták Budapestet, majd létrejött az első pesti reformkör is. Gondolom, elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb ez a mozgalom is főváros-központúvá válik. Nem lenne jó azonban, ha Budapest mintegy "bedarálná" ezt a szerveződést. Csak remélhetem, hogy olyan fővárosi elvtársak kezébe kerül az összefogás, a koordinálás, akik számára a Nagykörúton túli világ nem mosódik össze egyetlen ugarrá."[53]

Géczi állításából egyszerűen nem igaz, hogy január végétől a vidéki reformkörök "kifli alakban" fogták körbe Budapestet és csak majd ezek után jött létre az első pesti reformkör. Láttuk, hogy amikor a Bp.-i I. sz. Reformkör szerveződött, akkor az országban egyedül a Csongrád megyei kör létezett, és amikor a budapesti elkezdte tevékenységét, nagyjából abban az időben kezdte el a kaposvári is. Legfeljebb arról lehet szó, hogy a "második helyért" holtverseny alakult ki a budapesti és a kaposvári reformkörök között, de hol van itt az a bizonyos "kifli alak". Géczinek erre a hamis állításra azért volt szüksége, hogy megpróbálja "megalapozni" azt a mítoszát, hogy a reformköri mozgalmat a vidék szülte; későbbiekben ezt az állítását úgy konkretizálta (pl. a Rendszerváltók a baloldalon kiadványban, 123. old.), hogy Csongrád megye volt az első, Bács-Kiskun megye a mozgalom második szülőföldje.

Szabó Zoltán már a kecskeméti tanácskozáson közvetve polemizált ezzel a nézettel, amikor hozzászólásában arról beszélt, hogy a reformköri mozgalom "döntően értelmiségi mozgalom".

Géczi Józsefnek a konkoly-hintésből azonban ez sem volt elég, attól igyekezett óvni a mozgalmat, hogy azt Budapest nehogy "bedarálja"; Géczi ezzel a mozgalomban elkezdte a főváros és a vidék rossz-emlékű szembeállítását, ami teljesen összeegyeztethetetlen volt a reformköri mozgalom szellemiségével. Tette ezt olyan körülmények között, hogy a Budapesti Reformkör kezdettől fogva gesztusokat gyakorolt a vidéki reformkörökkel kapcsolatban: így egyetértettünk azzal, hogy Géczi József olvassa fel az elfogadott nyilatkozat szövegét, holott Szabó Zoltán hozzászólása méltóbb keretet biztosított volna a szöveg felolvasásának, továbbá mi javasoltuk Szegedet az első országos tanácskozás színhelyéül, holott mi voltunk az elsők, akik 1989. április 5-én elfogadott platformunkban bejelentettük, hogy mielőbb meg kívánjuk rendezni az MSZMP reformköreinek országos tanácskozását.

A Géczi József által elvetett mag jó termőtalajra talált; a későbbiek során látni fogjuk, hogy az itt elkezdődő, "népi-urbánus"-jellegű vitához hasonlatos szembenállás hogyan terebélyesedett ki a reformköri mozgalomban és hogyan jutott el a Budapesti Reformkör tagságával szembeni antiszemita ellenszenvig.

* * *

A tanácskozás záróakkordjaként, délután ½ 6 körül, a pártszékház tanácstermében Pozsgay Imre találkozott a Kecskeméten megjelent reformköri tagokkal; 30-40 perces kötetlen beszélgetés során semmi lényeges probléma nem került megvitatásra.

* * *

A kecskeméti tanácskozást, a reformkörök képviselőinek kecskeméti megnyilvánulását a magyar és a nemzetközi sajtó is figyelemmel kísérte. Nem célom semmiféle áttekintést adni ezekről az írásokról, csak két sajtó-megnyilvánulásra utalnék, mindkettő a Magyar Nemzetben jelent meg.

Mélykuti Attila április 15-én, Szakítópróba címen, vezércikket szentel a tanácskozásnak, és Major László MSZMP szóvivő, illetve Grósz Károly nyilatkozatai során azon élcelődik, hogy amit a reformkörök csinálnak, az az említettek nyilatkozatai alapján frakciózásnak minősül; továbbá, ha a Kecskeméten lévő képviselők "netán megerősítik a budapesti reformkör álláspontját, amelyben az MSZMP vezetését tartják hibásnak az áprilisi, más pártokkal tervezett kerekasztal meghiúsulásáért, akkor mi lesz?" (Sajnos nem erősítették meg; mi szerettük volna elérni, hogy április 9-i nyilatkozatunk lényege - amelyben a Grósz-vezetést hibáztattuk a Kerekasztal meghiúsulásáért - kerüljön be az elfogadott nyilatkozatba, de ezt az álláspontunkat a többi küldött nem fogadta el, ezért is írtam fentebb, hogy kompromisszumos nyilatkozat született. Mélykuti vezércikke azt jelzi, hogy ő is többet várt a reformköröktől a kecskeméti tanácskozáson.)

A másik írás Soltész István: Kecskemét c. cikke, amely a Magyar Nemzet április 17-i számában jelent meg. Ebben az írásban annak a bemutatása érdekes, hogy nemcsak Nyers Rezső, Pozsgay Imre, Vastagh Pál vetette el Kecskeméten a pártszakadás gondolatát, hanem az SZDSZ is. "Figyelemre méltó - írja -, hogy a Szabad Demokraták Szövetségének hét végi programadó közgyűlése szintén arra az álláspontra helyezkedett, hogy az MSZMP pártszakadása tragikus lenne, mivel a reformistákkal szemben a dogmatikusok kezében maradna az egész irányító apparátus." Néhány hónap múlva az SZDSZ ezt az aggodalmát már elfelejtette és ugyanúgy lekommunistázta, illetve később leutódpártizta az MSZMP-n belüli reformereket is, mint a rendpárti fundamentalistákat. Ez volt a köszönet azért, hogy Pozsgayék nem kezdeményezték a pártszakadást és ezzel megnyugtatták az aggodalmaskodó SZDSZ-t.

* * *

A kecskeméti reformköri nyilatkozatra a Grósz-féle vezetés is rendkívül gyorsan és elutasítóan reagált. Grósz még április 14-én, a városi titkárok értekezletén előadta, aggasztják a reformkörök "szervezeti rendszerré válásának helyenként mutatkozó" jelei[54]; azt is kijelentette, hogy nemcsak balról, jobbról is meg kell húzni a határvonalat, hogy ki lehet a párt tagja.

A Népszabadság 1989. április 18-i számában Grósz Zalai Istvánnak adott interjút, amely címének részeként, válasz a reformkörök bírálatára utalást is tartalmazta. Nem akarom az interjút részletesen ismertetni, csak a reformköri mozgalmat érintő legfontosabb megállapításait.

Zalai először a pártszakadás iránt érdeklődött: Grósz erre azt válaszolta, hogy ez a veszély fennáll, ha lehet el kell kerülni, de nem mindenáron, mert ő "az MSZMP szempontjából ma a párton belüli szervezett frakciók létrejöttét és működését" látja a legveszélyesebbnek.

A kecskeméti nyilatkozatban is követelt horizontális struktúrákkal kapcsolatban Grósz kijelentette: "Szerintem ez a párt szétesését jelentené. Ez az állásfoglalás (mármint a kecskeméti nyilatkozat állásfoglalása - N.Z.) ellentétes azzal, amit a Központi Bizottság múlt heti ülésén elhatározott (...) Határozottan ellene vagyok minden vertikális és horizontális szerveződésnek, mert az ilyen típusú szerveződések mechanizmusa, megítélésem szerint, nem fér bele a platformszabadság koncepciójába."

A következő kérdés a platformszabadság és a frakciózás viszonyát tudakolta. Grósz válaszként arról beszélt, hogy a platformszabadság a sokszínű nézetek jelenléte, ütköztetése és elfogadtatása, de nem jelenthet szervezeti kötődést, szervezeti fegyelmet; márpedig a horizontális struktúra ezt jelenti.

A Nyilatkozatban megfogalmazott főtitkárral kapcsolatos bizalmatlanság kérdésére Grósz a következőket válaszolta: "- Hogy egy vezetés milyen bizalmi tőkével rendelkezik, azt, az az érzésem, nem néhány ember nyilatkozata határozza meg. Nem hiszem, hogy a párttagság nagy többsége képviselné ezt az álláspontot (...) De mindenkinek szuverén joga, hogy megítélje viszonyát a vezetőkhöz, s ahhoz a szervezethez is, amit az adott vezetők az adott pillanatban megjelenítenek. Tehát módja van bárkinek az álláspontját megfogalmazni, de ha nem tetszik, el is lehet távozni a mozgalomból. A vezető sorsa nem attól függ, hogy néhány embernek nem tetszik, hanem attól, hogy a bizalmi szavazásra jogosult testület elfogadja-e vagy sem".

Grósz válasza a kecskeméti reformköri Nyilatkozatra egyértelműen bizonyítja, hogy az MSZMP Grósz-féle reformkommunista vezetése és a reformköri mozgalom reformszocialista irányzata alapvető kérdésekben szemben állnak egymással. Megdöbbentő az a magabiztosság, ahogy Grósz Károly a reformköri mozgalom bírálatát "néhány ember" akarnokoskodásának minősíti, akiknek ha nem tetszik az ő irányvonala, azok elhagyhatják a pártot.

Grósz itt idézett interjúja azonban csak a külső látszat szintjén mutatta Grósz magabiztosságát. A Grószra záporozó ütések közül valójában Nyilatkozatunk volt az első "megrendítő ütés"; ezt bizonyítja az MSZMP KB 1989. május 8-i ülésének Grósz személyével kapcsolatos néhány vonatkozása, mindenekelőtt a párt főtitkárának pártszavazással való megválasztásának előrángatott ötlete, amely reagálás volt Nyilatkozatunk azon passzusára, hogy: "A személyi kérdések eldöntése párszáz pártvezető belső, titkos ügye maradt."

De ezt bizonyítja a KB ülésen felszólaló Grósz Károly is, amikor a következőket mondta: "Az elmúlt napokban számtalan olyan pártrendezvény volt, ahol szenvedélyesen bírálták a vezetést, mindenekelőtt a főtitkárt, a pártunk központi lapjában tulajdonképpen közölték alkalmatlanságát a főtitkári teendők ellátására. Ezeken a tanácskozásokon részt vettek központi bizottsági tagok is. Ezek a központi bizottsági tagok nem szólaltak fel a főtitkár védelmében, a vezetés védelmében."[55]

Grósz ezért, a vezetés legitimálásának érdekében, előállt a pártszavazás-intézményének a bevezetési javaslatával, amelynek első próbáját már június elején javasolta megejteni; igaz, egyúttal azt is közölte, hogy ő magát sem a főtitkári posztra, sem KB tagságra nem fogja jelöltetni.

Hogy Grósznak e magatartásában Kecskemétnek, ottani nyilatkozatunknak volt döntő-meghatározó szerepe, azt ezen a KB ülésen Katona Béla mondta ki: "És ha belegondolok csak az elmúlt néhány nap vagy hét eseményeibe, arra például, hogy szerdán megválasztottuk itt az új Politikai Bizottságot és Grósz elvtársat, ha jól emlékszem három ellenszavazattal választottuk meg, szombaton Kecskeméten reformgyűlés van, a reformgyűlésen felszólalnak és azt mondják, Grósz elvtárs alkalmatlan az MSZMP főtitkárának. Négy politikai bizottsági tag és számolatlan központi bizottsági tag vett részt ezen a gyűlésen. Egyetlen egy ember nem volt, aki felállt volna és azt mondja: kérem három nappal ezelőtt megválasztottuk a Politikai Bizottságot és a főtitkárt, és én X. Y. Grósz Károlyra szavaztam."[56]

A KB ülésen egyedül Vastagh Pál volt, aki reflektált Katona Béla maliciózus szemrehányására: "Ami pedig a Kecskeméten részt vevők számára adresszált kritikát illeti, a rám vonatkozó részt én vállalom és tudomásul veszem."[57]


IV./ Az MSZMP Budapesti Reformkörének tevékenysége a platform
elfogadásától a szegedi tanácskozásig (1989. április 5-1989. május 20.)

1989. április 5-e után - miután elfogadtuk platformunkat - a Kör rendkívül intenzív munkába fogott. Már ezen, az 5-i ülésen elfogadtunk egy nyilatkozatot, amelyben kifejezésre juttattuk, hogy támogatjuk az MSZMP tárgyalási szándékát az ellenzéki pártokkal, de néhány nap múltán az MSZMP vezetését hibáztattuk az április 8-i tárgyalások elmaradásáért.[58] (Ezeket az állásfoglalásainkat a harmadik részben majd közölni fogom.)

A következő, április 12-i ülésünkön a Kör feladatairól vitáztunk, a cél a munkaterv elfogadása volt, melynek autentikus szövegét nem találtam meg.[59] Szántó György és Vajda János akkor készült jegyzetei alapján az ülés vitájával kapcsolatban még a következőket tudtam rekonstruálni: az ülésen a Népszabadságtól Láng Zsuzsa jelent meg és elmondta, hogy a következő hét szombatján a Népszabadság Kerekasztal-beszélgetést szervez a reformkörökről, amelyre Körünket meghívta. Részünkről a beszélgetésre mi Szántó Györgyöt és Vajda Jánost delegáltuk. Rózsa Péter a TV-2 Napzárta-műsorától Vajda Jánost kereste meg, hogy április 13-án néhány város reformköri képviselőit tv-lánccal kötik össze a bemutatkozás és vita céljából; erre a vitára a tagság Novák Zoltánt, Szabó Zoltánt és Szántó Györgyöt delegálta. (Mélykuti Attila a Magyar Nemzet 1989. április 15-i, Szakítópróba c. írásában utalt e műsorra.) Szécsényi Tibor (TDDSz-ügyvivőként) felhívta a Kör figyelmét a május 1-jei politikai vitákra. Ezen a napon jelent meg a Magyar Hírlapban Szabó Zoltán nyilatkozata platformunkról.

Szécsényi Tibor közlésével kapcsolatban Szántó György javasolta, hogy írjunk a SZOT-nak levelet: részt akarunk venni a május 1-jei politikai vitákon.

Többen szóvá tették, hogy Katona Béla előző heti Szót kérek-ben elhangzott rádiónyilatkozata rossz fényt vet a reformköri mozgalomra.

A munkatervhez is több javaslat hangzott el: javasoltam, hogy a következő szerdán vitassuk meg a KB munkabizottsága platformszabadsággal kapcsolatos tervezetét, ehhez kapcsolódott Szántó György, aki azt javasolta, hogy vegyünk részt a Budapesti Pártbizottság ezzel kapcsolatos vitáján.

Kerekes György vetette fel legáltalánosabban (és legrészletesebben), hogy mit is kellene felvállalni a reformkörnek; ő a műhely-jelleget, az elméleti munka fontosságát hangsúlyozta, amelyet később többen bíráltak.

Szántó György a munkatervbe még a következőket javasolta:

- legitimálni magunkat az MSZMP-ben, a budapesti PB-ben;

- országos tanácskozást, országos szervezetet az MSZMP-n belül;

- területi szintű szerveződést;

- sürgősen állást foglalni gazdaságpolitikai kérdésekben;

- Nagymaros politikai aspektusát vitassuk meg;

- az alternatívokkal sürgősen felvenni a kapcsolatot.

Kékesi Katalin a drámai szegénységre hívta fel a figyelmet, javasolta, hogy a kérdést tűzzük napirendre.

Szokolai Katalin: a napi kérdésekre kell gyorsan reagálni, a köldöknézés helyett.

Hárs Gábor: az első másfél óra elrémítette, 20/15-kor kezd megnyugodni.

Hozzászóltak még: Szenes Iván, Nádor György, Rados Péter, Kürti Judit, Szalai László, Verebes Lóránt, Halák László, Hollós Judit, Pataki Károly, Kovács Endre, Honti Mária, Bognár Tibor, Horváth Attila.

A Mai Nap 1989. április 14-i számában jelent meg Vajda János interjúja: "Reform belülről, hiszik, lehet még tenni valamit." Vajda itt a Kör megszületéséről tájékoztat, illetve arról beszél, hogy nem egy új pártot kell alapítani, hanem az MSZMP-t kell megváltoztatni, melynek lehetőségében ő még hisz.

* * *

Április 19-i ülésünkön foglalkoztunk a KEB április 17-i határozatával, amely közölte, hogy a KEB visszavette a párt tagjai sorába Bihari Mihályt, Bíró Zoltánt, Király Zoltánt és Lengyel Lászlót. E határozattal kapcsolatban állásfoglalást fogadtunk el, melyet az Országos Sajtószolgálaton keresztül még aznap nyilvánosságra hoztunk; ez a következő volt:

"Az MSZMP Budapesti Reformköre az alábbiak közlésére kérte az Országos Sajtószolgálatot: Örömmel üdvözöljük ismét az MSZMP tagjai sorában Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Király Zoltán és Lengyel László elvtársakat és sajnálattal, de megértéssel vesszük tudomásul, ha az említettek bármelyike úgy dönt: közéleti tevékenységét a továbbiakban nem az MSZMP tagjaként kívánja kifejteni. Felháborodottan tiltakozunk ugyanakkor a nevezettek párttagságát visszaállító KEB határozat módja és annak sajtóban megjelent indoklása ellen

1. Visszautasítjuk azt az állítást, miszerint az érintetteket nem politikai nézeteikért, hanem politikai magatartásukért zárták ki 1988 áprilisában. A KEB kizáró határozata valójában egy hatalma végnapjait élő pártvezetés utolsó, kétségbeesett kísérlete volt arra, hogy példát statuálva félemlítse meg a pozícióját egyre jobban fenyegető, párton belüli reformerőket.

2. Nevezett elvtársak ennél fogva egy párton belüli koncepciós eljárás áldozatai. Tagsági viszonyukat tehát nem a politikai közéletben és rendszerben végbement, korszakos jelentőségű változásokra hivatkozva, hanem teljes erkölcsi és politikai rehabilitálásukkal, valamint az eljárásnak nevet adó és az ítéletet végrehajtó KEB egyidejű lemondásával kellett volna helyreállítani.

3. Visszautasítjuk Lukács János elvtársnak, a KEB új elnökének azt, a sajtóban megjelent nyilatkozatát, miszerint az egy évvel ezelőtti viszonyok között a kizáró határozat minden bizonnyal helyes volt. Eltekintve attól, hogy emberek igazságtalan meghurcolását semmilyen körülmények között nem tartjuk helyesnek, a határozat, minthogy céljával ellentétben nagy mértékben hozzájárult a pártvezetést végül is elsöprő elemi erejű felháborodáshoz, még az akkori pártvezetés szempontjából is nyilvánvalóan elhibázott volt.

4. A KEB április 17-i határozatában és annak indoklásában újabb bizonyítékát látjuk annak, hogy a jelenlegi pártvezetés képtelen az MSZMP megújításának az élére állni, minthogy a Kádár-féle vezetés legnyilvánvalóbb politikai baklövéseivel sem hajlandó nyíltan és egyértelműen szembefordulni."[60]

Míg a KEB - legalábbis nyilvánosan - egyáltalán nem reagált nyilatkozatunkra, addig a közvéleményben és a sajtóban nagy feltűnést keltett állásfoglalásunk. Mélykuti Attila a Magyar Nemzet 1989. április 22-i számában, a Ringatózás c. írásában a következőket írta: "Remélem nem tekinthető újságírói fogásnak, ha most kijelentem: tessék, itt az igazi dráma. Méghozzá nyilvánvaló politikai dráma, hiszen a hatalmon lévő MSZMP önmagát már megfogalmazni tudó csoportja határolódik el egyértelműen a párt vezetésétől. (...) A reformköriek kemény kritikájára sem hivatalos, sem félhivatalos választ nem találtunk."[61]

Nyilatkozatunkra odafigyelő reagálás a közvélemény részéről azért volt jogos, mert az uralmon lévő kommunista pártok történetében mindeddig nem igen fordult elő, hogy egy, párton belüli, önmagát frakcióként szerveződő csoport ilyen élesen kritizálja a párt egyik vezető szervét, követeli nemcsak annak lemondását, hanem az egész pártvezetésről kijelenti, hogy az képtelen a párt megújításának az élére állni. Ez valóban egy politikai dráma volt, akkor is, ha a szereplők egy része nem mert a színpadon megjelenni. A nyilvánosság hatalmas ereje biztosította számunkra azt a lehetőséget, azt a mozgásteret, hogy a vezetés szemébe mertük mondani, hogy ideje lejárt, tessék távozni!


Vita a platformszabadságról

Az április 19-i ülésünk a KEB határozatával kapcsolatos nyilatkozatunk mellett megvitatta a KB-munkabizottság platformszabadságról szóló vitaanyagát is. Erről a vitaanyagról a Kör szervezőbizottsága állásfoglalást készített elő, amely a vita folyamán kiegészült-módosult és ezek után fogadta el az ülés a Budapesti Reformkör álláspontjaként. Az ezzel kapcsolatos vita menetéről semmiféle feljegyzés nem maradt fenn, ezért csak magát az állásfoglalásunkat tudom közölni[62]:

"Állásfoglalás az MSZMP KB platformszabadsággal kapcsolatos vitaanyagáról

Örvendetes, hogy az MSZMP KB - ha megkésve is, de - szükségesnek tartja a platformszabadság meghirdetését. Az erről készült tervezet azonban véleményünk szerint nem alkalmas e fontos működési elv felmerülő kérdéseinek tisztázására, mert szűk szervezeti keretek közé szorítva, ellentmondó és felemás korlátozásokkal kívánja azt megvalósítani.

A budapesti reformkör tagjai a kiadott tervezetet megvitatták és azt javasolják, hogy a párt annak második pontját - amely minden lényeges elemet magába sűrít - az alábbi szövegezésben nyilvánítsa a platformszabadság megvalósításához szükséges és elégséges alapelvnek:

"Minden párttagnak és a párttagok bármely csoportjának joga, hogy politikai kezdeményezéssel forduljon bármely másik elvtársához, pártszervezethez, testülethez abból a célból, hogy álláspontját ismertesse, egyeztesse és közös álláspont kialakulása esetén az így létrejövő platform elfogadtatásáért közösen lépjenek fel. A párttagok szervezeti hovatartozásuktól függetlenül, szabadon kapcsolatba léphetnek, megismertethetik nézeteiket, javaslataikat egymással, (gyűlést tarthatnak, aláírást gyűjthetnek, stb.) Ha egyetértenek, közös lépéseket tehetnek mások megnyerésére is. Vonatkozik ez természetesen személyi kérdésekre is."

Ennek deklarálásán túl minden részletekbe menő előzetes szabályozás szükségtelen.

A reformkör vitaülése mindehhez az alábbiakat kívánja hozzáfűzni:

- a reformkör a minden párttagot alanyi jogon megillető platformszabadsággal élve működik;

- helyes lenne kimondani, hogy a platformszabadság gyakorlásáért egyetlen párttagot sem érhet semmilyen hátrány;

- elvárjuk, hogy a pártszervek, testületek és apparátusaik a platformszabadság gyakorlati érvényesítéséhez minden rendelkezésükre álló (anyagi, technikai, stb.) segítséget megadjanak.

Budapest, 1989. 04. 19.

MSZMP Budapesti Reformköre"


Az 1989. április 19-i PB-ülés foglalkozott a platformszabadsággal kapcsolatos vitával is. Az ülés után Kimmel Emil a KB szóvivő-helyettese nyilatkozott a PB álláspontjáról.[63] Ebből megtudhattuk: a PB álláspontja szerint az új szervezeti szabályzat-tervezet nem tartalmazza a demokratikus centralizmus elvét, bár kétségtelen, hogy bizonyos fegyelemre minden pártnak szüksége van. A centralizmus fogalmát ezért újra kell értelmezni, azért is, mert az egyközpontú irányítást a PB elutasította. Átalakult a testület álláspontja a reformkörök horizontális szerveződésével kapcsolatban is. Ezt az előző heti KB-ülés után Major László szóvivő még frakciózásnak minősítette, de a PB új állásfoglalása szerint most már csak a függőleges szerveződés minősül annak; azaz, ha a reformkörök külön csúcsszerveket hoznának létre, az minősülne frakciózásnak.

A Budapesti Pártbizottság 1989. április 24-i ülése is megvitatta a platformszabadság kérdését; az ülésre meghívást kaptak a Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL), a Demokratikus Szocializmusért Fórum, a Münnich Ferenc Társaság és a Budapesti Reformkör is. A reformkört Nádor György, Szabó Zoltán, Szántó György, Szántó Miklós és Vajda János képviselte.

Mi a helyszínen szétosztottuk az április 19-én elfogadott állásfoglalásunkat és az abban foglaltakat magyaráztuk, védelmeztük.[64] Éles vita alakult ki köztünk és Barabás János, a Bp.-i PB egyik titkára között, aki - platformunkra hivatkozva - azt kérte, hogy "a frakciót felejtsük el".

E vita során a platformszabadság és a frakciózás viszonyát taglalva a többség arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem a platformszabadság szűkítésével kell megakadályozni a frakciók kialakulását, hanem a platformszabadság etikáját kellene megalkotni. Ennek során többen bírálták a párton belüli "címkézést", amelyre Szabó Zoltán úgy reagált, hogy "azért homlokegyenest eltérő platformok képviselői nem lehetnek meg egyazon pártban. Olyan lényegi kérdésekben, mint a konfliktusok fegyveres erőszaktól mentes megoldása, vagy a piacgazdálkodás következetes érvényesítése, közös nevezőre kell jutni egy párt valamennyi tagjának."

Szántó György Grósz Károly előző hét végi nyilatkozatával és ennek során Németh Miklóssal való vitájával kapcsolatban zárt pártbizottsági ülésen megfogalmazandó fővárosi állásfoglalás kialakítását sürgette.

Említésre méltónak tartom még, hogy Krausz Tamás (BAL) javasolta, hogy PLATFORM néven egy új lapot hozzunk létre, amelyben a párton belüli véleménykülönbségek, irányzatok megfogalmazást nyerhetnének és publikussá válhatnának.


A Budapesti Reformkör 1989. április 26-i ülése szintén foglalkozott a Budapesti Pártbizottság platformszabadságról rendezett vitájával. A Kör ülésén első napirendi pontként Szántó Miklós számolt be a vitáról.[65] Elmondta, hogy jó benyomásokkal jött el az ülésről, egyetért a Bp.-i PB vitán megfogalmazott álláspontjával. Mindez azért volt furcsa, mert a Bp.-i PB a vitán nem támogatta a rendkívüli kongresszus összehívását, továbbá a frakció kérdésében is más volt Körünk álláspontja, mint a vita többségi véleménye. Szántó Miklós ilyen véleménye azzal magyarázható, hogy ő a Kör reformszocialista irányzatú kisebbségéhez tartozott, ott sem a radikálisabbak közé. Az ülésünkön megjelent Barabás János, aki szintén nem érzékelt lényeges különbséget a pártbizottsági vita és Körünk felszólalóinak álláspontja között; csak arról feledkezett meg, hogy míg ott arra figyelmeztetett, "a frakciót felejtsük el", addig itt erről nem szólt egy szót sem.


Grósz Károly meghívása a Budapesti Reformkör ülésére

A Budapesti Reformkör a KEB-állásfoglalással kapcsolatos véleményének kialakításával egyidejűleg, továbbá a Népszabadság április 18-i számában megjelent Grósz Károly nyilatkozat által külön is "felpiszkálva" elhatározta, hogy a lehető leghamarabb meghívja Grósz Károlyt a Kör ülésére, hogy nyíltan meg lehessen vitatni a párt főtitkárával szembeni kifogásait. Ezért a szervezőbizottság megbízta Szántó Györgyöt és Vajda Jánost a találkozó mihamarabbi megszervezésével. Mivel Grószt többszöri telefonhívás és üzenet-küldés segítségével sem lehetett elérni, ezért a távirat mutatkozott a legalkalmasabb eszköznek. Az április 19-i ülésünkön számoltunk be a tagságnak a távirat-váltásról és ismertettük azok szövegét.[66]

"Tisztelt Grósz Elvtárs!

Meghívjuk az MSZMP budapesti reformköre ápr. 19-én 17.30-kor a XI. kerület, Villányi út 11-13 sz. alatti összejövetelére, amelyen a platformszabadság kérdését vitatjuk meg. Meggyőződésünk, hogy az esetleges véleménykülönbséget, érvelő vitában lenne szükséges tisztáznunk.

Szántó György és Vajda János szervezők"


Grósz Károly válasza:

"Szántó György és
Vajda János elvtársaknak

Budapest


Tisztelt Elvtársak!

Táviratukat megkaptam. Köszönöm. Mivel a meghívást 18-án 19 órakor kaptam meg, ma pedig a Politikai Bizottság ülésezik - az Önök által jelzett időpontban is -, többek között a reformkörök témakörét is vitatva, nincs módom megtisztelő meghívásuknak eleget tenni.

Javaslom ugyanakkor, hogy a közeli napokban - kölcsönösen megfelelő időpontban - találkozzunk egy elvtársi eszmecserére. Kérem, keressenek meg, vagy jelezzék címüket.

Budapest, 1989. április 19.

Elvtársi üdvözlettel

Grósz Károly"


Míg mi próbáltuk Grósszal felvenni a kapcsolatot, amely egyre nem sikerült, addig Grósz aktívan tevékenykedett, amellyel mind kevésbé tudtunk egyetérteni.

A KISZ 1989. április 22-én tartotta XII. kongresszusát, melyen Grósz beszédet mondott; ebben összefoglalta álláspontját a párt helyzetéről, az előtte álló feladatokról. Szinte minden lényeges kérdésben más volt a véleményünk, mint amit Grósz Károly beszédében elmondott. Előadta, hogy most ugyan a párt szellemileg, politikailag, szervezetileg megosztott, de rendezni fogja sorait: programot készít a szocializmus hosszú távú építésére; a demokratikus centralizmus alapján szervezetileg egységes marad; a munkahelyeken, a területeken és az ágazati szerveződések keretében tevékenykedik; nincs szükség rendkívüli kongresszusra, a soros kongresszust majd akkor kell összehívni, amikor ehhez a politikai feltételeket megteremtik.

Kijelentette: "Javasolták, hogy "el kell foglalni" a reformereknek a Magyar Szocialista Munkáspártot. Erre azt mondom: nosza, induljanak meg! A kapuk nyitva vannak, nem kell döngetni. Mindenkit várunk, fiatalt, középkorút, időset, aki vállalja a párt teljes reformprogramját."[67] Kifejtette, hogy az MSZMP mint egységes egész lesz reformpárt, ezért kétfrontos harcot folytat; "ma nagyobb az anarchia, a szétesés veszélye, mint a visszarendeződésé."[68] Előadta, hogy e válságos helyzetet egyesek egyéni érdekeik érvényesítésére akarják felhasználni, a karrieristák és a politikai szélkakasok is jelen vannak a pártban; a megújulás jegyében ma még sokszor - ahogy a költő mondta - "a percemberek dáridója tart".

Ezek vagyunk mi, a reformköri mozgalom, legalábbis egy részünk! Grósznak azért el kellett volna végre dönteni, hogy minek tekinti a reformköri mozgalmat: a "politikai szélkakasok" gyülekezetének; képviselőit, vagy azok egy részét "percembereknek" avagy egy olyan párton belüli mozgalomnak, amely nyilvánvalóvá tette, hogy belülről el akarja foglalni a pártot, amelyhez - ha a párttagság ezzel egyetért és ebben támogatja - joga van, és ezt a törekvését meg is valósítja, ha az MSZMP vezetése nem igyekezik ezt megakadályozni.

Grósznak ez a vagdalkozva védekező, már-már provokatív magatartása fejeződött ki abban is, amelyet a Magyar Televízió szombat esti híradójában hallhattunk. E szerint Grósz Károly a KISZ kongresszuson résztvevő fiataloknak azt mondta, hogy elkerülhetetlennek látszik a rendkívüli állapot bevezetése a gazdaságban; hozzátette, hogy ezzel az értékeléssel Németh Miklós kormányfő is egyetért, ám álláspontjukat az MSZMP Politikai Bizottsága nem támogatta. E bejelentést Németh Miklós a TV Híradó szerkesztőjét telefonon felhívva cáfolta, hangsúlyozva: a gazdasági szükségállapotról szóló előterjesztésnek nem volt részese, azzal nem értett egyet és a Politikai Bizottságban is ellene szavazott.

Grósznak a rendkívüli állapottal való fenyegetése nemcsak az ellenzéknek, nekünk is szólt; mindazokat, akik szemben álltak politikai törekvéseivel meg akarta félemlíteni. A magyar sajtó hétfőn több ezzel kapcsolatos kérdést fogalmazott meg; így az idő sürgetése miatt a Budapesti Reformkör szervezőbizottsága még hétfőn összeült és állásfoglalást fogadott el, amelyet a Népszabadság és a Magyar Hírlap április 26-i számai közöltek. Ez az állásfoglalás a következőket tartalmazta:

"Az MSZMP Budapesti Reformköre szervezői április 24-i tanácskozásán tiltakoznak Grósz Károlynak a KISZ-kongresszuson folytatott - és a TV Híradójából megismert - beszélgetése miatt; garanciát követelnek a békés társadalmi fejlődésre és követelik, hogy haladéktalanul hozzák nyilvánosságra a Politikai Bizottság 1989. április 18-i ülésének teljes anyagát. Nyilvánosságot, tájékoztatást kérnek a Politikai Bizottság és a Központi Bizottság üléseiről, határozatairól."[69]

Grósz Károllyal való szembenállásunk és a vele való vitánk ezzel nem fejeződött be, sőt mindinkább kiéleződött és mind gyakoribbá vált; ezért nem véletlen, hogy a vele való személyes találkozó nem jött létre, nem tett eleget meghívásunknak.

A vele való vitáink ellenére ugyanis mi végére akartunk járni annak, hogy Grósz Károly találkozik-e Körünkkel, vagy sem? És mivel hozzánk intézett távirata nem volt egyértelmű, lehetett úgy is értelmezni, hogy nem reformköri összejövetelre akar eljönni (utalás a közeli napokra és a kölcsönösen megfelelő időpontra), hanem a tagság kisebb csoportjával akar találkozni, ezért megerősítettük Szántó György és Vajda János megbízatását, hogy tisztázzák Grósz Károly szándékát. Ez a tisztázás azonban minden igyekezetünk ellenére nem vezetett eredményre; ekkor, május 4-én egy újabb üzenetet intéztünk Grószhoz:

"MSZMP Központi Bizottság 1989. május 4.

Grósz Károly főtitkár

Tisztelt Grósz Elvtárs!

Mivel többszöri telefoni érdeklődésünk nem járt sikerrel kérjük, hogy amennyiben továbbra is fenntartja az MSZMP Bp.-i Reformkörével folytatandó eszmecserére vonatkozó szándékát, konkrét javaslatát juttassa el Vajda János elvtárshoz a Bp.-i Pártbizottságra.

Mi meghívásunkat továbbra is fenntartjuk.

Elvtársi üdvözlettel

az MSZMP Bp.-i Reformkör
szervezőbizottsága"[70]


Grósz Károly erre a megkeresésünkre sem válaszolt, így a találkozó nem jött létre. Csak találgatni lehet, hogy miért nem vállalta Grósz a találkozót; valószínű, hogy ennek két oka lehetett: egyrészt Grósz nem mérte fel helyesen a reformköri mozgalom súlyát-jelentőségét, benne a Budapesti Reformkör kitüntetett helyét, másrészt Körünkkel szembeni ellenérzése ekkor már olyan erős volt, továbbá úgy láthatta, hogy a velünk való szembenállása már olyan mértékű, hogy nem látta értelmét a személyes konfrontációnak.

* * *

Ha visszatérek az események időrendi bemutatásához, akkor ott kell folytatnom, hogy a Népszabadság 1989. április 22-i számában "Reformkor - reformkör" címmel kerekasztal beszélgetést szervezett, amelyen Láng Zsuzsa riporterrel együtt nyolcan voltak: Hideg András, Kalmár Attila, Kápolnai György, Dr. Mészáros Balázs, Simon József, Szántó György, Vajda János.

Vajda János fő mondandója a Kör létrejötte volt: "A budapesti reformkör afféle "pártmentő közösségként" szerveződött (...) Január végén még tízegynéhányan voltunk, és igyekeztünk azonnal "legalizálódni" (...)"[71]

A vitatkozók közül kétségtelen, hogy Szántó György megnyilatkozása volt a legradikálisabb. A Kör megváltozott jellegének megfelelően, hangvétele erősen kritikus volt: "A reformkörök megjelenése a párt eddigi politikájának kritikája. Annak a következménye, hogy a megváltozott körülmények ellenére sem alakult ki a pártban az önkorrekciós képesség, a struktúra recseg-ropog... az MSZMP egyszerűen nem áll készen egy többpártrendszer működésére. De említhetném a nyilvánosság, a pártsajtó kérdését is ... a pártsajtónak nem a pártirányítás puszta szócsövének, hanem a tagság kommunikációs és információs fórumának kellene lennie. Enyhén szólva is furcsa, hogy a reformkörökről az első híradás a Magyar Nemzetben jelent meg (...)

A frakcióvádakkal kapcsolatban mindig az az érzésem, hogy a vádló nem annyira a pártegységet, mint inkább a saját hatalmát félti. Aki nem vállalja a párton belüli vitát, aligha vállalja majd a hatalom más pártokkal való megosztását!

Nem sokáig lehet halogatni, hogy a hatalmon levő párt megkíséreljen széles nemzeti koalíciót teremteni. A magyarországi ellenzéki erők - egyelőre - fegyelmezettek. Hogy meddig - nem lehet tudni (...)"[72] - mondta mindezeket Szántó György.

Ugyanezen a napon jelent meg a Heti Budapestben Vajda Jánossal egy interjú, "Kikből áll a Budapesti Reformkör?" címen. Vajda itt is a budapesti reformkör születését mondta el, melynek induláskor nem annyira a vezetésre, mint inkább a párttagságra való nyomásgyakorlás volt a célja; a tagságot akarták aktivizálni, fel akarták kínálni minden párttagnak a megújulás lehetőségét. "Ha létrejön az új struktúra és az MSZMP már megfelelően működik, akkor nincs szükség a reformkörökre."[73] - állította Vajda János.

A Budapesti Reformkör történetének két, alapvetően különböző, stádiumát mutatja ez a két megnyilatkozás, melyek április 22-én jelentek meg Szántó György és Vajda János véleményeként.

* * *

Az előzőekben már szóltam a KISZ XII. kongresszusáról. A kongresszuson a KISZ megszűnt és helyette megalakult a DEMISZ. A Budapesti Reformkör szervező bizottsága üdvözölte a megújult ifjúsági mozgalmat és felhívással fordult a DEMISZ tagjaihoz és tagszervezeteihez: "A DEMISZ napokban lezajlott első országos gyűlésén a fiatalok - alapérdekeiket felismerve - a megújulás, a demokrácia és a reform mellett sorakoztak fel. A reformkörök sikereinek kulcsa az ifjúság támogatásának elnyerése. Ezért örömmel fogadjuk a DEMISZ kapcsolat-felvételi szándékát, és stratégiai szövetséget ajánlunk. A sajtó útján rövidesen közétesszük a működő reformkörök listáját, és célunk, hogy mielőbb felvegyük a kölcsönösen keresett kapcsolatot."[74]

Erre a felhívásunkra a Baloldali Ifjúsági Társulás - Budapesti KISZ - rendkívül gyorsan válaszolt: "Mi, mint a DEMISZ tagszervezete, készen állunk az együttműködésre, a demokratikus szocializmusért, a megújult Magyarországért. Találkozzunk május 1-jén a Városligetben! Ünnepeljük május 1-jét, nemes hagyományait felelevenítve! Fejezzen ki ez az ünnep újra valódi tömegakaratot! Meghívjuk az MSZMP Budapesti Reformkörének tagjait, valamint minden érdeklődőt május 1-jén a Városligetbe a Baloldali Ifjúsági Társulás - Budapesti KISZ - sátorába, ahol kötetlenül beszélgethetünk közös ügyeinkről."[75]

Látjuk az MSZMP Budapesti Reformköre együtt lélegzett az ország megújuló politikai folyamataival; egyre növekvő tekintélye mindinkább lehetővé tette, hogy egyre szélesedő kapcsolatokat építsen ki politikai (beleértve az alternatív-ellenzéki szervezeteket is), társadalmi és civil szervezetekkel.


Kapcsolatunk a Duna Körrel

Egyik ilyen alternatív szervezet volt a Duna Kör is. 1989. április 22-én tartotta a Duna Kör a második közgyűlését. A közgyűlésen Szántó György - Bubla Gyula MSZMP-s országgyűlési képviselővel együtt - felhívást tett közzé:

"Felhívjuk az MSZMP minden tagját, akit érdekelnek a környezetvédelem kérdései és hajlandó cselekvő részt vállalni egy környezetkímélő gondolkodásmód kialakításában, csatlakozzon a Duna Körhöz, mely nem politikai párt, és szeretettel vár mindenkit világnézeti és politikai hovatartozástól függetlenül. Meggyőződésünk, hogy csak a tettekben is megnyilvánuló reformgondolkodás hiteles. Szakítsunk a múlt előítéleteivel a környezetvédelmi mozgalmakkal szemben."[76]

A közgyűlés utáni sajtótájékoztatón Szekfű András, a Duna Kör választmányi tagja bejelentette, hogy csatlakoznak az ellenzéki kerekasztalhoz, s felszólítják az MSZMP reformköreit, hogy támogassák a március 6-i felhívásukat, amelynek lényege annak a tudatosítása, hogy a nagymarosi építkezés a politikai megegyezés gátja.

E sajtótájékoztatón a Magyar Hírlap megkérdezte Szántó Györgyöt, hogy az MSZMP-n belül sokan kívánják-e a nagymarosi építkezés leállítását, melyre az a következőket válaszolta:

"Könnyelműség lenne pontos számot mondani, de az tény, hogy a kecskeméti reformgyűlést követően a párton belül szabadabbá vált a vélemény nyilvánítás, természetszerűleg ebben a kérdésben is."[77]

Ezek után kaptuk meg a Duna Kör választmányának a levelét, amelyről a Népszabadság, 1989. április 27-i száma a következőképpen adott hírt: "A Duna Kör levelet intézett az MSZMP Budapesti Reformköréhez, amelyben fölkéri, hogy vitassa meg a bős-visegrádi-nagymarosi vízlépcsőrendszer építésének politikai és társadalmi vonatkozásait."[78]

E levél a következőket tartalmazta:

"A Duna Kör levele az MSZMP Budapesti Reformkörének

Kedves polgártársaink!

Az MSZMP Budapesti Reformkör tagjai!

Ez év március 6-án a Bajcsy-Zsilinszky BT, a BME Zöld Kör, az ELTE Természetvédelmi Klub, az Esztergomi Kulturális Egyesület, a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Független Kisgazdapárt, a Kék Lista, a Magyar Demokrata Fórum, a Magyar Néppárt, a Népszavazást Követelők Csoportja, a Szabad Demokraták Szövetsége, a Szentendrei Petőfi Kulturális és Hagyományőrző Egyesület, a TDDSZ Országos Választmánya és az Új Márciusi Front közös felhívásukban követelték a visegrád-nagymarosi vízerőmű elhagyását.

Közös felhívásunkban leírtuk, hogy: "A közvetlenül érdekelt minisztérium és vállalatok kivételével országos tudományos és közéleti egyetértés alakult ki abban, hogy ez a beruházás elhibázott. Nem elég azonban leszögezni, hogy ma már nem fognánk bele ilyen vállalkozásba. A visegrád-nagymarosi vízlépcső még nem épült meg-nem is szabad felépíteni."

Hivatkozva az ország gazdasági helyzetének romlására és közös érdekeltségünkre a Duna megmentésében, széleskörű társadalmi közmegegyezést sürgettünk ez ügyben.

A Duna Kör választmánya fölkéri az MSZMP Budapesti Reformkörét, hogy vitassa meg a bős-visegrád-nagymarosi vízlépcsőrendszer építésének politikai és társadalmi vonatkozásait.

Javasoljuk továbbá, hogy amennyiben a Reformkör egyetért a március 6-i fölhívással (melynek teljes szövegét mellékeljük), csatlakozzanak ahhoz.

Kérjük, hogy jelen fölkérésünket juttassák el az MSZMP többi Reformkörének is.

Budapest, 1989. április 24-én

a Duna Kör közgyűlésének a megbízásából
a Duna Kör választmánya

a kiadmány hiteles (Páska Csaba)"[79]


E levelet a május 3-i ülésünkön - amelynek témája: Lyukak a költségvetésben: Bős-Nagymaros és más beruházások címet viselte - felolvastuk és Vargha János rendkívül felkészült és alapos előadása, majd ennek kissé laikus vitája alapján - mely vitán kb. 200-an vettünk részt - az alábbi állásfoglalást fogadtuk el:

"Az MSZMP Budapesti Reformköre a Duna Kör felkérésére 1989. május 3-án megvitatta a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer építésének társadalmi, politikai és gazdasági vonatkozásait. Álláspontját az alábbiakban kívánja nyilvánosságra hozni és egyben a kormány figyelmébe ajánlani:

E beruházás sorsáról a mai társadalmi, gazdasági helyzetben elsősorban politikai kérdésként szükséges dönteni. A kormány reform-elkötelezettségének próbakövévé vált, hogy ebben a kérdésben valóban szakít-e az eddigi - szavakban általa is elítélt - hibás döntéshozatali módszerekkel. Ezért a válságból való békés kibontakozás érdekében szükséges, hogy a kormány a nagymarosi vízlépcső munkálatait haladéktalanul állítsa le.

