Az anarchizmus típusai és egy elemzési háló


Közel két évszázados története alatt az anarchizmus sokféle formában, gazdag alakváltozatokban, különféle mozgalmakkal átfedésben vagy azokban részben feloldódva jelentkezett. Rocker szavaival a modern anarchizmus "annak a két nagy áramlatnak az egyesülése, amely a francia forradalom alatt és után az európai szellemi életre oly jellemzően fogalmazódott meg: a szocializmusé és a liberalizmusé".[2]

Az anarchizmus különböző megjelenési formái közül eszmetörténeti szempontból három alapvető típus különíthető el: a kollektivista, az individualista és a vallásos anarchizmus típusai.

A kollektivista típuson belüli irányzatok - a kollektivista anarchizmus, az anarchista kommunizmus és az anarchoszindikalizmus - közelebb állnak a szocializmushoz: egyaránt lázadnak a kizsákmányolás és az uralom intézményei ellen. Proudhon, Bakunyin, Kropotkin, Goldman és mások érvelése szerint a kapitalizmus gazdaságilag kisajátította a liberalizmus örökségét, aminek lényege pedig a szabadság eszménye. Ezt az eszményt elérni, s egy szabad társadalmat létrehozni csak az uralmi formák lerombolásával lehet. S mivel a kizsákmányolás is egyfajta uralom - gazdasági uralom -, a szabad társadalomhoz csak az állami-politikai uralom megtörésén és a magántulajdon eltörlésén át vezethet az út. Az anarchista eszmerendszer egészével összhangban azonban ezek az irányzatok is tagadják az új társadalom felépítésének erőszakos módozatait, és élesen szemben állnak a tekintélyelvű, centralizáló, politikai forradalmat sürgető szocializmussal és kommunizmussal.

Az anarchizmus másik alapvető megjelenési formájában, az individualista anarchizmusban a liberalizmus hagyományának öröksége erősebb. Az individualista anarchista Stirner "egoista" felfogása az önérdeket, az önérvényesítést, a minden kötöttségtől mentes szabadság fontosságát hangsúlyozza az állam és a politikai rendszer illegitim követelményeivel szemben. Az individualista anarchizmus eme típusa - az ország liberális politikai hagyományának megfelelően, ahhoz szervesen kapcsolódva - az USA-ban vált meghatározóvá. Warren, Spooner, Tucker, Andrews, Heywood és William B. Greene azonban nemcsak az állam, hanem az angolszász hagyományban meghatározó fontosságú jogrendszer, és a hétköznapi szabályok elnyomó, szabadságot sértő szerepét is támadta. Az individualista anarchizmushoz szorosan kapcsolódó libertarianizmus más képviselői ugyanakkor a kapitalista gazdaság korlátozását is a szabadság csorbításának vélnék, és így egyfajta "anarchokapitalizmus" létrehozását szorgalmazzák.[3] A politika szférájában ugyanakkor az individualista anarchizmus - összhangban az anarchista gondolatrendszer egészével - túlment a klasszikus liberalizmus államellenességén. Míg a liberalizmus az állam minél kisebb szerepe mellett érvelt, az anarchizmus az állam teljes eltörléséért szállt síkra. Jefferson mondását, miszerint "az az állam a legjobb, amely a legkevesebbet kormányoz", az anarchisták így helyesbítették: "az az állam a legjobb, amely egyáltalán nem kormányoz: vagyis nem létezik".

Az anarchizmus harmadik alapvető típusa vallási gyökerekhez, általában a nagy világvallások tradícióihoz nyúl vissza. Ez az irányzat az emberi lények egyenlőségét hangsúlyozza, és vallásos vagy misztikus hagyományok alapján mutatja ki a politikai hatalom és mindenfajta elnyomás jogosulatlanságát. A vallásos anarchizmus képviselői közül Tolsztoj az evangéliumi őskereszténység, Schmitt Jenő Henrik a gnoszticizmus eszméit aktualizálta, míg Martin Bubernek az anarchizmus gondolatkörével érintkező társadalomfilozófiája a judaizmus, Gandhié a hinduizmus hagyományát újította meg. E törekvések közös jellemzője a teljes erőszaknélküliség hangsúlyozása - szemben más anarchista irányzatokkal, amelyek nem feltétlenül utasítják el a forradalmi erőszak használatát. A vallásos anarchizmus erőszaknélküliségét a különböző időszakokban jelentkező pacifista és békemozgalmak is magukévá tették.

