5. fejezet

A SZEMÉLYES ÉS A SZEMÉLY FÖLÖTTI
VAGY KOLLEKTÍV TUDATTALAN

Felismerési folyamatunk ezzel új fázisába lépett. Az infantilis fantáziaátvitel analitikus feloldását mindaddig folytattuk, amíg a beteg számára is elég világossá vált, hogy orvosát apjának, anyjának, nagybátyjának, elöljárójának, tanítójának vagy más szülői tekintélynek fogja fel. A tapasztalat újra meg újra azt mutatja, hogy még messzebb menő fantáziák is fellépnek, amelyek az orvost mint Megváltót vagy más, Istenhez hasonlatos lényt jelenítik meg - természetesen éles ellentétben a tudatos józan ésszel. Az is kiderült, hogy ezek az isteni attribútumok átlépik a keresztény felfogás kereteit, amelyben felnőttünk, és pogány formában jelentkeznek, pl. gyakran állati alakban.

Az indulatátvitel nem más, mint tudattalan tartalmak kivetítése. Először a tudattalan ún. felületes tartalmait vetítjük ki, amelyeket álmokból, szimptómákból és fantáziákból ismer­hetünk fel. Ezen a fokon az orvos mint lehetséges szerető kelti fel az érdeklődést (esetünk fiatal olaszához hasonlóan). Azután mindinkább apaként jelenik meg: a jóságos vagy a mennydörgő atya szerepében, aszerint, hogy a beteg valóságos atyja milyen tulajdonságok­kal bírt. Közben az orvos a beteg anyjaként is feltűnik, ami ugyan már különös jelenség, de még a lehetőségek keretein belül van. Mindezeknek a fantáziakivetítéseknek személyi reminisz­cencia az alapja.

Végül is egészen eltúlzott jellegű fantáziaformák léphetnek fel. Az orvosnak titokzatosan félelmetes tulajdonságai tűnnek fel: varázslónak vagy ördögi bűnözőnek látszik, vagy a párhuzamos jónak: üdvözítőnek. Esetleg a kettő keverékének látszik. Értsük meg jól: nem a beteg tudatának tűnik így fel szükségszerűen, hanem olyan fantáziák kerülnek felszínre, amelyek az orvost ilyen formában jelenítik meg. Ezeknek a pácienseknek gyakran nem fér a fejébe, hogy e fantáziák belőlük magukból erednek, és tulajdonképpen semmi vagy igen kevés közük van az orvos tulajdonságaihoz. E tévedésnek az az oka, hogy az effajta projek­ciónak semmiféle személyes reminiszcenciaalapja nincs. Alkalmilag be lehet bizonyí­tani, hogy a gyermekkor egy fázisában hasonló fantáziák fűződtek az apa és az anya személyéhez, anélkül, hogy erre akár egyik, akár másik bármiféle alapot is szolgáltatott volna.

Freud egyik kis írásában[30] megmutatta, mily erősen befolyásolta Leonardo da Vinci egész életét az a tény, hogy két anyja volt. A két anya, vagyis a kettős származás Leonardo esetében tény, de sok más művésznél is fontos szerepet játszik. Pl. Benvenuto Cellini is kettős eredetről fantaziált. Ez általános mitológiai motívum. Sok mondai hősnek két anyja van. E fantázia nem abból a valóságos tényből ered, hogy a hősöknek két anyja lenne, hanem általánosan elterjedt, "ősi" kép, amely az emberi szellemtörténet titkai közé tartozik, nem pedig a személyes emlékek területére.

A személyes emlékeken kívül mindenkiben adva vannak a nagy, ősi képek, ahogy Jakob Burckhardt egyszer találóan megfogalmazta: az emberi elképzelés örökölt lehetőségei arról, ami ősidők óta mindig is volt. Ennek örökletes volta magyarázza meg azt az alapjában véve különös jelenséget, hogy bizonyos mondatémák és motívumok az egész Földön azonos formákban ismétlődnek. Azonkívül azt is megmagyarázza, hogy miért reprodukálhatják az elmebetegek pontosan ugyanazokat a képeket és összefüggéseket, amelyeket már régi szövegekből is ismerünk. Ennek néhány példáját hoztam fel Wandlungen und Symbole der Libido c. könyvemben.[31] A legkevésbé sem állítom a képzetek örökletességét, hanem csak az elképzelés lehetőségét, ami lényeges különbség.

A kezelésnek ebben a stádiumában olyan fantáziák reprodukálódnak, amelyeknek az alapja többé nem a személyes reminiszcencia, hanem a tudattalan mélyebb rétegének a megnyilvá­nulása, annak a rétegnek, amelyben az általános emberi, ősi képek szunnyadnak. Ezeket a képeket vagy motívumokat archetípusoknak (vagy dominánsoknak) neveztem. E fogalom tágabb megvilágításáért az irodalomra kell utalnom, amelyből a fogalom további fejlődése nyomon követhető.[32]

E fölfedezés felfogásunk további fejlődését jelenti: a tudattalan két rétegének felismerését. Meg kell különböztetnünk a személyes tudattalant és egy személytelen vagy személy fölötti tudattalant. Az utóbbit kollektív tudattalannak is nevezzük, mivel ez független az egyéntől, és teljesen általános, tartalmát mindenütt megtalálhatjuk, ami a személyes tartalmak esetében természetesen nincs így.[33]

A személyes tudattalan veszendőbe ment emlékeket, elnyomott (szándékosan elfelejtett) kínos képzeteket, ún. küszöb alatti (szubliminális) tapasztalatokat, azaz érzékpercepciókat tartalmaz, amelyek nem voltak elég erősek ahhoz, hogy elérjék a tudatot, és végül tudatosságra még éretlen tartalmakat, melyek az álomban különböző formákban fellépő "árnyék" figurájának felelnek meg.[34]

Az ősi képek az emberiség legrégibb és legáltalánosabb képzetformái. E képek egyszersmind érzések és gondolatok, szinte saját önálló életük van, mint a rész-lelkeknek[35], amelyeket a tudattalanon mint ismereti forráson alapuló filozófiai vagy gnosztikus rendszerekben figyelhetünk meg. Pál apostol képzetei angyalokról, arkangyalokról, a gnosztikusok archonjai, Dionüsziosz Areopagita mennyei hierarchiája stb. mind az archetípusok relatív önállóságán nyugszik.

Ezzel megtaláltuk a libidó tárgyát is, amelyet választ, miután kiszabadult az infantilis indulatátvitel formájából. Lejtési irányát követve a tudattalan mélységeit keresi fel, és életre hívja mindazt, ami e rétegben szunnyadt. Ekkor felfedezi a libidó azt a rejtett kincset, amelyből az emberiség örökösen merített, amelyből isteneit, démonait kiemelte, és meg­alkotta mindazt a hatalmas ideát, amelyek nélkül az ember nem lenne méltó e névre.

Vegyük példának az egyik legnagyobb gondolatot, amely a XIX. században fogantatott: az energia megmaradásának elvét. Az elv szülőatyja Robert Mayer volt. Mayer orvos volt, nem pedig fizikus vagy természetfilozófus, akiknek az érdeklődési köréhez pedig egy ilyen idea megalkotása közelebb állt volna. Igen fontos azonban tudnunk, hogy Mayer nem alkotta a szó igazi értelmében ezt az ideát. Nem addigi képzetek vagy tudományos hipotézisek össze­tételéből keletkezett, hanem úgy sarjadt ki alkotójában, mint egy virág. Mayer így írt erről Griesingernek (1844): "Nem íróasztal mellett agyaltam ki ezt az elméletet." (Ezután beszámol bizonyos fiziológiai megfigyelésekről, amelyeket 1840-41 folyamán mint hajóorvos tett.) Így folytatja: "Ha fiziológiai kérdésekkel akarunk tisztába jönni, akkor a fizikai folyamatok ismerete elengedhetetlen; feltéve, hogy nem vonzóbb valakinek a kérdés metafizikai oldalát vizsgálni, ami engem végtelenül undorít. Ennek megfelelően a fizika mellett maradtam, s olyan előszeretettel ragaszkodtam tárgyamhoz, hogy a távoli világrész, amelyen átutaztam, a legkevésbé sem érdekelt (lehet, hogy ezért sokan kinevetnek), hanem legszívesebben a fedélzeten maradtam, mivel ott szünet nélkül dolgozhattam. A hajón bizonyos órákban olyan inspirációt éreztem, amelyhez foghatót sem azelőtt, sem azóta nem ismertem. A surabajai partokon egy-egy ötlet villámlott az agyamon át, amelyeket serényen követtem, és azok új meg új tárgyhoz vezettek. Az az idő elmúlt, de az akkor felmerült gondolatok nyugodt bírálata megtanított arra, hogy mindez olyan igazság, amelyet nemcsak szubjektíve érzek, hanem objektíve bizonyítani is lehet, de hogy ezt egy, a fizikában oly kevéssé járatos ember, mint én, megteheti-e, nem tudom."

Helm Energetiká-jában[36] annak a nézetének ad hangot, hogy "Robert Mayer új gondolata nem lassanként keletkezett, a hagyományos erőfogalmak mélyebb átgondolásából, hanem azok közé az intuitíve megragadott gondolatok közé tartozik, amelyek más szellemi területről származva hatalmukba kerítik az elmét, és arra kényszerítik, hogy a hagyományos fogalmat ezeknek megfelelően átalakítsa".

Az a kérdés, hogy honnan származott ez az új gondolat, amely ilyen elemi erővel nyomult a tudatba? És honnan volt annyi ereje, hogy a tudatot teljesen hatalmába kerítve, még az első trópusi utazás sokrétű benyomásaitól is teljesen eltéríthette? Ezekre a kérdésekre nem könnyű válaszolni. Ha viszont elméletünket erre az esetre alkalmazzuk, a magyarázat így fog hangzani: Az energia és megmaradásának elve ősi kép kell, hogy legyen, amely addig a kollektív tudattalanban szunnyadt. Akkor viszont be kell bizonyítanunk, hogy egy ilyen ősi kép valóban előfordult a szellemtörténetben, és hatott is évszázadokon keresztül. A bizonyítékot erre nagyobb nehézség nélkül megtaláljuk: a Föld legkülönbözőbb részein élő primitív vallások mind ezen a képzeten alapulnak. Ezek az úgynevezett dinamisztikus vallások, amelyeknek egyetlen és lényegbevágó gondolata egy olyan általánosan elterjedt mágikus erő[37] létezése, amely mindennek a központja. Taylor, az ismert angol kutató, valamint Frazer ezt félreértve animizmusnak nevezte. Valójában a primitív népek az erőfogalmon nem lelket vagy szellemeket értenek, hanem olyasmit, amit Lovejoy[38] amerikai kutató találóan "primitive energetics"-nek nevezett. Ez a fogalom megfelel a lélek, szellem, isten, egészség, testi erő, termékenység, varázserő, befolyás, hatalom, tekintély, gyógyszer képzetének, éppúgy, mint ahogy bizonyos kedélyállapotoknak, amelyeket az affektusok kiváltása jellemez. Bizonyos polinéziai törzseknél a "mulungu" (ez a primitív energiafoga­lom) szellemet, lelket, démoni lényt, varázserőt, tekintélyt jelent; és ha valami bámulatos dolog történik, az emberek "mulungu"-t kiáltanak. Ez az erőfogalom a primitívek istenfogalmának első megfogalmazása is. A történelem folyamán ez a kép új meg új formát öltött. Az Ószövetségben a mágikus erő az égő csipkebokorban és Mózes arcán világol; az evangéliumokban a lángnyelv, melynek formájában a Szentlélek száll alá az égből. Ez Hérakleitosz világenergiája, "az örökké élő tűz"; a perzsáknál ez a "haoma" vagy az isteni kegyelem tűzfénye; a sztoikusoknál ez az őshő, a sorserő. A középkori legendákban aura, dicsfény gyanánt jelenik meg a szentek feje körül, és ez a láng lobog a kunyhó felett, melynek mélyén a szent eksztázisban hever. A szentek arcán ennek az erőnek a fénye, ennek a fénynek az ereje látszik. A régiek felfogása szerint ez az erő maga a lélek: halhatatlanságának eszméjében rejlik megmaradásának az elve, s a buddhista és primitív nézet a metempszichózisról (lélekvándorlás) az állandó megmaradás melletti határtalan változó­képességét fejezi ki.

Ez az idea tehát örök időktől fogva rányomta bélyegét az emberi gondolkodásra. Ezért áll készen minden ember tudattalanában. Csak bizonyos feltételek szükségesek ahhoz, hogy újra előtérbe kerüljön. E feltételek Robert Mayer esetében nyilvánvalóan létrejöttek. Az emberiség legnagyobb és legszebb gondolatai ezeken az ősi képeken, mint egy alaprajzon helyezkednek el. Már sokszor megkérdeztek, hogy honnan is származnak az archetípusok vagy ősképek? Azt hiszem, eredetüket nem lehet másképpen megmagyarázni, csak ha föltételezzük, hogy ezek az emberiség állandóan megismétlődő tapasztalatainak a lecsapódásai. Az egyik legmeg­szokottabb és mégis legmélyebb benyomást keltő tapasztalatunk a Nap látszólagos pályafutása. Mit sem fedezhetünk fel a tudattalanban, legalábbis az ismert fizikai folyamatra vonatkozólag. Ezzel szemben a Nap-hérosz mondáját számtalan változatban találjuk meg. Ez a mítosz alkotja a Nap-archetípust, nem pedig a fizikai folyamat. Ugyanez érvényes a holdjárásokra is. Az archetípus egyfajta készség az azonos vagy hasonló mitikus képzetek újra meg újra való reprodukálására. Úgy látszik tehát, mintha a tudattalanba kizárólag a fizikai folyamatok révén felkeltett szubjektív fantáziaképzetek vésődnének be. Feltehető ezek szerint, hogy az archetípusok tulajdonképpen a gyakran ismétlődő szubjektív reakciók bevésődései.[39]

Ez a feltételezés természetesen csak kitolja a problémát, anélkül, hogy megoldaná. Semmi sem akadályoz meg bennünket annak a feltevésében, hogy bizonyos archetípusok már az állatoknál előfordulnak, hogy tehát az élő szervezet sajátosságai közé tartoznak, vagyis röviden az élet kifejeződései, ami tehát nem szorul további magyarázatra. Az archetípusok, úgy látszik, nemcsak állandóan megismétlődő tipikus tapasztalatok bevésődései, hanem a tapasztalat szerint olyan erők vagy tendenciák is, amelyek ugyanilyen tapasztalatok meg­ismétlésére irányulnak. Ha ugyanis egy archetípus az álomban, a fantáziában vagy az életben feltűnik, sajátos "befolyást" vagy olyan erőt hoz magával, amely numinózusan, azaz megbűvölően vagy cselekvésre ingerlően hat.