1989. május 4.

Hiteles: Szántó sk."[80]


A Magyar Nemzet 1989. május 6-i számában Szántó György nyilatkozott erről az ülésünkről; elmondta, hogy a vitán egyértelmű vélemény-egyetértés alakult ki, hogy a kétséges nagyberuházásokat mihamarabb fel kell függeszteni és abba kell hagyni (a nagymarosi vízlépcső is ezek sorába tartozik) és a felszabaduló összegeket a humán szférába kell átcsoportosítani.

Grósz Károly az MSZMP KB 1989. május 8-i ülésén az első napirend vita-összefoglalójában rosszallólag előadta, hogy: "Az egyik reformköri találkozón részt vettek a Duna-körösök, és a reformköri tagsággal együtt szavaztak."[81] Ezek mi voltunk!

A Népszabadság 1989. május 15-i száma beszámol a Duna Kör sajtóértekezletéről, ahol "Szántó György az MSZMP budapesti reformköre nevében kifejtette, hogy az erőműépítés törlése a reformelkötelezettség próbaköve. Erről is lesz szó majd a reformkörök május 20-án kezdődő, első országos értekezletén Szegeden."[82]

A Népszabadság ugyanezen száma közölte, hogy a Kormány felfüggesztette a bős-nagymarosi beruházást. Az ellenzéki pártok elhatározták, hogy tüntetéssel támogatják a Kormány ezen döntését, s ezt a szándékukat utcai röplapon tették közzé, amelyen - a reformköri mozgalom és az ellenzék történetében először és utoljára - a Budapesti Reformkör is aláíróként szerepelt. A május 26-i tüntetésen tagjaink közül többen résztvettek és Szántó György is beszédet mondott, melynek fő gondolata az volt: cselekedjünk együtt!

A fentebb bemutatott, Duna Körrel való együttműködésünk jelentős mértékben növelte a Budapesti Reformkör tekintélyét; az MSZMP Budapesti Reformköre alig egyhónapos tevékenysége eredményeként országos politikai tényezővé vált.

* * *

Visszatérve a Kör üléseinek időrendi sorrendjéhez az 1989. április 26-i ülést kell bemutatnom. Az ülésen Sóskuti Márta elnökölt és a vitán részt vett kb. 200 fő.[83] A tanácskozás első része az egyebekkel kezdődött, majd az ülés hat napirendet fogadott el. Az első napirendről már szóltam: ez Szántó Miklós beszámolója volt a Bp.-i Pártbizottság április 24-én tartott platform-vitájáról.

Második napirendi pontként a szegedi tanácskozás előkészületeiről volt tájékoztató; közölték, hogy Budapest képviseletében maximum 30 fő vehet részt a tanácskozáson.

Harmadik napirendi pontként arról történt tájékoztatás, hogy április 28-án, du. 14 órakor a reformkör szervezőbizottsága megbeszélést folytat a Bp.-i Pártbizottság első titkárával, Jassó Mihállyal.

Negyedik napirendi pont Vajda János beszámolója volt, aki ismertette, hogy mi történt a Grósz Károllyal való kapcsolatfelvétel érdekében és hogy ez eddig nem vezetett eredményre.

Ötödikként, a Magyar Függetlenségi Párt Elszámoltatási Bizottság felállítására tett javaslata és az arra reagáló Nyilatkozatunk került terítékre. E Nyilatkozat-tervezetét én készítettem el, és e pontban alakult ki elsőként tartalmas vita az ülésen.

A vitában hozzászóltak: Schiffer János, Honti Mária, Szabó Zoltán, Szántó György, Wilk János, Pataki Károly, Tóth Pál Péter, Paczolai Tibor, Fülöp Endre, Monostori Ildikó, Szűcs Attila, Iván Károly.

A vitában élesen ellentétes álláspontok fogalmazódtak meg; az első vitatott kérdés az volt, hogy reagáljunk-e a Magyar Függetlenségi Párt javaslatára, vagy sem? Az ezzel kapcsolatos szavazáson 69-en arra szavaztak, hogy reagálnunk kell, 39-en arra, hogy nem kell.

A Magyar Függetlenségi Párt április 29-re hívta össze a tanácskozást az Elszámoltatási Bizottság létrehozására; ehhez az időponthoz kapcsolódva, arról alakult ki ülésünkön éles vita, hogy most, április 26-án, foglaljunk állást, vagy várjuk meg április 29-ét, és csak a létrehozott bizottság ismeretében alakítsuk ki álláspontunkat. A szavazáson 42-en voltak azon a véleményen, hogy várjuk meg április 29-ét, és 41-en akartak azonnali szavazást az elkészült tervezetről.

Ezek után az ülés háromtagú bizottságot választott Benkő Judit, Novák Zoltán és Szabó Zoltán személyében, és azzal bízta meg a nevezetteket, hogy április 29-e után - a mostani vita tanulságait is figyelembe véve - a Magyar Függetlenségi Párt által létrehozott bizottság és céljai ismeretében foglaljanak állást, és azt a Budapesti Reformkör állásfoglalásaként hozzák nyilvánosságra. (Ezt az állásfoglalást majd a későbbiek során közölni fogom.)

Hatodik napirendi pontként Wilk János számolt be arról, hogy a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége I-XII. kerületi szervezetei üdvözölték a reformköröket és a Kecskeméten tartott tanácskozáson elfogadott reformköri nyilatkozatot. Egyúttal előterjesztett egy erre válaszoló levelet, melyet 1 ellenszavazattal és 2 tartózkodással elfogadtunk.


Vita a párttörvényről

Ezen napirendi pontok megvitatásával április 26-i ülésünk nem fejeződött be. Az ülés második fele a párttörvény-tervezettel foglalkozott. A kérdés előterjesztője Szenes Imre volt. E téma kapcsán a vitában részt vettek: Somos Iván, Kovács Endre, Takács István, Szabó Zoltán, Szántó György, Rekvényi László, Paczolai Tibor, Juhász Ágnes, Göndör György, Barabás János.

Az ezzel kapcsolatos vitában is nagyon ellentétes álláspontok fogalmazódtak meg; többen szóvá tették, hogy 2-3 hét nem elég a párttörvény megvitatására, megalapozott vélemény kialakítására; továbbá azt, hogy e törvény kapcsán elengedhetetlen az ellenzéki pártokkal való egyeztetés. Többen azt is megfogalmazták, hogy sem a munkahelyeken, sem a fegyveres testületeknél ne legyenek pártszervezetek. Erre Barabás János a Bp.-i PB titkára kijelentette, hogy "szerzett pozíciókról ne mondjunk le!" - se a munkahelyen, se a fegyveres erőknél.

Rekvényi László beszélt arról a vitán, hogy a munkahelyén ne politizáljon a rendőr; szükség van a rendőrség, a Belügyminisztérium depolitizálására. E helyett az érdekek védelmére létre kell hozni a független rendőrszakszervezetet. Ezek után arról szólt, hogy ő ilyen megfontolásból hagyta el a munkahelyi pártszervezetét és jelentkezett át a lakóhelyi pártszervezethez, majd alakították meg Újpesten a reformkört.

Az ülés Szenes Imre előterjesztését nem fogadta el és Kerekes György, Szabó Zoltán, Szántó György személyében kiküldött egy hármas bizottságot állásfoglalásunk kidolgozására. Ez az Állásfoglalás el is készült, amelyről a Népszabadság 1989. május 5-i száma adott egy tájékoztatót, "A Budapesti Reformkör a párttörvényről" címen. A tudósítás az Országos Sajtószolgálatra hivatkozik, amely közreadta Állásfoglalásunkat (melynek teljes szövegét nem találtam meg). Ebből kiderül, hogy kifogásoltuk azt, hogy a tervezet megvitatására mindössze tíz nap állt rendelkezésünkre. A törvényről magáról azt mondtuk, hogy annak csupán a pártok finanszírozásával összefüggő kérdéseket kellene szabályoznia; ki kellene mondania annak tilalmát, hogy bármely párt gazdálkodó szervezettől anyagi támogatást vegyen igénybe; az ún. "történelmi pártok" vagyonjogi követeléseinek a megvizsgálására és méltányos kielégítésére egy különbizottság létrehozását javasoltuk; igényeltük, hogy a pártok támogatása az MSZMP költségvetési támogatásának közöttük való újrafelosztásából történjen. Kimondtuk, hogy politikai pártok szerveződési terepe a lakóterület.[84]

Ez az állásfoglalásunk egyáltalán nem esett egybe a Grósz-féle vezetés álláspontjával, különösen az a része, hogy nem is kell részletes párttörvény, elég az egyesülési jogról szóló törvényben megfogalmazni néhány, speciális kívánalmat a pártokkal kapcsolatban (ez volt az SzDSz álláspontja is); elutasítottuk a pártok munkahelyen való szerveződését is, melyet Grószék - ahogy ezt a későbbiekben látni fogjuk - végképp nem fogadtak el. Álláspontunk a párttörvénnyel kapcsolatban lényegében az ellenzék véleményével egyezett meg.


Május 1-jei szerepvállalásunk

A párttörvénnyel kapcsolatos vita után a május 1.-vel kapcsolatos szerepvállalásunk kérdéseit vitattuk meg. Szántó György számolt be a szervezőbizottság elképzeléseiről és javaslatairól; az ülés megválasztotta azokat, akik a két helyen a Budapesti Reformkört képviselni fogják. A Petőfi-csarnoki vitán: Hardy László, Novák Zoltán, Sóskuti Márta, Szántó György, Szántó Miklós. A TDDSz által szervezett vitán: Kerekes György, Kékesi Katalin, Monostori Ildikó, Szabó Zoltán, Rekvényi László.

Ezek után Szántó Györgyöt felhatalmaztuk arra, hogy az Országos Sajtószolgálathoz a következő közleményt juttassa el:

"Az MSZMP Budapesti Reformköre meghívást kapott a TDDSZ, valamint az MSZMP Budapesti Bizottsága május elsejei rendezvényeire. A reformkör mindkét meghívásnak eleget tesz. Nézeteit képviselni fogja mind a Jurta színházban 4 órakor kezdődő Kerekasztalnál és a következő bemutatkozáson, mind a Petőfi-csarnokban 1 4-kor nyíló Népszabadság-klubban. A két helyszínen folytatott eszmecserékkel a gazdasági válságból higgadtan, nemzeti összefogással történő kiútkeresést, valamint a demokratikus többpártrendszerre való békés áttérés előmozdítását kívánja szolgálni a reformkör.

Az MSZMP Budapesti Reformköre"[85]


A TDDSZ meghívásának volt egy előzménye, amiről mi akkor nem tudtunk. Az Ellenzéki Kerekasztal 1989. április 14-i ülésén Bruszt László, a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája képviselőjeként tájékoztatta az EKA ülését, hogy a TV szerkesztői - egy félórás műsorban - az EKA mellé akarják ültetni az MSZMP Budapesti Reformkörének a képviselőit.

Erről egy hosszas vita kerekedett, a résztvevők közül ezt az elképzelést többen ellenezték (Baranyai Tibor - SZDP, Kőszeg Ferenc - SzDSz, Kónya László - MNP, Kónya Imre - FJF); végül Tölgyessy Péter - SzDSz, a következőket mondta: "Úgy véli, a kérdést az dönti el, mi a célja a Jurta-beli programnak. Ha vita, akkor igen, ha bemutatkozás, akkor nem tartja célszerűnek együtt ülni a reformkörrel."[86].

* * *

A május 1-jei program megbeszélése után Kékesi Katalin előterjesztése következett az előző héten általa javasolt témáról: a szegénységről. Kékesi Katalin - nagyon melegszívű, kedves, a Budapesti Reformkörben sokat dolgozó, a Körért minden áldozatot meghozó újságíró elvtársunk volt - emlékére idézem az ezzel kapcsolatos javaslatát, amelyet a reformköri ülés - Kerekes György és Szántó György kiegészítéseivel - 6 ellenszavazattal elfogadott, de publikálására nem került sor:

"A budapesti reformkör a baloldal hagyományos szociális indíttatásának és szolidaritásának szellemében szükségesnek tartja felemelni szavát a nélkülözők érdekében.

Magyarországon a gazdaságpolitikai hibák következtében és a szociális gondoskodás elégtelensége miatt hónapról-hónapra gyarapszik azok száma, akik még szállásuk és napi étkezésük fedezetét sem tudják megteremteni. Égetően szükség van egy a realitásokkal számot vető, megalapozott, átfogó és radikális szociálpolitikai reform közreadására, mielőbbi érvényesítésére. Addig is halaszthatatlan a legszegényebb rétegek kilátástalan helyzetének enyhítése.

A legrövidebb időn belül szülessenek konkrét intézkedések érdekükben. Maguknak a hajléktalanoknak öntevékeny részvételével is bővítsék a szociális szálláshelyeket, mérsékeljék térítési díjukat, terjesszék ki a szociális étkeztetésre jogosultak körét és a rászorulók számára ezen túl is biztosítsák a legalapvetőbb napi élelmiszereket, a tüzelőt.

Ezen intézkedések során mellőzzenek minden olyan korábbi bürokratikus és bizalmatlanságot tükröző eljárást, amely sértheti az érintettek állampolgári méltóságát, valamint (azt, ami) a társadalmi szolidaritás megnyilvánulását könyöradományként tünteti fel."[87]

Végül Vajda János és én számoltunk be a kerületi reformkörök alakulásáról, továbbá arról, hogy kik az összekötők a kerületi körök és a Budapesti Reformkör között. Az akkori állapot az összekötök vonatkozásában a következő volt:

I. ker.: Benkő Judit, Bor Sándor

VIII. ker.: Burány Sándor

II. ker.: Balázsik Józsefné

XI. ker.: Breuer András

III. ker.: Wilk János

XIII. ker.: Hardy László

IV. ker.: Rekvényi László

XIV. ker.: Novák Zoltán

V. ker.: Mészáros István

XIX. ker.: Burány Sándor

VII. ker.: Szabó Zoltán

Pest megye: Keller László

(A kerületi reformkörök és a Budapesti Reformkör kapcsolatáról a későbbiek során majd még többször részletesen szólok.)

Ez az ülésünk is az éjszakába nyúlt. Sajnos nem minden találkozásról maradt fenn ennyire részletes emlékeztető, feljegyzés, dokumentáció; pedig nemcsak ez az ülésünk volt ilyen tartalmas, csak a többségét ma már nem lehet ily részletességgel bemutatni, mert elsősorban az üléseken elfogadott állásfoglalások, nyilatkozatok, dokumentumok maradtak meg; köszönet jár ezért a korabeli magyar sajtónak, amely kitüntetett figyelmet szentelt a Budapesti Reformkörnek, továbbá a Reformkör azon tagjainak, akik megőrizték a Kör írásos-anyagait, illetve saját korabeli feljegyzéseiket.


Találkozás Jassó Mihállyal, a Budapesti Pártbizottság elsőtitkárával

Jassó Mihállyal a Budapesti Pártbizottság elsőtitkárával 1989. április 28-án találkoztunk. A találkozót mi kezdeményeztük; azon a Budapesti Reformkör szervezőbizottságának öt tagja - és a Bp.-i PB-től - Jassón kívül - Botos Péter vett részt, akinek a velünk való kapcsolattartás volt a feladata. Azért kezdeményeztük ezt a találkozót, mert tudtuk, hogy szükségünk van a Bp.-i Pártbizottság anyagi-technikai támogatására, segítségére. Továbbá ekkor még naivul azt gondoltuk, hogy - ha vitázva is, de - a politikai kérdésekben is együtt tudunk működni a PB-vel.

A beszélgetésen érintettük ugyan az addig felmerült és vitatott politikai kérdéseket (platformunk, platformszabadság, párttörvény, rendkívüli kongresszus szükségessége), de a beszélgetés fő témája az együttműködés általános kérdései, ezen belül is az anyagi-technikai problémák voltak; konkrétan megfogalmaztuk ezekben a kérdésekben igényeinket. Külön hangsúlyoztuk, hogy kérésünket nemcsak a Budapesti Reformkör számára és annak nevében fogalmazzuk meg, hanem a kerületekben működök nevében is; kértük, hogy a Bp.-i PB utasítsa a kerületi pártbizottságokat, hogy a szükséges támogatást adják meg reformköreiknek.

Az érintett politikai kérdésekben Jassó Mihály eléggé rugalmasnak mutatkozott - nem olvasta fejünkre az április 12-i KB-ülésen Grósz Károly által platformunkkal szemben megfogalmazott éles kifogásait -, csak higgadtságra, radikalizmusunk fékezésére intett. Nem tudtuk, hogy Jassó velünk szembeni viselkedése csak képmutatás, álca, hisz nem ismerhettük meg a rólunk vallott igazi véleményét, amelyet nem sokkal később - a PB májusi ülésén - a velünk való találkozásról szólva, így fogalmazott meg: "én ezzel az egész társasággal már leültem nem is egyszer. Ezzel a vezérkarral is. Normálisan tárgyalni nem nagyon lehet velük, hát lehet egyezkedni, beszélgetni, egy-két dologban dűlőre jutni, de abszolút módon, normálisan nem lehet velük tárgyalni, mert ők a maguk véleményén kívül mást nem ismernek el. Tehát bennük tolerancia az égvilágon aztán semmi sincs"[88] (A későbbiek során mind nyilvánvalóbbá vált, hogy Jassó velünk kapcsolatban kezdettől fogva kétkulacsos politikát folytatott: a személyes beszélgetések során bizonyos mértékig rugalmas és toleráns volt, de a "hátunk mögött", a PB és a KB üléseken - és más, általa tartott gyűléseken, aktívákon - pedig rendkívüli mértékben elmarasztalta a Budapesti Reformkört, különösen annak szervezőbizottságát.)

E beszélgetés végén abban maradtunk, hogy a vitatott politikai kérdésekre majd a május 1-jei, Népszabadság-Klub keretében újra visszatérünk; anyagi-technikai kérdésekben pedig Jassó a lehetőségeik szerinti támogatásukról biztosított, kérve, hogy konkrét igényeinket írásban juttassuk el hozzá.

Ezt néhány napon belül meg is cselekedtük; a következő levelet intéztük Jassó Mihályhoz:

"MSZMP Budapesti Bizottsága                                                                    1989. május 4.

Jassó Mihály első titkár elvtárs


Tisztelt Jassó Elvtárs!

Hivatkozva április 28-i megbeszélésünkre az MSZMP Budapesti Reformköre az alábbi technikai segítséget kéri a Bp.-i PB-től:

- az elkövetkező néhány hónapban havi mintegy 3000 oldalnyi sokszorosítási lehetőség (ez a későbbiekben nyilván decentralizálódik);

- mintegy egynegyednyi munkaerőnyi gépelési, adminisztratív ügyintézés;

- postagyűjtés, postázási, telefon-üzenet-közvetítési lehetőséget a Villányi úton;

- az eddigi hagyományokat folytatva heti egy alkalommal terem és technikai feltételek biztosítása összejövetelek céljára a Villányi úton.

Engedje meg, hogy emlékeztessük arra a kérésünkre is, hogy a Bp.-i PB kezdeményezze a kerületi PB-knél a kerületi reformkörök tevékenységének aktív támogatását.

Célszerűnek tartjuk, hogy a Bp.-i PB és az MSZMP Budapesti Reformköre alakítsa ki az együttműködés gyakorlati formáit.

Várjuk erre vonatkozó javaslatukat.

Elvtársi üdvözlettel

az MSZMP Budapesti Reformkör szervező bizottsága[89]


Jassóék nem siették el a választ, levelünkre egy hónap múltán, június 5-én válaszoltak; a levél szövege a következő:

"MSZMP Budapesti Reformkör                                                                       1989. június 5.


Tisztelt Elvtársak!

A szervezőbizottság által aláírt levelüket, amelyben technikai segítséget kértek, megkaptam. Ezzel összefüggésben is áttekintettük a jelenlegi helyzetet és megállapítottuk, hogy a fővárosban nagy számban alakultak és alakulnak reformkörök, jelennek meg újabb és újabb platform kezdeményezések.

A Budapesten létrejövő áramlatok egymásra találása, kommunikálása elősegítése érdekében létre kívánunk hozni egy, a platformok tevékenységét segítő irodát, amelynek színhelye a Propaganda és Művelődési Központ lenne. Ez megoldaná a telefon és a postai üzenetközvetítést, a teherbírásnak megfelelő anyagkészítést, postázást, és az intézményen belüli helyiség koordinációt, amelyekhez önök segítséget kértek.

Bizonyára tudomásuk van arról, hogy számos kerületi pártbizottság is segíti a területén létrejött platformok tevékenységét. Mi támogatjuk, hogy segítsék a helyi platformokat, s az anyagi, technikai részt illetően saját lehetőségeik ismeretében döntsenek.

Szeretném emlékeztetni az elvtársakat, hogy a párttaglétszám csökkenése, az új tagdíjbesorolás és a költségvetési támogatás jelentős mérséklődése következtében takarékosabban kell gazdálkodnunk.

Bízom abban, hogy elhatározásunk, amelyet a platformszabadság gyakorlati megvalósulása érdekében tett lépésnek szánunk, a fővárosban kedvező fogadtatásra talál. Kérem válaszom tudomásul vételét.

Elvtársi üdvözlettel

Jassó Mihály"[90]


A levél azért is az utolsó pillanatban érkezett, de megérkezett, mert június 6-án a Villányi úti Központban találkoztak a fővárosi reformkörök képviselői a Budapesti Pártbizottság három titkárával - Barabás Jánossal, Katona Bélával és Steiner Arnolddal -, hogy tanácskozzanak a párt feladatairól. A budapesti PB nyilván nem vállalhatta, hogy üres kézzel áll a tanácskozás színe elé, ezért terjesztette elő a hozzánk írott levélben foglaltakat. Ennek ellenére a tanácskozáson jó néhányan, a kerületi reformkörök képviselői részéről, szóvá tették, hogy eddig szép szavakon kívül, semmi segítséget nem kaptak.[91] A Budapesti Reformkör a budapesti PB-től a minimálisan szükséges anyagi-technikai támogatást az esetek döntő többségében megkapta, ezért mi a levél késlekedése miatt nem csináltunk patáliát, de a kerületiek érdekében mi is felemeltük szavunkat.

A levél késlekedésének, a benne foglalt tartalom felemás voltának oka erősödő szembenállásunk volt a budapesti Pártbizottsággal. Mi ugyanis mind a személyes tárgyalás során, mind Jassóhoz írott levelünkben az összes budapesti reformkör érdekében és nevében léptünk fel; levelünkben implicite megfogalmazódott az az igényünk, hogy a budapesti reformkörök képviseletében mi, a Budapesti Reformkör és a Bp.-i PB "alakítsa ki az együttműködés gyakorlati formáit", amelyet a Bp.-i PB nem vállalt és a levelében - szintén implicite - visszautasított. E helyett hozták létre a "platformok tevékenységét segítő irodát" a Propaganda és Művelődési Központban, a Villányi-úton. Ha Jassóék nem is fogadtak el minket a budapesti reformkörök képviselőiként, de azt nem merték megtenni, hogy nyilvánosan megkérdőjelezzék nevünk által is kinyilvánított szándékunkat, hogy mi erre tartunk igényt: a nekünk írott levelüket az MSZMP Budapesti Reformkörének címezték.

Köztünk és a Budapesti PB között mindinkább kiéleződtek a politikai ellentétek, melyek később nyilvános szóbeli és sajtóbeli konfrontációkban is megjelentek. Ezek bemutatására a későbbiek folyamán kerül majd sor.

* * *


Részvételünk a május elsején rendezett vitákon

Mint az eddigiekből is kiderült mi sokat vártunk a május elsejei vitáktól, és alaposan készültünk mid a Petőfi-csarnokban, a Népszabadság Klub keretében, mind a Jurta Színházban megtartandó politikai vitára. Jassó Mihállyal való találkozás is azt sugallta, hogy partnerként fogadnak el bennünket és úgy gondoltuk, hogy érdemes az ilyen típusú lehetőségeket is kihasználni álláspontunk kifejtésére, céljaink megfogalmazására. (Ekkor még abban is reménykedtünk, hogy a Grósz Károllyal való találkozás is létrejön és úgy gondoltuk, hogy a Népszabadság Klub-i vitát folytathatjuk majd Grósszal a Budapesti Reformkörben.)

Várakozásainkban alaposan csalódnunk kellett; a Petőfi csarnokban ugyanis már a kezdetkor kiderült, hogy a szervezők nem egyenrangú felek vitáját rendezték meg: Grósz Károly és Jassó Mihály ugyanis fent ültek a pulpituson, mi pedig - a meghívott vita-partnerek - lent, az éppen oda tévedő, többi néző- és hallgató, illetve néha kérdező és állandóan változó közönséggel. Nyilvánvalóvá vált, hogy minket csak azért hívtak meg, hogy biztosan legyen közönsége a Grósz-Jassó kettősnek és nem velünk akarnak eszmét cserélni, még kevésbé vitázni, hanem az oda tévedő hallgatóságnak politikai "mutatványt" kívánnak szolgáltatni.

Ezen felháborodtunk és azt fontolgattuk, hogy otthagyjuk a fórumot; végül úgy döntöttünk, hogy ilyen körülmények között is ott maradunk, de jól "beolvasunk" az elvtársaknak. Ezt Szántó György tette meg, elmondta, hogy az előzetes megállapodásban nem erről volt szó: mi azért vállaltuk a vita-partnerséget, mert biztosítottak minket arról, hogy az esemény egyenrangú felek vitája lesz, amely ígéretüket nem tartották be. Szántó mindehhez hozzá tette, hogy a történtek miatt különösen élesen fogjuk a vitában kérdéseinket és válaszainkat megfogalmazni.

Jellemző, hogy erről az incidensről legrészletesebben - igaz, az is tompított formában - a Szolnok Megyei Néplap számolt be;[92] a Népszabadság május 2-i száma csak egy rövid, semmitmondó ismertetést közölt a vitáról, "ahol (...) a budapesti reformkör is vendégként meg volt hívva.";[93] a május 3-i számában valamelyest részletesebben számolt be róla, a következőket írta:

"Másfél óra Grósz Károllyal és Jassó Mihállyal. A kérdések - stílszerűen - záporoznak, de a válaszadóknak nem kell "esernyő". Különösen a reformkörösök aktívak. Délután négy óra van, már mindenki "horizontálisan" meg "vertikálisan" látja a világot. Közbeszólások, tapsok és nagy-nagy figyelem. Néha a kérdezők kezdenek el vitatkozni egymással. Mintha kérdezni lenne nehezebb."[94] Ezek a vitatkozó kérdezők voltunk mi, de mi válaszokat, a mi válaszainkat szerettük volna előadni, amire alig volt módunk.

Jassó a budapesti reformkörökről azt mondta, hogy azok radikálisabban szeretnék a változásokat, kevésbé toleránsak a párton belül még régi módon gondolkodó párttagokkal szemben. Grósz ehhez hozzátette, hogy a párton belüli műhelymunkát támogatják, "de azzal nem érthetünk egyet, ha egyesek rá akarják erőltetni a véleményüket vagy a követeléseiket másokra, esetleg a többségre."[95] Grósz továbbá elmondta, hogy az MSZMP platformszabadságot és nem frakciószabadságot hirdetett; a párton belül nemcsak reformkörök vannak, vannak más platformok is és ha mindezek frakció-szabadságra törnek, akkor pillanatok alatt három-négy párt szerveződne a mozgalmon belül. Ezért összefoglalásként kijelentette: "Tehát röviden: platformok, véleményütköztetés, műhelymunka-igen; párt a pártban, frakciózás: nem."[96]

Grósz és Jassó által mondottak elsősorban nekünk, a Budapesti Reformkörnek szóltak, de a korabeli sajtótudósítások nem teszik lehetővé, hogy be tudjam mutatni azt, hogy mi miről beszéltünk és mennyire élesen tudtuk előadni álláspontunkat és bíráltuk a Grósz-féle vezetést. Nagyon valószínű, hogy erre a "vitán" nem igen volt lehetőségünk - feltételezhető, hogy erről egyik-másik lap csak beszámolt volna -, így utólag tekintve, lehet, hogy hasznosabb lett volna a Népszabadság Klubot, már az elején, demonstratívan otthagyni.

A Népligetben, az ellenzéki szervezetek vitáján sokkal jobban sikerült a Budapesti Reformkör bemutatkozása.[97] A meghívott vendégek felsorolásánál, amikor a Budapesti Reformkör képviselőit mutatták be, még ugyan füttyök is elhangzottak, de a vita menetében - a kérdésekre adott válaszaink hatására - érezhetően jó irányban változott meg a velünk szembeni hangulat, ami az egyes hozzászólók részéről általunk kifejtett álláspontunk dicséretében is megnyilvánult; így a vita végén Magyar Bálint köszönetével is hangot adott szereplésünk pozitív megítélésének.

A május elsejei politikai viták néhány fontos tanulsággal szolgáltak. Újra bebizonyosodott, hogy a Grósz-Jassó-vonal és közöttünk rendkívül nagyok a véleménykülönbségek, hogy ők nem tekintik a reformköröket tényleges partnereknek a párt megújításában, hogy erre a helyzetre nem hangunk visszafogásával, a Grósz-féle vezetés iránti nem nagyobb toleranciával, ellenkezőleg, további radikalizálódással, kritikánk - ahogy Szántó György kijelentette - még erőteljesebbé válásával kell reagálnunk.

A népligeti jó szereplésünk örömmel töltötte el a Kör tagságát; arra ösztönzött bennünket, hogy aktívabban kezdjünk hozzá az ellenzéki szervezetekkel való kapcsolat megteremtéséhez.

* * *

A Duna Körrel kapcsolatos együttműködés során már szóltam a Kör 1989. május 3-i üléséről. A Népszabadságban erről a következőket olvashattuk:

"Az MSZMP Budapesti Reformköre következő ülését ma este fél hatkor tartja a Budapesti Oktatási Igazgatóság Villányi úti épületében. Az ülés témája: Lyukak a költségvetésben: Bős-Nagymaros és más nagyberuházások."[98]

Az ülés első előadója Csáki György közgazdász volt, aki a költségvetés és az állami nagyberuházások problémáit vázolta. A vitának ez a része nem a legjobban sikerült, amelyért mind az előadó, mind a vitában résztvevők hibáztathatók.[99]

Talán ezzel is magyarázható, hogy a Kör e vitához kapcsolódó állásfoglalása végül is csak tervezet maradt, nem adtuk át az Országos Sajtószolgálatnak. Ennek ellenére közlöm szövegét, mert mutatja, hogy a Reformkör többsége, hogyan vélekedett ezekről a kérdésekről.

"Állásfoglalás-tervezet a kormány gazdasági programjáról

A Kormány 1987-ben elfogadott stabilizációs programja nem érte el célját. A lakosság hatalmas áldozatai ellenére nem javultak a gazdasági teljesítmények. Ismét veszélybe került az ország nemzetközi fizetőképességének a megőrzése. A költségvetési hiány a tervezettet jóval meghaladó mértékben növekszik.

Megint azoknak lett igazuk, akik már két évvel ezelőtt kétségbe vonták e program realitását. Bebizonyosodott, hogy a követett út katasztrófába sodorja a nemzetet. Immár elkerülhetetlen a konzekvenciák levonása: a bizalmat elvesztett felelősök félreállítása, egy olyan szakértői kormány kinevezése, amely képes érvényesíteni a közkiadások ésszerű csökkentésének, a szelektív fejlesztésnek és visszafejlesztésnek a programját, biztosítani a külföldi működő tőke masszívabb bevonásának elemi feltételeit, és képes megteremteni a stabilizációs program végrehajtásához nélkülözhetetlen egyezséget a kormánypárti erők és az ellenzék között.

Budapest, 1989. május 3.                                         MSZMP Budapesti Reformköre"[100]

A Magyar Nemzet 1989. május 6-i száma visszatért a vita ismertetésére; Szántó György ennek egyik lényeges mondandóját a következőképpen foglalta össze: "Mivel a költségvetési deficit oka az állam túlköltekezése és nagyok azok az összegek, amelyek veszteséges beruházások támogatására folynak el, álláspontunk szerint elsősorban nem a humán szférában, a szociálpolitikában, a kultúrában kell takarékoskodni. Ezért érezzük szükségesnek, hogy a költségvetés beruházási oldaláról erőforrásokat csoportosítsanak át a humán szférába."[101]

Az Állásfoglalás a magyar gazdaság válságos helyzete okait jól látta, az ebből való kiút legfontosabb elemeit is helyesen rögzítette - amelynek két tartóoszlopa a nyugati tőke bevonása és az ellenzékkel való kiegyezés volt -, csak közvetlenül és egyértelműen arra nem utalt, hogy ennek legfőbb akadálya az MSZMP Grósz Károly vezette politikája; erről csak közvetve szólt, a szakértői kormány követelésével.

Az Állásfoglalás valószínű azért maradt csak tervezet, mert a hosszan elhúzódó vita miatt - az időhiány következtében - nem tudtuk az anyagot szavazásra bocsátani, valószínű azért sem, mert azt a vitán elhangzottakkal még ki akartuk egészíteni, s ez a későbbiekben is elmaradt.

* * *

A Figyelő 1989. május 4-i számában "táborunk rohamosan nőni fog" címmel jelent meg Szabó Zoltánnal egy hosszabb interjú. A Budapesti Reformkör tagjainak a sajtóban megjelenő megnyilatkozásait - érdemüknek-értéküknek megfelelően - nemcsak azért ismertetem, hogy folyamatában tudjam bemutatni a különböző kérdésekkel kapcsolatos reformköri nézetek alakulását, hanem azért is, hogy megmutassam, milyen különbségek voltak a reformkör tagjainak-képviselőinek - mindenekelőtt a szervezőbizottság tagjainak - a nézetei között.

Kétségtelen, hogy - Szántó György mellett - Szabó Zoltán volt a Budapesti Reformkör egyik legjelentősebb reprezentánsa, a Kör szociáldemokrata irányvonala kialakításának meghatározó személyisége.

Szabó e nyilatkozatában bemutatja a Budapesti Reformkört: utal arra, hogy a tagság összetétele a kezdetekhez képest sokat változott (a 200 körüli megjelenők életkora vegyes, döntő többségük értelmiségi, többen a pártapparátusban dolgoznak), közös vonásuk: "megelégelték, hogy a párt vezetése nevükben, de nélkülük dönt szinte minden ügyben."

Szabó Zoltán azt reméli, hogy a reformkörök a párton belül aktívan politizálók nagyobb részét megnyerhetik, csak ehhez időre van szükség; ezért ő nem sürgeti a rendkívüli kongresszus összehívását, ennek majd akkor lesz értelme, ha a reformerők túlsúlyba kerülnek, amikor már valóban el tudják foglalni a pártot. A győzelemhez azonban olyan új választási rendszerre van szükség, amely megakadályozza a pártapparátus - előző választásoknál alkalmazott - "szűrő" szerepét; továbbá arra, hogy a kongresszusi küldötteket platformok szerint válasszák meg.

A platformok kapcsán elmondta, hogy a mi platformunk sokkal jobban különbözik a Münnich Ferenc Társaság nézeteitől, mint a Szabad Demokraták Szövetségének álláspontjától; a Szegeden létrehozandó platformnak a miénknél "jövőorientáltabbnak kell lennie, ami azonban nem valamiféle szocializmuskép felvázolását jelenti (...) A mi mozgalmunk értékei a demokrácia, az egyenlőség, a társadalmi igazságosság és szolidaritás, az egyéni és kollektív szabadságjogok, az emberhez méltó élet, a béke és a humanizmus, s akik ezekért küzdenek, azokkal mi együtt akarunk működni."[102]


Találkozásunk a reformértelmiségi-elit képviselőivel

1989. május 9-én, du. 17 órakor az ELTE Jogi Karának 322-es termében a Budapesti Reformkör képviselői (Novák Zoltán, Szabó Zoltán, Szántó György és Vajda János), továbbá más reformkör képviseletében Ágh Attila és Szűcs Attila, találkoztunk a reformértelmiségi-elit néhány reprezentánsával: Bihari Mihállyal, Gazsó Ferenccel, Gombár Csabával, Kéri Lászlóval, Petschnig Mária Zitával, Schlett Istvánnal, Schmidt Péterrel, Stumpf Istvánnal, Szirmai Péterrel, Tabajdi Csabával, és Vass Lászlóval. A találkozó célja, egyrészt a személyes megismerkedés-kapcsolatfelvétel, másrészt a szegedi tanácskozás előtti véleménycsere, az ott elvégzendő feladatokról és az elérendő célokról volt.[103]

Az a valószínű, hogy mi, reformköriek, a beszélgetés elején felvázoltuk a szegedi tanácskozással kapcsolatos elképzeléseinket és ezek után jobbára a vendéglátók fejtették ki álláspontjukat, (mindkét fennmaradt jegyzet ugyanis erről tanúskodik, bár az eléggé természetes, hogy saját mondandónkat nem jegyzeteltük). A jegyzetek alapján a következő kérdésekről volt szó:

- A rendkívüli kongresszus fontossága (Kéri, Bihari, Tabajdi, Szirmai); a személyi kérdésekben is szülessen döntés (Bihari); a kongresszusi delegálási rendszer kérdései (Kéri, Tabajdi);

- a programkészítés fontossága (Bihari, Szirmai, Gazsó); Szegeden még nem lesz kész program, ezért létre kell hozni programkészítő bizottságot (Bihari);

- az országos koordináció létrehozásának a szükségessége (Bihari);

- a folyamatos politizálás fontossága: elhatárolódni az eddigi modelltől (a Budapesti Reformkör platformja jó); országos és helyi reagálások-nyilatkozatok (Bihari); egységes politikai fellépés szükséges (Vass);

- a párttal kapcsolatban: máris párttá szerveződni-kiválni (Gazsó); szétválási alternatívára is felkészülni (Bihari); párt-állam viszonya (Kéri);

- a kormánnyal kapcsolatban: ügyvivő kormányt (Kéri); kormányzati reformcentrumot (Bihari); erős kormányt - most (Gazsó); a párt és a kormány egymástól való szétválasztása, a kormány Országgyűlés alá rendelése (Vass); független-szakértői kormány sosem lesz (Schmidt);

- választási stratégia (Kéri);

- az ellenzékhez való viszony (Kéri); az SzDSz érdeklődik a szegedi tanácskozás iránt (Petschnig); kerüljön át az ellenzékkel való tárgyalás az államminiszterhez (Stumpf); az MSZMP taktikázik-kivár (Schmidt);

- sajtó-tömegkommunikáció: mi véd meg bennünket az apparátustól? (Kéri); újságírók védelme (Vass); információs rendszer-riadólánc (Vass); hírközpont szükségessége - ők vállalják (Vass).

Ezekről a kérdésekről hallgathattuk meg a véleményeket, illetve egyik-másik kérdésben a vitát. Ez az ismertetés azt mutatja, hogy Szűcs Attila Ötletbeli tájékoztatójának - amely egy rövid, szinte "nyúlfarknyi" ismertetés volt - nem sok köze volt a találkozón elhangzottakhoz; ő, a találkozóról való beszámolás ürügyén, a "reformkörök közös platformjáról" elmélkedik. Az is furcsa, hogy sem a Szántó-jegyzet, sem az én jegyzetem nem említi Gombár Csabát; őt, Szűcs Attila tájékoztatója említi meg (de az ugyanakkor nem beszél Schlettről, Szirmairól és Tabajdiról); továbbá az is érthetetlen, hogy az általam felhasznált jegyzetek nem jelzik, hogy Gombár milyen problémákat vetett fel. Így nagyon valószínű, hogy ő nem volt jelen a találkozón.

Szűcs Attila tájékoztatójánál durvább hamisítások is találhatók a május 9-i találkozó bemutatásával kapcsolatban. Patrick H. O.' Neil: Forradalom belülről c. könyvében a találkozóról a következőket írta: "Május 9-én a reformköri küldöttek egy csoportja találkozott a Pozsgayhoz közel álló több reformértelmiségivel, valamint a miniszter helyettesével, Vass Lászlóval, hogy megvitassák a következő szegedi konferenciát, valamint a hivatalos reformplatform kidolgozásának lehetőségét. Megmaradt még annak a reménye, hogy Pozsgay - az egyre növekvő reformkörök segítségével - az MSZMP-n belüli szervezett politikai mozgalmat hozhat létre. A találkozó eredménytelenül végződött. Pozsgay támogatói nyomást gyakoroltak a reformkörök képviselőire, hogy hívják meg a szegedi konferenciára az EKA-tól az ellenzék képviselőit, azonban ők elvetették az ötletet, úgy döntve, hogy a tanácskozást a párt reformistái szervezik és azoké is marad. A reformértelmiségiek a találkozón egyértelműen érzékelték a jelenlevő reformköri küldöttek némelyike részéről az irányukba megnyilvánuló rejtett ellenességet, ami közülük sokat a további együttműködés megszakításának szükségességéről győzött meg."[104]

Valaki alaposan félretájékoztatta O.' Neil-t; ő a könyv lábjegyzetében forrásként Szűcs Attila említett Ötletbeli tájékoztatójára utal, de a Szűcsre való hivatkozás inkorrekt dolog, ő ugyanis ismertetésében nem állította azokat, melyeket O' Neil mond! O' Neil számtalan tévedésével - pl. azzal, hogy Pozsgay a reformkörök segítségével szándékozott az MSZMP-n belül szervezett politikai mozgalmat létrehozni - nem kívánok foglalkozni, itt most csak azt érintem, ami a május 9-i találkozóval kapcsolatos: ezen a találkozón senki nem gyakorolt nyomást senkire; a megvitatott kérdések döntő többségében a legteljesebb egyetértés mutatkozott a résztvevők között; ezen a találkozón nem volt arról szó, hogy a szegedi tanácskozásra meghívják-e az ellenzéket, vagy sem, mindössze Petschnig arról informálta a megjelenteket, hogy az SzDSz érdeklődik a tanácskozás iránt. Továbbá az ott megjelent reformköri küldöttek egyike sem viselkedett ellenségesen a meghívókkal szemben, a találkozó baráti légkörben, jó hangulatban zajlott.

Mi, a Budapesti Reformkör képviselői a találkozót rendkívül eredményesnek és hasznosnak tartottuk; meggyőződhettünk arról, hogy Reformkörünk eddigi tevékenységével a reformértelmiség kiemelkedő képviselői egyetértenek és munkánkat dicsérve emlegetik; az előttünk álló célokban és a megoldandó feladatokban - így a szegedi tanácskozással kapcsolatban is - a legteljesebb volt az egyetértés. Ezért is gondoltunk arra és természetesnek vettük, hogy közülük többen is részt vesznek a szegedi tanácskozáson és tevékenyen elősegítik a tanácskozás sikerét.

Hogy ez nem egészen így történt, arról majd a szegedi tanácskozás bemutatása kapcsán szólok.


Az MSZMP KB 1989. május 8-i ülése-ehhez kapcsolódó tevékenységünk

A szegedi tanácskozásig a Kör még kétszer ülésezett, május 10-én és 17-én. A 10-i találkozónk szorosan kapcsolódott a KB május 8-i üléséhez, melynek állásfoglalásait május 10-én, tehát összejövetelünk napján tették közzé. Így kevés időnk volt arra, hogy az aznapi sajtóból megismert határozatokat alaposan végiggondoljuk és megvitassuk. Ehhez az időtényezőhöz tartozik az is, hogy a KB állásfoglalásra az Ellenzéki Kerekasztal reagálása a sajtóban csak pénteken jelent meg, így az ő álláspontjuk ismerete nélkül alakítottuk ki véleményünket a KB által javasolt politikai egyeztető fórumról.

A KB ülés elé több fontos probléma, illetve ezekhez kapcsolódó anyag került (így pl. a párttörvénnyel kapcsolatos vita tapasztalatai; tájékoztató a reformkörök működésének kezdeti tapasztalatairól, az Ellenzéki Kerekasztallal való tárgyalások állásáról, a munkásőrséggel kapcsolatos kérdésekről, stb.).

A reformkörökkel kapcsolatos tájékoztatót Petrovszki István a KB Pártpolitikai Osztályának a vezetője készítette, és az a PB május 2-i ülésén került megvitatásra; ez az anyag - változtatás nélkül - került a KB május 8-i ülésére 5. sz. függelékként, s ennek volt 1. sz. melléklete a mi kecskeméti Nyilatkozatunk; a 2. sz. melléklete pedig a KB Állásfoglalása a párton belüli véleménynyilvánítás és kezdeményezés szabadságának egyes kérdéseiről.

A két melléklet elhelyezése - mindkettő az 5. sz. függelék része -, továbbá sorrendje: a kecskeméti Nyilatkozatunk 1. sz. mellékletként, majd a KB állásfoglalása nyilatkozatunkra válaszként, 2. sz. mellékletként, egyértelműen mutatja, hogy összetartozó, egymásra vonatkozó anyagokról van szó.[105]

Ez a 2. sz. melléklet tehát elsősorban a reformkörök ellen született; teljes terjedelmében nem merték nyilvánosságra hozni, csak a Népszabadság KB ülésről szóló tájékoztatásaiból derült fény egyes passzusaira. Azért kell bemutatnom ezen állásfoglalás leglényegesebb részeit, hogy lássuk: a KB május 8-i ülése lényegében felhatalmazta a Grósz-féle pártvezetést, hogy a reformkörökbe belefojtsák a szót.

