Az emberi társadalom életében vannak korszakok, amikor a forradalom parancsoló szükségesség, amikor önmagát elkerülhetetlennek nyilvánítja. Mindenütt új eszmék keletkeznek, próbálnak a felszínre törni, hogy alkalmazzák őket az életben, és mindenütt beleütköznek az olyan emberek tehetetlenségébe, akiknek a régi rend fenntartása az érdekük. Az új eszmék fuldokolnak az előítéletek és tradíciók fojtogató légkörében. Az állam alkotmányával, a társadalmi egyensúly törvényeivel, az állampolgárok politikai és gazdasági viszonyaival összefüggő eszmék tovább már képtelenek ellenállni annak az engesztelhetetlen kritikának, ami naponta aláássa azokat, amikor csak erre alkalom kínálkozik: a nappalikban, a kabarékban, a filozófusok írásaiban csakúgy, mint a mindennapos társalgásban. Összeomlanak a politikai, gazdasági és társadalmi intézmények; a lakhatatlanná vált társadalmi szerkezet akadályozza, sőt ki is zárja a megrongált falain belül és kívül elvetett magok kifejlődését.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy új életre van szükség. Az emberek többségének mindennapi életét szabályozó kialakult erkölcsi normák többé nem bizonyulnak elégségesnek. Amit korábban az emberek igazságosnak tartottak, azt most kiáltó igazságtalanságnak érzik. A tegnapi erkölcsöt ma felháborító erkölcstelenségnek tartják. Az új eszmék és a régi tradíciók közötti konfliktus fellángol a társadalom minden osztályában, minden lehetséges környezetben, sőt még a családon belül is. A fiú küzd az apja ellen, s számára minden felháborító, amit az apa egész életében természetesnek tartott; a leány lázad az elvek ellen, amelyet anyja hosszú tapasztalatok alapján szűrt le. A népi lelkiismeret naponta háborodik föl a kiváltságosok és ráérősök köreiben naponta tenyésző botrányokon, a bűnökön, amelyeket az erősebbek törvénye nevében, vagy azért követnek el, hogy kiváltságaikat megőrizzék. Azok, akik az igazság győzelmét áhítozzák, akik az új eszméket a gyakorlatban szeretnék alkalmazni, kénytelenek hamarosan rádöbbenni, hogy nemeslelkű, emberbaráti és újjáteremtő eszméik egy ilyen felépítésű társadalomban nem valósíthatók meg. Felismerik, hogy szükség van egy forradalmi forgószélre, amely elsodorja mindezt a rothadást, leheletével felpezsdíti a renyhe szíveket és elhozza az emberiségnek az odaadás, az önmegtartóztatás és a hősiesség szellemét, ami nélkül a társadalom a lealacsonyodás és hitványság útján a teljes szétesés állapotába jut.

A dühödt vagyongyűjtés, a lázas spekuláció és válság időszakaiban nagy iparágak váratlanul megbuknak és a termelés más ágazatai átmenetileg terjeszkednek, néhány év alatt botrányos vagyonokat harácsolnak össze és ugyanolyan gyorsan el is veszítik. Ilyenkor világossá válik, hogy a termelést és a cserét irányító gazdasági intézmények nem képesek a társadalomnak azt a jólétet biztosítani, ami a feladatuk lenne, hanem pontosan a fordított eredményt érik el. A rend helyett káoszt okoznak, a jólét helyett nyomort idéznek elő; a kizsákmányoló állandó háborúját a munkás ellen, a kizsákmányolók és a munkások állandó küzdelmét eredményezik. Az emberi társadalom láthatóan egyre inkább két ellenséges táborra szakad és egyidejűleg egymással kíméletlen harcban álló kis csoportok ezreire hasad szét. A társadalom belefáradt ezekbe a háborúkba és az általuk előidézett nyomorúságba, ezért rohanvást keres egy új szervezetet, hangosan követeli a tulajdonviszonyok, a termelés, a csere rendszerének és a belőle fakadó összes gazdasági viszonynak a teljes átalakítását.

