Egyházi társadalom, baziliták - bazilisszák

Gellért apát és István király
István király Gellértet Csanád püspökévé teszi
István király temetése a Képes Krónikában
EGYHÁZI TÁRSADALOM

A keresztény egyház intézményeinek tagjaiból álló csoport (ordo ecclesiasticus), amely a világi (laikus) társadalomtól elkülönülve létezett. Kialakulása az egyházszervezéssel párhuzamosan történt. Világi papságra és szerzetességre tagolódik. A korai időszakban (11. század) az egyházi társadalom egyrészt még kevésbé hierarchizált, másrészt a világi papság és a szerzetesség elkülönülése sem volt olyan erős, mint a későbbiekben. Ekkor Magyarországon túlnyomórészt idegen származású klerikusok és szerzetesek éltek, de rövidesen az egyház tagjainak nagy része hazai származású lett.

A világi papság három részből áll:

- főpapság (praelatus): püspökök, káptalanok prépostjai,

- középréteg: kanonokok, főesperesek, városi plébániák rectorai,

- alsópapság: falusi plébániák vezetői, káplánok, karpapok, oltárigazgatók, papnövendékek.

A középkori szerzetesek elkülönülése szabályzataik (regula) alapján: monasztikus rendek, remeterendek, kanonokrendek, lovagrendek, kolduló rendek, baziliták. A magyar államalapítás és egyházszervezés tárgyalt időszakában, a 11. század első felében a szerzetesrendek közül a bencések és a baziliták tevékenykedtek hazánkban.

A korai középkor felfogása szerint a egyházi társadalomnak a király is tagja. Ezt szimbolizálja a koronázás alkalmával a chrismával való felkenés. Az egyházi társadalomnak a laikusoktól való különállását és öntudatát növelte az a felfogás, miszerint a keresztények közössége három részre oszlik: egyháziakra (oratores), harcosokra (bellatores) és dolgozókra (laboratores), s ebben a felosztásban az egyháziaké a vezető szerep. Nagy részük a világiaktól eltérő, már a korai időkben az írásbeliségre épülő kultúrával rendelkezett. Életüket külön normarendszer (kánonjog) szabályozta, s mentesek voltak a világi bíróságok ítélkezése alól is. Ugyanakkor az egyházi társadalom kettős függésben létezett: függött egyrészt a az egyházi intézmények alapításából eredően a helyi világi hatalomtól, másrészt az egyetemes egyház központi intézményeitől (pápaság, szerzetesek központi kolostorai) is.

BAZILITÁK - BAZILISSZÁK

A baziliták keleti, görög rítusú szerzetesek. Eredetük a 3-4. századi remetékre vezethetők vissza, akik pusztaságokban, a világtól elvonultan éltek. Első közösségüket Pakhomios egyiptomi szerzetes alapította 320 táján. Életformájukat Nagy Szent Vazul (Basileios) kaisareiai érsek szabályozta a 4. században. Ezen szabályzat érvényes ma is az ortodox szerzeteseknél. Magyarországon a 11-13. században számos monostorban éltek. A bazilita rend női ágát alkotják a bazilisszák. Az Árpád-kori Magyarországon több ortodox apácamonostor volt, közülük legjelentősebb a veszprémvölgyi monostor. Egyesek az itteni bazilisszák munkájának tartják azt a miseruhát, amelyből később a koronázási palást lett.