"Miután így megbeszéltük az új gondolatoknak az ősi képek tárházából való eredetének ezt a példáját, folytassuk az indulatátvitel folyamatának ábrázolását. Láttuk, hogy a libidó éppen ezekben a látszólag zavaros és különös fantáziákban találta meg új tárgyát; ti. a kollektív tudattalan tartalmát. Mint már mondtam, az ősi képeknek az orvosra való kivetítése nem kis veszélyt rejt magában a további kezelésre. E képek tartalmazzák ugyanis az emberiség leg­szebb és legmagasztosabb gondolatait és érzéseit, de magukban foglalják mindazt a szégyen­letes tettet, gonoszságot is, amire az ember valaha képes volt. Specifikus energiájuk révén (ezek ugyanis erőtől duzzadó, autonóm centrumokként viselkednek) megbűvölik, hatalmukba kerítik a tudatot, és ennek következtében az alanyt erősen befolyásolhatják. Ezt jól láthatjuk vallásos megtérések, szuggesztív befolyásolás és különösen bizonyos szkizofrénia­formák kitörése esetében.[40] Ha a beteg nem tudja különválasztani az orvos egyéniségét e projekciók­tól, a megértés lehetősége megszűnik, és minden emberi kapcsolat kizárttá válik. Ha azonban a páciens elkerüli e veszély Kharübdiszét, e képek introjekciójának Szküllájába hull, azaz e tulajdonságokat nem az orvos, hanem saját számlájára írja. Ez semmivel sem jobb. A projekció esetében a beteg ingadozik az orvos túlzott, beteges istenítése s a gyűlölködő meg­vetés között. Az introjekciónál viszont vagy nevetséges önistenítésbe, vagy állandó morális önmarcangolás állapotába jut. Mindkét esetben ugyanazt a hibát követi el: a kollektív tudattalan tartalmait egy bizonyos személynek tulajdonítja, így azután vagy önmagát, vagy valaki mást istenné vagy ördöggé tesz. Ez az archetípus egyik jellemző hatását mutatja: elemi erővel ragadja meg a lelket és az emberi korlátok áthágására kényszeríti. Túlzást, felfuvalkodottságot (infláció!), megkötöttséget, illúziót és megszállottsá­got okoz jó és rossz értelemben egyaránt. Ez az oka annak, hogy az embereknek mindig szükségük volt démonokra, sosem tudtak istenek nélkül élni, kivéve a "homo occidentalis" (a nyugati ember) egypár különösen bölcs példányát a közelmúltban, azokat az "Übermensch"-eket, akik számára az "Isten halott", tehát ők maguk lesznek istenekké, hideg szívű, kérges koponyájú kisistenekké. Az istenfogalom ugyanis irracionális természetű, szükségszerű pszichológiai funkció, amelynek egyáltalán semmi köze az Isten létének kérdéséhez. Erre a kérdésre ti. az emberi értelem sosem adhat választ; az Isten létezésének bizonyítékát még kevésbé tudja valaha is felmutatni. Ez tulajdonképpen fölösleges is: egy mindenható, isteni lény gondolata mindenkiben él, ha nem tudatosan, akkor tudattalanul, mivel ez archetípus. Valamiféle felsőbb hatalmat érzünk a lelkünkben - ha ez nem tudatosan Isten, akkor legalábbis a "has", mint Pál apostol mondja. Okosabbnak tartom ezért, ha az Isten gondolatát tudatosan elismerjük; különben egyszerűen valami más lesz istenné, rendszerint egy silány és buta dolog, amit egy "felvilágosult" tudat kigondolhat. Értelmünk már nagyon régen tudja, hogy az Isten igazi létét és mivoltát még csak elgondolni sem tudja, nemhogy elképzelni, Isten léte egyszer s mindenkorra megválaszolhatatlan kérdés. A "consensus gentium" (emberi egyez­ség) örök időktől fogva istenekről beszél, és örökké fog is beszélni róluk. Bármily szépnek és tökéletesnek tartsa is az ember értelmét, meg lehet győződve arról is, hogy ez a szellemi funkcióknak csak egyik lehetősége, és a világ jelenségeinek ez csak a neki megfelelő részét magyarázza meg. E körül azonban minden oldalon az irracionálissal találkozunk, az értelemmel össze nem egyeztethető dolgokkal. Az irracionális is pszichológiai funkció, ez a kollektív tudattalan, míg az értelem a tudathoz van láncolva. A tudatnak szüksége van az értelemre, hogy a világegyetem rendszertelen egyedi eseteinek káoszában felfedezze a rendet, és azután, legalábbis az emberi körökön belül, megalkossa azt. Megvan bennünk az a dicséretes és hasznos törekvés, hogy az irracionális káoszát kiirtsuk magunkból és magunk körül. Ezzel az eljárással már látszólag igen messze jutottunk. Egy elmebeteg így szólt hozzám egy alkalommal: "Doktor úr, ma éjjel szublimáttal fertőtlenítettem az egész menny­boltot, és mégsem találtam meg az Istent." Többé-kevésbé mindnyájunkkal ez történt.

Hérakleitosz, aki valóban nagy bölcs volt, már felfedezte minden pszichológiai törvény közül a legcsodálatosabbat: az ellentétek szabályozó funkcióját. Ő ezt enantiodromiának nevezte, azaz az ellentétek váltakozásának, "amit úgy értelmezett, hogy egyszer minden átlendül az ellentétébe. (Hadd emlékeztessek e helyen a korábban említett amerikai üzletember esetére, aki az enantiodromia legtisztább példája.) Így a kultúra racionális beállítottsága szükségsze­rűen ellentétébe, azaz a kultúra irracionális elpusztításába torkollik.[41] Nem azonosíthatjuk magunkat értelmünkkel; az ember nem pusztán értelmes lény, nem tud csak az lenni, és nem is lesz soha csak az. Ezt minden kultúrbonc jegyezze meg jól magának. Lényünk irracionális oldalát nem tudjuk körtani, de nem is szabadna megtennünk. Az istenek halhatatlanok, de nem is szabad meghalniok. Az előbb azt mondtam: úgy látszik, az emberi lélekben mindig van valami felsőbbrendű hatalomféle, s ha ez nem az isteneszme, bizony a has lesz azzá - Pál apostol kifejezésével élve. Ezzel azt a tényt akarom kifejezni, hogy a pszichikai energiák legnagyobb részét mindig egy ösztön- vagy képzetkomplexus egyesíti magában, s ezen keresztül az ént leigázza. Rendszerint ez az energiafókusz annyira magához vonzza az ént, hogy az már azonosítja is magát vele, és azt hiszi, hogy nem is kíván vagy igényel mást. Ez azonban kóros állapotot, monomániát, megszállottságot eredményez, nagyfokú egyoldalúsá­got, amely a lelki egyensúlyt a legkomolyabban veszélyezteti. Kétségtelen, hogy az ilyen egyoldalúságra való képesség sok siker titka, amiért is a civilizáció minden erejével arra törekszik, hogy ilyen egyoldalú lényeket neveljen. A szenvedély, vagyis a felgyülemlő energia, amely az ilyen monomániákban rejlik, ugyanaz, mint amit az ókoriak "istennek" neveztek; ez él még a mai köznyelvben. Vajon nem mondjuk-e, hogy "ez vagy amaz az istene"? Még azt hisszük, hogy mi akarunk, és magunk választottunk, és nem vesszük észre, hogy már megszállottak vagyunk, hogy érdekünk az úr, aki minden hatalmat magához ragadott. Az érdek így holmi istenfélévé lesz, amely, ha sokan elismerik, "egyházat" alkot, és a hívők serege rajzik körülötte. Ezt szervezetnek nevezzük. Erre következik a bomlasztó visszahatás, amely az ördöggel akarja elűzetni Belzebubot. Ha egy mozgalom kétségtelen hatalomhoz jutott, az enantiodromia közvetlenül fenyeget. Ez azonban nem hozza magával a probléma kívánt megoldását, mivel dezorganizációjában éppolyan vak, mint az előző szervezet volt.

Az enantiodromia kérlelhetetlen törvényét csak az kerülheti el, aki különbséget tud tenni önmaga és tudattalanja között, de nem úgy, hogy elnyomja azt - mert akkor hátulról fogja megragadni -, hanem azáltal, hogy mint önmagától különbözővel néz szembe vele.

Ezzel az előbb ábrázolt Szkülla és Kharübdisz-probléma megoldását előkészítettük. A páciensnek meg kell tanulnia különbséget tenni az én és a nem-én, azaz a kollektív psziché között. Így találja meg azt az anyagot, amellyel meg kell birkóznia. Eddig meg nem felelő, beteges formákban heverő energiái most igazi területükre leltek. Az én és a nem-én különválasztásának feladata, hogy az embert én-funkcióiban biztosan talpra állítsa, vagyis lehetővé tegye számára, hogy én-funkciójában az ember biztos lábon álljon, vagyis így az emberi társadalomnak minden szempontból életképes tagjává legyen. Ha bármit is elhanyagol ebben az irányban, az a tudattalanba süllyed, és annak hatalmát erősíti, úgyhogy hamarosan az fenyegetheti, hogy a tudattalan elnyeli. Ez azonban súlyos büntetést von maga után. Mint az ókori Szünésziosz megjegyzi, az "átszellemült lélek" (pneumatiké psyché) istenné, démonná lesz, és ebben az állapotában szenvedi el az istenek büntetését: Zagreus szétszaggattatását, amelyet Nietzsche is átélt elmebaja kezdetén. Az enantiodromia azonos az ellentétpárokba való hasadással, amelyek az Istent és így az istenné vált embert jellemzik, aki az istenekhez való hasonlatosságot éppen istenei legyőzésével érte el. Amikor a kollektív tudattalanról beszélünk, olyan szférában vagy problémafokon mozgunk, amely az ifjúság vagy sokáig infantilis állapotban maradt személyek gyakorlati analízisénél egyelőre számba sem jöhet. Akiknek még le kell győzniük az apa- és anyaimágót, akiknek meg kell hódítaniuk az életnek azt a darabját, mely minden átlagember természetes birtoka, azok számára jobb nem is említeni a kollektív tudattalant és az ellentétproblémát. Aki azonban a szülőkkel kapcsolatos indulatátviteleit és ifjúkori illúzióit leküzdötte, vagy az ezeken való felülemelkedésre legalább érett, annak beszélnünk kell az ellentétproblémáról és a kollektív tudattalanról. E ponton már túljutottunk Freud és Adler redukciós módszerének hatáskörén; többé már nem érdekel bennünket az a kérdés, hogy miként tehetnénk hatástalanná mindazt, ami egy embert hivatása gyakorlásában, házasságában vagy az élet valamilyen formájú kiterjesztésében megakadályozza, hanem az a feladatunk, hogy megtaláljuk azt a mélyebb értelmet, amely az élet folytatását megkönnyíti, ha az élet több akar lenni, mint belenyugvás és fájdalmas visszatekintés.

Életünk olyan, mint a Nap pályája. Ereje reggel állandóan erősbödik, míg forrón és ragyogón eléri a delelőt. Ekkor következik az enantiodromia. További állandó előbbre jutása erejének nem növekedését, hanem csökkenését jelenti. Más tehát a feladatunk egy fiatal emberrel, mint az öregedővel szemben. Az elsőnél elegendő, ha elhárítjuk az útból mindazt, ami a fölemelkedést és kiteljesedést megakadályozná; az utóbbinál azonban meg kell erősítenünk a hanyatlás feltételeit. Egy fiatal, tapasztalatlan ember könnyen azt gondolhatná, hogy járják csak az öregek a maguk útját, velük már úgysem történik semmi különös, életüket valójában már leélték, ők már csak a múlt megkövesedett oszlopai. Súlyos tévedés azonban feltételezni, hogy az életnek csak az ifjúsági, kiterjeszkedő korszakban van értelme, hogy például egy nőt a menopauza után "elintézettnek" tekinthetünk. Az emberi élet alkonyata legalább oly gazdag értelmű, mint a hajnala; csak értelme és célja egészen más.[42] Az embernek kétféle célja van: az első a természetes cél, az utódnemzés és a fajvédelemhez tartozó összes többi tevékenység, amelyek közé tartozik a kenyérkereset s a társadalmi helyzet is. Ha ez a fázis lefutott, kezdődik a második: a kulturális cél. Az első elérésében segít bennünket a természet és a nevelés; a másodikhoz szinte semmi sem segít. Sőt éppenséggel hamis becsvágy uralkodik az emberekben, amely azt diktálja nekik, hogy az öregnek is olyannak kell lennie, mint a fiatalnak, vagy legalábbis úgy kell tennie, bár legbensejében ebben már régen nem hisz. Ezért oly végtelenül nehéz és keserű sokak számára a természetes fázisból a kulturálisba való átmenet; görcsösen ragaszkodnak ifjúkoruk illúzióihoz, vagy gyermekeikhez, hogy ily módon az ifjúságnak legalább egy részét megmenthessék. Ez világosan látszik azoknál az anyáknál, akik életük egyetlen célját gyermekeikben látják, s úgy érzik, hogy a feneketlen semmibe hullanak, ha le kell mondaniuk gyermekeikről. Nem csoda ezek után, hogy sok súlyos neurózis kezdődik az élet alkonyán. Ez szinte második pubertás, vagy Sturm und Drang-periódus, amelyet gyakran kísér a szenvedély minden vihara ("veszélyes életkor"). E kor problémáit nem oldhatjuk meg a régi receptek szerint: az óramutatót nem lehet visszafelé forgatni. Amit az ifjúságnak a külvilágban kellett megtalálnia, és meg is talált, azt az öregedő embernek önmagában kell keresnie. Ez olyan probléma, amely az orvosnak sok fejtörést okoz.

A reggelből a délutánba való átmenet korábbi értékek átértékelése. A szükség arra kényszerít bennünket, hogy korábbi ideáljaink ellentétének értékét belássuk, eddigi meggyőződéseink téves oldalát felismerjük, eddigi igazságaink igazságtalanságát belássuk, és átérezzük, mily sok ellenállás, sőt ellenségesség van abban, amit eddig szerelemnek tartottunk. Sokan azok közül, akik az ellentétprobléma konfliktusába jutnak, mindazt, amit megelőzőleg jónak és követendőnek tartottak, elvetik maguktól, és megpróbálják korábbi énjük ellentétét élni. Pályaváltoztatás, válás, megtérés, mindenfajta pálfordulás a jellemzője ennek az ellentétbe való átlendülésnek. Az ellentéthez való ilyen gyökeres áttérésnek hátránya az a tény, hogy így a korábbi életet elnyomjuk, és újra éppannyira kiegyensúlyozatlan helyzetet teremtünk, mint előző állapotunkban volt, amikor a tudatos erények és értékek ellentétpárjai még elnyomottak, tudattalanok voltak. Valamint az előző korszakban az ellentétes fantáziák tudattalan volta neurotikus zavarokat okozhatott, most hasonló zavarokat fog okozni a korábbi bálványok elnyomása. Természetesen alapvető tévedés lenne azt hinnünk, hogy ha belátjuk egy érték értéktelenségét, vagy egy igazság igaztalanságát, ezzel meg is szüntettük az illető érték vagy igazság érvényét. Ezzel azok csak viszonylagossá váltak. Minden, ami emberi, relatív is, mivel minden a benső ellentétességen nyugszik, hiszen minden energetikus jelenség. Minden energiát szükségszerűen megelőz az ellentét, amely nélkül energia nem létezhet. Szükség van magasságra és mélységre, forróra és hidegre, hogy a kiegyenlítődés folyamata, amely maga az energia, létrejöhessen. Minden korábbi értéknek ellentétéért való megtagadására irányuló törekvés éppolyan túlzás, mint a korábbi egyoldalúság. Amennyiben azonban általánosan elismert és kétségbe nem vonható értékeket vetnénk el magunktól, veszteségünk végzetes lesz. Az így cselekvő ember értékeivel együtt önmagát dobja el Nietzsche kifejezése szerint.

Nem az a kötelességünk, hogy az eddigi ellentétévé változzunk, hanem a korábbi értékeket meg kell őriznünk ellentéteik értékének elismerésével együtt. Ez konfliktust és meghasonlást jelent. Természetes, ha valaki ettől erkölcsi és filozófiai szempontból egyaránt fél; ezért még az ellentéthez való átpártolásnál is gyakoribb kiút a megelőző állásponthoz való görcsös ragaszkodás. El kell ismernünk, hogy ez a különben igen ellenszenves jelenség bizonyos hasznot rejt azért magában az öregedő embereknél: legalább nem lesznek renegátok, megállnak a talpukon, és nem hullanak a bizonytalan zűrzavarba; nem lesznek bukott emberek, csak elszáradó fák - "a múlt tanúi", finomabb kifejezéssel élve. De a kísérőjelensé­gek: a merevség, megkövültség, korlátoltság, a "laudatores temporis acti" (a régi idők magasztalói) fejlődés­képtelensége nem szívvidító látvány, és káros is; hiszen az a mód, amellyel egy igazságot, vagy valamilyen más értéket képviselnek, annyira merev és erőszakolt, hogy magatartásuk vissza­taszítóbb, mint amennyire maga az érték vonzó - s így épp céljukkal ellenkező eredményt érnek el. Alapjában véve az ellentétproblémától való félelem merevíti meg őket: sejtik és magukban félnek Medardus barát rettentő testvérének megjelenésétől. Ezért lehet csak egy igazság, ezért lehet csak egyféleképpen cselekedni, különben nincs védelmünk a fenyegető összeomlás ellen, amelyet mindenütt sejtünk, csak magunkban nem. A legveszedelmesebb forradalmár bennünk van, s ezt tudnia kell annak, aki egészségesen akar átjutni élete második felébe. Kétségtelen, hogy így az eddig élvezett látszólagos biztonságot bizonytalan meghasonlott állapotra, ellentmondó meggyőződésekre cseréljük át. Az a legkellemetlenebb ebben az állapotban, hogy látszólag nincs kiút belőle. A logika szerint "tertium non datur" (nincs harmadik út).