A fennálló rend megőrzésével megbízott kormányzat tovább működik, de az egész rozzant szerkezet minden mozdulatnál megcsúszik és megáll. Működése egyre nehezebbé válik és állandóan növekszik a hiányosságai által előidézett elégedetlenség. Minden nap új követelést szül. "Reformáljuk meg ezt", "reformáljuk meg azt" - hallatszik mindenfelől. "A háborút, a pénzügyeket, az adókat, a bíróságokat, a rendőrséget, mindent át kell alakítani, át kell szervezni, új alapokra kell helyezni" - mondják a reformerek. Mégis valamennyien tudják, hogy lehetetlen a dolgokat átalakítani, vagy bármit is változtatni, hiszen minden összefügg minden egyébbel, mindent egyszerre kellene átalakítani, és hogyan lehet a társadalmat újjáformálni, ha egyszer két ellenséges táborra oszlott? Ha az elégedetlenek kedvére tesznek, ezzel csak új elégedetleneket teremtenek.

A kormányzó szervek képtelenek a reformra, hiszen akkor a forradalom útját egyengetnék - viszont túl gyengék ahhoz is, hogy igazán reakciósak legyenek, ezért félmegoldásokra vállalkoznak. Ezekkel ugyan senkit nem elégítenek ki, de újabb elégedetlenséget szítanak. Azok a középszerű emberek, akik az átmeneti időszakokban vállalkoznak az állam hajójának kormányzására, csupán egyetlen dologra gondolnak: meg akarnak gazdagodni a közelgő összeomlás előtt. A mindenoldalú támadással szemben ügyetlenül védekeznek, kitérnek, hibát hibára halmoznak és hamarosan elvágják az üdvözülés utolsó lehetséges útját is, a saját alkalmatlanságuk révén juttatják a kormányt odáig, hogy tekintélye nevetségbe fullad. Az ilyen időszakok forradalmat követelnek. A forradalom társadalmi szükségszerűséggé válik, a helyzet maga is forradalmi.

Amikor a legnagyobb történetíróink munkáiban tanulmányozzuk a hatalmas forradalmi megrázkódtatások eredetét és kifejlődését, A forradalom oka címszó alatt az események előestéjének megragadó leírását találjuk. Az emberek nyomorúságát, az általános bizonytalanságot, a kormány zaklató intézkedéseit, a társadalom mérhetetlen bűneit leplező undorító botrányokat, a felszínre kívánkozó és a régi rend támogatóinak alkalmatlansága miatt visszahökkenő új eszméket - a leírásokból semmi sem hiányzik. Ha ezt a képet megvizsgáljuk, arra a következtetésre jutunk, hogy a forradalom valóban elkerülhetetlen volt, hogy nem volt más kivezető út, csak a felkelés.

Nézzük például az 1789 előtti helyzetet, ahogy a történetírók ábrázolják. Szinte halljuk a parasztot, amint panaszkodik a sóadó, a dézsma, a feudális szolgáltatások miatt és szívében engesztelhetetlen gyűlöletet táplál a feudális nagyúr, a szerzetes, a monopolista, a királyi tisztviselő iránt. Szinte látjuk a városi jogait sirató polgárt, amint átkokat szór a királyra. Az emberek elítélik a királynőt, a kormányzati akciókról szóló hírek felháborítják őket és szakadatlanul azt hangoztatják, hogy elviselhetetlenek az adók, égbekiáltó a kincstár bevétele, rossz a termés és kemény a tél, az élelmiszer túl drága és a monopolisták túlságosan kapzsik, hogy a falusi ügyvéd megdézsmálja a paraszt termését, a falusi rendőr meg úgy viselkedik, akár egy kiskirály, és még a posta is rosszul működik, az alkalmazottai túlságosan lusták. Röviden semmi sem működik jól és mindenki panaszkodik. "Ez tovább nem mehet így, ennek rossz vége lesz" - hallani mindenfelé.