Az anarchizmus sokféleségének, különböző irányzatainak megértéséhez azonban nem elegendő e három alaptípus megkülönböztetése. Bár az anarchizmus értelmezhető úgy is, mint a francia forradalom híres értéktriászának - a szabadság, az egyenlőség és a testvériség értékeinek - radikális továbbgondolása, maga az eszmerendszer nem helyezhető el a liberalizmus-konzervativizmus-szocializmus háromszög modelljében, s leírásához nem elegendő az individualizmus-kollektivizmus-vallásosság fogalmainak megkülönböztetése.

Az anarchizmus jelenségének árnyaltabb megismeréséhez szükség van tehát egy több nézőpontot magában foglaló elemzési hálóra, amely világossá tehet az egyes típusokon belüli különbségeket és a típusok közötti "köztes" eseteket is.[4] A tipológia és az elemzési háló tehát módszertani szempontból nem ugyanaz. Az egyikbe egymást kölcsönösen kizáró tulajdonságokat képviselő típusok kerülnek (ez a tipológia), míg a másik csak segít elkülöníteni bizonyos tulajdonságokat, figyelembe véve, hogy e tulajdonságok egyes alkotóelemei megegyeznek, tehát részben kölcsönösen átfedik egymást.

Elemzési hálónk első értékpárja az individualizmus és a kollektivizmus, mely értékek egyúttal az anarchizmus két, gyökeresen eltérő típusát, mozgalmát és hagyományát jelentik. Az individuális anarchizmus elméletileg a klasszikus liberalizmushoz, fellépésében pedig a polgári engedetlenségi mozgalmakhoz áll közel. Amíg azonban a polgári engedetlenség "valamely állam, törvény vagy politika megváltoztatását célozza" és "elkövetője önként, ellenállás nélkül elviseli az érte járó büntetést",[5] addig az individuális anarchista az állam és a politika megszüntetésére tör, s mivel nem ismer el semmilyen legitim uralmat önmaga fölött, vád alá helyezése esetén a tárgyalás nyilvánosságát uralom- és államellenes agitációra használja fel. Az engedetlenségi mozgalmak normaszegésükkel is elismerik az állami normák létét, míg az anarchizmus az egész uralmi jellegű normarendszert megkérdőjelezi. Az individualitás filozófiáját radikális formában érhetjük tetten Stirnernél és Nietzschénél, az egoista, illetve az emberfölötti ember képében. Stirner szerint az állam a kollektivizmuson alapul, amely megakadályozza az egyéni cselekvést, míg Nietzsche így fogalmaz: "Csak ahol az állam megszűnik, csak ott kezdődik az ember, aki nem fölösleges."[6] Nem lehet azonban azonosítani kettejük gondolatmenetét. Stirner egocentrikus érvrendszere minden emberre érvényes, az önérdekek az egoisták egyesületében, az anarchiában találkoznak, ezzel szemben Nietzsche magasztos individuumképe a kiválasztottságon, a másokkal szembeni felsőbbrendűség tudatán alapul, így nem anarchista. Az amerikai anarchista Benjamin R. Tucker szerint viszont az "individualitáshoz való jog csorbíthatatlan, annak csak a halál vethet véget".[7]