A gyógykezelés gyakorlati szükségletei arra kényszerítettek bennünket, hogy útját és módját keressük annak, miképpen lehetne e tarthatatlan állapotból kijutni. Ha az ember egy látszólag legyőzhetetlen akadály elé kerül, meghátrál, szakkifejezéssel élve: regrediál. Visszakapcsol azokra az időkre, amikor hasonló helyzetben volt, és megpróbálja az akkor sikeres eszközöket újra alkalmazni. De az ifjúság hasznos eszközei az öregkorban semmit nem érnek. Segített-e azon a bizonyos amerikai üzletemberen, hogy visszatért korábbi munkájához? Nem segített semmit. Ezért a regresszió továbbmegy a gyermekkorba (ezért lesz gyerekes sok öreg neurotikus), és végül pedig egészen a gyermekség előtti korba. Első hallásra ez igen kalandos állításnak látszik; a valóságban azonban ez nemcsak logikus, hanem nagyon is lehetséges.

Fentebb rámutattunk arra a tényre, hogy a tudattalannak két rétege van: a személyes és a kollektív tudattalan. A személyes réteg a legrégibb infantilis emlékekkel véget ér; a kollektív tudattalan azonban a preinfantilis kort is magában foglalja, azaz az ősök életének maradvá­nyait.

Míg a személyes tudattalan emlékképei bizonyos fokig feltöltöttek, hiszen átélt képek, a kollektív tudattalan archetípusai feltöltetlenek, mivel személyesen át nem élt formák. Ha a pszichikus energia regressziója még a preinfantilis koron is túlhaladva betör az ősök életének hagyatékába, akkor mitológiai képek, archetípusok[43] élednek fel. Eddig nem is sejtett belső világ tárul fel előttünk, és olyan tartalmak jelennek meg, amelyek esetleg a legélesebb ellentétet alkotják eddigi felfogásunkkal. E képek annyira intenzívek, hogy révükön természe­tes­nek látszik, ha tanult emberek milliói teozófiával és antropozófiával foglalkoznak. Ennek egyszerű oka az, hogy ezek a modern gnosztikus rendszerek megfelelnek e belső, néma élmények kifejezés utáni vágyának, jobban, mint a meglévő keresztény vallásformák közül bár­melyik, közülük a katolicizmust sem véve ki teljesen. Az utóbbi ugyan a protestantizmus­nál összehasonlíthatatlanul átfogóbb módon fejezi ki a szóban forgó tényeket, dogmatikus és kultikus szimbolikája révén. De sem a múltban, sem a jelenben nem sikerült elérnie még neki sem a hajdani pogány szimbolizmus gazdagságát, ezért tudott az utóbbi életben maradni hosszú keresztény századokon át, majd bizonyos földalatti áramlatokat táplált, amelyek a korai középkortól egészen az újkorig nem vesztették el teljesen életerejüket. A felszínről legnagyobbrészt eltűntek ugyan, de változott alakban mindegyre visszatérnek, hogy kompen­zál­ják a modern tudati orientáció egyoldalúságát.[44] Tudatunkat annyira átitatta a keresztény­ség, hogy szinte az ő teremtménye; a tudattalan ellentétes álláspontot nem fogadhatja magába, egyszerűen azért, mert ez ellenkezik az uralkodó alapfelfogással. Mennél egyoldalúban, merevebben és megalkuvás nélkül ragaszkodunk az egyik állásponthoz, annál támadóbb, rossz­indulatúbb és összeegyeztethetetlenebb lesz a másik, úgyhogy a kettő sikeres kiegyenlí­tésére pillanatnyilag kevés kilátás van. Ha a tudat az összes lehető emberi magatartásoknak legalább relatív érvényét elfogadja, már az ellentét sem annyira összeegyeztethetetlen. Ez az ellentét közben megfelelő kifejezésformát keres, pl. a keleti vallásokban (buddhizmus, hinduizmus és tanizmus). A teozófia szinkretizmusa (keverék és kombináció) messzemenően szolgálja ezt a szükségletet, ez magyarázza meg számos sikerét.

Az analitikus kezeléssel kapcsolatos foglalkozás során archetipikus természetű élmények keletkeznek, amelyek kifejezésre, megfogalmazásra várnak. Természetesen nem ez az egyet­len lehetőség arra, hogy ilyen jellegű tapasztalatokra szert tegyünk; archetipikus élmények gyakran spontán is fellépnek, mégpedig nemcsak ún. "pszichologikus" embereknél. Gyakran hallottam a legcsodálatosabb álmokat és víziókat olyan emberektől, akiknek lelki egészségét a szakember sem vonhatja kétségbe. Az archetipikus élményt gyakran legszemé­lyesebb titkunkként őrizzük, mivel lelkünk legmélyén érezzük találva magunkat. A nem-én egyfajta őstapasztalata ez, a belső ellenlábasé, amely felszólít, hogy vele megbirkózzunk. Ekkor érthető módon segítő párhuzamok után kutatunk, s eközben könnyen megesik, hogy az eredeti élményt kölcsönzött képzetek szerint értelmezzük át. Ennek tipikus esete Niklaus von der Flüe szentháromság-víziója.[45] Hasonló példa Szent Ignác látomásában a sokszemű kígyó, amelyet először isteni jelenésnek tartott, de aztán ördögi kísértésként értelmezett. Az ilyen átértelmezések esetében a valóságos élményt idegen forrásból kölcsönzött képekkel és szavakkal helyettesítjük be, olyan gondolatokkal és formákkal, amelyek esetleg nem a mi földünkön termettek, és főként nem szívünk szerint valók, csak elménknek kedvesek, amely azonban nem képes világosan végiggondolni őket, hiszen soha ki se találhatta volna őket. Hogy úgy mondjam, ebül szerzett jószág ebül vész el. A szurrogátum árnyékszerűvé és valószerűtlenné teszi az embert; az eleven valóság helyére üres szavakat tesz, amivel kibújik az ellentétek világából, s valami sápadt, kétdimenziós sémavilágba vergődik fel, ahol minden eleven alkotóerő elhervad és kihal.

A preinfantilis időbe való regresszió által létrehívott néma élményeknek nem pótlékra van szükségük, hanem az ember életében és művében való egyéni megformálásra. E képek az ősök életéből, szenvedéséből és öröméből születtek, s ismét életté akarnak válni mind élmény, mind tett formájában. A tudattal való ellentétük miatt azonban nem ültethetők át közvetlenül a mi világunkba, meg kell tehát találni azt az utat, amely a tudatos és tudattalan realitás között közvetíthet.



6. fejezet

A SZINTETIKUS VAGY KONSTRUKTÍV MÓDSZER

A szembenézés a tudattalannal olyan folyamat vagy munka, netalán szenvedés, amelyet transzcendentális funkciónak[46] nevezünk, mivel e funkció reális és képzeletbeli vagy racionális és irracionális tényeken alapszik, és a tudat meg a tudattalan között tátongó szakadékot hidalja át. Ez természetes folyamat, az ellentétek feszültségéből származó energiának a megnyilvánulá­sa, és bizonyos fantáziafolyamatok egymásra következéséből áll, amelyek álmokban és víziókban spontán jelentkeznek.[47] Ugyanezt a folyamatot figyelhetjük meg bizonyos szkizofréniaformák kezdeti stádiumában. E folyamat klasszikus leírását találjuk például Gerard de Nerval Auréllá-jában, mely önéletrajzi adatokon alapszik. Irodalmilag legjellemzőbb ábrázolása a Faust második része. Az ellentétek egyesülésének természetes folyamatát választottam módszerem mintájává és alapjává, amelynek az a lényege, hogy a természetes úton tudattalanul és spontán bekövetkező folyamatokat szándé­kosan hívjuk létre, és a tudatba s annak felfogásába integráljuk. Sok esetben az a hiba, hogy a beteg nem leli meg útját és módját annak, hogy a benne lefolyó eseményeket szellemileg feldolgozza. Ezekben az esetekben az orvosnak különleges kezeléssel kell beavatkoznia.

Mint láttuk, az elöljáróban ismertetett elméletek egy kizárólag kauzális-reduktív eljáráson alapszanak, mely az álmot (vagy a fantáziát) az emlék alkotóelemeire vagy az alapját képező ösztönfolyamatokra bontja fel. Fentebb ez eljárás igazáról és határairól bővebben szóltam. Ez az eljárás elveszti hatóerejét, ha az álomszimbolika már nem redukálható személyes emlékekre vagy törekvésekre, vagyis amikor az álomképek a kollektív tudattalanból kerülnek a felszínre. Ha ezeket a kollektív eszméket a személyes területre akarjuk redukálni, az eljárás nemcsak értelmetlen, hanem káros is; ezt saját gyakorlatomban kellett elég kellemetlenül tapasztalnom. Nehezen és hosszas habozás után, végül saját balsikereimen okulva tanultam meg azt, hogy az orvosi pszichológia kizárólagosan személyi irányzatát a fenti értelemben fel kell adnom, és a fentebbi ábrázolt irányba kell továbbfejlesztenem. Előbb alaposan meg kellett győződnöm arról, hogy az "analízist", amennyiben csak feloldásból áll, szükségsze­rűen szintézisnek kell követnie, és hogy bizonyos lelki tartalmak szinte semmit sem jelentenek, ha csak feloldjuk, de értelemmel telítődnek, ha nem feloldjuk, hanem jelentősé­gükben megerősítjük és az összes tudatos eszközzel kiszélesítjük őket (ún. amplifikáció[48]). A kollektív tudattalan képeinek és szimbólumainak az értékét csak akkor szabadíthatjuk fel, ha szintetikus kezelésnek vetjük alá. Amint az analízis a szimbolikus fantáziaanyagot összetevőire bontja szét, ugyanúgy a szintetikus eljárás általános és érthető kifejezéssé integrálja ezeket. Ez az eljárás nem túl egyszerű; ezért egy példát mondok el, amelyen az egész eljárást bemutathatom.

Egy nőbeteg, aki éppen a személyes tudattalan analízisének és a kollektív tudattalan fel­bukkanó tartalmának kritikus határán állt, a következőket álmodta: egy széles patakon akar átkelni. A vízen át nem vezet híd, mégis talál egy helyet, ahol átgázolhat. Éppen amikor nekiindul, egy nagy rák, amelyik ott lapult a vízben, megragadja a lábát, és nem engedi el többé. A nő szorongással ébred. Asszociációk:

1. Patak: Nehezen áthágható határ; - ezen az akadályon kell túljutnom; - biztosan arra vonatkozik, hogy csak lassan jutok előbbre; - a túlsó oldalra kellene jutnom.

2. Gázló: Lehetőség arra, hogy biztonságban a túloldalra jussak; - e lehetséges út; - másutt túl széles a patak. A kezelés a lehetőség arra, hogy az akadályon túljussak.

3. Rák: A rák egészen elbújt a vízben, nem vettem észre; - a rák szörnyű, gyógyíthatatlan betegség (visszaemlékezik X-nére, aki karcinómában halt meg); félek ettől a betegségtől; - a rák olyan állat, amely hátrafelé megy - engem nyilván le akar húzni a víz alá; - szörnyen átfogott, rettentően megijedtem: - vajon mi nem enged a túlsó partra? Persze, már megint nagy jelenetem volt a barátnőmmel.

Ezzel a barátnővel igen különös a helyzet. Évek óta tartó rajongó, a homoszexualitást súroló barátságról van szó. A barátnő igen sok vonatkozásban hasonlít a betegre, és szintén igen ideges. Mindketten igen erősen érdeklődnek a művészet iránt. Kettőjük közül a páciens az erősebb egyéniség. Mivel kölcsönös kapcsolatuk túlzottan bensőséges, és ezáltal az élet egyéb lehetőségeit túl határozottan kizárja, mindketten idegesek, és az ideális barátság ellenére sokszor vad veszekedés folyik közöttük, amelynek ingerültségük az alapja. A tudattalan ezzel el akarja távolítani őket egymástól; ők azonban erről nem akarnak tudomást venni. A jelenet rendesen azzal kezdődik, hogy az egyik úgy találja, még nem értik eléggé egymást, jobban ki kellene beszélniök magukat, mire mindkettő lelkesen beszélni kezd. Ebből persze egykettőre félreértés támad, aminek minden eddiginél hevesebb jelenet az eredménye. A veszekedés jobb híján már hosszú idő óta élvezetpótlék mindkettő számára, amelyről nem szívesen mondanának le. Különösen betegem nem tudott lemondani hosszú időn keresztül a meg nem értettség édes fájdalmáról, bár minden jelenet "halálosan" kimerítette, és már maga is régen belátta, hogy ez a barátság túlérett, és csak hamis ambíció hitette el vele, hogy ebből még ideált csinálhat. A betegnek már az anyjához való viszonya is túláradó, fantasztikus volt, és anyja halála után érzéseit barátnőjére vitte át.


Analitikus (kauzális-reduktív) értelmezés[49]

A magyarázatot egy mondatban foglalhatjuk össze: "Belátom, hogy a folyó túlsó partjára kellene jutnom (vagyis a barátnőmhöz való viszonyomat fel kell adnom, mégis; sokkal jobban szeretném, ha barátnőm nem engedne ki öleléséből, azaz ollói közül); vagyis a megfelelő infantilis vágy: szeretném, ha anyám újra magához vonna, rajongó ölelésével." A vágy erős homoszexuális háttere miatt inkompatibilis, amelyet a tények már régen bebizonyítottak. A rák a lábát ragadja meg, mivel a betegnek nagy, "férfias lába" van; barátnőjével szemben ő játssza a férfit, szexuálfantáziái is ennek megfelelőek. A láb közismert fallikus szimbólum.[50] Az álom teljes megfejtése tehát így hangzik: azért nem akar elszakadni barátnőjétől, mivel elfojtott homoszexuális vágyai vannak vele kapcsolatban. Ezek a vágyak a tudatos személyi­ség tendenciáival morális és esztétikai szempontból összeegyeztethetetlenek lévén, elnyomja őket, és ezért többé-kevésbé tudattalanokká lesznek. A félelem az elnyomott vágynak felel meg.

Ez a magyarázat természetesen a beteg magasfeszültségű barátságideáljának súlyos aláérté­kelése. Az analízisnek ezen a fokán azonban már nem haragudott meg ezért a magyarázatért. Bizonyos tények már régebben meggyőzték e homoszexuális tendencia meglétéről, úgy, hogy ezt a hajlamot magától is beismerje, ha nem is volt neki kellemes. Ha tehát a kezelés jelenlegi állapotában ezt a magyarázatot mondom el neki, már semmiféle ellenállásra nem találok benne. E nem kívánt hajlam kínos voltát belátásával már régen legyőzte. De azt felelte volna: "Minek is még analizálni ezt az álmot? Csak ugyanazt mondja, amit már úgyis régen tudok." Ez a magyarázat a betegnek semmi újat nem mond, ezért érdektelen és hatástalan. A kezelés elején hasonló magyarázat lehetetlen lett volna, egyszerűen azért, mivel a beteg rendkívüli szemérmessége ilyesmit semmi körülmények között el nem fogadott volna. A belátás "mérgét" nagy vigyázattal és a legkisebb adagokban kellett beléje csepegtetni, míg a beteg jobb belátásra nem tért. Ha az analitikus vagy kauzális-reduktív magyarázat már nem mond újat, csak mindig ugyanazt különböző változatokban, elkövetkezett az ideje annak, hogy erősen kell ügyelnünk a felmerülő archetipikus motívumokra. Ha egy ilyen motívum kerül világosan az előtérbe, bekövetkezett az a pillanat, amikor interpretációnk módszerét meg kell változtatnunk. A kauzális-reduktív eljárásnak ebben az esetben bizonyos hátrányai vannak: 1. Mindenekelőtt nem veszi eléggé figyelembe a beteg asszociációit; pl. a "rák" betegséggel való kapcsolata. 2. A különös szimbólumválasztás ténye is homályban marad. Miért jelenik meg pl. a barátnő-anya éppen rák formájában? Szebb és plasztikusabb formát is választhatna, pl. hableányét. Polip, sárkány, kígyó vagy hal ugyanazt a szolgálatot tenné. 3. A kauzális-reduktív eljárás megfeledkezik arról, hogy az álom szubjektív jelenség, hogy tehát a rák nem vonatkozhatik kizárólag a barátnőre vagy az anyára, hanem az alanyra, az álmodóra magára is utal. Az álmodó az egész álom: ő a patak, a gázló és a rák, ezek csak az alany különböző tudattalan tendenciáinak és feltételeinek kifejezései. Ezért a következő terminológiát vezet­tem be: minden olyan magyarázatot, amelyben az álom kifejezései reális tárgyakkal azonosít­hatók, tárgyi síkon mozgó értelmezésnek nevezek. Ezzel az értelmezéssel szemben áll az, amelyik minden álomrészle­tet, pl. az álom minden személyét az álmodóra vonatkoztatja. Ez az eljárás az alanyi síkon mozgó értelmezés. A tárgyi síkon mozgó értelmezés analitikus; mivel az álomtartalmat reminiszcenciakomplexusokra fejti fel, amelyek külső helyzetekre vonatkoznak. Az alanyi síkú értelmezés szintetikus, mivel az alapul szolgáló reminiszcencia­komplexusokat a külső körülményektől elvonatkoztatva az alany tendenciái vagy részeiként fogja fel és újra hozzákapcsolja őket. (Az élményben nemcsak a tárgyat élem át, hanem elsősorban önmagamat, de csak akkor, ha számot tudok vetni élményemmel.) Ebben az esetben tehát minden álomtartalmat mint a szubjektív tartalmak szimbólumát kell felfognunk.