E békés érvelés és a felkelés vagy lázadás között széles szakadék tátong - a szakadék, amely az emberiség legnagyobb része számára ott húzódik az érvelés és a tett, a gondolat és az akarat között - és ez nem más, mint a cselekvés utáni vágy. Vajon hogyan hidalják át ezt a szakadékot? Hogy is van az, hogy ugyanazok az emberek, akik tegnap még csendesen pipázgatva panaszolták fel a sorsukat, és a következő pillanatban alázatosan köszöntötték az előbb még szidott helyi őrszemet és csendőrt, hogy is van az, hogy ugyanezek az emberek néhány nappal később képesek megragadni a kaszájukat és vasvillájukat, hogy megtámadják saját várában a tegnap még oly félelmetes földesurat? Miféle csoda alakította hőssé ezeket az embereket, akiket a feleségük egy nappal előbb még joggal nevezett gyávának, most pedig puskagolyóval, ágyútűzzel mit sem törődve menetelnek, hogy megszerezzék jogaikat? Miképpen váltak a korábban harangszóként szertefoszló, oly sokszor kiejtett szavak tettekké?

A válasz könnyű.

Ezt az átalakulást a kisebbségek folyamatos, szakadatlanul megújuló cselekvése idézi elő. A bátorság, az odaadás, az áldozatkészség pontosan olyan ragályos, mint a gyávaság, a megalázkodás és a pánik.

Milyen alakokat ölt a cselekvés? Mindenféle formát, valójában a legváltozatosabb formákat, ahogy a körülmények, a temperamentum és a rendelkezésre álló eszközök diktálják. A cselekvés politikája ilyenkor néha tragikus, néha meg humoros, de mindig merész; olykor kollektív, máskor meg kizárólag egyéni, de egyetlen rendelkezésre álló eszközt, egyetlen közéleti eseményt sem hagy ki, hogy a szellemet elevenen tartsa, terjessze és kifejezze az elégedetlenséget, hogy gyűlöletet szítson a kizsákmányolás ellen, hogy nevetségessé tegye a kormányt és bemutassa gyengeségét, de legfőképpen, hogy mindig konkrét példával bátorságra buzdítsa az embereket és szítsa a lázadás szellemét.

Amikor egy országban forradalmi helyzet alakul ki, még mielőtt a tömegek kellően felébrednek ahhoz, hogy erőszakos utcai tüntetéseken, lázadások és felkelések formájában fejezzék ki magukat, a kisebbségek akcióival sikerül felébreszteni a függetlenségnek azt az érzését és az elszántságnak azt a szellemét, ami nélkül semmilyen forradalom nem bontakozhat ki.

A bátor emberek, akiket nem elégítenek ki a szavak, hanem mindig kutatják, miként alakíthatnák át tettekké - az integritással rendelkező emberek, akik számára a tett azonos az eszmével, akik szívesebben fogadják a börtönt, a száműzetést és a halált, minthogy elveikkel ellentétes életet éljenek -, rettenthetetlen lelkek, akik tudják, hogy a sikerhez merni kell. Ők a magányos őrszemek, akik harcba szállnak jóval azelőtt, hogy a tömegek kellően fellelkesülve magasra emeljék a felkelés zászlaját és fegyverrel a kézben elinduljanak kiharcolni a jogaikat.

Az elégedetlenség, a szóbeszéd és az elméleti viták közepette elérkezik az egyéni vagy kollektív lázadás, amely a meghatározó törekvéseket jelképezi. Lehetséges, hogy kezdetben a tömegek közönyösek maradnak. Lehetséges, hogy miközben a tömegek csodálják a kezdeményező egyén vagy csoport bátorságát, eleinte a megfontolt és óvatos embereket követik, akik a lázadást azonnal "őrültségnek" bélyegzik és kijelentik, hogy "azok a bolondok, azok a fanatikusok mindent veszélybe sodornak".