Az állásfoglalás kimondta: "Az áramlatok a párt szerves részét képezik; tiszteletben tartják, hogy a társadalom előtt képviselt álláspontok megfogalmazása a kongresszusok, a pártértekezlet, a taggyűlések és a szabályos megválasztott testületek joga. Kezdeményezéseik megméretésére - legyen szó politikai elgondolásokról, szervezeti események összehívásáról, vagy személyi javaslatról - ezek a fórumok hívatottak".[106] Majd az Állásfoglalás csak a "saját pártszervezet keretében" teszi lehetővé a vitát, és a párttagok javaslataikat is csak "azokban a pártszervezetekben és testületekben, ahol szervezeti életüket élik", tehetik meg.[107] Ez az állásfoglalás - nem nyíltan, hanem közvetett módon, de következményeiben egyértelműen - visszatért Grósz Károly azon kezdeti álláspontjához, hogy a reformkörök horizontális kapcsolatai frakciózásnak minősülnek. Az állásfoglalásban foglaltak tudomásul vétele és betartása lehetetlenné tette volna a reformkörök horizontális kapcsolatait, jobb esetben - e kapcsolatok fennmaradása esetén is - gittegyletté degradálta volna a reformköröket.

Ez egy rendkívül veszélyes állásfoglalás volt, amelynek fő iránya egyértelmű volt: lehetetlenné tenni a reformkörök önálló, a horizontális kapcsolatokat kihasználó politizálását, a pártvezetéssel szembeni bármiféle kezdeményezését, az ellenzéki, alternatív szervezetekkel való dialógusát. Ennek az állásfoglalásnak a tudomásul vétele és a benne foglaltak betartása a reformköri platformot (de a többi platformot is) önön karikatúrájává változtatta volna. Nyilvánvaló, hogy a Budapesti Reformkör ezt az állásfoglalást - amely platformjának lényegét herélte ki - nem fogadhatta el, tevékenységében nem vehette figyelembe.

A Népszabadság 1989. május 9-i száma a KB üléssel kapcsolatban közölte, hogy a testület tárgyalt a reformkörök működésének eddigi tapasztalatairól, de a rövid közlemény nem a reformkörökről szóló Tájékoztatóból idéz, hanem a 2. sz. mellékletből: "Miközben a Központi Bizottság elengedhetetlennek tartja a párttagok szabad véleménynyilvánításának jogát, s ezt támogatni kötelességének érzi, nem tartja elfogadhatónak az áramlatok országos szerveződését". Fentebb láttuk, hogy hogyan képzelte a Grósz-féle vezetés biztosítani a párttagok szabad véleménynyilvánítási jogát, ami - figyelembe véve a pártban lévő platformokat - nem volt más, mint e jog karikatúrája; ezt egészítette ki az állásfoglalás a platformok országos szerveződésének tilalmával. A Népszabadság melléfogása is mutatta, hogy a 2. sz. melléklet a reformkörökről a reformköröknek szól; és ha a Grósz-féle vezetésnek - a KB által jóváhagyott állásfoglalását - lett volna ereje végrehajtani, akkor ez a reformköri mozgalom halálát jelentette volna. A KB többségének és a Grósz-féle vezetésnek igazi szándékát fejezte ki ez a 2. sz. melléklet; csak az a kérdés, hogy ennek elfogadásánál hol voltak a pártvezetés reformerei: Nyers Rezső, Pozsgay Imre, Németh Miklós???

A Népszabadság említett melléfogása azért is következhetett be, mert a KB ülés valójában nem tárgyalta meg a reformkörök eddigi működéséről szóló előterjesztést; csak néhány hozzászólás - Rajki Sándorné, Ördögh Szilveszter - érintette röviden, dícsérőleg a reformköröket; Katona Imre azért aggodalmaskodott, hogy a reformköröknek nincs kimunkált platformjuk, csak a körök szervezését szorgalmazzák, amellyel ő nem értett egyet; Bartha Ferenc a reformköri mozgalom pártmozgalomba való integrálását tartotta szükségesnek. Grósz Károly a kecskeméti Nyilatkozatunkban foglaltakra reagált a pártszavazás előrángatott javaslatával; továbbá Katona Béla, nyilatkozatunk Grószt bíráló részének elítélésével. De ezekről az előzőekben már szóltam.

A reformkörökről szóló jelentésről való ilyen hallgatás rendkívül sokatmondó volt: azt a nagyfokú tanácstalanságot és bizonytalanságot fejezte ki - hisz igazán konkrétan bírálni sem tudták a reformköri mozgalmat -, ami eltöltötte a KB tagjait a reformkörökkel kapcsolatban, melyek képviselői kecskeméti nyilatkozatukban kijelentették róluk, hogy "a KB tagjainak döntő többsége egy korábbi korszak politikusa, önmaga és a politika megújítására képtelen."

Úgy tűnik, hogy dühük kimerült a 2. sz. melléklet elfogadásában, vélhetően azt gondolták, hogy a KB ezen állásfoglalásának jóváhagyásával a reformköri mozgalmat "elintézték".

Ezen állásfoglalásuk elfogadásával a tagok a KB testülete mögé bújtak és nem kerestek felelősöket a reformköri mozgalomban, hanem az egész mozgalmat akarták megrendszabályozni, pedig itt is voltak "felelősök". Egy évvel ezelőtt ennél szolidabb bírálatért zárta ki a KEB az MSZMP-ből Bihari Mihályt, Bíró Zoltánt, Lengyel Lászlót és Király Zoltánt. Nagyot változott a pártonbelüli világ is és ebben meghatározó szerepe volt a reformköri mozgalomnak.

A helyzet paradoxona az volt, hogy mi, a reformköri mozgalom képviselői, akkor részletesen nem ismertük a 2. sz. mellékletben foglaltakat, csak egyes részeiről voltak információink, de ezek is elégségesek voltak a KB-val szembeni bizalmatlanság növekedéséhez.

Visszatérve május 10-i ülésünkhöz, arról kell szólnom, hogy a Népszabadság május 12-i száma - rövidítve és sok szempontból eltorzítva - ismertette az ülésünkön született állásfoglalásokat: üdvözöltük a KB-t azért, hogy az több ponton közelítette álláspontját az Ellenzéki Kerekasztaléhoz, és hogy a KB politikai egyeztető fórum létrehozására tett javaslatot. Lényegesnek ítéltük, hogy az MSZMP nyilvánítsa ki, hogy a politikai hatalom tényleges birtokosaként tárgyal az ellenzékkel és ebben a minőségében garanciákat képes és hajlandó nyújtani a megállapodások teljesítésére.

Megelégedéssel nyugtáztuk, hogy a KB feladta korábbi, elutasító álláspontját a kongresszus előrehozása, illetve a pártértekezlet összehívása ügyében. De ugyanakkor a KB ülés május 8-i határozatával szemben - amely őszre pártértekezlet összehívását rendelte el - kijelentettük, hogy a Budapesti Reformkör továbbra is a tisztújítással egybekötött kongresszus előrehozása mellett foglal állást.

A Reformkör Kádár János KB tagsága és pártelnöki tiszte alóli felmentését - betegsége ellenére is - elsősorban politikai indítékú és súlyú döntésnek tartotta. E lépés azonban megkésettsége és hamis indoklása miatt - vélekedtünk - nem tölti be politikai tisztázó szerepét: a múlt bűneitől és hibáitól való elhatárolódás deklarálását.

A Magyar Nemzet 1989. május 12-i száma is foglalkozott vitaülésünkkel. Az ülés lényegét a következőkben foglalta össze:

"Az MSZMP Budapesti Reformkör üdvözli azt a reformirányú elmozdulást, amely a KB gondolkodásában - a testület május 8-i üléséről kiadott közlemény tanúsága szerint - végbement, ugyanakkor sajnálja, hogy a várt áttörés nem következett be. Követelik az elmúlt másfél évtizedben folytatott, az országot ismét válságba juttató politika személyi konzekvenciáinak következetes, a vezetés minden szintjére kiterjedő levonását. Megítélésük szerint távolról sem kizárólagos, de vitathatatlan azon kilenc személy politikai felelőssége, akik az országot ténylegesen kormányzó Politikai Bizottságnak 1975 és 1987 között megszakítás nélkül tagjai voltak. Közülük Aczél György, Maróthy László, Sarlós István még most is tagjai az MSZMP KB-nak. Szükségesnek tartják haladéktalan felmentésüket minden pártfunkciójuk alól."

* * *

A Budapesti Reformkör május 17-i ülése is nagyon tartalmas volt.[108] Elsőként azt vitattuk meg, hogy a Bős-Nagymarossal kapcsolatos demonstráción résztveszünk-e? Többségi álláspont született, hogy részt fogunk venni.

Majd meghallgattuk és megvitattuk Bokros Lajos előadását a gazdaság helyzetéről és a válságból való kijutás feladatairól.

Ezek után vitattuk meg a Szabó Zoltán által előterjesztett, a Budapesti Reformkör szegedi tanácskozásra szóló állásfoglalás-tervezetét; az előterjesztést megvitatva és elfogadva megbíztuk Szabó Zoltánt, hogy azt a szegedi tanácskozáson, a Budapesti Reformkör nevében Nyilatkozatként terjessze elő.

Az ülésen más politikai kérdések is megvitatásra kerültek: Kovács Mihály javasolta, hogy eszközöljük ki, hogy a Budapesti Reformkör képviselőit hívják meg az MSZMP KB május 29-i ülésére; az ülés Novák Zoltánt bízta meg a kérés illetékesek felé való továbbításával és az ezzel kapcsolatos szervezési teendőkkel. Felvetődött a KB megújításának szükségessége: a vitában Szabó Zoltán javaslatát fogadtuk el, hogy ne a kizárandók, hanem a támogatandó KB tagok listájával kapcsolatban foglaljunk majd állást. A választások esetleges időpontjáról is vitát folytattunk; itt e kérdésben az ellenzékkel való megegyezés fontosságát hangsúlyoztuk.

* * *

A szegedi tanácskozás előtt még volt egy nagyon fontos esemény, melynek kapcsán hallattuk hangunkat: május 15-én jelent meg a The New York Times-ban Grósz Károly nyilatkozata, melyet a Népszabadság május 16-i száma közölt. A Budapesti Reformkör szervezőbizottsága május 18-án - Grósz nyilatkozata kapcsán - állásfoglalást fogadott el, melyben tiltakozott a Grósz Károly által mondottak miatt. Ez a tiltakozásunk a Népszabadság május 19-i számában jelent meg és - a szegedi tanácskozáson képviselt álláspontunk mellett - egyik fontos oka volt a Budapesti Reformkör és Grósz Károly közötti ellentétek további kiéleződésének. Ezekről a problémákról a későbbiek során majd részletesen beszélni fogok.

 


Harmadik rész
Az MSZMP reformköreinek első országos tanácskozása
(Szeged - 1989. május 20-21.)


Előzmények

Platformunk születésénél már bemutattam, hogy április 7-én felhívással fordultunk az MSZMP tagjaihoz, amelyben bejelentettük, hogy "egy közös politikai platform elfogadására és a reformszárny megalakítására mielőbb meg kívánjuk rendezni az MSZMP reformköreinek országos tanácskozását."[1]

Erre a felhívásunkra reagált a Csongrád megyei Reformkör április 11-én, hogy "támogatjuk az MSZMP-reformkörök országos tanácskozásának gondolatát és vállaljuk ennek megrendezését, májusban Szegeden."[2]

Az ezzel kapcsolatos döntés hamarosan, április 15-én Kecskeméten meg is született; a reformkörök képviselői elfogadták és támogatták az MSZMP budapesti és szegedi reformköreinek kezdeményezését az országos tanácskozás megrendezésére, és azt is, hogy erre 1989 májusában Szegeden kerüljön sor. A kecskeméti tanácskozás kapcsán már írtam arról, hogy e döntés során a Budapesti Reformkör nagyfokú önmérsékletet tanúsított - hisz mi voltunk azok, akik ezt az elhatározásunkat elsőként bejelentettük - és Szegeddel kapcsolatban nagyvonalú gesztust gyakorolt. (A későbbiek során majd szembe kell néznünk azzal, hogy jól döntöttünk-e, amikor ezt tettük?!)

1989. április 27-én jelent meg a Csongrád megyei Reformkör felhívása, amelyben az értesíti az MSZMP reformköreit, hogy az április 15-i kecskeméti megegyezésnek megfelelően szervezi a reformkörök képviselőinek május 20-i országos munkatanácskozását. Kérték, hogy a körök május 2-áig jelezzék a részvételi szándékukat és küldjék el az országos tanácskozáson vitára bocsátandó platformjavaslataikat. A szervezők azt is jelezték, hogy szívesen veszik, ha a tanácskozás ügyrendjére, demokratikus lebonyolítására vonatkozó ötletekkel is megkeresik őket. Kérték, hogy a szervezési-kapcsolattartás céljából, a körök nevezzék meg képviselőiket, címmel, telefonszámmal együtt.[3]

Ezek után az ország legkülönbözőbb részein lévő reformkörök foglaltak állást, tették meg javaslataikat a szegedi tanácskozás tartalmi, ügyrendi kérdéseivel kapcsolatban; így pl. a kecskeméti reformkör április 27-én[4], a győri reformkör április 28-án[5], a szombathelyi reformszárny május 10-én[6] stb.

Kecskemét után a szegedi szervezők azonnal munkához láttak; április 21-én levelet írtak az MSZMP Politikai Bizottságának:

"Kedves Elvtársak!

Bejelentjük, hogy az MSZMP-tagok reformköreinek 1989. április 15-i kecskeméti találkozóján kapott megbízás alapján 1989. május 20-án Szegeden megrendezzük a reformkörök képviselőinek egynapos munkatalálkozóját.

A tanácskozás célja a platformszabadság gyakorlásával összefüggő kérdések, valamint a reformkörökben eddig megfogalmazott platformok megvitatása.

A tanácskozás nyílt lesz az MSZMP érdeklődő tagjai számára. Ezúton meghívjuk és szeretettel várjuk a Politikai Bizottság valamennyi érdeklődő tagját is.

Szeged, 1989. április 21.

Elvtársi üdvözlettel:

MSZMP-tagok Csongrád megyei reformköre
képviseletében

Révész Mihály Lovászi József Géczi József Szabó Béla"[7]


A figyelmes olvasó észreveheti, hogy a levél a "munkatanácskozás" célját illetően igen szerényen fogalmaz, még csak a közös platform létrehozásának az igényét sem meri vállalni. (Minden bizonnyal Vastagh Pál éber figyelme már a levél megfogalmazásánál is éreztette hatását! Ez a későbbiek során a Budapesti Reformkör és a szegedi szervezők között számos kérdésben konfrontációhoz vezetett!)

Ez a bátortalanság annál is furcsább, mert a reformkörökről szóló, Petrovszki István-féle tájékoztató, amely a PB számára készült és a május 8-i KB ülésre is bekerült, a platformmal kapcsolatban a következőket mondta: "szükségesnek tartják a tapasztalatok rendszeres cseréjét és a párt irányvonalának befolyásolására közös álláspont (platform) kialakítására törekszenek. A május 20-án, Szegeden megrendezésre kerülő találkozó is ezt a célt szolgálja."[8]

Azon a Politikai Bizottsági ülésen - az 1989. május 2-i ülésről van szó -, amelyre ez a reformkörökről szóló Petrovszki-féle tájékoztató került - a tájékoztatóban foglaltak ellenére - Vastagh Pál nem átallotta a következőket mondani:

"A múlt héten ültünk le a szervezőkkel és hát a tanácskozás szerveződését, szerkezetét, formáját és tartalmi dolgait egyaránt megbeszéltük. Én bízom benne, hogy ennek a megegyezésnek és ennek a megállapodásnak a keretei között marad (...) elsősorban pártrendezvénynek tekintik (...) a pártsajtót hívják meg, a belföldi sajtó számára adnak tájékoztatást (...) és ez külön vonatkozik a külföldi sajtóra. A várható résztvevők száma 150-től 300 főig prognosztizálható. Reformkörönként két-három emberre számítanak, és tulajdonképpen a munka menete úgy alakul, hogy előzetesen ezek a reformkörök az ő elképzeléseiket elküldik a szervezőbizottságnak, azok ezeket összesítik, megszerkesztik - és ez jelenti a tanácskozás vitaanyagát. Nem terveznek együttes platform meghirdetését, (kiemelés tőlem N.Z.) a végén öt-hat pontban kívánják azokat a kérdéseket összefoglalni, amelyben közös álláspont alakult ki."[9]

Vastagh Pál tehát - mint újsütetű PB tag és Grósz-famulus - eldöntötte, hogy nem lesz közös platform és mindezt a szervezőbizottság akarataként tüntette fel. Vastagh ezen hozzászólása ellenére a Petrovszki-féle tájékoztató változtatás nélkül ment a május 8-i KB ülés elé, de Grósz Károly megnyugodhatott, hogy Vastagh Pál megszabta a szegedi szervezőbizottságnak, meddig mehetnek el. Ez azonban nem egészen így történt s ebben nekünk is volt némi szerepünk.

A Budapesti Reformkör és ennek szervezőbizottsága alaposan készült a szegedi tanácskozásra. Szántó György volt az, aki tartotta a kapcsolatot a szegedi szervezőbizottsággal, illetve konzultáció és együttműködés céljából más reformkörökkel (pl. a kecskeméti reformkör részéről, Kerényi Györggyel).

Körünk megvitatta, hogy kik fogják a Budapesti Reformkört képviselni Szegeden, és a szekciókban képviselőink hogyan vesznek részt. A Budapesti Reformkör 20 főt delegálhatott; rajtunk kívül Budapestről még 10-20 fő vehetett részt. A Budapesti Reformkör küldöttei a következők voltak: Benkő Judit, Hardy László, Honti Mária, Kerekes György, Kékesi Katalin, Kovács Endre, Kovács Mihály, Monostori Ildikó, Nádor György, Novák Zoltán, Sóskuti Márta, Szabó Zoltán, Szántó György, Szántó Miklós, Szécsényi Tibor, Szűcs Attila, Rados Péter, Rekvényi László, Vajda János, Wilk János.[10] Közülük volt, aki nem jött el (pl. Honti Mária), de helyettük mások voltak ott (Kadelka László, Keller László, Molnár Károly, Szenes Imre, Varga József). (Ágh Attila, Nagy Mihály és még sokan mások, nem voltak a Budapesti Reformkör küldöttei).

* * *

Május 6-án Szegeden előzetes megbeszélés volt, melyen a tanácskozás összes lényeges kérdését megvitatták; a megbeszélésen a Budapesti Reformkört Szántó György képviselte. Ekkor még úgy tűnt, hogy egyetértés van abban, hogy a tanácskozáson elfogadásra kerül a reformszárny platformja, továbbá külön nyilatkozat lesz a rendkívüli kongresszusról és a békés átmenetről. Szántó György itt megfontolásra ajánlotta az alternatív szervezetek képviselőinek a tanácskozásra való meghívását.

Május 9-én, a Bihari Mihálynál történt találkozó, továbbá a Kör május 17-i ülése is a szegedi felkészülésünket szolgálta, ahogy ezt már az előzőekben elmondtam.

Ezt a felkészülést szolgálta az is, hogy én május 19-én, péntek reggel, az Országházban találkoztam Pozsgay Imrével; a szervezőbizottság megbízásából kerestem fel Pozsgayt, azért, hogy hangoljuk össze cselekedeteinket. A beszélgetés kb. fél órát tartott és számomra nagy csalódás volt. Én tájékoztattam Pozsgayt, hogy a Budapesti Reformkör milyen célokkal vesz részt a szegedi tanácskozáson, hogy ott, mit és hogyan kívánunk cselekedni és kíváncsiak voltunk az ezzel kapcsolatos véleményére, tanácsaira; továbbá kértem, hogy támogassa törekvéseinket. Végül is, nagyjából csak én beszéltem, mert Pozsgay válasza semmitmondó általánosság volt. Ekkor nem tudhattam, hogy Pozsgay egész más szándékkal és célokkal utazik Szegedre, talán már akkor is a zsebében volt az a felhívás, amelyet - Vass László későbbi állítása szerint - Pozsgay Szegeden fel akart olvasni a Demokratikus Magyarországért Mozgalom létrehozása érdekében.[11] (Bár Pozsgay egyetemi évfolyamtársam volt - igaz, más szakon, így régóta ismertük egymást, ha nem is volt közöttünk közelebbi kapcsolat -, de ekkor elhatároztam, hogy én többet nem fogom vele keresni a találkozást.)

A Budapesti Reformkör szervező bizottságának 4 tagja (Novák Zoltán, Szabó Zoltán, Szántó György, Vajda János) a szegedi tanácskozás megkezdése előtti nap délutánján leutazott Szegedre, hogy az utolsó simításokat elvégezzük a következő napi összejövetellel kapcsolatban. A szegedi szervezőbizottsággal való ezen előzetes megbeszélés éjfél utánig tartott, és nagy vitákba torkollott, egyes szakaszaiban már-már veszekedéssé fajult.

A Budapesti Reformkör a szegedi tanácskozáson négy fő célt akart elérni:

- deklarálni az MSZMP reformszárnyának a megalakulását;

- elfogadni e reformszárny platformját;

- létrehozni a reformszárny Országos Koordinációs Tanácsát;

- kidolgozni az MSZMP előrehozott, rendkívüli kongresszusával kapcsolatos javaslatot.

E javaslatokat - kivéve az Országos Koordinációs Tanács létrehozását, amely javaslatunkat a szegedi szervezőbizottság álláspontjától tettük függővé - egy Nyilatkozatba foglaltuk, amelyet a tanácskozás plenáris ülésével kívántuk elfogadtatni. Ezen kívül szóvá tettük azt az előzetes javaslatunkat is, hogy inkább csak gesztusként, a szervező-bizottság miért nem hívta meg az Ellenzéki Kerekasztal képviselőit is a tanácskozásra. (Ekkor nem tudtuk és Lovászi József nem tájékoztatott minket arról, hogy az ellenzéki pártok részéről Varga Csaba - Szoboszlai Zsolton keresztül - kétszer is megkereséssel fordult a szegedi szervezőbizottsághoz, hogy hívják meg a tanácskozásra az Ellenzéki Kerekasztal képviselőit, amelyet ők elutasítottak). Az éjfél utánig tartó többször élessé váló vitában e javaslataink megvalósításáért folyt a tusakodás. A szegedi szervezőbizottság tagjai - miután érveik elfogytak és sarokba szorultak, de - nem tudtak meggyőzni minket az általunk kitűzött célok megvalósíthatatlanságáról, végső "érvként" közölték, hogy Vastagh Pál utasította őket, hogy mi az, amit tehetnek és mi az, amit semmilyen körülmények között nem tehetnek. (Igaz Vastagh ezeket a tiltásokat a szegedi szervezők döntéseként adta elő az előzőekben már bemutatott május 2-i PB ülésen.) A szegedi szervezők által Vastagh-ra hivatkozó megszorításai a következők voltak: a reformszárny megalakulását nem lehet deklarálni; az Országos Koordinációs Tanácsot nem lehet létrehozni; az ellenzéki pártok képviselőit nem lehet meghívni; a platformot illetően pedig, legfeljebb platform javaslatot lehet kimunkálni. Ha belegondolunk, akkor - legalább is a platformot illetően - ez egy kicsivel több volt, mint amiről Vastagh Pál beszélt a május 2-i PB ülésen; a szegedi szervezők talán ebben merték túllicitálni főnöküket?!

Ebben a helyzetben nem tudtunk mit tenni; tudomásul kellett vennünk az adottságokat és e rendkívül szűk mozgástérben kellett megpróbálni a tanácskozásból a maximumot produkálni. Ez a "gúzsba-kötve táncolni" helyzet egyértelművé tette, hogy a Budapesti Reformkör részéről politikai hiba volt, hogy a szegediek javára lemondott a reformkörök első országos tanácskozásának megrendezéséről. Mert lehet, hogy Budapesten sem tudtuk volna összes célunkat elérni, de nem azért mert Jassó Mihály előírta volna, hogy mit szabad és mit nem szabad, az esetleges ilyen irányú próbálkozását ugyanis elutasítottuk volna; hanem azért, mert nem biztos, hogy a reformköri mozgalom küldötteinek többsége támogatta volna javaslatainkat. A mozgalom későbbi eseményei reálissá tették az itt megfogalmazott aggodalmat.

Ebben a helyzetben gyorsan és körültekintően kellett döntenünk, hogy hogyan tudunk legnagyobb befolyást gyakorolni a tanácskozás menetére; ezért arra törekedtünk, hogy - nem tartva igényt semmiféle plenáris előadás tartására, elnöklésre stb. - a legfontosabb szekciókban legyünk jelen, lehetőleg úgy, hogy meg tudjuk határozni, vagy lényegesen befolyásolni ezen szekciók munkáját. Ennek egyik legjobb módja a szekció-elnöki poszt elnyerése volt. A szekció elnökök nemcsak vezették (és ezáltal befolyásolhatták) a szekciók vitáit, hanem, mint elnökök, részt vettek a platform-javaslatot előkészítő szerkesztőbizottság munkájában. Három szekciót tartottunk fontosnak: a 2. szekciót, a Milyen pártot akarunk?; a 3. szekciót, a Gazdaság és a tulajdon reformjával foglalkozó szekciót és kiváltképp az 5. szekciót, Az átmenet a demokratikus jogállamba szekciót.

A tíz szekció-elnöki poszt közül négyet mi töltöttünk be; az első, a harmadik szekció egyik elnökét mi adtuk és - ami a későbbiek során meghatározóvá vált - az ötödik szekció mindkét elnöke tőlünk került ki. E szekcióban az eredeti terv az volt, hogy Géczi Józseffel én fogok elnökölni, de Géczi meggondolta magát - talán azért is, mert a sajtóban előző nap jelent meg Grósz és a Budapesti Reformkör újabb összecsapása, éppen ennek a szekciónak a témájában, továbbá a szervezőbizottság úgy döntött, hogy ez a szekció dolgozza ki az Ellenzéki Kerekasztal tanácskozáshoz intézett levelére a választ - és ennek következtében a másik elnök Vajda János lett. A szegedi szervező bizottság, önmagát védendő Vastagh Pállal szemben is, két budapesti pártmunkást bízott meg e legkényesebb szekció vezetésével, arra gondolva, hogyha valami baj lesz, ők majd mossák kezeiket; de egyúttal - talán akaratuk ellenére - a Budapesti Reformkör az éjszakai vita-veszekedés következményeként kapott egy "magas labdát, amelyet csak le kellett ütni". A Budapesti Reformkör szervezőbizottságából egyedül Szabó Zoltán nem volt szekció elnök; az ő zsebében is ott lapult a Budapesti Reformkör Nyilatkozata - amelyet a tanácskozás esti plenáris ülésén neki kellett felolvasnia -, azzal a különbséggel, hogy azt mi nem tartottuk titokban, szétosztottuk a szekciókban és Szabó pendlizvén a szekciók között igyekezett felmérni nyilatkozatunk fogadtatását.

* * *

Nem szándékozom a szegedi tanácskozás minden eseményét részletesen ismertetni; a rövid bemutatáson kívül elsősorban azokat a vonatkozásokat kívánom alaposabban érinteni, amelyek a Budapesti Reformkörrel voltak kapcsolatban. Ezekről azonban elmondható, hogy a tanácskozás lényegét jelentették.

A szombat délelőtti plenáris ülés 10 órakor kezdődött és a házigazdák részéről Lovászi József mondott egy rövid megnyitót; itt közölte, hogy 110 reformkör küldte el mintegy 440 képviselőjét a tanácskozásra. Arról is tájékoztatta a megjelenteket, hogy a szervezőbizottság vendégként többeket meghívott a tanácskozásra, így - többek közt - Bihari Mihályt, Bíró Zoltánt, Kéri Lászlót, Király Zoltánt, Lengyel Lászlót, Papp Zsoltot említette meg.

Az első vitaindító előadást Kerényi György, kecskeméti küldött tartotta, "A reformköri mozgalom szerepe az MSZMP megújulásában" címmel. Kerényi György - egy nagyon színvonalas, reformszocialista irányultságot képviselő előadásban - elmondta, hogy a reformkörök létrejötte, a társadalmi modellváltás igényének egyik gyökere a párt eddigi működésének egyértelmű kritikája; mivel a főleg értelmiségiekből alakult reformköröket a "reformgondolat és a reformpolitikai szándékok" kötik össze, ezért a kecskeméti reformkör megfontolandónak tartja, "hogy egy tartósabb információs és koordinációs kapcsolat is kialakuljon"[12] Előadásának összefoglalójaként vázolta, hogy mit is akarnak a reformkörök?:

"Akarják a népet szolgáló demokratikus reformpárttá alakítani az MSZMP-t. Tisztázni a reformprogram mibenlétét és belső tartalmát. A másság elismerését a pártban is. Annak tudomásul vételét, elismerését, hogy nincs más út, mint realitásaink számbavételén alapuló reform-cselekvés. Akarjuk a párt belső működésének, higgadt politikai módszerekkel történő, a hazai és nemzetközi realitásokra figyelő, de alapvető és radikális átalakítását. A tagsági akarat alapvető és meghatározó érvényre jutását. A platformok konkrét ügyekben és konkrét módon történő képviseletét, ehhez a kapcsolatok kialakítását. Bázist teremteni a párt reformerőinek. A nézetek, áramlatok dinamikus együttélésén alapuló valós szövetséget. A párt reformcentrumának kialakítását, amely körül meghatározó a reformerők súlya. Legalitást ennek a végre alulról indult kezdeményezésnek a párt egészében, amelynek megítélését ne címkék, indulatok, érzelmek, hanem valóságos, hatásos tevékenység bírálja el. Új gondolati, elvi alapokra helyezett, kiszámítható és nyilvános, a múlttal bátran szembenéző, de jövőre orientált reformcselekvést a kisajátítás igénye nélkül az egész pártban. Nem akarjuk a párt szétesését vagy szétrobbantását, főleg saját tevékenységünkkel, de a cselekvést képtelenné tevő, megkötöző, mindenáron való látszat egységet sem."[13]

Kerényi György referátumát illetően azt kell hangsúlyoznom, hogy a párttal és a reformkörökkel kapcsolatos véleményével a Budapesti Reformkör teljes mértékben egyetértett, külön is kiemelve a reformkörök országos koordinációs tanácsának szükségességét; ami álláspontját reformszocialistává tette az a jövőbeni társadalmi átalakulásnak a modellváltás keretében való elképzelése.

Kerényi György referátuma után Lovászi József arról tájékoztatta a tanácskozást, hogy Eötvös Pál, a Népszabadság főszerkesztője kéri a reformköröket, hogy platformjaikat juttassák el a laphoz, mert folyamatos fórumot kíván biztosítani azok számára.

A másik vitaindítót a házigazdák nevében Géczi József tartotta, "Mit mondhat és kihez szólhat a mai tanácskozás?" címmel. A Délmagyarország 1989. május 20-i számában a tanácskozásról szóló tudósításban még a következőt olvashattuk: "Géczi József (Szeged) pedig az eddig beérkezett reformköri platformok közös és egymástól eltérő álláspontjait ismerteti." Sajnos ezekről Géczi referátumában alig volt szó, úgyannyira nem, hogy pl. a Budapesti Reformkör platformját, a benne megfogalmazott álláspontot nemhogy összevetette volna más platformokkal, hanem meg sem említette! Géczi "távlatos politikai töprengésnek" nevezte mondandóját, melynek során beszélt az őszi kongresszus szükségességéről, a kongresszusra való delegálás demokratikus rendjéről és arról, hogy e felkészülés során formálódhat meg az MSZMP politikai és választási programja. Mert - állította Géczi -: "A párt nincs olyan helyzetben, hogy még egyszer előálljon egy sebtében összetákolt, eklektikus, hiteltelen programmal."[14] (Kiemelés tőlem. N.Z.) Ezek után ugyan kijelentette, hogy ez a tanácskozás is jelentősen hozzájárulhat az új pártprogram kidolgozásához, ...de azért nem kell azt elsietni, "sebtében összetákolni".

Lovászi József említett megnyitójában ezzel kapcsolatban rugalmasabb véleményt fogalmazott meg: azt mondta, hogy a tanácskozásnak szándékában áll a reformplatform "alapvonalainak" a kidolgozása, de ha ez nem sikerül, "azt sem tekintjük tragédiának."[15]

Géczi József másfél hét múlva már elfelejtette, hogy - a kecskeméti reformköri találkozóra utalva - mit nyilatkozott a Magyar Ifjúságnak: "számos kulcskérdésben meglepően nagy nézetazonosságot tapasztaltunk. Látszik, hogy nem lesz nehéz egy valódi közös platformot kialakítani. Erre az általunk indítványozott májusi, szegedi reformköri találkozón van is esély."[16] Most melyik Géczi József véleményt fogadjuk el; vagy vegyük tudomásul, hogy van egy Géczi József és egy Géczi-Vastagh vélemény, melyek kizárják egymást?!

A délelőtti plenáris ülés végül Lovászi József néhány bejelentésével fejeződött be. Először ismertette Németh Miklós és Szűrös Mátyás leveleit, majd az Ellenzéki Kerekasztal tanácskozáshoz intézett levelét; ennek szövege a következő volt:

"A Magyar Szocialista Munkáspárt reformkörei országos tanácskozásának

Szeged

Tisztelt Országos Tanácskozás!

Az Ellenzéki Kerekasztalt alkotó nyolc szervezet érdeklődéssel várja az Önök tanácskozását. Reméli, hogy komoly figyelmet fordítanak a Magyar Szocialista Munkáspárt és az Ellenzéki Kerekasztal között megindult, a Magyar Szocialista Munkáspárt által megakasztott, sőt felszámolt tárgyalások ügyére.

Az Ellenzéki Kerekasztalt alkotó szervezetek bíznak abban, hogy önöket politikai felelősségük a tárgyalásokkal kapcsolatos elodázó manőverek felszámolására indítja. Szerintünk a tárgyalások halogatása szűk látókörű és felelőtlen politika.

A Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkárának legutóbbi kijelentése szerint szabad választásokra legkorábban csak hat év múlva kerülhet sor. Nyilvánvaló tehát, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt jelenlegi vezetőségének egy része tárgyalási ajánlatát pusztán propagandafogásnak tekinti, és nem törekszik érdemi megegyezésre.

A legutóbbi közvélemény-kutatás is egyértelművé tette, hogy a honpolgárok döntő többsége a demokratikus átmenet mellőzhetetlen feltételének a kormányzó párt és az ellenzék közötti, döntési joggal felruházott, kétoldalú tárgyalásokat tekinti, és újrakezdésüket elvárja.

Kelt Budapesten, az 1989. évi május 18. napján

Üdvözlettel: az Ellenzéki Kerekasztal szervezetei

Vigh Károly, Zétényi Zsolt

Varga Csaba

Bajcsy-Zs. Endre Baráti Társaság

Magyar Néppárt

két olvashatatlan aláírás, Fodor Gábor

Baranyai Tibor

Fiatal Demokraták Szövetsége

Magyar Szociáldemokrata Párt

olvashatatlan aláírás

Mécs Imre, Kőszeg Ferenc,

Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt

Magyar Bálint

Csengey Dénes, olvashatatlan aláírás,

Szabad Demokraták Szövetsége

Szabad György

Szabó László

Magyar Demokrata Fórum

Független Szakszervezetek

 

Demokratikus Ligája"[17]


Lovászi József a levél felolvasása után a következőket mondta:

"Én úgy gondolom, hogy megköszönhetem az üdvözletet, ami ebben a levélben foglaltatik. Azon véleményemnek szeretnék hangot adni, hogy természetesen a reformkörök és a reformköri tanácskozás olyan jogosítvánnyal nem rendelkezik, hogy valamiféle megegyezés alakuljon ki mondjuk az Ellenzéki Kerekasztal és a reformkörök országos tanácskozása között, ám az 5. szekcióban, amely a békés átmenet kérdéseivel foglalkozik, nyilvánvalóan megfogalmazódik majd markánsan mindaz a gondolat, törekvés, amely pártunk vezetése és az Ellenzéki Kerekasztal közötti tárgyalásokra vonatkozik. Én ezt a levelet át fogom adni az előbb említett szekció vezetőjének, és kérem, hogy majd abban a szekcióban erről a problémakörről alakítsanak ki véleményt és a záró plenáris ülésen ismertessék javaslataikat."[18]

Lovászi József végezetül ismertette a szekciókat, azok elnökeit és a szekciók helyét.


A szekcióülésekről:

Az 1-es szekció: Múltunk a jelenben.

A szekcióban elnököltek: Géczi József (Szeged) és Kerekes György (Bp.-i Reformkör)

Felkért hozzászóló Székely Gábor (Szeged) volt, aki a Kádár-korszak nemzetközi összefüggéseiről tartott bevezető előadást.

A szekció vitájában felszólaltak: Kóbor József (Zalaegerszeg), Révész Ferenc (Bp. Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem), Földesi József (Bp. Pallas Lapkiadó V.), Kerekes György (Bp.-i Reformkör), Somorjai József, Makai Mária (a Marxista-egységplatform, majd később a Munkáspárt tagja), Krémer Ferenc (Bp. Államigazgatási Főiskola), Révész Mihály (Szeged), Molnár István (Bp. Kertészeti Egyetem), Berényi Gyula (Szeged), Pásztor Bertalan (Dunaújváros), Keller László (Bp.-i Reformkör), Kerekes András (Bp. Magyar Rádió), Jászberényi László (Nagykanizsa), Horváth Attila (Bp. V. ker. PB), Nagy Károly (Gyöngyös), Borbély Sándor (Makó), Akszentijevics György, Németh Ferenc, Kanyó Lászlóné, Elekes András.

A szekcióban igazán nagy vita a Földesi József által felvetett kérdésről volt, aki azt javasolta, hogy egyértelműen és határozottan mondják ki, hogy 1956 forradalom volt és ez a megállapítás kerüljön be a tanácskozás által elfogadandó platformba. A többség azt ugyan elfogadta, hogy 1956 forradalom volt, de azt ellenezte, hogy ez az értékelés a platformba kerüljön.

A platformmal kapcsolatban el kell mondani, hogy egyik elnök sem szorgalmazta azt, hogy a szekció feladata a maga "rész-platformjának" az elkészítése, sőt Géczi József - aki többször is felszólalt - még a platform megnevezést is kerülte, "záró dokumentumnak", "nyilatkozatnak" nevezte az elkészítendő anyagukat. (Kerekes György mentségére mondom - mivel ő nem jött el előző nap Szegedre és nem vett részt az éjszakai vitán, ezért a szekcióban tanácstalan volt, így mondhatta -, hogy: "Én magam nem tudom, hogy milyen alapon kértek fel az elvtársak erre, mert délelőtt megérkeztem 10 órakor és akkor szóltak, hogy jöjjek ebbe a szekcióba, előzményekről nem tudok."; majd később - talán a szekciók között pendliző Szabó Zoltán információja és a nyitó plenáris ülésen hallott Géczi-szöveg alapján, ezeket összeegyeztetendő - azt mondta, hogy: "Egyrészt platformot kell csinálnunk, másrészt a hosszabb távú program számára kellene valamiféle előkészítő munkát végezni, leltárt készíteni ennek érdekében."[19])


Az 1-es szekció rész-anyaga, amely bekerült a platformtervezetbe, a következő:

"Mai összetett világunk annak az ázsiai típusú, despotikus poszt-sztálinista rendszernek a válsága, amely Magyarországon 1948 után épült ki, majd az 1956 utáni számos elmozdulás, finomítás, reformtörekvés és átmeneti siker ellenére ma már működésképtelen. A rendszer lebontása, demokratikus és szocialista irányultságú meghaladása szükséges és sürgető.

A reformkörök mind a múlt terhétől való megszabadulás, mind a párt megreformálása, mind a válság leküzdése érdekében elvetik az ideológiai dogmákat, a pragmatizmus öncélúságát. Javasolják egy olyan ideológiai koncepció kimunkálását, amely tartalmazza az európai és a magyar progresszió, a szocialista mozgalmak mellett a polgári radikalizmus, liberalizmus és a népi mozgalom időálló értékeit is.

Módszeresen felül kell vizsgálni az 1956 novembere óta született ideológiai határozatokat. Rehabilitálni kell mindazokat, akiket e határozatok szellemében hátrány ért."[20]

A vita jóval tartalmasabb volt, mint amit e szerény összefoglaló mutat, de mivel az elnökök nem küldtek ki szerkesztő bizottságot, ezért nem sikerült egy, a platform számára is megfelelőbb, jobb összefoglaló elkészítése.


A 2-es szekció:
Milyen pártot akarunk?

A szekcióban elnököltek: Berkics János (Kaposvár), Brúszel László (Kecskemét).

Felkért hozzászólók voltak: Ágh Attila (Bp.), Kovács Jenő (Bp. MSZMP KB), Tabajdi Csaba (Bp. MSZMP KB).

A szekció vitájában részt vettek: Szécsényi Tibor (Bp.-i Reformkör), Thoma László (Bp.), Krausz Tamás (meghívott vendég), Szántó Miklós (Bp.-i Reformkör), Kovács Mihály (Bp.-i Reformkör), Dr. Dráviczki Imre (Gyöngyös), Polónyi Péter (Bp.), Dr. Gábor László (Eger), Stadler László (Kaposvár), Rados Péter András (Bp.-i Reformkör), Boros Pál, Kotlár Györgyné, Tamás István (Bp.), Dr. Halák László (Bp. MTV), Hardy László (Bp.-i Reformkör), Keglovics Ferenc, Alföldi Róbert (Hajós), Kővári Ferenc (Bp.), Varga József (Bp.-i Reformkör), Dr. Szegedi Károly, Kürti Judit (Bp.), Szántó Judit (Bp.), Tóth Pál Péter (Bp.), Rátkai Árpád, Benkő Judit (Bp.-i Reformkör), Rekvényi László (Bp.-i Reformkör), Szűcs Attila (Bp.-i 2. sz. Reformkör), Rozgonyi Ernőné (Szentendre), Dr. Gyurka Zoltán (Szeged), Dr. Fülöp József (vendég, az MSZMP Sopron város első titkára), Juhász Ágnes, Molnár Károly (Bp.-i Reformkör), Gábor Kálmán (meghívott szakértő, Szeged), Molnár Dénes (Boglárlelle).

E fontos szekcióban a Budapesti Reformkör részéről nem volt szekcióelnök, de a vitában megszólaló 37 főből 9-en a Budapesti Reformkör tagjai voltak; továbbá Körünk meghatározó befolyását mutatja az is, hogy mikor a vita terjengőssé vált, akkor Brúszel László szekció elnök a következőket mondta: "Azt ajánlanám, hogy az általam legkidolgozottabbnak vélt és valószínűleg legismertebb budapesti platform idevonatkozó részét tekintsük irányadónak, amennyiben lehet, a vitában arra vonatkozó észrevételeket, megjegyzéseket, kiegészítéseket kellene megtenni, hogy hogyan válhat ez a budapesti reformköri platform, illetve ennek megfelelő fejezete az országos platform részévé."[21]

A vitából egy mozzanatot emelek ki: Stadler László (Kaposvár) kijelentette, hogy "mindenképpen szükségünk van a platformunk programja mellett, hogy kimondjuk, itt ma megalakul az MSZMP szocialista szárnya.(taps)."[22] Erre reagált Kürti Judit (Bp. VII. ker. PB), aki azt mondta: "nem értek egyet azzal, hogy itt és most kimondjuk a szocialista reformszárny megalakítását, mert nem tudom, hogy a teremben ülőkkel, platformok, programok alapján kivel értek egyet, kivel vagyok egy reformszárnyban, egyáltalán nem biztos, hogy mindenki egyetért velem és fordítva."[23] (Erre azt lehetett volna válaszolni, hogy azért fogadjuk el ma este a reformszárny platformját, hogy Kürti Judit és a hozzá hasonlók dönteni tudjanak, hogy e szárnyban-e a helyük, vagy sem?)


A 2-es szekció rész-anyaga, amely bekerült a platformtervezetbe, a következő:

"Az emberek aggódva látják az ország helyzetének romlását. A kialakult helyzetért az MSZMP-t - ezen belül döntően a nemzeti sorskérdések, a régóta mutatkozó figyelmeztető jelek iránt érzéketlen politikai vezetőket - súlyos felelősség terheli. A pártállam, a kialakult gazdasági, politikai, társadalmi berendezkedés a vezetők személyétől függetlenül is magában hordta a struktúra működésképtelenné válásának, az 1948 utáni modell válságba jutásának szükségszerűségét.

A politikai reform és benne az MSZMP átalakítása nem járhat sikerrel, ha elszakad a társadalom tagjainak mindennapi életét egyre nehezebbé, kilátástalanabbá tevő folyamatoktól. Kudarcra ítélt minden olyan törekvés, amely a makrostruktúra egészét az egyes alrendszerek egyidejű, átfogó reformja nélkül kívánná korszerűsíteni. A válságból kivezető utat a modell egészére kiterjedő, rendszerszemléletű reformprogram kidolgozása és következetes megvalósítása garantálhatja, amely átfogja a társadalom minden szféráját, a gazdaságot, a politikát, a kultúrát, az infrastruktúrát, az élet- és gondolkodásmódot, a makro- és mikrostruktúrát egyaránt. A struktúraváltással növekednek a társadalmon belüli feszültségek, nagyobb lesz a leszakadó rétegek gondja. Ezek kezelésére konkrét elképzelések kellenek.

A párt "vonuljon ki" az államból, az államigazgatást szakemberek végezzék. Történjen meg a népképviselet és az államigazgatás elkülönítése. Átfogó közigazgatási reform szükséges. Az állam vonuljon vissza saját illetékességi körébe. Szűnjön meg a társadalmi szféra egészét átfogó állami ellenőrzés és beavatkozás.