Míg az individualista anarchizmus libertarianizmus néven mindenekelőtt az Egyesült Államokban vált erőteljes áramlattá, addig az anarchista eszmék kollektivista értelmezésével elsősorban az orosz gondolkodóknál találkozunk, de ez a hagyomány vált dominánssá Európa nyugati és déli részein is. Bakunyinnál az új társadalom az alávetett és sokszor marginális rétegek egész népet forradalmasító harcának eredményeként fog megszületni. Alapegysége a kollektív községi tulajdonnal rendelkező földközösség (melynek történeti mintája az orosz faluközösség, az obscsina), s erre épülnek rá a Proudhon által kidolgozott föderációs formák. Kropotkin - Stirnerrel szöges ellentétben - a "zabolátlan, szellemileg korlátozott individualizmus" fejlődésének elősegítésével vádolja az államot. A kölcsönös küzdelem szociáldarwinista elve helyett a kölcsönös segítség természettörvényét hangoztatja, s ezzel nem az individualista libertariánus Spencer, hanem a mutualizmust hirdető Proudhon örökségét választja. Úgy véli, hogy az általa kívánatosnak tartott természetes kooperáció és integráció elsősorban a falvak és városok közösségeinek szövetségében valósulhat meg. Tolsztojnál is megjelennek e "szent közösségek" mint az új erkölcsiség hordozói a machiavellisztikus állam és a létező álkeresztény társadalom antitéziseként.

A második dimenziót a forradalomfelfogások alkotják. Az anarchisták megegyeznek abban, hogy nem politikai, hanem társadalmi forradalomra van szükség, de különböznek aszerint, hogy e társadalmi forradalom morális vagy politikai úton indítható-e el.

Az egyik elgondolás szerint a célt az emberi egyéniség jóra fogékony belső természetéből következően morális forradalom útján kell elérni. Ennek eszközei mindenekelőtt a kultúra, a nevelés, a személyes példaadás. Reclus, Tolsztoj, Schmitt Jenő Henrik és mellettük sokan mások hittek abban, hogy a társadalmi változtatások mindaddig felszínesek és külsődlegesek maradnak, amíg az emberek a "lelkek forradalma" révén nem igénylik maguk is tudatosan a társadalom gyökeres átalakítását. A magyar századforduló gödöllői művésztelepének alkotói (Nagy Sándor, Körösfői-Kriesch Aladár) meggyőződéssel vallották, hogy az általuk képviselt új művészet, új életforma s annak esztétikuma közvetlenül befolyásolhatja az emberek világnézetét. Francisco Ferrer spanyol tanító szerint pedig a forradalmi oktatás nem képzelhető el a fennálló intézményrendszerben, s az új eszmék meggyökereztetéséhez új iskolákra van szükség. Ezek a gondolkodók a "tett propagandája" akcionista jelszava alatt is erkölcsi tettek megvalósítását értették, amelyek segítségével "megsemmisítő ítéletet mondhatnak ki e világ gazsága felett".[8]

A másik megközelítés szerint politikai eszközökkel elindított társadalmi forradalomra kell törekedni. Elvileg ugyan ők is (Bakunyin, Most, Kropotkin) elutasítják a politika által vezérelt társadalmat, de tisztában vannak azzal - s ezt vállalják is -, hogy egy létező kormány, egy fennálló uralom megdöntésére való felhívás, akciók szervezése, mindenfajta morális indíttatástól függetlenül is markánsan politikai cselekvés. Bakunyin szerint a forradalom csoportok és tömegek spontán akciójából jöhet létre, s ezt hivatott katalizátorként felgyorsítani az anarchista szervezkedés. E gondolat hatása kölcsönösen erős volt a messianisztikus paraszti anarchizmus "primitív lázadóinál",[9] egyes városi kispolgári mozgalmakban, valamint az újbaloldali mozgalmak anarchista tradíciókat őrző spontaneista aktivizmusában (pablisták, ORA, Louise Michel-csoport, Március 22. Mozgalom, Vive la Révolution!-csoport stb.).

Az elemzési háló harmadik dimenziója a valláshoz főződő viszony kérdése. Proudhon, Stirner, Bakunyin és Kropotkin úgy tekintenek a vallásra, mint olyan abszolút eszmére, amely korlátozza az ember szabadságát - ennek megfelelően harcosan ateisták. Bakunyin szerint ugyanis a szabadsághoz elengedhetetlenül hozzátartozik "az emberi individuum lázadása mindennemű isteni és emberi, kollektív és egyéni autoritás ellen". [10] Szerinte az embernek szabadnak kell lennie, mert szabadságra született - Isten tehát nem létezhet. A magyar Batthyány Ervin pedig szembeállítja a teokratizmust az anarchizmussal, és úgy látja, hogy míg a teokratizmus a társadalmi harmónia eredetét felsőbb lényben, központi erőben, absztrakt törvényben, azaz a jelenségeken kívül keresi, addig az anarchizmus magukban az egyénekben látja az összhang forrását.