Ezek a megfontolt és óvatos emberek olyan jól kalkulálnak, hogy a munkáját lassan végző pártjuk száz, kétszáz, talán háromszáz év múltán az egész világot meghódítja - erre közbeszól a váratlan! Természetesen az a váratlan, amire ők nem számítottak, azok a megfontolt és óvatos emberek! Aki csak felületesen ismeri a történelmet és némileg tiszta az agya, kezdettől fogva pontosan tudja, hogy a forradalom elméleti propagandája jóval azelőtt szükségképpen fog tettekben megmutatkozni, mielőtt a teoretikusok úgy döntenek, hogy elérkezett az idő. Az óvatos teoretikusok mégis haragszanak eme őrültekre, kiátkozzák, kitaszítják őket. Az őrültek azonban megnyerik az emberek rokonszenvét, a tömegek titokban éltetik a bátorságukat és utánzókra is találnak. Amilyen arányban az úttörők megtöltik a börtönöket és a fegyenctelepeket, ugyanolyan arányban folytatják mások a munkájukat, szaporodnak a törvénytelen tiltakozó akciók, a megmozdulások és a bosszú tettei.

Ettől kezdve a közönyösség lehetetlen. Akik eleinte még csak meg sem kérdezték, hogy vajon azok az "őrültek" mit is akarnak, most kénytelenek rájuk gondolni, megvitatni az eszméiket és állást foglalni mellettük vagy ellenük. Az általános figyelmet felkeltő tettek révén az új eszme behatol az emberek tudatába és új híveket toboroz. Egyetlen ilyen tett egy nap alatt nagyobb propagandát fejthet ki, mint röpiratok ezrei.

Mindenekfölött pedig felkelti a lázadás szellemét: merészségre sarkall. A rendőrség, a bírák, a csendőrség és a katonák által támogatott régi rend megdönthetetlennek tűnt, miként a Bastille régi erődje, amit a fegyvertelen tömegek bevehetetlennek tartottak, amikor ágyúkkal megrakott falai alatt összegyűltek. De hamarosan kiderült, hogy a fennálló rend nem is olyan erős, mint gondolták. Egyetlen bátor tett elég volt ahhoz, hogy felborítsa a kormánygépezetet, hogy megrendítse az egész kolosszust; egy másik felkelés felbolygatott egy egész tartományt, és az eddig mindig imponáló hadsereg meghátrált egy maroknyi botokkal és kövekkel felfegyverzett paraszt előtt. Az emberek látják, hogy a szörnyeteg nem is olyan félelmetes, mint gondolták; homályosan kezdik érteni, hogy néhány energikus erőfeszítéssel le is lehet dönteni. Szívükben megszületik a remény, és ne feledjük, hogyha az elkeseredés az embereket gyakran sodorja a lázadásba, mindig a remény, a győzelem reménye az, ami a forradalmakat előidézi.

A kormány ellenáll; kegyetlen elnyomást alkalmaz. Korábban az üldöztetés elpusztította az elnyomottak energiáját, most azonban, az izgatott időszakokban pont az ellenkező eredményt éri el. Az egyéni és kollektív lázadás újabb tetteit váltja ki; a lázadókat hősiességre készteti és e tettek gyors ütemben terjednek, általánossá válnak és fejlődnek. A forradalmi pártot olyan elemek erősítik, amelyek addig közömbösek vagy ellenségesek voltak vele szemben. Az általános szétesés belülről lazítja a kormányt, az uralkodó osztályt, a kiváltságosok körét; némelyek a végsőkig való ellenállást hirdetik, mások az engedmények mellett vannak, ismét mások pedig odáig elmennek, hogy készek mutatkoznak akár a kiváltságaik feladására is, hogy megbékítsék a lázadás szellemét, remélve, hogy később majd ismét uralmi pozícióba kerülnek. Megtörik a kormány és a kiváltságosok egysége.

Az uralkodó osztályok kereshetik a biztonságot a vad reakcióban is. Most már azon túl késő, csak a csata lesz még elszántabb, még iszonyatosabb, és a küszöbön álló forradalom lesz még véresebb. Másfelől viszont a kormányzó osztályok részéről tett legkisebb engedmény - mivel túl későn érkezett és harcban kellett kicsikarni - csupán tovább éleszti a forradalom szellemét. Az egyszerű emberek, akik korábban megelégedtek volna a legkisebb engedménnyel is, észreveszik, hogy az ellenség megingott, előre látják már a győzelmet, érzik, hogy növekszik a bátorságuk, és ugyanazok az emberek, akiket korábban összezúzott a nyomorúság és elégedettek voltak azzal is, ha titokban sóhajtozhattak, most felemelik a fejüket és büszkén menetelnek egy jobb jövő meghódítása felé.