A szintetikus vagy konstruktív értelmezési módszer[51] alanyi síkú értelmezésből áll.


A szintetikus (konstruktív) értelmezés

A páciens számára nem tudatosult, hogy a legyőzendő akadály őbenne magában rejlik: olyan határ, amelyen nehéz átlépni, és amely a további haladásnak ellenszegül. Pedig lehetséges e határon túlkerülni. Azonban épp ebben a pillanatban rendkívüli és váratlan veszély fenyeget: valami "állati" (embertelen vagy emberen túli), amely hátrafelé és a mélybe megy, s az álmodót azzal fenyegeti, hogy egész egyéniségét magával vonja. Ez a veszély olyan, mint egy gyilkos betegség, amely titokban keletkezik valahol, és gyógyíthatatlan (mindennél erősebb). A beteg azt képzeli, hogy barátnője akadályozza és húzza le őt. Amíg ezt hiszi, hatnia kell rá, "fel kell emelnie", tanítania, javítania kell; haszon és értelem nélküli idealista erőfeszítéseket kell tennie, hogy a mélybe ne húzzák. Természetesen a barátnő is ilyen erőfeszítéseket tesz, hiszen az ő esete azonos a betegével. Így, mint dühös kakasok ugranak egymásnak, és mind­egyik megpróbál a másik feje fölé kerülni. Minél magasabbra jut az egyik, annál magasabbra kell felküzdenie magát a másiknak. Miért? Mert mindkettő azt hiszi, hogy a másik a tárgy, az ok. Ettől az értelmetlenségtől csak az alanyi szintű felfogás szabadit meg. Az álom ugyanis azt mutatja meg a betegnek, hogy őbenne magában van valami, ami megakadályozza a határ átlépésében, vagyis az egyik helyzetből vagy beállítottságból a másikba való átjutásban. A helyváltoztatásnak beállítottság-változásként való értelmezését támogatják bizonyos primitív nyelvek kifejezései, amelyekben pl. az, hogy "indulófélben vagyok", így hangzik, "az indulás helyén vagyok". Az álomnyelv megértéséhez sok párhuzamra van szükségünk a primitív emberek pszichológiájából és a történelmi szimbolikából, mivel az álmok lényegükben a tudattalanból eredtek, amely minden elmúlt fejlődéstörténeti korszak funkciólehetőségeinek székhelye. Ennek klasszikus példája J. Ging orákulumaiban "a nagy vízen való átkelés".[52]

Most aztán minden annak a megértésétől függ, hogy mit jelent a rák. Elsősorban tudjuk, hogy az olyasvalami, ami a barátnőn tűnik fel (mivel ő maga vonatkoztatta a rákot a barátnőre), és olyas­valami, ami már az anyján is jelentkezett. Hogy vajon anyja és barátnője ezt a tulajdon­ságot valóban birtokolják-e, ez a beteg szempontjából lényegtelen. A helyzet csak akkor változik meg, ha ő maga megváltozik. Anyján már nem változik semmi, hiszen halott. És barátnőjét sem kényszeríthetjük megváltozásra: ha viszont meg akar változni, ez az ő dolga. Az a tény, hogy ez a bizonyos tulajdonság már az anyján jelentkezett, infantilis jelenségre mutat. Mi a titok a betegek anyjához és barátnőjéhez való viszonyában? Közös az erős, rajongó szeretet­vágy, amelynek szenvedélyessége, úgy érzi, teljesen hatalmába kerítette őt. E kívánság tehát az erős infantilis mohóság jegyét viseli magán, amely közismerten vak. Ez a libidónak egy neveletlen, differenciálatlan és nem emberiesített darabja, amely még az ösztön kényszerű jellegét viseli magán, tehát még szelídítetlen. Erre tökéletesen megfelelő szimbólum az állat. De miért éppen rák ez az állat? A beteg ehhez X-né halálos rákbetegségét asszociálja, aki halálakor ugyannyi idős volt, mint most a beteg. Itt tehát X-nével való utalásszerű azonosulásról lehet szó. Ennek kell utánanéznünk. A betegünk a következőket meséli róla. X-né korán özvegyen maradt, igen életvidám asszony volt. Volt egy sor kalandja különböző férfiakkal, főleg egy különös emberrel, egy tehetséges művésszel, akit betegünk személyesen is ismert, és aki rá különösen igéző és megbabonázó (fascináló) benyomást tett.

Azonosulás csak tudattalan, nem realizált hasonlóság alapján lehetséges. Mennyiben hasonlít betegünk X-néhez? A beteget korábbi fantáziák és álmok egész sorára emlékeztethettem, amelyek világosan azt mutatták, hogy benne is megvan a könnyűvérű természet, amelyet azon­ban mindig elnyomott, mert attól félt, hogy ez a homályosan sejtett tendencia erkölcs­te­len életre csábítja. Ezzel egy újabb, igen fontos adalékot kaptunk az "állati" elem felismeré­séhez: újfent ugyanarról a szelídítetlen, ösztönös mohóságról van szó, amely azonban ebben az esetben férfiakra irányul. Ezzel újabb okát látjuk annak, hogy miért nem tud elszabadulni barátnőjétől: muszáj hozzá ragaszkodnia, hogy annak a másik, érzése szerint sokkal veszélye­sebb hajlamnak áldozatául ne essék. Ezért áll meg egy infantilis homoszexuá­lis fokon, amely azonban védelmére szolgál. (A tapasztalat szerint ez egyike a leghatéko­nyabb indítóokoknak, amiért meg nem felelő, infantilis kapcsolatokhoz ragaszkodunk.) De ebben a "veszélyes" tendenciában rejlik egészsége, a jövendő egészséges személyiség csírája, amely nem retten vissza az élethez szükséges merészségtől.

A beteg azonban más következtetésre jutott annak idején X-né sorsából. Hirtelen súlyos betegségét és korai halálát a sors büntetéseként fogta fel az asszony könnyelmű életéért, amiért a páciens őt (önmagának sem vallva be) irigyelte. Midőn X-né meghalt, a páciens komor erkölcsbírói képet öltött, amely "emberi, nagyon is emberi" kárörömöt takart. Ezt büntetendő, állandóan X-né példájával ijesztgette magát, ez tartotta távol az élettől és továbbfejlődéstől, és ez terhelte meg egy ki nem elégítő barátság kínjával. Természetesen számára nem volt világos ez az összefüggés; akkor sosem ment volna bele. E megállapítás igazságát könnyű volt a már ismert anyagból bizonyítani.

Ezzel azonban nem jutottunk még az azonosítás történetének végére. A beteg utólag elmondta, hogy X-nének nem kis művészi tehetsége volt, amely csak férje halála után fejlődött ki benne, és amely a művésszel való barátságához vezetett. Úgy látszik, hogy e képesség az azonosítás egyik lényeges motívuma volt, ha visszaemlékezünk arra, amit a beteg elbeszélt: mily nagy és különösen megbűvölő hatással volt rá a művész. Az ilyen fascináló hatás sohasem kizárólago­san egyik személyről irányul a másikra, ez kapcsolatjelenség, amelyhez két személy szükséges, s a megigézettnek megfelelő diszpozíciót kell magában hordoznia. Ennek a hajlamnak azonban tudattalannak kell maradnia; különben nincs igézet. A fascináltság ugyanis kényszeres jelenség, amelyet nem a tudat motivál, nem akarati folyamat, hanem a tudattalanból fölmerülő és magát a tudatra ráerőszakoló jelenség.

Fel kell tételeznünk, hogy a betegnek a művészéhez hasonló (tudattalan) diszpozíciója kell, hogy legyen. Egy férfival azonosította tehát magát.[53] Emlékezzünk az álom analízisére, amelyben a "férfias"-ra való utalással találkoztunk (láb). A beteg valóban a fék szerepét játssza barátnőjével szemben: ő az aktívabb, a hangadó, ő irányítja barátnőjét, és olyasmire is rákényszeríti, amit csak ő maga kíván. Barátnője határozottan nőies külső megjelenésében is, míg a páciens szemmel láthatóan férfias típus. Hangja is erősebb és mélyebb, mint barátnőjéé. X-néről mint igen nőies asszonyról beszélt, aki lágyságában és szeretetreméltóságában hasonlít barátnőjéhez a páciens szerint. Ez újabb nyomra vezet: a páciens ugyanazt a szerepet játssza barátnőjével szemben, mint amit a művész játszott volt X-nével szemben. Így teljesedik be tudattalanul X-nével és szeretőjével való azonosulása. Így éli ki mégis könnyel­mű hajlamát; de nem tudatosan, hanem tudattalan tendenciái játsszák ezt, azaz megszállják, mint saját komplexusai tudattalan ábrázolóját.

Ezzel már sokkal többet tudtunk meg a rákról: ez a megszelídítetlen libidódarab belső lélektanát képviseli. A tudattalan identifikációk mindig ebbe torkollnak. Megvan az ehhez szükséges erejük, tudattalanok lévén; tehát mindenfajta belátás és javító szándék számára hozzáférhetetlenek. A rák tehát a tudattalan tartalmak szimbóluma. Ezek a beteget állandóan vissza akarják vezetni barátnőjével való kapcsolatához. (A rák hátrafelé megy.) Barátnőjéhez való kapcsolata azonban betegséget jelent: hiszen ettől lett ideges.

Ez a részlet, szigorúan véve, még a tárgyi szintű analízis körébe tartozott. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ez ismeret birtokába csak alanyi síkon jutottunk, amely tehát ily módon igen fontos heurisztikus, a felfedezés szempontjából értékes princípiumnak bizonyul. Gyakor­lati­lag megelégedhetnénk az eddig elért eredménnyel; de teljesítenünk kell az elmélet köve­tel­ményeit, hiszen még nem aknáztunk ki minden asszociációt, és a szimbólumválasztás jelentőségét sem magyaráztuk meg kielégítően.

Most a betegnek abból a megjegyzéséből indulunk ki, hogy a rák a patakban lapult, a víz alatt, s hogy korábban nem látta. Nem látta eddig az éppen most megvilágított "tudattalan kap­csolatokat; elrejtette őket a víz. A patak az az akadály, amely megakadályozza, hogy a túlpartra kerüljön. Akadályt pontosan ezek a tudattalan kapcsolatai képeztek, amelyek a barátnőjéhez fűzték. A víz tehát a tudattalant jelenti, jobban mondva a tudattalanságot, a rejtettséget, hiszen a rák is a tudattalan, a tudattalanban rejlő dinamikus erő.



7. fejezet

A KOLLEKTÍV TUDATTALAN ARCHETÍPUSAI

Most az a feladatunk, hogy a még csak tárgyi síkon megérett kapcsolatokat alanyi szinten is értelmezzük. E célból el kell vonatkoztatnunk a tárgytól, és a beteg szubjektív komplexusai­nak szimbolikus megjelenítéseként kell tekintenünk őket. Ha megpróbáljuk X-né alakját alanyi szinten magyarázni, akkor valamelyest az álmodó lélekrésznek, azaz egy bizonyos aspektusának megszemélyesítéseként kell felfognunk. Ezek szerint X-né annak a képmása, amivé a páciens lenni szeretne, de mégsem akar. X-né tehát a beteg jellemének egyoldalú, jövőbe kivetített képét ábrázolja. A titokzatos művészt nem lehet alanyi síkra emelni, mivel a betegben szunnyadó tudattalan művészi tevékenység momentumát már X-né alakja fedi. Joggal lehetne azt mondani, hogy a művész a betegben lakozó férfielem képe, amelyet tudatosan nem realizál, és ezért ez a tudattalanban marad.[54] Ez bizonyos mértékig igaz, mivel a beteg e szempontból valóban áltatja magát. Azt hiszi, hogy egészen rendkívülien finom, érzékeny és nőies lény, és a legkevésbé sem férfias. Nagyon és őszintén meglepődött, amikor férfias vonásaira először felhívtam a figyelmét. De a borzongató megbűvölő elemet nem tudjuk elhelyezni férfias vonásaiban. Látszólag nyoma sincs. Pedig valahol ennek is lennie kell, hiszen ezt az érzést ő maga produkálta.

Ha nem tudunk fellelni ilyen részletet az álmodóban magában, akkor - amint tapasztalatból tudjuk - azt csak kivetíthette. De kire? Még a művészhez tapadna? Hiszen az már régen eltűnt a beteg látóhatáráról, és a projekciót még csak magával sem vihette, mivel ez ma is benne gyökerezik a beteg tudattalanában, akinek különben ehhez az emberhez azon az egyszerű fascináló benyomáson túl személyes kapcsolata nem volt. Inkább képzeletbeli alak volt a számára. Nem, az ilyen kivetítés mindig aktuális; vagyis kell valahol lenni valakinek, akire ezt a részletet kivetítette, különben érezhetően benne lenne még.

Ezzel újra a tárgyi síkra jutottunk; másképpen nem találjuk meg a kivetítés alanyát. A beteg nem ismer olyan férfit, akinek valamiféle jelentősége lenne a számára, rajtam kívül, aki orvosa lévén, természetesen sokat jelentek neki. Azt gyaníthatjuk, hogy rám vetítette ki ezt a tulajdonságot. Bizonyos, hogy én semmi ilyesmit nem vettem észre. De a rafináltabb dolgok sosem jelentkeznek a felszínen, mindig a kezelésen kívül kerülnek napvilágra. Ezért óvatosan azt kérdeztem: "Ugyan, milyennek lát, hogyha nincs itt nálam? Akkor sem változom?" Mire ő: "Amikor itt vagyok, kellemes embernek látom; de ha egyedül maradok, vagy hosszabb ideig nem találkozunk, különös módon megváltozik a képe. Hol eszményített alakban jelenik meg, hol viszont másképp." Itt elhallgatott. Tovább kérdeztem: "Igen? Milyennek?" Ő: "Néha veszedelmes, szörnyű, mint egy gonosz varázsló, vagy egy démon. Igazán nem tudom, hogy jut ilyesmi az eszembe. Hiszen nem ilyen."

Tehát ez a részlet nálam volt indulatátvitel formájában, ezért hiányzott az ő lelki kelléktárá­ból. Ezzel egy újabb igen fontos pontot ismerünk fel: engem kontaminált, azonosított a művésszel; ő tehát tudattalan fantáziáiban velem szemben X-né helyét foglalja el. Ezt a korábban felfedett anyag (szexuálfantáziák) alapján könnyen bebizonyíthattam. De akkor én magam vagyok az akadály, a rák, amely megakadályozza a túlpartra jutásban. Ha ebben a sajátos esetben a tárgyi síkra korlátoznók magunkat, bizony nagy szükségünk lenne jó tanácsra. Hiába nyilatkoztatnám ki, "de hisz én nem is vagyok a művész, én nem is vagyok gonosz, sem varázsló stb."; ez a beteget hidegen hagyná - hiszen ezt ő is éppolyan jól tudja, mint én. A projekció továbbra is élne benne, és én valóban lelki fejlődése akadályozójává lennék.

Ezen a ponton már sok kezelés megakadt. A tudattalan öleléséből nem szabadulhatunk másképp, csak ha az orvos önmagát alanyi szintre emeli, vagyis képpé nyilvánítja. Minek a képévé? Ez a legnagyobb nehézség. "No igen" - feleli az orvos -, "a beteg tudattalanában lévő egyik képpé" - mire az így felel: "Micsoda, én legyek férfivá, méghozzá borzalmas, fascináló gonosz varázslóvá vagy éppen démonná? Nem, soha - ezt el nem fogadhatom, ez ostobaság. Inkább elhiszem azt, hogy maga az." És igaza is van, ha így beszél. Oktalanság, ha ilyesmit akarunk átvinni a személyére. Éppoly kevéssé tűrheti el, mint az orvos, hogy démonná tegyék. A szeme különösen csillog, gonosz kifejezés jelenik meg az arcán, ismeretlen, eddig sohasem tapasztalt ellenállás bukkan fel. Egy csapásra kínos félreértés lehetőségét látom magam előtt. Mi ez? Csalódott szerelem? Sértés, leértékelés? Tekintete mint egy ragadozóé, valóban démoni. Szóval mégis démon volna? Vagy én vagyok a ragadozó, a démon, és előttem félelemtől kínzott áldozatom ül, aki a kétségbeesés állati erejével próbál védekezni gonosz varázslatom ellen? Mindez képtelenség, fantasztikus elvakultság. Mire tapintottam rá? Milyen új húr pendült meg? Mindez csak múló pillanat. A beteg arckifejezése újra megnyugszik, és szinte megkönnyebbülten mondja: "Különös, ebben a pillanatban úgy érzem, mintha éppen azt a pontot érintette volna lelkemben, amelyen barátnőmmel való kapcsolatomban nem tudok túljutni. Szörnyű érzés, embertelen, vad, gyűlöletes. Nem is tudom leírni, milyen rémes érzés. E miatt az érzés miatt e pillanatokban gyűlölöm a barátnőmet, és megvetem őt, bár minden erőmmel küzdök az érzés ellen."