A kultúra és az infrastruktúra költségeinek biztosításánál meg kell szüntetni a rendkívül sok kárt okozó maradékelv érvényesítését. Véget kell vetni a hamis ideológiai elvek alapján évtizedeken keresztül folytatott értelmiségellenes politikának. Biztosítani kell a tudomány, a kultúra és a művészet autonómiáját, a szellemi szabadságot.

A jelenlegi válságunk fontos része az értékválság, az értékhiány. A párt kötelezze el magát a következő emberi, társadalmi alapértékek mellett: az egyén szabadsága, a demokrácia, a nyilvánosság, a szociális biztonság, a család, az egészség, a teljesítmény, a tudás, az egészséges környezet. Az MSZMP eddigi gyakorlatában többnyire figyelmen kívül hagyta az ökológia szempontjait. Politikájának képezze fontos részét az emberi lét biztosítására, a természet egyensúlyának fenntartására, a környezet védelmére való törekvés.

El kell távolítani az egyéni és közösségi autonómiát, a civil társadalom újraszerveződését és az önigazgatás kibontakozását gátló jogi és más akadályokat. Különösen támogatni kell az önkormányzati formák létrejöttét, megerősödését.

Az MSZMP-nek az egyetemes emberi érdekek és a nemzeti szempontok jegyében kell újragondolnia az internacionalizmus, a nemzeti szolidaritás korábbi elveit és gyakorlatát. Nemzeti alapra kell helyezkednie, döntéseinek mozgatórugójává a nemzet érdeke váljon.

Az MSZMP-nek felelősséget kell vállalnia a határainkon túl élő magyarság és a hazánkban élő kisebbségek sorsának alakulásáért.

Az MSZMP reformkörei hitet tesznek az európai "közös ház" megteremtésének gondolata mellett, szorgalmazzák a Duna-medencében élő népek egymásra találását."[24]

* * *

A déli szünetben a 2-es szekció helyén rövid sajtótájékoztatót tartottunk az addig végzett munkáról; így Fábián György (az MTI kaposvári szerk.-nek a vezetője) a 2. szekció munkáját, Kormányos András (JATE adjunktusa) a 3. szekció munkáját, Szabó Zoltán az 5. szekció munkáját ismertette.


A 3-as szekció:
A gazdaság és a tulajdon reformja

A szekcióban elnököltek: Gráner Gyula (Kecskemét), Szántó György (Bp.-i Reformkör).

Felkért hozzászólók voltak: Bokros Lajos, Égető Emese, Petschnig Mária Zita, Siklaki István.

Gráner Gyula a vita kezdetén a következőket jelentette be: "ennek a mai napnak alapvető célja, melynek alá kell rendelnünk minden egyebet az, hogy lehetőleg ma este, vagy ma éjszaka folyamán egy olyan egységes és a társaság nagy része által vállalható platform létrejöjjön, esetleg alternatívákat is tartalmazzon, melyben a kisebbségek is benne maradnak, amely az MSZMP reformköreinek nagy része által vállalható, és elmondható róla becsületesen, hogy ez az MSZMP reform-mozgalmainak a platformja. A továbbiakban ezen platform alapján a munka nem fog megállni. Javaslat érkezett arra, hogy szeptemberben Budapesten rendezzük meg a következő hasonló tanácskozást, amit már az itt elhangzott és remélhetőleg elfogadott platform alapján egy további alapos munka eredményeképpen egy olyan javaslat kerülhessen megvitatásra, ami most még nem definiálható időpontban tartandó pártkongresszuson a reformkörök programjavaslata lehet"[25]

A felkért hozzászólások elhangzása után a következők vettek részt a vitában:

Boda György (Bp. Központi Statisztikai Hivatal), Cserháti András, Ábel István, Dr. Gazdagh László, Szántó György (Bp.-i Reformkör), Vass Csaba (Bp.). A szekció jegyzőkönyve hiányos, a 37. oldalon befejezetlenül ér véget; Szántó György korabeli jegyzetéből egészítettem ki, hogy hozzászóltak még: Miakich Gábor, Szirmai Péter, Csáki György, Horváth Gábor (SZDP), Szilágyi László.

A vitából két hozzászólásra utalnék: Szántó György elmondta, hogy a Budapesti Reformkör továbbította a Duna Kör kérését, hogy a tanácskozás foglalkozzon ökológiai kérdésekkel is (közte Bős - Nagymaros problémájával) és álláspontját juttassa el a KB-hoz, illetve az Országgyűléshez.

A másik, Petschnig hozzászólásának egy részlete, amely bekerült a szekció összefoglalójának a szövegébe is: "Reformálni csak működőképes rendszert lehet. A jelenlegi nem az. Rendszerváltásra van szükség."[26] A Népszabadság nem merte így közölni ezt a gondolatot, helyette a következőket írta: "Megállapították, hogy a jelenlegi gazdasági modell működésképtelen, ezért modellváltásra van szükség."[27]

A szekció rész- anyagának összefoglalóját Égető Emese, Dr. Gazdagh László, Cserháti András, Nagy-Husszein Tibor, Siklaki István és Vass Csaba készítette, elsősorban Bokros Lajos, kisebb részben Petschnig és a többi hozzászóló által mondottakra támaszkodva.


A 3-as szekció rész-anyaga, amely bekerült a platformtervezet szövegébe, a következő:

"A gazdasági reform elvi alapjait a következőkben látjuk:

1./ Reformálni csak működőképes rendszert lehet. A jelenlegi nem az. Rendszerváltásra van szükség.

2./ Föl kell lépni a teljes ellehetetlenüléssel és az annak keretei közötti hatalomátvételt célzó - nyílt vagy rejtett - törekvésekkel szemben.

3./ A politikai demokrácia és szabadság alapja a gazdasági demokrácia, amely az "államigazgatási tulajdon" talapzatán nem hozható létre. Valódi tulajdonosok kellenek.

4./ Gazdaságunkat nem lehet felülről, az állami bürokrácia által kidolgozott reformcsomagok révén dinamizálni. Az egyén és az általa átlátható közösségek közvetlen érdekeire kell támaszkodni.

A magyar gazdaság elhúzódó és egyre mélyülő válságának alaptényezője a jelenlegi merev és mozdulatlan szerkezet mellett a kibékíthetetlen ellentmondás a növekedés és az egyensúly között. A reform megtorpanása óta eltelt másfél évtized tapasztalatai bizonyítják, hogy a gazdaság növekedése vagy mesterséges dinamizálása csak az egyensúly gyors romlása, az egyensúly helyreállítása pedig legfeljebb stagnálás, sőt visszaesés mellett volt lehetséges.

Az elmúlt másfél évtizedben az elavult szerkezet korszerűsítése helyett a gazdaságpolitika már két ízben is elodázta a reformokat azzal, hogy helyettük a külső forrásbevonásra alapozott. A látszatnövekedést erőltette, aminek következtében viszont az ország oly mértékben eladósodott, hogy ma már az eladósodás növekedésének fékezéséhez is a belföldön megtermelt jövedelem növekvő hányadát kell külföldön kihelyezni. Végleg elmúlt tehát annak lehetősége, hogy a szükséges szerkezetváltást zömmel belföldi források felhasználásával hajtsuk végre.

A legutóbbi öt év hibás gazdaságpolitikájának ezért - a társadalom újabb áldozatainak értelmetlenné silányulása mellett - az a legfőbb kára, hogy szembeállította egymással az egyensúly és a szerkezetváltás követelményeit, ezzel kikezdte gazdaságunk fejlődésének távlatait is. Ma már sokkal nagyobb ára van a modernizációnak, mint lett volna öt évvel ezelőtt. A társadalom egyre kevésbé képes és hajlandó viselni az egyedüli esélyt jelentő szerkezetkorszerűsítés rövid távon koncentráltan jelentkező költségeit.

Meg kell próbálni a lehetetlent: a külső egyensúly helyreállítását célzó szigorú pénzügypolitika és szerkezetváltást ösztönző vállalkozói mozgástérbővítés követelményeinek összebékítését.

A feladat nem megoldhatatlan.

Ahhoz, hogy a gazdaságpolitika képes legyen összehangolni a szerkezetváltás és az egyensúlyőrzés követelményeit, az alábbi területeken van egyszerre és együttesen szükség az intézményi reformok kritikus tömegére:

1./ a külgazdasági politika irányainak és mechanizmusainak - mindenekelőtt a KGST-együttműködés tartalmának és formáinak - gyökeres átalakítására;

2./ a hosszú távú vagyonérték növelésében érdekelt tulajdonosokat, plurális, kiegyenlített és piacerősítő hatású tulajdonszerkezetet teremtő tulajdonreform;

3./ a bevételek és kiadások rugalmas együtt-mozgását biztosító, a humán infrastruktúra kiegyensúlyozott fejlődését garantáló, a hiányt, illetve adósságot piaci módon finanszírozó, nyilvánosan jól ellenőrizhető államháztartás létrehozása;

4./ versenyző üzleti bankrendszer, modern biztosítók, befektetési társaságok és nyugdíjpénztárak, továbbá sokszínű ügynöki hálózat alkotta pénz- és tőkepiac teremtése;

5./ elsősorban a felzárkózást ösztönző, ugyanakkor a végleges leszakadást gátló, a társadalmi esélyegyenlőséget fokozó szociális védőháló kialakítása;

6./ gyökeres korszerűsítésre szorul a gazdasági állam is, amit az ellensúlyok egyensúlyára kell helyezni. Elválasztandó:

- a gazdasági kormányzat,

- a jegybank,

- a piacvédő és -erősítő intézmények és

- az állam vagyonát kezelő intézmények;

7./ meg kell szüntetni azt a mezőgazdasági politikát, amely még a komparatív előnyöket jól kihasználó, világpiaci mércével mérve is hatékony gazdálkodókat is fejlődésképtelenné teszi.

A gazdasági reform kulcskérdése a tulajdonreform, mivel végső soron minden gazdasági és politikai hatalom forrása a tulajdon. Az átalakulási és a földtörvény jelenlegi tervezetei elfogadhatatlanok:

1./ Az átalakulási törvény nem technikai jogszabály, hanem burkoltan megvalósítja a tulajdonreformot.

2./ Az átalakulási törvényben foglalt tulajdonreform lényege, hogy ingyenesen szétosztja a társadalmi vagyont olyan személyek között, akiknek jelentős része nemhogy tulajdonosként, de még menedzserként sem bizonyította, hogy hatékonyan tud sáfárkodni ezzel a vagyonnal.

3./ Az átalakulási törvény nyomán kialakuló tulajdonszerkezet végleg rögzítené a mai monopóliumokat, a piacellenes összefonódásokat, és megakadályozná a valódi tőkepiac létrejöttét.

4./ Az átalakulási törvényben a plurális tulajdonszerkezet szerves kifejlődésének előfeltételeit kell szabályozni. Ennek részeként rendelkezni kell:

- az állami vállalatok és szövetkezetek társasággá való átalakulásáról,

- az állami vagyonkezelés rendszeréről,

- biztosítékról a monopolisztikus tulajdonkoncentráció ellen,

- az önkormányzati és a társadalombiztosítási tulajdonról,

- a tőkepiac felvevőképességével párhuzamosan előrehaladó vagyonértékesítésről,

- a vagyonértékelésről.

Az állami tulajdon reformja meg kell hogy akadályozza a rendelkezési és haszonélvezeti privilégiumok átmentését. Nem fogadható el az a javaslat, amely az állami vagyont a kezelő tulajdonába adja.

A földtörvénynek településeink tartós létalapját kell biztosítania."[28]


A 4-es szekció:
Társadalmi állapotaink és a reform.

A szekcióban elnököltek: Mészáros Balázs (Kaposvár), Pánics György (Pécs).

Felkért előadó: Gazsó Ferenc.

Mészáros Balázs elnöki megnyitójában kijelentette: a tanácskozásnak "akkor van igazán értelme (...) ha képes az országos reformköri mozgalom itt (...) olyan muníciót felrobbantani, amely komoly alapja lehet egy még a mai napon kialakítandó országos közös platformnyilatkozatnak."[29]

Majd később a másik elnök, Pánics György bejelentette: "Itt a Mészáros Balázsnál megtalálható az a nyilatkozat, melyet a budapesti reformkör javaslataként szeretnénk, ha mindenki magához venne, elolvasna, ugyanis ez az, amit este a plenáris ülésen meg kéne szavazni, jóvá kéne hagyni, ez egy ilyen közös lenne az egész napról. Erre kérek mindenkit, hogy a szünetben olvassa, és esetlegesen a hozzászólások végén erről is váltsunk szót."[30]

A szekció vitájában részt vettek: Horváth Sándor (Szeged), Katona Ferenc (Csurgó), Katona Péter (Szeged), Mészáros József (Balatonfüred), Kissné, Novák Éva (Szeged), Kadelka László (Bp.-i Reformkör), Balázs Balázs (Baranya m.), Dr. Nyíri János (Bp.), Tugyik Tamás (Hajdúszoboszló), Dr. Kovács Pál (Dunaújváros).


A 4-es szekció rész-anyaga, amely bekerült a platformtervezet szövegébe, a következő:

"Az MSZMP maga is súlyos válságban van. A politikai intézményrendszer átalakítása megindult, ezzel azonban nem tart lépést az MSZMP belső átalakítása. Pártunknak jelenleg nincs megfelelő nemzeti-politikai programja, hiteles vezetése és mozgósítható tagsága.

Olyan pártot akarunk, amely politikai elveiben, szervezeti formáiban és működési rendjében kezdeményezően igazodik politikailag is tagolt társadalmunk plurális intézményrendszeréhez, a többpártrendszerű demokráciához. Mindezek megteremtéséhez a párttagság teljes köre által demokratikusan választott küldöttek kongresszusára van szükség, melyet ez év őszére javasolunk összehívni. A kongresszus feladata nemzeti válságkezelő program kialakítása, egy mozgalmi jellegű párt alapstruktúrájának körvonalazása, az ehhez szükséges új szervezeti szabályzat kidolgozása, valamint a reformprogram következetes megvalósítására alkalmas, hiteles vezetők választása.

Az MSZMP káderpártból, osztálypártból váljon marxista elkötelezettségű, baloldali közösségi párttá, amely merít a huszadik századi szocialista mozgalmak és a polgári progresszió értékeiből. Szakítson a demokratikus centralizmussal, működését jellemezze a teljes pártdemokrácia (nyilvánosság, platformszabadság, pártszavazás, évenkénti munkakongresszus stb.).

A tagság mozgalmi önszerveződése révén alakuljon ki a párt belső horizontális és vertikális kapcsolatrendszere, felépítése.

Szorgalmazzuk és segítjük az új típusú - a tanácsi és parlamenti választási rendszerhez igazodó - lakóterületi pártszervezetek létrejöttét.

Szükségesnek tartjuk a párt névváltoztatását. Ebben tükröződjön a megújuló párt demokratikus szocialista jellege.

A következő értékeket kell a megújult pártnak tetteiben is vállalnia: a szolidaritás, a tisztességes munka és az abból való megélhetés lehetősége, a szociális érzékenység, az esélyegyenlőség, a társadalmi önszerveződés és demokrácia. A politikai demokráciát olyan értéknek tekintjük, amely a korábbi diktatórikus hatalomgyakorlással szemben érvényesülni engedi a tudást és a szakértelmet.

Csak a párton belüli teljes nyilvánosság teszi lehetővé a párt átalakulásának megkezdését és a tagságnak a döntési folyamatokban való érdemi részvételét. A párton belüli áramlatok nyilvánosságát biztosítsa a Platform című újság folyamatos megjelenése.

A megújult párt alapvető feladatának tartjuk a demokratikus jogállamiságba történő békés átmenet elősegítését, annak határozott kijelentését és biztosítását, hogy sem a hatalom megszerzéséhez, sem a hatalom megtartásához nem alkalmaz erőszakot. Ennek érdekében nyitott minden felelős társadalmi, politikai szervezettel történő együttműködésre."[31]


Az 5-ös szekció:
Átmenet a demokratikus jogállamba.

E szekció vitáját - a többiekkel ellentétben - több okból is sokkal részletesebben fogom ismertetni; ezek az okok a következők: a szekcióban elhangzott vita alapján e szekció készítette el az Ellenzéki Kerekasztal köszöntőjére a tanácskozás válaszlevelét; e levél, illetve a szekció vitája a későbbiek során támadások középpontjába került: az MSZMP Politikai Bizottsága 1989. május 26-i ülésén külön is foglalkozott a szekció munkájával, ahol Vastagh Pál azt állította, hogy a Budapesti Reformkör képviselői meghamisították a vita értékelését és a vita menetével ellentétben fogalmazták meg a szekció állásfoglalását; továbbá az itt képviselt álláspontunk később, az ellenünk szóló sajtóvitában is szerepet játszott. (A szekciók vitáiról szóló jegyzőkönyvek - a szegedi szervezőbizottság ígérete ellenére - mindeddig nem jelentek meg, és nagyon valószínű, hogy sohasem fognak megjelenni. Igaz, hogy e jegyzőkönyvek hangfelvételei és ezek gépelt anyagai rendkívül rossz minőségűek, különösen vonatkozik ez az 5.-ik szekció jegyzőkönyvére.) Ezek együttesen indokolják, hogy e szekció egyik volt elnökeként megpróbáljam az utókor számára megmenteni és hozzáférhetővé tenni a szekció vitájának lényegét. Nem akarok bemutatni minden hozzászólást, de a többségét és a legjellemzőbbeket igen; igyekszem összefoglalni a hozzászólók mondandóját, de a legfontosabb állításaikat törekszem szó szerint idézni. Így azt hiszem, hogy az olvasó objektív képet kap az 5.-ik szekcióban lezajlott vitáról.

A szegedi szervező bizottság Bihari Mihályt és Gombár Csabát szándékozott felkérni a szekcióban referátumot tartani, de miután azok nem vállalták, Schlett István lett a jelölt, aki szintén visszalépett, mert nem jelent meg a vitán.

A szekcióban elnököltek: Novák Zoltán (Bp.-i Reformkör),Vajda János (Bp.-i Reformkör).

A vitán kb. 45-50 résztvevő volt, ebből kb. 8-10 a Munkásőrség Országos Parancsnokságától.

A vita megnyitásaként vázoltam a szekció előtt álló feladatokat; elmondtam, hogy a mi feladatunk az Ellenzéki Kerekasztalnak szóló válasz tervezetének-, továbbá a platformtervezet rész-anyagának az elkészítése. Jeleztem, hogy a két feladat esetleg egy közös anyaggal is teljesíthető.

Az elnöklést Vajda János kezdte. Az első két hozzászólás békés, tárgyilagos hangnemben kezdődött. István Géza a debreceni reformszárny képviseletében Grósz Károlynak a The New York Times-ben adott minapi nyilatkozatát bírálta; értetlenségének adott hangot, hogy a párt miért nem reagál Rajnaival, moszkvai nagykövetünkkel, illetve Szíjártó Károly legfőbb ügyésszel - az ügyészség ismert levelével - kapcsolatos felháborodásokra.[32]

Másodikként Szabó Zoltán kapott szót: elmondta azon véleményét, hogy az ellenzékkel való előkészítő tárgyalásokat az MSZMP Grósz-féle vezetése futtatta zátonyra, ezért meggondolandónak tartja, hogy a tárgyalásokkal - Lengyel László javaslatához csatlakozva - a Kormányt kellene megbízni; ezért azt javasolta, hogy kerüljön szavazásra azon álláspontunk, hogy hiteles emberek képviseljék az MSZMP-t a tárgyalásokon, továbbá, hogy e tárgyalásokat elfogadó, hiteles főtitkárt akarunk.

Murányi Zoltán (Bp.) - félbeszakítva Szabó hozzászólását - izgatottan emelt hangon annak a szekció-állásfoglalásában való rögzítését kérte, "Hogy miután én nem egy pártértekezletre érkeztem, ahol mindenképpen határozatot kell hozni, e (Szabó-kérte) szavazásnak itt most nincs meg a politikai helye."[33] Miután Vajda János hezitált, hogy Murányinak mit válaszoljon, én válaszoltam: azt mondtam, hogy kérését csak a jegyzőkönyvben fogjuk rögzíteni, és feltettem szavazásra a Szabó Zoltán által megfogalmazott álláspontot, amelyet 3 ellenszavazattal az ülés elfogadott.[34]

Ezek után Szabó Zoltán újra visszakapta a szót - én pedig, a parázs vita és az elszabaduló indulatok miatt, a vita egész ideje alatt elnököltem - és arról beszélt, hogy a tanácskozás fontos feladata önmagunk definiálása, melynek érdekében létre kell hoznunk és ma este el kell fogadnunk a reformszárny platformját. E platform alapján a reformszárny tárgyalásokba kezdhet alternatív szervezetekkel és szellemi koalíciókat hozhatunk létre. Továbbiakban a választójogi törvényről, az átmenet alkotmányának a szükségességéről, a demokratikus intézmények létrehozásának feladatairól és az elért eredmények visszafordíthatatlanná tételének a fontosságáról mondta el véleményét.[35]

Szabó Zoltán hozzászólására Vásárhelyi Tibor (Boglárlelle) egy perces reagálásában azt mondta, hogy ne a kormány, hanem a Parlament keretében folyjanak a tárgyalások és annak elnöke legyen a küldöttség vezetője.[36]

Keserű Imre (Szentes) a szellemi koalíció fontosságát hangsúlyozta; e koalíció tagjai ne egymás legyőzését, hanem saját szélsőségeseik elszigetelését tartsák feladatuknak. E koalíció a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia és a tulajdonformák egyenrangúsága elfogadásán nyugodhat, mely kérdésekben - szerinte - egyetértés van az országban.[37]

Pusztai Ferenc (Bp.) munkásőr ezredes a bizalomról, az elszámolásról, a toleranciáról beszélt: "kevéssé hiszek abban, hogy ez a mi pártunk az alternatívok segítségével fogja megnyerni a választást, amit remélek és jelenleg hiszek is (...) A pártnak nagyon fontos az, hogy a reform erői - idesorolom a munkásőrség tagjait is - meg tudják nyerni az egyszerűbb párttagot, (aki) ma anyagi létbizonytalanságban kezd élni, (...) egyfajta toleranciára, olyan magatartásra van szükség, ahol az elszámolás nem leszámolás, és amelyik tolerálja azt a fajta morális válságot, amiben azok az egyszerű párttagok vannak, akik hittek egy rendszerben, szolgáltak egy rendszert és ma egy olyan szituációba kerültek, hogy váltaniuk kellene 40 év hit után."[38]

Simon József (Szombathely) egy perces reagálása: "Nagyon örülök, hogy az ezredes elvtárs itt van. Figyelmébe ajánlok egy dolgot, az objektivitás kedvéért. Heller Ágnest és társait 24 órán belül távolították el munkahelyükről, úgyhogy nekik nem volt létbizonytalanság érzésük, mert erre nem volt idő."[39]

Visnyovszki Péter (Szeged), az MDF szegedi szervezetének tagja, agrármérnök, arról beszél, hogy ha nem változtat a kormányzat bizonyos agrár-törvényeken, a nyáron országos aratósztrájk lesz s ennek súlyos következményei lesznek.[40]

Kiss Gábor - aki a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei MSZMP titkára volt, és a pártbizottság május 12-i ülésén bejelentette, hogy részt vesz a reformkörök országos tanácskozásán és ott a pártbizottsági határozat szellemében fog véleményt nyilvánítani -[41] arra hívta fel a figyelmet, hogy a reformköröknek az ellenzékkel kapcsolatban is meg kell fogalmazni álláspontjukat, mert ezzel kapcsolatban sok az ideológiai tisztázatlanság s e tisztázás nélkül nem lehet az ellenzékkel koalíciós kormányzásra törekedni. Kijelentette: "Én rájuk úgy tekintek, mint politikai partnerekre."[42]

Buk Pál (Bp.) Visnyovszki Péter hozzászólását politikai fenyegetésnek minősítette.[43]

Nagy Mihály (Bp.) arról beszélt, hogy csak egy olyan átmenetről lehet szó, amelyben közeledünk, és nem távolodunk a szocializmustól; fontosnak tartja, hogy a reformkörök a helyi társadalmakban aktivizálódjanak és ez legyen az alapja a párt újjászervezésének. Kijelentette: "Ne a politikai elitek egyezkedjenek a nép feje felett. Indítsunk be egy népi alkotmányozást. Ha ez nem indul be, ebben az országban semmi nem fog megváltozni."[44]

Göczinger István is azzal értett egyet, hogy parlamenti bizottság keretében folyjanak az ellenzékkel való tárgyalások, és mivel - ahogy a spanyol tapasztalatok is mutatják, hogy - nem tudjuk, az első választáson tisztázódnak-e az erőviszonyok, "ezért valamiféle koalíciós megállapodásra feltétlen szükség lenne." Az átalakulási törvény kapcsán aggodalmát fejezte ki, hogy ez nem más, mint "egyfajta nagy intézmények hatalom átmentése és a struktúra megőrzése", ő a társadalombiztosításra utalt példaként; a törvényről továbbá azt mondta, hogy az "kész helyzet elé állítja úgy az ellenzéket, mint még akár az MSZMP-t is. Minél hamarabb el kell érni, hogy az ellenzék kapjon egyfajta intézményesített ellenőrzési szerepet ezekben a folyamatokban."[45]

Zolnai István (Veszprém) elmondta, hogy az MSZMP-t kell az ellenzékkel tárgyalóképessé tenni, és támogatja Nagy Mihály "népi alkotmányozás"-sal kapcsolatos véleményét.[46]

Egy résztvevő a munkásőr ezredestől azt kérdezte, hogy a munkásőrségnél lévő fegyvereket ki és hogyan ellenőrzi és bevonásuk hogyan oldható meg?[47]

Pusztai Ferenc - mivel a kérdésben a munkásőrséggel szembeni bizalmatlanságot vélt felfedezni - a kérdésre válaszul a következőkről beszélt: a pécsi bányász sztrájkban egy szakasz munkásőr (több, mint 30 fő) vett részt; a legutóbbi KB-ülés megváltoztatta a munkásőrségre vonatkozó eddigi határozatokat: "ma mindenki munkásőr lehet, aki a magyar alkotmányt be kívánja tartani."[48] A fegyverek bevonása a kormány hatáskörébe tartozik.

Ezután - Pusztai Ferenccel vitázva, aki az alkotmány betartására hivatkozott - magamnak adtam szót, elmondtam: mivel a szovjet típusú szocializmus világtörténelmi zsákutcának bizonyult, ezért "ez a rendszer a maga politikai, társadalmi, minden vonatkozásában, a lényeget illetően megváltoztatandó, (...) teljesen más politikai rendszert kell létrehozni, mint az eddigi sztálini típusú pártállam politikai rendszere volt. Itt most feladatunk az, hogy ennek a legalapvetőbb kérdéseit, a parlamentáris demokráciába való, a többpártrendszer viszonyai közé való békés átmenetet hogyan, milyen elvek, értékek alapján képzeljük el (...)" Azután az előző nap megjelent Budapesti Reformkör Grósz nyilatkozattal kapcsolatos álláspontját ismertettem, - a jegyzőkönyvnek ez a része zavaros, a gépelés során félreértett részeket tartalmaz -; hozzászólásomat azzal fejeztem be, hogy: "A jelenlegi pártvezetés politikája nem alkalmas arra, hogy az ellenzékkel tárgyaljon."[49]

Utánam több hozzászóló volt (talán három, esetleg több), akiknek a nevét a jegyzőkönyv rossz minősége miatt, nem tudom megadni; egyik közülük arról beszélt, hogy az MSZMP vezetésének a tárgyalások érdekében gesztusokat kellene gyakorolnia az ellenzék irányában, és ha a vezetés erre nem képes, akkor a reformköröknek el kell menni egészen a pártszakadásig, mert ez is jobb az elvtelenségnél. Egy új, reform-MSZMP szükségessége mellett érvelt, és az alkotmányozást érintő törvények kidolgozásának a folytatását-, és valódi választások megtartását igényelte. (Ez itt esetleg két hozzászólás volt!)

A második, csatlakozott Keserű Imre hozzászólásához és a következőket mondta: "Azt hiszem ez a szekció a békés átmenet megtárgyalására jött össze. Akkor tudomásul kell venni, hogy aki nem akar békés átmenetet, az most akkor ne szóljon hozzá. Békés átmenethez két fél kell. Ha csak az egyik akar békés átmenetet, a másik ember erről nincs meggyőződve, akkor az erőszak eszkalálódása fog bekövetkezni." Az MSZMP ugyan az ellenzékkel elkezdett tárgyalni, de nem akar békés átmenetet, ezt nekünk ki kell mondani.

A harmadik arról elmélkedett, hogy fontos lenne tudni, hogy a fegyveres erőknek milyen a magatartása, mert a jogállamiság a "rendőrállamisággal" szemben áll; ezért a hadsereget, a rendőrséget mentesíteni kellene eddigi funkcióitól, mert e nélkül lehetetlen bármilyen pluralitást, többpártiságot feltételezni.[50]

Somogyi László (Dunakeszi) arra figyelmeztet, hogy az Ellenzéki Kerekasztal levelére nekünk kell a választ elkészíteni, így "azokban a kérdésekben, amelyeket az Ellenzéki Kerek-asztal megfogalmazott, miért szakadtak meg a tárgyalások, valamit mondanunk kell."[51]

Szabó Zoltán újabb hozzászólásában fontosnak tartja Nagy Mihály gondolatait a népi alkotmányozásról.[52]

Újabb névtelen azt mondta, hogy Grósz Károly, Fejti György, Andics Jenő, Thürmer Gyula nem önmagukat képviselik, nem elég csak őket félreállítani: "Ezek az emberek a maguk helyzetének a foglyai, és annak az általam oligarchiának nevezett csoportnak a foglyai, akik a középszintet uralják." Fontos, hogy az MSZMP helyi szervei tárgyalhassanak az ellenzék helyi szerveivel.[53]

Dócziné, Füzesi Györgyi (Bp.) előadta, hogy már 1990-ben szabad választásokat kell tartani, mert ez az egyik feltétele, hogy az MSZMP a bizalmat visszaszerezze; a választások előrehozása azért elfogadhatatlan, mert sem az MSZMP, de főként az alternatív szervezetek "nem lehetnek felkészülve egy előrehozott választásra, és hát nincsenek is meg azok az infrastruktúrák, azok a feltételek az alternatív szervezeteknek, amik lehetővé tennék a felkészülést. Ezért az egyik legfontosabb feladatnak tartom az infrastrukturális feltételeknek a megteremtését. (...) az MSZMP vagyonán belül el kellene különíteni a saját vagyont, ami a tagdíjakból, illetve a saját bevételekből származik, és azt, ami a költségvetési támogatásokból származik, vagy más pártoktól elvett tulajdon, és ezeket egyenlő feltételek között, vagy megegyezés során az ellenzéknek el kellene osztani. Ez egy alapvető feltétel a szabad választásokhoz." Továbbá arról beszélt, hogy nem fogadhatjuk el az MSZMP vezetésének azt az álláspontját, hogy az Ellenzéki Kerekasztalt nem akarja "egységes" tárgyalóként elfogadni; szükségszerű volt, hogy egységbe tömörüljenek, mert más eszköz nem volt a birtokukban, hogy az MSZMP-re nyomást tudjanak gyakorolni; az ellenzéknek azt az álláspontját is respektálta, hogy az asztal kétoldalú legyen. Ugyanakkor úgy vélte, hogy az ellenzék elismerhetné, hogy a gazdasági válság leküzdése, a szociális feszültségek enyhítése érdekében ezekről a kérdésekről is kellene tárgyalni.[54]

Ferenczy Gábor: "Tudomásul kell venni, hogy az MSZMP-nek kell leülni a tárgyalóasztalhoz, amelynek másik oldalán feltételezhetően az ellenzék fog ülni. (...) legyenek nyíltak a frontok, tehát javasoljuk azt, hogy az MSZMP tárgyaljon az ellenzékkel, az ellenzék által a tárgyalásra javasolt ilyen feltételek mellett, ugyanakkor ez a KB ülés (...) vizsgálja felül a tárgyalásokon résztvevő MSZMP delegációt, és szavazzon erről."[55]

Hegedűs István (Kecskemét) arról beszélt, hogy az ellenzéki szervezetek legitimitása érdekében minél előbb el kell fogadni a párttörvényt, de elfogadása előtt az ellenzékkel meg kell egyezni a törvényről. Továbbá azt mondta: "az idő még nem érett arra, hogy olyan köztársasági elnököt válasszunk, aki olyan széleskörű jogkörökkel rendelkezik, mint amit itt a Budapesti Reformkör megfogalmaz. Szerintem pillanatnyilag nincs olyan alkalmas személy"; azt is előadta, hogy kívánatos lenne a képviselők anyagi függetlenségének a megteremtése.[56]

Névtelen: "nem az a kérdés, hogy nekem elfogadható-e az alkotmánybíróság, hanem, hogy van-e garanciája az ellenzéknek arra, hogy az alkotmánybíróság nem azért kell, hogy a párt ebben a formában mentse át hatalmát, (...) a köztársasági elnökkel kapcsolatban meg kell tudni állapodni az ellenzékkel abban, hogy milyen jogkörei legyenek, (...) és ki az, akiben mind a két fél megbízik, és azt népszavazással jóvá lehet hagyatni. Azért mondom, hogy (...) jelen pillanatban a hatalom megosztása kulcskérdés, amelyet a politikai szervezetek kötnek meg egymással és a népi alkotmányozás ebben a kialakult keretben folyhat később."[57]

Másik névtelen: "Nem várható el, hogy minden kérdésben az ellenzékkel megegyezzünk. Az ellenzéknek is megvan a maga taktikája, bizonyos kulcskérdésekben megegyezhetünk, de ugyanakkor az is nagyon tragikus lenne, ha nagyon sokban, minden fontos kérdésben az ellenzékkel meg tudnánk egyezni. Akkor a továbbiakban nem lenne ellenzék."[58]

Novák Zoltán: elnökként előadtam, hogy 17 óráig kellene egy közös álláspontot kifejező anyagot elfogadni; kettős javaslatom volt: vagy most küldünk ki egy öt fős bizottságot, és az 17- óráig fogalmaz egy javaslatot és azt ide visszahozza szavazásra, vagy tovább vitázunk 17 óráig, és akkor küldjük ki a bizottságot, de az már akkor nem tudja ide visszahozni összefoglalóját.

Névtelen: azt javasolta, hogy a második változatot fogadjuk el; azzal indokolja, hogy "Ha valamivel alapvetően nem értünk egyet, akkor a plenáris ülésen még bármikor hozzá lehet szólni."

Novák Zoltán: szavazásra teszem azt a kérdést, kiküldjünk-e egy bizottságot, amely kb. fél órán belül, az itteni vita alapján, elkészít egy javaslatot? Szavazás után majd javaslatot teszek a bizottságra.

Murányi Zoltán: "Mit akarunk arról dönteni, amihez nincs kompetenciánk?!"

Novák Zoltán: "Önnek ez a véleménye, a többségnek más. Felteszem szavazásra a kérdést." A szavazás az első változatot, azaz a bizottság azonnali kiküldését fogadta el. Ezek után javaslatot tettem az öt tagú bizottságra; a szekció - a kapott szavazatok sorrendjében - a következőket fogadta el a bizottság tagjainak: Keserű Imre (abszolút többség), Szabó Zoltán (37 mellette, 1 ellene, 4 tartózkodás), Nádor György (29 mellette, 3 ellene, 10 tartózkodás), Román Irén Anikó (25 mellette, 4 ellene, 13 tartózkodás), Dócziné, Füzesi Györgyi (22 mellette, 6 ellene, 14 tartózkodás). A szavazás után feltettem azt a kérdést, hogy van-e még jelölés a bizottságba? Ferenczy Gáborra volt javaslat, akit 38 igen és 4 tartózkodással még a bizottság tagjává választott a szekció.[59] (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy én a bizottságba Nagy Mihályt is szándékoztam javasolni, de az nem jött vissza a szekció vitájára, ezért helyére Nádor Györgyöt választottuk meg.)

Nagy János (Hódmezővásárhely): "Mit csinálunk mi, reformkörök, ha a hatalom gyakorlói nem veszik a lapot?"[60] (Később majd látjuk, nagyon is "vették a lapot.")

Ezek után félórás szünet következett; utána a kiküldött bizottság nevében Ferenczy Gábor és Keserű Imre elmondták, hogy az idő rövidsége miatt csak egy bő vázlatot tudtak előkészíteni s ha ezt a vázlatot a szekció elfogadhatónak találja, akkor az esti plenáris ülés kezdetéig lesz még kb. másfél óra, hogy a szekció rész-anyagát és egyúttal az Ellenzéki Kerekasztalnak szóló válasz tervezetét a kiküldött bizottság elkészítse.

A jelen lévők a bő vázlatot meghallgatták, néhány kisebb kiegészítéssel, többségi szavazással elfogadták és felhatalmazták a bizottságot, hogy a szekció állásfoglalásaként azt készítse el, majd az esti plenáris ülésen a szekció elnöke terjessze elő.

A jegyzőkönyvben nem találtam meg a kiküldött bizottság vázlatáról szóló szavazás eredményét. Egy korabeli tanút azért idézni szeretnék: Szenes Imre, a Budapesti Reformkör reform-kommunista tagja jegyzetfüzetében a következőket írta: "Én az 5. szekció ülésén vettem részt. Itt élénk polémiák alakultak ki taktikai, módszerbeli kérdésekről. Én 6 pontos, füzetemben leírt vázlatom alapján készültem hozzászólásra. De a disputák sodrában csak a 2. pontját volt célszerű elmondanom, mert a szekció közben kiküldött egy bizottságot állásfoglalásunk tervezetének kidolgozására. Az én 2. pontom lényege az volt, hogy ha az ellenzék létrehozta a maga kerekasztalát, akkor ideje volna a párton belüli "fő szárnyak" kerekasztalát is létrehozni. (...) Végül szekciónk állásfoglalás-tervezetét sok vitával, bizonyos módosításokkal, kisebbségi ellenvéleményekkel és szavazatokkal elfogadtuk. Én néhány eleme miatt tartózkodtam a szavazásnál."[61]

A vázlat elfogadása után a bizottság - kiegészülve a két szekció elnökkel - folytatta a platform rész-anyagának, illetve az Ellenzéki Kerekasztalnak szóló levéltervezetnek a szövegezését, amely végül is a következőképpen hangzik:

"A jelenlegi válsághelyzetből hazánkat csak egy társadalmi kiegyezés mozdíthatja ki. Mindenkinek érdeke, hogy ez a kiegyezés egy demokratikus jogállamba vezető átmenetet szolgáljon és ez az átmenet békés legyen. Minden politikai erőnek felelősséget kell vállalnia a példa nélkül álló történelmi vállalkozás sikerre vitelében. Természetesnek tartjuk, hogy a fő felelősséget az MSZMP-nek kell vállalnia, amelynek negyven évnyi kormányzása a társadalmat a jelenlegi válságba juttatta. A felelősségből adódó feladatokat csak egy gyökeresen megújult párt képes ellátni.

A szükséges fordulatot két lépcsőben képzeljük el: a hatalom megosztásában, majd a megosztott hatalom társadalmasításában.

A

1. Minimális konszenzust kell teremteni a gazdasági összeomlás, az anarchia, az erőszakos visszarendezés, a jelenlegi patthelyzet állandósulásának elkerülése érdekében. E veszélyek megszüntetésének legfőbb eszköze a hatalom megosztása.

2. A hatalom képviselőinek - szakítva eddigi halogató taktikájukkal - azonnal érdemi tárgyalásokat kell kezdeniük az Ellenzéki Kerekasztal képviselőivel. Felszólítjuk az MSZMP Központi Bizottságát, hogy legközelebbi ülésén hozzon ilyen értelmű határozatot. A tárgyalásokkal hiteles, a társadalom bizalmát élvező politikusokat bízzon meg. Ha a Központi Bizottság ennek a felszólításnak nem tesz eleget, akkor szükségesnek tartjuk, hogy a hatalom nevében a kormány vagy a parlament tárgyaljon.

3. E tárgyalások során megegyezésre kell jutni a demokratikus átmenet feltételeit megteremtő sarkalatos törvényekről; a pártokról, a sajtóról, a választójogról, a büntető törvénykönyv módosításáról, a köztársasági elnöki intézményről, az alkotmánybíróságról, a népszavazásról és a biztonság kérdéseiről szóló törvényekről. Meg kell egyezni a köztársasági elnöki posztra jelölendő személyek köréről, a választások időpontjáról és rendjéről, továbbá az MSZMP vagyonának megosztásáról, a szerveződő pártok működési feltételeinek megteremtéséről.

4.A tárgyaló felek kölcsönösen vállaljanak kötelezettséget arra, hogy lemondanak az erőszak alkalmazásáról, az azzal való fenyegetésről, és szervezetileg is fellépnek minden olyan irányzat ellen, amely az erőszak alkalmazását nem utasítja el. Vállaljanak kötelezettséget arra is, hogy a tárgyalások során kiegyezésre, nem pedig egymás politikai lejáratására törekszenek. Külön kérjük a demokratikus ellenzéket, hogy az utóbbi időben örvendetes módon reformirányba elmozdult kormány iránt a tevékenységéhez szükséges lojalitást biztosítsa.

5. Javasoljuk, hogy a reformkörök minden szinten vegyék fel a kapcsolatot az Ellenzéki Kerekasztal helyi képviselőivel. Koalíciót is alulról! Üdvözöljük a Tolna megyei pártbizottság azon lépését, hogy tárgyalásokat kezdett a helyi demokratikus ellenzék képviselőivel. Felhívjuk az MSZMP regionális helyi szervezeteit a példa követésére.

6. Támogatjuk azt a javaslatot, hogy gazdasági és szociálpolitikai kérdésekről a különböző szakszervezetek és érdekvédelmi szervezetek bevonásával többoldalú tárgyalások kezdődjenek.

B

Miközben az említett tárgyalások haladéktalan megindítását szükségesnek tartjuk, le kell szögeznünk: a mai magyar társadalom politikai erővonalait nem kizárólag a hatalomhoz való viszony határozza meg. Úgy gondoljuk, a társadalom széles rétegei egyaránt érdekeltek a jelenlegi társadalmi-gazdasági modell radikális megváltoztatásában. Az új modell alapvető értékeiben is jó eséllyel alakítható ki közmegegyezés. Ilyen értéknek tartjuk a tulajdonformák sokszínűségének talaján létrejövő hatékony piacgazdaságot, az egyéni és a kollektív szabadságjogokat, a többpártrendszer keretei között biztosított népszuverenitást, az önigazgató és autonóm civil társadalmat, a leszakadó társadalmi rétegek iránti szolidaritást.

Ezen értékek mentén hosszú távon széles társadalmi koalíció alakulhat ki, amelynek első lépéseként kezdeményezzük a fordulatban érdekelt valamennyi politikai erő műhelybeszélgetéseit, függetlenül attól, hogy ezek mely politikai szervezethez tartoznak. E beszélgetések is járuljanak hozzá ahhoz a széles nemzeti közmegegyezéshez, amelyben az ország új alkotmányának alakulnia kell."[62]

* * *

A szekció vitájával kapcsolatban mindenekelőtt arra akarok utalni, hogy a hozzászólók nagy többsége az ellenzéki pártok jogos aggodalmainak akart elébe menni és biztosítani akartuk az ellenzéket, hogy a reformköri mozgalom őszintén akarja a parlamentáris demokráciába való békés átmenetet és egyetért az ellenzékkel abban is, hogy biztosítani kell a pártok egyenlő esélyeit ebben az átmenetben.

Ha a szekció által kiküldött bizottság elkészített részanyagát és a szekcióban lezajlott vitát, az ott elhangzott hozzászólásokat szemügyre vesszük és összehasonlítjuk, azt látjuk, hogy az elkészített állásfoglalás minden lényeges megállapítása a vitán többségi véleményként megfogalmazást nyert, tehát az állásfoglalásban nincs egyetlen egy olyan fontos, lényeges állítás sem, amely ellentmondana a szekcióban lefolytatott vita jelentősen többségi véleményének.

Az kétségtelen, hogy a Budapesti Reformkör e szekcióban résztvevő képviselői nagymértékben meghatározták mind a vita menetét, mind a megszületett állásfoglalást; már csak azért is, mert az állásfoglalás végső megfogalmazásában - a 8 fős bizottságból - négyen: Nádor György, Novák Zoltán, Szabó Zoltán, Vajda János, a Budapesti Reformkör tagjai voltunk, de nem volt szükségünk semmiféle "nyomásgyakorlásra", mert a bizottság többi tagjával a legteljesebb egyetértésben alakítottuk ki állásfoglalásunkat.

A fentiek miatt egyáltalán nem véletlen, hogy elvi, tartalmi rokonság, lényegi azonosság van a Budapesti Reformkör platformjának békés átmenetet felvázoló része és a szekció bizottsága által kidolgozott, és a szombat esti plenáris ülés által elfogadott, az Ellenzéki Kerekasztalnak megküldött válasza között. Egyúttal arra a különbségre is utalnom kell, hogy az 5. szekció javasolta állásfoglalás platformunk békés átmenettel kapcsolatos szakaszos elképzeléséből jobbára csak az első, közvetlen politikai feladatokat elvégző szakasz kérdéseivel foglalkozott, és nem érintette a parlamentáris demokráciába való átmenet befejező szakaszának a kérdéseit, így az Alkotmányozó Nemzetgyűlés problémáját sem.

