Az árulás kérdése különbözik a rabszolgaságétól, de
ugyanaz lenne, ha
rabszolga államok helyett szabad államok szakadtak volna el.
Az Észak a háborút nem a rabszolgák felszabadításáért vívta, hanem az
alkotmányt mindig eltorzító és megszegő kormány továbbra is szolgaságban
akarta tartani a rabszolgákat, különösen, ha ezzel ráveheti a
rabszolgatartókat, hogy maradjanak meg az Unión belül.
Az elv, amelynek alapján Észak a háborút vívta, egyszerűen a következő: az
embereket jogosan lehet kényszeríteni, hogy vessék alá magukat és
támogassanak egy olyan kormányt, amit nem akarnak, és ha ellenállnak, áruló
és bűnöző lesz belőlük.
Ennél aligha található nyilvánvalóbban hamis vagy a politikai szabadságra
nézve végzetesebb elv. A harctéren mégis győzedelmeskedett és láthatóan
megszilárdult. De ha valóban megszilárdul, akkor a rabszolgák száma,
ahelyett hogy a háború lecsökkentette volna, óriási mértékben megnő, mert
rabszolga az, akit így alávetnek egy általa nem kívánt kormánynak. És
elvben nincs különbség, legfeljebb csak mérték tekintetében a politikai és a
személyi rabszolgaság között. Az előző az utóbbinál semmivel sem kevésbé
tagadja meg az ember jogát, hogy rendelkezzen önmaga és munkája gyümölcse
fölött; azt jelenti, hogy mások birtokolhatják, saját céljaikra és
tetszésükre rendelkezhetnek fölötte és tulajdona fölött.
A háború előtt legalább elméletben, ha gyakorlatban nem is, de el lehetett
mondani, hogy szabad kormányunk volt, amely közmegegyezésen nyugodott. De
ma már erről szó sem lehet, ha visszavonhatatlanul megszilárdul az elv,
amelynek alapján az Észak a háborút vívta.
Ha az az elv
nem alkotmányos elv, ezt tudni kell. De ha
alkotmányos
elv, akkor az alkotmányt azonnal meg kell buktatni. [...]
Az Észak tehát gyakorlatilag ezt mondta a világnak: addig rendjén való volt
közmegegyezésről locsogni, amíg meg nem szabadultunk az Angliához fűződő
kapcsolattól és nem sikerült a szétszórt és féltékeny embereket a nagy
nemzeti unióhoz csábítanunk, de miután ezeket a célokat elértük és
megszilárdult az Észak hatalma, elégséges annyit mondanunk, mint minden
más kormánynak, hogy a
hatalmunk a jogunk. [...]
[...] A többség
mint olyan, nem az igazság garanciája. Ugyanolyan a
természetű emberekből áll, mint a kisebbség és legalább annyira, ha nem
jobban hajlamosak, mert merészebbek, a kapzsiságra, a zsarnokságra és az
elvtelenségre, ha hatalmat bíznak rájuk. Nincs tehát semmi ok arra, hogy az
ember miért tartsa fenn vagy vesse alá magát inkább a többség, mint a
kisebbség uralmának. Az igazság kérdéseinek eldöntésében semmi jogon nem
lehet figyelembe venni a többséget és a kisebbséget. És a kormányzati
kérdésekben mindenfajta róluk ejtett szó képtelenség. Tökfilkó minden ember,
aki azért egyesül másokkal, hogy bármilyen kormányt vagy törvényt
fenntartson,
kivéve, ha valamennyien egyetértenek vele. És semmi más,
csak az erőszak és a fortély kényszerítheti az embereket, hogy bármi mást
fenntartsanak. Ha azt mondjuk, hogy a többségnek mint olyannak joga van
uralkodni a kisebbség fölött, akkor azt állítjuk, hogy a kisebbségnek
egyáltalán nincsenek jogai, csak azok, amiket a többség megenged nekik.