Ez a kijelentés új fénybe állítja a történteket: most én foglaltam el a barátnő helyét. A barátnőn már túlkerült, az elfojtás jege megtört. A páciens létének új fázisába lépett, anélkül, hogy tudott volna róla. Most már tudom, hogy mindaz, ami fájdalmas és rossz volt barátnőjével való kapcsolatában, rám helyeződik át, igaz, hogy a jó is, de a titokzatos ismeretlen elleni heves vita közepette, amelyen a beteg sohasem tudta túltenni magát. Tehát az átvitel új fázisba lépett, csak egyelőre nem látjuk világosan, hogy mi az az ismeretlen x, amelyet rám vetít ki.

Egy bizonyos: ha a beteg megragad az átvitelnek ebben a formájában, a legkellemetlenebb félreértések fenyegetnek, mivel akkor úgy kell kezelnie engem is, mint ahogy barátnőjét kezelte, vagyis akkor az ismeretlen állandóan a levegőben lesz, és a legkülönbözőbb félreérté­seket okozza. Megint csak az lesz a vége, hogy bennem látja a démont; hiszen azt éppoly kevéssé fogadhatja el, hogy ő maga lenne, mint hogy én vagyok az. Így keletkeznek a feloldhatatlan konfliktusok, s egy feloldhatatlan konfliktus az élet megrekedését jelenti.

Egy másik lehetőség: a beteg újra régi védekezési módjához fordul, és keresztülnéz a sötét folton; ami újabb elfojtás a tudat felszínén való megtartás helyett, ami pedig az egész módszernek természetes követelménye. Ezzel semmit sem nyertünk, sőt ellenkezőleg: most az ismeretlen már a tudattalanból fenyeget, ami lényegesen kellemetlenebb.

Valahányszor ilyen elfogadhatatlan elem merül fel, pontosan meg kell állapítanunk, személyes tulajdonság-e az, vagy sem? "Varázsló" és "démon" alapjában véve olyan tulaj­donságokat jelentenek, amelyekről azonnal nyilvánvaló: nem egyéni emberi, hanem mitologikus tulajdonságok. A "varázsló" és a "démon" mitológiai alakok, amelyek a beteget megrohanó ismeretlen, "embertelen" érzésnek felelnek meg. Ezek a jelzők tehát nem alkalmazhatók egy emberi személyiségre, bár rendesen intuitív, kritikus szemmel meg nem bírált ítéletek formájában mégis embertársainkra szoktuk kivetíteni, kapcsolataink mindenkori kárára.

Az ilyen attribútum mindig arra mutat, hogy a személy fölötti vagy kollektív tudattalan tartalmát vetítettük ki. Hiszen a "démonok" nem személyes emlékképek, s a "gonosz varázslók" sem, bár ezekről valaha mindenki hallott vagy olvasott. Ha hallott is valaki a csörgőkígyóról, azért nem fog csörgőkígyónak nevezni egy gyíkot vagy egy siklót, csupán azért, mert surranó zaja megijeszti. Éppígy nem nevezzük embertársunkat démonnak, hacsak nem árad belőle tényleg valami démoni hatáshoz hasonló. Ha ez valóban személyes karakterének egy darabja volna, akkor ennek mindenütt meg kellene mutatkoznia, akkor ez az ember valóban démon volna. Ez azonban mitológia, azaz kollektív psziché, és nem individuálpsziché. Amennyiben tudattalanunk révén részesei vagyunk a történeti kollektív pszichének, természetesen tudattalanul démonok, varázslók stb. világában élünk, mivel ezek olyan fogalmak, amelyek a legerősebb indulatokkal töltötték meg a megelőző korokat. Éppígy részünk van istenekben és ördögökben, szentekben és latrokban. Értelmetlen lenne ezeket a tudattalan lehetőségeket személyes számlánkra írni. Ezért feltétlenül szükséges meghúzni a lehető legélesebb határvonalat a személyes és a személytelen területe között. Ezzel természetesen nem akarjuk letagadni a kollektív tudattalan tartalmának esetleg igen hatékony létezését. De a kollektív psziché tartalma különbözik és szemben áll az egyéni psziché tartalmával. A naiv ember számára ezek a dolgok sosem váltak el az egyéni tudattól, hiszen az isteneket, démonokat stb. sosem fogta fel lelki projekciókként, azaz tudattalan tartalmak­ként, hanem mint magától értetődő valóságot. Csak a felvilágosodás korában látta be az emberiség, hogy istenek a valóságban nincsenek, ezek csak projekciók. Ezzel végük is volt. A megfelelő lelki funkciónak azonban korántsem volt vége, ez most a tudattalanba süllyedt, és ennek révén olyan libidótöbblettel mérgezte meg magát az ember, amit azelőtt az istenképek kultuszában élt ki. A valláshoz hasonlóan erős funkciónak az elfojtása az egyéni pszichológi­ára is súlyos hatású. Ennek a libidónak a visszaáramlása rendkívülien megerősíti ugyanis a tudattalant, annyira, hogy archaikus kollektív tartalmával hatalmas befolyást kezd gyakorolni a tudatra. A felvilágosodás kora közismerten a francia forradalom rémtetteivel végződött. Napjainkban is a kollektív psziché, a tudattalan destruktív erőinek lázadását éljük át. Ered­ménye páratlan tömeggyilkosság.[55] A tudattalan éppen ezt kereste. Helyzetét mérték­telenül megerősítette a modern élet racionalizmusa, amely minden irracionálisat megfosztott értéké­től, és ezzel az irracionális funkciót a tudattalanba süllyesztette. Ha a funkció egyszer a tudattalanba került, onnan feltartóztathatatlanul és pusztítóan hat, mint egy gyógyíthatatlan betegség, amelynek, mert láthatatlan, a gyökerét nem bírjuk kiirtani. Akkor az egyén és a nép egyaránt kényszerül az irracionalitás átélésére, és legmagasabb idealizmusát, értelmének javát arra kell fordítania, hogy az irracionalitás őrültségeit a legtökéletesebben alkossa meg. Ezt kicsiben betegünkön szemlélhetjük, aki a neki irracionálisnak tűnő életlehetőség (X-né) elől elmenekül, hogy ugyanazt beteges formában barátnőjéhez való kapcsolatában magasztos önfeláldozásban élje át.

Nincs más lehetőség, mint hogy az irracionálist szükséges, mert mindig előforduló pszicho­lógiai funkciónak kell elismernünk, és tartalmát nem konkrét (ez visszafejlődés lenne!), hanem pszichikai realitásként kell felfognunk, mivel ez hatásos, tehát valóságos. A kollektív tudattalan egy olyan világ képe, amely ősidők óta alakult ki tapasztalatok lecsapódásából és ezeknek a priori voltából. E képben bizonyos vonások, az ún. archetípusok vagy dominánsok az idők folyamán pontosan körvonalazódtak, Ezek uralkodnak, ezek az istenek, azaz domináns törvények és princípiumok képei, a képsorozatok átlagos szabálysze­rűségei, amelyeket a lélek újra meg újra átél.[56] Amennyiben ezek a képek a pszichikai események relatíve hű ábrázolásai, archetípusaik, azaz hasonló tapasztalatok összehalmozó­dása révén kibonta­kozó általános alakjaik bizonyos általános fizikai alapvonalaknak felel meg. Így lehet­séges, hogy archetipikus képeket közvetlenül vihetünk át szemléleti fogalmak formájában a fizikai eseményekre. Például az éter a lehelet vagy a lélek hagyományos anyaga, amely a Föld minden világnézetében képviselve van; azután az energia, a mágikus erő, amely szintén az egész világon elterjedt képzet.

A fizikai adottságokkal[57] való rokonságuk miatt az archetípusok rendesen kivetítve jelennek meg, mégpedig ha tudattalanok, akkor a mindenkori környezet személyeinek túlzott alá- vagy túlbecsülése formájában, mindenféle félreértés, veszekedés, rajongás és bolondság előidézői­ként. Ezért mondjuk: "istenít valakit", vagy "ő az, akitől X hányingert kap". Ezek az okozói modern mítoszképződéseknek, azaz fantasztikus híreszteléseknek, bizalmatlanságnak és előítéleteknek. Ezért az archetípusok igen fontos, jelentős tények, amelyekre igen kell ügyelnünk. Nem szabad egyszerűen elnyomni őket, hanem pszichikai kórokozó voltuk miatt pontos megfontolásra méltók. Mivel rendesen projekció formájában jelennek meg, és mivel ezek csak ott rögződhetnek, ahol ennek valamilyen alapja van, értékelésük és megítélésük nem könnyű. Ha valaki az ördögöt embertársára vetíti ki, ez csak azért történhetik, mert azon az emberen tényleg van valami, ami a kép rögződését megkönnyíti. Ezzel egy percig sem akarjuk azt mondani, hogy az illető szinte ördög lenne; ellenkezőleg: akár rendkívülien jó ember is lehet, de a kivetítővel nem fér össze, ezért a kettő között egy "ördögi" (azaz elválasztó) hatás működik. A kivetítőnek sem kell ördögnek lennie, bár el kell ismernie, hogy az ördögi benne is éppannyira megvan, sőt éppen ő esett csapdába először, hiszen ő vetítette ki. Azért még nem ördögi, hanem éppolyan tisztességes ember lehet, mint a másik. Az ördög megjelenése ebben az esetben azt jelenti, hogy a két ember (most és a közeljövőben) összeférhetetlen, amiért is a tudattalan szétválasztja és egymástól távol tartja őket. Az ördög az "árnyék" archetípus egyik variánsa, vagyis az ember el nem ismert sötét oldalának veszedelmes aspektusa.

A kollektív tudattalan tartalmak kivetítésénél szinte szabályszerűen fellépő egyik archetípus a túlnyomóan félelmetes hatású "varázsló démon". Jó példája ennek Meyrink Gólem-ja, vagy ugyancsak Meyrink Tibeti varázsló-ja, a Denevérek c. könyvben, aki mágikus erejével elszaba­dítja a világháborút. Meyrink ezt természetesen nem tőlem tanulta, hanem szabadon alkotta saját tudattalanából, képet és kifejezést kölcsönözve egy ahhoz hasonló érzésnek, mint amit betegem énreám vetített ki. A varázslótípus előfordul a Zarathustrá-ban is; a Faust-ban ez maga a hős.

Ez a démonkép az istenfogalom egyik legalacsonyabb és legrégibb foka. Ez a törzs primitív varázslójának vagy sámán-orvosának (Medizinmann) típusa, egy különleges képességű egyéniség, aki mágikus erő hordozója.[58] Ez az alak - amennyiben negatív, esetleg veszélyes aspektusú - gyakran jelenik meg sötét bőrű, mongoloid típusú ember formájában. Sokszor nehéz vagy alig lehetséges az "árnyéktól" elválasztani, mennél inkább túlsúlyban van azonban a mágikus jelleg, annál jobban sikerülhet ez a szétválasztás, aminek nem kis jelentősége van, hiszen a bölcs öregember igen pozitív aspektusában is megjelenhetik.[59]

Az archetípusok felismerésével jelentős lépést tettünk. Embertársaink mágikus vagy démoni hatása ezzel megszűnik, mivel kellemetlen érzésünket a kollektív tudattalan meghatározható nagyságára vezethetjük vissza. Ezzel azonban egészen új feladat előtt állunk: az a kérdés, mi módon tisztázhatja a helyzetet az én a pszichológiai nem-énnel. Megelégedhetünk-e az archetípusok hatékony jelenlétének megállapításával, és magára hagyhatjuk-e ezt a továbbiakban?

Ezzel tartós disszociált állapotot hoznánk létre: az individuálpsziché és a kollektív psziché közti állandó meghasonlást. Egyfelől állna a differenciált és modern én, másfelől egy néger­kultúra-féleség, egy primitív állapot. Így megkapnánk a mai való állapot képét: a civilizációs kéreggel fedett sötét bőrű bestiát világosan látnánk. Az ilyen disszociáció azonban rögtön szintézist és a kifejletlen tulajdonságok fejlesztését követeli. Meg kell találni a lehetőséget a két rész egyesítésére; különben elhatározásunk csak egy irányt követhetne: a primitív részt újra el kellene nyomnunk. Ez azonban csak ott lehetséges, ahol még érvényes, tehát eleven vallásosság létezik, amely gazdagon kifejlett szimbolikájával a primitív embert elég kifejezés­hez segíti; más szóval e vallás dogmáinak és rítusainak olyan szemléltetést és cselekményt kell tartalmazniok, amelyek a legősibb emlékekre nyúlnak vissza. A katoliciz­mus esetében valóban ez a helyzet; ez a legnagyobb előnye és a legnagyobb veszélye is.

Mielőtt az egyesítés lehetőségével foglalkoznánk, vissza kell térnünk a kiindulópontul szolgáló álomhoz. Fejtegetésünk révén az álom, és annak leglényegesebb része, nevezetesen a félelem számára tágabb magyarázatot kaptunk. E félelem a kollektív tudattalan tartalmától való primitív rettegés. Látjuk, hogy a beteg azonosítja magát X-nével, amivel azt fejezi ki, hogy neki is van kapcsolata a különös művészhez. Nyilvánvaló, hogy az orvost a művésszel azonosította, és azt is láttuk fentebb, hogy én, alanyi síkon értve, a tudattalan varázslóalakjá­nak egyik képe voltam.

Mindezt az álomban a hátráló rák szimbóluma fedi. A rák a tudattalan eleven tartalma, amelyről tárgyi szintű elemzéssel nem deríthetünk ki minden lényegeset, s nem is hatás­talaníthatjuk. Annyit viszont elértünk, hogy a mitológiai kollektív pszichikus tartalom a tudat tárgyától eloldódott, és az egyéni pszichén kívül mint pszichikai realitás konszolidáló­dott. A felismerési aktussal tételezzük az archetípus valóságát; azaz pontosabban szólva a felismerés alapján posztuláljuk ilyen tartalmak pszichikai egzisztenciáját. Nyomatékosan meg kell állapítanunk, hogy itt nemcsak felismerési tartalmakról van szó, hanem olyan alanyon túli (transzszubjektív), messzemenően autonóm pszichikai rendszerekről, amelyek a tudatkont­rollnak csak részben vannak alávetve, sőt legnagyobbrészt valószínűleg teljesen függetlenek tőle.

Mindaddig, míg a kollektív tudattalan és az individuálpsziché megkülönböztethetetlenül összeforr, minden fejlődés lehetetlen, a határt nem lehet áthágni - hogy az álom képével éljünk. Ha az álmodó mégis elszánja magát arra, hogy a határon átlépjen, a tudattalan megelevenedik, megragadja, és nem ereszti. Az álom és a hozzá kapcsolódó anyag a kollektív tudattalant egyfelől mint a víz mélyén rejtve élő alacsonyrendű állatot, másfelől mint veszélyes betegséget jellemzik, amelyet időben elvégzett operációval meg lehet gyógyítani. Hogy ez a jellemzés mennyire találó, azt már látjuk. Mint mondottuk, különösen az állatszimbólum utal az emberen kívülire, azaz személyen túlira; mivel a kollektív tudattalan tartalmak nemcsak az archaikus, specifikusan emberi funkcióformák székhelyei, hanem az emberiség állati elődeinek funkcióemlékét is tartalmazzák, hiszen ezeknek a korszaka sokkal tovább tartott, mint a viszonylagosan rövid specifikus emberi lét.[60] Az ilyen tartalmak vagy - Semon kifejezésével - engrammák, ha működésbe lépnek, rendkívülien alkalmasak arra, hogy a fejlődést nemcsak megállítsák, hanem mindaddig visszafejlődéssé változtassák, míg a kollektív tudattalan által aktivált energiatömeg ki nem merül. Az energia azonban újra használható lesz azáltal, hogy a kollektív tudattalannal tudatosan szembeállítjuk; ekkor újra számolhatunk vele. Ezt az energetikai körforgást a vallások az istenekkel való kultikus kapcsolat révén konkretisztikus[61] módon hozták létre. Ez a mód azonban számunkra annyira ellentétes az intellektussal és annak ismereterkölcsével, amellett a kereszténység történeti szempontból ezt már oly alaposan túlhaladta, hogy a problémának ezt a megoldását nem mondhatjuk példásnak, de még csak lehetségesnek sem. Ha azonban a tudattalan alakjait mint a kollektív psziché jelenségeit vagy funkcióit fogjuk fel, ez nem kerül ellentétbe a legkevésbé sem intellektuális lelkiismeretünkkel. Ez a megoldás racionálisan elfogadható. Ezzel lehető­séget nyerünk arra is, hogy törzsi történetünk aktivált lelki tartalmaival tisztába jöhessünk. Ez megkönnyíti az eddigi határokon való átlépést, amiért is találóan transzcenden­tális funkciónak nevezik, ami az új beállítottságba való továbbfejlődéssel jelent egyet.