Végül kitör a forradalom és annál iszonyatosabb lesz, minél keserűbbek voltak a megelőző küzdelmek.

Hogy milyen irányt vesz a forradalom, az kétségtelenül a kataklizma bekövetkezését meghatározó különféle körülmények összességétől függ. Mégis előre megjósolható, mert az előkészítő időszakban a különböző progresszív pártok által kifejtett forradalmi akciók ereje határozza meg.

Az egyik párt talán világosabban fejtette ki az általa megfogalmazott elméleteket és a megvalósítani kívánt programot; esetleg aktív propagandát fejtett ki szóban és írásban. De talán nem fejezte ki törekvéseit eléggé nyíltan, olyan cselekedetek révén, amelyek megtestesítik az általa képviselt gondolatot; keveset vagy semmit sem tett azok ellen, akik a fő ellenségei; nem támadta azokat az intézményeket, amelyeket le akar dönteni; ereje az elméletében és nem a gyakorlatban van; keveset tett a forradalmi szellem felébresztése érdekében vagy nem irányította e szellemet a forradalom idején különösen támadni kívánt viszonyok ellen. Következésképpen ezt a pártot kevésbé ismerik, törekvéseit naponta és folyamatosan nem támasztotta alá tettekkel, melyeknek varázsereje elhatolt volna a legtávolabbi kunyhóig is; az a párt nem kellően hatolt be az emberek tudatába, nem azonosította magát az utcai tömegekkel, soha nem találta meg az egyszerű kifejezést egy népszerű jelszóban.

Az ilyen párt legaktívabb íróit az olvasók érdemes gondolkodónak tartják, de ők sem a hírnevük, sem a képességeik szerint nem a tettek emberei, és azon a napon, amikor a tömegek elárasztják az utcákat, majd szívesebben követik azoknak a tanácsát, akik kevésbé pontosan fogalmazott elméletekkel rendelkeznek és nincsenek akkora céljaik, de akiket jobban ismernek, mert látták őket cselekedni.

Azon a napon, amikor cselekedni kell és az élen kell haladni a forradalom megvalósítása érdekében, az emberek arra a pártra fognak hallgatni, amelyik a legtöbb forradalmi propagandát fejtette ki, a legtöbb szellemet és merészséget tanúsította. De az a párt, amelyik nem merte forradalmi tettekkel erősíteni önmagát az előkészítés időszakában, amelynek nem volt elég magával ragadó ereje, hogy az embereknek és csoportoknak az önfeláldozás érzését sugallja, az ellenállhatatlan vágyat, hogy eszméiket a gyakorlatba átültessék - ha ez a vágy már korábban létezett, akkor jóval azelőtt tettekben mutatkozott volna meg, hogy az emberek csatlakoztak a felkeléshez -, és amelyik nem tudta, miként tegye zászlaját népszerűvé, törekvéseit kézzelfoghatóvá és átfogóvá, az ilyen pártnak csupán szerény esélyei lehetnek arra, hogy akár programja legkisebb részét is megvalósítsa. A tettek pártjai félre fogják taszítani.

Ezeket a dolgokat megtanulhatjuk a forradalmakat megelőző időszakok történelméből. A forradalmi burzsoázia tökéletesen értette ezt, s az agitáció semmilyen eszközét sem hanyagolta el annak érdekében, hogy felébressze a lázadás szellemét, amikor a monarchikus rendet akarta lerombolni. A XVIII. századi francia paraszt ösztönösen értette, amikor a feudális jogok eltörléséről volt szó; és az internacionálé ugyanezen elveknek megfelelően cselekedett, amikor a városi munkásság körében igyekezett felébreszteni a lázadás szellemét és azt a bérmunkás természetes ellensége, a termelési eszközöket és nyersanyagokat monopolizálók ellen akarta fordítani.


(Fordította: Gáthy Vera. A fordítás alapja: Pjotr Kropotkin: The Spirit of Revolt. In: E. Capouya - K. Tompkins (eds.): The Essential Kropotkin. New York, Liveright, 1975. 3-9. o.)