[...] Nem lehetetlen, hogy a legrosszabb kormányok közül sok, vagy a legtöbb
idővel élvezi a többség támogatását, noha eredetileg csak kevesek
teremtették meg erőszakkal. Ez a többség azonban nagyrészt a lakosság
legostobább, legbabonásabb, leggyávább, függő, szolgalelkű és korrupt
részeiből áll, olyanokból, akiket lenyűgözött a hatalom, az intelligencia,
a gazdagság és az arrogancia, olyanokból, akiket félrevezettek a kísértések,
akiket a kormányt valóban alkotó kevesek csábítása korrumpált. Ilyen többség
található a föld országainak felében vagy talán kilenctizedében. Vajon mit
bizonyítanak? Semmit, csak azoknak a kormányoknak a zsarnokságát és
korrupcióját, amelyek a nép ekkora részét a tudatlanság, a szolgaság, a
lealacsonyodás és a korrupció mai állapotába süllyesztették, egy olyan
tudatlanságba, szolgaságba, lealacsonyodásba és korrupcióba, amelyet a
legjobban az az egyszerű tény illusztrál, hogy az emberek azt a kormányt
tartják fenn, amelyik ennyire elnyomja, lealacsonyítja és korrumpálja őket.
Semmit sem tesznek annak érdekében, hogy bizonyítsák a kormányok
legitimitását, vagy hogy azoknak kellene fenntartani, sőt elviselni, akik
értik a valódi természetét. Az a puszta tény tehát, hogy a kormányt
véletlenül a többség tartja fenn, önmagában semmi olyat nem bizonyít, ami
bizonyításra szorul ahhoz, hogy tudjuk, fenn kell-e tartani, vagy sem. [...]
A nehézséget nem hárítjuk el, ha azt mondjuk, hogy a nemzet egészét
ellenőrző kormány létesítéséhez és fenntartásához elégséges a
nemzet
legerősebb vagy legnépesebb pártjának egyetértése. Még mindig ott a kérdés,
hogy hogyan keletkezik a "nemzetnek" nevezet valami?
Vajon a nagy területeken szétszórtan élő emberek millióiból, akik természettől
fogva rendelkeznek egyéni szabadsággal, akik a természet törvényeiből
kifolyólag sem egyetlen embert, sem testületet nem tekintenek uruknak,
akiket a természet törvénye feljogosított, hogy a maguk módján keressék a
boldogságukat, hogy saját magukkal és a tulajdonukkal azt tegyenek,
amit akarnak mindaddig, amíg nem sértik mások ugyanolyan egyéni szabadságát,
és e törvény jóvoltából védelmezhetik saját jogaikat és ellensúlyozhatják az
őket ért sérelmeket, segítségére siethetnek embertársaiknak, akik valamilyen
igazságtalanságtól szenvednek - ezekből a milliókból először is
hogyan lesz
nemzet? Hogyan lehet megfosztani mindegyiket Isten adta jogaitól és
addig soha nem látott emberekkel egy tömegbe tömöríteni, összepréselni,
egységesíteni és mindezt megszilárdítani, olyan emberekkel, akikkel nincs
kapcsolata, és akiknek a legtöbbjével szemben nem érez mást, csak félelmet,
gyűlöletet vagy megvetést? Hogyan válik hozzá hasonló emberek alávetettjévé,
akiknek természettől fogva nem volt felette hatalmuk, de akik most
megparancsolják, hogy mit tegyen és mit nem szabad tennie, mintha
csak uralkodnának fölötte; ő pedig az alattvalójuk lenne, aki előtt a jogok
és kötelességek egyetlen mércéje az uralkodó akarata és érdeke és aki a
vagyonelkobzás, a bebörtönzés és a halál fenyegetésével kényszeríti
engedelmességre?
Ez nyilvánvalóan az erőszak vagy a fortély vagy mindkettő műve. [...]
Ismét felmerül a kérdés: mit jelent a közmegegyezésen nyugvó kormány?
Nyilvánvalóan egyetlen dolog (nem beszélve másokról) benne van a
közmegegyezésen alapuló kormány eszméjében: nevezetesen
minden olyan ember
külön, egyéni egyetértése, akitől elvárják, hogy adóval vagy személyes
szolgálattal járuljon hozzá a kormány fenntartásához. Mindezt
szükségképpen jelenti vagy nem jelent semmit, ugyanis az egyik ember
egyetértésére ugyanannyira szükség van, mint a másikéra. Például ha
A
azt állítja, hogy szükség van a hozzájárulására a kormány felállításához
vagy fenntartásához, ezzel szükségképpen elismeri, hogy
B és mindenki
más hozzájárulására ugyanannyira szükség van, mert
B és mindenki más
jogai ugyanolyanok, mint az ő jogai. Másfelől viszont ha tagadja, hogy szükség
van
B vagy bárki más egyetértésére, akkor szükségképpen elismeri,
hogy sem az ő, sem mások hozzájárulása nem szükséges és a kormánynak
egyáltalán nem kell közmegegyezésen nyugodnia.