* * *

Csak röviden utalnék arra, hogy a békés átmenettel kapcsolatos problémák ilyen-olyan mélységig minden szekcióban felvetődtek. Nem célom, hogy ezekre is kitérjek és ebben az írásban ezeket a megnyilvánulásokat is bemutassam. Egy ilyen véleményt azonban - amely lényegileg ellentétes a mi szekciónkban kidolgozott és a szegedi tanácskozás által elfogadott állásfoglalással - idéznem kell: Ágh Attila a 2-ik szekcióban elhangzott hozzászólásában a békés átmenettel kapcsolatban a következőket mondta:

"1. Az MSZMP és azon belül csakis a reformkörök mozgalma képes arra, hogy ezt a sokat emlegetett békés átmenetet biztosítani tudja, erre az ellenzék nem képes, erre a jelenlegi pártvezetés a jelenlegi felállásban ugyancsak nem képes, csak a reformkörök - mint a párt saját belülről született mozgalma - tudják belülről konszolidálni a helyzetet, és biztosítani az átmenet békés jellegét. Ez az első számú feladatunk."[63]

Mily szerencse, hogy az 5. szekció vitáját és állásfoglalását nem ez az Ágh Attila-i háryjánoskodó nagyotmondás uralta el; a békés átmenet ugyanis - ahogy ezt az 5. szekció állásfoglalásában kimondta - csak "minden politikai erő" közös felelősségvállalásával valósulhatott meg hazánkban.


Szombat esti plenáris ülés

Az esti órákban újból plenáris ülésre került sor, amelyen a szekció elnökök beszámoltak a - helyenként igencsak szenvedélyes, sőt viharos - szekcióülésekről, továbbá felolvasták az egyes szekciók által készített részanyagokat; majd Vastagh Pál és Pozsgay Imre mondott rövid beszédet. Ők ezután nemzetközi sajtóértekezletet tartottak, mintha a szegedi reformköri tanácskozás gazdái, autentikus képviselői lettek volna.

Eközben a plenáris ülésen folytatódott a szekciók javaslatai fölötti elkeseredett vita, amelynek eredményeként végül is nem sikerült megegyezni a célul kitűzött közös platform elfogadásában és a reformszárny megalakulásának deklarálásában.[64]

A Magyar Nemzet 1989. május 22-i száma erről az estéről a következőket írja:

"Késő este - feltehetőleg már a fáradtság miatt is - ingerlékeny hangulatban, füttyökkel, "kitapsolásokkal" tarkított vitába torkollott az országos értekezlet. Egymást követő felszólalók tudták végül is sikerrel megnyerni ahhoz a résztvevőket, hogy ne fogadjanak el semmiféle programot, platformot, hanem csak valamikor szeptemberben Budapesten "fogalmazzák meg" önmagukat a reformkörök. Ekkor a tanácskozás egyik résztvevője azzal próbálta elvágni a megfontoltságra intő felszólalók sorát, hogy ez így obstrukció, vagyis egyszerűen meg kívánják akadályozni egy eredményes tanácskozás dokumentatív értékű megjelenítését, mérsékelni annak politikai súlyát. Végül is kompromisszum született. Megegyeztek abban, hogy a szekcióülések állásfoglalásaiból, a beérkezett javaslataiból a szerkesztőbizottság platformtervezetet készít és ezt majd nyilvánosságra hozzák."[65]

Már a szekciók bemutatásakor utaltam arra, hogy a vitában olyanok is részt vettek, akiknek semmi közük nem volt a reformköri mozgalomhoz; pl. Makai Mária, később a marxista egység platform egyik megalapítója, majd a Munkáspárt tagja; Murányi Zoltán, Tátrai Gábor, mindketten később a népi demokratikus platform prominens képviselői; az 5. szekcióban lévő 8-10 munkásőr; és nagyon sok olyan apparátusbeli, akik nem voltak a reformköri mozgalom tagjai. Ezek voltak, akikről én tudok, de minden bizonnyal ez csak a jéghegy csúcsa volt, a hasonszőrűek nagy valószínűséggel sokkal többen voltak.[66] Az esti plenáris ülésen közülük többen (pl. Makai Mária, Tátrai Gábor és mások) hozzászóltak, nemcsak obstrukciós céllal, hanem a reformköri mozgalom elleni politikai provokáció céljából, amelyet szóban és írásban a szegedi tanácskozás után is folytattak. (Ennek során ezek az elemek a Budapesti Reformkört megkülönböztetett figyelemmel tüntették ki.)

Így Tátrai Gábor a tényekkel egyáltalán nem törődve erről az esti plenáris ülésről a következőket állította: "Voltak olyan törekvések, hogy a "most nincs időnk a vitára" jelszóval látszategységet erőltessenek a reformmozgalom Szegeden jelen levő képviselőire, de ezt a kísérletet a plenáris ülés résztvevői elutasították."[67] A fentebb már jelzettek fényében kérdés, hogy Tátrai Gábor milyen jogon beszél a reformköri mozgalom Szegeden megjelent képviselői nevében?! Nyilván, semmilyen jogon; e nyilatkozatával politikai provokátorságát akarta csak sikertelenül leplezni.

E problémához kapcsolódva D. Füzesi Györgyi a Népszabadság 1989. június 6-i számában a szegedi tanácskozásról és arról nyilatkozva, hogy miért nem történt meg a várva-várt közös platform elfogadása - többek között - a következőket mondta: "A reformkörök között találhatóak apparátusi kezdeményezésre, felülről létrehozott, illetve a fundamentalisták nézeteihez közeli reformkörök is. Ezek minden bizonnyal csak töredékét képezik az összes reformkörnek, de bújtatott platformellenző érveléseik - például, "itt túl sokféle vélemény van ahhoz, hogy egységes platformot lehessen készíteni" - hatásosak voltak. Felmerül a kérdés: akiknek olyannyira eltér a véleménye a többségtől, hogy még reformszövetséget sem tudnak azzal elképzelni, miért nem alakítanak saját külön platformot?"[68]

Láttuk, hogy a 2. szekció vitájában Kürti Judit, a VII. ker. PB munkatársa ugyanígy érvelt a platform elfogadása ellen; vagy Szenes Imre, a Budapesti Reformkör reformkommunista tagja "nem vette észre", hogy nézetei nem azonosak a Kör nézeteivel (így az 5. szekció állásfoglalását sem szavazta meg). Bizonyára minden reformkörben többen-kevesebben voltak ilyen tagok; sokuk esetében ez a reformköri részvétel nem is tudatos obstrukciós szándék volt (Szenes Imre esetében biztos vagyok benne, hogy nem volt az). Ide sorolnám azt a jelenséget is, hogy - főleg a reformköri mozgalom születésénél - előrelátóbb pártvezetők valóban abból a célból, hogy befolyásuk alatt tartsák a mozgalmat maguk is "szervezték" azt; meggyőződésem, hogy Katona Béla, a Budapesti Pártbizottság egyik titkára ilyen megfontolásból "vett részt" a Bp.-i I. sz. Reformkör szervezésében. Az más kérdés, hogy ez a Kör, Budapesti Reformkörré válva viharos gyorsasággal szembekerült volt patrónusával. De ugyanezt a magatartást mutatta - mint láttuk - Berecz János érdeklődése a kecskeméti reformkör iránt is. Klasszikus példája ennek a magatartásnak Vastagh Pál esete, aki a Csongrád megyei pártbizottság első titkáraként, majd PB tagként úgy "támogatta" a reformköri mozgalmat, hogy - mint a szegedi tanácskozás esetében is - megmondta, hogy a Csongrád megyei reformköri szervezők milyen határokat nem léphetnek át. Nem rajta és nem a szegedi szervezőkön múlott, hogy a szegedi tanácskozás e Vastagh-szabta határokat mégis átlépte.

Továbbá, az ellentmondásos helyzet megértése érdekében az is nyilvánvaló, hogy a reformkörökbe nagyon sok irányból érkeztek az abban résztvevők; minden bizonnyal karrieristák is csatlakoztak a mozgalomhoz, de a tények és a tetteik alapján valószínűsíthető többség azokból a becsületes, az ország sorsáért aggódó, értelmiségi párttagokból kerültek ki, akik egyetértettek a múlt elutasításában, de nem tudták megfogalmazni a válságból való kiút feladatait, nem volt határozott és világos jövőképük; ezért a különböző jövő-alternatívák között ingadoztak, így a különböző, de hatásos érvelések egymásnak ellentmondó irányokba tudták ezt a bizonytalan, lényeges változásokat ugyan akaró, de ugyanakkor a bizonytalanságtól félő s ezért a politikai gyávaságot megfontoltságnak vélő tömeget befolyásolni. Ezért nem volt különösebben nehéz dolguk a tanácskozáson kétségtelenül résztvevő provokátoroknak, hogy az ingadozó küldötteket a maguk oldalára állítsák, vagy legalábbis az általuk kívánt irányba befolyásolják.

Itt kell szóvá tennem a résztvevő küldöttek Budapest és Vidék közötti aránytalan megoszlását is. Míg a párttagság kb. egynegyede Budapesten volt, addig a szegedi tanácskozás küldötteinek alig egynyolcada volt budapesti (a 440 résztvevőből alig 50-60 fő); ez annál is súlyosabb aránytalanságot jelentett, mert - mivel e mozgalom értelmiségi mozgalom volt, ezért - a budapesti párttagok jóval jelentősebb hányada volt reformkörös, mint a vidéken élőké. (Másutt bemutattam, hogy Budapesten több reformkör alakult, mint Vidéken együttvéve.) Ezért a Budapesti Reformkör hibát követett el, amikor elfogadta a szegedi szervezőbizottság azon javaslatát, hogy Budapest mindösszesen 40 főt delegálhat a tanácskozásra. (Igaz, ekkor még jóval kevesebb összlétszámmal számolt a szervezőbizottság.) A reális aránynak legkevesebb fele-felének kellett volna lenni, így Budapestről kb. 200-220 reformköri küldöttnek kellett volna a tanácskozáson részt venni. Egy ilyen összetételű tanácskozáson a provokátoroknak sokkal nehezebb dolga lett volna.

A fentiekben igyekeztem konkrét esetekről szólni; de annak igazolására, hogy a szegedi tanácskozás provokátoraival kapcsolatos feltételezéseket nem mi találtuk ki, egy objektív, tőlünk független tanút is fel kívánok sorakoztatni. Patrick H. O' Neil említett könyvében, e problémával kapcsolatban, interjúalanyaira hivatkozva a következőket írta: "Az is lehetséges, ahogy számos interjú alany feltételezte, hogy ezen egyének közül néhányan azzal a szándékkal jöttek a reformkonferenciára, hogy szabotálják annak kimenetelét."[69] Ezek az interjúalanyok nem közülünk kerültek ki; O' Neil a szegedi egyetemen volt ösztöndíjas, amikor könyvének anyagát összegyűjtötte.

Szabó Zoltán ilyen körülmények között próbálkozott azzal, hogy hozzászólásában a Budapesti Reformkör javaslatát - amelyet a szekciókban előzetes tanulmányozás céljából szétosztottunk - a tanácskozás Nyilatkozataként elfogadtassa, melynek során az említett provokátorok Szabót kifütyülték, kitapsolták, majd belefojtották a szót. A körülmények magyarázzák, hogy türelmét Szabó is elvesztette és dühös hangnemben utasította vissza a provokációt.

Ma már nehéz megállapítani, hogy a javasolt Nyilatkozat teljes egészében felolvasásra került-e vagy sem; szövege a következő volt:

"Nyilatkozat

1./ Az MSZMP Reformköreinek 1989. május 20-21- én Szegeden tartott tanácskozásán 110 reformkör 400 képviselője elfogadta az MSZMP reformszárnyának politikai platformját. A reformszárny az MSZMP-n belüli, e platform köré szerveződő mozgalom.

2./ Elutasítjuk az 1990-ben esedékes választások idei megrendezését. Ha egy ilyen választáson az MSZMP csupán az ellenzék felkészületlensége miatt aratna győzelmet, az a pártvezetés jelenlegi ellentmondásos, tisztázatlan politikai irányvonalát konzerválná, nehezítve ezzel az MSZMP megújulását.

3./ Javasoljuk, hogy az MSZMP XIV. kongresszusára 1989 novemberében kerüljön sor. E helyett egy pártértekezlet korábbi időpontra való összehívását olyan törekvésnek értékelnénk, amellyel a pártvezetés elébe kíván vágni a reformszárny megszerveződésének, és így akar vereséget mérni rá. E törekvés sikere megítélésünk szerint, az MSZMP súlyos választási vereségét vetítené előre.

4./ Feltétlenül szükségesnek tartjuk, hogy a kongresszusra a vezetés minden szinten való teljes megújításával kerüljön sor. Követeljük, hogy a kongresszusi küldöttek választása az alábbi elvek érvényesítésével történjék:

- a küldötteket a párttagság közvetlenül válassza;

- a választás lakóhely szerint, létszámarányosan, döntően az országgyűlési választókerületekhez kötődően történjék;

- a jelöltek közül a tagság az általuk képviselt politikai platform alapján választhasson, melynek ismertetésére, népszerűsítésére a jelöltek azonos lehetőséget kapjanak.

A tanácskozás javaslatot dolgozott ki egy a fenti elveket érvényesítő választási rendszerre. A reformszárny egy ilyen módon összeülő kongresszuson platformja és annak alapján kidolgozandó politikai programja érvényesítésére többségi, vezető szerepre törekszik, kijelentve, hogy a kisebbség jogait szigorúan tiszteletben kívánja tartani.

5./ Felhívjuk az MSZMP tagjait, ismerkedjenek meg platformunkkal, csatlakozzanak hozzá, lakóhelyükön alakítsanak reformköröket, reform-alapszervezeteket és tevékenységükkel helyi, és országos politikai kérdésekben való állásfoglalásaikkal igyekezzenek a helyi pártszervek, szervezetek többségét megnyerni.

6./ A kongresszus a párt vezető testületeinek megújítása mellett fogadja el a párt új működési szabályzatát és választási programját. A vezetőtestületek összetételére nézve azt az elképzelést, hogy a KB többségét a megyei pártszervek delegálják, az oligarchia hatalmának átmentésére irányuló törekvésnek tekintjük. A választási program foglaljon egyértelműen állást a piacgazdazdálkodás mellett, számolva annak negatív konzekvenciáival is és felkészülve ezek kezelésére, továbbá a parlamenti demokrácia mellett. A kongresszus nyilvánítsa ki, hogy a párt e programmal jelentős választói támogatásra számít, amelynek birtokában koalíciós kormányzásra törekszik, de amelynek elmaradása esetén nem törekszik hatalmát adminisztratív-erőszakos eszközökkel fenntartani.

7./ Megítélésünk szerint a KB-nak még a kongresszus előtt fel kell mentenie mindazon tagjait, akik személyükben kötődnek az elmúlt időszakban követett, az országot másodszor is válságba juttató, illetve abból kivezetni nem tudó politikához, hogy a kongresszust egy ilyen módon megújult KB készíthesse elő."[70]

Ez a Nyilatkozat a Budapesti Reformkör platformjában foglaltakat konkretizálta az adott helyzetre és az MSZMP belülről való elfoglalásának a programját fogalmazta meg: ugyanis a reformszárny megalakulásával, a piacgazdaság és a parlamentáris demokrácia elfogadásán alapuló platformjának az elfogadásával, az MSZMP XIV. kongresszusa Nyilatkozatban megfogalmazott módon való összehívásával és a reformszárny e kongresszuson való győzni akarásával és esetleges többségre jutásával elérhette volna, hogy egy új típusú, szociáldemokrata jellegű, majd a rendszerváltozást nemcsak elfogadó, hanem annak megvalósításában tevékenyen résztvevő párt születik, amely mindezek következtében az elkövetkező választáson tisztességes eredményt ér el, s ez által a baloldal jobb pozíciókból kiindulva, tudatosan vállalva az elkerülhetetlen jövőt, autonóm módon részesévé válhatott volna a magyarországi rendszerváltásnak.

A szegedi tanácskozás e Nyilatkozatot azonban nem fogadta el, mert a tudatos politikai provokátorok és a tanácskozást szabotálni akarók mellett a reformköri mozgalom képviselőinek többsége, nagyfokú politikai gyávaságot tanúsítva, nem értett egyet a Budapesti Reformkör radikális irányvonalával; nem értette meg ugyanis annak szükségességét, hogy az MSZMP-n belül önálló mozgalommá kell válni és többséggé válva, el kell foglalni a pártot, majd félre kell állítani az MSZMP levitézlett vezetését; továbbá ez a többség nem értette meg, hogy Magyarországon a rendszerváltozással is számolni kell, és hogy a reformköri mozgalomnak erre is fel kell készülnie, a pártot ennek elfogadására is alkalmassá kell tennie.

Az esti hozzászólók között e többségi értetlenséget fejezte ki - sokak mellett - Nagy Mihály hozzászólása is. Nagy Mihály is "pendlizett" a szekciók között, így az 5. szekció munkájában is részt vett, ahol hozzászólásának fő elemét - hogy "ne a politikai elitek egyezkedjenek a nép feje felett" - ugyan nem fogadtuk el, de annak egy rész-elemét, "a koalíciót alulról is", elfogadtuk; továbbá jelölni akartam a szekció szövegezési-bizottságába is; mindezek ellenére ő is egyike volt azoknak, aki az esti plenáris ülésen élesen bírálta a Budapesti Reformkör tevékenységét, különösen az 5. szekció munkáját.

A Budapesti Reformkör részéről Szántó György is bekapcsolódott ebbe az izzó légkörű vitába, visszautasította a Budapesti Reformkörrel kapcsolatos vádakat, hogy mi elitista céljaink érdekében ki akarjuk sajátítani a reformköri mozgalmat, kézbe akarjuk venni a mozgalom irányítását; tiltakozott a Budapest és Vidék - néhány hozzászólásban megmutatkozó - szembeállításának a törekvésével szemben, hangoztatva, hogy "Budapest nem bűnös város, amelytől meg kell óvni az egészséges vidéket".

Ezen a szombat esti plenáris ülésen vált világossá, egyértelmű bizonyossággá, hogy - a tudatos provokátorokon kívül - a reformköri mozgalomban különböző irányzatok vannak, hogy ez a mozgalom nem egységes, és hogy a küldöttek jelentős többsége reformszocialista, azaz rendszerváltást nem akaró állásponton van. Ezért nem fogadták el javasolt Nyilatkozatunkat és elsősorban ezért utasították el a Budapesti Reformkör által képviselt radikális, lényegét tekintve szociáldemokrata irányzatot.

Ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy a Budapesti Reformkörben sem vallotta mindenki ezt a radikális - a rendszerváltást kimondatlanul is elfogadó, szociáldemokrata jellegű irányvonalat. Elég ha összehasonlítjuk a Szabó Zoltán által felolvasni szándékozott Nyilatkozat-tervezetet Benkő Judit és Kerekes György által írott, "Üzenet (Kiáltvány) Pártunk tagjaihoz" c. anyagukkal, amelyet a szegedi tanácskozásra készítettek, de az végül is nem került nyilvánosságra s amelyben arról írnak, hogy: "Meggyőződésünk: van mód a mai forradalmi válság békés kezelésére. Elkerülhető az 1956-hoz hasonló tragédia, a visszarendeződés. Forradalmi jellegű reformok gyors és eredményes végrehajtásával kivédhető a polgárháború veszélye; - (majd): Működjünk együtt mindazon erőkkel, akik készek egy olyan tulajdonreformra, amely az elidegenedett állami és szövetkezeti tulajdont tovább társadalmasítja, s egyidejűleg lehetőséget teremt a magántulajdon szerepének jelentős bővítésére."[71] A modellváltás keretében megvalósuló demokratikus szocializmus programja fogalmazódik meg ebben az írásukban is. A Budapesti Reformkörben nem voltak egyedül ezzel a felfogásukkal, de - a Körben elfogadott különböző állásfoglalások és ezekhez kapcsolódó szavazások, a vitákból kibontakozó irányvonala a tagságnak mutatták, hogy - ők képviselték a kisebbséget.

* * *

A szombat esti plenáris ülés vitája a tanácskozás után tovább folytatódott; ennek egyik megnyilatkozása volt Lugosi Győző - a Budapesti Reformkör tevékenységét rosszindulatúan eltorzító - írása, a Taktika és etika?[72]

Ezt az írást azért is érdemes bővebben ismertetni, mert ugyan torz tükörben, de mutatja, hogy mi is történt ezen az ülésen, illetve milyen ellentétek voltak a mozgalmon belül:

"A reformkörök szegedi tanácskozásának esti plenáris ülésén a budapesti 1. sz. Reformkör szervezőbizottságának egyik tagja a konferencia egész napi hangvételétől elütő, disszonáns, személyeskedő felszólalásában a tanácskozás megtorpedózásával vádolta azokat a felszólalókat, akik a négyórányi, kíméletlenül őszinte eszmecsere alapján nem tartották helyesnek, politikailag kiérleltnek közös platform elfogadását s önálló MSZMP-reformszárny megalakítását.

A reformköri mozgalom "valójában" két, egymástól nagyon különböző - megkockáztatható: politikai indítékait, szerepét véve egymással diametrálisan szemben álló - törekvést foglal magában.

Egyikük a helyi, inkább vidéki reformkörök típusa, amely a párt egészséges, cselekedni kész tömegeinek mélyből feltörő, elemi erejű mozgalma. Az MSZMP számára ezek a reformkörök jelentik az egyedüli, talán többé soha vissza nem térő esélyt a megújulásra, pártként való újra felépülésre. Efféle reformkörök adtak magukról örömhírt Szegeden az ország csaknem minden tájékáról, Soprontól Debrecenig, Diósgyőrtől Nagykanizsáig.

Egészen más cél érdekében szerveződtek meg a reformretorika azon apostolai, akik megújult kommunista párt helyett pusztán lecserélt pártvezetésben gondolkodnak, akik egy társadalmi formáció válságát egyszerűen hatalomváltással kívánják orvosolni. Az ő számukra a reformmozgalom hivatkozási alap, a nyomásgyakorlás eszköze, s ezért a reformkörökben felszabaduló önálló gondolatok, mivel törekvéseiket szükségszerűen keresztezik, zavarók, nemkívánatosak, sőt elfogadhatatlanok.

A budapesti 1. sz. Reformkör, amely újabban szerényen Budapesti Reformkör néven jelentkezik a sajtóban (noha Budapesten, köztudottan, több tucat reformkör tevékenykedik), elméletileg sekélyes, politikailag számos kérdésben meggondolatlan (majdnem azt írtam: kalandor) platformja védelmében nem riad vissza az olyan rossz emlékeket idéző módszerek használatától sem, mint a címkézés, a viták megkerülése, a "kiszorítósdi" stb. Bár a tömegtájékoztatásban talán nem ez tükröződött, ez a stratégia Szegeden egyértelműen kudarcot vallott. A reformmozgalom jövőjét illetően ez ad okot bizakodásra."[73]

Lugosi azzal fejezi be írását, hogy az elsőként bemutatott reformköri mozgalomban mehet végbe azoknak az "új típusú vezetőknek a kiválasztása", akik majd képesek lesznek bizalmat szerezni az MSZMP-nek.[74] (Nem tudom megállni, hogy itt ne kajánkodjak: ejnye-ejnye, Lugosi úrék nem "pusztán lecserélt pártvezetésben" gondolkodtak, hanem "új típusú pártvezetők kiválasztásában", akik - minden bizonnyal - ők lettek volna; csak nem értem - s ez minden bizonnyal az én gyenge felfogóképességem miatt van -, hogy mi a különbség a két állításuk között?!)

Nem akarok részletesebben foglalkozni Lugosi nemcsak rosszindulatú, hanem buta ferdítéseivel, akik olvassák írásomat, - lám, ezért kell a Budapesti Reformkör dokumentumait közölni -, azok látják, hogy nekünk valóban eszünk ágában sem volt sem "megújult kommunista pártban", sem "pusztán lecserélt pártvezetésben" gondolkodni, ahogy ezt Lugosi úr bárgyú hazugságként előadta; egyet azonban el kell ismernem, hogy ő ezekkel a hamis állításaival a Budapesti Reformkörrel szembeni, valóságosan létező ellenszenvet fejezett ki, melynek okairól, tényleges mibenlétéről a későbbiekben még sokat kell szólnom.


A vasárnap délelőtti nagygyűlés

Vasárnap délelőtt az újszegedi szabadtéri színpadon, mintegy háromezer résztvevővel politikai nagygyűlést tartottunk. Elsőként Lovászi József adott tájékoztatót a szekcióülésekről, ismertette a szekciókban elfogadott, a platformjavaslat részeivé váló anyagokat, majd felolvasta a tanácskozás szerkesztőbizottságának a "Közleményét", amely így hangzott:

"Közlemény

Szegeden 1989. május 20-án, az MSZMP tagok több mint száz reformkörének 440 képviselője, öt szekcióban érdemi eszmecserét folytatott egy közös platformtervezet kimunkálása érdekében. Valamennyi szekció írásba foglalta javaslatait. Az ezeket tartalmazó, további vitára bocsátandó platformtervezetet, továbbá a tanácskozáson elhangzott hozzászólásokat teljes egészében nyilvánosságra hozzuk.

Meggyőződésünk szerint a szegedi tanácskozás újabb lendületet adott az MSZMP-n belüli reformmozgalomnak, elősegíti a párt megújulását, az általunk idén őszre javasolt pártkongresszus előkészítését. Ösztönzést ad a reformkörök és a különböző politikai mozgalmak, szervezetek közötti kapcsolatépítéshez.

A tanácskozás résztvevői kinyilvánították szándékukat, hogy az elkövetkezendő hónapokban szorosan együttműködnek egy valódi reformprogram kimunkálásában.

Szeged, 1989. május 20.

A tanácskozás szerkesztőbizottsága"[75]

A közlemény első bekezdésében foglaltak a későbbiek során csak részben teljesültek, a platformtervezet kissé rövidített változata ugyan megjelent, de a tanácskozáson elhangzott hozzászólásokat "teljes egészében" nem hozták nyilvánosságra; így nemcsak a szekció-üléseken elhangzott hozzászólások, hanem a szombat esti plenáris ülés hozzászólásai sem váltak publikussá. Ez lehetővé tette, hogy a Grósz-Vastagh kettős a szegedi tanácskozás értékelésekor megpróbálja meghamisítani az ott történteket.

Lovászi József tájékoztatója után Keserű Imre kapott szót, aki arról beszélt, hogy az MSZMP tagjainak ma két választásuk van: a fordulat vagy ellenükre, vagy velük együtt megy végbe; a reformkörök tagjai tevőlegesen részt akarnak venni ebben a fordulatban, a híd szerepét szeretnék betölteni a hatalom, a párt és a társadalomnak a fordulatban érdekelt erői között.

Ez után következtem én: egy rövid ismertetés keretében olvastam fel a szegedi tanácskozás válaszát az Ellenzéki Kerekasztal üdvözlő levelére; válaszunk egy az egyben megegyezett a közös platform számára készült részanyag szövegével.[76]

Majd Nyers Rezső és Pozsgay Imre mondott beszédet. Nyers Rezső fontosnak tartotta megjegyezni, hogy ő nem reformköri tagként, hanem reformerként jött a tanácskozásra; kifejtette, hogy az "államszocializmust" fel kell váltani egy "más típusú szocializmussal", amelyben helye van a piacgazdálkodásnak is; továbbá elmondta, hogy az MSZMP nem akarja tovább egyedül gyakorolni a hatalmat, meg akarja teremteni a többpártrendszeren alapuló képviseleti demokráciát.

Pozsgay Imre ígéretesnek mondta a reformköri mozgalom létrejöttét; a Népszabadság ezzel kapcsolatban a következőket idézte: "E mozgalom alkalmas arra, hogy alapjává váljon egy, a híd szerepét is betölteni képes országos egyesületnek, amely párttagokat, pártonkívülieket, reformra, közmegegyezésre, nemzeti egységre elkötelezetteket egyaránt tömöríthetne. Ezáltal a párbeszéd sokszínű intézménye jönne létre, amely nem pártelkötelezettséget kíván tagjaitól. Azokat hívja, akik a nemzetért hajlandók cselekedni."[77]

Ma már egyértelműen és világosan értjük, hogy mit is mondott és mit is akart Pozsgay Imre; ő a reformköri mozgalmat a Demokratikus Magyarországért Mozgalom tömegbázisaként szerette volna látni. Ha Gazsó Ferenchez hasonlóan fogalmaznék, - aki nem egészen három hét múlva, a Demokratikus Magyarországért Mozgalom alakulásakor azt mondta -, hogy: "Ez a mozgalom nem az MSZMP reformköreinek fedőszerve.",[78] akkor azt mondhatnám, hogy Pozsgay Imre a szegedi tanácskozáson mondott felszólalásában - mivel nem látta alkalmasnak az időt arra, hogy zsebéből előhúzza a Vass László által mondott felhívást - a reformköri mozgalmat a Demokratikus Magyarországért Mozgalom fedőszerveként aposztrofálta. Ez a dodonai elszólás mutatja, hogy Pozsgay nem értette, nem látta a reformköri mozgalom igazi szerepét-jelentőségét az MSZMP átalakításában; e helyett úgy vélte, hogy e mozgalmat a saját vitorlájába foghatja, a köztársasági elnökségért folytatandó politikai versengés őt támogató bázisává teheti.

A reformköri mozgalom szerepének fel-nem-ismerését Pozsgay, 1989 végén, Bíró Zoltánnal való második beszélgetésében részben el is ismerte azzal, hogy kijelentette: először azt hitte, hogy a "centralizált pártban előbb talán a csúcsokon kellene elvégezni az átalakulást, és akkor a párt többsége a reformerők számára viszonylag könnyen megnyerhető lenne", majd így folytatta: "én a reformkörök mozgalmát egy tiszteletreméltó, de rövid távra szóló szervezeti előkészületnek tekintettem a párton belül. A Demokratikus Magyarországért Mozgalomra pedig úgy tekintettem, s ma is úgy tekintek, amely túlélheti ezt a szerveződési viszontagságot"[79]

Ezek fényében érthető Pozsgay azon törekvése, hogy a Demokratikus Magyarországért Mozgalom előkészítő bizottságába néhány reformköri tagot is bevont, így pl. Géczi Józsefet is; és hogy 1989 július elejéig az ország reformkörei közül 17 reformkör csatlakozott a Demokratikus Magyarországért Mozgalomhoz.[80] A Pozsgay Imrével kapcsolatos nem egyértelmű, mindinkább ambivalensé váló viszonyunkat mutatja, hogy a Budapesti Reformkör nem volt a csatlakozó reformkörök között.


A tanácskozás eredményei

A szegedi tanácskozás jelentős eseménye volt a reformköri mozgalomnak; megmutatta, hogy e mozgalom alulról szerveződve viharos gyorsasággal tömegmozgalommá vált és nemcsak az MSZMP-n belül vált rövid idő alatt politikai tényezővé, hanem az országos politikára is jelentős befolyást kezdett gyakorolni. A tanácskozás az ország sorsa és a politika iránt érdeklődők figyelmét az MSZMP-re és a párt reformereire irányította; azt a reményt sugallta, hogy a történelmi zsákutcába jutott államszocializmussal szemben valami új jelenik meg az uralmon lévő párt politikájában, és ez az új talán hozzájárulhat az ország válságból való kilábalásához, a baloldali politika szükséges megújulásához.

Ha a szegedi tanácskozás részletesebb és konkrétabb mérlegét meg kívánjuk vonni, akkor az alapvetően pozitív minősítés mellett is a leltár ellentmondásokkal teli, a történtekről nem lehet egyértelműen csak dicsérő értékelést adni. A tanácskozás ugyan jelentős eredményeket produkált, sokat tett a reformköri mozgalom népszerűsítéséért, az MSZMP reformerői tekintélyének növeléséért, de közel sem tette meg mindazt, amit megtehetett volna, nem valósította meg mindazt, amit a Budapesti Reformkör szeretett volna a tanácskozáson elérni.

Kétségtelenül közös sikere volt a tanácskozásnak, hogy egyöntetűen követeltük az őszi pártkongresszust; ennek érdekében egy felhívást bocsátottunk ki, amely így szólt:

"Felhívás

Az MSZMP reformköreinek szegedi országos tanácskozása felhívja a reformköröket, hogy gyűjtsenek aláírásokat környezetük párttagjai körében pártértekezlet helyett pártkongresszus összehívásának támogatására. Kérjék a párttagokat, hogy nevük és párttagsági könyvük számának feltüntetésével követeljék: őszre hívjanak össze pártkongresszust, amelynek küldötteit a tagság demokratikusan, platformok alapján, alulról felfelé válassza meg.

Szeged, 1989. május 20.

MSZMP Reformkörök Országos Tanácskozása"[81]

(Később majd látjuk, hogy az MSZMP KB május 29-i ülése - éppen a reformkörök nyomására - döntött az előrehozott kongresszus őszi megrendezéséről.)

A tanácskozás érdemei közé tartozik Nagy Imrével kapcsolatos nyilatkozatunk:

"Nyilatkozat

Nagy Imre, a Magyar Szocialista Munkáspárt alapító tagja, az ország 1956-os törvényes miniszterelnöke politikai koncepciós per áldozata lett. Az MSZMP reformköreinek országos tanácskozása a felelősök helyett megköveti a hozzátartozókat, egyúttal javasolja, hogy az MSZMP Központi Bizottsága még a június 16.-ai gyászszertartás előtt ebben a szellemben foglaljon állást.

A reformkörök képviselői részt kívánnak venni Nagy Imre és társai temetésén és kérik a szertartás szervezőit, hogy helyezhessék el a síron koszorúikat.

Szeged, 1989. május 20.

Az MSZMP Reformkörök Országos Tanácskozása"[82]

Ennek a nyilatkozatnak az volt a szépséghibája, hogy ugyan az 1-es szekcióban Földesi József és mások szorgalmazták annak kimondását és az elfogadandó platformba kerülését, hogy 1956 forradalom volt, mert csak ez adhatott kellő erkölcsi-politikai alapot a Nagy Imre temetésen való részvételre, de - bár a szekció többsége hajlott ennek kimondására - ahhoz azonban nem volt többség, hogy ezt a közös platformba is elfogadásra javasolják.

Kétségtelen, hogy a szegedi tanácskozás legjelentősebb eredménye az Ellenzéki Kerekasztal számára kidolgozott válaszlevél és annak a címzetthez való elküldése volt. E levél és a platformjavaslatnak e része állást foglalt a békés átmenet lehetőségéről és szükségességéről; ez az állásfoglalás nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Grósz-féle vezetés felhagyjon időhúzó taktikájával, felemás magatartásával és rákényszerüljön az ellenzékkel való érdemi tárgyalások megkezdésére. E válasz-levél parázs vitákban és egymásnak feszülő harcokban született meg; utóélete sem volt mentes az éles politikai összeütközésektől. Az 5.-ik szekció tárgya - az átmenet a demokratikus jogállamba - volt a tanácskozás egyik legfontosabb témája, és a helyzet paradoxona az volt, hogy e szekció által - a platform számára is - kidolgozott rész anyagot, mint az Ellenzéki Kerekasztalnak szóló választ, a tanácskozás plenáris ülése is elfogadta; így ez a rész anyag maga volt az élő ellentmondás: válaszként el is volt fogadva, meg a platform részeként, nem is; éppen ezért a provokátorok csak részben érték el céljukat, a tanácskozás egyik legfontosabb feladatának megvalósítását - a békés átmenettel kapcsolatos reformköri álláspont kimunkálását - nem tudták megakadályozni. Ezért nem véletlen, hogy a Politikai Bizottság május 26-i ülésén is, a szegedi tanácskozás értékelése kapcsán, éles támadások érték az 5.-ik szekció munkáját, az általa kidolgozott anyagot és ennek kapcsán a Budapesti Reformkör tevékenységét.

A tanácskozás sikeroldalán sorolható fel a Délmagyarország különkiadása, a Platform, amelyet 1989. május 20-i megjelenéssel, az MSZMP-tagok reformköreinek első országos tanácskozása címmel adtak ki. Krausz Tamás a 2. szekcióban üdvözölte a Platform megjelenését - mint tudjuk ő volt az orgánum kezdeményezője és névadója - és azt javasolta, hogy "Szeged központjával a Platform váljon az egész párt lapjává, és minden pártszerveződésnek, mindenféle kísérletnek, ami szellemileg meg tudja magát fogalmazni, legyen a gazdája, és itt jelenhessen meg mindenféle nézet, ami a párton belül relevánsnak számít."[83]

Az induló Platformban több reformkör állásfoglalása, nyilatkozata, platformjavaslata vagy kiegészítése jelent meg; köztük a mi platformunk is, amelyet - a szerkesztőség jó politikai érzékét mutatva - "Tervezet az MSZMP reformszárnyának platformjára" kiemelt fő címmel adott közre. Továbbá közöltek több reagálást platformunkra (a szentesi reformkör-, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola reformköre-, és a dunaújvárosi reformkör reagálásait); ez utóbbiban olvashatjuk: "... a budapesti tervezetet alkalmasnak tartja arra, hogy a szegedi tanácskozás vitájához az egyik alapdokumentum legyen."[84]

Azt is meg kell említenem, hogy a Platformban az első oldalon jelent meg "Az MSZMP Budapesti Reformkörének nyilatkozata a KEB 1989. április 17-i határozatáról" c. állásfoglalásunk.

Azt is itt kell megjegyeznem, hogy a kecskeméti reformkör a szegedi tanácskozás alkalmából is közreadott egy gazdag válogatást a reformkörökről tudósító országos sajtó cikkeiből; a rotaprintes kiadványt Kerényi György és Ramháb Mária gondozta.


A tanácskozás félsikerei, illetve kudarcai

Annak ellenére, hogy a szekció-viták élénkek, tartalmasak, helyenként indulatosak voltak, amelyek ezáltal alapjává válhattak volna egy minden szempontból magas színvonalú platform kimunkálásának, amely cél azonban teljes mértékben mégsem valósult meg. Különösen az 1-es szekció rész-anyaga sikeredett gyengére, melynek oka nem a vitán résztvevőkben, hanem a szekció-vezetésben található meg; a 4-es szekció (különben színvonalas) anyaga is csak részben teljesítette a kitűzött célt: ennek oka a téma félreértésében kereshető, több olyan problémát vitattak meg, melyek inkább a 2-es szekció tárgykörébe tartoztak. A kitűzött célt színvonalasan a 2-es, a 3-as, és az 5-ös szekciók valósították meg; e szekciók platformba javasolt rész-anyagai alkalmasak voltak egy minden szempontból elfogadható platform számára. Mivel ez utóbbi három szekció adta a tanácskozás gerincét, ezért az általuk színvonalasan kimunkált részanyagok és a kevésbé sikerültek együtt, egy elfogadható platformjavaslatot eredményeztek.

A szombat esti plenáris ülés azonban ezt a javaslatot közös platformnak nem fogadta el, továbbra is meghagyta platformjavaslatnak, amelyen tovább kell dolgozni. Annak ellenére, hogy a szekcióvitákban mindössze ketten ellenezték a közös platform elfogadásának a szándékát (Kürti Judit, a 2-es szekcióban és Murányi Zoltán, aki nem is volt reformkörös, az 5-ös szekcióban), a szombat esti plenáris ülésen a javaslatot mégsem elsősorban az elkészült anyag színvonala miatt utasították el, hanem egyrészt a provokátorok egybehangolt támadásai, másrészt a jelenlévők többségének - akik között jelentős számban voltak a reformköri mozgalomhoz nem tartozó résztvevők - politikai gyávasága miatt.

E politikai gyávaság mindenekelőtt a tanácskozás szegedi szervezőbizottságából sugárzódott ki, amelynek rejtőzködő karmestere Vastagh Pál volt, a nyílt színen szorgoskodó fő végrehajtó pedig Géczi József. Az előzőekben már láttuk, hogy Vastagh Pál előzetesen, hamisan arról tájékoztatta a Politikai Bizottságot, hogy a tanácskozás nem akar közös platformot elfogadni, Géczi József pedig mind a nyitó-plenáris ülésen tartott előadásában, mind az 1-es szekció elnökeként a platform elfogadása ellen szónokolt.

A provokátorok ügyködését és a szegedi szervezőbizottság politikai gyávaságát nem tudta ellensúlyozni az sem, hogy Géczi kivételével a szekciók elnökei az elfogadandó közös platform érdekében tevékenykedtek, hogy a szekcióvitákban azok voltak a hangadók, akik akarták a közös platform elfogadását és a szekciók mindegyikében többségi szavazással el is fogadták a javasolt platform egyes részeit. Mindezek ellenére a tanácskozás sikerét megtorpedózni akaró jól szervezett törpe kisebbség - maga mögött tudva a szegedi szervező-bizottság nem is csak hallgatólagos támogatását - a nagymértékben kibővült érdeklődő, nem-reformkörös tömeg támogatásával, obstrukcióval, provokációval, a politikai gyávaságnak a megfontoltság látszatát kölcsönözve, el tudta érni, hogy az estére már elfáradt és a többségében nem radikális reformer, hanem reformszocialista küldöttek nemcsak a Budapesti Reformkör által előkészített Nyilatkozatban foglaltak ellen, hanem a szekciókban kidolgozott és ott a többség által már elfogadottak ellen, azaz a közös platform elfogadása ellen is szavazzanak. (Az egy külön kérdés, melyre ma már nem lehet válaszolni, hogy az esti plenáris ülésen a Vastagh Pál jelentésében írott 150-200 érdeklődőből hányan vettek részt és közülük hányan szavaztak, minden bizonnyal a platform elfogadása ellen?! Nagyon valószínű, hogy sokan, mert csak így válik érthetővé, hogy a szekciókban a többség által elfogadott platformrészeket a plenáris ülés nem fogadta el.)

A közös platform elfogadásának az elutasítása egyúttal azt is jelentette, hogy a Budapesti Reformkör által javasolt és a szekcióvitákon a küldöttekhez eljuttatott Nyilatkozatot sem fogadta el a szombat esti plenáris ülés. Így a szegedi tanácskozás nem deklarálta az MSZMP reformszárnyának a megalakulását; továbbá - mindezek következtében - a reformkörök Országos Koordinációs Tanácsát sem lehetett létrehozni.

A szegedi tanácskozás kudarc-oldalához ezért mindenekelőtt a Nyilatkozat, illetve a benne foglaltak elutasítása tartozik. Mindez ugyanis azt jelentette, hogy a reformköri mozgalom többségi, reformszocialista irányzata ezzel az elutasítással nyilvánvalóvá tette, hogy nem képes önmagát az MSZMP-n belül autonóm mozgalommá, ha úgy tetszik, önálló frakcióvá szervezni, amely alapjává és garanciájává válhatott volna egy új típusú - szociáldemokrata jellegű - párt létrehozásának, ahogy ezt a Budapesti Reformkör platformja és az erre támaszkodó szegedi Nyilatkozatunk célul kitűzte. E kudarc része volt, hogy a reformköri mozgalom elkészült platformját a tanácskozás csak - további vitát igénylő - javaslatnak fogadta el, hogy az 1-es szekcióban elért többségi álláspont ellenére 1956-ot nem nyilvánítottuk forradalommá, hogy a 3-as szekcióban elfogadott és az általuk kidolgozott rész-anyagba bekerült állásfoglalást a rendszerváltás szükségességéről a tanácskozás nem fogadta el, hogy az 5-ös szekció rész- anyagát, - amely kimondatlanul elfogadva a rendszerváltást, felvázolta a békés átmenetet a parlamentáris demokráciába - a szegedi tanácskozás, mint a reformköri mozgalom platformjának részét, szintén nem fogadta el. Ezek együttesen azt bizonyították, hogy a reformköri mozgalom reformszocialista többségi irányzata nem volt képes felismerni az ország előtt álló történelmi szükségszerűséget, és nem nőtt fel a rendszerváltozás szükségességének tudatos, különben általa objektíve támogatott, elfogadásáig.

Ezért, az itt elmondottak miatt, határozottan vissza kell utasítani napjaink olyan retusálási törekvését, amelyet a Rendszerváltók a baloldalon Reformerek és reformkörök 1988-1989 c. kiadványban fogalmaztak meg, hogy a szegedi tanácskozáson valamiféle "áttörés" történt, hogy ott valamiféle "baloldali forgatókönyv készült a rendszerváltáshoz"[85] Mert ugyan e "forgatókönyv" a Budapesti Reformkör javasolta Nyilatkozatban valóban elkészült, de a szerkesztők az említett kiadványhoz írott jegyzetben arról mélyen hallgatnak (de Géczi József is elfelejtette elmondani a kötetben közzétett, Reformerek és reformkörök c. írásában), hogy a rendszerváltás e forgatókönyve azért nem válhatott a reformköri mozgalom elfogadott, közös programjává, mert a provokátorok elérték céljukat, sikerült megakadályozniuk ezt az "áttörést", Nyilatkozatunk elfogadását, többek között azért, mert Vastagh Pál utasítására az egyik szerkesztő, Géczi József is, egyik kerékkötője volt annak, hogy a reformköri mozgalom a szegedi tanácskozáson ezt az "áttörést", a rendszerváltás baloldali forgatókönyvét valóban elfogadja.

Mindez nem jelentette azt, hogy a szegedi tanácskozás tevékenysége nem járult hozzá a rendszerváltáshoz; a tanácskozás eredményei - a résztvevők szándékaitól függetlenül - objektíve jelentős szerepet játszottak a rendszerváltozás feltételeinek megteremtésében, melyben kiemelt jelentősége volt az Ellenzéki Kerekasztalhoz intézett levelünknek. De míg a reformköri mozgalom reformszocialista többségi irányzatának törekvései "csak" objektíve szolgálták a rendszerváltást, addig a Budapesti Reformkör tevékenysége - így a szegedi tanácskozáson végzett munkája, mind az 5.-ik szekcióban játszott szerepe, mind az előterjesztett Nyilatkozat tervezetünk, amelyet a tanácskozás nem fogadott el - a rendszerváltás lehetőségének a tudomásulvételéből indult ki, javaslatainak megvalósítása ezt a célt szolgálta volna.