Feltűnő, hogy mindez mennyire párhuzamos a hősmondával: a hős és a szörny (a tudattalan tartalom) tipikus küzdelme gyakran folyik le víz partján, esetleg gázlónál, különösen az indián mítoszokban, amelyeket Longfellow Hiawathá-jából ismerünk. Frobenius[62] gazdag bizonyí­tása szerint a hőst (mint Jónást) a döntő harc folyamán a szörny rendesen elnyeli. A szörnyeteg belsejében azután a hős a maga módján megküzd a bestiával, mialatt az kelet felé úszik vele: belsejének egy értékes részét vágja ki, pl. a szívét, amely éltette (éppen az értékes energiát, amely megelevenítette a tudattalant). Ezzel megöli a szörnyet, amely partra vetődik, itt a hős, a transzcendentális funkcióban újjászületve (Frobenius elnevezése szerint ez a Nachtmeerfahrt) újra napvilágra lép, legtöbbször a szörny többi áldozatával együtt. Ezzel a korábbi normális állapot helyreállt, mivel az energiájától megfosztott tudattalan elvesztette túlsúlyát. Így a mítosz igen szemléletes módon ábrázolja azt a problémát, amely betegünket is foglalkoztatja.[63]

Ki kell emelnem azt a jelentős tényt, amely az olvasónak már amúgy is feltűnhetett: ebben az álomban a kollektív tudattalan veszedelmes és káros tény aspektusában jelenik meg. Ez onnan ered, hogy a beteg fantáziavilága nemcsak hogy igen fejlett, de egyenesen túltengő, ami valószínűleg írói tehetségével szorosan összefügg. Igaz, hogy képzelete beteges szimptóma, mivel állandóan fantaziálásban tobzódik, mialatt az életet elengedi maga mellett. Nagyobb adag mitológia egyenesen veszélyes lenne a számára, mivel még jelentős külső, át nem élt élet vár rá. Még nagyon kevéssé éli a reális életet ahhoz, hogy máris megkockáztathassa álláspontja teljes megfordítását. A kollektív tudattalan megrohanta, és azzal fenyegette, hogy megfosztja az eléggé ki nem töltött valóságtól. Az álom értelmének megfelelően tehát a kollektív tudattalant valamiféle veszélyként kellett megjelenítenie, különben könnyen menedékhellyé tette volna a maga számára az élet követelményei elől.

Egy álom megítélésénél igen kell ügyelnünk arra, hogyan jelennek meg a figurák. A tudat­talant megszemélyesítő rák pl. annyiban negatív, hogy "hátrafelé megy", és emellett az álmodót a döntő pillanatban megragadja. A Freud által kidolgozott ún. álommechanizmusok (eltolások, visszájára fordítások stb.) által félrevezetve azt gondolták, hogy az álomnak ún. "homlokzat"-ától függetleníthetik magukat, mivel az álom igazi értelme e mögött rejlik. Ezzel szemben én már régen azt az álláspontot képviseltem, hogy nincs jogunk az álmot célzatos megtévesztési szándékkal gyanúsítani. A természet gyakran sötét és átláthatatlan, de sohasem ravaszkodik, mint az ember. Ezért el kell fogadni, hogy az álom pontosan az, amivé lenni akar, sem több, sem kevesebb.[64] Ha valamit negatív aspektusában ábrázol, nincs alapunk annak feltételezésére, hogy a pozitívumot érti rajta és így tovább. A gázlónál lévő archetipikus veszedelem annyira világos, hogy ezt az álmot csaknem figyelmeztetésként is értelmezhetjük. Az ilyen antropomorf felfogást azonban el kell vetnem: az álom maga nem akar semmit; önmagát megjelenítő tartalom csak, puszta természeti tény, mint a diabetikusok vércukra vagy a tífuszbetegek láza. Csak mi látunk benne figyelmeztetést, ha értelmesek vagyunk, és jól tudjuk magyarázni a természet jeleit.

Mitől kell azonban óvakodni? A veszély kétségtelenül abban rejlik, hogy az átkelés pillanatában a tudattalan hatalmába ejthetné az álmodót. Mit jelent ez az elhatalmasodás? A tudattalan betörése könnyen megesik jelentős változások vagy elhatározások pillanatában. A folyóhoz vezető part az ő eddigi helyzete, amelyben megismertük. Ezzel a helyzettel azonban neurotikus pangásba jutott, mintha csak egy áthághatatlan akadály elé került volna. Az akadályt az álomban egy átgázolható patak jelzi, nem látszik tehát túl komolynak. A patakban leselkedik azonban nem várt módon a rák, amely a tulajdonképpeni veszedelmet jelzi, ami miatt a patak áthághatatlan, illetve annak látszik. Ha ugyanis előre tudtuk volna, hogy a veszélyes rák ezen a ponton leselkedik, talán megkíséreltük volna máshol az átkelést, vagy egyéb óvóintézkedést tettünk volna. A mostani szituációban igen kívánatos lenne, ha az átkelés valóban megtörténhetne. Az átkelés elsősorban a korábbi helyzetnek az orvosra való átvitelét jelenti. Ez a nóvum. A kiszámíthatatlan tudattalan nélkül ehhez nem kellene különösebb merészség. Láttuk azonban, hogy az indulatátvitellel archetipikus figurák aktivitásának elszabadulása fenyeget, amit nem számíthatunk ki előre. Kissé túl korán ittunk a medve bőrére, és közben "megfeledkeztünk az istenekről".

Álmodó betegünk nem vallásos, hanem "modern" személyiség. A valaha megtanult hittant már rég elfelejtette, és semmit sem tud arról, hogy az ember életében vannak olyan pillanatok, amikor az istenek beavatkoznak, vagy inkább olyan helyzetek, amelyek ősidők óta lelkünk legmélyéig nyúlnak. Ezek közé a helyzetek közé tartozik példának okáért a szerelem, minden szenvedélyével és veszedelmével. A szerelem a léleknek nem is sejtett hatalmait hívhatja a felszínre, amelyekre jobban fel kellett volna készülnünk. A "religio", az ismeretlen veszedel­mek és hatalmak "gondos számbavétele" itt a kérdés. Egy egyszerű kivetítésből szerelem keletkezhet, sorsintéző hatalma teljes fegyverzetében: olyasmi, ami vakító illúziójával kiragadhatná őt léte természetes folyásából. Jó vagy rossz, isten vagy ördög fogja megrohanni az álmodót? Még nem tudja, de már kiszolgáltatottnak érzi magát. És ki tudja, elég erős lesz-e a komplikáció elviselésére! Mindeddig, amennyire módjában állt, elkerülte ezt a lehetőséget, amely most megragadással fenyegeti. Ez olyan kockázat, amelyet legszívesebben elkerülnénk, de ha nem tehetjük, jó adag "Istenbe vetett bizalom" vagy a szerencsés végben való "hit" szükséges. Így váratlanul fölmerül a sorssal szembeni vallásos magatartás kérdése.

Az álom álláspontja szerint az álmodó csak egyet tehet: óvatosan vissza kell húznia a lábát, mivel a továbbhaladás végzetes lenne. Egyelőre nem hagyhatja el a neurotikus állapotot; mert az álom semmiféle pozitív utalást nem tartalmaz a tudattalan felől közeledő segítségre. A tudattalan hatalmak még kérlelhetetlenek, és az álmodó további munkáját, mélyebb belátását kívánják meg, mielőtt az átkelésnek valóban nekimerészkedhetnék.

Nem szeretném, hogyha ez a negatív példa bárkiben is azt az érzést ébresztené, hogy a tudattalan feltétlenül csak negatív szerepet tölthet be; ezért hadd ismertessem itt még egy fiatalember két álmát, amelyek a tudattalannak másik, előnyösebb oldalát fogják megvilágí­tani. Ezt annál szívesebben teszem, mivel az ellentétproblémának az álom által megmutatott megoldása csak irracionális úton, a tudattalan segítségével lehetséges.

Először meg kell ismertessem az olvasót az álmodó személyével; a megismerkedés nélkül ugyanis szinte lehetetlen az álmok sajátos érzéstartalmába belehelyezkedni. Bizonyos álmok olyanok, mint a legtisztább költészet, és ezért csak az általános hangulat ismeretében válnak érthetővé. Az álmodó egészen kicsiny külsejű, húsz évet betöltött ifjú. Megjelenésébe és kifejezéseibe egy leheletnyi lányos vonás vegyül. Minden megnyilatkozása igen művelt és jól nevelt emberre mutat; intelligens, érdeklődési köre határozottan intellektuális, az esztétikum nagy szerepet játszik benne. Jó ízlése és a művészet minden formája iránt való finom érzéke az első pillanatra szembetűntek. Érzelmi élete gyengéd, lágy, enyhén rajongó. A kamaszkor jellegét viseli magán, de nőies előjellel: a vad kamasznak nyoma sincs benne. Korához képest kétségtelenül túl fiatal: nyilvánvalóan a megkésett fejlődés egy esetével állunk szemben. Ezzel összevág az a tény, hogy engem homoszexualitás panaszával keresett föl. Mielőtt meglátogatott volna, a következőt álmodta: "Hatalmas, titokzatos árnyékokkal teli székes­egyházban vagyok. Úgy tudom, hogy ez a lourdes-i dóm. A közepén egy mély, sötét kút van, nekem ebbe kellene leszállnom."

Az álom nyilvánvalóan egy összefüggő hangulat kifejezése. Az álmodó a következőket jegyzi meg: "Lourdes a misztikus gyógyforrás. Természetesen gondoltam rá tegnap, hogy gyógyulást keresek, és önnel fogom kezeltetni magam. Lourdes-ban állítólag van egy ilyen kút. Valószínűleg kellemetlen leszállni ebbe a vízbe. Hanem a templomban lévő kút nagyon mély volt."

Mit árul el ez az álom? Látszólag teljesen világos, és megelégedhetnénk azzal, hogy az előző nap hangulatának költői megfogalmazásaként tekintjük. Ezzel azonban sosem elégedhetünk meg. A tapasztalat szerint minden álom sokkal mélyebb és jelentősebb. Azt gondolhatnánk, hogy az álmodó költői hangulatban jött az orvoshoz, hogy úgy kezd neki a kezelésnek, mint egy áhítatos istentiszteletnek a titokzatos kegyhely misztikus félhomályában. Ez azonban egyáltalán nem egyezik meg a tényekkel. A páciens pusztán azért jött az orvoshoz, hogy ama kellemetlen dolog, nevezetesen a homoszexualitás miatt kezeltesse magát. Ez igazán nem költői. Mindenesetre a megelőző nap tényleges hangulatából igazán nem érthetjük meg, miért kellett volna ily költői módon álmodnia, mármint ha egy álom keletkezésénél ilyen közvetlen okozati összefüggést egyáltalán elfogadhatnánk. Talán feltételezhetnénk azt is, hogy éppen a felkeresésemre okot adó legkevésbé sem költői alkalom volt mégis az álom elindítója. Föltételezhetnénk, hogy a páciens éppen az előző nap prózai hangulata miatt álmodik fokozottabban poétikusan, mint ahogy az egész nap koplaló ember dús vacsoráról álmodik. Le nem tagadható, hogy az álomban a kezelés, a gyógyítás és a kellemetlen eljárás gondolata előfordul, de mindez a költőiség dicsfényében, vagyis olyan formában, amely az álmodó eleven esztétikai és érzelmi igényének a leghatékonyabban megfelel. Ez a kép ellenállhatatla­nul vonzza, hiába sötét, mély és hideg a kút. Az álom hangulatából valami túl fog nyúlni az alvás időtartamán, a másnap reggelbe, éppen amikor alá kell vetnie magát kellemetlen és prózai kötelességének. A szürke valóság így talán az álom érzelmeinek könnyű aranyfüstjét kapja.

Ez hát az álom célja? Ez nem lehetetlen; tapasztalatom szerint a legtöbb álom kompenzatív természetű.[65] A lelki egyensúly megtartása érdekében mindenkor a másik oldalt hangsúlyoz­zák. De nemcsak a hangulatkompenzáció az álomkép egyetlen célja. Jelentős a felfogás-korrektúra momentuma is. A betegnek megközelítőleg sem volt elegendő fogalma arról a kezelésről, amelynek alá akarta vetni magát. Az álom olyan képet ad neki, amely egy költői metaforával jellemzi a rá váró kezelés lényegét. Ez azonnal nyilvánvalóvá lesz, ha a dómhoz fűződő asszociációit és megjegyzéseit követjük:

"A dómról a kölni dóm jut eszembe. Már gyermekkoromban nagyon foglalkoztatott. Emlékszem, hogy anyám mesélt róla először. Emlékszem arra is, hogy valahányszor egy falusi templomot megpillantottam, mindjárt azt kérdeztem, ez-e a kölni dóm? Mindig azt kívántam, hogy egy ilyen katedrálisban lehessek pap."

Ezekkel az asszociációival a beteg nagyon lényeges gyermekkori élményre utal. Mint minden hasonló esetben, ő is erősen kötődik az anyjához. Ezen nem kell feltétlenül nagyon intenzív és jó, tudatos kapcsolatot érteni, inkább valamilyen titkos, földalatti összeköttetés-félét, amely a tudatban talán csak a jellem megkésett fejlődésében, vagyis viszonylagos infantilizmusban nyilvánul meg. Az ilyen tudattalan, infantilis kapcsolat természetesen erősen háttérbe szorítja a személyiség kifejlődését; semmi sem károsabb a fejlődésre, mint egy tudattalan - szinte azt mondhatnók: pszichikailag embrionális - állapotban való megragadás. Az ösztön ezért az első kínálkozó alkalmat ragadja meg, hogy egy más tárggyal helyettesítse az anyát. Ennek az objektumnak és az anyának bizonyos analógiát kell mutatniuk, hogy a helyettesítés megvaló­sul­hasson. Betegünk esetében tökéletesen ez a helyzet. A gyermeki fantázia intenzitása, amellyel a kölni dóm szimbólumát megragadta, annak az erős tudattalan szükségletnek felel meg, hogy anyját helyettesítenie kell. Ezt a tudattalan szükségletet még növeli az a tény, hogy az infantilis kötöttség káros befolyással fenyeget. Innen a gyermeki fantázia lelkesedése, mely a templom képzetét megragadta; hiszen az egyház a szó teljes értelmében és minden vonatkozásában anya. Nemcsak "anya"-szentegyházról beszélünk, hanem kebeléről is; a "benedictio fontis" (a forrás megszentelése) szertartásában a keresztelőkutat "immaculatus divini fontis uterus"-nak (az isteni forrás szeplőtelen méhének) nevezik. Azon a nézeten vagyunk, hogy az embernek tudatosan ismernie kell ezt a jelentést ahhoz, hogy képzeletében hathasson, és egy tudatlan gyermeket az ilyen vonatkozások nem ragadhatnak meg. Bizonyos azonban az, hogy ezek az analógiák nem a tudaton keresztül, hanem egészen más úton hatnak.