Nincs tehát más alternatíva, mint azt mondani, hogy vagy szükség van minden
egyes ember egyetértésére,
akitől elvárják, hogy bármilyen módon
támogassa a kormányt, vagy nincs szükség senkinek a hozzájárulására.
Világos, hogy az árulás eszméjéhez nélkülözhetetlen az egyéni hozzájárulás.
Ugyanis aki soha nem járult hozzá és nem értett egyet a kormány
támogatásával, az nem szószegő, ha nem támogatja azt. És ha hadat visel
ellene, azt nyílt ellenségként teszi, nem pedig szembeforduló, áruló
barátként.
Szükségképpen vagy mindez, vagy semmi sem volt benne az 1776-os
Nyilatkozatban. Ha közmegegyezés, akkor bejelentett szükségessége
hárommillió ember érdekében egészséges alapelv volt, akkor ugyanúgy
egészséges volt három vagy akár egyetlen ember számára is. Ha az elv
egészséges volt a különböző földrészeken élő emberek számára, akkor az
egyes farmokon vagy házakban élők számára is az.
Mi több, csak a saját nevünkben cselekvő egyének és nem szervezett
kormányok tagjaiként nyilatkozott hárommillió ember úgy, hogy a kormány
támogatásához szükséges a hozzájárulása, és egyidejűleg kinyilatkoztatta,
hogy nem kívánja támogatni a brit koronát. A gyarmatokon akkoriban létező
kormányoknak
mint olyanoknak nem volt alkotmányos joguk kinyilvánítani
Anglia és Amerika különválását. Ellenkezőleg, ezeket a kormányokat
mint
olyanokat a brit korona által kibocsátott charták alapján szervezték és a
koronának hűséggel tartoztak. Természetesen az angol király soha nem
hatalmazta fel és nem adott alkotmányos jogokat ezeknek a kormányoknak
mint
olyanoknak, hogy felmentsék a népet a neki járó hűség alól. Ilyen
értelemben tehát a gyarmati törvényhozások forradalmárként cselekedtek, de
csak mint egyéni forradalmárok csoportja, és nem mint alkotmányos
törvényhozás. És Philadelphiában összegyűlt képviselőik, akik először
deklarálták a függetlenséget, a kor alkotmányjoga szemében csupán
forradalmárok bizottsága voltak, és semmilyen értelemben nem alkotmányos
hatóság vagy annak képviselői.
A törvény szemében csupán a maguk nevében cselekvő természetes jogaikat
gyakorló egyének összességéből álló nép
járult hozzá és erősítette meg a
Nyilatkozatot.
És megint csak a természetes jogait gyakorló egyének összessége
forradalmasította a helyi kormányzat
alkotmányos jellegét (hogy
kizárja a Nagy-Britanniához fűződő hűség eszméjét), csak annyira és akkor
változtatva meg a formákat, amikor azt a szükség megkövetelte.
Az egész forradalmat mint olyat tehát a külön-külön cselekvő egyénekből
álló nép vívta meg, a természetes jogaikat gyakorolták és nem a kormányuk
gyakorolt alkotmányos jogokat.
Így tehát valamennyien egyénekként és csak a saját nevükben cselekvő
egyénekként nyilvánították ki, hogy bármilyen állam megteremtéséhez és
fenntartásához, amely azután jogosan szólíthatja fel őket, hogy támogassák,
szükség van az egyéni hozzájárulásukra, hiszen mindenki csak a saját maga
nevében fejezheti ki egyetértését.