A Grósz-féle vezetés reagálása a szegedi tanácskozásra

Ha ezek után szemügyre vesszük, hogyan reagált a szegedi tanácskozásra az MSZMP Grósz-féle vezetése, akkor először is Vastagh Pál ellentmondásos manőverezését kell bemutatnom.

Vastagh ugyanis 1989. május 23-án írta meg jelentését a Politikai Bizottságnak a szegedi tanácskozásról.[86] Vastagh a jelentés első részében a tanácskozás létrejöttének az előzményeiről ad tájékoztatást (itt mondta el, hogy a szervezőkhöz eljutott olyan követelés is, hogy az Ellenzéki Kerekasztal képviselői is kapjanak meghívást); a második rész foglalkozik - felemás módon, a történteket eltorzítva - a tanácskozás eseményeivel. Azt állította, hogy a szekcióülések élénk vita során szigetelték el a "szélsőséges vagy irreális felvetéseket, így azok már a szekciók összefoglalóiba, javaslataiba sem kerültek be (például 1956 forradalommá nyilvánítása)".[87] Továbbá közli, hogy ezért: "A budapesti résztvevők között akadt néhány személy, aki ezt nehezen viselte el és a záró plenáris ülés második felében sértődött hangnemben szólt hozzá, ezzel indulatos vitát provokált."[88] Bírálóan szólt a sajtó tevékenységéről, hogy az aránytalanul kiemelt, felnagyított néhány terítékre került témát (így Nagy Imrével, az Ellenzéki Kerekasztalnak szóló válasszal, a pártkongresszus összehívásával, a pártszakadással kapcsolatos témákat). Vastagh igyekezett bizonyos problémákat mellékes kérdésként beállítani, az elfogadott állásfoglalások élét tompítani; így ily módon került bemutatásra a pártkongresszus követelése, az Ellenzéki Kerekasztallal való tárgyalások kérdése; az 5-ös szekció vitájának bemutatása kifejezetten hazug: "Egyetértettek abban, hogy a demokratikus jogállamiságba történő átmenet során megőrizzük a szocialista értékrendet, a szocialisztikus célkitűzéseket és elveket."[89] - írta Vastagh jelentésében.

A jelentésről összegzésként elmondható, hogy aki csak ebből a jelentésből tájékozódott a szegedi tanácskozásról az lényegében nem kapott valós képet a történtekről és ezért többé-kevésbé megnyugodva térhetett napirendre vele kapcsolatban.

Úgy tűnik Grósz Károlyt és Fejti Györgyöt nem nyugtatta meg a jelentés; május 25-én Szántó Györgyöt és engem behívattak a Pártközpontba, ahol Forgács Imre és Tóth András fogadott minket. A szegedi tanácskozással kapcsolatos számonkérő beszélgetés hangos vitává fajult, melyen kifejtettük szegedi magatartásunk okait, bíráltuk a Grósz-féle vezetés politikáját.

Minden bizonnyal ez a pártközponti vizitünk is hozzájárult ahhoz, hogy Vastagh Pál tanácskozáson történteknek békítően bagatellizáló törekvése - mondok is róla valamit, meg nem is - nem járt sikerrel; a Politikai Bizottság 1989. május 26-i ülésén, a szegedi tanácskozást vitató hozzászólások során, elszabadultak az indulatok. Ennek az ismertetése során most a szegedi tanácskozás - és a Budapesti Reformkör elleni indulatok általános problémáit mutatom be, az Ellenzéki Kerekasztal és a Budapesti Reformkör viszonyával kapcsolatos kérdéseket - így a PB-n felvetődött ezzel kapcsolatos kritikákat is - majd a következő, negyedik részben fogom tárgyalni.

Vastagh Pál önmagát és a szegedi szervezőbizottságot védendő elősorolta, hogy mi mindent is szándékoztak egyesek a tanácskozáson elérni és hogy abból milyen kevés valósult meg: "az előkészítések során négy, eléggé fontos kérdést vitattak meg. Na most, ezekben olyan tételek szerepeltek, mint az MSZMP-reformszárny megalakulásának hivatalos bejelentése. A reformszárny alapdokumentumát a Budapesti 1-es sz. Reformkör platformja jelentse. Hozzák létre a reformköri mozgalom Országos Koordinációs Tanácsát, amely képviseleti és nyilatkozatkiadási joggal rendelkezik, és hívják meg a rendezvényre az Ellenzéki Kerekasztalt. Tehát ezek a hét folyamán, ott a belső birkózásban ezeket a dolgokat tudták rendezni az előkészítők."[90] Hát ezeket a szegedi előkészítők - mint láttuk - valóban "rendezték"; amit nem sikerült "rendezniük", arról Vastagh a következőket mondta: "Ebben az ominózus ötödik csoportban, amiben az átmenet kérdéseiről tárgyaltak, sajnos mind a két elnöke a szekciónak ebből a reformkörből volt." Ahogy ez várható volt, így próbálta elhárítani Vastagh a szegedi szervezők felelősségét az 5.-ik szekcióban történtekkel kapcsolatban. Majd Vastagh így folytatta tovább a mosakodást: "És én most kedden (május 23.-án) részt vettem a záró megbeszélésen otthon a mieinkkel, akik elmondják, hogy... kettős torzítás van. Egyrészt a sajtóban exponálódik három probléma, és mások nem. Másrészt pedig a szekcióüléseken elhangzottak nem felelnek meg annak, ami végül is a dokumentumba került át. És így, így alakult ki végül is az a tervezet, amit nem fogadtak el, mert nem jutottak egyetértésre benne, és ez még mindig tervezeti állapotban van."[91] Vastagh e hazug állítása miatt is kellett ismertetnem részletesen a szekciókban történteket, különös tekintettel az 5.-ik szekcióra; láttuk, hogy a szekciók által elfogadott részanyagok a hozzászólók többségi álláspontját fejezték ki, - ez alól talán a Géczi József dirigálta 1-es számú szekció volt csak a kivétel -, és a platformba javasolt részeket az egyes szekciókban a szavazáson jelentős többséggel fogadták el.

Ezek után a PB-ülés résztvevői hozzászólásaikban dühödt támadást intéztek a Budapesti Reformkör - és annak szervező- bizottsága ellen, különösen az 5.-ik szekcióban történtek-, valamint az Ellenzéki Kerekasztalnak szóló válaszlevél miatt.

Nagy Imre a következőképpen látta a szegedi tanácskozást:

"tanulságos volt a kontraszt az ott összegyűlt, négyszáz körüli résztvevő, meg kb. 5-10 fős nagyon agilis, nagyon harcias csoport között, amelyik innét a budapesti, hát az a helyzetből adódik, budapesti reformkörhöz kötődő (Jassó: az 1. sz. reformkör) a legelemibb demokratikus normákat felrúgva, tehát a szekcióba, ha alulmaradtak, akkor kiküldték a szekció felét, hogy nem szavazhatott, aztán újra szavaztak. Egy kicsit néhány alternatív szervezet belső módszertanát megjelenítve lépett fel. Én tehát azt tartom nagyon lényegesnek, hogy azt az értéket, amit ez az egész reformköri mozgalom elindított ezen a párton belül, azt próbáljuk tudatosan elválasztani attól a szűk csoporttól, amelyik egy kicsit erre hivatkozva, kicsit ennek a nevében, néha ezt uralva próbált és próbál fellépni."[92]

Nyers Rezső: "Egyetértek Nagy elvtárssal, ahogyan minősíti ott Szegeden a történteket, Kecskemétre és Szegedre is ez jellemző. (...) Olyan marhaságokat tudnak mondani, hogy az ember haja az égnek áll. Ez egy része. És egy része az én benyomásom szerint, határozottan az ellenzék befolyása alatt van, olyannyira, hogy az ellenzék zászlóját lobogtatja. Valószínűleg az a tíz valamennyi ember, ez az. Hát ezek fölhasználják."[93]

Grósz Károly a 3.-ik szekció által készített anyagból "szemezget" és bírál, amelyhez kapcsolódva Jassó Mihály a következőket mondja: "Nem tudom, hogy ezt speciel ki szerkesztette, de elképzelhető, hogy a mechanizmusuk ugyanúgy működik, mint az 1. sz. reformköré. 1. sz. reformkörnek - a kvázi - vezetősége, mert ők nem hajlandók magukat vezetőségnek nevezni, mert azzal a szervezeti jellegüket demonstrálnák, hanem ilyen intéző bizottság, szervezőbizottság, azt megkaparintotta négy-öt ilyen rendkívül militáns figura. Ez a két ember, aki ott lent volt (az előzőekből: Szántó György és Novák Zoltán-N.Z.), meg a harmadik, akit lehurrogtak, a Szabó Zoltán, ezen kívül a Vajda János meg még egy ötödik figura a Párttörténeti Intézetből. (Kerekes György, de a Társadalomtudományi Intézetből-N.Z.) Ez az öt ember írja, szövegezi a sajtószolgálatnak nap mint nap kiküldött dolgaikat. Ezen a héten szerdán nemcsak Szegedről folyt vita, meg arról, hogy kinyilatkoztatták, hogy tárgyalni akarnak az Ellenzéki Kerekasztallal, ezzel sem értett egyet a jelenlevők döntő többsége. És kvázi felelősségre vonta ezt az öt embert. Plusz felelősségre vonták őket az elmúlt héten megjelentetett levelükért, ami a Te interjúddal kapcsolatos. (Grósz New-York Times-nek adott interjújáról van szó. N.Z.) Amit nem beszéltek meg, nem értettek így egyet vele, de ez az öt ember ezzel nem törődik. Ők csinálják, és ma már publicitásuk van, bejelentkeznek, elfogadják tőlük. Erről a vitáról érdekes módon már nem jelent meg közlemény úgy a sajtóban, hogy ellentétek voltak köztük. Hát mi úgy vagyunk velük kapcsolatban, hogy én ezzel az egész társasággal már leültem nem is egyszer. Ezzel a vezérkarral is. Normálisan tárgyalni nem nagyon lehet velük, hát lehet egyezkedni, beszélgetni, egy-két dologban dűlőre jutni, de abszolút módon, normálisan nem lehet velük tárgyalni, mert ők a maguk véleményén kívül mást nem ismernek el. Tehát bennük tolerancia az égvilágon aztán semmi sincs, hát a saját reformkörükön belül sem ismernek el toleranciát. Azt tudjuk, hogy vannak még a vezetésben is olyanok, akik szeretnék már ezt a magot leválasztani önmagukról, mert terhes. És ezen kívül van még vagy negyven reformkör Budapesten. Nem hagyják szóhoz jutni a többit. Hát vannak nagyon tisztességes reformkörök, akik a programmunkákban segítenek. De ez, ami ráadásul Budapest Reformkör néven fut, tehát egy olyan hatást kelt, mintha ők szövetségesei lennének a budapesti reformköröknek. És annak a nevében beszélnek. Öt ember. Összesen vannak - hosszabb ideje most már, tehát hetek óta - mintegy hatvanan, akik állandóan ott vannak, és egy kétszáz fő forgolódik körülöttük, aminek az összetétele változó. Ilyen-olyan kíváncsiskodó oda megy. Jellemző módon ők rendszeresen szavaztak, mert teljesen mindegy, hogy ki van ott. Tehát, ha ott Fideszesek vannak, a Duna-körösök meg ők harmincan, ők akkor is szavaztatnak és megjelentetik, mint a Budapesti 1. sz. Reformkör tézisei. Így megy! De hát nem tudom, hogy ez hogy ment, erről én nem tudok. Én a budapesti fogalmazványokról tudok, az így készült."[94]

El kel mondanom, hogy Jassó a PB-ülés előtti napokban a nagy nyilvánosság előtt teljesen másként nyilatkozott a reformkörök szegedi tanácskozása kapcsán rólunk: "A budapesti reformkör gondolatiságát ismerem; ez olyan szellemi áramlat a párton belül, ami rendkívül hasznos lehet az új típusú párt kialakításához, mert ma már nem biztos, hogy a megújulás önmagában elegendő."[95]

Igaz, ez a nyilatkozata még a május 26-i PB-ülés előtt volt. Ezen ülés után azonban "felbátorodott" és május 29-én az Esti Hírlapnak adott interjújában nyilvánosan is ránk támadt. A riporter - Kőszegi Ferenc - kérdése a következő volt: "A budapesti 1. számú reformkörről ezen a pártaktíván - május 27-én, a 31-es Állami Építőipari Vállalatnál megtartott pártaktíváról van szó. N.Z. - ön igen erőteljesen nyilatkozott. Miért?

- A szélsőséges megnyilvánulásaikról nyilatkoztam erőteljesen. (...) én azt nem tartom igazi reformernek, ha valaki reformerségével akar presszionálni és a saját véleménye mellett nem tűr el más álláspontot, tehát kötelezően rá akarja kényszeríteni a pártra saját véleményét, s nem ismer ellentmondást. (...) Azt szeretném, ha a budapesti 1. számú reformkör is egy jó fővárosi program szolgálatába állna, természetesen nem olyan értelemben, hogy kiszolgálója legyen a Budapesti Pártbizottságnak. De ha csak a párt tagadása, az állandó elhatárolódás jön ebből a körből, akkor az nem jó. Ha állandóan a konfliktust keresik, ha félmegoldásokat vetnek oda, ha csak részben ismerik a párt tárgyalási szándékát, de azért leszólják azt, ha ők akarnak tárgyalni az ellenzékkel a párt nevében, s a párt helyett - mindezeket nem tartom helyes megoldásnak."[96]

A Budapesti Reformkör ekkor még nem reagált Jassó Mihálynak erre a nyilvános bírálatára, időlegesen napirendre tértünk felette.

Visszatérve a Politikai Bizottság ülésén történtekre Fejti György hozzászólásának egy részletére utalok: "A másik, amit szeretnék elmondani még, hogy roppant fontos lenne, hogy ezeket a finom leválasztási műveleteket, amire itt Nyers elvtárs is és a Nagy Imre is utal, ezeket próbáljuk megtenni, tudniillik összemosódnak a dolgok, a külső szemlélőben egyértelműen, és a külső szemlélő a hangos kisebbséget azonosítja, és az erről terjedő híreket, torzításokat és a rémhíreket az egésszel. Na most hát, hogy a pártközvélemény megosztott a jelenséggel kapcsolatban - ez ténykérdés. Vita van körülötte, vannak, akik kifejezetten ilyen ellenséges gyűjtőhelynek tekintik. Vannak, akik szuperlatívuszokban beszélnek róla. És a két véglet között nagyon sokféle vélemény van."[97]

Eötvös Pál - a Népszabadság főszerkesztője - arról beszélt, hogy a sajtó kérdése Szegeden hogyan került szóba; elmondta, hogy ő felajánlotta a reformköri platformok Népszabadságban való közlését, ami zajos sikert aratott. Ez a helyeslés azonban - szerinte - nem sokáig tartott, mert: "több szekcióban elhangzott, hogy ez nem megoldás. Jelenleg úgy állunk, hogy, illetve ott elhangzott, hogy át kell venni a sajtót, tehát birtokba kell venni a sajtót, vagy a szegedi Platform újságot, vagy pedig a Népszabadságot. Vagy a Népszabadság egy részét. Ez ugyancsak nem került bele a fogalmazványba, sejtésem szerint azért nem, mert ennek az opponálói ugyancsak a Budapesti Reformkörből kerültek ki. (...) Ezt ők azzal a kérdéssel kapcsolják össze, amit a Vastagh elvtárs említett, tehát hogy kinyilvánítják-e a reformkörök az MSZMP reformszárnyának megalakulását. Abban a pillanatban ugyanis - erről tudomásom van -, hogyha ez elhangzik, akkor ehhez önálló sajtót igyekeznek teremteni. Most ennek milyen következményei lesznek, ezt e pillanatban fölmérni is nehéz. Tegnap egy üzenetet kaptam, amelyik az 1. sz. reformkörtől, amelyik meglehetősen nyers fogalmazásban tudtunkra adja, hogy hamarosan tájékoztatni fognak bennünket arról a követelésükről hivatalosan is, hogy a Népszabadság minden hónapban egy szombati számának a teljes hétvégi mellékletét ennek a reformkörnek bocsássa rendelkezésre."[98]

Eötvös Pálnak ehhez az eléggé zavaros hozzászólásához a következők a megjegyzéseim: a Budapesti Reformkör szervezőbizottsága valóban tárgyalt arról, hogy hogyan lehetne együttműködni a Népszabadsággal bizonyos reformköri anyagok - s itt nemcsak a Budapesti Reformkör anyagairól lett volna szó - Népszabadságban való megjelentetése érdekében. Előzetes puhatolózással Kékesi Katalint - aki a Népszabadság munkatársa volt - bíztuk meg, hogy az illetékesekkel vegye fel a kapcsolatot és jelezze, hogy e tárgyban szeretnénk megbeszéléseket folytatni. Aki ismerte Kékesi Katalint az tudja, hogy - rendkívül szimpatikus, szerény, kedves lénye okán - ő, az Eötvös által jellemzett módon nem viselkedhetett.

Eötvös zavaros nézeteinek lehetséges okairól kaphatunk egy egész csokorra valót, ha megismerkedünk a Kritika 1993. novemberi számában megjelent Eötvös Pál interjújának második részével, amelyet Mihancsik Zsófia készített, A Blahától a Bécsi útig címen. Ebből az interjúból kiderül az a megdöbbentő tudatlanság, melyet Eötvös Pál árult el a reformkörökkel kapcsolatban. Ő ezt a mozgalmat egyértelműen népies indíttatású mozgalomnak fogta fel; Pozsgayt azonosította a reformkörökkel; Pozsgay és az MDF "kokettálását" a reformkörök számláján tartja nyilván stb.

Eötvös ott volt Szegeden s míg - ahogy láttuk - felajánlotta a Népszabadságot a reformkörök anyagainak közlésére, ugyanakkor fejében és szívében, ahogy ezt a riportban közli az volt, hogy: "meghallgattam több előadást, köztük nívósakat is, de végül rossz érzésekkel jöttem haza. Azt mondtam otthon este, hogy fogalmam sincs, mi lesz itt, de hogy ezekkel nem, az biztos.

Kik voltak az ezek?

A reformkörösök, tehát a párt belső ellenzéke.

(Majd később:) De visszatérve Szegedhez: a reformkörösökkel kialakult feszültséget akartuk oldani, meg tájékozódni mentem Szegedre. De amit hallottam, abból sok minden áttekinthetetlen és zavaros volt nekem."[99]

Eötvös Kritiká-ban megjelent nyilatkozatában az a megdöbbentő, hogy annyira tájékozatlan volt a reformköri mozgalomban lévő folyamatokról, hogy pl. a Budapesti Reformkörről nem is sejti, hogy annak semmi köze nem volt a népies vonalhoz, hogy mi inkább - ha már kell valami lekerekített, s ezért csak rész-igazságot kifejező jelző - urbánusok voltunk, az SzDSz szociáldemokrata-szociálliberális szárnyához sokkal közelebb álltunk, mint a Grósz-féle MSZMP-hez, továbbá hogy mi elutasítottuk - ahogy erről hamarosan beszélni fogok - a reformköri mozgalom egyes csoportjainál meglévő népies-nacionalista törekvéseket.

E kis kitérő után visszatérve a PB-ülés vitájához, Grósz Károly reagálva Eötvös Pál hozzászólására azt mondta: "hogy a Népszabadságból mit kap vagy mit nem kap a reformkör, azt nem a reformkör dönti el, hanem a vezetés dönti el."[100]

A PB-ülés végül azon meditált, hogy miképpen tájékoztassa a következő KB-ülést a szegedi tanácskozásról. Vastagh Pál magatartására jellemző, hogy - megrettenve a tanácskozást ért bírálatok miatti felelősségre vonástól - még azt is kijelentette: "Én nem voltam házigazdája ennek a rendezvénynek, mondjuk a Politikai Bizottságnak összeírtam a tapasztalataimat, de azt talán meg kellene gondolni, hogy a Központi Bizottság számára is én írjam alá." (Amikor a tanácskozás estéjén Vastagh Pál Pozsgay Imrével nemzetközi sajtótájékoztatót tartott, akkor nem jutott eszébe, hogy sem ő, de Pozsgay sem, nem házigazdája a rendezvénynek?!) Majd Vastagh bejelentése kapcsán nevetséges vita kezdődött arról, hogy ki írja alá a KB-nak szóló tájékoztatót. Ennek során Grósz kijelentette: "Akkor nincs aláírás. Kell a testületnek valami orientáció, mert ott el fog szabadulni a különböző indulat. Így is el fog, de hát legalább akkor van valami nyomvonal."[101]

A KB május 29-i ülésén e tájékoztató kapcsán nem szabadult el a "különböző indulat." A tájékoztató - amelyet végül senki sem írt alá, de szövegében teljesen megegyezett a Vastagh Pál által a PB május 26-i ülésére készített jelentésével - a Különfélék napirendi pont 13. függelékeként szerepelt[102], és az ülés elnöke, Iványi Pál a következőkkel vezette be e témát: "Van egy tájékoztató az elvtársak előtt az MSZMP reformkörök 1989. május 20-án Szegeden rendezett munkatanácskozásáról. Grósz elvtárs nem kíván megjegyzést fűzni a tájékoztatóhoz. Megkérdezem, van-e valakinek kérdése? Megjegyzése, észrevétele? Ha nincs, akkor kérem a Központi Bizottságot, hogy a tájékoztatót vegye tudomásul."[103] És a KB tudomásul vette...

Áttekintettem az 1989. május 26-i PB-ülés hozzászólásainak egy részét, amely a szegedi tanácskozás általánosabb problémáit érintette; a következő, - a békés átmenet kérdéskörével és az ellenzéki mozgalomhoz való viszonyunkkal foglalkozó - negyedik részben, még majd az ülés vitájának az ismertetését folytatni fogom.

De a vita részleges bemutatása ellenére már itt kikívánkozik belőlem annak a megdöbbentő felismerésnek a kimondása, hogy az ország legfőbb, tényleges hatalmi szervében, a Politikai Bizottság ülésének vitájában a tudatlanságnak, a bárgyúságnak, a gyermekdeden abszurd torzításnak, a hazugságnak, a kis-stílű helyezkedésnek, a már-már gyűlöletként megjelenő politikai rosszindulatnak a mérhetetlen tömegével találkozhattunk. Mindezek fényében válik érthetővé, hogy egy párt, amelynek ilyen vezetése volt, az méltatlanná vált az ország politikai irányítására.


Vádaskodások a Budapesti Reformkörrel kapcsolatban

A szegedi tanácskozáson történtek, valamint a Politikai Bizottság május 26-i ülésén elhangzottak után itt az ideje, hogy szembenézzek a Budapesti Reformkörről alkotott véleményekkel-vádaskodásokkal, és a bizonyítható tények alapján mutassam be a Budapesti Reformkör és szervezőbizottságának a tevékenységét és utasítsam vissza a nyilvánvaló rágalmakat.

A PB-ülésen Jassó csokorba kötötte a Kör elleni vádjait és mindenekelőtt a Kör szervezőbizottságának öt tagját marasztalta el, úgy állítva be a helyzetet, mintha mi öten terrorizálva a tagságot, a legagyafúrtabb eszközökkel - különböző szavazási manőverekkel, durva intoleranciával, stb. - érnénk el rendkívül militáns céljainkat. (A szegedi tanácskozás kapcsán Nagy Imre mondta ugyanezt.)

Az előzőekben már beszámoltam arról, hogy ezt a szervezőbizottságot - amelyet Kerekes György, Novák Zoltán, Szabó Zoltán, Szántó Zoltán, Vajda János alkotott - a tagság még április első felében választotta meg úgy, hogy - nem önjelölések, vagy ajánlkozások, hanem - a tagságból kiinduló javaslatok alapján, szavazással dőlt el, hogy ki kerüljön be a szervezőbizottságba.

Kik szavazhattak a Kör ülésein? Jassó azt állította, hogy mindenki szavazhatott, aki éppen betévedt a Kör ülésére. A Kör ülésein a reformkör tagjai szavazhattak, azok, akik az első, április 5-i aláírásnál, 29-en elfogadták a Kör platformját, illetve azok, akik kb. több mint százan, április első felében ugyanezt tették: ez a jóval több mint száz fő, volt az alapító tagság, ők szavazhattak.

Ugyanakkor nem akarom azt állítani, hogy ez a kimondott és elfogadott elv bizonyos esetekben kisebb mértékben nem sérült volna meg. Először is a Körnek voltak olyan "tagjai", akik nem írták ugyan alá a platform elfogadását - mert később kezdtek eljárni a Kör üléseire, vagy mert a platformmal nem értettek egyet -, de a Kör üléseire rendszeresen jártak és tevékenyen - különböző megbízatásokat is vállalva - vettek részt a Kör munkájában, ezzel igazolva, hogy a platform aláírása nélkül is a Kör tényleges tagjai; nyilván ők rendszeresen és jogosan szavaztak. Bizonyára az is előfordult, hogy egy-egy vitára bevetődő érdeklődő - aki nem ismerte a Kör belső rendjét - az éppen akkor történő szavazáson ő is szavazott, de az ilyen jellegű szavazatok - már a Kör tagságának nagy létszáma miatt sem, de azért sem, mert egy-egy állásfoglalás, különösen a fontosabbak, hosszabb ideig készültek - nem határozhatták meg módosítólag az egyes állásfoglalások tartalmát.

Nézzük meg, hogy mi volt a szervezőbizottság kompetenciája, jogköre. E bizottság - jelentős, elvi állásfoglalást igénylő esetekben - előkészítő és javaslattevő hatáskörrel rendelkezett. A bizottság - saját kezdeményezésére, vagy a tagság által javasolt kérdésben - elkészítette javaslatát, amelyet a Kör megvitatott és többségi szavazással vagy elfogadott, vagy elutasított, illetve az adott problémát a vita tanulságait figyelembe veendő módon újra napirendre tűzött. A Kör ülésére úgy kerültek e javaslatok, hogy a szervezőbizottság saját kebelén belül egy-egy állásfoglalás-javaslat elkészítésére felelőst jelölt ki, és a felelős által készített előterjesztést a bizottság megvitatta és a vitatott esetekben a bizottság is többségi szavazással döntött. Ez azt igényelte, hogy a szervezőbizottság szükség szerint, nagy gyakorisággal ülésezzen. Az is gyakran megtörtént - különösen akkor, ha egy témát a Kör ülése újra tárgyalt -, hogy a tagság küldte ki azt a bizottságot, amelynek feladata volt a javaslat előkészítése.

A szervezőbizottság kompetenciájához azonban nemcsak előkészítő és javaslattevő jog tartozott; e bizottság a maga nevében nyilatkozhatott is. Ezt a jogot olyan fontos és sürgős esetekben gyakoroltuk, amikor nem volt arra idő, hogy kivárjuk a Kör szerdai ülését, mert annál gyorsabban kellett megnyilvánulni. (Így volt ez Grósz Károly április 22-i, "gazdasági szükségállapotot" szándékozni akaró TV nyilatkozata esetében, ugyancsak az ő, New-York Times-nek adott nyilatkozata esetében is.) Ezeket, a szervezőbizottság nevében kiadott nyilatkozatokat, állásfoglalásokat, azonban utólagosan a Budapesti Reformkör szerdai plénuma elé kellett vinni, jóváhagyásra. Hogy szükség volt az ilyen gyors vélemény nyilvánításra, azt az is mutatja, hogy létrehoztuk a szóvivői intézményt is; Dr. Somos Iván, Sóskuti Márta, Szabó Zoltán, Szántó György voltak a szóvivőink, akik a Budapesti Reformkör többségi álláspontját saját véleményükként igyekeztek képviselni.

Az eddigiekben már néhány állásfoglalás megszületése kapcsán bemutattam ennek a mechanizmusnak gyakorlati megvalósulását. Jassó állításával ellentétben - aki azt mondta, hogy a szervezőbizottság a Körön belül sem volt toleráns - el kell mondanom, hogy egyetlen egy állásfoglalás-nyilatkozat nem született meg úgy - s ez nagyon nagy dolog -, hogy a szervezőbizottság véleménye és a Kör tagsága többségének a véleménye ne esett volna egybe, amelyet az bizonyít, hogy a szervezőbizottság által előterjesztett egyetlen egy javaslatot, egyetlen egy, a bizottság nevében kiadott állásfoglalást-nyilatkozatot a Kör plenáris ülése nem utasított el; igaz, az sok esetben megtörtént, hogy a vita alapján az előterjesztéseinket ki kellett egészíteni, vagy kisebb-nagyobb mértékben módosítani.

Ennek a helyzetnek az igazi jelentőségét akkor tudjuk megérteni és értékelni, ha tudjuk: a Kör ülésein nagyon kemény-éles viták voltak; a szervezőbizottság előterjesztéseinek voltak komoly opponensei. A legjellemzőbb erre Nagy Mihállyal (a rendszerváltás után, Enyedi Nagy Mihály) folytatott ádáz vita. Nagy Mihály nem volt a Budapesti Reformkör tagja, a Gazdagréti Reformkörben tevékenykedett, de alkalmakként, elég sokszor, megjelent a Budapesti Reformkör vitáján. Többször megtörtént - nem tudom, hogy véletlen volt-e, vagy mi volt a tényleges oka, talán a szervezőbizottságban én voltam a legellenszenvesebb Nagy számára -, hogy köztem és közte a vita annyira elfajult, nézeteink annyira kibékíthetetlenek voltak, hogy én bizalmi szavazást kértem: a tagság döntse el, hogy kinek az álláspontját fogadja el, Nagy Mihályét vagy az általam képviselt szervezőbizottsági véleményt. Az a tény, hogy a tagság - több alkalommal is - az általam képviselt álláspontot fogadta el, önmagáért beszél. Ha egyszer is Nagy Mihály mellé állt volna a Kör tagsága, nagyon valószínű, hogy lemondtam volna szervezőbizottsági tagságomról.

Így volt ez május 24-én is, amikor a szegedi tanácskozás tapasztalatait vitattuk meg. Jassó két nap múlva, a PB-ülésen azt mondta - úgy látszik gyorsan informálták a Budapesti Reformkör üléseiről -, hogy a Kör ülésén felelősségre vonták a szervezőbizottságot az Ellenzéki Kerekasztallal kapcsolatos magatartásáért. Ebből az állításból az volt a rész-igazság, hogy Nagy Mihály valóban kritizálta a szegedi tanácskozáson végzett munkánkat, különösen engem, az 5.-ik szekcióban végzett tevékenységemért; ezt a véleményét írásban is lerögzítette: "Meggyőződésünk, ugyanis, hogy a hatalom megosztását, új tárgyaló delegációt és azonnali tárgyalásokat követelni (a Független Kerekasztallal) önmagában nem csak kevés, de súlyos politikai hiba is (...) ami történik, nem más, mint hatalmi elitek kis koalíciója a nép feje felett.",[104] mondta Nagy Mihály, ez az enyedi népfi, az 5.-ik szekcióban készült anyag kapcsán, velem és a szervezőbizottsággal vitázva. A Kör ülése nem vonta felelősségre sem a szervezőbizottságot, sem engem a szegedi tanácskozáson végzett munkánkért; sem a Grósz-nyilatkozatot elítélő állásfoglalásunkért; ellenkezőleg, egyetértését fejezte ki mindkét esetben végzett tevékenységünkkel.

A Körben nemcsak Nagy Mihály volt, aki opponálta az előterjesztéseket, a vita természetes közege volt a szerdai üléseknek. Ezek a viták korlátozatlanul spontánok voltak, nagyon sokszor igen élesek és nem egyszer értelmetlenül időt-rablóak, de ekkor is maximális volt a tolerancia mind a levezető elnök, mind a szervezőbizottság tagjai, mind az egyes tagok részéről egymás iránt; ez a tolerancia sokszor már akadályozta a célracionális tevékenységet. Ezekben a vitákban a szervezőbizottság előterjesztéseit - ezekkel többször egyet-nem-értve - az átlagosnál többször vitatta Benkő Judit, Monostori Ildikó, Kerekes György, Szántó Miklós, Szenes Imre, Varga József és még sokan mások. De, hogy ezek a sokszor indulatos viták a Körben mégsem fajultak veszekedéssé, az a történelmi korban, az adott politikai-társadalmi válsághelyzetben leli magyarázatát. Mivel a "bölcsek kövével" egyikünk sem rendelkezett, csak a fennálló állapotokat utasítottuk el valamennyien, és mivel a vitán résztvevők - magas fokú erkölcsi- politikai felelősségtől sarkallva - felfokozott érzelmi-tudati állapotban voltunk és a haza és haladás érdekében való tevékenységnek tartottuk az összejöveteleken való részvételt, az állásfoglalások elfogadását, a Körben való munkát, ezért a közösségi szolidaritás erős tudati-pszichés állapota jellemezte összejöveteleinket, ahol egy Nagy Mihály-féle arrogáns, az ellentétes véleményt ellenségesnek minősítő magatartás, disszonáns kivételnek volt mondható.

Mivel Jassó Mihály az öttagú szervezőbizottságot tartotta minden bajok forrásának, valamint azt állította, hogy a vezetésben is vannak olyanok, "akik szeretnék már ezt a magot leválasztani önmagukról, mert terhes", nézzünk meg néhány problémát a szervezőbizottság kapcsán is. Ez a bizottság rendkívül áldozatos, sok időt-energiát elrabló tevékenységet folytatott; ez a közel nyolc hónap (1989. március végétől-november közepéig) minden időnket lefoglalt. A Kör vitáinak korlátozatlan spontaneitásával szemben, mi, a szervezőbizottság mindenoldalúan megtervezett és alaposan megszervezett munkáját kellett, hogy szembeállítsuk. Különösen Szántó György volt az, aki tudatosan és makacsul állandóan napirenden tartotta a szervezőbizottság munkája optimalizálásának a szükségességét. (Jassó kritikának szánt pejoratív elnevezése, hogy mi "vezérkar" vagyunk, a fent elmondottak értelmében igaz volt.)

Platformunk elfogadása kapcsán már használtam a triumvirátus megjelölést: mi, hárman, Szabó Zoltán, Szántó György és én, minden lényeges kérdésben egyetértettünk és bizonyos kompromisszumokkal képesek voltunk a bizottság másik két tagját, Kerekes Györgyöt és Vajda Jánost is meggyőzni, vagy legalábbis álláspontunkat velük elfogadtatni. Ezzel együtt is véleményük ilyen-olyan mértékig sokszor különbözött az általunk szorgalmazottaktól. (Augusztus közepétől e triumvirátus egységén repedések kezdődtek, Szántó György megnyilvánulásaiban is érzékelni lehetett bizonyos "egyéni" útkeresést.) Az ily módon kialakított szervezőbizottsági álláspontokat - ahogy erről a fentiekben már szóltam - minden esetben sikerült kisebb-nagyobb módosításokkal, de a lényegen nem változtatva, a Kör tagságának többségével elfogadtatni.

A szervezőbizottságban - amely hetente, akár többször is, ülésezett - szintén éles viták voltak, de ezek mindig korrekt keretek között, a lehetséges kompromisszumot keresve, zajlottak. Talán egy alkalomra emlékszem, amikor az éles vita már-már veszekedésbe torkollott. Ez az Új Fórum augusztusi különszáma kapcsán robbant ki Szántó György és Kerekes György között.

A szervezőbizottságban érezhető rivalizálás volt egyrészt Szántó György és Szabó Zoltán, másrészt - kisebb mértékben - Szántó György és Kerekes György között. E rivalizálások egyike sem volt azonban káros a Kör tevékenységében, sőt előnyére szolgált, mert elsősorban a feladatvállalások során jelentkeztek.

Jassó azt is állította, hogy a szervezőbizottság "terrorizálta" a tagságot és ezért az meg akar szabadulni tőle. A tagság bármikor kezdeményezhette volna a bizottság leváltását, és ha nem fogadták volna sorozatosan el a bizottság előterjesztéseit, javaslatait, az minden bizonnyal magától is lemondott volna. Ennek azonban egyike sem történt meg. Sőt, ennek az ellenkezőjét bizonyítja az alábbi történet. Június első felében ugyanis a Körben egy titkos szavazás volt, amelyből a szervezőbizottság tagjainak a népszerűségével kapcsolatban is lehet következtetéseket levonni.

Arról volt szó, hogy miután a KB május 29-i ülése - a reformkörök követelésére - a kongresszus őszi megrendezése mellett döntött, a Budapesti Pártbizottság is - a reformkörök iránti lojalitást mutatva, vagy eleve tudatosan a "mézes madzag" politikáját folytatva - június elején arra a lépésre szánta el magát, hogy Steiner Andor, a Budapesti Pártbizottság egyik titkára közölte velünk, hogy a budapesti reformkörök 5 vagy 6 küldött helyet kapnak a kongresszusra, ezért arra kérte a Budapesti Reformkört, hogy szervezzük meg a választást és közöljük, hogy kikkel akarjuk e helyeket betölteni. E titkos szavazással történő választásnak a következő volt az eredménye[105]:

1./ Kerekes György (41 szavazat)
2./ Szabó Zoltán (38 szavazat)
3-4./ Sóskuti Márta és Szántó György (36-36 szavazat)
5./ Novák Zoltán (29 szavazat)
6./ Varga József (28 szavazat)
7./ Rekvényi László (27 szavazat)
8./ Wilk János (20 szavazat)
9./ Dr. Somos Iván (18 szavazat)
10./ Nagy Mihály (16 szavazat)
11./ Katona (14 szavazat)
12./ Monostori Ildikó (1 szavazat).

Mivel Szabó Zoltánt az ELTE küldöttgyűlésén küldöttnek választották, ezért a budapesti reformkörök az első 6 vagy 7 helyig bezárólag választottakat delegálták a kongresszusra.

Ennek a szavazásnak a következők az érdekességei:

- a "befutó helyekre" csak a Budapesti Reformkör tagságából kerültek be; más körből a legjobb, Nagy Mihály is csak a 10. helyen szerepelt;

- az első öt helyre a Kör szervező-bizottságának négy tagja került, (így akart a tagság "megszabadulni" tőlünk); ötödiknek Sóskuti Márta (Novák Zoltánt megelőzve); Vajda János a szavazási listára sem került fel;

- mi lehetett az oka, hogy Vajda János a listára sem került fel? Itt nyilván csak találgatásokra vagyok utalva: a valószínű ok az lehetett, hogy Vajda Jánost nem tartották "igazi" szervezőbizottsági tagnak, úgy vélték, hogy Vajda János, mint a Budapesti Pártbizottság politikai munkatársa "csak hivatalból", összekötőként vesz részt a szervezőbizottság munkájában; ebben a tagságnak nem volt igaza, láttuk Jassó Mihály Vajda Jánost is az "ötök bandája" tagjaként tartotta számon;

- a legtöbb szavazatot Kerekes György kapta, aki megkapta a Budapesti Reformkör mindkét irányzatának (a szociáldemokrata és reformszocialista irányzatokról beszélek) a szavazatát. (De lényegében ez elmondható Szabó Zoltánnal, Sóskuti Mártával és Szántó Györggyel kapcsolatban is.)

Ez a szavazás megmutatta, hogy ha a tagság elégedetlen lett volna a szervezőbizottság "militáns" tagjaival, akkor mindenekelőtt Novák Zoltánt, Szabó Zoltánt, Szántó Györgyöt nem választotta volna meg kongresszusi küldötteinek. (Akik közül végül is csak Szabó Zoltán lett küldött, mi többiek nem, de a Bp.-i PB-nek e "mézes-madzag" cseléről majd a későbbiekben szólok.)

De ez a szavazás másról is beszélt: az a tény, hogy a Budapesti Pártbizottság a Budapesti Reformkört kérte fel e választás megszervezésével, bizonyította, hogy a PB elismerte, hogy e Kör az összefogója a budapesti reformköröknek; továbbá, hogy más körök tagjai is tudomásul vették ezt, így pl. Nagy Mihály is, aki részt vett a megmérettetésben. Különben is, egyetlen egy budapesti reformkör sem tiltakozott az ellen, hogy mi Budapesti Reformkörnek neveztük körünket; legfeljebb arról volt szó, hogy egy-egy velünk szembenálló figura, egyetértve a Grósz-Jassó-vonal ellenünk folytatott harcával, politikai ellenszenvének kifejezéseként sérelmezte ezt az elnevezésünket.


A Budapesti Reformkör helye-szerepe a reformköri mozgalomban

A szegedi tanácskozás fényében, tanulságait figyelembe véve, szükség van arra is, hogy megvizsgáljuk a Budapesti Reformkör helyét, szerepét a reformköri mozgalomban, viszonyát a többi reformkörhöz.

A budapesti reformkörök döntő többségéhez nagyon jó volt a viszonyunk, hisz a Budapesti Reformkör tagjai szervezték meg e reformkörök többségét, illetve a Budapesten lévő reformkörök legaktívabb tagjaiból tevődött ki a Budapesti Reformkör; így a dolog természeténél fogva nem lehetett rossz a kapcsolatunk.

A szegedi tanácskozás után - mivel Szegeden nem tudtuk létrehozni az Országos Koordinációs Tanácsot - ezért Budapesten - választás útján - létrehoztuk a Budapesti Reformkörök és Reform alapszervezetek Koordinációs Tanácsát, ami lényegében nem volt más, mint a Budapesti Reformkör kibővített szervezőbizottsága. E koordinációs tanács létrehozásával bevallottan és nyíltan a tartalomnak megfelelő nevet adtunk tevékenységünknek, kinyilvánítva ezzel azt, hogy a budapesti reformkörök összefogására tartunk igényt. Ez a törekvésünk a budapesti reformkörök többségének a tevékeny együttműködésével történt és valósult meg. Tettük ezt akkor és olyan körülmények között, amikor a Grósz-féle pártvezetés a reformkörök közötti horizontális kapcsolatokat sem igen akarta elfogadni, a vertikális kapcsolatokat pedig egyenesen frakciózásnak minősítette. Ugyanakkor, s ez mutatta e pártvezetés politikai tekintélyének nagyfokú süllyedését, nem mert velünk szemben határozottan, nyíltan fellépni e "frakciós" tevékenységünk beszüntetése érdekében.

Ezek fényében mosolyogni való az, amit Jassó a PB-ülésen mondott, hogy mi nem hagyjuk szóhoz jutni a többi budapesti reformkört; mert először is, miért akadályoztuk volna meg, hogy az egyes reformkörök megszólaljanak, ha van mondanivalójuk; de meg sem tudtuk volna akadályozni, hisz ehhez semmiféle eszközünk nem volt; továbbá, e reformkörök aktív tagjainak egy része egyrészt a Budapesti Reformkörön keresztül szólalt meg, másrészt a létrehozott Koordinációs Tanácson, mert így nyomatékosabb volt az, amit mondtak.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy a budapesti reformkörökben mindenki egyetértett Körünk radikális álláspontjával; nyilván a reformszocialista álláspontot vallók sok mindenben másként vélekedtek, ezért szép számmal olyanok is voltak a budapesti reformkörökben, akiknek lényeges kérdésekben más volt a véleményük és ezért sem jártak el a Budapesti Reformkör vitáira. Láthattuk, hogy a szegedi tanácskozáson is voltak olyanok - így pl. Ágh Attila, Kürti Judit, Nagy Mihály, Szenes Imre, stb. -, akik nem értettek egyet az ott képviselt álláspontunkkal. Nyilván közülük kerülhettek ki azok - ha voltak ilyenek -, akik sérelmezték, hogy mi Budapesti Reformkörnek neveztük magunkat. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy elsősorban a politikai vezetés részéről indultak el és nyilvánultak meg a Körünkkel kapcsolatos elmarasztalások, mert tudomásul kellett venniük, hogy elnevezésünk tudatos törekvést, valóságos tartalmat takar és ezt a szerepünket - a politikai harc érthető logikája miatt - nem fogadhatták el.

A budapesti reformkörök részéről egyetlen egy kör volt, a Gazdagréti Reformkör, amely többször is bírálta tevékenységünket. E bírálatok mögött azonban mindig - közvetlenül vagy közvetve - megtalálható volt Nagy Mihály; így az külön vizsgálatot igényelne, ha egyáltalán ma már kideríthető, hogy ezek a bírálatok mily mértékig voltak testületi állásfoglalások, avagy csak Nagy Mihály, vagy esetleg egy kisebbség álláspontját fejezték ki. Én nem tűztem ki célul, hogy megpróbáljam e vonatkozásokat is kideríteni; egy ilyen feladat meghaladta volna erőmet, ez majd arra vár, aki a budapesti reformkörök történetét szándékozik megírni.

Így - a fentiek alapján - nyugodtan állíthatom, hogy a budapesti reformköri mozgalomban a velünk egyet-nem értők, a minket bírálók szinte említésre sem méltó, törpe kisebbséget jelentettek; a lényeges és döntően jellemző mozzanat az volt, hogy a Budapesti Reformkör és a többi budapesti kör közötti kapcsolat harmonikus, egymást kölcsönösen segítő, támogató, sőt egymást kiegészítő volt.