Az egyház egy magasabb szellemi síkon helyettesíti a szülőkhöz fűződő pusztán természeti, szinte "testi" kapcsolatot. Felszabadítja ezzel az egyént egy tudattalan, természetes kapcsolat alól, amely szigorúan véve már nem is kapcsolat, hanem az őskezdeti tudattalan azonosság állapota, amely éppen tudattalan volta, tehát nehezen mozdíthatósága miatt erősen ellene szegül mindenfajta szellemi fejlődésnek. Alig lehetne meghatározni, hogy mennyiben külön­bözik ez az állapot az állati lélektől. Legkevésbé sem a keresztény egyház előjoga az egyén kezdeti, állathoz hasonlatos állapotából való kioldozására irányuló törekvés, és ennek lehetővé tétele, mivel ez modern, sajátosan nyugati megnyilatkozási formája egy, az emberiséggel talán egyidős, ösztönös törekvésnek. Ezt a törekvést minden, akár csak kevéssé is kifejlődött és még nem degenerált primitív népnél a legkülönbözőbb formákban mutathatjuk ki: ez az iniciáció vagy férfivá avatás szertartása. Az ifjút kamasz korában a férfiak házába vagy valamilyen más beavatási helyre vezetik, és ott családjától rendszeresen elidegenítik. Egyidejűleg bevezetik a vallási titkokba is, és ily módon nemcsak egészen új viszonylatokba, hanem mint megújult és megváltozott személyiséget mintegy újjászületett­ként "quasi modo genitus" egy új világba plántálják át. Az iniciáció gyakran a legkülönbö­zőbb kínzásokkal van egybekapcsolva, körülmetéléssel vagy hasonlóval. E szokások kétség­telenül ősrégiek. Szinte már ösztönös mechanizmussá váltak, külső kényszer nélkül újra meg újra reprodukálódnak, pl. a diákok "gólyaavatásaiban", vagy az amerikai diákegyesületek még sokkal messzebb menő hasonló eljárásában. A tudattalanba ezek ősi képek formájában vésődtek be.

Amidőn anyja a kölni dómról mesélt a kisfiának, ezt az ősi képet érintette meg, hívta életre. A gyermek azonban nem talált olyan pap nevelőre, aki ezt továbbfejlesztette volna; a vezetés továbbra is az anyja kezében maradt. Viszont a vezető férfi utáni vágy a gyermekben tovább növekedett, homoszexuális hajlam formájában. Talán nem történt volna ez így, ha egy férfi fejleszti tovább gyermeki fantáziáit. A homoszexualitás felé való elhajlásra igen sok történeti előképet idézhetnénk. Az antik Görögországban, és más primitív közösségekben is, a homoszexuali­tás és nevelés szinte azonosak voltak. E szempontból a serdülőkor homo­szexuali­­tá­sa félreértett, de azért nem kevésbé célszerű, férfi iránti szükséglet kifejezése. Talán azt lehetne mondani, hogy az anyakomplexusban rejlő incesztusfélelem általában kiterjed a nőkre; én azonban úgy vélem, hogy az éretlen férfinak igaza van, ha fél a nőktől, mivel hozzájuk való kapcsolata rendesen balul sikerül.

Az álom jelentése szerint a páciens számára a kezelés kezdete homoszexualitása értelmének beteljesülését jelenti: azonos a felnőtt férfiak világába való bevezetéssel. Mindaz, amit itt fárasztó és messze nyúló magyarázatokkal kellett kifejtenünk a teljes megértés érdekében, az álomban egypár jelentős metaforába sűrítve olyan képben jelent meg, amely mindenféle tudós magyarázatnál erősebben hatott az álmodó fantáziájára, érzelmi és értelmi világára. Jobban és értelmesebben előkészítette ez a beteget a kezelésre, mint az orvosi és nevelői aranymondá­sok legszebb gyűjteménye. (Ezen az alapon tartom én az álmot nemcsak értékes információ­forrásnak, hanem a nevelés hatásos eszközének is.)

Térjünk át a másik álomra. Előre kell bocsátanom, hogy az első konzultálás alkalmával az említett álommal egyáltalán nem foglalkoztam. Még csak meg sem említettem. Szó se volt semmi olyasmiről, ami az előbb mondottakkal a legkevésbé is kapcsolatban lenne. A második álom így hangzik:

"Egy nagy gótikus dómban vagyok. Az oltárnál egy pap áll. Barátommal előtte állok, kis japáni elefántcsont figura van a kezemben, és úgy érzem, hogy ezt fogják megkeresztelni. Hirtelen odajön hozzánk egy idősebb hölgy, lehúzza a diákegyleti gyűrűt barátom ujjáról, és a magáéra húzza fel. Barátom fél, hogy ez őt valamiképpen megköti. Ebben a pillanatban csodálatos orgonaszó hangzik fel."

Most röviden csak az előző napi álmot folytató és kiegészítő momentumokat akarom kiemelni. A második álom kétségtelenül az elsőhöz csatlakozik: az álmodó újra templomban, tehát a férfivá avatás állapotában van. Új alak is csatlakozott hozzá: a pap, akinek a megelőző helyzetben való távollétéről már bővebben beszéltünk. Az álom azt igazolja, hogy homo­szexua­li­tása tudattalan értelme most már be van töltve, tehát a további fejlődés meg­kezdődhetik. A tulajdonképpeni iniciációs cselekmény, vagyis a keresztelés, kezdődhetik. Az álomszimbolika megerősítheti azt, amit az előbb mondtam: nem a keresztény egyház előjoga ezeknek a lelki átalakulásoknak a keresztülvitele: ősi, eleven kép van mögötte, amely alkalomadtán az ilyen átváltozást kikényszeríti.

Az álom szerint egy kis japán elefántcsont figurát kell megkeresztelni. A beteg a következő­ket jegyzi meg róla: "Kis, torz emberke volt, a férfi nemi szervre emlékeztetett. Különös, hogy éppen ezt a szervet kellett megkeresztelni. De hiszen a zsidóknál a körülmetélés amolyan keresztelésféle. Ez bizonyára homoszexualitásomra vonatkozik; mivel az oltár előtt mellettem álló barátom éppen az, akivel homoszexuális kapcsolataim vannak. Ugyanazon bajtársi egyesület tagjai is vagyunk. A gyűrű bizonyára a kapcsolatunkat jelenti."

Tudjuk, hogy a gyűrű a mindennapi használatban valamilyen kapcsolatot fejez ki, mint pl. a jegygyűrű. Ezért a gyűrűt ebben az esetben nyugodtan felfoghatjuk úgy, mint a homoszexuális kapcsolat metaforáját. Az a tény, hogy az álmodó barátjával együtt lép fel, ugyanezt jelenti.

Hiszen a kiküszöbölendő baj éppen a homoszexualitás. Ebből a viszonylagosan gyermeki állapotból az álmodónak a pap segítségével egy, a körülmetéléshez hasonló szertartás révén felnőtt állapotba kell átkerülnie. E gondolat tökéletesen megfelel az előző álomhoz fűzött fejtegetéseimnek. A fejlődés logikusan és szabályszerűen fog folytatódni eddig a pontig archetipikus képzetek segítségével. Ekkor látszólag hirtelen zavar támad. Egy idősebb hölgy eltulajdonítja a gyűrűt; más szóval magára vonja azt, ami eddig homoszexuális kapcsolat volt, mire az álmodó félni kezd, hogy új elkötelező kapcsolatba bonyolódik. Mivel a gyűrű most egy nő ujján van, valami házasságfélének kellett történnie, vagyis a homoszexuális kapcsolat heteroszexuális kapcsolatba menne át, csak elég különösbe, mivel egy idős hölgyről van szó. "Anyám barátnője", mondja a beteg. "Nagyon szeretem őt; szinte anyai barátnőm."

E kijelentésből világosan meglátjuk, mi történt az álomban; a beavatás feloldotta a homoszexuális kötöttséget, és heteroszexuálissal helyettesítette be, az anyához hasonló nő iránti platonikus barátsággal. Az anyához való hasonlóság ellenére ez a nő mégsem azonos az anyával. A hozzá fűződő kapcsolat azt jelenti, hogy a páciens túljutott az anyán, tehát részben legyőzte a pubertásos homoszexualitást.

Az új kötöttségtől való félelem könnyen érthető: egyfelől az anyához való hasonlóság miatti félelem - azt jelentheti, hogy a homoszexuális kapcsolat feloldásával végleg visszajutottunk az anyához -, másfelől a felnőtt heteroszexuális állapot újdonsága, és az ismeretlenségétől való félelem (a vele járó esetleges új kötelességek, házasság stb.). Hogy nem hátrálásról, hanem előrehaladásról van szó, azt a felcsendülő muzsika bizonyítja. A beteg ugyanis igen muzikális, érzelmeit különösen az ünnepélyes orgonaszó indítja meg. A zene igen pozitív érzelmet jelent a számára, ebben az esetben az álom megbékítő kimenetelét, amely viszont alkalmas arra, hogy szép. magasztos érzelmeket hagyjon hátra a következő reggelre.

Ha tekintetbe vesszük azt a tényt, hogy a beteg eddig a pillanatig csak egy rendelésen látott, amikor is egy általános orvosi anamnézisen kívül alig került szóba valami, azt hiszem, mindenki igazat ad abban, hogy ezek az álmok meglepő anticipációk. Egyfelől a beteg állapotát egészen különös és a tudatnak idegen fénybe állítják, amely másfelől a banális orvosi szituációt olyan szemszögből mutatja, amely az álmodó szellemi sajátságaival összhangban van, és ezért alkalmas rá, hogy felkeltse esztétikai, intellektuális és vallásos érdeklődését. Ez a kezelés számára a lehető legkedvezőbb körülményeket teremti meg. Az a benyomása az embernek, ezeknek az álmoknak az alapján, mintha a páciens a legnagyobb készséggel és reménykedéssel vállalta volna a kezelést, készen arra, hogy gyermek voltát levesse, és férfivá legyen. A valóságban azonban egyáltalán nem ez a helyzet. Tudata tele volt habozással és ellenállással. A kezelés további folyamán is ellenállónak, húzódozónak mutatkozott, mindig készen arra, hogy korábbi infantilitásába visszaessen. Álmai viszont tudatos magatartásának szöges ellentétei. A haladás vonalán mozognak, és a nevelő pártjára állnak. Sajátos funkciójukat világosan megismertetik. Én ezt a funkciót kompenzációnak neveztem. A tudattalan haladási irányzata és a tudat maradisága ellentétpárt alkotnak, ami úgyszólván egyensúlyban tartja a mérleget. A nevelő szerepe azonos a mérleg nyelvével.

Ennek a fiatalembernek az esetében a kollektív tudattalan képeinek igen pozitív szerepük van, ami nyilván onnan ered, hogy nincs meg benne az a veszélyes hajlam, hogy a valóságot képzelettel pótolja, és ezzel magát az élettől elsáncolja. A tudattalan képek hatása sorsszerű. Talán - ki tudja! - ezek az örök képek teszik ki azt, amit sorsnak nevezünk.

Az archetípus természetesen mindig és mindenütt működik. A gyakorlati kezelés azonban nem követeli mindig, különösen fiatal emberek esetében, hogy ezzel bővebben foglalkoz­zunk. Az életforduló táján viszont nagyon fontos, hogy a kollektív tudattalan képeinek különös figyelmet szenteljünk; ekkor forrásul és utalásul szolgálhatnak az ellentétprobléma megoldására. Ezeknek az adatoknak a tudatos megmunkálása a transzcendentális funkciót mint a felfogásnak archetípusok által közvetített, ellentéteket kiegyenlítő alakulását mutatja be. "Felfogás"-on nemcsak intellektuális megértést értek, hanem átélésen alapuló megértést. Mint mondottuk, az archetípus dinamikus kép, az objektív psziché egy darabja, amelyet csak akkor érthetünk meg, ha autonóm valóságként éljük át.

E folyamat hosszabb időre kiterjedhet; általános ábrázolásának - ha ilyen leírás egyáltalán lehetséges lenne annyiban nincs értelme, hogy ez a különböző egyedeknél az elképzelhető legkülönbözőbb formákat ölti. Egyetlen közös vonásuk bizonyos archetípusok előfordulása. Hadd említsem meg az árnyék, az állat, az öreg bölcs, az anima, az anya, az animus, a gyermek archetípusát, hogy a meghatározhatatlan számú helyzeteket ábrázoló archetípusokról ne is beszéljünk. Különös a helyzete azoknak az archetípusoknak, amelyek a fejlődésfolyamat célját vagy céljait jelenítik meg. Az olvasó megfelelő tájékozódást nyerhet ezekről, Traum­symbolen des Individuationsprozesses[66] (Az individuációs folyamat álomszimbólumai) és Psychologie und Religion (Pszichológia és vallás) c. munkámban, valamint Richard Wilhelm­mel közösen kiadott munkánkban: Das Geheimnis der goldenen Blüte (Az aranyvirág-fakadás titka).

A transzcendentális funkció nem céltalanul folyik le; az ember legbelső lényegének megnyilatkozásához vezet. Mindenekelőtt pusztán természeti folyamat, amely esetleg az illető tudomása és hozzájárulása nélkül folyhat le, sőt az egyén ellenállása ellenére erőszakkal is utat tör magának. E folyamat célja és értelme a már a fogantatáskor a magzatban rejlő személyiség minden aspektusával együtt való megvalósítása. Az eredendő, potenciális teljesség megvalósítása és kifejlesztése ez. A tudattalan e célból ugyanazokat a szimbólumo­kat használja, mint az emberiség ősidők óta, ha valami egységet, teljességet, befejezettséget akart kifejezni, ilyenkor rendszerint a négyesség és körszimbólumokat használta. Ezen az alapon neveztem el ezt a folyamatot individuációs processzusnak.

Az individuáció mint természetes folyamat lett kezelési módszerem modellje és zsinórmér­téke. A tudat neurotikus állapotának tudattalan kompenzációja tartalmazza mindazt az elemet, ami a tudat egyoldalúságát hatásosan és üdvösen korrigálhatná, ha ezeket tudatosan, azaz megértve és mint a tudat valóságát integrálhatná. Nagyon ritka az olyan intenzitású álom, amely megrázkódtatásával a tudatot kiveti a nyeregből. Rendesen az álmok túl gyöngék és érthetetlenek ahhoz, hogy a tudatra alapos befolyással lehessenek. Ennek következtében a kompenzáció a tudattalanban közvetlen hatás nélkül folyik le. Egy hatás mégis van; ez azonban indirekt, mivel a tudattalan ellenállás - ha következetesen ügyet sem vetnek rá - olyan szimptómákat és helyzeteket teremt (arranzsál), amelyek a tudat intencióit végül is állandóan keresztezik. A kezelésnek ennek következtében arra kell törekednie, hogy az álmo­kat és a tudattalan egyéb megnyilatkozásait a lehetőséghez képest megértse és méltányolja: egyfelől, hogy megakadályozza egy idővel veszedelmessé váló tudattalap oppozíció keletkezését, másfelől, hogy a kompenzációt mint gyógyító tényezőt a lehetőséghez képest kihasználhassa.

Ez az eljárás természetesen azon a feltételen alapul, hogy az ember elérheti a teljességet, más szóval, hogy lehet egészséges. E feltételt azért említem meg, mert kétségtelenül vannak olyan egyének, akik alapjában véve nem teljesen életképesek, és könnyen tönkremennek, ha valamilyen okból összeütköznek önnön teljességükkel. Ha ez az eset nem következik be, akár aggkorukig is tengethetik életüket, de legfeljebb csak mint részegyéniségek, töredékek, akiket szociális vagy pszichikai parazitizmus támogat. Az ilyen emberek gyakran (mások kárára) tipikus szédelgők, akik csillogó mázzal takarják halálos ürességüket. Kilátástalan kísérlet lenne ezeket az itt ismertetett módszerrel kezelni. Náluk csak a látszat fenntartása "segít". Az igazság elviselhetetlen vagy haszontalan lenne.