Hasonlóképpen, mindenki a maga nevében jelentette ki, hogy kizárólag a saját
akarata, szándéka és döntése az egyetlen forrás, amelynek alapján eldönti,
hogy képes-e tovább azon kormány alatt élni, amely alatt mindig is élt. Ha
minden egyes egyén cselekedete érvényes és jogos volt akkor, amikor oly sok
társa akadt, akkor a természetes igazság és jog szempontjából ugyanolyan
érvényes és jogos lenne az is, ha ezt a lépést teljesen egyedül teszi meg.
Ugyanolyan természetes joga van arra, hogy fegyvert ragadjon egyetlen
adószedő ellen, hogy megvédje a vagyonát, mintha hárommillió másik
társaságában fogna fegyvert, hogy védelmezzék valamennyiük vagyonát az
adószedők hadseregével szemben.
Így az egész forradalom az egyénhez fordult, érvényesítette és elméletileg
megteremtette minden egyes személy jogát, hogy saját akaratából mentesítse
magát annak a kormánynak a támogatásától, amely alatt egész életében élt. És
ezt az elvet nemcsak ezeknek az embereknek, vagy ennek a kornak az esetében,
vagy csupán az akkor létező kormány tekintetében érvényesített, hanem az
ember minden időben, minden körülmények között érvényes jogává tette. [...]
Továbbá: azok, akik eredetileg egyetértettek az alkotmánnyal, ezzel nem
köthettek meg senkit az utánuk jövők közül. Senki más, csak a maguk számára
köthettek szerződést. Nem volt több természetes joguk vagy hatalmuk az
elkövetkező generációkat megkötő politikai szerződések kötésére, mint
amennyi az őket kötelező házassági vagy üzleti szerződések megkötéséhez
volt.
És van tovább is. Még azok is, akik az alkotmány elfogadására szavaztak,
nem meghatározott időre kötelezték el magukat, mivel az alkotmány konkrét időt
nem említett, amely alatt a társulást fenn kell tartani. Így az
elkötelezettség pusztán tetszőleges időtartamra szólt már az eredeti
felek között is. Ha lehetséges, még kevésbé volt tetszőleges időtartamú
önkéntes társulásnál több az egymást követő generációk között, akik még
annyit sem tettek, mint apáik, akik legalább külső formalitással elfogadták,
vagy esküt tettek, hogy támogatják. Akik úgy kívánták, és ahol az államok
megengedték a szavazást, ott eleget tettek azzal, ha megszavazták az adókat
(és törvénytelenül, erőszakkal kifacsarták másokból az adót), és ezzel egy
ideig biztosították a kormány működőképességét. Mindezt az alkotmány szerint
önként tették és azért, mert érdekükben állt vagy így kívánták, és nem azért,
mert vállalták vagy mert kötelező. Minden embernek vagy emberek bármilyen
létszámú csoportjának bármikor csorbítatlan joga volt megtagadni a további
támogatást, és a támogatás megvonása ellen jogosan senki sem léphetett fel.
E következtetéseket nem lehet kikerülni, ha azt mondjuk, hogy az alkotmányt
a nép fogadta el, egyének és nem az államok mint államok. Másfelől viszont,
ha azt mondjuk, hogy elfogadása állami tett volt, az államok cselekedete,
ebből szükségképpen következik, hogy joguk volt a tetszés szerinti
elszakadáshoz, mivel nem meghatározott időre társultak.
A támogatást tehát akár egyének, akár államok adták, legfeljebb arra az időre
szólt, és nem jelentett elkötelezettséget a jövőre nézve. Valójában egyének
esetében a szavazatuk
még ideiglenesen sem tekinthető hozzájárulásuk
bizonyítékának. Ellenkezőleg, figyelembe kell venni, hogyha soha nem
kérdezik meg az emberektől, egyetértenek-e, akkor olyan kormány veszi őket
körül, amelynek nem tudnak ellenállni, a kormány súlyos büntetések terhe
mellett kényszeríti őket, hogy fizessenek pénzt, teljesítsenek szolgálatokat
és mondjanak le természetes jogaik nagy részéről. Az ember ilyenkor látja,
hogy a szavazatokkal mások zsarnokoskodnak fölötte. Azt is látja, hogy ha ő
maga is él a szavazás eszközével, akkor van némi lehetősége arra, hogy
megszabaduljon mások zsarnokságától és őket vesse a saját zsarnoksága alá.