Az anarchizmus másik irányzata viszont a krisztusi alapelvekre, az őskereszténységre és más hitek alapeszméire való hivatkozással épp a vallás megújítását tűzi ki célul, mert úgy véli, hogy például a krisztusi tannak nem a torz konvencióvá rögzült egyházi normák, hanem az anarchizmus társadalomszervezési elgondolásai felelnek meg. Képviselői tehát vallási alapon egyházellenesek. Az evangéliumok tanításaihoz visszanyúló vallásújító mozgalmak motivációit Georg Simmel a következőképpen elemezte: "Az Isten előtti egyenlőség és az egyének mérhetetlen sokfélesége egyesítése során felmerülő nehézségek valóban a szolgálatok azon egyformaságához vezettek, amelyek révén puszta sematizmussá vált a keresztényi élet számos területe. Félreismerték a keresztényi üdvösség fogalmának egész individualizmusát, s azt, hogy mindenkinek a saját képességével kell gazdálkodnia - ugyanis mindenkitől egységes eszményt és egyforma viselkedést kértek számon ahelyett, hogy minden egyéntől önmagát követelték volna. Mindent egybevetve, az egyformaság a személyiség számára valami külsődleges; a hívők egysége, a beteljesült lelkek egyenlősége csupán annyit jelent, hogy minden egyén saját eszméjét juttatja érvényre minden külső behatással szemben; a különböző környezetek tartalma ettől még különböző lehet. Jézus sokszor utalt arra, mennyire értékeli az emberi hajlamok különféleségét, egyben azonban arra is, milyen kevéssé kell ennek az élet végső értelmének azonosságát befolyásolnia."[11]

A vallásújító anarchisták mind egy-egy megújult, felekezetnélküliséget hirdető vallás prófétái. Tolsztoj a krisztusi őskeresztény tanítást képviseli; és Schmitt számára a szellem vallása az ész és a szeretet tana. Az anarchizmushoz több ponton kapcsolódó Mahátma Gandhi úgy véli, hogy a vallás az, ami az embert "feloldhatatlan kötelékkel az örök igazsághoz fűzi";[12] csakúgy, mint Martin Buber, aki szerint az újraértelmezett emberi kapcsolatok alapján létrehozandó társadalom lehetne az emberiség történetében az "új Jeruzsálem".

Az általunk vizsgált negyedik dimenzió az erőszakhoz való viszonyból adódik: létrehozható-e a harmonikus társadalom erőszakkal vagy sem? Szentesíthetik-e a célok az eszközöket vagy sem? Az anarchistáknak már a XIX. században - amikor még nem álltak rendelkezésre a kommunista mozgalom történetének kijózanító tapasztalatai - szembe kellett nézniük ezzel az alapproblémával, s különböző válaszokat adtak rá.

Az állam és a jogrend erőszakot intézményesítő és monopolizáló világával szemben az erőszakos ellenállást indokoltnak tartja az anarchizmus spontaneista-akcionista szárnya, amely a merényletekben, puccsokban és direkt akciókban a forradalmi "tett propagandáját" látja. Stirner szkeptikusan jegyzi meg, hogy "egy maréknyi hatalom többet ér egy zsák igazságnál",[13] s azért szerinte ezzel szemben az a járható út, ha mindenki morális kötöttségek nélkül vállalja saját önérdekét. Stirner szerint a szabadon kifejeződő egoizmus, az önérdek nyílt rendszere lehet az, amely gátat vethet a politikai uralomnak. Az új társadalom létrejöttét Bakunyin szerint egy spontán akcióból kibontakozó totális rombolásnak kell megelőznie, amely már önmagában is alkotó cselekedet. A francia Jean Grave pragmatikusan fogalmaz, amikor azt mondja: "az erőszaktól mindössze azt várjuk, hogy elhárítson az útból minden akadályt". A XIX. század utolsó két évtizedének anarchista merénylői, a "tett propagandájának" elszánt képviselői úgy vélték, hogy "a zsarnoksággal szemben minden eszköz törvényes", "erőszakkal szemben csak erőszak küzdhet", az egyéni akciók a társadalmi forradalom hírnökei.[14] E meggyőződésükben azonban igen hamar csalatkozniuk kellett.