Ezért eleve kudarcra voltak ítélve azok "a finom leválasztási műveletek", melyekről a PB május 26- ülésén Nagy Imre, Nyers Rezső és Fejti György beszéltek. Azért voltak kudarcra ítélve, mert az öttagú szervezőbizottság testületként és egyenként is élvezte a Budapesti Reformkör tagságának a bizalmát; továbbá a Budapesten létező reformköröket sem tudták szembeállítani a Budapesti Reformkörrel, ezért e viszonyban sem lehetett ezeket a "műveleteket" aktualizálni. (Érdemes volna a Belügyminisztérium volt III/III-as csoportfőnökségének az ezzel kapcsolatos tevékenységét publikussá tenni; Fejti György KB titkár felügyelte ugyanis a Belügyminisztériumot, s minden bizonnyal nem beszélt a levegőbe, amikor melegen támogatta ezeket "a finom leválasztási műveleteket". Ennek ismeretében lehet, hogy magyarázatokat kapnánk olyan kérdésekre is, melyeket eddig a Budapesti Reformkörrel szembeni politikai provokációként, velünk szembeni ellenséges fellépésként tárgyaltunk.)

* * *

A fentebb bemutatott harmonikus kapcsolat nem mondható el a Budapesti Reformkör és a vidéki reformkörök, még inkább e körökben lévő hangadó tagság egy részének a hozzánk való viszonyáról. Ennek ellenére általánosságban azért itt is állítható, hogy a kapcsolatok fő jellemzője - elsősorban a Budapesti Reformkör törekvései következtében - alapjában az együttműködés, a mozgalom közös érdekeinek a vállalása, az egy csapatba tartozás közösségi élménye volt; azzal együtt is, hogy lényeges politikai, elvi, törekvésbeli különbségek voltak az ország reformkörei között, így a Budapesti Reformkör és sok vidéki reformkör között is. Az is igaz, hogy a mozgalomban voltak olyan, egyes hangadók által hol nyíltan, hol burkoltan képviselt törekvések is, amelyek meg akarták mérgezni a Budapesti Reformkör körüli viszonyokat. (A szegedi tanácskozás kapcsán már részben láthattuk, hogy e különbségek miben és hogyan jelentkeztek; az alábbiakban néhány fontos, kapcsolatainkat zavaró új tényezőről kell beszámolnom; a későbbiek során pedig, amikor majd összehasonlítjuk a Budapesti Reformkör platformját az országban lévő néhány más, jelentős szerepet betöltő reformkörnek a platformjával, akkor majd alaposabban megismerkedhetünk e különbségek politikai okaival is.)

A Budapesti Reformkör tudta, hogy platformjában megfogalmazott céljait csak az országos reformköri mozgalom keretében, közös munkával, közös eredményként érheti el; ez a belátás azon is alapult, hogy előbb a Grósz-féle vezetés félreállításában, majd néhány legfontosabb kérdésben - az MSZMP állampárti jellegének a megszüntetésében, a parlamentáris demokráciához való békés átmenet szükségességében - a reformköri mozgalomban teljes volt az egyetértés, ami sok esetben el is fedte, a későbbi időszakra halasztotta a potenciálisan meglévő ellentétek kibontakozását. A Kör szervezőbizottsága ugyanakkor azt is tudta, hogy a platformjában megfogalmazott álláspontjától lényegesen eltérő elvi kompromisszumokat nem vállalhat; ezért az egész reformköri mozgalom története folyamatában a Budapesti Reformkör e kettős szorításban, és az ez által biztosított rendkívül szűkös mozgástérben volt kénytelen tevékenykedni. E két szempontot sokszor rendkívül nehéz volt összeegyeztetni, s amikor lényeges kérdésekben választásra kényszerültünk, akkor a szervezőbizottság - és a Kör tagságának - többségi álláspontja az elfogadott platformhoz való ragaszkodás volt. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy törekvéseinket sokszor kísérte kudarc, platformunkban megfogalmazott céljaink jelentős hányada - mivel az országos reformköri mozgalom sok osztaga ezeket nem tudta elfogadni, vagy csak részben azonosult velük, ezért - nem valósult meg.

E korlátok figyelembevételével kell értékelni a Budapesti Reformkör munkáját, elért eredményeit. A kecskeméti tanácskozás megszervezésével ez az együttműködés jól indult; az ott elfogadott Nyilatkozat a mozgalom akkori állapotában a maximumot jelentette, s ennek megszületésében a Budapesti Reformkör küldötteinek jelentős szerepük volt. A Nyilatkozatban kifejezésre jutott - s ez volt a tanácskozás nagy eredménye -, hogy a reformköri mozgalom kezdeti, reformkommunista szakasza országos szinten reformszocialistává vált. Igaz, hogy már itt jelentkezett Géczi József megnyilvánulásában Budapest és a Vidék lehetséges kapcsolatának torz bemutatása, esetleges ellentétükre való apellálás.

Láttuk, annak ellenére, hogy erre a Budapesti Reformkör nem adott semmiféle okot, Szegeden egyesek részéről ez a szembeállítási kísérlet fokozódott, és az első, vitát kiváltó megnyilvánulása a tanácskozáson meg is történt.

Ezért őszintén szembe kell néznünk Budapest és Vidék szembeállításának a kérdésével a reformköri mozgalomban. Ennek a szembeállításnak első jelentkezése Géczi József azon hamis kecskeméti kijelentése volt, hogy január végétől a vidéki reformkörök "kifli alakban körbefogták Budapestet", továbbá azon megalapozatlan aggodalma, hogy Budapest nehogy "bedarálja" a vidéki reformköröket.

Mielőtt részletesen cáfolnám Géczi kijelentését, méginkább a belőle kinövesztett mítoszt, hogy a reformköri mozgalom a Vidék mozgalma volt, a viták elkerülése végett is, de méginkább az igazság kimondása érdekében hangsúlyozni kell, hogy senki sem tagadhatja, hogy az első reformkör Szegeden alakult meg, hogy a Csongrád megyei Reformkör ezzel példát adott az országnak, s ez a tény nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az ország más részein - így Budapesten is - reformkörök alakuljanak.

Ennek kimondása után, ha visszatérünk Géczi József "kifli"-jéhez, mindenki beláthatja, hogy egyetlen reformkör (a Csongrád megyei reformkör) nem foghatta körbe "kifli alakban" Budapestet. A reformkörök születési dátuma - amennyire ezt egy naphoz lehet kötni - (a szegedi után) ugyanis a következő: a Budapesti Reformkör 1989. február 15, a Somogy megyei Reformkör február 17, a szentesi reformkör február 22, a kiskunfélegyházi február 27, a nagykanizsai március 1, a kecskeméti március 3 stb.[106] Ezzel a felsorolással nem akarom azt mondani, hogy lenne valami különösebb jelentősége a budapesti, kaposvári, szentesi, stb. reformkörök születésének deklarálásában megnyilvánuló néhány napos különbségnek, csak azt akarom egyértelművé tenni - és ezt is csak Géczi József hamis állítása miatt -, hogy sem a kaposvári, sem a szentesi stb. reformkörök azért nem foghatták körbe "kifli alakban" ezt a reformkör nélküli szegény Budapestet, mert amikor körbefoghatták volna, akkor már Budapesten is volt reformkör.

Nem szólnék egy szót sem, ha ez a szerencsétlen "kifli alak" is Géczi Józsefnek csak egy háryjánoskodó nagyotmondása lenne; de Géczi elvbarátaival és egy félretájékoztatott külföldivel együtt létrehozták azt a teóriának álcázott szivárvány-pántlikás mítoszt, hogy a reformköri mozgalom a Vidék, közelebbről a vidéki kis- és középvárosok mozgalma volt. Géczi mellett, igaz kicsit később, május végén, Ágh Attila is arról írt, hogy a reformkörök "A végeken, a megyékben születtek meg"[107], de tudományosnak tűnő teóriaként ezt Patrick H. O' Neil, a Forradalom belülről c., a reformköri mozgalom történetéről írott és angolul 1998-ban publikált könyvében próbálta kifejteni. (Szerzőnk a szegedi egyetemen volt ösztöndíjas, ezért sem kell nagy elmeél kitalálni, hogy honnét nyerhette indíttatását; ettől persze még lehetne igaza.)

A tények azonban makacs dolgok és O' Neil állítását nem igazolják. Az Ötlet 1989. május 11-i száma[108] közli "Az MSZMP reformköreinek a gyorslistájá"-t. Ez a lista 75 reformkörről tud és ebből 39 a budapesti és csak 36 a vidéki. Ez az arány akkor igazán megdöbbentő, ha azt is figyelembe vesszük, hogy 1989 tavaszán az MSZMP tagok egynegyede (kb. 180 ezer fő) volt csak budapesti, míg a tagság háromnegyede (kb. 550 ezer fő) volt vidéki lakos; ugyanakkor Budapesten több reformkör alakult, mint az ország többi részében együttvéve. Ez a reformköri arány a későbbiek során Budapest javára tovább módosult, mert míg pl. az alig egy héttel később megjelenő szegedi Platform, újabb két budapesti reformkört említ meg (a csepeli, és a Videó és Mozifilm reformkör), addig a vidékieknél nincs változás.

Ez a - mítosz állításával ellentétben lévő - budapesti reformköri túlsúly teljesen érthető, ha a reformköri mozgalom létrejöttének tényleges okait és a párton belüli valóságos társadalmi bázisát vesszük szemügyre.

O' Neil említett könyvében nagy energiát (és írásának jelentős hányadát kitevő oldalakat) fordít annak bizonyítására, hogy ez a mozgalom miért volt elsősorban a Vidék mozgalma. Álláspontjának lényegét abban lehetne összefoglalni, hogy vidéken a párt és állami apparátus korruptsága, a vidéki vezetők "kiskirálykodása" nyíltabb, láthatóbb, a mindennapi életben érzékelhetőbb volt, mint ugyanez Budapesten. Szegeden pl. a Komócsin-klán durván és nyíltan élt vissza hatalmával és ez eredményezte, hogy Szegeden született meg a reformköri mozgalom. A mozgalom születésének tényleges okai azonban ennél a magyarázatnál jóval összetettebbek, mélyebben vannak, még ha O' Neil álláspontjának vannak is rész-igazságai. (Nem célom O' Neil írásának állításait mérlegre tenni; tiszteletreméltó törekvése sok esetben azért sem állná ki a kritikát, mert informátorai számos esetben egyszerűen félrevezették, ezért csak néhány olyan megállapítását idézem, amely közvetlen kapcsolatban van a Budapesti Reformkörrel, illetve mondanivalóm lényegével.)

A reformköri mozgalmat az államszocializmus általános válsága hozta létre, ahogy ezt a Történelmi felvezetés c. első részben igyekeztem bemutatni (lám ezért is szükség volt az államszocializmus rövid történeti áttekintésére), és az akkor tudott megjelenni, amikor - rövidre zárva a magyarázatot - a Brezsnyev-doktrina már nem volt érvényben, és a mozgalom ott tudott kialakulni, ahol ez a válság a "puha diktatúra" keretei között létezett, és a pártvezetés a jaltai fölénytudat elvesztése, valamint az össztársadalmi válság nyilvánvalóvá válása miatt maga is kereste a válságból a kiutat.

Ezt a mozgalmat a párton belüli értelmiség - éljen az vidéken, vagy Budapesten - hozta létre, amely rendelkezett azzal a politikai kultúrával, hogy belátta az államszocializmus történelmi zsákutca voltát, amely rendelkezett azzal a műveltséggel-szakismerettel, hogy nem kellett félnie attól, hogy egy versengő társadalomban nem találja meg helyét, amely - legalábbis többségében - nem tartozott ahhoz a nómenklatúrához, hogy az államszocializmus bukásával jelentős kiváltságaitól esik el, továbbá rendelkezett azzal az erkölcsi tartással - tartozva akár a nómenklatúrához is -, hogy egyéni érdekeit össze akarta és tudta kapcsolni a haza és haladás érdekeivel. A reformköri mozgalom tagjai szellemi színvonalának nagyfokú lebecsülését jelenti az a vélekedés - akár akarják ezt a Vidék szülte mítosz szerzői, akár nem -, hogy Szegeden kellett ahhoz élni, hogy észrevegyük az államszocializmus válságát, történelmi zsákutca voltát stb. Mindezek következtében a reformköri mozgalmat létrehozó értelmiségiek - figyelembe véve a párttagság létszámát - pedig aránytalanul nagy tömegben Budapesten, illetve az ország néhány nagy egyetemi városában, továbbá a megyeszékhelyeken éltek; ezért nem volt véletlen, hogy Budapesten - annak ellenére, hogy a párttagságnak alig negyede volt budapesti - több reformkör jött létre, mint az ország többi településén együttvéve.

Ez az értelmiségi réteg az MSZMP-n belül nagyon nagy számú volt. Míg 1978-ban 16,8% volt a pártban a felsőfokú végzettségűek aránya, addig ez 1988-ra 24%-ra nőtt, és ez ezek után is növekedett. (A középfokú végzettségűek aránya az említett időszakban 44,2%-ról, 33,6%-ra csökkent.)[109] Az is érthető, hogy ez a réteg döntő többségében a városokban élt, és aránytalanul nagy számban koncentrálódott Budapesten.

A Történelmi felvezetésben bemutatott reformértelmiségi elit volt az első raj, amely - annak ellenére, hogy döntő többsége nem Szegeden élt - az államszocializmus rendszeren belüli kritizálójaként először jelezte nyomatékosan ezt a gazdasági-, politikai-, társadalmi válságot és nézeteivel felsorakozott a demokratikus és a népi ellenzék mellé a rendszer bírálatában. Ennek az elitnek a többsége is párttag volt, de csoportjuk nem alkotott jelentős tömeget a pártban. Mivel az ország helyzete a továbbiakban sem javult, hanem csak romlott, a párton belüli értelmiség mind nagyobb számban ismerte fel maga is ugyanazokat a válság-jeleket, melyeket ez az értelmiségi elit már korábban publikussá tett. Az igaz, hogy e párton belüli értelmiség egyes tagjai előbb, könnyebben és gyorsabban jutottak el e kritikai magatartáshoz azokon a helyeken, ahol az államszocializmus válságának különböző megnyilvánulásai közvetlenebbül, nyíltabban, egyértelműbben, személyes tapasztalatain keresztül érintették; így ebben a tudatosodásban valóban szerepet játszott közvetlen környezetük, munkahelyük, városuk, megyéjük helyzete. (Ez a társadalompszichológiai igazság, amely önmagában nyilvánvalóan igaz, válik O' Neil könyvében eltúlzássá, amikor a bonyolult társadalmi valóságot annyira leegyszerűsítette, hogy egy rész- igazságban vélte megtalálni a reformköri mozgalom születésének okait.) Mivel az államszocializmus válsága, a belőle fakadó ellentmondások nem korlátozódtak az ország egyes területeire, ezért a párton belül tömegesen megjelenő értelmiségi kritikának, szükségszerűen el kellett vezetni egy tömegmozgalomhoz, a második rajhoz, amely az államszocializmust elutasítva kezdte keresni a válságból kivezető utakat. A párton belüli tömeges értelmiségi elégedetlenség a reformkörökben találta meg azt a formát, amely keretéül szolgált harca megvívásának.

Az, hogy e szükségszerűen létrejövő tömegmozgalom miért éppen Szegeden jelent meg elsőként a színen, az a lényeget illetően véletlen; ugyanígy létrejöhetett volna Miskolcon, Veszprémben, még Budapesten is. Hisz ezeken a helyeken sem volt kevésbé korrupt a megyei - helyi pártvezetés, mint Szegeden. (Pl. Miskolcon, dr. Bodnár Ferenc megyei első titkár, vagy Veszprémben, Papp János megyei első titkár.) Továbbá az ország válsága és mindaz, ami belőle fakadt legkoncentráltabban, már csak a főváros-funkció miatt is, Budapesten jelentkezett; a reformértelmiségi elit megjelenése és tevékenysége után - ehhez hasonlóan - a reformköri mozgalom indulása itt is kezdődhetett volna.

Az, hogy éppen Szegeden jött létre az első reformkör, az a lényeget illetően ugyan véletlen, de megvolt az oka, hogy ott jött létre. Ez az ok Lovászi József és környezete volt, akik e párton belüli értelmiségi elégedetlenség kifejezésének a formáját keresve, jó érzékkel, okosan találták meg a reformkört, mint megfelelő formát, és tehetséggel, ügyességgel - igaz, kezdettől fogva csak bizonyos kompromisszumokkal - el is tudták fogadtatni e formát a megyei pártvezetéssel.

Az itt kifejtett álláspont igazságát az is bizonyítja, hogy miután létrejött a szükségszerűség megjelenésének adekvát formája - azaz a párton belüli értelmiségi elégedetlenség kifejezésének reformköri kerete - azután e szükségszerűség elemi erővel tört utat magának: a reformkörök száma Budapesten ugrásszerűen növekedett, az első vidéken létrejött reformkör után, a Budapesten létrejövő reformkörök számarányukat és tevékenységük színvonalát tekintve messze lekörözték az ország többi reformkörét, amelyről a továbbiakban még sokat fogok beszélni. Ezért az eddig elmondott tények alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy a reformköri mozgalom a lényegét-jellegét illetően nem volt sem a Vidék, sem a kis- és középvárosok, sem a főváros mozgalma, hanem egyértelműen az MSZMP-n belüli értelmiségi elégedetlenség tömegmozgalma volt; e mozgalom ereje, színvonala ennek megfelelően attól függött, hogy az adott helyen ez az elégedetlenkedő párton belüli értelmiség milyen koncentráltan volt jelen. Ez az alapvető determináns - annak ellenére, hogy a mozgalmat nem nevezhetjük fővárosinak sem - kitüntetett helyet biztosított Budapestnek a reformköri mozgalomban.

A Budapest és a Vidék szembeállítása a reformköri mozgalomban tehát elsősorban nem az elsőszülöttség kérdése körüli vita volt; ha csak ez lett volna, ezt könnyen el lehetett volna intézni, hisz senki sem tagadta, hogy az első reformkör Szegeden jött létre. Sokkal többről volt itt szó, és ez a több már a Géczi által elkezdett hamisításban - a "kifli alakban és a bedarálásban" - is benne volt. Ez a szembe állítás (akár tudattalan) sajátos újrafogalmazása volt a népi-urbánus ellentéteknek, melynek belső logikája messzire vezetett: mi, vidékiek, létrehoztunk egy mozgalmat, amely megoldást hozhat az ország bajaira; Budapesten még sehol semmi, de vigyázat, mert ez a város majd "bedarálhat" minket (Géczi-Kecskemét), ez a város "bűnös" város (Szántó György tiltakozása ez ellen Szegeden), ha nem vigyázunk, még majd Budapest kiénekli a sajtot a szánkból. Ezért ahhoz kell ragaszkodnunk, következetesen tartani magunkat, hogy e mozgalom továbbra se veszítse el vidéki felkentségét, vidéken eredettségét, és minden eszközzel - a tények meghamisításával, az antiszemita hangulatkeltéssel és más megbélyegzéssel - e cél érdekében fel kell lépnünk az ellen a kör ellen, amelyik az előbb említett mindeme rossznak a létező megtestesítője, a Budapesti Reformkör ellen.

Mert mit akar ez a Kör és kik a tagjai? O' Neil száján keresztül a "Vidék" válasza a következő: "A budapesti reformkör tevékenységével kapcsolatos konfliktus kifejlődésével, a reformkörökön belül is előtérbe került a hagyományos vidék-város szakadás. Miután tavasszal kiemelkedett a mozgalmon belül, a budapesti reformkört más körök tagjai hiteltelen és gőgösként jellemezték, és azzal vádolva, hogy a saját körükön kívül megpróbálja létrehozni a mozgalom tényleges vezetését. Az egyes számú budapesti reformkörön belül sokan zsidók voltak, és ez a tény hatással volt más reformköri tagokra."[110] Az idézet elejéhez annyit, hogy még sehol sem volt konfliktus a Budapesti Reformkör és más (vidéki) reformkörök között, de Géczi már Kecskeméten elkezdte a szembeállítást, tehát a konkoly-hintők már eleve, a kezdeteknél elkezdték a Vidék-Budapest szembeállítását.

A Budapesti Reformkör és a vele szembenállók konfliktusáról már eddig is beszéltem és a későbbiekben is fogok; itt most az idézet azon részével kívánok foglalkozni, hogy a Budapesti Reformkörben "sokan zsidók voltak."

Hogy sok, vagy kevés zsidó származású volt-e a Budapesti Reformkörben, azt én nem tudom; egyáltalán a probléma felvetése, hogy származás szerint vizsgálják a reformkörök tagságát az számomra egy elfogadhatatlan, antidemokratikus magatartás. Ennek megjegyzése mellett azonban lehetséges, hogy akik így informálták O' Neil-t, azoknak igazuk volt. Ha ez így is volt, azon sincs semmi csodálkozni való, hisz a baloldali magyar értelmiségben valóban sok a zsidó származású, de nemcsak azok vannak, sok a népi értelmiségi származású is; a reformköri mozgalom gerincét minden bizonnyal a demokratikus értelmiségnek e két nagy csoportja adta.

A baloldali demokratikus értelmiségnek Magyarországon ugyanis ez a két reprezentatív csoportja van, melynek életében és politikai választásában meghatározó szerepet játszott valamilyen történelmi-szociális indulat és tapasztalás. A volt népi kollégista társaság, a népi értelmiség eszméjének a hordozója, melynek tagjai - de méginkább a szüleik - az úri Magyarországon a maguk személyes sorsában élték meg a kiszolgáltatottságot, az emberi méltóság semmibe vevését; a másik csoport a Holocaust poklából menekült zsidó származású értelmiségből verbuválódott. A magyar demokrácia, a negyedik köztársaság alkotmányos rendjének sorsa és szilárdsága nagymértékben függött és ma méginkább függ e két csoport, illetve eszmei követőik együttműködésétől, még inkább lehetséges szövetségétől. Nekik kell megteremteni - a konzervatív Magyarország szellemiségének alternatívájaként - a köztársasági Magyarország baloldali jogi, politikai, erkölcsi, és szellemi értékeit.

A népi és az urbánus származású (jelentős számban zsidó) értelmiség a rekrutációs bázisa a demokratikus, polgári Magyarországot képviselni akaró baloldali értelmiségnek, amely a sajátos szellemi-erkölcsi-politikai értékek megteremtésével a konzervatív értelmiség által létrehozott értékek alternatíváját nyújthatja; tudomásul véve, hogy nem egymás megsemmisítésével, hanem egymással versenyezve, sajátos értékeikkel közösen tudják megteremteni a demokratikus Magyarországot. Hiú ábránd ugyanis azt gondolni, hogy akár a baloldali, akár a jobboldali értelmiség - a másik félreállításával - egyedül teremtheti meg és képviselheti a Magyar Köztársaság szellemiségét. Ha így van ez a baloldali és a jobboldali értelmiség kapcsolatában, még inkább így kell annak lennie a baloldali értelmiség különböző osztagainak egymáshoz való viszonyát illetően.

Számomra, a kecskeméti Tiborc Népi Kollégium volt növendéke számára, nehezen megemészthető, hogy a reformköri mozgalom bizonyos képviselői ezt nem tudatosították és nem ennek szellemében cselekedtek, mert csak így jöhetett létre a Budapesti Reformkörrel szembeni - O' Neil által jelzett - antiszemita ellenszenv.

A reformköri mozgalom - követve Bibó István és Donáth Ferenc hagyatékát - egyik kovásza és terrénuma lehetett volna a népi-urbánus előítéletekből származó ellentéteken való felülemelkedésnek; e helyett egyesek, a reformköri mozgalom vidéki-népi jellegéről szónokolva nem vették észre, hogy butaságuk, provinciális értelmiségi létükből származó esetleg jogos sértettségük rossz irányba terelte őket, s ezzel Magyarország demokratikus megújításának útjába fektettek le egy újabb akadályt.

Visszatérve a Budapesti Reformkörhöz, nagyon valószínűnek tartom, hogy az öttagú szervezőbizottság és a két szóvivő közül, csak én nem voltam zsidó származású. De ennek a Kör munkájában abszolút semmi jelentősége nem volt. A szervezőbizottság vitáin soha nem alakult ki olyan szembenállás köztem és a többiek között, amelynek bármiféle köze lett volna származásunkhoz; továbbá a reformköri vitákon, akár közvetve sem merült fel, hogy a vitatott kérdésekben, elfogadott állásfoglalásainkban bármiféle szerepet játszott volna, hogy ezeket egy olyan közösség hozta, ahol "sokan voltak a zsidók." Ezért azután a legtermészetesebb dolog volt számomra is, meg a Kör többi tagja számára is, hogy állásfoglalásainkban nem valamiféle külön érdekek, hanem mindig a haza és haladás érdekei vezéreltek bennünket.

Mindezeket figyelembe véve el kell utasítani a reformköri mozgalom létrejöttének vidéki-népi jellegéről szóló mítoszokat, és a leghatározottabban - mint a reformköri mozgalom szellemiségével összeegyeztethetetlen törekvést - vissza kell utasítanom e mítosznak gyermekét, az antiszemitizmust, amely a Budapesti Reformkör ellen is mozgásba lendült.

Ha tovább vizsgálom a Budapesti Reformkör és az ország más reformköreinek kapcsolatát, különösen a szegedi tanácskozáson felmerülő problémák fényében, akkor - ahogy ezt már láttuk - kiderült, ahogy a tanácskozás lebonyolításával, programjával, elfogadandó nyilatkozataival kapcsolatos péntek esti-éjszakai megbeszélések megmutatták, hogy a szegedi szervezők és a Budapesti Reformkör képviselőinek álláspontjában alapvető különbségek vannak. Mi ott, az esti vitán, abban reménykedtünk, hogy törekvéseinknek majd meg tudjuk nyerni a tanácskozás küldötteit. Ez azonban csak részben sikerült; ezért először kellett komolyan szembesülni azzal a ténnyel, hogy az országos reformköri mozgalom domináns irányzata reformszocialista irányzat és hogy ezen mi ott Szegeden, nem tudunk változtatni.

Ennek ellenére mégis meg akartuk őrizni saját arcunkat s abban reménykedtünk, hogy a reformköri mozgalom későbbi szakaszában, ami most nem sikerült, az majd sikerülni fog, hogy az idő nekünk dolgozik s az általunk már felismert igazságokat a reformköri mozgalom tagjainak a többsége is majd fel fogja ismerni.

Ezek a reményeink a későbbiek során sem váltak valóra. Azok a politikai erők, amelyek érdekelve voltak a reformköri mozgalom gyengítésében, illetve a Budapesti Reformkör radikális irányzatának a visszaszorításában, továbbá hiúságból - a vidéki értelmiségi lét elfojtott kisebbségi érzését kompenzálandó - a legkülönbözőbb irányokból, a legkülönbözőbb indokokkal nekitámadtak a Budapesti Reformkörnek.

Egy kívül álló, O' Neil, említett könyvében, ezt a következőképpen látta:

"Az elégedetlenség már a legnagyobb budapesti reformkör tevékenységével kapcsolatban is megjelent, amely a pártra mért eddigi legmetszőbb támadásokért és néhány, a politikai változásokkal kapcsolatos legradikálisabb javaslatért volt felelős.[111]. Néhányan a mozgalomban azt kezdték hinni, hogy (...) (a Kör) vezetői valójában jobban érdekeltek a szocializmus megsemmisítésében, mint annak megőrzésében, akik által kifejtett meggondolatlan és pimasz nézetek közelebb állnak a radikális ellenzékhez, mint a mozgalom többi részéhez.[112]

Ez hozzájárult a mozgalmon belüli másik problémához, amely a mozgalom hierarchia ellenes és szervezet ellenes jellege körül összpontosult (...) a budapesti reformkört más körök tagjai hiteltelen és gőgösként jellemezték, azzal vádolva, hogy saját körén kívül megpróbálja létrehozni a mozgalom tényleges vezetését."[113] A szövegben ez után következik, hogy a "budapesti reformkörön belül sokan zsidók voltak".

Ezen idézetben foglaltak kapcsán, de más - a reformköri mozgalmon kívüli, valamint azon belüli[114] - megnyilatkozások miatt is szembe kell nézni azzal a kérdéssel, hogy a Budapesti Reformkör milyen szerepre törekedett, milyen helyet foglalt el a reformköri mozgalomban; irányítani akarta-e a mozgalmat, vagy csak egy radikálisabb, lényegében (kezdetben még kimondatlanul) a szociáldemokrata irányultság hegemóniáját akarta a mozgalomban megteremteni, továbbá, hogy a szervezőbizottságának tagjai, a Kör "kemény magjához" tartozók, politikai hatalomra törtek-e?

Ez utóbbi kérdéssel kapcsolatos feltételezés azon kívül, hogy groteszken abszurd, a Budapesti Reformkör törekvéseinek a politikai lejáratás céljából való rosszindulatú beállításáról, jobb esetben tevékenységünk ismeretének a teljes hiányáról tanúskodik. A Budapesti Reformkör nem a meglévő nómenklatúrát akarta felcserélni egy új nómenklatúrával, hanem az állampárt (és nómenklatúrájának) felszámolásában akart részt venni egy olyan új párt megteremtésével, amely a pluralista parlamentáris demokrácia egyik pártja és demokratikus választások alapján lesz, vagy nem lesz részese a hatalomnak.

Az említett abszurd feltételezés olyan alacsony szellemi színvonalú befogadókat célzott meg, illetve azok álláspontját képviselte, akik - annak ellenére, hogy a Budapesti Reformkörnek igazságán és tagjainak áldozatos és színvonalas munkáján kívül semmi eszköze nem volt semmiféle hatalmi pozíció megszerzésére, hisz még azt sem tudtuk elérni, hogy többünket kongresszusi küldötté válasszanak - nem értették meg céljainkat, illetve, akik saját hatalmuk meghosszabbítása, vagy a pártállami nómenklatúrába kerülés érdekében minden hazugságra kaphatók voltak.

Tevékenységünkkel nem a meglévő hatalomba akartunk bekérezkedni; ennél sokkal etikusabb és bonyolultabb volt törekvésünk és tényleges szerepünk a reformköri mozgalomban. Az előzőekben már bemutattam, hogy a Budapesti Reformkör tudatos törekvése volt, hogy a budapesti reformköröket összefogja, és ennek szervezeti kereteit meg is teremtette a Budapesti Reformkörök és Reformalapszervezetek Koordinációs Tanácsában. Ezt azért tehette, mert a Budapesti Reformkör a budapesti reformkörök legaktívabb tagjaiból állt, így a Budapesti Reformkör kitüntetett helye egy természetes és szerepéből fakadó állapot volt, amelynek lényege nem volt más, mint a budapesti reformkörök sajátos önigazgatása.

Az országos reformköri mozgalomban pedig elsők akartunk lenni az egyenlők között; igaz, az MSZMP-n belül a reformszárny megteremtésével, ennek politikai irányvonalával és az ezt megvalósítandó színvonalas munkával a mozgalomban - nem egyedül, hanem a többi reformkörben lévő, hasonló törekvésűekkel szövetségben - hegemóniára törekedtünk, hogy elfoglaljuk a pártot. Ennek megvalósításával szerettük volna elérni, hogy a reformköri mozgalom többségi irányzatává a radikális, lényegét tekintve a szociáldemokrata irányzat váljon. Ez nem jelentette azt, hogy "mi", Budapesti Reformkörként igényt tartottunk volna a mozgalom "tényleges vezetésére", de azt jelenthette volna, hogy a mozgalom domináns szociáldemokrata irányultsága következtében a rendszerváltásban a reformköri mozgalom jelentősebb szerepet játszik; ez az új párt pozícióit is megerősítette volna. Irányvonalunk hegemónná tételét azonban nem tudtuk megvalósítani, ami nem akadályozta meg azt, hogy a Budapesti Reformkör, a történelmi szükségszerűséget felismerő törekvéseivel és ez irányba mutató, színvonalasan megvalósított tényleges cselekedeteivel, a reformköri mozgalom legjelentősebb körévé váljon.

A mozgalmat a Vidék szülte mítosz képviselői a Budapesti Reformkörnek eredményes munkáját sem akkor, sem a későbbiek során nemcsak nem akarták elismerni, hanem mindent megtettek, hogy azt rossz színben tüntessék fel, a Kör történetét meghamisítsák. E vélemények egyik gyöngyszeme az alábbiakat állítja:

"1989 tavaszán jelentkeztek a reformkörök Budapesten is, de ezek nem foglalták magukba a helyi modernizációs elitek színe-javát, hanem itt sokkal inkább olyan kevésbé ismert értelmiségiek szervezkedtek, akiket nem fogadtak be az előkelő budapesti reformszalonokba. 1989 áprilisában a budapesti reformkörök programnyilatkozatukkal kezdeményezően léptek fel, de gyakran viselkedtek kirekesztőlegesen, ami negatív visszhangot váltott ki. Ez az asszimetria, a vidéki reformkörök minőségi és mennyiségi dominanciája végig megmutatkozott a reformmozgalom történetében, bár a budapesti reformkörök már könnyebben indultak 1989 tavaszán, és ügyesebben debütáltak az országos sajtóban."[115]

Tehetség kellett ahhoz, hogy e nyolc sorban ennyi rosszindulatú zagyvaságot és hamisítást össze tudtak hordani a Rendszerváltók a baloldalon c. kötet szerkesztői. Az első probléma az, hogy állandóan budapesti reformkörökről beszélnek, de például, az idézettben említett, 1989 áprilisában megszületett programnyilatkozat a Budapesti Reformkör platformja volt, és nem a budapesti reformköröké. Ez is mutatja, hogy a budapesti reformkörök megnevezés alatt elsősorban és mindenekelőtt a Budapesti Reformkörről akartak beszélni. Ez a szándékos összemosása a Budapesten lévő reformköröknek több célt is szolgál: mindenekelőtt nem kell megemlíteni a Budapesti Reformkört, tehát nem kell konkrétan az általa végzett munkáról beszélni, de az általánosítás során a leszólás természetesen őrá is, elsősorban őrá, vonatkozik. Ezzel a hazug összemosó általánosítással akarták a szerkesztők elhihetővé tenni Géczi "kifli"-jét, hogy Budapesten a reformkörök csak 1989 tavaszán jelentkeztek és ekkor "a budapesti reformkörök már könnyebben indultak"; kinél indultak könnyebben, nyilván a vidékieknél, akik már léteztek és megelőzték a pestieket. Ezt, az 1989 tavaszán való indulást, a Budapesti Reformkörről nyíltan nem merték állítani, hisz az február közepén az országban másodikként jött létre, de a budapesti reformkörökről, igen; de a "könnyebb indulást" is elsősorban és mindenekelőtt a Budapesti Reformkörre értették, és a hamis általánosítás segítségével ennek az indulását, az általánosítás csúsztatásával, tavaszra helyezték. Továbbá ide tartozik hamis állításuk a vidéki reformkörök hamarabb létrejötte mellett, azok budapestiekkel szembeni "mennyiségi dominanciájáról" is; hisz az előzőekben már láttuk - hogy Budapesten május 11-én már több reformkör volt, mint az ország többi részében együttvéve -, így állításuk mindkét eleme egyszerűen ellentmond az igazolható tényeknek.

Mielőtt a vidéki reformkörök "minőségi dominanciáját" venném szemügyre - az idézettben foglaltak miatt - újra vissza kell térnem arra a kérdésre, hogy kik is voltak a reformkörök tagjai. Az idézetben azt olvashatjuk, hogy míg vidéken "a helyi modernizációs elitek színe-javát" foglalták magukban ezek a körök, addig Budapesten e körökben "sokkal inkább olyan kevésbé ismert értelmiségiek szervezkedtek, akiket nem fogadtak be az előkelő budapesti reformszalonokba." A továbbiakban, kompetenciám okán is, de az összemosásból származó csúsztatások elkerülése érdekében is, én csak a Budapesti Reformkör és a vidéki reformkörök összehasonlításával foglalkozom.

Ha értelmezni akarom "a helyi modernizációs elitek színe-java" tartalmát, akkor nyilván ez nem azt jelenti, hogy az előzőekben bemutatott reformértelmiségi elitnek voltak kihelyezett vidéki tagozatai és ezeket nevezhetnénk "helyi modernizációs elitnek". Ez azért lenne hibás fogalom alkotás, mert köztudott, hogy egyrészt a reformértelmiségi elithez tartozók döntő többségükben Budapesten éltek és tevékenykedtek, másrészt láttuk, hogy nem ez az elit hozta létre a reformköri mozgalmat, sőt az is kiderült, hogy az nem is vett részt a reformköri mozgalomban. Így ennek a vidéken élő "helyi modernizációs elitek színe-javának" sem lehetett sok köze a reformértelmiségi elitekhez. Kik alkották tehát akkor a vidéki reformkörök tagságát? Erre nagyon egyszerű válasz adható: nagy valószínűséggel állítható, hogy a vidéki pártszervezetekben lévő, főleg értelmiségi párttagság "színe-java" alkotta a vidéki reformkörök tagságát. Elöljáróban ennyit a vidéki reformkörök tagságáról.

Nézzük kik alkották a Budapesti Reformkör tagságát? Az idézet azt mondja, hogy e körben "olyan kevésbé ismert értelmiségiek szervezkedtek, akiket nem fogadtak be az előkelő budapesti reformszalonokba." Ha a tények alapján tudjuk, hogy a reformköröket - így a Budapesti Reformkört is - a párton belüli értelmiség szervezte, akkor az idézet szerzői miért gondolják, hogy mi, budapesti értelmiségiek, a Budapesti Reformkört jobb híján, csak azért szerveztük meg, mert nem lehettünk a tagjai ezeknek az "előkelő reformszalonoknak." Kérdezhetném, hogy a vidéki reformkörök tagjai milyen "előkelő reformszalonokba" voltak bejáratosak, de nem kérdezem, mert e kérdésben foglaltaknak nincs semmi köze a reformkörök létrejöttéhez; így van ez a Budapesti Reformkör esetében is. Az idézetben foglaltak egyszerűen csak a Budapesti Reformkör tagságával szembeni bárgyú rosszindulat kifejeződései, a vidéki reformkörök "minőségi dominanciájának" a megalapozási törekvése. Ezek után ha a feltett kérdésre válaszolok, hogy kik alkották a Budapesti Reformkör tagságát, akkor itt is elmondhatom, hogy azt a budapesti pártszervezetekben lévő értelmiségi párttagság "színe-java" alkotta.

A Budapesti Reformkörrel szembeni rosszindulat mellett a párton belüli reformerők, így a pártvezetés reformerei, a reformértelmiségi elit, a "helyi modernizációs elit", valamint a reformköri tagság fogalmának tisztázatlansága és egymáshoz való viszonyuknak zavaros összekeverése is szerepet játszott az idézetben foglaltak előadhatóságában. Ezt mutatja Ágh Attila egyik 1989 májusában publikált írása is,[116] melyben az MSZMP-n belüli reformerők megjelenésével is foglalkozik: itt ezen erők megjelenésének csak időrendi egymásutániságáról beszél, és nem határolja el határozottan egymástól politikai törekvések, megjelenési formák, benne résztvevő személyek stb. alapján az MSZMP vezetésében résztvevő reformereket a reformértelmiségi elittől, majd őket a reformköri mozgalomtól. Ez a határolatlanság azt eredményezi, hogy nem látjuk a párton belüli reformerők közötti kapcsolatok természetét, politikai céljaik különbözőségét, egymáshoz való viszonyuk személyi vonatkozásait stb. Az írás ezen fogyatékossága különösen az utóbbi két réteg összemosását teszi lehetővé, és - legyek jóhiszemű - a kötet szerkesztői ezért, e tisztázatlanságból fakadó zavar miatt is, róhatták fel a Budapesti Reformkör tagságának, hogy a reformértelmiségi elithez képest "kevésbé ismert" értelmiségi mivoltunk ellenére (ami kétségtelenül igaz állítás), annak ellenére, hogy nem fogadtak be minket - azt a kérdést fel sem teszem, mert inadekvát a vizsgált problémával, hogy egyáltalán szerettünk volna-e bekerülni - "az előkelő budapesti reformszalonokba", mégis hegemón szerepre törtünk a reformköri mozgalomban.

Mindezek mellett az idézetben foglaltak lényege annak kimondása, hogy a vidéki reformkörök mind létrejöttük idejében, mind számukat tekintve, mind tevékenységük minőségében megelőzték a budapesti reformköröket, így a Budapesti Reformkört is. Az időben és a számosságban való megelőzés állításának hamis voltáról az előzőekben már szóltam; nézzük meg a vidéki reformkörök "minőségi dominanciájának" a kérdését.

Láttuk, hogy ez az állítás főként arra támaszkodik, hogy a vidéki reformkörök tagsága "a helyi modernizációs elitek színe-javát" foglalta magában, míg a budapesti reformkörök, így a Budapesti Reformkör is csak "kevésbé ismert" értelmiségiekből állt; e szembeállítás értelmetlenségéről az előzőekben már beszéltem. Ezzel az idézet szerzőinek fő érve nem bizonyult igaz állításnak, mert mind a vidéki reformkörök, mind a budapestiek tagsága az ott lévő értelmiségi párttagok "színe-javá"-ból került ki. Akkor hát mi a helyzet? Patthelyzet jött létre, nincs, vagy nem lehet különbséget tenni az egyes reformkörök, így általánosítva a vidéki és a budapesti reformkörök munkájának színvonala között? Úgy vélem, hogy nyilván van különbség, és ezt a minőségi különbséget objektíven meg is lehet állapítani. Számomra az is nyilvánvaló, hogy ezt azt ítéletet csak a reformkörök által ténylegesen elvégzett munka alapján lehet meghozni, és csak ezek után lehet a színvonallal kapcsolatos más problémákat szemügyre venni.

Írásom eddigiekben a Budapesti Reformkör 1989. május 20-ig szóló tevékenységét mutatta be, nem kevés összehasonlítással az ország más reformköreivel, ezért maga az olvasó is véleményt tud nyilvánítani arról, hogy a reformköri mozgalomban beszélhetünk-e a vidéki reformkörök "minőségi dominanciájáról". Én úgy vélem, hogy az eddig bemutatottak alapján azért nem beszélhetünk erről - különösen 1999-ben nem, amikor már a reformköri mozgalom egész történetét ismerjük -, mert a Budapesti Reformkör volt az, amely:

- elsőként (1989. április 5-én) fogadta el platformját, olyan színvonalon, amelyet a reformköri mozgalom a későbbiek során sem tudott felülmúlni;

- kezdeményezte az MSZMP-n belüli reformszárny létrehozását, továbbá platformjának elfogadását, melyek nem az ő hibájából nem valósultak meg;

- meghatározó érdemei voltak a reformköri mozgalomnak a reformkommunista szakaszból a reformszocialista szakaszba való átfejlődésében; továbbá szorgalmazója volt a mozgalom további radikalizálódásának, a rendszerváltást kimondatlanul is elfogadni tudó szociáldemokrata irányzatosságnak;

- tagjainak meghatározó szerepük volt az Ellenzéki Kerekasztalnak szóló válaszlevél létrehozásában, a Grósz-féle vezetés tárgyalóasztalhoz való kényszerítésében;

- a legsúlyosabb csapásokat mérte állásfoglalásaival a Grósz-féle vezetésre, amellyel jelentős mértékben hozzájárult Grósz Károly bukásához;

- munkájával szervezte-összefogta a budapesti reformköröket, amelyek a reformköri mozgalom - nemcsak a párttagság számarányához képest, de abszolút értelemben is - legszámosabb és legszínvonalasabb osztagát jelentették; továbbá permanens konfrontációban állt Jassó Mihállyal, a Budapesti Pártbizottság Grósz Károlyt támogató vezetésével. (Itt kell megjegyeznem, hogy az idézet szerzői, amikor azt írták, hogy a Kör tagjai "gyakran viselkedtek kirekesztőlegesen, ami negatív visszhangot váltott ki", akkor egy gyékényen árultak Jassó Mihállyal, aki szintén ezzel (is) igyekezett elmarasztalni a Budapesti Reformkört.)

Mindezeket az eredményeket a Budapesti Reformkör 1989. május 20-áig, a szegedi tanácskozással bezárólag produkálta; a későbbiek során tevékenysége tovább szélesedett és hatása tovább mélyült. Mindezek fényében úgy vélem, nyilvánvaló, hogy nem igaz az idézet azon állítása sem, amely a vidéki reformkörök tevékenységének "minőségi dominanciájáról" beszél. A reformköri mozgalom története ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

Ennek fő oka egyrészt az ország politikai-szellemi életének Budapest centrikusságában, másrészt - ettől nem függetlenül - a vidéki és a budapesti értelmiség különbségeiben, de még inkább a kettő együttes determináló hatásában keresendő. A Budapest centrikusság meghatározó szerepéről azt hiszem nem kell beszélnem. A budapesti és a vidéki értelmiségi réteg különbségeiről azonban igen. E különbség egyik fő mozzanatát egy orosz közmondással kívánom megvilágítani; ez így szól: inkább vagyok vidéken első, mint a fővárosban utolsó. Ez az orosz népi bölcsesség a magyarországi viszonyokra is vonatkoztatható, és problémánk szempontjából azt jelenti, hogy: igaz, hogy mind vidéken, mind a fővárosban a párton belüli helyi értelmiség "színe-java" hozta létre a reformköröket, de micsoda különbség van a vidéki értelmiség "színe-java" és a budapesti értelmiség "színe-java" között. Itt elsősorban nem azt akarom állítani, hogy aki vidéken első, az a fővárosban mind utolsó, mert ez az esetek egy jelentős részében nyilván nem igaz. Ha azonban a vidéki értelmiség és a budapesti értelmiség tömegeit hasonlítjuk össze, hisz a reformköri mozgalom tömegmozgalom volt, akkor ez a közmondás kifejezte állítás igaz volta, mint tendencia, nyilvánvalóvá válik. Ily módon a "színe-javának" megvan a konkrét helyi-értéke; az általánosítás szintjén ezt a helyi-értéket (a vidéki és a budapesti értelmiség tömegeiben jelentkező minőségi különbséget, ez utóbbinak javára) nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Ennél is fontosabb azonban a főváros-centrikusságból és a budapesti értelmiség vidékinél nagyobb tömegeinek más minőségű "színe-javából" együttesen származó előnyök következményeinek a rögzítése. A fővárosban levés több és gyorsabb információt jelent; nagyobb "kapcsolati tőkét" biztosít; a centrum az országos sajtónyilvánosság gyors és alternatív lehetőségeit nyújtja, mellyel a széles, országos közvélemény gyorsan elérhető és magunk mellé állítható; az egy városban lévő több reformkör és számosabb reformköri tagság nagyobb és rugalmasabb mozgásteret, a kölcsönös segítségnek és egymás támogatásának olyan támaszát adja, amely nagyobb "politikai bátorságot" nyújt. Az itt felsoroltak szerepét nehéz lenne túlértékelni. Ha mindez kiegészül a magasan kvalifikált, színvonalas értelmiségiek olyan tömegével, mint, amely pl. a Budapesti Reformkört is támogatta és részt vett munkájában, akkor ott nem lehet rosszul, színvonaltalanul dolgozni. Ez az optimális helyzet a vidéki reformkörök esetében nem volt elmondható.