Röviden a saját hozzájárulása nélkül olyan helyzetben találja magát, hogyha
szavaz, esetleg ő lesz az úr, és ha nem szavaz, akkor szükségképpen
rabszolga lesz belőle. És e két lehetőségen kívül nincs más választása.
Önvédelemből az elsőt választja. Hasonló a helyzete ahhoz az emberhez, akit
harcra kényszerítettek és vagy másokat öl meg, vagy őt pusztítják el. Azért,
mert a saját élete megmentése érdekében igyekszik elvenni ellenfelei életét,
még nem vonhatjuk le a következtetést, hogy a csatát ő akarta. A
szavazócédulákkal - amelyek csupán a puskagolyót helyettesítik - vívott
küzdelmeket sem, hiszen azért, mert a szavazócédula használata az egyetlen
lehetőség, hogy az ember megmentse önmagát, még nem vonhatjuk le azt a
következtetést, hogy a küzdelmet önként vállalta, hogy másokkal szemben
önként feltette összes természetes jogát, hogy a számok puszta ereje révén
vagy nyerjen, vagy veszítsen. Ellenkezőleg, vegyük figyelembe, hogy abban a
nehéz helyzetben, ahová mások kényszerítették, és amelyben nincs más
lehetősége az önvédelemre, szükségképpen fogja használni azt, ami még számára
megmaradt.
A világ legnyomorultabb emberei a legelnyomóbb rendszer alatt is bizonyára
használnák a szavazócédulát, ha erre módjuk, és ha remélhetnénk, hogy általa
javíthatnak sorsukon. Ebből azonban nem lenne jogos levonni azt a
következtetést, hogy önként teremtették meg az őket összezúzó kormányt, vagy
valaha is támogatták a létezését.
Ezért, ha valaki az Egyesült Államok alkotmánya alapján szavaz, az még nem
bizonyíték arra, hogy valaha
akár csak ideiglenesen is szabadon egyetértett
az alkotmánnyal. Következésképpen nincs bizonyítékunk arra, hogy az Egyesült
Államok lakosságának bármilyen jelentős része vagy éppen a tényleges
szavazók valaha
akár csak ideiglenesen is önként hozzájárultak volna az
alkotmányhoz. És mindaddig nem is lesz ilyen bizonyítékunk, amíg minden
ember nem tudja szabadon a hozzájárulását adni vagy azt megvonni
anélkül, hogy ezzel önmagát vagy a tulajdonát sérelemnek vagy mások
túlkapásainak tegye ki. [...]
A szabad kormány egyik elengedhetetlen feltétele, hogy teljes egészében
önkéntes támogatáson nyugodjon. Ha viszont többé-kevésbé kényszeríti az
embereket, hogy támogassák, ez bizonyítja, hogy a kormány nem szabad. A
világ legrosszabb és legzsarnokibb kormányai is annyira szabadok, amilyen
arányban - akár kevés ez, akár sok - a lakosságot kényszeríteni tudják, hogy
akaratuk ellenére támogassák a kormányt. E tekintetben a kormány olyan, mint
az egyház vagy bármilyen más intézmény. Nincs semmilyen más kritérium,
amelynek segítségével eldönthető, hogy szabad-e vagy sem, mint az, hogy
kizárólag az önkéntes támogatástól függ-e.
E tekintetben nincs középút. Az "egyetértés nélküli adózás" vagy rablás,
vagy nem az. Ha
nem az, akkor akiknek csak tetszik, bármikor összeállhatnak
és kormánynak nevezhetik magukat, abszolút hatalomra tehetnek szert a náluk
gyengébbek fölött, tetszés szerint kifoszthatják őket, és ha ellenállnak,
meg is ölhetik őket. Másfelől viszont, ha az "egyetértés nélküli adózás
rablás", akkor ebből szükségképpen következik, hogy mindazok, akiket
hozzájárulásuk nélkül megadóztatnak, ugyanolyan természetes jogon védhetik
meg a tulajdonukat az adószedővel, mint az útonállóval szemben.
(1867)
(Fordította: Gáthy Vera. A fordítás alapja: Lysander
Spooner: The Government Does Not Rest on Consent. In: L. Krimermann - L.
Perry (eds): Patterns of Anarchy. New York, Garden City, 1966.
243-250. o.)