Ezzel szemben elvi erőszakellenességet vall a belső, morális felszabadulást hirdető anarchisták tábora, az "együtt nem működés" kollektív engedetlenségi elvének apostolai, de találkozunk ezzel a vallási messianisztikus mozgalmaknál és a libertariánus amerikai hagyományban is. Szerintük a "legszelídebb hatalom a legfensőbb" (Schmitt), s a terroristák nem azért bűnösök, amiben az állam híveitől különböznek, hanem éppen az állam híveivel való elvi megegyezésük teszi őket bűntettessé.[15]

Az erőszakmentesség hívei sem tartják többnek az államot, mint az erőszak legalizált formájának, de úgy vélik, ha a cél az erőszak megszüntetése, akkor ennek érdekében nem szabad erőszakos eszközöket alkalmazni. Az erőszaknélküliség gondolata Godwinnál az emberi méltósághoz kapcsolódik, Reclus-nél a humanizmushoz, Tolsztojnál a keresztényi testvériséghez. Ez az irányultság történetileg több esetben - de főként a századforduló éveiben - nyílt pacifizmussal, antimilitarizmussal párosult.

Az erőszakhoz való viszony kérdésénél kell kitérnünk a terrorizmus problémájára, annál is inkább, mert a köztudat - tévesen - gyakran azonosítja a terrorizmust az anarchizmussal. Míg azonban az anarchizmus társadalomfelfogás, egy életeszmény teóriája, addig a terrorizmus módszer, amelyet különféle ideológiák nevében alkalmaznak. Vannak vallási, nemzeti, etnikai, faji vagy osztálycélú terrorizmusok, amelyek önmagukat hol "jobboldaliként", hol "baloldaliként" határozzák meg. De magának a terrorizmus történetének is több szakasza van: ilyen volt a XIX. század végén a "tiszta szívű gyilkosok" terrorizmusa, majd a XX. században a hatvanas évek újbaloldali irányzatainak maradványaként továbbélő terrorizmus és a hetvenes évektől egyre inkább észlelhető állami terrorizmus. Ez utóbbi két - sokszor egymással is összefonódó - terrorista hullámhoz az anarchizmusnak semmi köze sincs. Az állami terrorizmushoz már definíció szerint sem, a hetvenes évek újbalos terrorizmusához pedig sem eszméiben, sem képviselői által nem kapcsolódik. Sem Andreas Baader, sem Ulrike Meinhof, sem Carlos, sem Ali Agca nem volt anarchista, mint ahogy az árulkodó nevű nyugatnémet terrorcsoport, a Rote Armée Fraktion (Vörös Hadsereg Frakció) tagjai is marxista-leninista-maoista forradalmi sejtekként, városi gerillákként határozták meg önmagukat, s előbb a fejlett "fogyasztói" társadalmak, majd a harmadik világ elmaradott országainak osztályharcos alapú forradalmasítására törekedtek.

A XIX. század végén, az 1880-1900 között jelentkező terrorista merényleteknek azonban anarchisták voltak a főszereplői: az általuk űzött "tett propagandájának" tudható be, hogy anarchizmus és terrorizmus egy adott időszakban azonosíthatóvá vált. Anarchista merénylő ölte meg II. Sándor cárt, Carnot francia elnököt, Erzsébet királynét és McKinley amerikai elnököt - hogy csak a legismertebb eseteket említsük. Gautier, Ravachol, Duval, Bonnot, Henry, Caserio és a többiek koruk hírhedt alakjai voltak. De ez az eljárás már abban az időben is csak az anarchizmus egyik típusának volt harci módszere, s csakhamar kifulladt, zsákutcába jutott. Ez a mozgalom a hatalom morális tartalommal való telítésének európai hagyományában[16] gyökerezett, annak radikális megvalósítására tört. A hatalom problémájának morális felfogása ugyanis végső konzekvenciájában magát a hatalmat kérdőjelezi meg. Az anarchista zsarnokgyilkosságoknak már nem csupán az volt a motivációja, hogy a zsarnok visszaélt a hatalmával, hanem, hogy élt vele. Így zsarnokká vált.