A Rendszerváltók a baloldalon c. kiadvány szerkesztőinek - Ágh Attila, Géczi József, Sipos József - a Budapesti Reformkörrel kapcsolatos fentebb idézett nyolc sorával azért foglalkoztam hosszabban, hogy egy újabb passzussal gazdagítsam azt a rosszindulatot és tudománytalanságot, amely a szerzőket vezérli a Budapesti Reformkör megítélésében. Ez egy újabb adalék ahhoz a listához, amely egyértelműen bizonyítja, hogy e szerzők képtelenek a Budapesti Reformkör tevékenységét a tudományos etika elemi szabályainak a figyelembevételével objektíven értékelni.


A tanácskozás után

A Budapesti Reformkör a szegedi tanácskozást május 24-i ülésén vitatta meg Kerekes György értékelő beszámolója alapján. Az ülés jóváhagyta tagjainak a tanácskozáson végzett tevékenységét, visszautasítva Nagy Mihály által gyakorolt kritikát a tanácskozás, különösen az ötödik szekció munkájával kapcsolatban. Ennek során határoztuk el, hogy folytatjuk a kapcsolat-építést az Ellenzéki Kerekasztallal; az ülés jóváhagyta a szervezőbizottság azon döntését, hogy én - mint a szegedi tanácskozás 5.-ik szekciójának egyik volt elnöke - eljuttattam a tanácskozás állásfoglalását az Ellenzéki Kerekasztalnak.

Az ülés megtárgyalta a Budapesti Reformkör előtt álló feladatokat. Rövidtávú célként az őszi, előrehozott kongresszus kiharcolásának a szükségessége fogalmazódott meg. Ennek érdekében elfogadtunk egy, az MSZMP Központi Bizottságához intézendő levelet:

"Tisztelt Központi Bizottság!

Az MSZMP reformkörök országos tanácskozásának szegedi felhívása, valamint több megyei pártbizottság és egyéb pártszerv a tagság véleményét továbbítva, kongresszust javasol összehívni ez év őszére.

Javasoljuk, hogy a kongresszust novemberre hívják össze. A küldöttek választására csak szeptember közepétől kerüljön sor. Így a párt tagjai érdemben megvitathatnák a Politikai Bizottság május 20-án rövidítve közzétett javaslatait, és nem lenne formális a tagság megkérdezése a küldöttválasztások rendjéről. Javasoljuk a Központi Bizottságnak, hogy ne május 29-én, hanem későbbi időpontban döntsön a két dokumentumról.

Üdvözlettel:

az MSZMP Budapesti Reformköre"[117]


Hosszabb távú célként az őszi kongresszusra való felkészülést tűztük ki, e cél keretébe ágyazva a reformkörök II. országos, budapesti tanácskozásának a megrendezését. Ennek kapcsán eszmét cseréltünk a tanácskozás megszervezésével kapcsolatos feladatokról, a tanácskozás lehetséges céljáról. E beszélgetésen újból megerősítettük, hogy tevékenységünk fő célja az MSZMP-nek, mint állampártnak a lebontása, amely előfeltétele mind a békés átmenet megvalósításának, mind az új típusú párt létrehozásának.

* * *

A szegedi tanácskozás budapesti folytatásaként kell szólnom arról, hogy május 25-én Szántó Györggyel bent jártunk a Pártközpontban, ahol Forgács Imrével és Tóth Andrással találkoztunk, és az 5.-ik szekcióban történtekről cseréltünk eszmét. Ez a találkozás hangos vitává fajult, amelyen mi azért voltunk könnyű helyzetben, mert nem személyes véleményünket kellett képviselni, hanem a Budapesti Reformkör álláspontját, amelyet a Kör előző napi ülésén alakítottunk ki.

E találkozón több javaslat is felvetődött a minket fogadók részéről: az ellenzékkel tárgyaló küldöttség képviselőiként részt vennének a Budapesti Reformkör egyik vitaülésén, ahol kifejtenék az MSZMP tárgyaló-küldöttségének az álláspontját a tárgyalásokról, továbbá - nem kellő konkrétsággal és határozottsággal, inkább csak ötletként - felvetődött részükről az a javaslat, hogy a Budapesti Reformkör képviselői kapcsolódjanak be az ellenzékkel tárgyalásokat folytató küldöttség munkájába. Mivel ezt a javaslatot nem láttuk kellően őszintének és megalapozottnak, továbbá nem láttuk annak garanciáit, hogy bekapcsolódásunk esetén álláspontunkat valamilyen mértékben tudnánk-e érvényesíteni, ezért e "felkéréssel" a későbbiekben nem foglalkoztunk.

A következő nap, május 26-án, volt a már bemutatott Politikai Bizottság-i ülés. Ez után Fejti Györgyöt nem elégíthette ki Forgács Imre és Tóth András velünk való vitáról szóló beszámolója, ezért Fejti György május 27-én, a reformkörök képviselőiként, a következőket fogadta: Kerényi Györgyöt, Lovászi Józsefet, Novák Zoltánt és Vajda Jánost. (Mivel "tetemre hívásunknak" egyetlen-egy témája volt, a szegedi tanácskozás 5.-ik szekciójának a munkája, az általa kidolgozott, majd a plenáris ülés által elfogadott válasz az Ellenzéki Kerekasztal levelére, ezért erről a vitáról, továbbá a Forgács Imre-Tóth Andrással való találkozásunkról, részletesen a következő részben számolok be.)

Mindezek után szorongással megtetézett érdeklődéssel és várakozással tekintettünk a május 29-én kezdődő Központi Bizottság-i ülés elé. Tettük ezt azért is, mert én nem tudtam kieszközölni, hogy a Budapesti Reformkör képviselői meghívást kapjanak az ülésre és ott előadhassák a kongresszus összehívásával kapcsolatos elképzeléseinket, javaslatainkat.

A KB-ülés második napirendi pontja volt a "Javaslat az országos pártértekezlet előkészítésével összefüggő főbb teendőkre." A napirend előadója Grósz Károly volt; bevezetőjében elmondta, hogy szerinte nem elvi kérdés az, hogy kongresszust vagy pártértekezletet tartsanak. Ő egy munkaértekezletet akart, "ahol nyílt, őszinte vita folyik, de lehetőleg az egység irányába hat", mert csak ily módon lehet egy sikeres választásra felkészülni. Érintette a platformok képviseletének a kérdését is, ennek kapcsán úgy vélekedett, hogy azok képviselői saját közösségükben vívják meg csatájukat a tanácskozás küldött jogáért. Ezt a pártértekezletet, vagy kongresszust minél előbb akarta, mert számára e munkatanácskozásnak - nem függetlenül a reformköri mozgalom ellene intézett frontális támadásától - legfontosabb feladata a párt vezetésének az újjáválasztása és ezzel legitimációjának biztosítása volt. Grósz Károly előadói beszéde, elhangzott javaslatai azt mutatták, hogy nem fogta fel, hogy az ország és a párt helyzete mennyire súlyos, hogy a válság az ország jövőjét, a párt és a baloldal létét veszélyezteti.[118]

A vitában csak néhány hozzászólás volt, amelyből kitűnt, hogy a hozzászóló tisztában van a helyzet komolyságával; közülük utalnék Berend T. Iván és Fejti György megnyilatkozására. E két hozzászólás a válságból kivezető út két lehetséges - a történelmi szükségszerűség irányába mutató, és rendpárti - útját jelezte.

Berend elmondta, hogy a választások rendkívül nehéz helyzet elé állítják a pártot, amelynek - rendkívül nagy erőfeszítések árán - csak akkor tud megfelelni, ha a párt valóban megújul; és szerinte ezt az alapvető megújítást csak egy kongresszus végezheti el. Ennek érdekében a kongresszusnak egy olyan programnyilatkozatot kell elfogadnia, amely a párt gyökeres megújításának az alapjává válhat. Berend ennek során hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a párt tisztázza viszonyát az elmúlt három évtizedhez, amelyet - szerinte - nem lehet "teljesen" megtagadni, "ami kifutópálya, igazi kifutópálya, hogy erről emelkedjünk fel". De Berend itt még nem látja és ezért nem is jelzi, a Kongresszusra bízza, hogy "milyen platform mellé áll végül is a párt"; ezzel Berend nyitva hagyja a jövő irányába mutató utat.[119] Berend T. Iván itt jutott el ahhoz a fordulóponthoz - a múlttal nem lehet "teljesen" szakítani, de a jövő teljesen nyitott -, mely addigi álláspontjának újrafogalmazását igényelte, de ennek a jövőnek a tartalma itt még nem látható, az felfogásában majd csak a későbbiek során fog megfogalmazódni.

Fejti előadta, hogy mindent - így a kongresszust is - a sikeres választási szereplésnek kell alárendelni. Ezért már a kongresszus előtt rendezni kell a párt sorait, mert csak ez teszi lehetővé, "hogy azt a pozícióvesztést, amit szinte napról napra most már érzékelhetően elszenvedünk, ezt képesek vagyunk-e megállítani vagy sem." A platformok közötti vitákat már a kongresszus előtt le kell folytatni és "kiegyezve, nagyobbrészt kibékülve, nagyobbrészt letisztult programmal, letisztult vezetői összetételben kell elérni a kongresszushoz." Ha ez nem így történik meg, akkor ez a kongresszuson csak konfrontációhoz vezet, ami a közeli választások szempontjából kiszámíthatatlan eredményt hozhat.[120]

Fejti György javaslatával a párton belül meglévő erőviszonyokat - egy kis kiigazítással, a platformok összebékítésével - akarta konzerválni; Berend T. Iván időt hagyva a párt alapokig hatoló megújításának, a kongresszusra akarta bízni ennek befejezését. Az eddigiek alapján nem vitatható, hogy a Budapesti Reformkör álláspontjának ez utóbbi felfogás felelt meg.

A Központi Bizottság május 29-i ülése - május 8-i határozatát megváltoztatva, amely a pártértekezlet mellett döntött - a pártkongresszus őszi összehívását határozta el. Ez a határozat - az ellenzéki pártokkal való tárgyalás megkezdésének kikényszerített elhatározásával együtt - mutatta, hogy Grósz Károly nem ura a helyzetnek, nem tudja kézben tartani a politikai folyamatok ellenőrzését, még kevésbé tudja irányítani azokat; ezek következtében megingott politikai tekintélye, főtitkári pozíciója, ami előrevetítette közeli bukását. Mindezek a reformköri mozgalom nagy sikereit jelentették, bizonyítva azt, hogy a mozgalom egységes fellépésével képes céljait elérni.

Ezekkel az eseményekkel véget ért egy szakasz az MSZMP-nek mint állampártnak a bírálatában, állampárti pozíciójának az aláásásában; e folyamatban az MSZMP Grósz-féle vezetését a reformköri mozgalom arra kényszerítette, hogy kezdjen komoly-felelős tárgyalásokat az ellenzékkel. Az őszi pártkongresszus kikényszerítése pedig, az arra való felkészülés, lehetőséget kínált, hogy folytassuk és befejezzük az MSZMP állampárti jellegének a felszámolását és ezzel együtt hozzákezdjünk egy új típusú párt megteremtéséhez.

 


 

Jegyzetek


Az Első részhez

1./ A szovjetológiával kapcsolatos információkat elsősorban Dessewffy Tibor: Iskola a hegyoldalban (Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1999) művéből vettem; különösen a Függelék-ben található "Elmélettörténeti kirándulás" adott egy számomra szükséges és elégséges összefoglalást az engem érdeklő problémákról. Munkám későbbi fejezeteiben is felhasználom e forrásból szerzett információkat.

2./ E megdöbbentő adatok alapján azt gondolhatnánk, hogy az adott korban mindenki számára köztudott volt a magyarországi kommunista rendszer önkénye. Ez azonban nem így volt, akiket nem érintett, azok egyszerűen el sem tudták képzelni az önkény mértékét és valóságos mibenlétét; ennek elsősorban az volt az oka, hogy a dolgozó tömegek egy ideig bizalommal és várakozással viszonyultak a rendszerhez., továbbá, hogy az érintettek és hozzátartozóik meg voltak félemlítve és nem mertek beszélni sorsukról, valamint, hogy a legnagyobb állami titoktartás és hazug propaganda övezte a retorziókat.

Ennek bemutatására és igazolására a következőket kell elmondanom. Évtizedeken keresztül személyes kapcsolat fűzött Lakatos Imréhez és családjához. Lakatos Imre, párttag, a magyar bírói karnak kiemelkedő személyisége volt. 1945 után különböző helyeken volt bíró, járásbíró, majd a Bács-Kiskun megyei bíróság elnöke, illetve utána a Budapesti Bíróság elnöki tisztét töltötte be. A fellebbezés során, másodfokon, ő volt a Rajk-pert felülvizsgáló bírói tanács elnöke is. Személyes beszélgetésünk során, még 1956 előtt elmondta nekem, hogy a Rajk-per másodfokú tárgyalásán (amely lényegében különbözött az első fokú tárgyalástól) semmi jel nem mutatott arra, hogy ez a per koncepciós per lenne; ő a legteljesebb mértékben elhitte és elfogadta az első fokú tárgyalás ítéletét, amelyet a tárgyaláson prezentált eljárás ismeretében és vallomások alapján, helyesnek tartott és ezért megerősített.

Megdöbbentő és szinte hihetetlen, hogy a rendszer még ilyen esetben is képes volt nemcsak a lakosság, hanem a bírói kar ilyen kiemelkedő képviselőjének a félrevezetésére is. Lakatos Imrét évtizedeken keresztül én talpig becsületes és tisztességes embernek ismertem meg, akinek szavahihetőségében én teljes mértékben megbíztam, akiről nem tudom feltételezni, hogy nem mondott nekem igazat. (Emberi-, szakmai tisztessége közismert volt; egy jellemző példát hozok csak állításom igazolására: 1956 után Angyal István arra kérte ügyvédjét, hogy próbáljon oda hatni, hogy Lakatos Imre tárgyalja ügyét, mert köztudott, hogy ő nem hoz halálos ítéleteket. Az ügyvéd ezt nem tudta elérni, Angyal Istvánt halálra ítélték és kivégezték.)

Lakatos Imre fiatalabb leánya, Lakatos Mária készített egy több száz oldalas interjút apjával; ez az interjú megtalálható az 1956-os Intézet Oral History kézirat-tárában. Lakatos Imre emberi tisztessége és becsületessége ebből az interjúból is kiderül, mutatva azt, hogy még e nehéz időszakban, egy ilyen nehéz élet-pályán is meg lehetett tartani az emberi tisztességet.

Élete, bírói tevékenységének folyamata ugyanakkor azt a ma már érthetetlen és hihetetlen paradoxont is példázza, hogy az adott korban milyen nehéz volt átlátni és objektíven megítélni a rendszer elnyomó tevékenységét; ma, amikor már ismerjük a Rákosi-rendszer éveinek elnyomását és a Kádár-rendszer terrorban született részleteit, könnyen ítélkezhetünk; de ne felejtsük el, hogy ez az ítélkezés, az adott korban sokkal nehezebb volt, mert a diktatórikus szocializmus kiküszöbölte a nyilvánosságot és a hazug és félrevezető propaganda a jóhiszemű lakosság millióit - akik személyes sorsukban nem szenvedték el a diktatúra következményeit - tévesztette meg.

3./ Magyar Hírlap, 2001. június 16, 16. old.

"Fényes Elek és az 56-os kivégzettek lajstroma."

4./ Berend T. Iván a Közgazdasági Szemlében 1977-ben írta le először, hogy nem egy külön kapitalista és egy külön szocialista világrendszer van, hanem csak egy világrendszer létezik.

5./ Érdekes és tanulságos Csizmadia Ervin: Diskurzus és diktatúra c. könyvében kifejtett azon álláspontja, hogy a 70-es évek végétől a Kádár-rendszer paternalista-autoriter diktatúrája lényegesen megváltozott, amelyet ő "diszkurzív diktatúrá"-nak nevez, szintén ezt a problémát járja körül; megmutatja, hogy a reformértelmiségi elit és az ellenzék hogyan vett részt e szakasz reformjainak kikényszerítésében, illetve az elkövetkező átmenet elindításában, majd (a párton belüli reformerőkkel együtt) a rendszerváltáshoz vezető folyamatok kiharcolásában, melyek eredményeként a rendszer "diszkurzív diktatúrává" vált.

6./ O' Neil, Patrick (1998): Revolution from within: The Hungarian Socialist Workers' Party and the Collapse of Communism. Megjelent az Edward Elgar által szerkesztett a Kommunizmus átmenetben c. tanulmánykötetben. (Az általam történt utalás egy nem autorizált, gépelt, magyar nyersfordításból származik, 15. old.)

Továbbiakban: O'. Neil: Forradalom belülről ...

7./ Rendszerváltók a baloldalon Reformerek és reformkörök 1988-1989. Válogatott dokumentumok Válogatta és sajtó alá rendezte: Ágh Attila, Géczi József, Sipos József

(Kossuth Kiadó, Budapest 1999)

Továbbiakban: Rendszerváltók a baloldalon...

U.o. 55-56. old.


A Második részhez

1./ A Bp.-i I.sz. reformkör felhívása. * A helyes: tisztázására (N.Z.) (In.: Rendszerváltók a baloldalon, 71. oldal.)

2./ Vajda János nyilatkozatai a Bp.-i I.sz. reformkör születésével kapcsolatban:

a./ Két Hét, I. évf. 1989. március (Budapesten is: MSZMP-Reformkör) április (Reformkör a fővárosban)

b./ Mai Nap, 1989. április 14. (Reform belülről. Hiszik, lehet még tenni valamit.)

c./ Népszabadság, 1989. április 22.("Reformkor-reformkör.")

d./ Heti Budapest, 1989. április 22.("Kikből áll a Budapesti Reformkör?")

e./ Vajda János kézírásos feljegyzése, 1999 június, és Novák Zoltánnak adott többszöri felvilágosítása, személyes beszélgetésük során.

3./ Vajda János kézírásos feljegyzése. 1999 június. 3. oldal.

4./ Két Hét I. évf. 1989. március és április.

5./ (MTI-OS) 1989. március 24. Reformkör. Miért akarnak pártkongresszust?

6./ Ötlet, 89. április 27. 21. old. "Beszélgetés a reformkörökről."

7./ Bocsi Sándor, Dr. Fülöp Gyula, Nagy Ferenc, Slemmer László, Szűcs Attila, Vajda János: "Tézisek egy demokratikus pártdelegálási rendszer szükségességéről és lehetőségéről", 8. old. (A kézirat Lovászi József irat-anyagában maradt fenn.)

8./ U.o. 8. old.

9./ Rendszerváltók a baloldalon, 93-94. old.

10./ U.o. 77. old.

11./ U.o. 85. old.

12./ U.o. 81. old.

13./ Népszabadság, 1989. október 4. 9. oldal. "Tisztes elszámolást a múltunkkal."(Kékesi Katalin interjúja Szabó Zoltánnal.)

14./ Rendszerváltók a baloldalon, 74. old.

15./ Magyar Nemzet, 1989. március 30. ("Önazonosságát keresi a Budapesti Reformkör.")

Azt az álláspontot, hogy a fundamentalisták hagyják el az MSZMP-t, a nyilvánosság előtt és a sajtó által is közhírré téve, valószínű hogy először én képviseltem, majd ezt mások is hangoztatni kezdték, így pl. Lovászi József (Magyar Hírlap, 1989. április 12.) Ezek után engem telefonon többen is felhívtak és egyesek nem a legbarátságosabban fejezték ki egyet-nem értésüket. Továbbá nem egy KB ülésen felháborodottan utasították vissza ezt a véleményt. Berecz János és Lukács János PB-tagok, az 1989. március 29-i KB ülés után tartott nemzetközi sajtótájékoztatón is elutasították ennek felvetését (Népszabadság, 1989. március 31.)

16./ Népszabadság, 1989. március 30. ("Az MSZMP budapesti reformkörének vitája. Tömöríteni az elkötelezett párttagokat.")

17./ Az MSZMP Budapesti Reformkörének platformját 1989. április 5-én aláírásukkal a következők fogadták el:

Gállos János, Krizsár Miklós, Gállos Mária, Novák Zoltán, Bárdosi László, Kóbor Frigyes, Laczkó Ede, Fehér László, Baracs Anna, Monostori Ildikó, Szabó Tibor, Wilk János, Bíró András, Kékesi Katalin, Paczolay Tibor, Dr. Szirtes József, Kerekes György, Sóskúti Márta, Kurucz István, Keller László, Gaál József, Kovács József, Polgár Sándor, Vajda János, Feitl István, Nagy Ferenc, Iván Károly, Szabó Zoltán, Szántó György.(Kerekes György irat-anyaga.) In.: Rendszerváltók a baloldalon, 105. old. (Az olvashatatlan aláírás helyett: Krizsár Miklós)

18./ Szabó Zoltán a Figyelő 1989. május 4-i számában megjelent nyilatkozatában a következőket mondta:" Platformtervezetünket - melynek lényege megjelent a Magyar Hírlap 1989. április 12-i számában - eddig több mint százan írták alá." Ennek a több mint száz aláírásnak az eredeti példányát éveken keresztül én őriztem; a könyv írásakor azonban anyagaim között nem találtam meg a dokumentumot.

19./ Platformunk teljes terjedelemben és korrekt-autentikus módon először, a Kecskeméten, 1989. április 15-én tartott, "Reform-műhely tanácskozás" kapcsán jelent meg, 300 stencilezett példányban; majd másodszor, 1989. május 20-án, a reformkörök I. országos, szegedi tanácskozása kapcsán, a Délmagyarország, Platform nevezetű különkiadásában.

20./ Gépelt kézirat, 1. old.(Kerekes György irat-anyaga.)

21./ Gombár Csaba: "A társadalmi konszenzus változó feltételrendszere (Autonómia, integráció, értelmiség.)" Tudományos konferencia Veszprém 1989. március 29-31. (In.: A modellváltás anatómiája. Társadalomtudományi Intézet, Bp. 1989. 187-189.)

22./ Szabó Zoltán tévedett (Beszélő, 1991. július 13), amikor az egész reformköri mozgalmat szociáldemokrata irányultságúnak minősítette. Ezt a hibás véleményt Ripp Erzsébet szakdolgozatában ("A Magyar Szocialista Párt /1989-1994/" Szakdolgozat, Bp. 1997. január, kéziratban, 10. old.) jogosan bírálta. Szabó Zoltán tévedése azonban annyiban érthető, hogy a Budapesti Reformkör lényegében, valóban szociáldemokrata álláspontot képviselt.

23./ A válogatás második lapján a következő információ található: "Készült az 1989. április 15-én, Kecskeméten megrendezett "Reform-műhely" tanácskozás alkalmából szervezett MSZMP reformkörök képviselőinek első találkozójára. A válogatást és az összeállítást végezte: az MSZMP-tagok Bács-Kiskun megyei reformköre (Kecskemét) Kerényi György, Ramháb Mária. "Platformunk a válogatás vége felé, 10 stencilezett oldalon, 300 példányban, "Tervezet az MSZMP Reformszárnyának platformjára (A budapesti I. sz. reformkör vitaanyaga)" címen jelent meg. E címmel és a reformkör megnevezésével kapcsolatos egyet-nem-értésemet másutt már elmondtam.

24./ Rendszerváltók a baloldalon, 100. old. (Itt szeretném megjegyezni a következőket: mivel én nem ismerem e kötet szerkesztőinek munkamegosztását - a kiadvány ezzel kapcsolatban nem ad semmiféle felvilágosítást -, ezért vagyok kénytelen a szerkesztőség egészét elmarasztalni; itt kérek elnézést a szerkesztők azon tagjától most és az elkövetkezőkben is, aki nem felelős a bírálatban elmondottakért. Úgy vélem, hogy a kötet Budapesti Reformkörrel kapcsolatos torzításaiért a legkevésbé Sipos József felelős, akinek köszönettel tartozok könyvem megírásához nyújtott segítségéért.)

25./ U.o. 109. old. ("A Budapesti Reformkör felhívása a reformszárny létrehozására ", 1989. április 7.)

26./ A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei. 1 kötet, 713. old. (Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1993. Szerkesztette és jegyzetekkel ellátta S. Kosztricz Anna-Lakos János-Némethné Vágyi Karola-Soós László-T. Varga György.) Továbbiakban: KB jegyzőkönyvek, 1989. 1-2 kötet.

27./ U.o. 714. old.

28./ U.o. 714-715. old.

29./ U.o. 715. old.

30./ U.o. 747. old.

31./ U.o. 748. old.

32./ U.o. 751. old.

33./ Mai Nap, 1989. április 14. 5. old.

34./ Petőfi Népe, 1989. április 15. ("A reformműhely Kecskeméten tanácskozik".)

35./ A hozzászólások ismertetését (részben a reformkörök képviselőinek a hozzászólásait is) a Magyar Hírlap, 1989. április 17-i beszámolója alapján teszem. (1 és 3. old. - Gazsó-Zelei)

36./ Rendszerváltók a baloldalon, 130-131-132. old.

37./ U. o. 127. old.

38./ Magyar Hírlap, 1989. április 17.

39./ "Egy év után, választás előtt. Bíró Zoltán második beszélgetése Pozsgay Imrével". 13-14. old. (Püski Bp. 1990)

40./ Pozsgay Imre: 1989 Politikus-pálya a pártállamban és a rendszerváltásban, 122 old. (Püski Budapest, 1993) Továbbiakban: Pozsgay Imre: 1989 Politikus- pálya...

41./ U. o. 126. old.

42./ U. o. 127. old.

43./ Rendszerváltozás Magyarországon 1989-1990. Dokumentumok. (National Security Archive - Hidegháború - története Kutatóközpont - 1956-os Intézet) 1999.

44./ U. o. 9. dokumentum.

45./ U. o. 13. dokumentum.

46./ U. o. 27. dokumentum.

47./ Csizmadia Ervin: Diskurzus és diktatúra A magyar értelmiség vitái Nyugat- Európáról a késő Kádár- rendszerben (Századvég Kiadó. 2001.)

48./ "Itt semmi, valóban semmi nem változik" (Beszélgetés Pozsgay Imrével az elhagyott baloldalról) Kritika, 1991. november. 20. old. Az interjút készítette: Kékesi Katalin.

49./ "Nem voltunk kamikazék" (Beszélgetés Magyar Bálinttal) Kritika, 1993. 1. sz. 22. old. Az interjút készítette: Csizmadia Ervin.

50./ Délmagyarország, 1989. április 17.

51./ Mai Nap, 1989. április 17. 3. old. (Kurucz)

52./ Rendszerváltók a baloldalon, 129-130. old.

53./ U. o. 129. old.

54./ Népszabadság, 1989. április 15.

55./ KB jegyzőkönyvek, 1. köt. 793. old.

56./ U. o. 809. old.

57./ U. o. 830. old.

58./ "A Budapesti Reformkör nyilatkozata". 1989. április 6; és "Saját pártját hibáztatja a Kerekasztal meghiúsulásáért a Budapesti Reformkör". 1989. április 9. (Mindkettő: Országos Sajtószolgálat, 1989. április 6 és április 9.)

59./ Magyar Hírlap, 1989. április 12. 3. old. (Szabó Zoltán közölte a riporterrel, hogy e napon fogadjuk el munkatervünket.)

60./ "A Budapesti Reformkör nyilatkozata a KEB április 17-i határozatáról." 1989. április 19. (In.: Rendszerváltók a baloldalon, 142. old.)

61./ Mélykuti Attila: "Ringatózás" (Magyar Nemzet, 1989. április 22.)

62./ A Népszabadság 1989. április 26-i száma közölte az állásfoglalásunk lényegét, de nem az egész állásfoglalást. Ez egész terjedelemben az Ötlet, 1989. április 27-i számában jelent meg: "Az MSZMP Budapesti Reformköre a platformszabadságról. Állásfoglalás". 6. old.

63./ Magyar Nemzet, 1989. április 20. 3. old. ("A horizontális szerveződés már nem minősül frakciózásnak".)

64./ A vitáról beszámolt a Népszabadság, 1989. április 25-i száma ("A platformszabadság a megújulás feltétele") és a Magyar Hírlap, 1989. április 25-i száma ("Nyílt vita a platformszabadságról".) Továbbá rendelkezésemre állt Szántó György jegyzete a vitáról.

65./ Az ismertetés Szántó György és Vajda János jegyzetein alapszik.

66./ "Táviratváltás az MSZMP budapesti reformköre és Grósz Károly főtitkár között." (Magyar Hírlap, 1989. április 21.)

67./ Népszabadság, 1989. április 24. 3. old.

68./ Magyar Nemzet, 1989. április 24.

69./ Montázs a Magyar Hírlap, 1989. április 26-i (9. old.) és a Népszabadság, 1989. április 26-i (5. old.) közlései alapján.

70./ Vajda János irat-anyaga; gépelt példány.

71./ Népszabadság, 1989. április 22. (7. old.)

72./ U.o. (7. old.)

73./ Heti Budapest, 1989. április 22. ("Kikből áll a Budapesti Reformkör?")

74./ Népszabadság, 1989. április 26. (5. old.)

75./ Népszabadság, 1989. április 27. (4. old.) ("Levelek az MSZMP Budapesti Reformkörének.")

76./ Magyar Hírlap, 1989. április 24. (5. old.)

77./ U.o. (5. old.)

78./ Népszabadság, 1989. április 27. (4. old.)

79./ Szántó György irat - anyaga (az eredeti levél szövege).

80./ "A Budapesti Reformkör állásfoglalása a nagymarosi vízlépcső építési munkálatainak leállításáról", 1989. május 4. (In.: Rendszerváltók a baloldalon, 161-162 old.)

81./ KB - jegyzőkönyvek, 1. köt.(841. old.)

82./ Népszabadság, 1989. május 15. (5. old.)

83./ Az ismertetés Vajda János korabeli "Emlékeztető"-jén, Szántó György korabeli feljegyzésén és a Népszabadság, 1989. április 28-i beszámolóján alapszik.

84./ Népszabadság, 1989. május 5. (4. old.)

85./ Népszabadság, 1989. április 29. (4. old.)

86./ A rendszerváltás forgatókönyve
Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben
Dokumentumok
Főszerkesztő: Bozóki András
Szerkesztők: Elbert Márta, Kalmár Melinda, Révész Béla, Ripp Erzsébet, Ripp Zoltán
Magvető Budapest

Továbbiakban: Kerekasztal - tárgyalások 1989-ben, I-IV köt.

U.o. I. köt. (118-119. old.)

87./ Szántó György irat - anyaga; Kékesi Katalin aláírással, majd az áthúzva és az aláírás: MSZMP Budapesti Reformköre.

88./ Az MSZMP Politikai Bizottságának ülése, 1989. május 26. (In.: Rendszerváltók a baloldalon, 216. old.)

89./ Vajda János irat-anyaga; kézírásos és gépelt másolat.

90./ Rendszerváltók a baloldalon, 233-234. old.

91./ Népszabadság, 1989. június 7. (4. old.)

92./ Szolnok Megyei Néplap, 1989. május 2. (2. old.) ("A Petőfi Csarnokban pártvezetők kérdésekre válaszoltak.") Az incidensről megemlékezett még a Magyar Nemzet, 1989. május 2-i száma (4. old.) és a Magyar Hírlap, 1989. május 2-i száma (3. old.).

93./ Népszabadság, 1989. május 2.

94./ Népszabadság, 1989. május 3. (10. old.) ("Május elsejei eső-cseppek.")

95./ Népszabadság, 1989. május 6. (7. old.) ("Május elsejei kérdések. Grósz Károly és Jassó Mihály válaszai".)

96./ U.o.(7. old.)

97./ Az ismertetés Szabó Zoltán korabeli és Kerekes György 1999 őszén tett közlésein alapszik.

98./ Népszabadság, 1989. május 3.

99./ Dr. Radics Ágnes, - aki először volt a Budapesti Reformkör vitáján - Vajda Jánoshoz, május 4-én írott levelében a vitával kapcsolatos csalódottságáról írt: elmarasztalta az előadót, hogy az nem készült fel az előadására; továbbá, hogy a vita szétfolyó-elhúzódó, kézbentarthatatlan volt; ő sem kapott szót, hogy mindezt ott mondja el.

100./ Szántó György irat-anyaga; gépelt tervezet.

101./ Magyar Nemzet, 1989. május 6. (4. old.)

102./ Figyelő, 1989. május 4. (5. old.)

103./ A találkozó ismertetésében három forrásra támaszkodtam, de ezek együttesen sem tették lehetővé, hogy megbízható pontossággal tudjam rekapitulálni a résztvevők névsorát és az ott lezajlott beszélgetés kellően részletes, hű menetét. Ezek a források a következők:

- Szántó György találkozón készült jegyzete;

- a találkozó után kb. egy hónappal írott feljegyzésem;

- Szűcs Attila: "Reformkörök: a közös platform felé." (Ötlet, 1989. május 18. 6. old.)

104./ H. O' Neil: Forradalom belülről,(48-49. old.)

105./ KB - jegyzőkönyvek, 1. köt. (907, 908, 909, 910. old.)

106./ U.o. 1. köt. (909. old.)

107./ U.o. 1. köt. (909. old.)

108./ Az ülés ismertetésében Szenes Imre korabeli naplójára és feljegyzéseire is támaszkodtam:

"Az 1989-es reformköri mozgalomról
Részletek Szenes Imre akkori naplójából ás jegyzetfüzetéből
Összeállította: Szenes Imre, 2000. július 16-17."

U.o. (3. old.)

Továbbiakban: Szenes,


A Harmadik részhez

1./ Rendszerváltók a baloldalon, 109. old.

2./ U.o. 114. old.

3./ Népszabadság, 1989. április 27. 4. old.

4./ Rendszerváltók a baloldalon, 148-149. old.

5./ U.o. 151-152. old.

6./ U.o. 171-172. old.

7./ A levelet Lovászi József anyagai között találtam, (Sipos József bocsátotta rendelkezésemre); a levél kapcsán jelezném, hogy a PB május 26-i ülésén azzal vádolták a szegedi szervezőket, hogy a tanácskozásra nem hívtak meg minden PB-tagot. A levélből kiderül, hogy ez a vád nem volt igaz!

8./ KB-jegyzőkönyvek, 1989. 1. köt. 908. old.

9./ Rendszerváltók a baloldalon, 157. old.

10./ Szántó György korabeli feljegyzése.

11./ Pozsgay Imrével való találkozásom után néhány héttel később készült feljegyzésem; illetve O' Neil: Forradalom belülről, 52. old. 35. lábjegyzet. O' Neil Vass Lászlóval folytatott beszélgetésére utal, aki mindezeket elmondta, hozzátéve, hogy a nyilatkozat felolvasatlanul Pozsgay zsebében maradt.

12./ Rendszerváltók a baloldalon, 191. old.

13./ A szegedi tanácskozás plenáris- és szekció üléseiről magnófelvételek készültek, melyek minősége rendkívül változó volt. E magnófelvételeket jól-rosszul legépelték; e gépelt szövegek egy része a könyv írása során Sipos József és Szántó György jóvoltából rendelkezésemre állt.

E gépelt szövegeket a továbbiakban Szegedi Jegyzőkönyv néven fogom nevezni; jelzem annak a kazettának a számát is, amelyről készült a gépelt anyag.

Az idézett szöveg: Szegedi Jegyzőkönyv, 1. kazetta, "A", 10-11. old.; továbbá, kissé stilizálva: Rendszerváltók a baloldalon, 194. old.

14./ Rendszerváltók a baloldalon, 194. old.

15./ U.o. 190. old.

16./ Magyar Ifjúság, 1989. május 11. ("Csongrádból indult-országossá terebélyesedett az MSZMP-reformkörök mozgalma." Papp Dénes interjúja Géczi Józseffel.)

17./ Népszabadság, 1989. május 19., illetve: Rendszerváltók a baloldalon, 184-185. old.

18./ Szegedi Jegyzőkönyv, 1. kazetta, "B", 20. old.

19./ U.o. 1. szekció, 5-6. old.

20./ Rendszerváltók a baloldalon, 206. old.

21./ Szegedi Jegyzőkönyv, 47. kazetta, "A", 30. old.

22./ U.o. 47. kazetta, "B", 41. old.

23./ U.o. 85. old.

24./ Rendszerváltók a baloldalon, 206-207. old.

25./ Szegedi Jegyzőkönyv, 3. szekció, 2. kazetta, "A", 3-4. old.

26./ U.o. 7. old.

27./ Népszabadság, 1989. május 22. 4. old.

28./ Rendszerváltók a baloldalon, 207-208-209. old.

29./ Szegedi Jegyzőkönyv, 4. szekció, 4. sz. kazetta, 1. old.

30./ U.o. 4. szekció, 7. sz. kazetta, 1. old.

31./ Rendszerváltók a baloldalon, 209-210. old.

32./ Szegedi Jegyzőkönyv, 5. szekció, 1. kazetta, "A", 3-4. old.

33./ U.o. 5. old.

34./ U.o. 5. old.

35./ U.o. 5. old. és 2. kazetta, "A", 1-2-3. old.

36./ U.o. 2. kazetta, "A", 3. old.

37./ U.o. 4. old.

38./ U.o. 5-6. old.

39./ U.o. 6. old.

40./ U.o. 6-7. old.

41./ Németh Péterné: "Reformkörök Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében (1989)" (In.: A demokrácia 10 éve. Tanulmánykötet. Összeállította: Rozgonyi Ibolya. V. Országos Politológus Vándorgyűlés. Nyíregyháza. 1999.) 180-181. old.

42./ Szegedi Jegyzőkönyv, 5. szekció, 2. kazetta, "B", 8. old.

43./ U. o. 8-9. old.

44./ U.o. 9-10-11. old.

45./ U.o. 11-12. old.

46./ U.o. 13. old.

47./ Az 5. szekció jegyzőkönyvének rossz minőségét az is mutatja, hogy sok esetben nem lehetett megállapítani a felszólaló kilétét.

48./ Szegedi Jegyzőkönyv, 5. szekció, 2. kazetta, "B", 13. old.

49./ U.o. 3. kazetta, "A", 14-15. old.

50./ U.o. Több hozzászólás: 3. kazetta, "A", 15-16. old., 3. kazetta, "B", 16-17. old., 4. kazetta, "A", 1-2-3. old.

51./ U.o. 4. kazetta, "A", 3. old.

52./ U.o. 3-4. old.

53./ U.o. 4. old.

54./ U.o. 5-6. old.

55./ U.o. 8. old.

56./ U.o. 8-9-10. old.

57./ U.o. 10-11. old.

58./ U.o. 11. old.

59./ Ez a szavazási procedúra található: U.o. 11-12-13-14. old.

60./ U.o. 14. old.

61./ Szenes, 3. old.

62./ Népszabadság, 1989. május 23., valamint: Rendszerváltók a baloldalon, 210-211. old.

63./ Rendszerváltók a baloldalon, 198-199. old.

64./ A szombat esti plenáris ülés jegyzőkönyvével - ha egyáltalán van ilyen anyag - nem találkoztam; így az ott lezajló vitát nem tudom részletesen ismertetni.

65./ Magyar Nemzet, 1989. május 22. 3. old.

66./ Vastagh Pál a PB-nek szóló jelentésében a tanácskozásról azt írta, hogy kb. 150-200 érdeklődő, tehát nem reformköri tag - MSZMP-tag és tisztségviselő - jelezte a tanácskozáson való részvételi szándékát. (Rendszerváltók a baloldalon, 211. old.)

67./ Népszabadság, 1989. május 22.

68./ Népszabadság, 1989. június 6.

69./ O' Neil: Forradalom belülről, 50. old. 31. jegyzet.

70./ Kerekes György irat- anyaga őrizte meg a nyilatkozatot.

71./ 1,5 oldalas gépelt anyag; szerzők: Benkő Judit - Kerekes György. (Kerekes György irat- anyaga).

72./ Új Fórum, 5. sz. 1989. június 30. 13. old.

73./ U.o. 13. old.

74./ U.o. 13. old.

75./ A Közlemény-t - második bekezdésétől kezdve - közreadta a Népszabadság, 1989. május 22-i száma. Nem véletlen, hogy a Népszabadság az első bekezdést, - minden bizonnyal "felsőbb utasításra", nem közölte.

76./ A Népszabadság más információk terén sem jeleskedett a tanácskozással kapcsolatban; így pl. arról sem tájékoztatta a közvéleményt, hogy a szegedi tanácskozás válaszolt-e és mit válaszolt az Ellenzéki Kerekasztal üdvözlésére. (Erről csak néhány lap, így pl. a Mai Nap, 1989. május 22-i számából (6. old.) lehetett értesülni.)

77./ Népszabadság, 1989. május 22. 5. old.

78./ Mai Nap, 1989. június 8. 7. old.

79./ "Egy év után, választás előtt. Bíró Zoltán második beszélgetése Pozsgay Imrével". (Püski, Bp. 1990.) 14. és 19. old.

80./ Rendszerváltók a baloldalon, 270. old.

81./ Népszabadság, 1989. május 22.

82./ U.o.

83./ Szegedi Jegyzőkönyv, 2. szekció, 64 kazetta, "B", 20. old.

84./ Platform, 5. old. ("Kiegészítések Dunaújvárosból is.")

85./ Rendszerváltók a baloldalon, 187. old.

86./ U.o. 211-212. old.

87./ U.o. 212. old.

88./ U.o. 212. old.

89./ U.o. 212. old.

90./ U.o. 217. old.

91./ U.o. 217. old.

92./ U.o. 214-215. old.

93./ M-KS-288f/ 5 cs. 1066 ö. e. /1989. 88. old.

94./ Rendszerváltók a baloldalon, 216. old.

95./ Népszabadság, 1989. május 23. 1. old. ("Mozgékony, korszerű párt formálódik. Jassó Mihály nyilatkozata a reformkörök szegedi tanácskozásáról.")

96./ Esti Hírlap, 1989. május 29. 3. old.

97./ Rendszerváltók a baloldalon, 218. old.

98./ U.o. 219. old.

99./ Kritika, 1993. november. 17-18. old.

100./ Rendszerváltók a baloldalon, 220. old.

101./ M-K S-288 f / 5 cs. 1066 ö.e. / 1989.97. old.

102./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 1081-1082. old.

103./ U.o. 1053. old.

104./ Rendszerváltók a baloldalon, 205. old.

105./ Sík Júlia korabeli feljegyzése alapján közlöm a szavazás eredményét.

106./ Rendszerváltók a baloldalon, 70-71.,74-75-76-77.old.

107./ Magyarország, 1989. május 26. 21. old.

108./ Ötlet 89, 1989. május 11. 8. évf. 19. (360.) szám. 8. old.

109./ Népszabadság, 1989. július 15. 14. old. (Népszabadság - műhely: Vastagh Pál előadása)

110./ H. O' Neil: Forradalom belülről, 48. old.

111./ U.o. O' Neil itt lábjegyzetben utal a Grósszal való május elsejei vitánkra és a The New-York Times-nek adott Grósz nyilatkozat bírálatára.

112./ U.o. O' Neil itt Lugosi Győző: Taktika és etika? Új Fórum-ban megjelent írására utal.

113./ U.o. 47-48. old.

114./ Itt többekről van szó:

- a KB Grósz-féle vezetéséről: Grósz Károlyról, Jassó Mihályról, Fejti Györgyről; de e kérdésben Nyers Rezső és Vastagh Pál is ide sorolható;

- Lugosi Győző: "Taktika és etika?" (Új Fórum, 5. sz. 1989. június 30.);

- Murányi Zoltán-Tátrai Gábor: "Széljegyzetek a "marxizmus" legújabb vonulatához." (Új Fórum, 7. sz. 1989. június 28.);

- a reformköri mozgalmon belül: mindazok, akik a Budapesti Reformkört antiszemita ellenszenvvel illették; Nagy Mihály: "A reformkörök szegedi tanácskozásának előestéjén" (1989. május 17), továbbá: "A Reform Közösségi Hálózat levele a reformkörök szegedi tanácskozásáról." (1989. május 23.). Mindkettő megjelent: Rendszerváltók a baloldalon, 204-205. old. Végül - de nem utolsó sorban - ide sorolom a Rendszerváltók a baloldalon c. kiadvány Budapesti Reformkör ellenes tevékenységét is.

115./ Rendszerváltók a baloldalon, 74. old.

116./ Magyarország, 1989. május 26. 21. old.

117./ Népszabadság, 1989. május 26. 6. old. ("Kongresszust-novemberben.")

118./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 1. köt. 966-984. old.

119./ U.o. 981-984. old.

120./ U.o. 1020-1021. old.




Kezdőlap Előre