Ha egy esetet a megadott módon kezelünk, a vezetés a tudattalané, a tudaté viszont a kritika, a kiválasztás és a döntés. Ha a tudat megtalálja a helyes utat, ezt a fejlődést jelző álmok igazolják; máskülönben a tudattalan korrigál. A kezelés lefolyása szinte a tudattalannal való állandó beszélgetésnek minősíthető. Hogy ebben a helyes álomfejtésnek van a legnagyobb szerepe, ezt az elmondottak, azt hiszem, már bebizonyították. De joggal kérdezhetné valaki, mikor lehetünk biztosak az álom értelmezésében? Van-e egy akár megközelítőleg is meg­bízható kritériuma az értelmezés helyességének? E kérdésre szerencsére igennel felelhetünk: ha egy álomfejtésben melléfogtunk, vagy bármi más tökéletlenséget követtünk el, ezt esetleg már a következő álom megmutatja. Pl. a korábbi motívum érthetőbb formában újra megjelenik, magyarázatunkat egy ironizáló parafrázis vonja kétségbe, vagy közvetlen, erős ellenállás szegül vele szembe. Tegyük fel, hogy ezek a magyarázataink is balul sikerülnek, akkor elég hamar érezhető lesz eljárásunk általános eredménytelensége és semmitmondó volta abban, hogy vállalkozásunk kiürül, terméketlen és értelmetlen lesz, úgyhogy orvos és páciens kétségben vagy unalomban fuldoklanak. A helyes értelmezés jutalma megelevenedő lelki élet, a helytelen büntetése megakadás, ellenállás, kétség, és a sivárság mindkettőjüknél fellépő érzése. Természetesen a páciens ellenállása is okozhat megrekedést, pl. ha makacsul ragaszkodik túlhaladott illúziókhoz és infantilis igényekhez. Esetleg az orvosból hiányzik a szükséges megértés, amint ez velem esett meg egy igen intelligens páciens esetében, aki különböző okokból gyanúsnak látszott előttem. Kielégítő indulás után mindinkább úgy éreztem, hogy álmainak interpretálásával nem a legjobb nyomon járok. A hibaforrást azonban nem tudtam felfedezni, ezért megpróbáltam magam kétségeim igaztalanságáról meggyőzni. Kezelési óráim közben mindjobban ellaposodott a beszélgetés, és az eredménytelenség egyre érezhetőbbé vált. Végül rászántam magam, hogy a következő alkalommal ezt elmondom a betegnek, annál is inkább, mivel úgy láttam, hogy ő is észrevette. Az ezt megelőző éjszakán a következőt álmodtam:

Az országúton vándorlok, amely a lemenő naptól megvilágított tájon vezet át. Jobbra kastély áll egy meredek dombon, amelynek legmagasabb tornyán valami erkélyfélén ül egy nő. Hogy jól láthassam, annyira hátra kellett szegnem a fejem, hogy görccsel a nyakamban ébredtem. A nőben még álmomban felismertem betegemet.

Ebből arra következtettem, hogy ha az álomban ennyire fel kellett néznem, a valóságban bizonyára lenéztem páciensemet. Amint elmondtam neki álmomat magyarázatával együtt, rögtön gyökeresen megváltozott a helyzet, és minden várakozást felülmúlóan haladt előre a kezelés. Az effajta tapasztalatok rákényszerítik az embert, hogy megfelelő tandíj lefizetése után megingathatatlanul higgyen az álomkompenzáció megbízhatóságában.

Ennek a kezelési módszernek a problematikájával foglalkoztam az utóbbi évtizedek folyamán minden munkámban és kutatásomban. Jelen munkámban a komplex pszichológiáról[67] (ezzel a névvel szeretném illetni elméleti kísérleteimet) csak általános tájékoztatást kívántam nyújtani, tehát a messze ágazó, tudományos, filozófiai és vallásos implikációk figyelmen kívül esnek. E célból olvasómat a fentebb idézett irodalomra kell utalnom.



8. fejezet

A TUDATTALAN MEGÉRTÉSÉHEZ.
A TERÁPIA ÁLTALÁNOS ELVEI

Téved, aki azt hiszi, hogy a tudattalan valami ártatlan dolog, amivel akár társasjátékot is lehet játszani. Kétségtelen, hogy a tudattalan nem veszélyes minden körülmények között; de ha mint neurózis jelentkezik, ez jelzi, hogy a tudattalanban rendkívüli energia, robbanásveszé­lyes töltés halmozódott fel. Óvatosnak kell lenni. Az ember nem tudhatja, mit vált ki, ha nekikezd az álmok analízisének. Talán valami belső és láthatatlan folyamatot indítunk ezzel meg, igen valószínűen olyasvalamit, ami később úgyis napvilágra került volna - de lehet, hogy sosem bukkant volna fel. Ártézi kutat fúr, és az fenyegeti, hogy vulkánt talál. Ha neurotikus emberről van szó, igen óvatosnak kell lenni. Végül is azonban nem a neurotikus esetek a legveszedelmesebbek. Vannak látszólag normális emberek, akiknek semmilyen különösebb neurotikus szimptómájuk nincsen - talán ők maguk is orvosok vagy nevelők -, olyanok, akik még büszkék is saját normális voltukra, és a jólneveltség mintaképei, nézeteik és szokásaik rendkívül normálisak, de normális voltuk csak egy latens (lappangó) pszichózis mesterséges kompenzációja. Az illetőknek maguknak sincs fogalmuk saját állapotukról. Sejtelmük talán csak abban nyilatkozik meg közvetetten, hogy a pszichológia és pszichiátria rendkívüli módon érdekli őket; vonzza, mint lepkét a láng. Mivel azonban az analitikus technika megeleveníti a tudattalant, és felszínre hozza, ilyen esetben szétrombolja az üdvös kompenzációt, s a tudattalan kitör immár feltarthatatlan fantáziák és az őket követő izgalmi állapot formájában, amely bizonyos körülmények között elmebajhoz vezet, vagy még előbb az öngyilkosságba kerget. Sajnos e lappangó pszichózisesetek nem túl ritkák.

Az ilyen esetekkel való találkozás veszélye mindenkit fenyeget, aki a tudattalan elemzésével foglalkozik, még akkor is, ha igen tapasztalt és ügyes. Ügyetlenség, téves felfogás, önkényes magyarázat és még sok más hasonló tönkretehet olyan eseteket is, amelyeknek nem kellene feltétlenül rosszul végződniük. Ez azonban nem kizárólagosan a tudattalan analízisének a sajátsága, hanem minden elhibázott orvosi beavatkozásé. Az az állítás, hogy az analízis az embereket megbolondítja, természetesen éppoly buta, mint az az elterjedt nézet, hogy az elmegyógyász bolondokkal való érintkezése következtében szükségszerűen maga is megőrül.

A kezelés kockázatától eltekintve a tudattalan önmagában is veszélyes lehet. E veszély egyik legközönségesebb formája a baleseti hajlam. Az emberek legnagyobb része nem is sejti, hogy a balesetek milyen nagy hányada pszichikai indíttatású, apró balesetektől, elbotlástól, önmagunk megütésétől, ujjunk megégetésétől stb. kezdve egészen az autószerencsétlensége­kig, turista­balesetekig; bárminek lehet pszichikai oka, ami már hetek vagy hónapok óta készül megvalósulni. Sok hasonló esetet vizsgáltam meg, és gyakran tudtam olyan álmokat kimutat­ni, amelyek már hetekkel az események előtt önrombolási tendenciát mutattak. Minden ún. vigyázatlan­ság­ból eredő balesetet meg kellene vizsgálni ebből a szempontból. Mindenki tudja, hogy ha valaki valamilyen okból nincs jól hangolva, nemcsak kisebb vagy nagyobb balesetek érhetik, de olyan is, amely egy lélektanilag megfelelő pillanatban akár az életét is kiolthatja. A közbeszédben azt mondjuk: "ez éppen a kellő pillanatban halt meg", ami az eset titkos pszichológiai kauzalitásának biztos érzéséből ered. Ugyanez okozhat vagy elnyújthat testi betegségeket is. A lélek rendellenes működése súlyos testi károkat okozhat, mint ahogy a testi szenvedést a lélek is megsínyli, hiszen test és lélek el nem választható, szinte egy és ugyanaz az élet. Ezért ritka az olyan testi betegség, amelynek lelki vetülete ne lenne, ha esetleg oka nem pszichikai is.

Igazságtalan lenne, ha a tudattalannak csak előnytelen oldalát emelnők ki. Rendes körül­mények között a tudattalan csak azért előnytelen vagy káros, mert nem vagyunk vele harmóniá­ban, vagyis ellenkezésbe jutottunk vele. A tudattalannal szemben tanúsított negatív beállítottság, vagyis ennek lemetszése káros, mivel ennek dinamikája azonos az ösztönök energiájával.[68] Ha nincs kapcsolatunk a tudattalannal, az egyértelmű az ösztönnélküliséggel és gyökértelenséggel.

Ha sikerül azt a funkciót előidéznünk, amelyet transzcendensnek neveztem, vége az egység hiányának, és a tudattalan előnyös oldalát élvezhetjük. Akkor ugyanis a tudattalan megadja mindazt az ösztönzést és segítséget, amit csak a jótékony természet túláradó bőségében közvetíthet az embernek. Olyan lehetőségei vannak, amelyek a tudatnak nem állnak rendel­kezésére soha; hiszen övé a teljes küszöb alatti (szubliminális) pszichikai tartalom, minden, amit elfelejtettünk, és amin átsiklottunk, rendelkezésére áll archetipikus organizmu­sába ágyazva a számtalan elmúlt évezred bölcsessége és tapasztalata.

A tudattalan állandóan tevékeny, és egyre újabb kombinációkat alkot anyagából, amelyek a jövő meghatározásához segítenek. Szubliminális, prospektív (előre tekintő) kombinációkat készít, hasonlóan tudatunkhoz, csakhogy ezek sokkal finomabbak és nagyobb horderejűek, mint a tudatos kombinációk. A tudattalan az ember elsőrendű vezetője lehet, ha az ellen tud állni a csábításnak.

A gyakorlati kezelés az eddig elért gyógyítási eredményhez igazodik. Az eredmény a kezelés úgyszólván bármelyik fokán megmutatkozhat, a szenvedés fokától vagy időtartamától függetlenül. És fordítva is; egy súlyos eset kezelése igen hosszú ideig tarthat, anélkül, hogy a fejlődés egy magasabb lépcsőfokát érné el, vagy el kellene érnie. Viszonylag sok olyan ember akad, aki a gyógyhatás elérése után, pusztán saját kifejlődése érdekében a változásnak még újabb grádicsait járja meg. Tehát nem úgy áll a dolog, hogy súlyos esetnek kell lenni ahhoz, hogy valakinek az egész fejlődést végig kelljen csinálnia. A tudatosodásnak magasabb fokát azonban csak olyan emberek érhetik el, akik eredendőleg hajlamosak és hivatottak erre, vagyis akikben megvan a képesség és hajlam a finomabb differenciálódásra. Ebből a szem­pontból - mint tudjuk - rendkívül különbözők vagyunk, akár az állatfajok, amelyek közt egyaránt találunk konzervatívakat és evolúcióra hajlamosakat. A természet arisztokratikus, de nem abban az értelemben, hogy a differenciálódás lehetőségét csak a magasabb rendű fajok számára tartotta volna fenn. Ugyanez a helyzet a pszichikai fejlődésképességgel is: nincs különösen tehetséges egyének számára fenntartva. Más szóval: jelentős fejlődés eléréséhez nincs szükség különösebb intelligenciára vagy egyéb tehetségre, mivel e fejlődésben erkölcsi tulajdonságok segíthetik azt, akinek az intelligenciája nem elegendő. Egy pillanatig sem szabad azonban azt hinnünk, hogy a kezelés általános formulák és bonyolult tételek bemagol­tatásából áll. Szó sincs róla. Mindenki saját módján és saját nyelvén hódítja meg azt, amire szüksége van. Én itt intellektuális megfogalmazást adtam: a rendes praxisban azonban nem erről szokott szó lenni. A közbeszőtt kis gyakorlati példák jobb fogalmat adnak erről.

Nem lepne meg, ha az olvasó még az előző fejezetekben elmondottak után sem tudna magának világos képet alkotni a mai orvosi pszichológia elméletéről és gyakorlatáról; csak saját gyenge szemléltetőképességemet hibáztatnám, amelynek aligha sikerülhetett az orvosi pszichológia tárgyát képező áttekinthetetlen gondolat- és élményhalmazt plasztikus képbe tömöríteni. Az álomfejtés papíron talán önkényes, zavaros és mesterkélt; ugyanez a valóság­ban gyakran hihetetlen elevenségű kis dráma lehet. Egészen más átélni az álmot és megfejté­sét, mint ennek langyos felöntését kapni papiroson. Ebben a pszichológiában minden élmény; maga az elmélet is, még ott is, ahol a legelvontabban viselkedik, közvetlenül az élményből ered. Ha én például egyoldalúságot vetek a freudi szexuálteória szemére, ez nem jelenti egyben azt is, hogy az gyökértelen spekuláción alapulna: az is valóságos tények hű lenyomata, amint a gyakorlati megfigyelés közben felmerültek. Ha azután végeredményben egyoldalú elmélet nőtt ki belőle, ez csak azt mutatja, milyen objektív és szubjektív meggyőző erővel bukkannak fel ezek a tények. Az egyes kutatótól igazán nem kívánhatjuk, hogy túlkapaszkodjon saját legmélyebb benyomásain és ezeknek elvont megfogalmazásán; hiszen a benyomások megszerzése és ezeknek szellemi feldolgozása már egy életre szóló munkát jelent. Nekem az a nagy előnyöm volt Freuddal és Adlerrel szemben, hogy nem a neurózis­pszichológián és egyoldalúságában nőttem fel, hanem a pszichiátriában, hogy Nietzschén jól felkészültem a modern pszichológiára, s hogy Freud felfogása mellett állandóan szemem előtt volt Adler nézete és annak a kifejlődése. Ezzel szinte kezdettől egy konfliktus kellős közepébe keltem, s kényszerültem arra, hogy ne csak a meglévő vélemé­nyeket, hanem a sajátomat is relatívnak, azaz egy bizonyos pszichológiai típusú megnyilatkozásnak lássam. Amint Freud számára döntő volt Breuer fentebb említett esete, ugyanúgy az én felfogásom alapja is egy döntő élmény: gyakorló féléves egyetemi hallgató koromban hosszabb időn keresztül figyeltem meg egy fiatal lány szomnambulizmusát. Ez az eset lett doktori disszertációm tárgya is.[69] Nem lehet érdektelen tudományos munkásságom ismerői számára mai gondolataimnak negyven év előtt született tanulmányommal való összehasonlítása.

Ezen a területen egyelőre úttörő munkát végzünk. Gyakran tévedtem, és sokszor kellett megváltoztatnom nézeteimet. De tudom, és kiegyeztem azzal a ténnyel, hogy valamint éjszakából lesz a nappal, ugyanúgy születik a tévedésből az igazság. Guilleaume Ferrero megjegyzése a "misérable vanité du savam"-ról[70] intés volt a számomra, és ezért sem féltem attól, hogy netalán tévedek, s ilyesmi komolyabban soha nem aggasztott. A tudományos kutatómunka sosem volt fejőstehén a számomra, vagy tekintélyszerzési eszköz, hanem a mindennapos, betegeken nyert pszichológiai tapasztalatok árán kikényszerített, gyakran keserű vívódás. Ezért az előadottak közül egyes dolgokat nemcsak hideg fejjel írtam, hanem kissé a szívemből is, amit a nyájas olvasó talán tekintetbe vesz, ha az intellektuális vonalvezetést követve itt-ott nem teljesen kisimított törés nyomára bukkan. Az előadás zavartalan folyamát csak olyan esetben lehet elvárni, ha a szerző már alaposan megismert dolgokról ír. De ha valaki a segítés és gyógyítás vágyától ösztökélve új utakat keres, olyan dolgokról is kényszerül írni, amelyeket tulajdonképpen még alig ismer.



Zárszó

Végezetül elnézést kell kérnem az olvasótól, hogy e néhány oldalon ily sok nehezen érthető újdonságot mertem mondani. Állok kritikája elébe, mert minden maga útján járó ember kötelességének tartom, hogy tudtára adja a közösségnek, mit talált felfedező útján: hűvös vizet-e a szomjazónak, vagy a terméketlen tévedés homoksivatagját. Az első megsegít, a második intésül szolgál. Az új felfedezések igazságáról és tévedéséről azonban nem a kortársak kritikája, hanem a jövendő dönt. Vannak dolgok, amelyek ma még nem igazak, mivel talán nem szabad igazaknak lenniük, míg holnap azzá lesznek. Így kell cselekednie mindenkinek, akinek az a sorsa, hogy a maga útját járja a puszta remény jegyében, s annak nyitott szemével, aki tudatában van egyedüllétének, s e magány tátongó veszélyének. Az itt leírt út sajátossága nem kevéssé fakad abból a tényből, hogy immár nem korlátozhatjuk a valóságos életből származó és arra hatni is akaró pszichológiát az intellektuális-tudományos álláspontra, hanem az érzelmi állásponttal is számot kell vetnünk, tehát a lélek minden ténye­zőjével foglalkoznunk kell. Ebben a gyakorlati pszichológiában nem valamiféle általá­nos emberi lélekről van szó, hanem egyes emberekről, s az őket közvetlenül szorongató sokrétű problémákról. A pusztán az intellektust kielégítő pszichológia sohasem praktikus; mert a lélek teljességét nem foghatjuk fel pusztán az intellektussal. Akár akarjuk, akár nem: a világnézet kérdése elkerülhetetlen, mivel a lélek olyan kifejezésre vágyik, amely egészét öleli fel.




Hátra Kezdőlap