Ezt fejezi ki a francia anarchista, Louise Michel híressé vált mondása is, mely szerint "minden hatalom megront". Az anarchisták szerint nem azért kell eltávolítani a hatalom képviselőit, hogy helyükbe egy új elit, egy új élcsapat léphessen, hanem azért, hogy megszűnjék a hatalom. Nem érik tehát be a hatalom demokratikus ellenőrzésének követelményével, mert axiómájuk, hogy ahol hatalom van, ott nincs szabadság.

Az anarchisták szerint tehát az erőszak - ha egyáltalán szükséges - csak eszközértékű lehet, s alkalmazása csak az uralmi intézmények képviselői ellen engedhető meg. A mai terrorizmus azonban éppen az erőszakban látja a szabadság lehetőségét, s az számára így önértékké válik. A terrorista szakít a morális indítékkal, sőt provokatívan szembehelyezkedik az embereknek a hatalom jelenségéből le nem vezethető erkölcsi ítéletével is, amikor azt hirdeti, hogy az erőszak ártatlan emberek ellen is megengedhető. A terrorista anarchizmus nagy tévedése azonban annak fel nem ismerése volt, hogy még a morális indíték sem igazolhat immorális tetteket. A "tett propagandájának" erőszakként való értelmezése így elég hamar perifériára szorult a nemzetközi anarchizmus történetében. Később az anarchisták éppen e történelmi tapasztalatuk birtokában fordultak szembe a bolsevizmussal.

Elemzési hálónk utolsó fogalompárja a racionalizmus és a romanticizmus. A modern politikai ideológiák a felvilágosodás korának termékei; annak a kornak, amelyben az informális feudális-közösségi viszonyok háttérbe szorultak az áru-pénz viszonyok formalizált társadalmával szemben; ahol elvált egymástól gazdaság és társadalom, rend és osztály, állam és egyház. A racionalizmus orientációja a jövő, víziója az ésszerű társadalom, amelyben az egyén nem csupán szubjektum, hanem tudat, amely képes felismerni a társadalom alaptörvényeit, csoportjainak "magáértvalóságát". Célja az egyenlők szabadsága, ahol az értelem a tökéletesség egyetlen útja.[17] A racionalizmus persze nem jelent egységes hagyományt sem a politikai filozófiában, sem a politikatörténetben. Legtöbb áramlata megmaradt a liberalizmus keretei között, extrém kiágazása azonban a rousseau-i "totális demokrácia" elgondolását a jakobinus vagy bolsevik totális diktatúrában "valósította meg".

A másik oldalon a romantika reflexió a felvilágosodás előretörésére, az emberi szubjektum tudathordozóvá tárgyiasítására, az érzelmek és ösztönök kikapcsolására, a közösségek felbomlására. A romantikus világkép a múltat idézi, előtérbe állítja az emberi akarat szerepét, s hőskultuszában az emberi egyéniség kiteljesedésének lehetőségét igyekszik felmutatni.

A szabadság mást jelent a racionalizmus és a romantika számára. A felvilágosodásban a felismert szükségszerűség az esetlegesség önkényéből való emancipálódáshoz vezet, míg a romantikában éppen a szabályozott világgal szembeni esetlegességben való participáció jelenik meg szabadságlehetőségként. A racionalizmus szerint a körülményeinek kiszolgáltatott ember nem lehet szabad: a társadalmi megismerés teszi lehetővé, hogy az ember tudatában legyen mindenkori mozgásterének, s így azokhoz alkalmazkodva szabaddá váljon. A romantika számára viszont épp a határtalanság érzetének elvesztése jelenti a szabadság beszűkülését. Ezért az esetlegesség nem önkény, nem kiszolgáltatottság, hanem a szabadság pillanata, hiszen az ember számára a határtalanság lehetőségét hozza vissza. Mindkét koreszmében közös, hogy a létező társadalmat dezintegráltnak fogják fel, és gondolatvilágukat az egység önértékébe vetett hit határozza meg. Ezt az egységet vetíti a felvilágosodás racionalizmusa a jövőbe, a romantika pedig a múltba.

Az anarchizmus elmélete abban az időben született - a XIX. század első felében -, amikor a társadalomról való gondolkodást e két fő koreszme határozta meg, s ez benne mindmáig belső ellentmondásokat okoz. Az egyik értelmezés szerint az anarchizmus nem más, mint legradikálisabb és legteljesebb kifejeződése a francia forradalom nagy emancipatórikus és modernizáló ideáljainak: a szabadság-egyenlőség-testvériség triászának. Az anarchizmus egy új társadalom képét vetíti előre, hisz abban, hogy az ember felnőtt, s a történelem eddigi menete megváltoztatható. Az anarchizmus hisz abban, hogy a szabadság vagy egyenlőség kérdésfelvetésére a szabadság és egyenlőség együttes megvalósításával lehet csak válaszolni. Érvelése szerint csak egyenlő emberek lehetnek szabadok, mert az egyenlőtlenség kizárja a szabadságot. Ugyanakkor az egyenlőségnek is csak a szabadság viszonyai között van értelme, hiszen ha nincs szabadság, az emberek csupán az alávetettségben lehetnek "egyenlőek", azaz előáll az egyenlően elnyomottak alapvető egyenlőtlenségének rendszere.[18] Ebből fakad az anarchizmus paradox, ellentmondásos megítélése: a liberális oldalról szocialisztikus eszmének tűnik, a szocialista oldalról viszont liberálisnak.

Az anarchizmus radikális jövőképével szemben áll leegyszerűsített társadalomképe, amely néha azt sugallja, mintha az anarchizmus preindusztriális, múltba néző ideológia lenne. Az anarchizmus az ipari forradalom idején alakult ki, de kritikáját éppen az ipari forradalom által létrehozott ipari társadalommal szemben fogalmazta meg. Mivel azonban - saját premisszáiból következően - mindig is tartózkodott attól, hogy a jövőre vonatkozóan kényszerutópiát fogalmazzon meg, az ipari társadalom problémáira sokszor csak a hagyományos társadalmakra emlékeztető közösségi típusú megoldásokat tudott ajánlani, s ezzel a jelen problémáira sokszor a preindusztriális korra emlékeztető válaszokat adott. Hozzájárult ehhez az is, hogy nem tudott alternatív elméletet kidolgozni a gazdasági hatékonyság növelésének problémájára. Ezen a téren ma már lényeges változások következtek be az információs-technikai forradalommal, a posztindusztriális korszak beköszöntével, s egyáltalán nem tartjuk kizártnak, hogy ismét bekövetkezhet az anarchista társadalomelképzelések reneszánsza a komputertechnológia előretörésének és az információmonopóliumok felbomlásának korában.

Történeti tény azonban, hogy az anarchizmus az ipari társadalommal szembeni kritikáját hol a jövő ideális társadalmából visszavezetve, hol pedig a múlt mitizált közösségeinek példája felől fogalmazta meg.[19] Felfogásában tehát - ha nem is egyforma mértékben - keveredtek a racionalizmus és a romantika ismertetőjegyei. A "tett propagandájával" elindítani egy lázadó akciót; vádlottból vádlóvá válni egy bírósági tárgyaláson - egyidejűleg tekinthető a magányos hős romantikus cselekvésének és felvilágosító propagandájának az alávetettek között. A Bakunyin által meghirdetett "tisztító rombolásban", Stirner egoizmusában, az anarchoszindikalisták általános sztrájkról alkotott felfogásában, Tolsztoj kapitalizmus- és városellenességében, az erőszak nélküli ellenállás koncepciójában a romantikus elemek domborodnak ki. A természeti törvényekre hivatkozó "tudományos" anarchizmust hirdetőknek az emberi értelemre, az igazság megismerhetőségére és annak elvein felépülő új társadalom törvényszerűségeire utaló tanaiban ezzel szemben a felvilágosodás, a racionalizmus öröksége jelenik meg.


Folytatás




Kezdőlap